PEST, 1865.
KIADJA RÁTH MÓR

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2010
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-372-4 (online)
MEK-06839

Mióta hazánk Europa figyelmét nagyobb mértékben magára vonja s ügyeink a külföldi sajtó által is tárgyaltatnak, egy az, mire nézve a különben eltérő nézetek megegyeznek, azon meggyőződés: hogy helyzetünk fő nehézségei a nemzetiségi kérdés megoldásában fekszenek. Ez az, mire elleneink reményeiket építik, mi ügyünk barátait aggodalommal tölti el s e hon leghivebb fiaiban a jövő iránt néha kételyeket ébreszt.

Nem osztom a nézetet, mely a nemzetiségi kérdésben csak veszélyeket lát, s úgy vagyok meggyőződve, hogy e kérdés megoldása, mely, ha annál tévedénk, hazánkat veszélylyel fenyegeti, ha az sikerül, szabadságunk legbiztosabb garantiája lehet: de hogy jelen viszonyaink között e kérdésnél egy sem fontosabb, hogy a kedélyeknek megnyugtatása, alkotmányos szabadságunk, sőt állami létünk fennállása nagy részben ennek megoldásától függ, - az kétségtelen, s ép oly bizonyos nézetem szerint az is, hogy a jelen pillanatban még hiányzanak azon előzmények, melyeket én e megoldás feltételeinek tartok.

Az utolsó 16 évnek tapasztalásai meghozták gyümölcsüket. Kemény mesterektől, de annál jobban megtanultuk: hogy e haza népeire, mint a multban, ugy a jövőben csak egy sors vár s hogy szabadságunk, mint az elnyomás, csak közös lehet; de ha a vita, mely e kérdés körül előbb oly szenvedélyesen folyt, utolsó időben elhallgatott is, ha a kölcsönös keserűség enyhült, s az egyetértésnek szüksége mindenki által elismertetik, nem kevésbé bizonyos: hogy azon véleménykülönbségek, melyek a nemzetiségi kérdés megoldását eddig lehetetlenné tevék, most is léteznek, hogy e téren most is egyiránt erős meggyőződések, egyiránt tiszteletre méltó érzések állnak egymással szemközt, s hogy, miután a nemzetiség, mint a vallás, a kedélynek ügye s igy azon tárgyak közé tartozik, melyek véglegesen nem a többség parancsoló szava, hanem csak kölcsönös egyetértés által döntethetnek el, ezt azon uton, melyet követünk, nem fogjuk elérni.

Egész kiterjedésben méltánylom én azoknak nézeteit, kik hazánk jelen válságos helyzetében elkerülni akarnak mindent, mi polgárai között meghasonlást idézhetne elő s az alig lecsillapult szenvedélyeket ujra fölgerjeszthetné; de ha e tekintetek kötelességünké teszik, hogy oly kérdéseket tárgyalva, melyek az egyesek kedélyére mély hatást gyakorolnak, óvatosak legyünk s méltányossággal szóljunk elleneinknek még azon nézeteiről is, melyek nekünk előitéleteknek látszanak: e tekintetek nem menthetnek föl e kérdések tárgyalásától. A veszély, melylyel a nemzetiségi elv hazánkat fenyegeti, nem a vitában, mely felette támadt, hanem azon mély ellentétben fekszik, mely a polgárok érzéseiben s meggyőződésében e kérdésre nézve létezik, s ez nem mellőztethetik el az által, hogy minden discussiót kikerülve, a létező ellentéteket magunk s mások előtt eltakarjuk. A leghevesebb vita közelebb fog hozni egymáshoz, mint a hallgatás, mely csak a kölcsönös bizodalmatlanságot, a kérdés megoldásának ezen legnagyobb akadályát növelheti s mentül fontosabb az ügy, mentül nagyobbak annak nehézségei: annál szükségesebb, hogy azokkal szembeszálljunk s kimeritő discussio által a törvényhozásnak utjait előkészitsük, melyen kivül ezen ügynek végleges s megnyugtató béfejezése lehetetlen.

Kisebb kérdéseknél a hallgatás néha megszüntetheti az izgatottságot; de nagyoknál, hol mint a nemzetiségi kérdésnél a viszálynak oka az állások természetében fekszik: az egyenetlenségnek magva, mely egyszer gyökeret vert, csak nő, ha azt békében hagyjuk s hol valóságos ellentétek léteznek a gyógyszert csak férfias őszinteségben s kimeritő discussióban kereshetjük.

Ez meggyőződésem s ez azon ok, mely arra birt, hogy a nemzetiségi kérdés iránti nézeteimet ezennel a közönségnek átadjam. - Nem újak azok; tapasztalásaim s hosszas tanulmányok csak azon meggyőződésben erősitettek meg, melyet tizenöt év előtt egy e tárgyról kiadott német értekezésben és később a XIX-ik század uralkodó eszméinek befolyásáról az álladalomra irt nagyobb munkámban kimondottam, s olvasóim jelen iratomban csak azon elveknek bővebb fejtegetését fogják találni, melyeket a nemzetiségi kérdés tárgyában az utolsó országgyülés által kiküldött bizottmány jelentésében s törvényjavaslatában felállitott: de miután az 1861-iki országgyülés feloszlatása miatt ezen elvek kimeritő discussiója elmaradt, s a mód, melyen az emlitett törvény javaslat azok által fogadtatott, kik magokat egyes nemzetiségek szóvivőinek tekintik megmutatta: hogy sem törvényhozásunk szándékai, sem azon elvek melyeket a választmány a nemzetiségi kérdés tárgyalásánál követett, kellőleg nem méltányoltattak: hasznosnak sőt szükségesnek tartom, hogy e hiány az irodalom által pótoltassék, magától értetvén, hogy ennek feladása csak ezen elveknek általános fejtegetésében kereshető. A részletes alkalmazás, s egyes törvény javaslatok készitése, nem az irodalom hanem a törvényhozás köréhez tartozik, mely az egész nemzet képviselőiből állván a sokféle érdekek teljes ismerete, és a különböző elvek kimeritő megvitatása által elkerülheti azon egyoldaluságot, melytől az egyes ki valamely nagy fontosságú kérdés megoldásán fárad a legjobb akarat mellett is alig biztosithatja magát.

Ismerem a nehézségeket melyekkel feladásom igy is jár.

Valamint egészen töretlen utakon is könnyebben haladunk, mint olyanokon, hol kerekünk minden nyomon mély vágásokba akad: ugy nincs nehezebb, mint oly valamiről szólani, mi hosszabb ideig általános vitatkozás tárgyaul szolgált. Tudom s tapasztaltam, hogy ki hazánkban a nemzetiségi kérdésről beszél, könnyen félreértéseknek teszi ki magát, s ha azt részrehajlatlanul tárgyalja közönyösséggel, ha melegebben szól részrehajlással vádoltatik: de e nehézségek mind csak az egyest érhetik s a közügy a discussio által, meggyőződésem szerint, csak nyerhet s igy el kell fogadnom ezen meggyőződésem következéseit, azon öntudatban keresve s találva megnyugtatásomat: hogy annyi éven át folytatott törekvéseim a nemzetiségi kérdés megoldását ugyan nem fogják eredményezni; de hogy fáradozásaim ezen ügy körül nem voltak egészen hasztalanok, legalább annyiban nem, a mennyiben ezek is azon mindinkább terjedő meggyőződésre hatottak; hogy a nemzetiség kérdése nem egy vagy más külön nemzetiségnek, hanem e hon minden polgárainak, az egész nemzetnek közös ügye, s ezért nem, ha a magyar, szerb, román vagy sláv nemzetiség külön kivánatait támogatjuk, - hanem csak ugy intéztethetik el véglegesen, ha a hon közös érdekeit tartjuk szemünk előtt.

S a nemzetiségi kérdés békés megoldása, mely e haza jövője felett határozni fog, csak ettől függ.

Budán, május 1-én 1865.

Civilisatiónk fő jelleme, mely azt az ókor civilisatiójától leginkább megkülömbözteti, azon közösség, mely, mióta a keresztény vallás uralkodóvá vált, Europa népeinek kifejlődésében észrevehető.

Az ókorban a haladás soha nem általános. Az eredmények, melyekhez magasabb miveltség egyes népeket vezet, soha nem közösek. Valamint a vallás, ugy a civilisatio, mely erre épült, minden egyes népnek sajátja, melyet birodalma körén túlterjeszteni nem akar. Nagy események néha áttörik a köröket, melyekben az egyes népek léte mozog. Ez történt nagy Sándor bámulatos hadjárata - ez a római nép foglalásai s azon békésebb befolyás által, melyet az ókorban egyes kereskedő népek gyakoroltak. Igy találunk görög telepeket Ázsia, Afrika s Europa több országaiban, melyeket részint nagy Sándor s utódainak hatalma, részint a görög nép vállalkozó szelleme alapitott; igy akadunk a phoenitiai civilisatio nyomaira az ókor által ismert világ különböző részeiben; és tudva van, hogy Róma százados uralma alatt sok helyen a meghóditott népeknek még nyelve is elenyészett.

De azon folytonos érintkezést s ennek következtében a kölcsönös hatást, melyet jelenleg különböző nemzetek civilisatiója egymásra gyakorol, s azon közösséget, mely ez által azoknak felfogásában, nézeteiben s törekvéseiben támad, - ezt az ó világ összes történetében hasztalan keressük.

Valamint a népek, ugy civilisatióik tökéletesen idegenen vagy ellenségesen állnak egymás mellett; viszonyuk teljes közönyösség, vagy küzdelem, mely csak egynek tökéletes elnyomásával végződik. Semmi sem bizonyitja ezt inkább, mint a görög coloniák állapotja, melyek a világ különböző részeiben saját civilisatiójokat századokig fentarták, a nélkül, hogy ez a környező barbar népekre - vagy hogy e népek a görög civilisatióra észrevehető hatást gyakoroltak volna.

Mióta a kereszténység elvei az ó világ nézeteit háttérbe szoriták (mi természetesen nem azon perczben történt, melyben Constantin a keresztséget fölvevé, hanem csak fokonként és akkor, miután, Róma a keleti birodalomtól elszakadván, az egyház független kifejlődése lehetővé vált) e helyzet változik s mig az ókorban csak uralkodó s elnyomott népeket, csak teljes különállást, vagy küzdelmet találunk: a keresztény civilisatióval a népek társassága tűnik fel, előbb gyöngén s alig észrevehetőleg, de mindig több s világosabb jelenségekben mutatkozva, a mint azon kötelék, mely a népeket egybefűzi, azaz a vallás közös tanai s az egyház mindenre kiterjedő befolyása közöttök erősebbekké válnak.

Küzdelmeket látunk a különböző népek között ezután is, háborúkat, melyeknek kegyetlensége az azt viselők miveltségi fokával arányban áll: de a viszony, melyben Europa keresztény népei egymáshoz állnak, hasonlóvá válik ahoz, melyet az ókorban a hellen nép külön ágai egymáshoz elfoglaltak. Mint ezeknél ugy a keresztény Europa különböző népeinél a közös vallás a civilisatiónak egy bizonyos közösségét idézi elő, melylyel együtt az eszmék általános, minden népekre kiterjedő hatalma kezdődik; ugy hogy a népvándorlások végétől mostanig nem találunk időszakot, melyben bizonyos eszmék az összes keresztény világra általános befolyást nem gyakoroltak, s melyben civilisatiónk fejlődése nem épen ezen eszmék hatásának lett volna következése.

A hosszú küzdelem, mely századokon át az egyház s állam felsőbbsége vagy függetlensége iránt folyt, a hűbéri viszonyok megállapitása s rendezése, a polgári szabadság utáni törekvés a középkor városaiban az egyes országok s tartományok alkotmányos szervezete, nagyobb államaink alakulása, a fejedelmi hatalomnak kiterjesztése, a nagy vallási reformatio s a forradalom, mely az állam körében hasonló átalakulás után törekszik, - egyiránt bizonyitják, miként csaknem minden, mi Europa egyes népeinek kifejlődésére elhatározó befolyást gyakorolt, oly eszmék hatása által idéztetett elő, melyek nem egy vagy más népnek sajátai, hanem közösek valának mindazoknál, melyek a nyugoti egyház befolyása alatt fejlődtek ki, s a büszke szó, mely a franczia forradalomról mondatott, hogy az körül fogja futni a világot, épen ugy illik minden eszmére, mely a X-ik századtól az ujabb időkig egyes népek körében nagy mozgalmakat idézett elő.

Ha a különböző és alacsony müveltségi fokot tekintjük, melyen Europa népei a középkorban álltak, a közöttök létező érintkezések ritkaságát s állami s társadalmi viszonyaikat: természetes, hogy a befolyás melyet egyes eszmék az egész keresztény világra gyakoroltak, nem terjedhetett ki minden népekre egyszerre. Oly eszmék, melyek bizonyos nemzetek fejlődésére egy bizonyos korszakban hatottak, másoknál sokkal későbben vagy egészen megváltozott alakban tüntek föl és néha egészen különböző eredményekhez vezetnek: de hatásuk azért nem kevésbé általános; s ha Europa történetén, azon időponttól, melyben az kereszténynyé vált, mostanig végig nézünk: egy roppant sereg haladásához találjuk azt hasonlónak, melynél az utolsó csapatok azon téren, melyet az előörsök rég elhagytak, sokkal később vonulnak keresztül, de melynél a sereg minden részei ugyanazon egy vidéken mennek át.

Ha az egyes eszmékre forditjuk figyelmünket, melyek Europa népeire elhatárzó befolyást gyakoroltak, a legnagyobb sokféleséget, sőt ellentéteket találjuk. Mit egy korszak örök igazságnak fogad el, az, néha ugyanazon nemzedék alatt, mely ez eszme tiszteletében növekedett fel, köz-megtámadás, sőt gúny tárgyává válik s helyébe, hasonló lelkesedéssel, épen az ellenkező állittatik föl, hogy egy bizonyos idő mulva hasonló megvetéssel dobassék félre; s ki csak azon ellentétre forditja figyelmét, melyben egyes korszakok eszméi s törekvései azokkal állnak, melyek rövid idővel előbb divatoztak: - méltán elszomorodhatik nemünk gyengesége fölött, melynek története csak csalódásainak hosszú sorozatából áll; de e nézet megváltozik, ha figyelmünket nem egyes korszakokra, hanem civilisatiónk egész menetére forditjuk. Igy tekintve a történet, azon változások mellett, melyeket egyes eszmék befolyására nézve különböző korszakokban tapasztalunk: egyszersmind azon következetességet mutatja föl, melylyel az emberiség egy bizonyos irányban előre halad, civilisatiónk egész fejlődése nem lévén egyéb egy szakadatlan törekvésnél azon czélok után, melyeket a kereszténység fölállitott s melyekre nézve az egyes korszakokban felmerült eszmék csak eszközül szolgálnak, hogy azonnal másokkal cseréltessenek föl, mihelyt az általános haladást többé nem segítik elő, vagy azt épen akadályozzák.

Ezt látjuk az egyház körében, hol a szellemi érdekeknek függetlensége, melyre hivatkozva a római egyház szabadságát sőt uralmát megalapitá, - később a reformatio által a római egyház ellen fegyverül használtatott.

Ezt találjuk államainkban, hol a polgári rendnek szabadság utáni törekvése, melyre a fejedelmek hűbéreseik ellen küzdve hatalmuk megállapitásánál egykor támaszkodtak, később a királyi hatalmat a törvény korlátai közé szoritá.

Ezt tapasztaljuk végre az ipar körében is; mert ki nem tudja, hogy az apróságokig menő rendelések, melyekkel a czéhrendszer az egyeseknek tevékenységét korlátozá egykor, csak a munkás osztályok biztositására s az ipar kifejlesztésére hozattak be, hogy e rendszer később ugyanazon érdekek nevében támadtatott meg, s hogy napjainkban, miután a munkának korlátlan szabadsága a várt eredményeket nem idézte elő - ugyanezen czél elérésére ismét uj eszközöket keresünk s hogy ekép a czéhek a középkorban, a teljes munkaszabadság a franczia forradalom után, - s napjainkban az mit munka-organisatiónak nevezünk, bár mennyire ellentétben látszanak állani egymással, csak azonegy törekvésnek különböző phasisai.

S a mit itt látunk, azt találjuk az emberi nem kifejlődésének minden egyéb köreiben is. Azon percztől, melyben a kereszténységgel ujabb civilisatiónk alapja letétetett, haladásunk iránya nem változott meg. E haladás néha gyorsabb, néha lassúbb de folytonos, és ha a zavar és bonyodalmak közepette, melyeket egyes korszakokban találunk, megrendülünk hitünkben nemünk magas hivatása iránt, - nem szükséges egyéb: mint hogy az egyes pillanat helyett nagyobb időszakokra forditsuk figyelmünket, hogy kételyeink eloszoljanak. Igy tekintve a történet a meggyőződéshez vezet, hogy azon időtől, melyben az emberi nem egységének s magas hivatásának hite a keresztény vallással elterjedett, oly pillanat nem található, melyben az emberi nem valamely része az anyagi hatalom zsarnoksága ellen, melyben a szabadságért, egyenlőségért s a jólétnek közösségeért egy vagy más formában nem küzdött, s melyben daczára minden akadályoknak e czélokhoz nem közeledett volna, és ha multunkban azon általános törvényt keressük, mely az eszmék befolyására nézve a világtörténetben nyilatkozik, az eredmény azon meggyőződés: hogy minden eszme csak akkor s azon alakban válik egyes korszakokban uralkodóvá, melyben azt az általános haladás érdeke megkivánja s hogy mindenik a hatalmat, melyet az valamelyik korszakban gyakorol, elveszíti, ha oly alakban állittatik föl, mely által az általános iránynyal, melyet civilisatiónk haladásában követ, ellenkezésbe jön.

S ebből azon befolyás módjára s kiterjedésére nézve, melyben egyes eszmék bizonyos korszakban hatnak, a következő szabályokat vonhatjuk le:

Először, hogy oly eszméket, melyek egyszer általánosokká váltak, elnyomni s azoknak következéseit elháritani - nem lehet, s hogy az egyes nép vagy ország, bármennyire hatalmas legyen, magát az ily eszmék hatása elől nem zárhatja el.

Másodszor, hogy azon befolyásnak nagysága s iránya, melyet az egyes eszme gyakorol, azon állapotoktól függ, melyek az egyes nép- vagy országban akkor léteztek, midőn az eszme körében uralkodóvá válik s hogy valamint minden eszme a létező viszonyok azon részére, mely vele ellentétben áll, módositó hatást gyakorol; ugy a létező viszonyok hasonló visszahatást gyakorolnak az eszmére s főkép azon formára, melyben az eszme az egyes országban felállittatik.

Harmadszor hogy a befolyás, melyet az eszmék a társadalomra gyakorolnak, soha nem terjed annyira, hogy az egész társadalmat rögtön megváltoztassa s minden létező viszonyokat felbontson s hogy a legnagyobb átalakulásnál is, melyet egyes eszmék hatalma előidézett, mindig sokkal több marad meg a régiből, mint megváltozik.

Ha civilisatiónk multján végig megyünk, benne ezen tételeket egyenként igazolva fogjuk találni. Egész lefolyása alatt minden korszak valamint az eszmék által kifejlődésünkre gyakorolt hatalmat: ugy azon korlátokat mutatja meg, melyek között e hatalom gyakoroltatik; - s midőn azon vigasztaló meggyőződéshez vezet: hogy az anyagi erőszak a szellemet állandóan nem nyomhatja el s az emberek hitével sőt előitéleteivel szemközt végre mindig legyőzetik, - egyszersmind arra int, hogy várakozásainkban mérsékeltek legyünk. Mert miután soha eszme még tökéletesen nem győzött s az egész társadalmat rögtön nem alakitotta át: saját eszméinktől sem várhatunk ily eredményeket.

A civilisatio hasonló az egyes kifejlődéséhez. Mint az ismeretek s meggyőződések s mi ezektől függ a szellemi irány az egyeseknek minden törekvéseire s egész életére elhatározó befolyást gyakorol: igy hatnak eszmék az egész emberiségre; de valamint az egyes ember, ugy egész korszakok soha sem állanak kizárólag csak egy eszmének hatása alatt s ott mint itt meggyőződéseink tökéletesen megváltoztathatják törekvéseink irányát; de sem a multnak emlékeit, sem a fenálló viszonyokat nem semmisithetik meg; s minden kor saját eszméinek kivitelére csak azon eszközöket használhatja föl, melyeket számára a mult előkészitett. S innen van, hogy valamint az anyagi hatalom, bármily erélylyel és következetességgel kezelve, mindig legyőzetik, ha a kor eszméivel ellentétbe lép: ugy a kor egyes uralkodó eszméi soha nem győzhetnek tökéletesen és soha nem idézik elő minden logicai következéseiket.

Távolabb vezetne czélomtól, ha ezen állitások részletes bebizonyitásába ereszkedném: - forduljunk most a tárgyhoz, melyet jelen iratom feladásaul tűztem ki.

Jelen korszakunkra forditván figyelmünket három eszmét találunk, mely arra elhatárzó befolyást gyakorol:

a szabadság,
az egyenlőség,
s a nemzetiség eszméjét s minthogy korunk törekvése - a szabadság és egyenlőség létesitése után csak mint egy régen megkezdett mozgalomnak folytatása tűnik fel: tulajdonkép a nemzetiségi eszme az, mely a legujabb kornak sajátságos jellemét adja.

S mi hát e nemzetiségi eszme vagy érzés, mely határtalan lelkesedéssel fölkaroltatva, napjainkban annyi küzdelemre ád alkalmat?

A nemzetiség nem egyéb, mint azon összetartozásnak tudata, mely nagyszámu emberek között - multjok emlékei, jelen helyzetök s mi ezekből foly érdekeik és érzelmeik közössége által támad. Miből világos, hogy a nemzetiségi érzésnek forrása lehet minden, mi által az emberek között ezen összetartozásnak érzete keletkezik.

Nagy tényező erre a nyelv közössége s ezért természetes; hogy ott, hol az létezik, egy közös nemzetiségnek érzetét találjuk kifejlődve oly népeknél, melyek századokon át külön s néha ellenséges államokban éltek, sőt hogy még a nyelvrokonság is hasonló eredményeket idéz elő s a German-, Slav- és Románnépek között, a mennyiben a nyelvrokon népek közös ellenekkel állnak szemközt, egy bizonyos egységnek érzetéhez vezet. - De vannak a nyelv- s fajrokonságon kivül a nemzetiségi érzésnek más tényezői is, s a történet, s jelen korunk tapasztalásairól kellene megfeledkeznünk, ha elismerni nem akarnók: hogy a multnak közös emlékei s a jelen közös érdekei s reményei hasonló s néha erősebb érzelmeket idéznek elő az egyes országok különböző nyelven szóló polgárai között.

A nemzetiségnek érzete népeknél ugyanaz, mi az egyesnél személyiségének öntudata. Annyira áll ez, hogy, ha kérdeztetünk: mit ismerjünk külön nemzetiségnek? - nem válaszolhatunk egyebet, mint hogy: külön nemzetiségnek kell elismernünk minden népösszeget, melyben külön személyiségének érzete fölébredt. Minthogy tehát e külön személyiségnek önérzete különböző okok által ébresztetik föl: az ellentétek, melyeket a nemzetiségi érzet nyilatkoztaiban nem csak különböző népeknél, de ugyanazon nép- sőt ugyanazon embernél sokszor tapasztalunk a dolgok természetében fekszenek, s csak azon forráshoz kell visszamennünk, melyből ezen érzelmek egyes esetekben erednek, hogy az okot megértsük, melyért az Elsassban vagy Magyarországban lakó német, ki politikai nemzetiségeért minden áldozatra kész mégis sértve érzi magát minden által, mi a német nemzet nevére homályt von.

Világos ezekből, hogy a nemzetiségi érzés nem új s hogy az egész történetben nincs időszak, melyben annak nyilatkozatait nem mutathatnók fel; tagadhatlan mindazonáltal, hogy ezen érzés soha az emberek tetteire nagyobb befolyást nem gyakorolt s ennyi követelésekre alkalmat nem adott, mint jelen korszakunkban. - Minek tulajdonitható ez?

Az első ok: azon előmenetel, melyet Europa nemzetei a müveltségben tettek. Valamint az egyesnél saját személyiségének öntudata az első lépés, melylyel elmebeli kifejlődése kezdődik, s minden haladás, melyet e kifejlődésben tesz, csak ezen öntudat tisztább felfogásához vezet: ugy van ez nemzeteknél is, s lehetetlen, hogy azon arányban, melyben müveltebbekké válnak, bennök egyéniségöknek azaz nemzetiségöknek érzete ne ébredjen fel.

A második ok: azon logikai összefüggés, melyben a nemzetiség eszméje azon eszmékkel áll, melyek a XVIII-ik században a politika s társadalom mezején uralkodókká váltak.

Ha akkor, midőn a souverainitás egyesek tulajdonának tekintetett, kiknek jogai a magánjog elvei szerint itéltettek meg, ugy, hogy csaknem minden létező állam az uralkodó család örökösödési jogának és szerződéseinek köszöni alakúlását, ha, mondom, akkor, midőn az Isten kegyelméből birt fejedelemség a közjognak egyedüli alapja volt a népek egyénisége nem vétetett semmi tekintetbe s a legkülönbözőbb nemzetiségek egy államba szorittattak össze, vagy midőn valamely uralkodó ház fiágban kihalt egy nemzet a leányörökösök között tiz részre daraboltatott föl: ebben csak azon elvek logikai alkalmazását láthatjuk, melyek akkor általánosan uralkodtak; de ép oly világos az is, hogy, miután a XVIII-ik század a népsouverainitás elvét állitotta fel, ez nem történhetett a nélkül, hogy egyszersmind a népeknek bizonyos jogosultsága el ne ismertessék.

A népsouverainitás eszméje az egyes nép jogosultságának eszméjét foglalja magában s minthogy a XVIII-ik század a népsouverainitás eszméjével egyszerre az egyenlőség eszméjét állitotta fel: e két eszme közös hatása szükségkép a népek egyenjogúságának elismeréséhez vezetett, mely e szerint nem egyéb, mint azon elveknek, melyeket a XVIII-század minden jogi viszonyok alapjául elfogadott következetes alkalmazása a népekre, melynél csak azon szenvedélyesség meglepő, melylyel az történt.

Sőt még e szenvedélyesség is természetesnek látszik, ha azon viszonyokra forditjuk figyelmünket, melyek a mult század végétől a legujabb időkig Europa-szerte léteztek s melyek a nemzetiségi eszme mellett napjainkban feltünt lelkesedésnek harmadik s talán legfőbb okát képezik.

A tapasztalás mutatja, hogy valamint az egyesek, ugy népek is azt, mi helyzetökben kellemetlen, többnyire egy oknak tulajdonitják, s ennek eltávolitásától várják egész üdvöket, miből az következik, hogy valahányszor hosszabb ideig egy irányban haladva, az károsnak tapasztalták: az épen ellenkezőben keresik üdvöket. Az emberi elme ellentétekben halad, s akár egyesek akár nemzetek kifejlődését észleljük, azt fogjuk tapasztalni: hogy történetöknek folyama tulajdonképen csak egymást követő reactiokból áll. Ezt tapasztaljuk a XVIII-ik század történetében is.

Valamint a középkornak vége felé, miután egyes osztályok a müveltség magasabb fokára emelkedtek, semmi nem volt érezhetőbb mint hiánya a rendnek s egy magasabb hatalomnak, mely azon kor számtalan kisebb zsarnokait féken tartsa; s valamint akkor a népek egyes osztályai örömest föláldoztak mindent, csak hogy azon bajoktól szabaduljanak, melyeknek súlya elviselhetlenné vált: ugy a XVII-ik század végétől, miután az állam, azaz a fejedelmek korlátlansága csaknem ugyanazon következéseket idézte elő, melyeknek elháritására alapitva volt: e hatalomnak korlátolása s a politikai szabadság kivivása állittatott fel, mint azon panacea, mely minden létező bajok orvoslására kivántatik; s miután minden visszaélés, minden igazságtalanság, minden mi a haladásnak a XVIII-ik században utjában állt, a korlátlan királyi hatalom, egyes osztályok kiváltságai és azon visszaélésekkel állt összeköttetésben, melyek a középkorból felmaradtak: minden törekvés kizárólag csak ezeknek megsemmisitésére irányoztatott s minden egyéb érdekek háttérbe szorittattak.

De ezen érdekek, habár feledve, azért nem kevésbé léteztek, s mihelyt a nagy mozgalom, mely a szabadság s egyenlőség nevében kezdetett meg: legalább negativ czéljait elérte, azaz mihelyt az államnak középkori szervezetét felbontotta: ezen érdekek, melyek e nagy átalakúlásnál tekintetbe nem vétettek, léptek előtérbe s közöttök a nemzetiség érdekei is.

Mi ezen átalakulást, melyen a mult s jelen század alatt Europa keresztül ment, különösen jellemzi, ez azon befolyás korlátlansága, melyet arra a tudomány gyakorolt. Más forradalmak, melyeken egyes országok keresztül mentek, egyes visszaélések, bizonyos osztályok vagy fejedelmek ellen voltak irányozva, s mihelyt czéljokat elérték legfölebb hasonló bajok visszatérése ellen garantiákat állitottak fel. A XVIII-ik század forradalma nem egyes visszaélések megszüntetését, hanem, a tudomány által felállitott elvek nyomán, egy egészen uj rendszer megalapitását, - az egész világnak tudományos theoriák szerint uj rendezését tüzte ki czéljáúl s ennek követésében oly kiméletlenséget tanúsitott, minőre a korlátlan fejedelmi hatalom korszakai nem mutatnak példát.

Az egész fejlődés, mely politikai tekintetben az utolsó századok alatt történt, nem egyéb, mint a centralisatio elvének kiterjesztése s megszoritása azon autonomiának, melylyel a középkor alatt az egyes tartományok, városok sőt egyes nemesek birtak; de a fejdelmek mig az állam hatalma csak általuk és saját érdekökben gyakoroltatott, érintetlenűl hagyák legalább azt, mi által magukat korlátolva nem érezék. Mióta azonban a törvényhozás a nép kezébe ment át, s a kormány majoritások nevében gyakoroltatott: a centralisatiónak elve kiterjesztetett mindenre. Mi az államnak teljes egységével össze nem fért, - mi az országos többség korlátlan hatalmát szűkebb körökbe szorithatá, - mi az egyenlőséget sőt mi az egyformaságot zavarhatá, mely a kornak ideálja vala, mindez mint az örök igazság s az emberiség elévülhetlen jogainak sértése s jólétének akadálya tekintetvén, ha nem támadtatott is meg, legalább olyannak vétetett, mi a törvényhozónak figyelmét nem érdemli; s ide tartozott főként az állampolgárok nemzetisége is. Századunk e tekintetben csak azon irányt követte, melyet a XVIII-ik század elébe jelölt, s nem szenved kétséget, hogy a nemzetiség elve a keresztény civilisatio egész lefolyása alatt soha inkább lábbal nem tapodtatott mint a forradalom után támadt nagy háboru s a bécsi congressus alatt, mely ezt követé. - Bámulhatjuk-e tehát, ha mint mindig, ugy most azon érdekek nevében, melyek a létező viszonyok által leginkább sértettek, reactio támadt e viszonyok ellen s az államszervezet, melyet a XVIII-ik század a jogegyenlőség létesitésére állita fel, de mely csak a többség absolut hatalmát biztositja, épen a jogegyenlőség nevében támadtatott meg, oly országokban, hol több nemzetiség együtt lakik s azok, melyek kisebbségben vannak a majoritás korlátlan hatalma által kifejlődésökben akadályozva érezik magokat.

Világos ezekből, hogy ama nagy nemzetiségi mozgalom, melynek közepette élünk, s mely egyes államokat, sőt Europa egész politikai rendszerét veszélylyel fenyegeti, csak oly okoknak tulajdonitható, melyeknek hatását kijelölhetjük s épen ugy mint azon mozgalom mely a királyi hatalom érdekében a középkori államviszonyok ellen, s mint az mely később a szabadság s egyenlőség érdekében az absolut királyi hatalom ellen támadt, csak egy uj lépés ugyanazon irányban, melyet az emberiség haladásában követ, miből a legnagyobb valószinűséggel azt következtethetjük, hogy valamint az okok között, melyeknek ezen eszme és más korszakok uralkodó eszméi befolyásukat köszönik a legnagyobb analogia létezik: ugy hasonló analogiát fogunk tapasztalni azon eszme következéseire nézve is.

Mint minden eszme, mely a történelem egy vagy más korszakában uralkodóvá vált, ugy a nemzetiségi eszme maga után fogja vonni szükséges következéseit s nincs földi hatalom, mely eszközölhetné, hogy az kifejlődésünkre nagy és elhatározó befolyást ne gyakoroljon.

De mint más eszméknél, ugy itt e befolyás csak addig terjed, mig a követelések, melyek az eszme nevében tétettek, azon iránynyal, melyet, civilisatiónk haladásában követ, ellentétbe nem léptek.

És mint más eszméknél ugy itt is e befolyás soha nem terjed annyira hogy minden állami s társadalmi viszonyokat rögtön megváltoztasson s minden fennállót átalakitson.

Ezen eszme befolyásának nagysága és iránya is azon állapotoktól függ melyek között az eszme létesitése az egyes országokban megkisértetik, s valamint a nemzetiségi eszme ezekre módositó hatást fog gyakorolni: ugy ezen állapotok hasonló ellenhatást gyakorolnak azon formára, melyben a nemzetiségi eszme valósitása lehetséges.

Ez utóbbiból világos, hogy a nemzetiségi eszme valószinű következéseiről s azon módokról, melyek szerint a nemzetiség nevében tett követelések valósithatók, csak ugy szólhatunk alaposan, ha e kérdést nem általánosságban, hanem ha azt egy bizonyos ország vagy állam különös viszonyainak szempontjából tárgyaljuk, - s ez az, mit a következő fejezetekben megkisérlünk.

Nincs ország, melynek helyzetére a nemzetiségi kérdés elhatározóbb s általánosabb befolyást gyakorolna, mint hazánk.

Mindenütt, hol ujabb időben nemzetiségi mozgalmakat találunk: azok egy irányt követnek. Német- s Olaszországban a nemzetiségi követelések csak a faj- s nyelv egységére, Lengyelországban csak a historiai jogra hivatkoznak: nálunk a két irány egyszerre lép fel, s mig az ország a birodalom - s Horvátország Magyarország irányában önállásának jogosultságát a történelemre alapitja: addig Magyarország, Erdély s Horvátország külön körében az oláhok, slávok, németek, szerbek, oroszok külön nyelvök s származásuk nevében oly követelésekkel lépnek fel, melyek a történelmi joggal ellentétben állnak; s tulzás nélkül elmondhatjuk, hogy a nemzetiségi eszme sehol nem állittatott fel oly formában, melyre hazánkban példát nem találnánk. - E sajátságos állapot történelmi fejlődésünk következése s azért hogy a nemzetiségi kérdésről alaposan szólhassunk: szükséges egy rövid tekintetet vetnünk hazánk multjára s azon viszonyokra, melyek között e kérdés nálunk keletkezett.

A terület, mely most hazánkat képezi, századokon át a keletről nyugot felé nyomuló népeknek harczmezőül vagy állomásúl szolgált, melyen azok egy időre megpihentek, mig új, utánok nyomúló népár által ismét tovább nem szorittattak. Igy történt, hogy elődeink, midőn a népvándorlásnak korszakát bevégezve e téren megjelentek, itt a legkülönbözőbb népeknek töredékeit találták, nagyobb részben a slávfajhoz tartozókat, de melyek még sehol nagyobb tömör nemzeteké nem alakultak. Ezen állapot kétségbevonhatatlan hatást gyakorolt a magyar birodalom megalapitására. - Valamint észak- s keletnek a Karpátok, dél- s nyúgotnak a még fennálló keleti s a már alakult német birodalom jelölték ki azon határokat, melyeken túl eldődeink egy századig folytatott vitéz hadjárataik által uralmokat nem terjesztheték, ugy az, hogy e nagy tartományt oly rövid idő alatt elfoglalták s határai között egy erős birodalmat alkothattak, főként annak ethnographiai viszonyaiban találja magyarázatát. Mert a helyen, melyet megszálltak egy nagyobb államnak alkotása szükséges vala, s mert a különböző néptöredékek, melyek az országot előbb birták, arra alkalmatosaknak nem mutatkoztak; azért sikerült a kaczagányos apáknak az, miután más, számra nagyobb s vitézségre hasonló népek hasztalan törekedtek. A magyar hóditás csak azon ragasz, mely e különböző anyagú darabokat egy egésszé egyesiti, de a nélkül, hogy a közöttök létező különbségeket megszüntetné, - és kétségtelen, hogy a magyar birodalom már keletkezésénél különböző nemzetiségeket foglalt magában.

Ezen állapot történetünk első századaiban nem változott s ez természetes. Mig a hóditó faj korlátlanúl uralkodik: nincsen ok, melyért nemzetiségét, mely kiváltságainak alapja, másokra terjeszteni kivánná, s a magyar nép szintugy, mint azok, melyeket meghóditott, nem álltak a müveltség oly fokán, hogy közülök bármelyik a többi nemzetiségeket assimilálhatta volna. Történetünk első századai e részben nem különböznek más országokéitól, tudjuk, például, mennyi idő kellett, mig a hóditó norman a szászszal egybeolvadva a hatalmas angol nemzetet képezé. Feltünő csak az, hogy a helyzet, melyben a különböző nemzetiségeket történetünk kezdetén találjuk, később is ugyanaz maradt, és történetünk talán semmiben sem különbözik inkább más népekétől, mint ebben.

A középkor vége felé majd a fejedelmek, majd az egyház törekvéseinek következtében csaknem mindenütt tömör nemzetiségek alakulnak s hol e törekvések egyes országokban nem sikerültek, ott a különböző nemzetiségek, mint ellenségek állanak egymással szemközt. - Hazánk e részben kivételt képez, s azon pillanattól, melyben a kereszténység behozatott a mohácsi vészig nem találunk törvényt, nem mutathatunk föl egy okmányt, melyből csak a legtávolabbi szándok tünnék ki, hogy az ország különböző nemzetiségei egygyé olvasztassanak, vagy azoknak bármelyike elnyomassák.

Hazánk e részben Francziaországnak egyenes ellentétét képezi. Mig ott Suggertől XIV-ik Lajosig minden kitünő egyéniség mely az ország felett uralkodott különböző utakon csak a franczia nép egységének megalapitásán dolgozott: addig nálunk az államhatalom csaknem szakadatlanúl az ellenkező irányban működött.

Mintha a nézet, melyet szent István fiának adott tanácsaiban kimond hogy "egy nyelvű s szokású ország gyenge! - unius linguae uniusque moris regnum imbecille et fragile est" (Decret. lib. I. Cap. 6. §. 3.) utódai által kormányzási szabályúl fogadtatott volna el: a királyi hatalom nem az ország különböző népeinek assimilatioján dolgozott, sőt inkább abban kereste feladását, hogy a birodalom egyes részeinek sajátságai feltartatván, a viszony, melyben azok a koronához állnak, ne változzék meg.

Távolabb vezetne, ha királyaink ezen eljárásának okait fejtegetném. A tény tagadhatatlan, s akár azon viszonyra forditjuk figyelmünket, melyben a korona egyes tartományai az országhoz álltak, akár a különböző nemzetiségeknek állását tekintsük az ország határain belől, azt fogjuk találni, hogy valamint ott az egyes tartományok autonomiája, ugy az országban lakó különböző nemzetiségek sajátságai az ország egységének nevében soha nem támadtattak meg s hogy ha a magyar faj kitüntetésben részesült, az csak abban áll, hogy állása soha különös törvények s kiváltságok által nem biztosittatott.

Magyarország bel- s külpolitikája sok módositásokon ment keresztül, de e tekintetben nem; s monarchiánk kezdetétől a mohácsi vészig ugyanazon elveket találjuk alkalmazva, melyeknek egy részről ugyan azt köszönhetjük; hogy mig a középkor alatt más országokban csaknem mindenütt hatalmas hűbéresek provinzialis vagy nemzetiségi érdekekre támaszkodva, az államot veszélybe ejték, nálunk az állam egységéről, a korona feloszthatatlan hatalmáról oly tiszta eszmék léteztek, minőket a XVI-ik század előtt Europában sehol nem találunk; mely eljárásnak azonban egyszersmind azon másik következése vala, hogy a magyar birodalom más országokkal szemközt egy compact egészet képezett ugyan, - de nemzetiségi tekintetben soha egygyé nem válhatott s függetlenségének századaiban a mohácsi csatáig mindig csak mint politikai nemzetiség tűnik fel.

A török uralom s azon nagy változások, melyek állami létünkben az által idéztettek elő, hogy közös fejdelmeink által az osztrák habsburgi ház örökös tartományaival összeköttetésbe jöttünk szinte nem változtatták meg e tekintetben helyzetünket.

A nagy ellentét, mely a kereszténység s izlam között létezett, háttérbe szoritott minden egyebet s igy a külön nemzetiségi érdekeket is, s a hosszú küzdelem, melyben az ország annyiszor megtámadott önállását s régi alkotmányát megvédte, méginkább kifejté e hon különböző ajku lakosaiban az ország politikai egységének öntudatát, nemcsak a külföld hanem az örökös tartományok irányában is, kiknek lakóival e hon polgárainak egy része faj s nemzetiség tekintetében közel rokonságban állt.

S ebben fekszik a nagy különbségnek magyarázata, mely nemzetiségi tekintetben hazánk s más országok között a jelenben létezik.

Europának minden országai különböző nemzetiségekből alakultak; de ezen különbségnek többnyire kevés nyomai maradtak fel. Az uralkodó nép majd magasabb müveltsége, majd erőszak által - minőt például a német rend a slavok németesitésére használt - magába olvasztotta a többieket s különböző népek töredékeiből nagy, tömör nemzetek alakultak. - Nálunk ily eljárás az ujabb időkig nem is kisértetett meg, s mégis daczára a faj s nemzetiségi különbségnek, mely e hazában mindig létezett, nincs talán ország, melyben a nemzetiségi kérdés az ujabb időkig kevesebb zavarra adott volna alkalmat, s ha azt, hogy Magyarország lakói eredetökre nézve különböző népekhez tartoznak s különféle nyelveken szóltak mindig mint tényt nem tagadhatjuk, el kell ismernünk azt is, hogy e tény történetünk folyamára a legujabb időkig nem volt semmi befolyással.

Ujabb időben multunk egyes legkitünőbb férfiainak nemzetisége tudományos vitákra adott alkalmat. Voltak kik a Zrinyiek dicsőségét a horvátoknak a Hunyadiakét az oláhoknak követelték s maga Dugonics tulzásig vitt lelkesedésének daczára, melylyel a magyar nemzethez ragaszkodott, nevének hangzása után a szerbekhez számittatott; de épen, ha ezen állitások helyesek, nem bizonyitja-e ezen férfiak élete, a vér, melyet a hazáért ontottak, a hely melyet irodalmunkban elfoglaltak, hogy a szellem, mely jelenleg ezen vitákra alkalmat ád, előttök ismeretlen vala.

Nehéz időkön mentünk keresztül. A pártviszály sehol véresebb nyomokat nem hagyott maga után, mint hazánkban, s az ország polgárai sokszor fegyverben álltak egymás ellen.

Különbözők voltak e küzdelmek okai. A vallás, a trónörökösödés, a jobbágyok és urak közötti ellentét, egyes dynaszták nagyravágyása - egy szóval mindaz mi más országokban pártviszályra adott alkalmat, vérrel áztatta hazánknak téreit. Csak egy van, mit, ha történetünk e sötét lapjain végig megyünk, az ujabb időkig nem találunk: azt, hogy e viszályoknak a nemzetiség kérdése szolgált volna alap okáúl.

Mikor Árpád háza kihalt s mikor a felséges ausztriai ház a magyar királyi székre emeltetett, a pórhad, a vallási és polgárháborúk nehéz időszakában az anjoui ház pártolói s ellenei, hívei Ferdinándnak s Zápolyának, a pór és nemesség, a katholicusok s protestansok - Magyarország egyik fele a másikkal álltak szemben; - de egy nemzetiség a másikkal soha! Történetünk bármily részére forditsuk figyelmünket a pártok érdekeik s meggyőződéseik és nem nemzetiségeik szerint csoportosultak s nincs eset, hogy egy vagy a másik párt a hazának csak egy ajkú polgárait foglalta volna magába, melylyel a többiek szemben álltak. - E hon külön ajkú lakói nyolcz századon át egy ország polgárainak érezték magokat, kik nyelvökre nézve slávok, oláhok, németek maradtak, de soha egy perczig nem szüntek meg magyarok lenni, s kiknél a szívósság, melylyel saját nyelvökhöz ragaszkodtak a hazának egységét soha nem veszélyeztette; mert valamint a másfél százados török járom alatt, ugy később is minden egyes nemzetiség saját szabadságának biztosságát csak a közös haza hatalmában s szabadságában keresheté.

A hatás, melyet a nemzetiségi kérdés kifejlődésünkre gyakorol, csak az ujabb idővel kezdődik; s ha azon viszonyokat tekintjük, melyek a mult század végétől kifejlődtek: nem nehéz ennek okait feltalálni.

Magyarország a XVIII-ik század szellemi mozgalmaiban csak kevés részt vett, s azért sem a népsouverainitás sem az egyenlőség elve a nemzetiség eszméjének ébresztésére nálunk közvetlenűl nem gyakorolhatta azon hatást, melyet az előbbi fejezetben kijelöltünk.

Kétségtelen, hogy azon összeköttetésnél fogva, mely a nyugoti egyház köréhez tartozó népek szellemi kifejlődésében létezik, a lelkesedés, mely a mult század végével a nemzetiségi eszme iránt több helyen támadt: nálunk sem maradott befolyás nélkül; s valamint Kazinczy- s társainak tevékenysége Németország irodalmi törekvéseivel világos összeköttetésben áll: ugy tagadhatatlan azon hatás, melyet nemzeti irodalmunk a magyar nép öntudatának emelésére gyakorolt; nem kevésbé bizonyos azonban az is, hogy e hatás, főkép kezdetben, csak e hon magyar népességére s ennek körében is csak a müveltebb osztályokra terjedhetett ki, s hogy az általános befolyás, melyet a nemzetiségi eszme később az egész nemzetre nyert, más okoknak tulajdonitandó.

Az első ezek között a haladás, melyet e hazában lakó külön ajkú népek a civilisatióban tettek, mely szükségkép az ország nem magyar nemzetiségei között is a nyelv s irodalom müvelését vonta maga után.

A második a szomszéd országokban történt nemzetiségi mozgalmak s a faj- és nyelvbeli rokonság, melyben hazánk polgárainak egy része ezen országok népéivel áll.

A harmadik a diák nyelvnek a törvényhozás és közigazgatás körében elhagyása, mely által az ország magyarúl szóló polgárai oly előnyben részesültek, melylyel előbb nem birtak.

A negyedik a politika mezején tett gyors haladás, mely a nemzetiség eszméjének kifejlődésére nálunk közvetlenebb hatást gyakorolt, miután a privilegiált osztályoknak nagyobb része tényleg a magyar nemzetiséghez tartozván, az ellentét, mely politikai vitáink korszakában az ország nemes és nem-nemes osztályainak érdekei felett támadt, a nemzetiségi különbségnek érzetét élénkebbé tevé.

Az ötödik végre azon befolyás, melyet democraticus átalakúlásunk óta e hon minden ajkú s nemzetiségű lakói a közügyekre nyertek.

Ha a dolgok természetében fekszik, hogy minden nemzet, mihelyt a miveltségnek bizonyos fokára emelkedett, saját nyelvének s irodalmának müvelésére forditja figyelmét, s ha e szerint azon buzgalomban, melyet a magyar nemzet a mult század végével ezen irányban kifejtett, semmi meglepő nincsen: ugyanez áll az e hazában lakó más nemzetiségek hasonló törekvéseiről is; s valóban nem bámulhatja senki, ha, miután törvényeink e hon minden polgárainak teljes egyenlőségét kimondák: ezen elvnek tettleges alkalmazása nemzetiségi tekintetben is követeltetett s pedig ép oly általánosan s feltétlenűl mint azt minden, az egyenlőség nevében tett követeléseknél tapasztaljuk. Mindez a dolgok természetében fekszik s ha Magyarországnak sajátságos helyzetét s azon viszonyokat vesszük tekintetbe, melyekben e hazában lakó különböző nemzetiségek nem a törvény értelmében, hanem tettleg egymáshoz álltak: még azon szenvedélyesség által sem lepetünk meg, melylyel e kérdés nálunk is csaknem keletkezésétől mindig tárgyaltatott.

Hazánk, mely három századnál tovább fejedelmének egysége által az osztrák birodalommal szoros kapcsolatban állt, nem csak törvényeinek értelmében, de tényleg önálló országnak érzé magát, mely csak saját kormánya által hazai törvényei szerént kormányozható, s mely ezen különállásához annálinkább ragaszkodott, miután benne azon alkotmányos szabadságának biztositását látta melyet a birodalom többi részei akkor még nem élveztek.

Hogy ezen önállás annyi veszélyek s megtámadások között eddig megtartatott az csak az egyetértésnek vala köszönhető, melyet a nemzet alkotmányának védelmében eddig tanusitott; s ki hazánknak helyzetét önámitás nélkül tekinté, annak azon meggyőződéshez kelle jutnia: hogy Magyarország léte veszélyben forog, mihelyt a hazafiui érzés, mely e hon minden polgárait egy egészszé forrasztá, elvész. Bámulhatjuk-e? - ha, midőn azon érdekeltség, mely az ország lakói között saját nemzetiségök iránt támadt, a közös hazának szeretetét mindinkább háttérbe szorítá, és a nemzetiség nevében oly követelések tétettek, melyek az ország egységével látszólag ellentétben álltak: a nemzetiségi törekvések nálunk több ellenszenvvel fogadtattak, mint máshol? bámulhatjuk-e, hogy irányukban néha igazságtalanok valánk s egyesek fondorkodásainak vagy mesterségesen szított agitatiónak tulajdonitottuk azt, mi csak a dolgok természetes kifejlődésének csak a legnemesebb s a mieinkkel rokon érzelmeknek következése vala.

Ellenben, ha meggondoljuk, hogy, ámbár törvényeink soha a hazában lakó nemzetiségek között külömbséget nem állitottak fel s mindenki - bármily nemzetiségnek fia - a szerint részesült az ország jogaiban és terheiben a mint a kiváltságos vagy nem kiváltságos osztályokhoz tartozott: mégis e kiváltságos osztályok tényleg nagy részben magyarokból álltak; - nem természetes-e, kérdem az is, hogy ez ország különböző nemzetiségű lakosai között a magyarok iránt sok helyen bizalmatlanság sőt ellenszenv mutatkozott? Ezen bizalmatlanság kétségen kivül igazságtalan vala, főkép azon pillanatban, midőn a magyar nemesség lemondva előjogairól, hazája minden lakóit egyenlő szabadságban részesíté; de nem a multnak nem azon helyzetnek szükséges következése-é ez, melyben e hon nem kiváltságos osztályai századokon át éltek, s melynek emlékeit az utolsó évek jótéteményei nem törölhették le.

Igaz, hibák követtettek el részünkről és az egyes nemzetiségek részéről is: mi védelmünkben mint ők követeléseikben többször túlléptünk a határokon, melyeket az ország egységének s az egyes nemzetiségek szabad kifejlődésének érdeke előnkbe szabtak; és kétségtelen, hogy ha ezen hibáktól óvakodunk s azok kik egyetértésünkben czélzataik akadályát látták e hibáinkat ügyesen nem használják fel: sok keserűséget és szenvedést kerülhettünk volna ki; de az, hogy a nemzetiségi kérdés elmellőztessék s egész kifejlődésünkre elhatározó befolyást ne gyakoroljon: nem függött senkinek ildomosságától s az előzményeknek ép oly szükséges következése, mint az, hogy e hon különböző ajkú lakói, bár mennyire lelkesüljenek saját nemzetiségök iránt, legalább nagy többségben most is a közös haza gyermekeinek érzik magokat, melynek jóléteért és szabadságaért minden áldozatra készek.

Sajnos, hogy épen midőn egyetértésünkre legtöbb szükségünk vala, közöttünk e kérdés fölmerült. Haladásunk akadályát láthatjuk benne, s jövőnknek veszélyét; de valamint az előadottakból láthatjuk, miként az, hogy e kérdés közöttünk fölmerült, nem egyesek hibás vagy bűnös eljárásának, hanem egész multunk s jelen viszonyaink szükséges következése: ugy meg kell győződnünk arról is, hogy a veszélyt, mely ez által támada, nem kerülhetjük ki, ha e kérdést mellőzzük, vagy annak tárgyalását akadályozzuk, hanem csak ugy, ha azt megoldjuk.

Jövőnk e kérdés szerencsés megoldásától függ s meggyőződésem hogy ez hatalmunkban áll.

Szomorú, de általános tapasztalás, hogy minden kérdés, mely hosszabb ideig politikai vitatkozások tárgyaul szolgált: végre oly formában állittatik fel, melyben annak megoldása a legnehezebb. Ez történt a nemzetiségi kérdésnél is. Egy részről oly követelések tétettek, melyeknek teljesitése az állam feloszlását voná maga után, másik részről a jogalapként elfogadott egyenlőségi elvnek legtermészetesebb következései tagadtattak meg, és bizonyos, hogy e kérdés sokak által ugy tárgyaltatik, mintha nem annak megoldása, hanem az lenne czéluk, hogy a surlódások, melyekre az alkalmat adott, kiengesztelhetetlen gyűlöletté fejlődjenek ki. Miután a vita oly érdekek körűl forog, melyek legnemesebb érzelmeinkből erednek, a szenvedélyesség, melylyel az folyik talán természetes, de épen azért kettősen szükséges: hogy, kerülve mindent mi bárkinek érzéseit sérthetné, azt tisztán tárgyilagosan fogjuk fel.

A rövid visszatekintésből, mely által a nemzetiségi kérdésnek fejlődését hazánkban felvilágositani iparkodtam, - két tényről győződhettünk meg.

Az első: hogy ámbár e hon lakosainak nemzetiségi különfélesége, mint tény mindig létezett, ez az ország egységének érzetét a legujabb időkig nem akadályoztatá, sőt hogy az egész középkor alatt alig találunk államot, melyben ezen érzet oly tisztán ki vala fejlődve mint hazánkban.

A második: hogy azon mozgalom, mely a nemzetiségi kérdés körűl ujabb időben támadt, nem mesterséges agitatiónak, hanem több, a dolgok természetes folyamából kifejlett okoknak eredménye.

Ebből világos, hogy azon két, látszólag ellentétes irány, melyet hazánkban a nemzetiségi mozgalom követ, s melyeknek egyike az ország politikai egységének (a historiai nemzetiségnek) másika a faj- s nyelvi nemzetiségeknek jogosultságára hivatkozik: egy iránt a dolgok természetében fekszik.

Megengedem, tulzásokat találhatunk mindkét irányban, melyek csak a vita hevének, vagy mesterséges agitatiónak következései; de nem kevésbé bizonyos: hogy e mesterséges agitatio s e szenvedélyesség mellett oly törekvések léteznek, melyeket tisztelnünk kell, s hogy a mozgalom maga e tulzások daczára is azért nem kevésbé természetes. Valamint a közösségnek érzete, mely egy ezred évi együttlét után e hon polgárai között támadt: rögtön nem enyészhetett el; ugy az, hogy a nagy nemzetiségi mozgalom, mely egész Europát áthatja, hazánkat érintetlenűl nem hagyá: valóban senkit nem lephetett meg.

E két iránynak egyike egész multunknak, a másik az ujabb időben kifejlett viszonyainknak szükséges következése, mindkettő egyaránt jogosult s ezért olyan, melynek elnyomása nem fekszik senkinek hatalmában s ebből azon következtetést vonhatjuk le:

Ha ezen irányok egyikét mellőzve kizárólag csak a politikai vagy kizárólag a nyelvi nemzetiség igényeit méltatjuk figyelmünkre: a veszélyek, melyek a nemzetiségi kérdés által hazánkat fenyegetik más térre helyeztetnének át, de nem szüntetnének meg. A mellőzött igények nevében ily esetben reactio támad, mely annál veszélyesebb miután nézetem szerint az ily egyoldalu eljárás mellett ezen irányok egyikét sem elégithetjük ki állandóan s hogy ezt belássuk nem szükséges egyéb, mint hogy azon következéseket fontoljuk meg, melyeket a magyar állam feldarabolása az egyes nemzetiségekre s az egyes nemzetiségeknek folytonos elégedetlensége a magyar államra szükségkép maga után vonna.

Már fentebb emlitém, miként azon történeti tény hogy Magyarország uralmát jelen határain tul állandóan soha sem terjesztheté ki, geographiai helyzetén kivül főkép ethnographiai viszonyaiban találja magyarázatát s ugyanezen okoknak tulajdonitható az is, hogy e hon, miután a török uralom alatt három részre szakasztatott, a látszólag legkedvezőtlenebb körülmények között végre mégis ismét egy egészé alakult.

Miután a tért, mely a kárpátok hegyköre által geographicus egészszé válik, nem egy nagy nemzet, de több különböző népek lakják, melyeknek mindegyike számra csekélyebb semhogy geographicus határok nélkül saját függetlenségét feltarthatná: csak a magyar birodalom egysége azon paizs, mely alatt valamennyien biztosságukat kereshetik.

Több sláv iróban olvassuk: hogy a magyar népnek letelepedése a legnagyobb csapás, mely a sláv nemzetet valaha érte. Szerintök a magyar faj egy ék, mely a sláv nemzet testébe veretett, s északi ágainak a déliekkeli egyesűlését megakadályozá. - Nékem ugy látszik hogy e nézet azon sokszor előforduló tévedésen alapszik, melylyel az ujabb kor eszméit elmult századokra alkalmazzuk s egyes események megitélésénél nem az akkor létezett, - hanem jelen állapotainkat vesszük tekintetbe.

Nem vizsgálom mennyiben általános a sláv népek között egységöknek eszméje még napjainkban is. Ha az orosz és lengyel nemzetnek egymás közötti viszonyait s azon ellentéteket tekintjük, melyek a sláv törzs egyes kisebb ágai között most is léteznek, talán nem csalódunk, midőn azon meggyőződésünket fejezzük ki: hogy az összes slávtörzs egységének eszméje a népek kedélyére most sem bír azon hatással, melyet annak némelyek tulajdonitanak.

A középkorra nézve kétségtelen ezen állitás s hogy erről meggyőződjünk nem szükséges más mint hogy figyelmünket azon viszonyokra forditsuk, melyekben a nagy sláv törzs különböző ágai ezen időszak alatt álltak oly helyeken, hol azok semmi idegen elem által el nem választva közvetlen érintkezésben maradtak. Mert miután a történet azt mutatja hogy a slávok sehol nagyobb államokká nem egyesültek, s hogy a közöttök fennállt ellentétek századokig tartó érintkezés után is fenntartották magokat s ott hol körükben nagyobb államok alakultak, ez idegen elemek közbejöttével történt: talán nem csalódunk, ha feltesszük, hogy az ösztön nagy államok alkotására nem tartozik a sláv népeknek a történetben nyilvánúló tulajdonaihoz, - s hogy ha a magyarok Pannoniát soha nem foglalják is el, a sláv törzs azon részének története, mely itt lakik, valószínűleg ép ugy folyt volna le, mint más országokban.

Nem azért hozom fel ezeket, hogy azon fajoknak, melyek nagyobb államok alkotására a slávoknál több képességet mutattak, felsőbbséget tulajdonitsak. - Valamint a költői szellem, mely a sláv népeknél oly kiválólag nyilatkozik, vagy a kitűnő képesség, melyet a german faj a speculativ tudományhoz mutat, nem jogositja fel őket arra, hogy mások szellemi képességét lenézzék: ugy azon hajlam, melyet valamely nép a társadalmi alakúlás egy bizonyos formájára tanúsított, szinte nem bizonyitja absolut felsőbbségét.

A tulajdonok, melyeknek összesége az emberi nem haladását eszközlötte s eszközli, nem egyes népek, hanem az összes emberiség tulajdonai; s a hajlam, melyet a sláv fajoknál a helyhatósági alakúlásra találunk, kétségen kivűl ép oly lényeges arra, hogy társadalmi viszonyaink azon tökélyre emelkedjenek, melyet az emberi nem jóléte és szabadsága kiván.

Csak azon történelmi tényekre akartam figyelmeztetni az olvasót, melyekből valószínű, hogy őseink foglalása nem az egyedűli körülmény, mely hazánk terén egy nagy sláv állam alakúlását akadályozá, s hogy ha elődeink Europában nem jelennek meg, ennek, hihetőkép, csak az lett volna következése, hogy a Kárpátok és Adria között semmi nagyobb állam nem alakúl, mit föltéve, el kell ismernünk azt is, hogy ezen esetben az egyes kisebb nemzetiségek sorsa, melyek hazánkat lakják, alig lehetett más annál, melyre a középkor alatt a német faj szomszédságában lakó minden kisebb nemzetiségek jutottak. A nyúgot-északi sláv népek jelen helyzete s azon tevékenység, melyet a német császárok a XI-ik században s később kifejtettek, hogy Magyarországot birodalmukhoz csatolják, - nem hagynak ez iránt semmi kétséget; s ki a multat elfogulatlanúl tekinti: bé fogja látni, hogy ezen törekvések a középkor alatt csak a magyar állam egységén törtek meg, mely az ellenállást lehetővé tevé.

És vajjon nem egészen hasonló-e helyzetünk a jelenben sőt a jövőben is?

A hová tekintetünket forditjuk Europában mindenütt nagy államokat találunk, melyek alakulásukat nagy nemzetiségeknek köszönik, vagy ily államok alakitására való törekvést, mely ha Olaszországban czélját egészen még nem érte is el s Németországban csak most kezdődik, később vagy előbb, de bizonyosan hasonló államok alakúlását fogja vonni maga után.

Nálunk ily törekvés lehetetlen. Az ethnographiai viszonyok nem engedik, hogy Europa e részében nagyobb állam alakuljon, mely csak egy nemzetiséget foglaljon magába; de vajjon egy nagyobb állam alakulása kevésbé szükséges-e azért? Vajjon azon kisebb népek, melyek e tért betöltik, az ellen: hogy hazájok hatalmas szomszédaik küzdterévé, ők magok terjeszkedési vágyaiknak zsákmányaivá ne váljanak, miben kereshetik biztosságukat, mint szinte egy nagy állam alakúlásában? s ha ez csak egyesűlésök által, csak ugy érethetik el, ha e számra kisebb népek, feltartva saját nemzetiségöket, hatalmas szomszédaikkal szemben egy felbonthatatlan állami egészszé állnak össze: vajjon található-e oly combinatio, mely e czélnak jobban megfelelne, mint ha azon tartományok egysége feltartatik, melyeket szt. István koronája összefoglal? - nem csak azért, mert bármily kiterjedésben képzeljük magunknak az államot, melynek alakúlását e különböző nemzetiségek biztossága kivánja, századok kellenének, mig annak egyes tagjai között az öszvetartozásnak oly erős érzete s oly cohaesio támadjon, minőt hazánk ezredévi története előidézett; hanem azért is: mert alig képzelhetünk combinatiót, mely az egyes nemzetiségeket minden elnyomás ellen jobban biztositaná. Hazánk ethnographiai viszonyai e tekintetben minden nemzetiségnek teljes biztosságot nyujtanak.

Ha hazánk külön ajkú lakosai nemzeti egyéniségöket feltartották, mig ott hol ugyanezen fajú népek egy országban a hatalmas némettel találkoztak, nyomuk eltünt, vagy legalább kiterjedésük köre tetemesen szűkebb lett: az ok bizonyosan nem kizárólag a magyar faj nagylelkűségében, vagy felvilágosodottabb nézeteiben hanem azon arányban fekszik, mely e haza különböző népei között számuk és miveltségi fokukra nézve létezett, - s vajjon nem áll-e ez most, mint a multban? - Azon népek, melyek az országot lakják találhatnának e nemzetiségök szabad kifejtésére biztosabb garantiákat, mint itt, hol ha mindaz, mi a magyar faj tulterjeszkedési vágyairól mondatik, igaz lenne is? - az elnyomás lehetetlen! - lehetetlen pedig azért, mert e hon különböző nemzetiségei között létező számarányok az ily elnyomást nem engedik.

Világos ezekből, hogy ha az ország egysége melletti lelkesedés jelenleg főkép e hon magyar ajku lakosai között nyilatkozik is: ez egységnek fentartása minden nemzetiségeknek egyiránt érdekében fekszik s hogy ezen egység felbontása által e hon minden nemzetiségei szabad kifejlődésök legfőbb garantiájától fosztatnának meg.

Hasonló eredményhez jutunk ha a kérdés másik oldalát tekintjük s előttem kétségtelen, hogy viszonyaink oly módoni rendezése, melynél kizárólag a történelmi jogot tartva szemünk előtt, az egyes faj- s nyelvbeli nemzetiségek követeléseit nem elégitjük ki: ép ugy nem felelne meg czéljának.

Miután a nemzetiségi kérdés nálunk más politikai czélok eszközéűl használtatott fel s a nemzetiségek nevében sokszor oly követelések tétetnek, melyek az ország egységét veszélyeztetik: sokakban e kérdés megoldhatása iránt kételyek támadtak s azon nézet terjedett el: nem lenne-e legczélirányosabb, ha kizárólag a közös haza érdekeit tartva szemünk előtt, az egyes nemzetiségek igényeinek kielégitésével, mely ugy is lehetetlen, nem fáradnánk. - Ha a birodalmi kormánnyal az állami kérdésre nézve megegyezünk s az az egyes nemzetiségeket ellenünk nem támogatja, ha a mesterséges agitatio megszűnik s az ország kormányába befolyást gyakorolván, a különböző nemzetiségek szószólóit hivatalok által megnyerjük: mindezen lárma s izgalom mely most aggodalommal tölt, magában megszűnik.

Ha multunkra visszatekintünk s a módra gondolunk, melylyel a nemzetiségi surlódások kiegyenlitésére tett kisérleteink visszautasittattak azok által, kik, mint hazánk különböző nemzetiségeinek képviselői léptek föl: természetesnek találjuk az elkeseredést, mely e nézet alapjául szolgál; de a nézet maga azért nem kevésbé hibás s én alig ismerek hazánk jövőjére nézve nagyobb veszélyt, mintha azt követnők.

Megengedem, hogy a birodalmi kormány, mely eddig mint az ország különböző nemzetiségeinek pártolója lépett föl, bizonyos feltételek alatt, talán az ellenkező irányban járna el. Ha az alkotmányos kérdésre nézve köztünk s a birodalom között fennálló ellentétek kiegyenlittetnének: oly törvények alkotása, melyek határaink között a magyar elem felsőbbségét biztositják, talán nem fogna akadályokra találni. - A bécsi sajtó sokszor kimondta az előnyöket, melyekre a német s a magyar nemzetiség bizton számolhatnak, ha kezet fogva a birodalom többi nemzetiségeinek igényei ellen együtt lépnek fel s ha a békés megoldásnak minden reménye eltűnik s a nemzetiségek követelései állami fennállásunkkal összeegyezhetetlenek lévén a magyarnak választani kellene liberalis elvei vagy hazája között: talán jöhetne idő, midőn e tanács elfogadókra találna. Megengedem ezt, de meg vagyok győződve arról is, hogy saját nemzetiségünknek ily suprematiája a legnagyobb csapás, mely azt érheti; - s ki helyzetünket elfogulatlanúl tekinti, osztani fogja e nézetemet.

Abstrahálok az ártól, mely nemzetiségünk ily pártfogásaért tőlünk kivántatnék; de vajjon biztosithatjuk-e ezen úton jövőnket? A magyar nemzetiség - mit még ellenei sem tagadhatnak - oly erőt s szívósságot tanúsitott, minőre az ujabb kor népei között kevés példát hozhatunk fel. Kizárva a tudomány, a közélet, sőt a felsőbb osztályok társaságának köréből e nemzetiség egy fél század alatt irodalmat teremtett magának, s messze körökben hatalmas befolyást gyakorolt, midőn azon irányokat, melyek most általánosakká váltak, Europa ezen részében a magyar nemzetiség kezdé meg. Az ok, melynek ezt köszönhetjük, nem a hatalom pártolásában, hanem csak nemzetiségünk belső életerejében rejlik. Mint a cser, mely a bércztetőn magánosan áll, nem védve s nem ápolva senki által csak önerejével küzdve az idő viszontagságai s a viharok ellen, melyek tövét megrázzák, ágait tördelik, de a csapásokhoz szokottat nem dönthetik meg: igy nőtt, igy fejlődött nemzetiségünk. Ha multunkra visszatekintünk, elég oly időszakot találunk, midőn minden jelenség nemzetiségünk vesztére mutatott, de olyat, melyben a magyar nemzetiség a hatalom kedveltje, a kormány gondoskodásainak tárgya lett volna, nem hozhatunk fel, s ha ennek tulajdonitható, hogy benne a kellő símaság talán hiányzik: ennek köszönhetjük az erőt is, melylyel az érdes törzs sokszor sértve mindennek ellent állt. Nem oly növény ez, melynek jövőjét mesterséges oltalom által kell biztositanunk, mely csak a kormány üvegházában fejlődhetik tovább, sőt ily gondoskodás elrontaná életerejét. Vészes szabadságban állt eddig, - csak a szabadságban fejlődhetik tovább, s ki e helyett pártolást és oltalmat ád: megfosztja elemétől melyen kivül nem élhet.

Meggyőződésem az, hogy ha kizárólag a magyar nemzetiségnek specialis érdekeit tartjuk is szemeink előtt: az ily pártolás még itt sem idézné elő a megelégedést, melyet attól némelyek várnak. A magyar nemzetiségnek, hogy megelégedjék, szabadságra van szüksége mindenek előtt, s ez lehetlen, ha az ország különböző nemzetiségeinek igényeit elútasitva, olly állapotokat idézünk elő, melyek csak a kormánynak repressiv hatalma által tartathatnának fel.

De vajjon csak a magyar nemzetiségnek megelégedése szükséges-e az ország jövőjének biztositására?

1848-czal uj viszonyokba léptünk, s ha vannak is, kik ezt fájlalják és vágygyal tekintenek vissza az időre, melyben a nemzet a nagy europai mozgalmak körén kivűl függetlenűl élte napjait, mint csak az lehet, ki semmi hatást nem gyakorol: nincs senki, ki ezen állapotoknak visszahozását remélhetné, melyeknek megváltoztatása annyi dicsőség - és annyi szenvedésnek kutfeje volt. Az idő örökre eltünt, melyben az ország sorsa egyes osztályok belátásától s hazafiságától függött s bár miként fejlődjenek ki viszonyaink, az egyet biztossággal mondhatjuk: hogy azok nem fejlődhetnek ki úgy, hogy a jogegyenlőségnek elve ismét kérdésbe vonassék. És ha ez áll: nem kell-e elismernünk, hogy az ország fejlődése, annak jóléte sőt fennmaradása ezentúl csak az ország minden lakóinak műveltségétől s erkölcsi becsétől függ s hogy ezen okból minden, mi által ezek az ország lakóinak egy részénél magasabbra emeltetnek, valamennyünknek egyiránt érdekében fekszik. - Én valóban nem foghatom meg azoknak észjárását, kik elismerve, hogy az országban lakó különböző nemzetiségeket politikai jogaiktól megfosztani nem lehet: mégis azoknak mivelését a hazára nézve közönyösnek tartják. Miután a szabad verseny e századában hazánk anyagi jóléte nem bizonyos osztályok, hanem csak a honpolgárok összeségének míve lehet s miután azon buzgalom, mely e hon külön ajkú lakói között saját nemzetiségök kifejlesztésére támadt, tapasztalásaink szerint a miveltség általános terjedése leghatalmasabb eszközének bizonyult be: el kell ismernünk, miként az egyes nemzetiségeknek ebbeli törekvései csak közérdekeinket mozditják elő. - Minden akadály, melyet az egyes nemzetiségek kifejlődésének elébe gördítünk: azon mértékben melyben czélhoz vezet, e hazát legszebb reményeitől fosztja meg.

De ha, - mindezt mellőzve s tekintetbe nem véve azon veszélyeket sem, melyek szabadságunkat fenyegetik, ha a politikai jogok olyanok által gyakoroltatnak, kik arra a kellő képességgel nem birnak, - kizárólag csak a magyar nemzetiség biztositását tűzzük is ki czélúl: vajjon elérhetjük-e ezt oly eljárással, melynek következésében e hazának fennállása minden nem magyar lakóira nézve közönyössé válik?

Forduljunk ismét a multhoz, mely e kérdésre legjobb felvilágositást adhat.

Alig találunk országot mely annyiszor megtámadva nem csak létét de határait százados küzdelmek után ugy megtartotta volna, mint hazánk. A nyúgoti civilisatio határaira állitva egész multunk nehéz küzdelmekből áll; és vajjon ha e viharos időszakra visszanézünk, az erély, melyet küzdelmeinkben, - a szívósság, melyet, ha legyőzeténk, tanúsítánk: nem azon egyetértésnek következése-e, melylyel e hon minden lakói a közös veszélyekkel szembeszálltak? - s melynek alapját csak azon meggyőződésben kereshetjük, hogy e hon fennmaradása minden lakóinak egyiránt érdekében fekszik.

Gondoljuk magunknak hazánkat e közérzület nélkül, képzeljük, hogy lakóinak egy része, hogy egyes vidékek vagy tartományok az ország elleneivel kezet fognak, vagy hogy a közügyre nézve csak közönyösökké válnak: s vajjon tartjuk-e valószinűnek, tartjuk-e csak lehetségesnek, hogy ez annyi oldalról megtámadott ország fenállna?

A jövő, mely ránk vár hasonló e multhoz s helyzetünk mi annak veszélyességét illeti nem változott. Most, mint akkor, a nyugoti civilisatio határszélein két nagy nemzet között állunk, melynek egyike, - mint a középkorban a török - századok óta terjeszkedik s más népek romjain alapítá meg nagyságát, mig a másik számra s miveltségében Europa első nemzeteinek egyike mindinkább hatalmának öntudatához jut, mindinkább egységén dolgozik, hogy, miután ezt megalapitá, hatalmát az egész Duna völgyére kiterjessze.

A küzdelem, melyhez Europa nagy nemzetei készülnek, határainkon fog lefolyni, s mi vár reánk? ha a rég előre látott pillanat, melyben a török birodalom felbomlik, s mely jövőnk felett is határozni fog, készületlenül talál; ha midőn minden erőnk megfeszítése szükséges, hogy önállásunkat fenntartsuk, az ország lakóinak egy része, mert méltányos igényeit kielégitve nem látja, mert az érdekközösség, mely a Duna s Tisza mentében lakó kissebb népeket a nagyobb nemzetekkel szemközt összetartásra inti, el nem ismertetett, - ha hontársaink egy része, mondom, a haza jövője iránt közönyössé vált, - vagy a rokonságra emlékezve, melyben más államok népeivel áll, épen hazánk felbontásán dolgozik? - -

E kérdés bővebb fejtegetése, ugy hiszem felesleges.

Mindezekből világos, miként ha a nemzetiség kérdésére nézve vágyaink különböznek is, s a vita hevében mindkét oldalról néha oly követelésekkel lépünk fel, melyek egymással ellentétben állnak: érdekeink legalább bizonyosan ugyanazok; s miként arra nézve a mit tennünk kell nem lehet véleménykülönbség közöttünk. Akár az ország általános, - akár az egyes nemzetiségek külön érdekeiből induljunk ki, higgadtan meggondolva a dolgot, csak egy meggyőződéshez juthatunk s ez az:

hogy a történelmi s politikai nemzet érdekeit csak ugy biztosithatjuk, ha minden egyes nyelvbeli nemzetiség igényei kielégittetnek; s hogy ellenben a különböző nyelvbeli nemzetiségek igényei csak ugy elégittethetnek ki ha az ország egysége s állami léte biztosittatott.

Csak ha e két, látszólag ellentétes irányu követeléseknek egyiránt megfeleltünk: akkor mondhatjuk, hogy a nemzetiségi kérdés valóban megoldatott.

De mielőtt azon módról szólnék, mely szerint ez eszközölhető: szükségesnek tartom, hogy egy más kérdés iránt mondjam el nézeteimet, mely szorosan véve a nemzetiségi ügynek részét nem képezi de azzal némi összeköttetésben áll s vele gyakran összezavartatik, mi által ezen ugy is eléggé bonyolodott kérdés megoldása még nehezebbé válik.

Ama lelkesedés, mely a magyar nyelv s irodalom iránt a mult század végével támadt - Horvátországban talált leghamarább s legtöbb követőkre. Azon nehézségek, melyekre a nemzetiségi kérdés hazánkban alkalmat adott, - legelőbb Horvátországban mutatkoztak; itt formuláztattak azon követelések, - melyek a nemzetiségi elv nevében később általánosakká váltak - legelébb.

E jelenségnek oka Horvátország autonomiájában kereshető, mely által a horvát népnél egyéniségének öntudata tartatott fel, s egyszersmind azon reactio, mely a magyar nyelv érdekében hozott törvények által más nemzetiségek között támadt, a tartományi s megyei gyűlésekben törvényes organumot talált. Ugyanezen oknak tulajdonítható azonban az is, hogy a mozgalom, mely Horvátországban a nemzetiség nevében megkezdetett: itt nem szoritkozott a nyelvre; hanem áttérve a politica mezejére, azon viszonyok módositását tüzte ki feladásul, melyek Horvátország s a magyar törvényhozás és kormány között századokig fennálltak.

Jelenleg a véleménykülönbség, mely Horvát- s Magyarország között létezik s a két ország százados egyetértését megzavará nem nemzetiségi - hanem a szó szoros értelmében politikai kérdések körül forog; s igy nem a nyelv s nemzetiségnek tett concessiók által, - hanem csak ugy mellőztethetik el: ha a két országnak kölcsönös politikai viszonyait oly módon állapitjuk meg, mely a Horvát nép igényeinek s a magyar korona érdekeinek egyiránt megfelel.

Miután hazánkban senki sincs, ki a horvát nemzetnek jogát melyet saját nyelve s nemzetisége kifejlesztésére igénybe vesz, kétségbe vonná: a nemzetiségi kérdés ezután nem kérdés köztünk s Horvátország között, hanem külön kérdése Horvátországnak szintugy, mint Magyarországnak, a mennyiben azon ország is több nyelvet s nemzetiséget foglalván magában, szintugy érdekében fekszik hogy szerb, német és olasz polgárai saját nemzetiségök tekintetében megnyugtatva érezzék magukat; - s csak nehezitheti helyzetünket, ha a két ország között fennforgó politikai vitát a nemzetiségi kérdések közé vonva, e két, ugy is eléggé szövevényes ügyet összebonyolitjuk. - Nem tartozik tehát feladásomhoz s nem is szándékom, hogy e tárgyról itt tüzetesen szóljak; s ha iránta nézeteimet röviden előadom, csak azért teszem azt: nehogy hallgatásom félremagyaráztassék.

Meggyőződésem szerint a köztünk s Horvátország között fennforgó kérdések békés kiegyenlitésére a legjobb, sőt az egyetlen mód az: ha szilárdan ragaszkodunk azon elvekhez, melyeket utolsó törvényhozásunk két feliratában e tárgy iránt felállitott.

"El vagyunk határozva - igy nyilatkozik első felirásunk - mindent elkövetni, hogy a félreértések elhárittassanak s teszünk, mit az ország szétdarabolása s önállásának feláldozása nélkül tehetünk, hogy a honnak minden nemzetiségű polgárai érdekben s érzelemben összeforrjanak. - Ohajtjuk törvényeink azon rendeleteit, mik e részben akadályúl szolgálhatnak, közös érdekeink szerint, méltányosság alapján módositani. - Nem követeljük hogy Horvátország kissebb számú képviselői ellenében a mi nagyobb számunk határozzon az általok előadandó követelések s feltételek felett. Horvátország saját territoriummal bír, külön állása van s nem volt soha bekebelezve Magyarországba, hanem kapcsolatban állt velünk s társunk volt ki jogainkban s kötelességeinkben, szerencsénkben s bajainkban osztozott. Ha tehát Horvátország most mint ország akar részt venni törvényhozásunkban, ha előbb tisztába akar jönni velünk azon feltételekre nézve, mik mellett közjogi állását kész Magyarországgal összekötni, ha erre nézve ugy akar értekezni velünk mint nemzet nemzettel, nem fogjuk azt visszaútasitani."^[1]

"Jelenleg kétségtelennek látszik az, hogy Horvátország tágítani kivánja azon kapcsolatot, mi századokon keresztűl Magyarországhoz kötötte. Mi sokkal inkább méltányoljuk érdekeit s kivánatait, minthogy készek ne volnánk erre nézve vele bár mikor értekezletbe bocsátkozni, s e kapcsolatnak fentartása, vagy méltányos átalakitása rajtunk nem múlik. Csak ha Horvátország tőlünk végkép el akar szakadni s az osztrák tartományok sorába lépve, azoknak törvényhozása s kormányzata alatt akarna állani, mit azonban a horvát nemzet alkotmányos érzelmeinél fogva lehetőnek nem tartunk, mi azt nem gátolnók - hanem törvényesnek s alkotmányosnak részünkről nem tekinthetjük s bele nem egyezhetünk; mert jogositva nem vagyunk szent István koronájának birodalmát szétdarabolni."^[2]

Helyzetünk Horvátország irányában az utóbbi országgyűlés óta nem változott semmiben, s miután törvényhozóink akkor, midőn ezen ügyben nyilatkoztak, az ország nagy többségének nézeteit fejezték ki, a fenforgó viszályok kiegyenlitésére meggyőződésem szerint nem kivántatik más: mint hogy ezen elvekhez hívek maradjunk!

Hazánknak nincsen fontosabb érdeke; de valamint a viszony, mely a multban a két ország között fennállt, nem erőszaknak, hanem a nemzetek azon közös meggyőződésnek volt következése, hogy jólétök és szabadságuk összetartásuktól függ: ugy összeköttetésünk a jövőben is üdvös csak ugy lehet, ha ily talpkövön nyugszik. Csak ha a szabadság alapján egyesűlünk, csak ha a hosszú viszály ugy egyenlittetik ki, hogy azért egyik fél se legyen magát kénytelen legyőzöttnek tekinteni: akkor biztositottuk jövőnket s habár az utolsó magyar törvényhozás nyilatkozatai azon állásra melyet Horvátország irányunkban elfoglal, látszólag semmi hatást nem gyakoroltak: kétségtelen előttem, hogy a czélhoz közelebb állunk s pedig azért, mert törvényhozásunk midőn azon feltételek kijelölését, melyek alatt régi szövetségünk fentartható Horvátországra bizta, eltávolitott mindent, mi a horvát népnek önérzetét sérthetné s mert ez által a kérdést mely szenvedélyes agitatiónak tárgya volt, a nyúgodtabb discussio mezejére vezette át, - s e téren elfogultság nélkül tekintve helyzetünket akár a horvát, akár a magyar álláspontot foglaljuk el: ugyanazon eredményhez jutunk.

A magyar szempontból világos; hogy valamint az állás, melyet hazánk a mohácsi vész előtt Europában elfoglalt, csak annak vala tulajdonitható, mert a magyar nemzet, megfelelve feladásának, midőn a közös függetlenség védelmében első helyen járt, azon feltételeket, melyek alatt társnépei hozzá csatlakoztak, soha nem sértette meg; ugy e hon fennállása a jövőben is csak ugy biztositható, ha védelmében szent István birodalmának minden tagjai közlelkesedéssel kezet fognak, mire csak akkor számolhatunk: ha a magyar állam annak egyes részei által saját szabadságuk s mindazon anyagi s moralis javak feltételének tekintetik, melyeknek fenntartása minden népnek első kötelességét képezi. És vajjon a horvát hazafi, bármennyire lelkesedve saját nemzetisége iránt, bármennyire meggyőződve, hogy reá a jövőben nagy hivatás vár: kételkedhetik-e összetartásunk szükségén?

Azon veszélyek, melyek a magyar birodalom geographiai s ethnographiai viszonyaiból fejlődnek s melyeknek közössége országunk különböző népeit annyi századon át összetartá: nem léteznek-e szintugy most mint akkor, midőn e hon függetlenségét a félhold hatalma támadta meg, - szintugy Horvát - mint Magyarországra nézve?

Europa nagy nemzetiségei, - az orosz, mely mint a sláv törzsnek feje annak vallásban s erkölcsökben különböző ágait egy nagy birodalomban egyesiteni törekszik, - az olasz, mely hatalmának az Adria két partján megalapitása után vágyódik, s a német, mely civilisatori hivatásának határát a Fekete tengernél látja: - nem fenyegetik-e a horvát népnek jövőjét ép ugy, mint a magyarét? - és vajjon a kissebb nemzetiségek az óriási küzdelemben, mely e nagy czélok elérésére készül miben kereshetik biztosságukat? - ha nem egyesűlésőkben! kikhez támaszkodjanak? - ha nem egymáshoz, ők, kik együtt véve elég erősek, hogy külön nemzetiségeiket megoltalmazzák; de kik közül egyik sem oly hatalmas, hogy ha akarná is, a többiek függetlenségét veszélyeztethetné. -

Megengedem, hogy e felfogás még nem oly általános, mint azt közös érdekeink kivánják; megengedem, hogy szándékaink s még inkább helyzetünk iránt még sok kölcsönös félreértés létezik mind Magyar- mind Horvátországban; - s hogy hosszabb idő kell mig azon érzés, melyet Zrinyi Miklós - Péter testvéréről szólva kifejez:

a két hazában általánossá válik. - Valamint vész után a tenger nem csillapodik le azonnal s a tisztátalan anyag, melyet a vihar a felszinre hozott, egy ideig fennúszik: ugy ha népek szenvedélyek által nyugalmakból felzavartatnak, idő kell mig a hullámzás megszűnik s az aljas elem, melyet az általános felgerjedés a mozgalom felszinére hozott, természetes helyére leülepszik. De ha a szenvedélyek elhallgattak, később vagy előbb a természetes érzések s érdekek visszanyerik hatalmukat; s azon pillanatban, melyben ez történni fog, a hosszú viszály, mely köztünk s a horvátok között, mindkét résznek hasonló kárára, eddig tartott - meg fog szünni! s habár állitásom most még merésznek látszik talán, - bátran kimondom - hogy azon ünnepélyes nyilatkozat után, melyet Magyarország utolsó törvényhozása a horvát-kérdésben tett, az csak idő kérdése még.

Az előbbi fejezetekben igyekeztem megmutatni: hogy hazánk minden egyes nemzetiségeinek méltányos igényei csak ugy elégittethetnek ki, ha az ország egysége s állami léte biztosittatott s hogy ellenben az országnak egysége s állami léte csak akkor tekintethetik biztositottnak, ha a különböző nemzetiségeknek méltányos igényei kielégittetnek, s hogy e szerint e két látszólag eltérő sőt ellentétes irány egymással szoros összeköttetésben áll.

A nemzetiségi kérdésnek megoldása ennek tiszta felfogásától függ. - A helyes kiindulási pont e kérdésnél nem azé, ki magát minden nemzetiségi érzésen túl teszi; hanem azé ki saját nemzetiségének érdekei iránt lelkesűlve, nem feledi el, hogy mások ép oly melegen érzenek, s hogy a nemzetiségi kérdésnek megoldása nem egy vagy más nemzetiségnek különös, - hanem közös érdeke minden nemzetiségeknek, melynél nem egynek suprematiája, vagy mesterséges elnyomása, hanem csak az lehet czélunk: hogy minden e hazában lakó nemzetiségnek méltányos igényei a lehetőségig kielégittessenek.

A lehetőségig, mondám, mert épen mivel e hon minden nemzetiségeinek megnyugtatása czélunk, e kérdésnek oly megoldása lehetetlen, mely a különböző nemzetiségeknek egymással sokban ellenkező követeléseinek egyiránt megfeleljen, vagy mely csak egynek is minden igényeit teljesen kielégitse.

E kérdés azok közé tartozik, melyek, mint a vallás, inkább érzelmeken, mint a logikán alapulnak, s melyeket nem majoritások parancsoló határozatai, hanem csak kölcsönös egyetértéssel, csak ugy oldhatunk meg, ha valamennyien követeléseink azon részéről, mely mások méltányos igényeivel vagy a közérdekkel ellentétben áll, lemondunk s nem felejtjük el soha, hogy minden egyes nemzetiség érdekeinek e kérdés azon megoldása felel meg leginkább, mely e hazában lakó minden nemzetiségek által egyiránt igazságosnak ismertetik el.

Ily megoldás csak két feltétel alatt lehetséges:

1-ször. Hogy tekintetbe véve egy részről az egyes nemzetiségeknek igényeit, a másikról állami szükségeinket: az egyes nemzetiségek igényeinek csak ott s annyiban álljunk ellent, a mennyiben azt az állam érdekei elkerülhetlenné teszik.

2-szor. Hogy a mennyiben ez utolsó tekintet minden nemzetiségtől bizonyos áldozatokat kiván, ne követeljünk egytől sem többet, s ne követeljünk egytől sem kevesebbet: mint a mennyi a czél elérésére szükséges.

Az elv, melyet e kérdés megoldásánál követnünk kell; csak a teljes jogegyenlőség lehet. Irányunkat az egyes nemzetiségek kivánatai határozzák meg.

Mert, - miután nem egyes, magukban véve talán helyes theoriák létesitése, s nem bizonyos ambitiók kielégitése, hanem az czélunk: hogy minden e hazában lakó nemzetiségek méltányos igényeinek eleget téve, a surlódásoknak véget vessünk, melyek e kérdés felett közöttünk támadtak, - csak oly megoldást tekinthetünk kielégitőnek, mely e haza különböző nemzetiségű polgárainak többsége által olyannak elismertetik.

S most fejtsük ki nézeteinket bővebben.

A tapasztalás mutatja, hogy minden élénkebb politikai mozgalomnál a legtulzóbb vélemény leghangosabban nyilatkozik s ez oka, hogy ily mozgalomnál tulzó árnyalatok mindig nagyobb befolyást gyakorolnak, mint mely őket megilleti. De mind e zaj pillanatokra megváltoztatja a vita eredményét, de nem a dolgok állását, s ha igaz is, hogy azon milliók, kik hallgatnak a nehány száz vagy ezer által, ki véleményét zajjal hirdeti, leszavaztathatnak: azért meg lehetünk győződve, hogy tulzó vélemények mindig a kissebbséget képezik, s hogy a többségnek véleménye soha nem változhatik meg oly rögtön, mint azoknak látszik, kik az élénk politikai mozgalomnak csak külszínét tekintik.

A többségnek véleménye, háttérbe szoritva, néha elnémul, s vannak időszakok midőn az izgalom által elragadott többség látszólag saját véleményének öntudatát is elveszti; de e vélemény azért létezik, csak alkalmat várva, hogy nyilatkozzék s e vélemény soha nem más, mint a dolgok természetének s az eddigi fejlődésnek eredménye, módositva a jelen viszonyok, a pillanat vágyai s reményei által, de lényegben ugyanaz.

Kétségen kivül ez áll azon véleményekre nézve is, melyekkel a nemzetiségi kérdés iránt támadt vitában találkozunk.

Ha csak a jelszavakat vesszük tekintetbe, néha ugy látszik, mintha nem magyar ajku polgártársaink egy része az országnak mint egésznek felbomlását közönyösnek tartaná, sőt mintha sokan saját nemzetiségök kifejlődését épen ettől várnák. De teljes biztossággal mondhatjuk, hogy e nézet, bármily hangosan hirdetve a vezetők által, nem a többség nézete, s pedig azért mondhatjuk ezt, mert az a többség érdekeivel ellenkezésben áll, s mert nem fekszik a dolgok természetében, hogy egy nagy ország lakóinak nézetei s érzelmei nehány év alatt oly tökéletes átalakuláson menjenek keresztűl, minő az lenne, ha e hazának egysége s jövője előttök csak ugyan közönyössé vált volna. -

Az első magában világos.

Minden, mi hosszabb ideig fennállt nem változhatik meg a nélkül, hogy számos érdekek ne érintetnének. Épen ez az, miben az ugy nevezett bevégzett tényeknek hatalma fekszik. Bárminő legyen keletkezési módjuk, bármennyire sértsék azok egyesek jogfogalmaik, a mi egyszer fennáll mindazon viszonyoknak alapjául vétetik, melyek fennállása alatt köttetnek, s nem változtathatik meg a nélkül, hogy még azok is, számos érdekeikben sértve nem éreznék magukat, kik a tényleg fennálló állapotokat jogszerűeknek nem ismerték el. - Mennyivel inkább előre látható ez oly viszonyoknál, melyek valamely ország geographiai helyzetéből mintegy természeti szükségességgel támadva, egy ezredig fennálltak, a nélkül hogy jogszerűségök a legujabb időkig kétségbe vonatott volna s melyek ép azért csaknem minden egyéb viszonyok alapjául vétettek. - Ki nem látja által, hogy ily viszonyokat felbontani számtalan egyes érdekek convulsiója nélkül nem lehet. Ültessük át a százados fát! Megengedem, hogy a hely, melyet számára választánk, látszólag sokkal kedvezőbb, talaja gazdagabb s uj körözete jobban védi a viharok ellen; de vajjon az elültetésnél nem fognak-e elszáradni sok ágai, lehullni minden lombja, mely azt most ékesíti, nem fog-e sinyleni hosszú ideig, sőt mindig, mert a kedvezőbb helyzet, melybe jutott, nem pótolja azon kárt, melyet az által szenvedett, hogy kifejlődése erőszakosan félbeszakittatott.

Elfogultság nélkül tekintve a helyzeteket, nem lehet kétségben senki hogy Magyarország integritásának vagy önállásának feláldozása minden lakóinak jólétére legalább hosszabb ideig a lehetően legrosszabb hatást gyakorolná s meggyőződésem szerint ugyanezt mondhatjuk e hon lakóinak érzelmeiről is.

Tagadhatatlan, hogy azon factorok között, melyek a nemzetiségi érzés támadására befolyást gyakorolnak korunkban, a nyelv s faj közössége lépett az előtérbe. Röviden elősoroltam az okokat, melyekért ez főkép hazánkban történt s ugy vagyok meggyőződve, hogy míg ezen okok tartanak, azaz mig minden méltányos követelések, melyeket az egyes nemzetiségek nyelvök szabad használatára nézve tesznek, nem elégittetnek ki: a mozgalom nem fogja megváltoztatni irányát. Miután azonban kétségtelen, hogy a nemzetiségi érzés nem csak a faj- s nyelvnek közösségén, hanem mindazon momentumokon alapszik, melyek által nagyobb tömegek között összetartozásuknak érzete támad; miután a politikai s történelmi nemzetiség iránti lelkesedés, melyet megkülönböztetés végett patriotismusnak nevezhetünk, az emberekre soha sem vesztheti el hatását s nem csak Sveitz, Belgium, Anglia példája, hol ezen érzés a faj- s nyelvkülönbségnek öntudatát egészen háttérbe szorítá, hanem hazánk története is azon hatalmat bizonyitja, melyet ezen érzés e hon különböző nyelvű s származásu polgáraira gyakorol: valóban nagy azoknak csalódása, kik azt rögtön elenyészettnek képzelik.

Megengedem, hogy a lelkesedés, melylyel az egyes nemzetiségek saját nyelvök mivelését felkarolták, háttérbe szorítá azon érzéseket, melyeket századokon át a közös haza védelmében tanúsítának: de bizonyosan nem szüntette meg s miként a magyar faj, habár törekvései a jelen pillanatban inkább a történelmi s politikai nemzetiség föltartására látszanak irányozva, azért nem kevésbé ragaszkodik nyelvéhez, s ha ezt veszélyeztetve látná, talán szinte ennek megoltalmazását helyeztetné törekvéseinek első sorába: ugy hazánk különböző nemzetiségei között bizonyosan nincsen egy, mely legszentebb érzéseiben mélyen sértve nem érezné magát minden által, mi a közös haza alkotmányos önállását, mely e hon minden ajkú lakóinak áldozat készsége által tartatott föl, - megsértené.

Mi századok hosszú fejlődése alatt természetesen támadt azt egyesek hibái vagy fondorkodásai s nehány évnek izgatása nem semmisitheti meg. Legfölebb ha azt mondhatjuk, hogy a jelen pillanatban a népek inkább ragaszkodnak nyelvökhöz, mint hazájokhoz, hogy nemzetiségi érzésök erősebb, mint honszeretetök, de csak addig, mig az ellentét, melybe a két érzés a viszonyok s egyesek bűne által látszólag jutott, kiegyenlitve nincs, s azon veszélyek, melyek némelyek nézete szerint nyelvöket most fenyegetik, nem hárittattak el. Mihelyt ez történt, a haza az egyes polgárok szivében elfoglalja régi helyét.

Nemzetiségi viszályaink békés megoldása e szerint csak azon ellentét kiegyenlitésétől függ, mely az ország egységének feltételei s az egyes nemzetiségek követelései között létezik. S hogy e kérdésre: mennyiben remélhető ily megoldás? - felelhessünk, szükséges, hogy mindenekelőtt tisztába jőjünk ezen ellentét kiegyenlitésének lehetősége iránt.

Első tekintetre s ha csak az egymással szemben álló pártok vezetőit hallgatjuk: az ellentét kiegyenlitése lehetetlennek látszik. Egy részről az állam érdekében a centralisatiónak oly foka követeltetik, mely mellett az egyes nemzetiségek kifejlődése csakugyan lehetetlennek látszik; más részről az egyes nemzetiségek nevében oly igények állittatnak fel, melyek mellett egy rendezett állam czélszerű igazgatása nem képzelhető. De vajjon ezen követelések a dolgok természetéből fejlődnek-e ki, s nem inkább a szenvedélylyel folytatott vitának következései?

Hogy erre megfelelhessünk, szükséges, hogy a zaj között, mely az állam s az egyes nemzetiségek követelései felett támadt azon két kérdést fejtsük meg:

1-ször: Hazánkban mily foka a centralisatiónak szükséges arra, hogy az állam feladásának megfelelhessen?

2-szor: Mik a hazában lakó különböző nemzetiségeknek azon igényei melyeknek teljesitésétől megnyugtatásuk függ?

Kisértsük meg e kérdések megfejtését.

Miután egész Europában nagy államok alakultak s ezekben a központositás elve alkalmaztatott, egy állam sem állhat fel a centralisatio azon foka nélkül, mely által az állam egész erejét saját függetlenségének oltalmazására összesitheti.

Vannak ezen kivül kifejlődésünk jelen stadiumában más tényezők, melyek hasonló irányban hatnak. Azon érdekek számával, melyek a civilisatio által támadnak, nagyobbodni kell azon erőnek is, mely ezen érdekek védelmére szükséges s mentűl nagyobb az ellentét, mely ezen érdekek között létezik, s mennyivel kivánatosabb, hogy azoknak mindegyike az elnyomástól oltalmaztassék: annál szükségesebb hogy az állam, mely közöttök a mérleget feltartja, nagy hatalommal ruháztassák föl. Ehez még a jogviszonyoknak nagyobb biztossága s egyformasága járúl, mely a korunkban mindig szélesebbre terjedő folytonos érintkezés által szükségessé vált s azon körülmény, hogy azon nagy munkák, melyek jelenleg a magasabb civilisatio feltételeinek tekinthetők, vasutaink, csatornáink, kikötők, stb. sok országban csak az állam erejével vitethetnek ki, mi a törvényekben s azoknak végrehajtásában szintugy, mint az ország rendelkezésére álló anyagi erőknek felhasználásában az állam részéről oly tevékenységet s igy számára oly hatáskört igényel, melyről sem a közép- sem az ókornak fogalma nem volt s ezekből magyarázható hogy államaink századunkban kivétel nélkül mindig nagyobb centralisatio felé törekszenek.

Nincsen ország, mely e közös iránynak ellentállhatott s tagadhatlan hogy Sveitz, Belgium s Anglia bármi czélszerű helyhatósági rendszerrel birnak, e tekintetben az ujabb időben nagy átalakúlásokon mentek keresztűl. Bizonyosnak tartom ezen okoknál fogva, hogy mi is bármennyire ragaszkodunk az ősöktől öröklött megyei szerkezetünkhöz, a központositás egy bizonyos mértékét nem kerülhetjük ki, s nem intézhetjük dolgainkat úgy, hogy egyes tárgyak, melyek egykor vagy épen nem, vagy csak a helyhatóságok által szabályoztattak a közös törvényhozás és igazgatás körébe ne vonassanak.

Ha azonban a fejlődést közelebbről tekintjük, melyen államaink a jelen pillanatban keresztűl mennek, kettőről győződünk meg.

1-ször, hogy ha az irány, mely mindig nagyobb centralisatióhoz vezet általános is: a mérték, melyben az egyes államok haladnak, igen külömböző s az egyes országok állapotaiban semmire nézve nem találunk nagyobb külömbségeket, mint azon fokozatban, melyben bennök a központositás elve alkalmaztatott.

2-szor, hogy főkép oly országokban, melyek ezen irányban legmesszebbre haladtak, az ujabb időben az ellenkező irány mutatkozik, mely ha még practicus eredményekhez nem vezetett is legalább a tudományban mindig tisztábban s öntudatosabban lép föl s társadalmi viszonyaink árnyoldalait épen azon centralisatio tulzásában keresi, melynek tökéletesitése előbb az államtudomány s kormány fő feladásának tekintetett.

Ezen irány, melyet az államtudomány legkitűnőbb férfiai az ujabb időben követnek, ép ugy tévedéshez vezethet, mint az ellenkező. A különböző és sokszor ellentétes szükségek, melyek társadalmunkban léteznek, egy irány kizárólagos követése által nem elégittethetnek ki soha s ki a társadalom minden bajait egy okból megmagyarázni, vagy annak minden szükségeit egy elvnek alkalmazása által kielégiteni akarja, rögeszmének uralma alatt áll, melynek következései annál veszélyesebbek, mennél szigorúbb logicával alkalmaztatik.

Annyi azonban kétségtelen, hogy azon irány, melyet államtudományainkban a legujabb időben tapasztalunk, államaink szervezésére ép ugy nem maradhat practicus befolyás nélkül, mint az államtudomány fejlődései a XVIII-ik században.

És ebből világos, hogy ha a centralisatiónak szükségét általánosan elismerjük is, a mértéket, melyben az az egyes országokban alkalmazható általánosságban nem határozhatjuk meg. E részben minden az egyes államnak külső s belső helyzetétől függ.

Mentül kisebb az erőknek öszvege, melyek felett az ország rendelkezik s mentül hatalmasabbak szomszédai, kik ellen függetlenségét oltalmaznia kell, vagy mentül számosabbak s fontosabbak azon érdekek, melyek a központositás nélkül ki nem elégithetők: annál nagyobb központositás kivántatik.

Ellenben, mentül többek a központositásnak természetes akadályai, azaz mentül több oly érdek létezik valamely országban, mely a központositás által sértetnék, s mentül inkább ellentétben áll az a nemzet szokásaival s erkölcseivel, annál kisebb kiterjedésben alkalmazható ezen elv.

Forditsuk most figyelmünket hazánkra.

Ha külső viszonyait tekintjük, tagadhatlan: miként Magyarország geographicus helyzeténél fogva arra látszik hivatva, hogy - ha elég hatalommal bír - azon nagy fontosságú kérdések eldöntésénél, melyektől Europa jövője függ, elhatározó befolyást gyakoroljon, vagy, ha gyönge, e kérdések eldöntésénél Europa népeinek küzdteréül szolgáljon s azért nincs talán ország, melynek függetlenségét s jólétét egy közel jövőben több veszélyek fenyegetnék, s melyben egy oly organisatiónak szüksége, mely által a nemzet egész erejének centralisatiója lehetővé válik, annyira szembetűnő mint hazánkban.

Nem kevésbé világos az is: hogy miután ujabb időben csaknem középkori viszonyokból rögtön a XIX-ik század civilisatiójába léptünk át, állami szerkezetünk régi formái az ujabb kor igényeinek nem felelnek meg s hogy azon folytonos érintkezés, melyben az ország minden lakói egymással állnak, az összeköttetés, melybe kereskedelmi s pénzviszonyaink által a külfölddel jutottunk, közigazgatásunkban oly egyformaságot, az igazságszolgáltatásban oly gyorsaságot kivánnak, mely a törvényhozás és az országos kormány intézkedését teszi szükségessé oly tárgyakban, melyek előbb az egyesek szabad akaratára vagy a helyhatóságok határozatára bizattak. Az 1848-iki törvényhozás, midőn régi szerkezetünket megváltoztatva, a kormányi felelősség elvével a közigazgatásba nagyobb központositást hozott be e szerént csak azt tevé, mit az ország érdeke s jövő haladásának lehetősége megkivánt. Tagadhatatlan azonban az is, hogy valamint az 1848-iki törvényhozásnak helyhatósági rendszerünk teljes megszűntetése soha szándékában nem állt, ugy, ha e szándékot föltehetnők is, közigazgatási rendszerünknek ily tökéletes átalakitása nem állt volna hatalmában s pedig azért sem, mert az administrativ centralisatiónak feltételei hazánkban talán inkább hiányzanak, mint bárhol Europában s mert az akadályok, melyek e rendszer béhozásának utjában állnak, nálunk nagyobbak, sőt csaknem legyőzhetlenek.

Az első magában világos. Mert ha elismerjük is, hogy az igazgatási központositás drága áron - pénzben s főkép szabadságban - oly eredményeket idéz elő, minőket a helyhatósági szerkezettől soha nem várhatunk: az administrativ központositás legbuzgóbb pártolói sem tagadhatják, hogy a rendnek s pontosságnak azon csudái, melyeket Franczia- vagy Poroszországban annyira bámulunk, csak ugy érethetnek el, ha e rendszer keresztűl vitelére szükséges számu s képességű egyének az állam rendelkezésére állnak; s hogy talán Europában alig találunk országot, hol erre kevesebbé számolhatnánk, mint hazánkban.

E részben a közelebb multban az administrativ centralisatiónak behozatalára hazánkban tett kisérletekre hivatkozhatunk, melyeknek azon tagadhatatlan eredménye lőn, hogy ezen közigazgatási formából folyó minden hátrányok mellett annak előnyeiben nem részesültünk, kétségen kivül főkép a szükséges tisztviselői személyzet teljes hiánya miatt, mert ha a központositás egyes hátrányai a legjobb tisztviselői kar mellett sem kerültethetnek ki, bizonyos hogy e rendszernek minden előnyei a tisztviselők minőségétől függnek s hogy nemzedékek kellenek mielőtt azon személyzetre számolhatunk, mely egy nagy ország központositott administratiójára szükséges.

De nem kevésbé világos az is; hogy az administrativ centralisatiónak (mindig csak annak magasabb fokát értve minő Franczia- vagy Poroszországban létezik) a tisztviselők hiján kivül nálunk még más legyőzhetetlen akadályai vannak.

Hol oly helyhatóságok, melyek egy rendes közigazgatás szükségének megfelelnek, nem léteznek, vagy hol a létező helyhatóságok hatalmukkal egyes osztályoknak, vagy épen a népnek elnyomására visszaélnek: ott a centralisatio magától támad; de ily viszonyok nélkül e kormányformának béhozása oly nehézségekkel találkozik, melyeket még az absolutismus is csak hosszabb küzdelem után győzhet le.

Sokszor halljuk, hogy a szabadsághoz szoknunk kell s hogy oly nemzet, mely arra előkészitve nincs nem élvezheti annak áldásait. Még inkább áll ez a szolgaságról vagy legalább oly kormányformáról mely az egyénnek tökéletes alárendelését kivánja s épen a mód, melyen az administrativ centralisatio Europa különböző országaiban egymás után fokonként behozatott, világosan bizonyitja ezt.

Kétségtelen, hogy a királyság már a tizenötödik században mindenütt nagy hatalmat gyakorolt, hogy az a dolgok természeténél fogva mindig centralisatio után törekedett s ezen törekvésében az egyház, a tudomány s a polgári rend által támogattatott s mégis mennyi idő kellett, mig a helyhatósági szerkezet a fontosságot, melylyel a középkorban birt, administrativ tekintetben is elveszté és Spanyol-, Olasz- s Németországban a centralisatiónak csak azon foka hozatott be, melyet ez országokban találunk, ámbár az a tökélytől, melyre e forma Francziaországban emeltetett, még távol áll.

S miért e külömbség ezen országok között? -

Volt egy idő, midőn Francziaország jelen centralisatiója kizárólag a nagy forradalom vagy I. Napoleon művének tekintetett. De a tudomány ujabb vizsgálatai, főkép azok, miket Tocqueville utolsó munkájában felhozott az ellenkezőt mutatták meg s nem kétkedik többé senki, hogy a franczia centralisatio nem egy nagy ember- vagy eseménynek, hanem az események s kitűnő férfiak egy hosszu sorának tulajdonitható, kik Suggertől XIV-ik Lajosig a központi hatalom növelésén s főkép mind azon állapotok megsemmisitésén dolgoztak, melyek a központositásnak utjában álltak; ugy hogy a forradalom és I. Napoleon csak azért hozhattak be nagyobb központositást Francziaországba, mint minőt bár hol találunk, mert Europa országai között az administrativ központositásra egy sem vala oly tökéletesen előkészitve.

S nem kell-e Magyarországról épen az ellenkezőt bevallanunk, nem kell-e elismernünk, hogy egész multunk, melynek viszonyai csak a legujabb időben változtak meg, ezen közigazgatási formával ellentétben áll, hogy szokásaink ellentmondanak e rendszernek; hogy müveltebb osztályaink, azaz épen azok, kiknek nézetei a közigazgatás mikénti rendezésére nézve határozók, mert a közigazgatás csak ezekből választhatja organumait, a centralisatiót ellenzik s hogy végre ha mind ettől elvonatkozunk is maga a nemzetiségi mozgalom, mely hazánkban ujabb időben oly élénken mutatkozik az ország administrativ centralisatiójának legyőzhetlen akadályokat gördit elébe.

Meg vagyok győződve, hogy nemzetiségi mozgalmaink hazánk jövőjére csak akkor válhatnak veszélyesekké, ha erőszakos compressio által veszélyesekké tétetnek, mely a vizet, gőzt, sőt a levegőt is romboló hatalmakká változtatja; s hiszem hogy hazánk daczára nemzetiségi különbségeinek ép oly erős állammá alakulhat minővé hasonló viszonyok alatt Belgium fejlődött, de hogy országunk, legalább addig, mig a jelen nemzetiségi mozgalmak tartanak a porosz vagy franczia értelemben vett centralisált állammá nem alakulhat: az előttem már azért is világos, mert az administratiónak ezen formája alatt a nemzetiségeknek legmérsékeltebb követelései sem elégittethetnének ki.

Kétségen kivül centrálisálnunk kell tehát. Ki kell terjeszteni törvényhozásunk és központi kormányunk hatáskörét megszoritva az egyes törvényhatóságok azon függetlenségét, melylyel azok a központi kormány ellenében egykor birtak s a nehézségek, melyekkel ily mérsékelt centralisatio is hazánkban jár, nem felejtethetik el velünk a jelen kor visszautasithatatlan szükségeit; de épen e szükségek jelölik ki törekvéseink határait is, melyeken tul lépve a kormányt, melyet erősiteni akarunk csak erejétől fosztanók meg, miután kétségtelen: hogy a helyhatósági szerkezet a közigazgatásnak talán nehézkesebb neme; hogy azonban a közigazgatásnak ezen neme minden hiányai mellett mégis jobb annál, ha a kormánynak az eszközöket, melyekkel él, még csak teremtenie kell s egész erejét, vagy annak legalább legnagyobb részét arra kell felhasználnia, hogy a közigazgatás gépezetét alkossa s mozgásban tartsa. Miből világosan következik, hogy bárminők legyenek a centralisatio előnyeiről a theoriában nézeteink, practicusan hazánkban a jelen pillanatban csak oly centralisatio lehetséges, mely azon tárgyakra szoritkozik, miknek közös elintézése az állam egységének érdekében elkerülhetetlenűl szükséges; s mely mellett közigazgatási tekintetben a helyhatósági szerkezetnek tág kör engedtetik. -

S most térjünk át a másik kérdésre, s nézzük mik a hazánkban lakó külömböző nemzetiségeknek azon igényei melyeknek teljesitésétől megnyugtatásuk függ?

Semmi nem nehezebb, mint meghatározni nagy mozgalmak czélait. Nem azokat értem, melyek vezetőik által hirdettetnek; mert nincs nagyobb mozgalom, melynél az egymással szemben álló pártok mindegyike valamely absolut elvet nem tüzne ki zászlójára, hanem azon czélokat melyekért a nép a mozgalomhoz csatlakozik. S mégis semmi sem fontosabb, mint épen ez, mert ha veszélylyel fenyegeti az államot, midőn abban valamely mozgalom kellőleg nem méltányoltatik, a veszély nem kisebb midőn egyes mozgalom hatalma tulbecsültetik vagy annak czéljai hibásan itéltetnek meg, s a csalódás ez utóbbi irányban sokkal közönségesebb.

A hatás, melyet egyes eszmék bizonyos korszakokban gyakorolnak, hasonló ahoz, melyet erős szél a környékben előidéz. A felhők az égen, a felkavart poroszlop, a folyónak habjai, a fasúdarak - minden egy irányban mozog, minden egy oldal felé mutat, ugy látszik, mintha a természetben e hatalmas fuvalom lenne az egyedűli erő, mely minden felett uralkodik s mely mindennek meg fogja változtatni helyzetét; mig egy bizonyos idő mulva midőn a szél lecsillapult, vagy irányát megváltoztatta, azt tapasztaljuk, hogy végre egyes fonnyadt leveleken kivül, melyeket a légár magával ragadott, minden régi helyén maradt, s hogy a nagy mozgalomnak nagy következése csak az, hogy mindent felrázva, az egyes növény, ugyanazon helyen, melyet előbb elfoglalt, szebben fejlődik.

Egyes mozgalom, bármily általánosnak látszik, soha nem változtatja meg mindazon dolgoknak helyzetét, melyekre kiterjed, és csak ugy itélhetünk következéseiről, ha egyszersmind azon tényezőket vesszük figyelembe, melyek ellenkező irányban hatnak.

Minden mozgalomnak czélja látszólag egyszerű; bizonyos elvnek létesitése, bizonyos állapotoknak megszüntetése vagy megalapitása. A pártoknak programmja többnyire igen határozott, megérthető, logikai, mely a kitűzött elvet tisztán foglalja magában, de épen csak az elvet, s nem azon feltételeket, melyek alatt az egyesek ezen elvnek keresztűlvitelét óhajtják s épen ezért a pártok programmja ritkán tekinthető a többség valóságos kivánatainak mérlegéűl. Hogy ezeket helyesen fogjuk fel, szükséges, hogy ne csak a látszó lelkesedést, mely valamely elv mellett nyilatkozik, vegyük tekintetbe, hanem azon hatást is, melylyet a lelkesedéssel hirdetett elvnek következetes alkalmazása az egyeseknek helyzetére gyakorolna, mert meg lehetünk győződve arról, hogy a többség néha csalódik valódi érdekei iránt, de jólétét a puszta következetességnek akarattal soha sem áldozza fel, s ha többször hangosan oly valamit követel is, minek teljesitése minden fennálló viszonyoknak tökéletes átalakúlása nélkül lehetetlen, mégis mindig valóban csak azt kivánja, mit saját érdekében kivánnia kell. - A szenvedély, mely csak egy czélt tartva szemei előtt, annak mindent föláldoz, mindig csak exceptionalis állapot és szabályként állithatjuk fel, melyet az egész történelem igazol, hogy a többség állandóan sohasem követ tulzó irányokat.

Szükség hogy erről a nemzetiségi mozgalomnál se feledkezzünk meg. Csak igy itélhetünk annak valószínű következéseiről, s főkép azon kivánatokról, melyeknek kielégitése e mozgalomnak czélját képezi, nem egyeseknél, hanem a nagy többségnél, mely e mozgalomban részt vesz s melynek kielégitése a törvényhozás egyik fő feladását képezi, mert azon veszélyek melyek az államot a jelen pillanatban fenyegetik, csak igy hárittathatnak el.

Ha csak e mozgalom felszinére forditjuk figyelmünket s azon követelésekre, melyekkel egyesek a nemzetiségek nevében fellépnek, sok olyant fogunk találni mi egy rendezett állam szervezetével össze nem fér, vagy legalább hazánkban az ország feloszlását vonná maga után. A vezetők szónoklatai, egyes nemzetiségi pártok programmja s a hirlapok kifakadásai arra mutatnak: mintha Magyarország különböző nemzetiségei között minden kiegyenlités lehetetlen volna. Egy résznek követelései ép oly tulzók s igazságtalanok, mint azon merevség, melylyel mások a törvény betűjéhez ragaszkodnak; s ugy látszik, mintha a nemzetiségi ellentét a fajok természetes különbségén s azoknak ellentétes állásán alapulna.

Igy tekintve, a nemzetiségi kérdés megoldása lehetetlen. Azon veszélyeket, melyek a fajok ellentétéből származnak, csak egynek határozott győzelme s a többieknek végleges elnyomása hárithatná el. De aggodalmaink eloszlanak, ha e mozgalmat közelebbről tekintjük. A különbség, melyet a tenger felszíne s mélysége között találunk, ha a víznek temperaturáját, vagy a vésztől felkorbácsolt hullámokat, a mélyebb rétegek hatalmas, de csöndes folyamaival egybehasonlitjuk, nem nagyobb annál, melyet a nemzetiségi kérdésre nézve a népek feltolakodó szóvivői s azoknak tömbe között tapasztalunk.

Elvként állithatjuk fel, hogy azon arányban, melyben a népek a műveltségben előre haladnak, a béfolyás, melyet erkölcseikre a faji különbség physicus oka gyakorol, mindig kisebbé válik, s hogy ugyanazon arányban nő azon factorok befolyása is, melyek, mint a vallás, a történelem s a jelennek érdekei az emberek meggyőződéseire és szellemére hatnak; s igy biztosan állithatjuk, hogy: a nemzetiségi küzdelem - mely jelenleg Europát mozgásba hozá, - nem a fajok különbségéből és azon ellentétekből veszi eredetét, melyek, mint ennek következései, az egyes népek szokásai s életmódja között léteznek,^[4] - hanem főképen multjokból fejlődnek ki, ugy hogy tulzás nélkül mondhatjuk, miként csaknem minden nemzetiségi mozgalom a történeti jog mellett vagy elleni küzdelemnél nem egyéb.

Ugyanez áll hazánk nemzetiségi mozgalmairól is. A magyar felsőbbségét, a horvát önállását csak a történetre hivatkozva követeli, s más népek csak a történeti jog ellen küzdenek, mely által magukat szabad kifejlődésökben akadályozva gondolják; s ezért nemzetiségi mozgalmainkat csak akkor méltányolhatjuk, ha azon összeköttetést tartjuk szemünk előtt, melyben azok multunkkal állanak.

Hazánk egyes nemzetiségei nem követelnek mást, mint, mit erre tekintve, követelniök kell. Megengedem: nagyobb mértékben, mint melyet e tekintet igazol, de nem egyebet; s ebben fekszik azon nagy különbségnek magyarázata is, melyet az egyes nemzetiségek fellépésében találunk, csak természetes lévén, ha saját nemzetiségeik biztositására épen azok lépnek föl legtöbb erélylyel, kik az előbb létezett viszonyoknak sulyát leginkább érezék.

Megjegyeztem már elébb, hogy a különbségek, melyeket 1848 előtt az egyes nemzetiségek állásában találunk, csak azon ténynek voltak következései, hogy a nemesség, főkép a vagyonosabb nemesség, nagy részben a magyar nemzetiséghez tartozott s azon osztályok között is, melyek állásuknál fogva a nemesi kiváltságban részesültek, bizonyos nemzetiségek kisebb számban voltak képviselve. - - A suprematia, melylyel a magyar nemzetiség a többiek felett birt, e szerint nem alapult a törvényeken, de azért nem kevésbé létezett, s ha főkép az 1848 előtt fennállt urbéri viszonyokra gondolunk, el kell ismernünk: hogy e hazának nem magyar lakói oly helyzetet foglaltak el, mely sok keserű emléket hagyott maga után.

Bizonyos, hogy a panaszok, melylyekkel egyes nemzetiségek ellenünk épen azon pillanatban léptek föl, midőn mindent elkövettünk, hogy a multnak hibáit jóvá tegyük, igazságtalanok, de meg kell vallanunk, hogy azok természetesek; s én részemről semmi meglepőt, semmit, mi elkeseredésre okot adhatna, nem találok abban, hogy miután mi, lemondva kiváltságainkról, az ország minden osztályai s nemzetiségei iránt igazságosak valánk: ezek is nem lettek azonnal igazságosak irányunkban. - Hisz csak természetes, hogy a küzdelemnek emléke tovább tart s keserűebb azoknál, kik annak sebhelyeit viselik.

A nemzetiségi mozgalmak, melyek hazánk létét 1848-ban veszélyezteték, azon socialis és politikai állapotokban találják magyarázatukat, melyek az országban századokon át léteztek; s én meg vagyok győződve, hogy a nemzetiségi mozgalomnak alapoka jelenleg is csak ezekben kereshető.

Ha az 1848-iki törvények nyúgodtan életbe léphetnek; ha az ország minden lakói a politikai jogokat, melyeket nekik e törvények adtak, egy ideig gyakorolhatják: ezen okok hatása megszünt volna; s bármennyire halljuk is, hogy a nemzetiségi mozgalom főkép az 1848-iki törvények eredménye, én azt hiszem: hogy azoknak lecsillapitására, vagy legalább arra, hogy veszélyes jellemök elvétessék, csak e törvények becsületes végrehajtása vala szükséges. Ha ez történik, azon előnyök, melyek a magyar nyelv számára az 1848-iki törvényekben biztosittattak, csak annyiban voltak feltarthatók, a mennyiben ezt az ország minden nemzetiségeinek közös érdeke kivánta, s a nemzetiségeknek minden igazságos kivánatai teljesültek volna. Miután ez azonban nem történhetett, csak természetes, hogy azon okok, melyek a mozgalmat előidézték, most sem vesztették el hatásukat, s mi e mozgalom okaira nézve áll: az áll annak czéljaira nézve is s én meg vagyok győződve, hogy azon kivánatok, melyekkel az egyes nemzetiségek 1848 előtt irányunkban felléptek, lényegökben nem változtak meg.

Mi akkor csak vágy vala, melynek teljesülésére semmi remény nem mutatkozott: az most mint jogkövetelés lép föl s a mozgalom vezetői azon arányban, melyben a lehetőségek köre tágult, kiterjesztették kivánataik sorát, s a kiegyenlitésnek oly feltételeket szabtak, melyek saját nemzetiségök uralmát biztositanák, vagy legalább maguknak kiegyengetnék az utat, mely a hatalomhoz vezet; de a nemzetiségeknek tömbe nem követel jelenleg sem mást, mint mit 1848 előtt óhajtott: hogy saját nemzetiségök mindenki által tiszteltessék s nemzeti erkölcseik és szokásaik követésében senki által ne zavartassanak; hogy saját nyelvök mivelésére, nemzetiségök kifejtésére minden, az ország biztosságával megférő eszközöket felhasználhassanak.

Egy szóval, az országban létező minden nemzetiségek követelnek egyenlő szabadságot, s az országnak oly szervezését, mely mellett e szabadsággal élhessenek.

Ki ezen követeléseket elfogulatlanúl tekinti, kétségen kivül igazságosaknak fogja azokat találni.

Valamint oly országban, melyben több vallásfelekezet együtt lakik, minden egyesnek egyéni szabadsága a vallások egyenjogúsága nélkül képzelhetetlen: hasonló az összeköttetés mely hazánkban a nemzetiségeknek ily értelemben vett egyenjogúsága s az egyéni szabadság között létezik. E követelések csak azon elveknek szükséges következései, melyeket 1848-ban elfogadtunk, s azért előre látható, hogy a nemzetiségi kérdés békés megoldása csak ugy lehetséges, ha ezen kivánatokat kielégithetjük; de vajjon, nem kell-e elismernünk azt is, hogy azokban semmi olyan nem foglaltatik, mi az ország valóságos érdekeivel ellentétben állna; sőt hogy a mennyiben az 1848-ban elfogadott elvekhez ragaszkodunk, azon közigazgatási szerkezet, melyet - hazánk viszonyait, a nemzet multját, s jelen nézeteit tekintve - egyedűl alkalmazhatónak tartunk: szükségkép e követelések teljesitését vonja maga után.

Mert, ha áll az, hogy nemzetünk megelégedést csak oly közigazgatási formák alatt találhat, melyekben a helyhatósági s községi autonomiának tág kör engedtetik s ha 1848-iki törvények mellett, azon osztályok béfolyását nem szorithatjuk meg, melyek helyhatóságaink s községeink egy részében nem a magyar nemzetiséghez tartoznak: én nem látom által, miként akadályoztassuk meg, hogy az egyes nemzetiségek azon jogokat melyekkel a helyhatóságok s községek körében szabadon élnek, saját nyelvök terjesztésére s nemzetiségök kifejlesztésére ne használják fel.

Az 1848-iki törvények s helyhatósági szerkezetünk mellett minden egyes nemzetiségnek oly suprematiája, mely által a többiek sértve, vagy természetes kifejlődésökben akadályozva éreznék magokat, Magyarországban lehetetlen, s bizton elmondhatjuk: hogy azon közigazgatási szerkezet, melyet az ország érdeke kiván s a nemzetiségek követelései nemcsak ellentétben nem állnak, de kölcsönösen feltételezik egymást. Valamint helyhatósági szerkezetünk fentartásának legfőbb garantiája épen nemzetiségeink követeléseiben fekszik, melyeknek kielégitése csak igy lehetséges: ugy nemzetiségeink követeléseinek kielégitésére nem szükséges más, mint hogy alkotmányunk s helyhatósági szerkezetünk, mely annak lényeges részét képezi fentartassanak.

Az ellentét az ország érdekei s a nemzetiségek követelései között nem a dolgok természetében fekszik tehát; hanem csak azon módban melylyel e követelések felállittatnak, s azon eszközökben, melyek által azoknak kielégitése kerestetik, s meggyőződésem szerint csak ezeknek helyes megválasztásától függ, hogy az, mi most szabadságunk, sőt állami létünk legfőbb veszélyének látszik, alkotmányosságunk s nemzeti függetlenségünk legerősebb garantiájává váljék. -

S mik azon eszközök, melyektől ezen eredményt várhatjuk?

Ha valamely kérdés hosszabb ideig szőnyegen van: a megoldási javaslatok nem hiányzanak s néha épen ezeknek száma az, miben bizonyos kérdéseknek legnagyobb nehézsége fekszik, részint azért, mert, mint más esetekben, ugy itt a csomó minden nem sikerült megoldási kisérlet után mindig bonyolodottabbá válik, részint mert az eszközök feletti vitatkozás, főkép a politikában a czélt néha egészen háttérbe szoritja s igy azok, kik arra nézve megegyeznek, mert nézeteik az eszközökre nézve eltérnek, mint ellenségek állnak szemközt. - Ezt látjuk a nemzetiségi kérdésnél is. Nincsen tárgy, melylyel, főkép nálunk, az utolsó években annyian foglalkoztak. Minden lipcsei kathalogus több röpiratot soroz el, mely ez égető kérdéssel foglalkozik. Vannak hirlapok s folyóiratok, melyek különösen e kérdés tisztázását tűzték ki feladásúl s a megoldásoknak egész sorozatát számolhatjuk el, melyek csak annyiban hasonlitanak egymáshoz hogy mindannyian azok által, kik velök fellépnek csalhatlanoknak, a közönség által elfogadhatlanoknak tartatnak.

Nem szándékom az egyes javaslatok taglalásába bocsátkozni. Egyben mindazok, kiknek a nemzetiségi kérdés megoldása szivökön fekszik, megegyeznek s ez azon meggyőződés, hogy e kérdés korunkban csak az egyenlőség alapján oldathatik meg, s hogy azon elvek alkalmazásában, melyek szerint azt megkisértjük, nem tehetünk kivételeket.

De bár mi nagy azon inditványoknak száma, melyek e kérdés megoldására tétettek, mind ezek két rendszer alá sorozhatók.

Az első azoké, kik a nemzetiségi kérdést csak ugy tartják megoldhatónak: ha minden egyes nemzetiségnek jogköre a törvényben szabatosan meghatároztatik.

A másik azoké, kik a nemzetiségi kérdés megoldását attól várják, hogy a haza minden polgárainak egyéni szabadsága, valamint másban, ugy nyelvök és nemzetiségök tekintetében teljesen biztosittassék, vagy más szavakkal hogy a kör, melyben az egyes nemzetiség mozoghat ne a törvény által határoztassék meg, hanem az egyéneknek szabad akaratától függjön.

Az első rendszer követői szétágaznak nézeteikben, a mennyiben azt kivánják, hogy a törvény minden a hazában létező nemzetiségeknek, vagy (a practicai nehézségek tekintetéből) csak a nagyobbaknak, különös jogkörét határozza meg; és a mennyiben az egyes nemzetiségek állására nézve a legtökéletesebb egyenlőséget, vagy egyesek számára kiváltságokat követelnek.

A második rendszer barátai azon kör felett vitatkoznak, melyben a nemzetiségi kérdések eldöntése az egyéni szabadságra bizható, s mely, mint némelyek vélik csak a községre - mások szerint közéletünk s igazgatásunk minden ágaira kiterjesztendő.

Az elv alkalmazására nézve létező véleménykülönbségek az elv helyességét azonban épen ugy nem változtathatják meg, mint annak következéseit; minthogy ha egy bizonyos elv egyszer elfogadtatott annak alkalmazását kijelölt határok közé szoritani - legalább addig, mig alkotmányosságunkhoz ragaszkodunk - nem áll senkinek hatalmában.

Mit egyes nemzetiségnek, mint természetes jogkörét, megadtunk, azt a többiektől nem tagadhatjuk meg; s ha elvként felállitottuk, hogy a nemzetiségi kérdéseknek elhatározása egy bizonyos körben az egyes polgárok szabad-akaratától függ: az elv alkalmaztatni fog más körökben is. Minden, mit ennek akadályoztatására tennénk csak a küzdelmet hosszabbithatja meg; de akár akarjuk, akár nem, bármily irányban, de haladni fogunk mindig, az egyenlőségig, mely 1789 óta minden politikai mozgalomnak irányt ad, melyet 1848-ban, mint alkotmányunk alapelvét, fogadtunk el, s mely valamint az egyes osztályok kiváltságait megszünteté: ugy meg fogja szüntetni az egyes nemzetiségeknek csak a törvényen alapuló előjogait is s napjainkban valamint az egyének, ugy nemzetiségek között kölcsönös állásuk szabályozásának egyedül alkalmazható mértéke.

Mielőtt e két rendszert összehasonlitva, irántuk saját nézeteimet elmondom, még nehány észrevételt kell előre bocsátanom, mely azon álláspont tüzetes kijelölésére szükséges, melyet jelen iratomban e kérdés tárgyalásánál eddig követtem s ezentúl is követni akarok.

1-ször: nem egy általános fontosságu politikai kérdésnek tudományos tárgyalását tűztem ki feladásomul. - Anglia- vagy Francziaországban ez helyén lehetne; nálunk a nemzetiségi kérdés nem a tudomány, hanem a practicus élet köréhez tartozik, s e kérdés practicus megoldása, melytől jövőnk függ, csak ugy lehetséges, ha azon állapotokat, melyekben az ország különböző nemzetiségei egyenként s egymáshoz tettleg állanak, tekintetbe vesszük.

2-szor: nagy s általános azon befolyás, melyet a nemzetiségi kérdés hazánkban gyakorol, s megengedem, hogy hontársaink egy részénél nemzetiségi érdekeik a jelen pillanatban minden másokat háttérbe szoritanak. De bármily nagy s általános legyen a zaj, melylyel a nemzetiségi érdekek kielégitése követeltetik, nagyon téved, ki azt hiszi, hogy mihelyt ezek kielégittettek minden bajainkon segitve lesz. A nemzetiségi kérdés a jelen pillanatban a legfontosabb, legégetőbb talán: de nem az egyedűli; s kétségtelen, hogy annak megoldásától megnyugvást csak ugy várhatunk: ha ez más nem kevésbé fontos és életbevágó érdekek sértése nélkül sikerül, azaz ha oly megoldást találhatunk, mely jól rendezett közigazgatással, az egyes polgárok anyagi jólétének ezen feltételével s egyéni s polgári szabadságukkal, melytől megelégedésök függ - ellentétben nem áll. -

3-szor: A főfeladás, melyet e kérdés megoldásánál soha szemünk elől veszitenünk nem szabad, hazánk különböző nyelven szóló polgártársainak megnyugtatása s kivánataiknak a lehetőségig teljesitése. Midőn azonban e feladás megoldásán dolgozunk, nem szabad megfeledkeznünk azon összeköttetésről sem, mely századunkban Europa minden országai között létezik, s melynél fogva a nemzetiségi kérdés megoldásánál hazánkban követett irány ép ugy béfolyást fog gyakorolni mindazon országokra, hol e kérdés nagyobb vagy kisebb mértékben fölmerült: mint más részről bizonyos, hogy hazánkban is e kérdésnek csak oly megoldása lehetséges, mely az iránynyal, melyet Europa népei kifejlődésökben követnek, ellentétben nem áll.

Ezeket szemünk előtt tartva, forditsuk most figyelmünket azon két rendszerre, mely a nemzetiségi kérdés megoldására ajánltatik s lássuk:

1-ször: mennyiben alkalmazhatók azok hazánk sajátszerű helyzetében?

2-szor: mik lennének e két rendszer alkalmazásának következései a politikai s egyéni szabadságra, az egyesek anyagi jólétére, s a különböző nemzetiségek kifejlődésére? - Végre

3-szor: e két rendszer között melyik fér össze azon iránynyal, melyet Europa népei kifejlődésökben jelenleg követnek, s mily következéseket idézne elő a nemzetiségi kérdés megoldására más országokban, ha hazánkban az egyik vagy másik rendszert követjük?

Hogy e kérdésre válaszoljunk, szükséges mindenekelőtt, hogy azoknak nézetei iránt legyünk tisztában, kik a nemzetiségi kérdés megoldását e rendszer alkalmazásától várják.

"Nincs Európában állam - igy okoskodnak e rendszer barátai, - hol a polgári s politikai jogok gyakorlata bizonyos nemzetiséghez volna kötve, s az ország különböző ajkú lakói között elvben a legtökéletesebb egyenlőség nem ismertetnék el; és mégis, kivéve Sveitzot, nincs állam, melyben gyakorlatilag egy bizonyos nemzetiség nem emelkedett volna uralomra. Ha tehát azt akarjuk, hogy hazánkban a nemzetiségek egyenlősége írott malaszt ne maradjon: szükséges, hogy a kisebbségnek jogait törvény által biztositsuk, mi csak ugy lehetséges, ha azon köröket s eseteket, melyekben az egyes nemzetiségeknek nyelve közdolgokban használtatik, nem engedő (permissiv) hanem parancsoló (imperativ) törvények által kijelöljük s egyszersmind egy bizonyos arányt állapitunk meg, melyben az egyes hivatalok a különböző nemzetiségek között felosztandók.

A nemzetiségi kérdés e szerint csak ugy oldathatik meg, ha:

1-ször: biztos szabályokat állitunk fel, melyek szerint az egyes nemzetiségnek köre meghatározható.

2-szor: ha egy igazságos kulcsot alapitunk meg, mely a fontosabb hivataloknak a különböző nemzetiségek közötti felosztásánál alkalmazható."

Lehetséges-e ez hazánkban?

Első tekintetre ugy látszik, ily szabályok felállitásának s ily kulcs megalapitásának nincsenek nehézségei.

"Ha törvény által kimondatik: hogy minden községben, megyei járásban s egész megyékben, kerületekben és városokban közigazgatási, tanácskozási s általánosan hivatalos nyelvül az szolgáljon, mely az illető hatóság, járás, megye, kerület vagy város lakossága általános többségének nemzeti nyelve;"

"s ha a megyék, járások és kerületek - szinte törvény által - akként rendeztetnek, hogy egy-egy járás illetőleg kerületben vagy megyében oly községek egyesittessenek, melyek legalább általános többségre nézve ugyanazon nemzetiségű lakosokat foglalják magokban; -"

"ha azonkivül törvényben kimondatik, hogy a megyei, szabad kerületi, vidéki és városi képviselők a területökön lakó különböző nemzetiségek számaránya szerint alakitandók s hogy ezen számarány szolgáljon zsinórmértékül a kormánynak is azon magasabb birói s közigazgatási hivataloknál, melyek kinevezésétől függnek: ugy látszik e nehéz feladás megoldottnak tekinthető.^[5]

De vessünk egy tekintetet viszonyainkra s nézzük a nehézségeket, melyekkel e rendszabályok practicus kivitele hazánkban járna.

Miután a különböző nemzetiségek vegyesen laknak és szt. Istvántól kezdve a legujabb időkig sem a megyék alakitásánál, sem azoknak járásokra való felosztásánál, sőt még az egyes községek telepitésénél, soha a lakosok anyanyelve tekintetbe nem vétetett: több megyében egy nemzetiség sem bír absolut többséggel; másokban a többség oly csekély, hogy azok között, kik a statistika ezen nemével foglalkoznak, vitatkozás tárgyát képezi. A megyéknek nemzetiségek szerinti alakitása ennélfogva az ország egy nagy részének uj felosztását kivánná, mely annál nagyobb nehézségekkel volna összekötve, minthogy ott, hol a népesség vegyes, az egyes nemzetiségekhez tartozó községek is elszórva léteznek, sőt többnyire még az egyes községek népessége is különböző nemzetiségű elemekből áll. -

De tegyük fel, hogy az ország ilyetén uj felosztása nehéz, de nem kivihetetlen. Mindenesetre e rendszabály eredménye azon elvektől s azon módtól függ mely szerint az végrehajtatik, s igy mindenekelőtt az iránt kell tisztába jőnünk:

1-ször: kire bizassék az uj felosztás?

2-szor: mily elvek szerint történjék az?

Mint csaknem minden kérdésnél ugy itt is a feladat első tekintetre könnyűnek látszik.

Alkotmányos országban a területnek ujból felosztása kétségen kivül a törvényhozás hatásköréhez tartozik s attól minden jogfogalmak összezavarása nélkül nem vonathatik el. De vajjon remélhetjük-e, hogy a czélt, melyért ezen intézkedést ohajtjuk, ezen uton elérhetjük?

Feladásunk az ország különböző nemzetiségeinek megnyugtatása s ez csak ugy várható, ha törvényhatóságaink uj felosztása nem csak igazságos, hanem az ország különböző nemzetiségei által igazságosnak ismertetik el; s vajjon remélhetjük-e ezt, ha azzal törvényhozásunkat bizzuk meg, azaz oly testületet, melyben a magyar elem tagadhatatlan többségben áll s melynek eljárása ellen egyes nemzetiségek részéről eddig is annyi panasz emeltetett? - - Ha önmagunkat ámitani nem akarjuk s a nemzetiségi agitatio egész történetére visszatekintünk, nem ringathatjuk magunkat ily édes csalódásban, sőt meggyőződünk hogy ezen lépés csak uj panaszokra törvényhozásunk ellen, s uj nemzetiségi agitatiókra adna alkalmat, mely utóbbiakat azonban akkor sem kerülhetjük el, ha az országnak nemzetiségek szerinti felosztása a fejedelemre bizatnék. Mert, ha a kérdést mellőzzük is: vajjon czélszerű-e? hogy alkotmányos országban a kormánynak a választókerületek uj felosztására, melytől a törvényhozó test alakúlása függ, korlátlan befolyás engedtessék: csakugyan az optimismusnak rendkivűli adagára lenne szükségünk hogy feltegyük, miként a felosztás, ily módon eszközölve, a nemzetiségek megnyugtatásához vezetne. - Igaz hogy a fejedelem a nemzetiségi pártokon felül áll s hogy ellene azon okok, melyekért törvényhozásunk részrehajlással vádoltatik, nem hozathatnak fel, de miután a törvényhatóságok s választókerületek uj felosztása oly módon nem eszközölhető, hogy ez által egyes nemzetiségek jelen kedvezőbb állásuktól megfosztva vagy reményeikben csalatva nem éreznék magokat: az eredmény ezen esetben is csak az lehet, hogy minden elégedetlenség az ellen fordul, ki a felosztást eszközlé. Megengedem ok nélkül, de azért nem kevésbé keserűen, s a tapasztalások, melyeket a Szerbvajdaság felállitása és az erdélyi választókerületek uj alakitásánál szereztünk: eléggé bizonyitják ezen nézetünket.

De bárki legyen az, kire a megyék, járások s választókerületek uj felosztása s az egyes kerületek nemzetiségének meghatározása bízatik: elkerülhetlenül szükséges, hogy mindenek előtt azon elvek iránt egyezzünk meg, melyek szerint az egyes polgároknak nemzetisége megitélendő.

Az ó monda szerint hét görög város vitatkozott a dicsőség felett: melyik számithatja Homért polgárai közé. Ha a ország a lakosak nemzetisége szerint ujra felosztatik s az absolut többségnek nyelve az egyes megyékben s kerületekben imperativ törvény által, mint hivatalos nyelv, hozatik be: akkor Magyarországban minden ember, kit az ég több gyermekkel megáldott, hasonló kitüntetésre számolhat. A kérdés, mily nemzetiségre határozza el magát valaki? - főkép oly esetekben, midőn a majoritás a kerületben kétséges, - a legnagyobb fontossággal bír; s mivel az állam, melytől minden nemzetiség hasonló oltalmat vár, nem engedheti, hogy bármelyik közülök az egyeseknek szeszélye, vagy roszakarata által, melylyel saját nyelvöket megtagadják, jogaitól megfosztassák, nem marad hátra egyéb, mint bizonyos szabályokat állitani fel, melyek szerint minden egyesnek nemzetisége meghatároztatik.

Első tekintetre ez különösnek látszik. A nemzetiségnek fogalma napjainkban alig határoztathatik meg máskép, mint a nyelv szerint s ugy látszik ha valami, legalább azon kérdés eldöntése az egyest illeti: mily nyelvet akar elismerni anyanyelvének? De bármily nevetséges következésekhez vezetne is, ha az egyes nemzetiségének meghatározása nem reá magára bízatik, hanem mindenki akaratja ellen és bizonyos szabályok szerint törvényesen magyarnak, slávnak vagy románnak marasztaltathatik el: - mindez csak a rendszer szükséges következése.

Ha azon körülmény, hogy valaki egy bizonyos nemzetiségnek tagja, jogokat ád, melyek nem csak az egyesre,^[6] de az államra nézve fontosak; ha az egyes törvényhatóságok hivatalos nyelve a lakók absolut többségének nemzetisége szerint parancsolólag határoztatik meg s e szerint az állás, melyet a különböző nemzetiségek az országban elfoglalnak, az ország egyes törvényhatóságaiban lakó egyének anya nyelvétől függ: ennek meghatározását az egyeseknek önkényére bizni nem lehet.

Mily elvek szerint határoztassék el a nemzetiség kérdése egyes esetekben, az egyeseknek nyelve, s nevöknek hangzása vétessék e tekintetbe, vagy az elődök? s az utóbbi esetben mily szabályok szerint? Az egyesek faja, mint a régi germánoknál s Amerika ős lakóinál az anya, vagy pedig, mint ujabb időben szokás, az apa szerint határoztassék-e el? - s az ítélet ki által, mily bizonyitékok, s mily eljárási formák szerint mondassék ki? - mindezeknek megvitatását azokra bízom, kik a nemzetiségi kérdés megoldását ezen úton keresik. - Én részemről csak azon feltételeket akartam kijelölni, melyektől e rendszer alkalmazása hazánkban függ, s ki e tárgyról komolyan gondolkodott át fogja látni, hogy a fentebbiekben nem állitottam föl semmit, mi az elfogadott elveknek nem lenne következése. - Mert valamint abból, ha a nyelvnek használata nem az egyeseknek szabadakaratára bízatik, hanem parancsoló törvény által határoztatik meg, önként következik: hogy a kérdés felett minden egyes körnek melyik legyen hivatalos nyelve, egy felsőbb hatalomnak, az az a kormánynak, vagy törvényhozásnak kell határoznia: ugy e határozatnál csak az absolut majoritást állithatjuk fel zsinórmértékűl, melyben egy vagy más nemzetiség bizonyos körökben áll; mi ismét azon következést vonja maga után, hogy miután e majoritások alakulása, mely az egyes nemzetiségek jogkörének alapját képezi, azon módtól függ mely szerint minden egyesnek nemzetisége meghatároztatik: erre nézve szabatos elvek felállitása s azoknak szigorú alkalmazása válik szükségessé.

S ezekből nézetem szerint világos, hogy e rendszer, mely oly országokban is, hol két vagy három nemzetiség nagy, tömör tömegekben lakik egymás mellett, - sok okoknál fogva veszélyes, de talán kivihető: nálunk gyakorlatilag kivihetetlen; miután hazánkban, ha csak a nagyobb nemzetiségeket számitjuk is, a magyaron kivül a román, sláv, szerb, orosz és német azaz hat nemzetiség annyira vegyesen fordul elő, hogy az egyes nemzetiségeknek határait kijelölni lehetetlen.

Tegyük fel, hogy a fentebbiekben csalódtam; s azon kulcsot megtaláljuk, mely szerint az ország területe s hivatalai a nemzetiségek között oly módon osztathatnak fel, mely azoknak mindegyike által igazságosnak ismertetik.

Egyesek e rendszabályok keresztűlvitelét talán czélnak tekintik, s ha csak a közhivatalok kedvök szerint osztattak fel, elértek mindent, mi őket a nemzetiségi mozgalomnál lelkesedésre ragadta. - De a hasonlithatlanúl nagyobb szám máskép gondolkodik. Ezeknek czéljuk nem a megyéknek s választókerületeknek oly felosztása, mely által személyes kilátásaik táguljanak, hanem az, hogy egyéni s politikai szabadságuk mentűl nagyobb, - saját nemzetiségök kifejlődése mentűl gyorsabb s biztosabb legyen.

Vajjon e czélokat előmozditjuk-e, ha az állást, melyet az egyes nemzetiségek az államban elfoglalnak parancsoló törvények által szabályozzuk?

Nézzük mindenekelőtt a befolyást, melyet e rendszer a nemzetiségek szabad fejlődésére és a közöttök létező surlódások megszüntetésére gyakorolna.

Előadtam a nehézségeket, melyekért törvényhatóságainknak nemzetiségek szerinti uj felosztását csaknem kivihetetlennek tartom. Hátra van egy s talán a legnagyobb.

Az alap, mely szerint e felosztásnak történni kell nem a historiai jog, hanem az arány, melyben a nemzetiségek az egyes törvényhatóságokban egymáshoz állnak, s ebből világos, hogy - ha csak az elvet, melyből kiindultunk, sérteni nem akarjuk - e felosztás soha definitiv, - egyszer mindenkorra bevégzett - ténynek nem tekinthető.

Ha az igazsággal, századunk felvilágosodásával s a szabadság és egyenlőség elveivel meg nem egyezik, hogy azon népnek nyelve, mely az országot meghóditá s egy ezreden át fentartotta, a közéletben előnyökkel birjon: bizonyosan még kiáltóbb igazságtalanság lenne az; ha egy bizonyos nyelv kizárólagos használata csak azért parancsoltatnék a törvény által valamely törvényhatóságban, mert lakóinak többsége egy fél század előtt ezen nyelvet használta. Mihelyt elvként elfogadtuk, hogy minden törvényhatóságnak hivatalos nyelve lakóinak absolut többsége szerint imperativ törvény által határoztassék meg s hogy ott hol ily többség nem létezik, a törvényhatóságok uj felosztása eszközöltessék, magától következik: hogy mind a hivatalos nyelv feletti határozat, mind a törvényhatóságok felosztása mindannyiszor megujitandó, valahányszor a számarány, melyben a különböző nemzetiségek az egyes törvényhatóságokban egymáshoz állnak, megváltozik.

Kétségen kivül nem fekszik az ország érdekében, hogy a törvényhatóságoknak uj felosztása s az egyes helyeken használt hivatalos nyelv meghatározása a törvényhozás tanácskozásainak mindig uj tárgyát képezze; miután tehát előre látható, hogy, ha ezen elvek elfogadtatnak, minden nemzetiség saját nyelvének terjesztésére minden eszközt fel fog használni: az államnak kötelességei közé tartoznék, hogy e nemzetiségi proselitimusnak korlátokat szabjon, vagy legalább az egyes törvényhatóságnak azon törekvését, hogy nyelv tekintetében a status quo fentartassék, támogassa. És vajjon mily eszközökkel teheti ezt?

Felesleges, hogy e kérdés részleteibe bocsátkozzam. Miután törvényhatóságaink nem osztathatnak fel nemzetiségek szerint oly módon, hogy a legtöbbekben nem maradnának számos egyesek, kik nemzetiségökre nézve az absolut majoritáshoz nem tartoznak, lehet-e legkisebb kétségünk az iránt: hogy midőn a nemzetiségek egyenjogúságát az által akarjuk biztositani, hogy minden körben egy nemzetiségnek absolut uralmát alapitjuk meg; ez által csak azt érjük el: hogy minden körben azon nemzetiség, mely a majoritást képezi a többieket elnyomja, mit ezek ott, hol az absolut többség az övék, bőven viszonozni fognak; mig végre a dolgok természetes kifejlődésében a kölcsönös elnyomás hazánkban tetőfokát érte el s nemzetiségi ellentéteink nyilt ellenségeskedéssé fajulnak. -

Hogy e rendszernek következései egyes nemzetiségekre nézve veszélyesebbek, s hogy például a német és szerb, mely valamint jelenleg, ugy minden uj felosztás után is csak igen kevés törvényhatóságban fogná az absolut többséget képezni, ezen állapotok sulyát inkább érzené, mint például a román, a sláv s főkép a magyar, az világos: de egészben véve e rendszernek következései közösek s a tapasztalás rövid idő után meg fogná mutatni, hogy az mi azért állittatott fel, hogy az ország minden nemzetiségeinek egyenjogúságát biztositsa, csak oda vezetett, hogy azon nemzetiségek között, melyek szt. István koronájának tartományaiban laknak, egy sem maradna, mely magát mindenütt, hol többségben nincs, határtalanúl elnyomva nem érezné.

Ez ellen felhozható, hogy a kormány a dolgoknak ezen kifejlődését nem fogná türni s mint a minoritások természetes védője a többségnek követeléseit a méltányosság határai közé szoritaná. Nem hiszem, hogy oly rendszer, mely mellett a kormány arra kényszerittetik, hogy minden egyes törvényhatóságban a többséggel szüntelen küzdelemben álljon, annak erősitéséhez vezet, főkép ha ez által senkit háladatosságra nem kötelez, mint ez esetben, hol azon nemzetiségek, melyek, midőn azon törvényhatóságokban, hol minoritásban vannak, a kormány által védelmeztetnek, másokban, hol a többséget ők képezik, általa akadályozva éreznék magokat. De ha ettől elvonatkozunk is, kérdem: miben álljon az előny, melyet az egyes nemzetiségek a törvényhatóságoknak uj felosztása által nyernének? - ha saját nemzetiségöknek terjesztésében még azon körben is akadályoztatnak, melyet a törvény számukra kijelölt s ha minden lépésök, mely erre czéloz csak a központi hatalomnak beleavatkozását vonja maga után.

Többször kimondám - s minthogy a nemzetiségi kérdésnek megoldása attól függ, hogy az okok iránt, melyeknek e kérdés fölmerűlése tulajdonitható, tisztában legyünk, ujra kimondom - hogy a nemzetiségi mozgalmak nem a különböző nemzetiségek között létező ellenszenv s nem egyesek fondorkodásai által, kik e kérdést nagyravágyásuk eszközéül használják, idéztetett elő.

A nemzetiségi mozgalomnak való alapja azon kegyelet, melylyel minden jobb ember elődeinek emlékéhez, s a tőlök öröklött nyelvhez ragaszkodik; azon természetes ösztön, mely arra késztet, hogy egyéni szabadságunkhoz ragaszkodjunk, s ne nyugodjunk meg helyzetünkben, mig azt, főkép abban mihez szivünk köt, elismerve nem látjuk; s ha ezen érzések most erősebbekké váltak s a legujabb időben más fontos érdekeket háttérbe szoritanak, ennek oka hazánk különböző népeinek emelkedő miveltségében kereshető, mely által saját nemzetiségöknek tisztább öntudatához jutottak: de épen azért ne higyje senki, hogy e mozgalom az által hárittathatik el, ha a gyűlölet, melyre magokat némelyek a vita között bizonyos nemzetiség iránt elragadtatták, vagy egyes szóvivőknek nagyravágyása kielégittetett.

A nemzetiségi mozgalom csak azon nagy szabadsági mozgalomnak egy része, mely egy század óta Europa népeinek csaknem minden viszonyait átalakitá. Lerontása azon korlátoknak, melyek által egyes nemzetiségek magokat eddig kifejlődésökben akadályozva érezék, biztositása szabadságuknak, ez az: mit az ország polgárainak roppant többsége nemzetiségi követelései alatt ért, s ezeket ki fogjuk-e elégiteni azáltal, ha a kizárólagos uralom helyett, melyet egy nemzetiség az egész országban gyakorolt: hasonló, sőt sokkal nagyobb s kiméletlenebb uralmat alapitunk meg, csak azon különbséggel, hogy az minden törvényhatóságban más nemzetiség által gyakoroltatik.

Oly mozgalom, mely a szabadság biztositására kezdetett meg, nem fejeztethetik be oly intézkedések által, melyek csak az egyéni szabadság még nagyobb korlátozásához vezetnének, s melyek által a politikai szabadság azon alakban s értelemben, melyben az jelenleg Európa népei törekvéseinek fő czélját képezi: lehetetlenné válik.

De arra, hogy valamely rendszer következéseiről itéljünk, nem elég, ha annak hatását csak egy irányban ismerjük.

Az egyéni s politikai szabadság a legáltalánosabb, de nem egyedüli czélja korunk törekvéseinek s bizonyos, hogy nem elégitheti ki századunk népeit, semmi mi azoknak materialis érdekeikkel ellentétben áll.

A legszabadabb alkotmánytól megkivánjuk, hogy mellette jó közigazgatás lehetséges legyen, s az igazság kiszolgáltatása mindenkinek azon biztosságot nyujtsa, mely minden anyagi jólétnek első feltétele s vajjon az ajánlott rendszer mellett számithatunk-e erre?

Csalódik, ki a hivataloknak nemzetiségek szerint való felosztásában csak oly követelést lát, mely egyesek által saját érdekökben állittatott föl, de melynek a nemzetiségek tömege fontosságot nem tulajdonit, sőt mihelyt azon elv elfogadtatott: hogy minden nemzetiségnek állása törvény által biztositandó, a követelés a dolgok természetében fekszik. Ugyanazon okok, melyek az ország territorialis felosztása mellett felhozatnak, épen ugy szólnak a hivatalok felosztása mellett; és ha a nemzetiségek biztossága azt kivánja, hogy közülök mindenik saját körében más nemzetiségek befolyásától megoltalmaztassék: nem kevésbé kivánja biztossága azt is, hogy azok között, kik a törvények végrehajtásával megbizattak - a tisztviselők s birák között - minden nemzetiség meghatározott arányban képviselve legyen. Ez annyira áll, hogy a hol csak a nemzetiségi kérdés fölmerült, habár a territorialis felosztás senkinek eszébe nem jutott is, a hivatalok felosztása az első követelés, melylyel minden nemzetiség érdekeinek biztositására fellép; mire, hogy távolabb fekvő példákat mellőzzek, csak azon privilégiumokra hivatkozom, melyek szerint a középkor alatt több városaink német lakói arról biztosittattak, hogy a birói hivatal kizárólag, vagy felváltva a magyarokkal minden második évben német polgárral töltessék be.

Nem akarom taglalni a nagy nehézségeket, melylyekkel különböző nemzetiségeink száma miatt oly szabályoknak felállitása nálunk járna, melyek az egyes nemzetiségeknek igényeit kielégithetnék s nem vizsgálom mennyire férnének össze azon elvekkel, melyeket alkotmányos országban a hivatalok betöltésénél követnünk kell. Magában világos, hogy a hivataloknak a nemzetiségek között egy meghatározott arányban felosztása azon hivataloknál, melyek választás utján töltetnek be, a választási szabadsággal nem fér össze, s azoknál, melyek a kormány kinevezésétől függnek, a felelősség elvének alkalmazását lehetetlenné teszi; - de ha mind ezen nehézségektől elvonatkozunk: vajjon hisszük-e komolyan, hogy e rendszer mellett egy czélszerű, honunk igényeinek megfelelő közigazgatás lehetséges?

Ha az egyesnek kilátásai, melyekkel a hivatalos pályára lép, nem képességétől hanem nemzetiségétől függnek s a miniszter szintugy, mint a választó a hivatalok betöltésénél nem az illetőnek képességét, hanem csak a törvényt veheti tekintetbe, mely a hivatalnokok nemzetiségéről rendelkezik; ha egy körben a legkitünőbb férfiak, csak mert egy bizonyos nemzetiségnek tagjai, nem alkalmazhatók, a másikban olyanok, kik kötelességeiknek nem felelnek meg, azért nem mozdittathatnak el, mert helyettök más ugyanazon nemzetiséghez tartozó alkalmas egyén nem találkozik: vajjon ily elvek szerint rendezett közigazgatás megfelelhet-e a legmérsékeltebb igényeknek?

Volt idő, midőn a hivatalképesség kizárólag a nemességre vala szoritva s bizonyosan nincs senki, ki e viszonyok megujitását lehetségesnek tartaná; de vajjon oly törvényes intézkedés, mely által a hivatalok betöltésénél szinte nem a közigazgatás szükségei, hanem csak az egyes nemzetiségek jogai vétetnének tekintetbe, nem ugyanazon következéseket vonná-e maga után? - s ha a rendszert képtelennek tartjuk, mely szerint az országos hivatalok betöltésénél csak az elődök érdemei s a kijelöltnek nemzetiség fája vétetik tekintetbe: valóban nem sokkal józanabb, ha most a hivatalok betöltésénél nem egyes családok-, de egyes nemzetiségekre nézve hasonló privilegiumokat állitunk fel, melyek végre is szinte csak a fajon és származáson alapszanak.

Az előadottakból ugy tartom világos: hogy a mennyiben honpolgáraink nagy többsége midőn a nemzetiségi mozgalmakban részt vesz, csak egyéni s politikai szabadságának biztositását s azt keresi, hogy e szabadsággal saját nemzetiségének kiterjesztésére élhessen: ezen czél az ajánlott rendszer által nem érethetik el.

S most forditsuk figyelmünket a béfolyásra, melyet e rendszer állami viszonyainkra gyakorolna.

Többször kimondám azon meggyőződésemet: hogy a nemzetiségi kérdés háttérbe szoritá, de nem semmisithette meg azon érzelmeket, melyekkel hazánk különböző ajku lakói a közös hazához századok óta ragaszkodtak s hogy a nagy többség bármennyi lelkesedéssel nyilatkozik saját nemzetisége mellett, ezt azon meggyőződéssel teszi, hogy e követelések teljesitése által az ország jövője nem veszélyeztetik. A nemzetiségi kérdés legbuzgóbb pártolói érzik s bevallják az összeköttetést, melyben Magyarország állása saját követeléseik teljesitésével áll, s midőn arra törekszenek, hogy a hely, melyet saját nemzetiségök a hazában elfoglal, mentűl kitünőbb legyen: nem is kivánhatnak egyebet, mint hogy az ország maga mentűl függetlenebbé, mentűl hatalmasabbá váljék. E nélkül minden mit saját nemzetiségök számára a hazában kivivtak, nem bir semmi fontossággal.

És e részben az inditványba hozott rendszernek mik lennének szükséges következései?

A nemzetiségek különfélesége egymaga nem akadály, hogy valamely ország a hatalom azon fokára emelkedjék, mely függetlenségének biztositására szükséges. Miután Europában igen kevés államot találunk, mely csak egy nemzetiségű polgárokat foglalna magában, szabályképen állithatjuk fel: hogy a nemzetiségek különfélesége, a mennyiben az valamely országban mint tény létezik, nem akadályoztatja azon egységi érzetet, mely minden állam hatalmának, sőt fennállásának első feltétele.

Máskép áll ez, ha a nemzetiségi különféleségnek fentartása s az egyes nemzetiségek érdekeinek biztositása az állam fő czéljának vétetik, melynek minden más czélok s érdekek alárendelendők.

Vegyünk fel egy practicus példát, mely minden theoreticus taglalásoknál többet bizonyit.

Tagadhatatlan, hogy napjainkban a confessionalis különbségek az államot nem veszélyeztetik. Azon arányban, melyben a vallás-szabadság elve elfogadtatott a vallás különbsége az államra nézve elveszté fontosságát, s nem jut senkinek eszébe, hogy valamely állam veszélyben forog, mert polgárainak egy része katholikus másika protestans, s mert e felekezeteknek mindegyike híveinek körét hitszónoklatok, iskolák s az irodalom által terjeszteni iparkodik. Mind ez által versengés támadhat a különböző felekezetek között, talán surlódások is, és néha kölcsönös elkeseredés: de az államra nézve, mely minden felekezetet szabadságában egyiránt oltalmaz bizonyosan, semmi veszély s őrültnek fognók mondani azon államférfiút, ki az állam biztosságának nevében azt követelné, hogy az egyházak egyike szabad kifejlődésében vagy saját tanainak terjesztésében korlátoltassék, sőt a mennyiben ennél csak törvényengedte eszközökkel él, hogy terjeszkedésének akadályok állittassanak elébe. - De gondoljuk magunknak, hogy egy vagy több vallásfelekezet szabadságának s azon befolyásnak biztositására, mely őt az államban megilleti, azon követeléssel lépne fel: hogy felekezete az államban külön testületet képezzen, külön területtel, külön jogokkal, melyek szerint a vallásfelekezet a törvényhozásnál külön képviseltessék, a közigazgatásban meghatározott számu tisztviselők által részt vegyen: vajjon ki nem fogja elismerni, hogy ez az állam legnagyobb veszélyeztetése nélkül nem történhetik, s hogy egy ország határai között több külön államnak felállitása, a nemzet egyes részeinek több, különszervezetű testekre felosztása minden valószinűség szerint ugyanazon következéseket fogná előidézni most, mint akkor, midőn Francziaország protestansai vallásos szabadságuk biztositására külön városokat külön erősségeket követeltek s katholikus polgártársaik irányában mint szervezett testület léptek föl, mig Richelieu ezen állapotoknak haddal véget vetett és Francziaországot azon szétdarabolástól megmentette, melyben Németországot látjuk. S vajjon ha nem a vallási, de a nemzetiségi érdekek biztositására ugyanezen eszközökhez nyulunk: ennek nem ugyanazok lennének-e következései?

Nem tartozom azok közé, kik a nemzetiségi mozgalomnak a vallásos mozgalomhoz hasonló fontosságot tulajdonitanak. - A vallásos mozgalom hasonlithatlanul több fontossággal bir, nem csak magában véve, hanem a nép szemei előtt is. De bármennyire külömbözik a tárgy, bármennyire külömböznek a századok melyekben e két mozgalom fellép: az emberi természet ugyanaz marad, s ez ugy hozza magával hogy a szenvedély felett, melylyel a küzdelem folyik, nem a tárgynak fontossága, hanem a küzdelem élénksége határoz. Hol ez nagy s egy ideig tartott: a fanatismusnak egy bizonyos neme nem marad el soha. A mit minden egyes a küzdelem folytában tett és szenvedett, a becsületérzés, mely miatt magát legyőzöttnek bevallani nem akarja, sokkal többet tesz, hogy a küzdők ellenségekké váljanak, mint küzdelmeiknek tárgya.

Azonkivül hazánk sajátszerű viszonyaiban vannak okok, melyekért ezen rendszernek a nemzetiségekre alkalmazása nálunk még veszélyesebbé válik.

Általános tapasztalás mutatja, hogy szűkebb körök az egyénre mindig több vonzó erővel birnak. Természetes önzésünk, melyet legyőzhetünk, de melytől egészen senki nem szabadulhat, ugy hozza magával, hogy bármily egésznek egyes részei annál inkább ragaszkodnak hozzá, mennél több befolyást gyakorolhatnak annak fejlődésére. A bölcs elvként tűzheti ki magának, hogy családját inkább szeresse mint magát, a hazát inkább mint családját, s az emberiséget, inkább mint hazáját, de bizonyos: hogy az embereknek nagy többsége gyakorlatilag épen az ellenkező irányt követi. - Magában véve ebben nincs veszély, sőt azon kötelékek, melyek által az egyes magát kisebb köréhez lánczolva érzi csak még erősitik az egésznek tömörségét, ha azon kapcsok, melyek e kisebb köröket összetartják, nem oldattak fel, s köztök s az egész között ellentét nem idéztetett elő.

Valamint a vonzalom, melyet az egyes saját községe vagy tartománya iránt érez: ugy a lelkesedés, melylyel nemzetiségéhez ragaszkodik, nem csak nem gyöngiti, sőt még szilárdabbá teheti azon kötelékeket, melyek őt a hazához fűzik; mig azon összeköttetés világos marad, melyben községének jóléte vagy nemzetiségének kifejlődése az egész jólétével s felvirágzásával áll - de csak addig - s mihelyt azon kapcsok, melyek a részeket egymáshoz s mindeniket az egészhez kötik, feloldatnak; s az egyes részeknek érdekei, ha csak látszólag is az egésznek érdekeivel összeütközésbe jőnek: az emberek többsége ragaszkodni fog a közelebb állóhoz, ahhoz mihez inkább kötve érzi magát, mivel saját érdekeinek összefüggését inkább érzi.

Mentül általánosabb tehát a nemzetiségi lelkesedés napjainkban, s mentül elevenebb az érdek, melylyel az egyesek saját nemzetiségök fejlődését követik: annál szükségesebb, hogy a kötelékek, melyek a haza minden nemzetiségét egy nagy egészszé fűzik egybe, ne bontassanak fel s azon meggyőződés ébren tartassék valamennyiben, miként nemzetiségének biztossága is csak az egész országnak fennállásától függ. Az inditványozott intézkedések pedig épen az ellenkező eredményhez vezetnének s teljes biztossággal mondhatjuk előre, hogy valamint a közhivatalok nemzetiségek szerinti betöltése oda vezetne, hogy a közhivatalnokok nagyobb része nem az ország, hanem külön nemzetiségök szolgáinak tekintené magát: ugy az ország területének ezen elv szerinti felosztása csak azt vonná maga után, hogy minden egyes magát nem a haza, hanem saját nemzeti kerülete polgárának érezné; mi ha mindenütt veszélyes, hazánkban bizonyosan kétszeresen az.

Hazánk minden nemzetiségei között a magyaron kivül egy sincs, mely az ország határain nem terjedne túl. Valamint dél felől a szerbeket s románokat ugy északon a slávokat és oroszokat csak az ország politikai határai választják el más országokban s birodalmakban lakó véreiktől, s valóban az optimismusnak rendkivüli foka szükséges, hogy feltegyük miként hazánk nemzetiségek szerinti felosztása a nemzetiségek minden igényeit állandóan kielégitheti. Ha egyszer elismerjük, hogy az egyes nemzetiségek fejlődése csak különállásuk által biztositható; a nemzetiségi törekvések e hon uj felosztásánál nem állhatnak meg, s arra fognak irányoztatni szükségképen, hogy a hazánkban lakó néptöredékek határainkon tul lakó testvéreikkel olvadjanak egybe; mi csak az ország felosztását vonná maga után, s pedig annál bizonyosabban, minthogy az országnak ily felosztása nem csak azon kötelékeket gyöngitené, melyek e hon polgárait a közös hazához kötik; hanem az egyes részeknek kezébe adnák az eszközöket is, melyek által e törekvések kivitele lehetségessé válik.

Jól tudom, hogy vannak egyesek, kik a magyar állam territorialis épségét oly valaminek tekintik, mi csak a magyar nemzetiség érdekében fekszik s az osztrák birodalom hatalmával s egyes nemzetiségek érdekével ellentétben áll. A felhozott okok ennélfogva némelyeket talán inkább az ajánlott intézkedések előnyeiről mint azoknak kárairól győzhetnék meg. Szükséges tehát, hogy még azon hatásra is forditsuk figyelmünket, melyet hazánk területének nemzetiségek szerinti felosztása az öszves osztrák birodalomra s azon nemzetiségeknek jövőjére gyakorolna, melyeknek érdekében az jelenleg leginkább kivántatik.

Tény, hogy napjainkban minden mi egy állam belviszonyaira nagyobb befolyást gyakorol, messze túlhat határain s alig merülhet föl fontosabb kérdés, melyet egy bizonyos mértékben nem nevezhetnénk europainak.

Ezen solidaritásból az egyes államokra nézve azon kötelesség támad, hogy saját ügyeik rendezésénél tekintettel legyenek azon hatásra is, melyet ezáltal más országokra s államokra gyakorolnak, főkép midőn azokkal, mint hazánk s az osztrák birodalom századok óta, szoros kapcsolatban állnak s igy érdekeikben közösség létezik, melyről az egyes kérdések körül támadt vitának hevében megfeledkezhetünk; de melynek ignorálása később vagy előbb mindig megboszulja magát.

Sokszor mondatott, hogy hazánk s az osztrák birodalom mi nemzetiségi viszonyait illeti egészen hasonló helyzetben áll s ez tagadhatatlan. Igaz, hogy e kérdés nálunk előbb merült fel, mi régi alkotmányosságunknak, s szenvedélyesebben tárgyaltatott, mi más okoknak tulajdonitható: de a nemzetiségek különfélesége, s mindig inkább erősbűlő öntudata hasonló a birodalom mindkét felében; s valamint azon nemzetiségek, melyek a Lajthán túl laknak, ott körülbelől ugyanazon követelésekkel lépnek fel, mint hazánkban: ugy azon elvek, melyeket a nemzetiségi kérdés megoldásánál követni fogunk, kétségen kivül döntő befolyással lesznek e kérdés megoldására az osztrák birodalomban is.

Meg vagyok győződve, hogy az államférfiak, kik Magyarország területének nemzetiségek szerinti felosztását szükségesnek hirdették, szenvedélyesen vissza fognák utasitani az elveket, melyeket magok állitottak fel, ha azoknak alkalmazása Tirolban vagy Steierben követeltetnék; de tudom azt is, hogy ez nem áll hatalmukban.

Nagylelkűnek nevezzük a népet, jónak; magasztaljuk belátását s mind ez több példával igazolható; de van a népnek egy tulajdona, mely ennél sokkal általánosabb s melyet mindenütt minden korszakban feltalálunk s ez jogérzete. Fogalmai a jogról külömbözők, de minden nép mihelyest a miveltségnek bizonyos fokára emelkedett, valamely meghatározott szabályt kiván, mely szerint az egyes cselekvények jogszerűségét megitélhesse s a legnagyobb biztossággal előre látható: hogy ha a historiai jogtól, mely az osztrák birodalomban eddig a legfontosabb viszonyoknak alapját képezé eltérünk, s helyette a nemzetiségi elvet állitjuk fel, ez a nép jogérzetének csak akkor felelhet meg, ha ezen elv minden következéseiben alkalmaztatott. Francziaország példája s azon következések, melyeket a forradalom által felállitott elvek magok után vontak, tanuságot tesznek a kérlelhetlen logikáról, melylyel a nép az egyszer elfogadott jogalaphoz ragaszkodik.

Nem létezik hatalom, mely kivihetné, hogy egy fejedelem országaiban, bármennyire önállók legyenek azok egymástól, ugyanazon nemzetiségek egy kis folyó egyik partján oly kedvezésekben részesüljenek, melyek nekik a másikon megtagadtatnak. Miután tehát az osztrák birodalomnak tartományaiban - az egy ausztriai főherczegségen s Salzburgon kivül - mindenütt több nemzetiséget találunk, meg vagyok győződve: miként azon elvnek elfogadása Magyarországban, hogy a nemzetiségi kérdés csak a területnek nemzetiségek szerinti felosztása által oldathatik meg, szükségkép ezen elvnek elfogadását Ausztriában is s igy a birodalom területi felosztását fogná vonni maga után, melynek következésében az emlitett két, kizárólag német tartományon kivül nem maradna egy, mely jelen határait megtarthatná. Tirol feloszlanék német, s olasz, Steier - Karinthia és Krain német és sláv, Cseh- s Morvaország német s cseh, Galliczia lengyel s ruthen, Bukovina ruthen s oláh, - s igy minden tartomány nemzetiségi elemeire.

Nem szólok a nehézségekről, melyek a birodalom minden tartományaiban ugyanazok, mint hazánkban, mert itt is, mint nálunk, a nemzetiségek többnyire nem laknak tömör testekben s minden tartományban nagy területeket találunk, melyeknek népessége annyira vegyes, hogy annak nemzetiségét alig határozhatjuk meg; s nem is vizsgálom a hatást melyet ily felosztás a tartományok mindegyikében legalább a népesség egy részére szükségkép gyakorolni fogna, mely, miután, mint például Tirol, a birodalmat legnagyobb veszélyei között feláldozó hivséggel védelmezte: most jutalmul földaraboltatnék; de forditsuk figyelmünket kizárólag azon következésekre, melyeket e rendszernek alkalmazásától az egész birodalomra várhatunk.

Sokan az államot csak egy nagy gépnek tekintik. Egyik roppant kakukórát lát benne, mely csak a reá aggatott nagy terhek által tartatik mozgásban; más óriás szövőszéket, melynek feladása, hogy a számtalan fonalakból, melyeken millioknak léte függ, egyesek számára meleg s puha takarók szövődjenek. Mint az órában kerék kerékhez illik s mindegyik tengelye körül forog: ilyen legyen az állam is és igy működjék. Ha az eredmény a várakozásnak nem felel meg: a hiba a gépezetben fekszik. Talán több terhet kell akasztani reá, talán nehány kerékkel több - vagy az szükséges, hogy a srófokat erősebben csavarjuk le? - s ki mind ezt érti s tudja: az nagy államférfiu. - Meggyőződésem szerint nem képzelhető nagyobb tévedés, mint az államnak ily felfogása. - Ha a történeteken végig megyünk, azt fogjuk találni: hogy lapjain nem azon nemzetek hagyták magok után a legszebb emlékeket, melyeknek közigazgatási gépezete a tudomány követeléseinek leginkább megfelelt; hanem azok, melyeknél az egyes magát az egészhez leginkább kötve érezé, melyekben legtöbb hazaszeretetet találunk.

A legtökéletesebb gépezetnek hatása a mozgató erő nagyságától függ s e mozgató erő minden államban csak a népek érzelmeiben található. Semmi állam nem sértheti ezeket büntetlenűl s minden veszélyek között, melyek azt érhetik, nincs nagyobb: mint ha polgáraiban a lelkesedési képesség enyészett el.

Ez áll az osztrák birodalomra nézve is.

Egységes államnak nyilatkoztathatjuk a birodalmat, oly alkotmányt adhatunk neki, mely, mi a központositást illeti, a francziát felülmulja; a közigazgatás könnyitésére derékszög- s vonalozóval egyenes négyszögekre oszthatjuk fel területét, vagy a különböző nemzetiségek szerint darabolhatjuk fel egyes országait. Mindehez aránylag kevés idő kell. De a fogalmat, melyet 35,000.000 ember e szóval haza összeköt, bármi hibás s elavult legyen az, semmi hatalom s okoskodás rögtön nem változtathatja meg, s e fogalom, - talán az osztrák főherczegség kivételével, - nem az öszves birodalommal, hanem az egyes tartománynyal van összekötve.

Az osztrák patriotismust azon honszeretetet, mely az egész birodalomért lelkesit, feltalálhatjuk egyes államférfiakban, a hadseregnél, a mivelt osztályok egy részénél s főkép azoknál kik állampapirokat birnak s ez érzés, megengedem, terjedni fog azon arányban, melyben az alkotmányos szabadság biztosittatott s ha az alkotmányos birodalomnak majdan története lesz, ezen érzés ki fog terjedni talán minden osztályokra, s háttérbe szoritja azt, melylyel az egyes most tartományához ragaszkodik: de a jelen pillanatban ez érzést a birodalom népeinél hasztalan keressük. Nincs közöttök egy sem, mely áldozási készségét az öszbirodalom érdekében nem bizonyitotta be s az e század kezdetén lefolyt harczok megmutatták azon erőt s összetartást, melylyel az osztrák állam elemeinek heterogenitása mellett is bir. De mind azon ezerekből, kik a birodalom harczaiban véröket ontották, bizonyosan kevesen voltak, kiket erre a birodalom eszméje lelkesitett. A cseh, a tiroli, saját hazája becsületéért küzdött, s igy tartatott fel a közös állam, mert részei között nem volt egy sem, melynek polgárai saját hazájokért minden áldozatra készek nem lettek volna.

Azt hiszik-e: hogy a népek érzelmei is a közigazgatás tárgyát képezik? - hogy a honszeretettel ugy bánhatnak, mint a központi főpénztárakkal, - melyeket egy helyről a másikra tehetnek át, vagy összeolvaszthatnak? vagy talán szebb, dicsőbb a nagy Osztrákbirodalmat szeretni, mint a kis Tirolt, vagy Csehországot, mi mégis csak azon nagy egésznek egy részét képezi? - - Nincs keresztény felekezet, melynek érdekében sokan nem áldozták volna fel magokat? Minden egyháznak megvannak martyrjai még napjainkban is s bizonyosan nem halt meg senki valamely keresztény felekezet érdekében, ki ez által a kereszténység ügyét általán véve nem mozditotta elő. - A kereszténység általános eszméje szép és dicső. Honnan van tehát, hogy mégis senki nem találkozik, ki tekintet nélkül a confessionalis különbségekre csak ez általános fogalomért hasonló áldozatkészséget mutatna? Jöhet idő, midőn ez történni fog. Egykor talán át fogjuk látni: mi közel állunk egymáshoz s az mi vallásunkban közös: háttérbe fogja szoritani a különbségeket, melyeknek annyi fontosságot tulajdonitunk. - De ki erre most számol, ki a katholikus vagy protestans missionariust arról akarná meggyőzni: hogy balgatagság saját felekezeteért feláldozni magát, - az ha e törekvés sikerűl arra birhatja őt, hogy épen ne áldozza föl magát, - de nem fogja őt lelkesiteni az általános kereszténységért. - Ugyanezen eredményeket várhatjuk ha az osztrák birodalomban azon területek feldarabolása által, melyekhez most az egyes polgárok honszeretete ragaszkodik, az annyira gyűlölt provinczialismust megrontottuk. Talán megsemmisithetjük a honszeretet azon nemét, melyet nem akarunk: de azt, melyet az öszbirodalom érdekében ohajtanánk nem fogjuk előidézni.

És valószinű-e csak ez is? Az ember természetében fekszik: hogy egy nagyobb egészhez csatlakozzék. Önnössége soha nem elégitheti ki őt, és harminczöt millio embert közszellem nélkül alig képzelhetünk magunknak. Bár mint iparkodjanak tehát a tartományi patriotismus megsemmisitésén, midőn a tartományok feldarabolása által annak tárgyát elveszik: valószinű, hogy a szeretet, melylyel a steier vagy tiroli hazájához ragaszkodik, túl fogja élni annak politikai lételét. A jelen s a történet megmutatja: miként a nép lángolva szerethet oly hazát is, melyet a diplomatia már rég nem ismer el. Természetünk ugy hozza magával, hogy ott, hol multat látunk, jövőt is reméljünk; hazafiui reményeink csak emlékeinkkel enyészhetnek el s a mit lángolón szeretünk annak nem kétkedünk halhatatlanságán; - s ki nem látja a veszélyeket, melyek ebből az osztrák birodalomra következnének.

Az egyes tartományok honszeretete, mely eddig a birodalom támaszául szolgált, mert mindenki érzé, hogy saját hazájának biztossága a birodalom fennállásától függ: mihelyt egyszer közmeggyőződéssé vált, hogy a birodalom érdeke az egyes tartományok fennállásával össze nem fér azonnal ellene fordulna s jaj azon államnak melynek fennállása polgárainak legnemesebb érzelmeivel ellentétben áll.

De tegyük fel, hogy ez nem történik s hogy a birodalom uj felosztása által azon érzelmek, melyekkel most mindenki szűkebb hazájához ragaszkodik, egyszerre megszünnének. A sláv közönyössé vált azon ország iránt, melynek küzdelmeiben századokig részt vett, melynek dicsőségét s tévedéseit megosztá, s alig tudja, hogy valaha magyarnak tartotta magát. Csehország neve hidegen hagyja gyermekeit, s Tirol s Stiria emlékét csak levéltárakban kereshetjük. - A mint a birodalom földabroszán az egyes tartományok határai kitöröltettek: ugyanez történt az egyes polgárok sziveiben is, - honszeretetök elvesztette előbbi határait. Mi még államférfiakban is ritka, hogy azt, mi kivánataikkal ellenkezik bevégzett ténynek ismerjék el, azt felteszem az osztrák birodalom minden lakóiban: de mi következik ebből?

Remélhetjük-e, hogy azon érzelem helyét, melylyel az egyes most saját országához ragaszkodik, az öszbirodalom iránti lelkesedés foglalja el?

Kétkedem.

Meg vagyok győződve arról, hogy Ausztria népei ezen esetben sem fognak aljas önösségbe sülyedni, s hiszem, hogy valamint eddig ugy ezentúl egyes eszméért minden áldozatra készek lesznek, csak hogy ezen eszme nem egy nagy egységes Ausztria leend, hanem szükségkép az egyes nemzetiségeknek dicsősége.

Ha a legközelebb multra visszatekintve meggondoljuk: mennyi történt mind a forradalom, mind annak ellenei által, hogy a nemzetiségi érzés megerősittessék, s ha a lelkesedést látjuk, melyre ezen eszme jelenleg ezereket ragad, ez iránt nem lehet kétségünk; a kérdés csak az: mik lennének ebből a következések az osztrák birodalomra, melynek nemzetiségei a magyaron kivül mind a birodalom határain túl terjednek.

Az olvasóra bizom e kérdés megoldását; részemről csak azt jegyzem meg, hogy ha a birodalomban a historiai jog alapját elvetve, azon elvből indulunk ki, hogy az 1848-iki s az azokat követő események által a birodalom egységén kivül minden megsemmisittetett s hogy csak a nemzetiségek különbsége azon egyetlen tekintet, mely a birodalom egyes részeinek viszonyaira nézve irányadó: akkor a birodalom egyes népeinél a németek- s olaszoknál szintúgy, mint a szerbek s románoknál minden törekvésöknek czélja nem lehet más, mint hogy a nemzetiségi elv mentül tökéletesebben valósittassék. Valamint Francziaország azon pillanattól, melyben a historiai jog alapját elvetvén a teljes egyenlőség elvét felállitá, nem nyughatott meg s nem fog megnyugodni mindaddig, mig ezen elv minden következéseiben keresztül vive, vagy annak kivihetetlensége elismerve nem lesz, ugy ha az elv: hogy a nemzetiségeknek igényei csak a területnek nemzetiségek szerinti felosztása által elégittethetnek ki, Magyarországban keresztül vitetett, nem állapodhatunk meg, mig ezen elv a birodalom egész körében - sőt ezen túl is - keresztül nem vitetett, azaz mig az országok oly felosztása nem sikerült, mely mellett minden egyes népfaj s nemzetiség külön határokat nem nyer; s ezen elv szép s nagyszerű lehet, sőt talán kivihető is, de olyan, mely ha valaha életbe lép: csak az osztrák birodalom romjain ülheti diadalát.

Vannak, kiket e gondolat talán nem ijesztene el. Az osztrák birodalom a civilisatiónak lényeges szolgálatot tett, s tagadhatatlan hogy fennállása azon népek müvelődésére nagy befolyást gyakorolt, melyek körében fejlődtek; de ha ezen népek, épen mert magasabb miveltségre emelkedtek, most szabadabb kört kivánnak s a birodalom mely eddig e népek kifejlődését s igy az összes civilisatio érdekeit elősegité, azokkal ellentétben áll: további fennállásának szüksége s lehetősége megszünt.

Felesleges, hogy e nézetek helyessége felett theoreticus vitatkozásokba ereszkedjünk. - Kétségtelen, hogy az emberiségnek legfontosabb érdeke a civilisatio haladásában fekszik s én is meg vagyok győződve arról, hogy az öntudat, melyre korunkban annyi nemzetiség ébredett, s a lelkesedés, melylyel mindenik saját kifejlődésén dolgozik: ezen haladásnak legörvendeztetőbb jele s egyszersmind biztos záloga. Minden új erő, mely a civilisatio nagy munkájában részt vesz, nyeresség az egész emberiségre, mely annál nagyobb vivmányokra számolhat, mennél gazdagabb egyéniségekben. Feladásunk tehát nem az, hogy azoknak számát kevesitsük, hanem az, hogy a kapcsokat megerősitve, melyek mindezen egyéniségeket egy nagy egészszé fűzik egybe minden egyesnek szabad kifejlődését biztositsuk, s a mennyiben erre az kivántatnék, hogy bizonyos nemzetiségek, melyeket eddig csak elnyomva ismertünk, uj államokat alkotva, mint a nagy népcsalád független tagjai vegyenek részt a közös haladásban, mi a törekvéseknek, melyek erre czéloznak, csak örvendhetünk, s a jelenségekben, melyek arra mutatnak hogy e törekvések talán egy közel jövőben sikerülni fognak nem találhatunk semmi aggasztót. De ha ez nézetünk s előre látjuk, hogy diplomatiánknak egész ügyessége, melylyel a rothadásnak nyomait a Törökbirodalomban eltakarva a régi aegyptomiakkal versenyezik, s ha meg vagyunk győződve hogy a buzgalom, melylyel magokat kiválólag keresztyéneknek hirdető államférfiak kelet Europa keresztény népeit az ozmánok járma alatt tartani iparkodnak, e birodalmat nem menthetik meg, s hogy a pillanathoz közeledünk melyben Törökország keresztény népei arra lesznek hivatva, hogy a görögök példáját kövessék s államokat alkossanak: nem következik-e ebből: hogy mindenben mi ezen alakulásra, - melytől Europa ezen részében a civilisatio függ, - befolyást gyakorolhat, kettős vigyázattal járjunk el s ki nem látja át, hogy a mód, mely szerint a nemzetiségi kérdés hazánkban megoldatik, e tekintetben a legnagyobb fontossággal bir? -

Europa minden országai között hazánk van hivatva arra, hogy azon tartományokra, melyek egykor birodalmával szorosabb kapcsolatban álltak, elhatározó befolyást gyakoroljon. A viszony, melyben hazánk e tartományokkal egykor állt s azon körülmény, hogy hazánknak egy részét ugyanazon nemzetiségek lakják, melyeket a Törökbirodalomban találunk s hogy ezek nálunk a mivelődés magasabb fokát érték el: biztositja e befolyásunkat, vajjon kell-e, vajjon szabad-e tehát felállitanunk oly elveket, melyek mellett a Törökbirodalom szétbomlása esetében minden uj államnak alakulása Europa ezen részében lehetlenné válnék? és kétségtelen hogy azon elvnek általános elfogadása által: hogy az egyes nemzetiségeknek felmaradása csak ugy biztositható ha minden nemzetiség területileg elkülönöztetik: azon helyen, melyet jelenleg a Törökbirodalom elfoglal, oly államoknak alakulása lehetlenné válnék, melyek kiterjedésök, népességöknek száma s geographicus viszonyaiknál fogva függetlenségök megvédésére s belső kifejlődésök biztositására képesek lennének.

Ugyanazon elvek melyek Magyarországban egy ezredig fennállt államnak egységét veszélyeztetik, még inkább akadályoztatni fogják hogy a török birodalom területén egy erős román, szerb vagy déli sláv állam alakulhasson s helyettök Europa ezen részében a fennálló ethnographiai viszonyok miatt csak apró sláv, bolgár, szerb és román területekre számolhatunk, melyek egymással folytonosan küzdve saját függetlenségök megvédésére és civilisatiónk biztositására egyiránt képtelenek lennének; miből világos: miként ezen elveknek alkalmazása hazánkban nem csak azoknak, kik Magyarország integritásához ragaszkodnak s azoknak, kik az Osztrákbirodalom fennállását Europa nyugodt kifejlődése egyik feltételének tekintik, hanem még azon nemzetiségeknek érdekeivel is egyenes ellentétben áll, melyeknek nevében az legtöbbször követeltetik.

A rendszer, mely szerint a nemzetiségi kérdésnek megoldása abban kerestetik, hogy minden egyes nemzetiségnek jogköre a törvény által meghatároztatván az ország területe s hivatalai az egyes nemzetiségek között felosztassanak, mint a fentebbiekből - ugy tartom - világos, hazánk sajátságos helyzetében nem alkalmazható, s a helyett, hogy a nemzetiségek közötti surlódásokat megszüntetné, csak minden egyéni s polgári szabadságnak megsemmisitését vonná maga után, s midőn hazánk s az osztrák birodalom felosztásához vezet, egyszersmind Europa azon részében, mely nemzetiségeinek különféleségére nézve hazánkkal hasonló helyzetben áll: minden nagyobb állam alakúlását lehetetlenné tenné, s igy épen azon nemzetiségek jövőjét rontaná meg, melyeknek érdekében inditványoztatik. - Legyen szabad e tárgyat egy általános észrevétellel fejeznem be.

Két állitással kezdettük meg elmélkedéseinket.

Az első, hogy civilisatiónk fő jelleme azon közösségben kereshető, mely Europa népeinek kifejlődésében létezik.

A második, hogy haladásunk főkép azon állandóságnak eredménye, melylyel Europa népei a kereszténység által felállitott eszmék valósitásán dolgoznak. - A legfontosabb ezen eszmék között nemünk egysége s közös hivattatása.

Ha a népek között fennállt válaszfalak ledőltek, ha az ókor embertelen fogalmaitól megszabadultunk, s elleneinket, kikkel a harczmezőn szemben álltunk, most embertársainknak tekintjük, ha a rabszolgaság megszünt, s maga a korlátlan fejdelmi hatalom ott, hol az még létezik, szelidebbé vált: mindez ezen eszméknek következése; s tapasztalásaink s a tudomány egyiránt hirdetik azoknak helyességét.

Valamint a jelenben a föld száz népei között a müveltségnek első törekvéseit: ugy a multban száz civilisatiónak romjait találjuk, melyek egyiránt arra intenek, hogy a mivelhetési képesség nem egy éghajlat vagy egy nemzet, hanem az egész emberiségnek adott isteni adomány s midőn civilisatiónk élén azon népeket találjuk, melyeket az ókor barbároknak nevezett s a miveltségre képteleneknek tartott, s meggondoljuk hogy a hellenek s rómaiak helyét ujabb korunkban a britt szigetek vad lakóinak s a rettenetes cimberek és teutonoknak utódai foglalták el: mosolyganunk kell az önhittségen, melylyel némelyek a mivelhetési képességet csak saját népök kiváltságának tekintik s másoknak természetes alárendeltségét hirdetik. - Ha van tény, melyet a tudomány s tapasztalás minden kétségen felűl állitott, ez az: hogy azon népek között, melyeket Európában ismerünk egy sincs, mely magasabb mivelődésre képes nem lenne, s melytől ennélfogva a jogot megtagadhatnók, hogy magasabb állásra törekedjék; s a mennyiben korunk nemzetiségi törekvései ezen meggyőződésből indulnak ki, s csak arra törekszenek, hogy az akadályok elhárittassanak, melyek egyes nemzetiségeknek szabad kifejlődését hátráltatják: annyiban ezen törekvések civilisatiónk eddigi fejlődésének szükséges következései s tényezői haladásunknak, s balgatagnak nevezhetjük azt, ki e törekvéseket törvények vagy kormányi intézkedések által megszüntetni reményli, vagy valamely országban egyes nemzetiségnek oly suprematiót biztositani kiván, mely csak más nemzetiségek elnyomása által tartathatik fenn. - De bizonyosan nem józanabb az sem, ki azt hiszi, hogy az által, ha egyes államnak területét nemzetiségek szerint felosztá s minden egyes nyelv- s nemzetiségnek jogkörét meghatározta: a dolgok természetes fejlődését meg fogja állitani, s annak, mi fennmaradásának csiráit nem hordja magában, jövőjét mesterséges eszközök által biztosithatja.

Mindez, mi ily czélból inditványoztatik, létezett egykor. Tudja mindenki, hogy a barbárok, kik a római birodalom tartományait elfoglalták a római népnek sokáig meghagyták törvényeit s hogy azon időszakban, melyben ujabb államaink alakultak, az egyes nemzetiségek nem területileg, hanem személyileg elkülönözve álltak egymás mellett; ugy hogy ugyanazon országnak polgárai a római vagy a frank, góth vagy burgundi törvények szerint éltek, a mint egy vagy más nemzetiséghez tartoztak s e viszonyok, melyekben az ujra inditványozott rendszernek kétségen kivül legkövetkezetesebb alkalmazását látjuk, hazánkban fennálltak, a legujabb időkig Erdélyben, hol a magyar, székely és szász nemzet külön területtel s külön jogokkal éltek egymás mellett századokon át, - - s ez állapot mindenütt megszünt, nem egyesek önkénye, nem az uralkodó népnek akarata, hanem a dolgok természete, azon hatalom által, melyet civilisatiónk ellenállhatatlan folyama minden egyes viszonyra gyakorol, módositva, megdöntve mindent, mi tartóztathatatlan árjainak ellentáll. S vajjon hisszük-e hogy ezzel szembeszállhatunk, hogy összes civilisatiónk fejlődését félbeszakaszthatjuk, s hazánkban ujra megkísérelhetjük azon elveket, melyektől a visigóthok Spanyolországban a VII-ik században eltértek?

Az olvasóra bizom e kérdés eldöntését; én részemről azon meggyőződésemet fejezem ki: hogy ily kisérlet, bármily országban történjék az, bármily kormányi forma alatt, s bármennyire minden nemzetiségek megegyezésével, melyek az országot lakják, egy időre nagy zavarokat idézhet elő, nagy elnyomáshoz vezethet, hogy az ily kisérlet azon országot, melyben az tétetett egy időre megakadályoztathatja fejlődésében, hogy azt civilisatiójában visszalökheti; de állandóságra bizonyosan nem számolhat.

Nemzetiségi mozgalmaink, mint fejtegetéseim folytán többször megjegyzém, sok tekintetben hasonlitanak azokhoz, melyek a reformatio időszakában a vallás körében történtek. Akár e mozgalmok általánosságát tekintsük akár hatásukat az emberek kedélyére melynek következésében e mozgalmak minden más irányokat háttérbe szoritanak s a kor minden törekvéseire módositó hatást gyakorolnak, a legnagyobb analogiát találjuk. S ugyanezt mondhatjuk, ha a két mozgalom lefolyását egymással összehasonlitjuk. - Valamint a nemzetiségi mozgalom századunkban mint szabadság utáni törekvés lépett föl mely csak azon akadályok elháritásában kereste feladását, melyek egyes nemzetiségek kifejlődésének utjában álltak: ugyan ezt látjuk a XVI-ik században támadt vallásos mozgalmaknál is, melyek kezdetben szinte csak a lelkiisméreti szabadságért támadtak s nem követeltek mást, mint hogy minden ember Istenét saját meggyőződése szerint imádhassa, s valamint nemzetiségi mozgalmaink a küzdelem között, melyet előidéztek, czéljokot észrevetlenűl megváltoztatták, mig végre azok, kik a szabadság zászlója alatt gyültek össze, hasonló uralom után törekszenek, minő ellen sikra szálltak; - - ugyanazt találjuk a vallásos mozgalmak lefolyása alatt is: a türelem nevében hasonló türelmetlenséget, a szabadság szine alatt ugyanazon uralkodási vágyat, a panaszok között mások terjeszkedése ellen hasonló terjeszkedési vágyakat; sőt ezen analogia kiterjed még a mozgalmak részleteire is.

Ha az egyes nemzetiség, hogy szabadságát biztositsa, külön területet kiván, melyen az uralkodás őt illesse; ha azt követeli, hogy külön jogköre a törvényben határoztassék meg, s hogy a jog, melyet az egyes saját nyelvének használatára igényelhet, őt nem mint egyént hanem csak mint egy bizonyos nemzetiség tagját illesse meg; ha az kivántatik, hogy az országos hivatalok a nemzetiségek szerint osztassanak fel s bizonyos körben csak egy bizonyos nemzetiségnek tagjai legyenek hivatalképesek; ha egy szóval oly mozgalomnál, mely a szabadság s egyenlőség nevében kezdetett meg most mindenki csak kiváltságokat követel s azon fárad, hogy azok mennél nagyobbak legyenek - - mindez nem uj s ki a historiát ismeri, tudja, hogy vallásunk különböző felekezetei egykor ugyanezen követelésekkel léptek föl egymás ellen s ugyanezen ürügyek alatt. Hogy az egyes felekezetet mások elnyomása ellen biztositsák s mindeniknek jogköre szabatosan meghatároztatván a surlódások alkalma eltávolittassék: ez volt ez ok melylyel, mint most az egyes nemzetiségek, ugy akkor az egyes vallásfelekezetek, követeléseiket támogaták. Katholicus országokban a protestansok számára külön területek jelöltettek ki; egyes várak szereltettek fel, melyek a vallásnak fegyverhelyekül szolgáljanak; a templomok száma törvény által határoztatott meg; kimondatott, mily hivatalra hány jelöltessék ki minden felekezetből s a városi tanácsnak mily része álljon az egyik s a másik vallás hiveiből; - - s mi volt mindezen szabályoknak s rendelkezéseknek eredménye mindenütt, hol a vallásos kérdés megoldása ez úton kiséreltetett meg? Nem-e a különböző vallásfelekezeteknek szüntelen surlódásai, elnyomása annak, mely valamely körben kisebbségben látta magát, határtalan türelmetlensége mindeniknek, mely arra alkalmat talált s mint mind ennek következése, egy századokon át folytatott véres küzdelem, mely a legerősebb államokat megingatá, Europa egyik legnagyobb nemzeténél egy máig orvosolatlan szakadást okozott s a civilisatio haladását mindenütt akadályoztatta. A küzdelem egyes államokban véresebb vala; másokban az egyik felekezet teljes elnyomásához vezetett; de mindenütt, hol ez nem sikerült, s a vallásfelekezetek kibékitése abban kerestetett, hogy mindeniknek jogköre s kiváltságai törvény által határoztattak meg a következés ugyanaz vala: hogy minden ily országoknak polgárai felekezetek szerint elkülönözve ellenségesen álltak egymás mellett s a vallásos béke s egyetértés annál kevésbé éretett el, mennél több s részletesebb törvény létezett, mely annak biztositására alkottatott. -

Az ujabb kor e részben is uj irányokat jelölt ki. Az egyes felekezetek külön jogköre és kiváltságai helyett a vallásos szabadság elve állittatott fel, mely szerint a felekezeti különbség az egyesek polgári jogaira semmi befolyást nem gyakorolhat. Elismertetett, hogy a kérdésnek eldöntésében, mily felekezethez tartozzék minden egyes, csak az egyeseknek lelkiismérete határozhat s hogy minden vallásnak fenntartása és terjesztése az egyesek buzgóságára bízandó, a törvények egyedűli feladása az maradván, hogy mindenkit szabadsága élvezetében megoltalmazzon; - - - s im azon mértékben, melyben ezen elv következetesen alkalmaztatott: a vallásos kérdés meg vala oldva. A szabadság nem szüntette meg a különböző felekezetek buzgó versenygését, melynek az észak-amerikai államokban oly érdekes jelenségeit látjuk, nem csökkentette a proseletismust, melynek Angliában több példáját találjuk most, mint valaha; de a béke mindez által nem zavartatik meg s határozottan állithatjuk: hogy a különböző felekezetek között soha több egyetértés nem létezett s hogy minden egyes felekezetnek jogköre még oly országokban is, hol az, - mint például Francziaországban a protestansok a népességnek csak kis minoritását képezi, soha ily tökéletesen biztositva nem volt.

Az analogia mely korunk nemzetiségi s az előbbi idők vallási mozgalmai között létezik, a dolgok természetében fekszik.

A két - tárgyára nézve látszólag oly különböző - mozgalom egy czél után törekszik, mely az egyiknél a vallási, a másiknál a nemzetiségi fejlődés szabadsága, de mindkét esetben a szabadság. A két mozgalom azon hatalomból meriti erejét, melyet eszmék az emberek kedélyére gyakorolnak. S az állás, melyet az egyesek elfoglalnak, mind a vallási mind a nemzetiségi mozgalomnál nem azon területtől, melyen laknak, vagy az osztálytól, melyhez tartoznak, hanem egyedűl személyes meggyőződésöktől függ. De vajjon ezen analogia, mely a két mozgalom között akár annak alap-okait, akár lefolyását tekintjük, tagadhatatlanúl létezik: nem igazolja-e azon nézetünket, hogy korunk nemzetiségi kérdései is csak azon uton oldathatnak meg, mely a vallásos mozgalmaknál oly sikeresnek mutatkozott; - nem igazolnák-e ezt még akkor is, ha ezen nézetünk mellett nem hozhatnók fel azon általános tapasztalást: hogy a nemzetiségi kérdésnek veszélyessége mindenütt azon mértéktől függ, melyben a nemzetiségi viszonyok szabályozására az egyes országokban az egyéni szabadság elve alkalmaztatik s hogy mig például Amerikában, Sveitzban, Belgiumban a különböző nemzetiségek egyetértésben laknak egymás mellett: a nemzetiségi surlódások ott váltak legélesebbekké, hol, mint például Erdélyben, minden egyes nemzetiségnek jogköre a törvény által állapittatott meg s mindeniknek privilegiális állása leginkább biztosittatott?

Mindazon tapasztalások után, melyek előttünk fekszenek, biztossággal állithatjuk, hogy azon surlódásoknak megszüntetésére, melyekre a nemzetiségi különbség korunkban alkalmat nyujt, s melyek egyes államokat komoly veszélylyel fenyegetnek, eddig a szabadság mutatkozott a leghatalmasabb eszköznek s ez a dolgok természetében fekszik. Oly mozgalom, mely egyes nemzetiségek képzelt vagy valóságos elnyomása által idéztetett elő: semmi által nem csillapittathatik le jobban, mint midőn annak okai eltávolittatnak. - De a politikában - legalább a mennyiben practicus kérdések megoldása forog szóban, - nincsen általános szabály, melynek ne lennének kivételei s bármennyire meg legyünk győződve valamely rendszer általános czélszerűségéről, mely mellett számos tapasztalások szólnak: mielőtt annak alkalmazását egy bizonyos országban megkíséreljük, szükséges, hogy annak helyzetét s körülményeit különösen tekintetbe vegyük.

Magyarország épen nemzetiségi viszonyaira nézve egészen sajátságos helyzetet foglal el. Az összeköttetés, melyben a birodalommal állunk; a nemzetiségi rokonság, sőt ugyanazonosság, mely az ország lakóinak egy része s a szomszéd tartományok s országok népei között létezik; egész történeti kifejlődésünk, s főkép az utolsó idők eseményei, melyek e hon polgárainak lelkületében mély nyomokat hagytak: mindannyi ok, mely azon tagadhatlan ténynek magyarázatául szolgál, hogy a nemzetiségi ellentétek nálunk élesebbek, s hogy oly intézkedések, melyek a nemzetiségi kérdés megoldására más országokban czélszerűeknek mutatkoztak: nálunk nem igérnek hasonló eredményeket.

Egy részről az egyes nemzetiségek, melyek magukat szabad kifejlődésökben századokig akadályozva érezék, jövőjök biztositására nálunk erősebb garantiákat kivánnak, más részről több garantiákat kiván az ország is, melynek jövőjét minden oldalról veszélyek fenyegetik, s ezért a szabadság, mely máshol a nemzetiségi kérdés megoldására elégségesnek mutatkozott: nálunk az egyes nemzetiségek igényeit nem elégitheti ki, s mégis több mint mit az állam érdekeinek feláldozása nélkül nekik nyujthatunk.

Ez azon ellenvetés, melyet a különböző nemzetiségek buzgóbb pártolói s azok, kik az ország egységeért aggódnak, a nemzetiségi kérdésnek ezen megoldása ellen felhoznak.

Nézzük mennyiben helyes ezen felfogás?

Tisztán practicus kérdés fekszik előttünk; vizsgáljuk ezt tisztán a practicus szempontból, azaz mellőzve minden általános elmélkedéseket s csak hazánk jelen viszonyait tartva szemünk előtt: állitsuk fel a két kérdést magunknak.

1-ször: áll-e az, hogy azon követelések, melyekkel hazánk különböző nemzetiségei föllépnek, az által nem elégittethetnek ki, ha mindegyiköknek teljes szabadságát biztositjuk?

2-szor: igaz-e, hogy a nemzetiségeknek engedett szabadság hazánk egységét megrontja s fennállását veszélyezteti?

Hazánk a nemzetiségi kérdésre nézve egészen sajátságos helyzetben áll. Ezt halljuk számtalanszor s ez állitás helyes csak hogy mint hazánkra ugy minden országra és valamint a nemzetiségi, ugy minden kérdésre illik; mert tulajdonképen nem jelent többet, mint hogy minden kérdés csak azon viszonyok kellő megfontolása után oldathatik meg, melyek arra befolyást gyakorolnak.

S mik hazánknak azon sajátságos viszonyai, melyekről a nemzetiségi kérdésre nézve ezt feltehetjük?

Az első hazánk különböző nemzetiségeinek száma s azon körülmény, hogy azok nem tömör testületekben, hanem a legnagyobb vegyületben laknak egymás között s hogy azért az egyes nemzetiségeknek geographiai határait nem jelölhetjük ki. Nincs hazánkban nemzetiség, melynek egy része nem laknék az ország oly vidékében, hol a többség más nemzetiséghez tartozik. Igy találunk slávokat az alföldön, magyarokat a felföldön; nem is emlitve a németeket, kik az egész országban elszórva laknak, s egy megye kivételével sehol többséget nem képeznek.

Kétségtelen, miként helyzetünknek ezen sajátságai a nemzetiségi kérdés megoldására nagy befolyást gyakorolnak; csakhogy ez nézetem szerint abban áll, hogy épen e viszonyok miatt e kérdés megoldása nálunk más úton, mint a legtökéletesebb szabadság biztositása által, nem is gondolható.

Épen mert hazánk különböző nemzetiségeinek határait oly módon körülirnunk nem lehet, hogy az egyes területek több nemzetiséghez tartozó polgárokat ne foglaljanak magokba: ez az ok melyért a nemzetiségek igényeit területünk felosztása által nem elégithetjük ki. - - S épen mert a nemzet régi municipális szerkezetéhez ragaszkodik: azért remélhető, hogy a teljes szabadság, melyet a törvény nemzetiségi tekintetben az egyeseknek nyujt, minden nemzetiségnek megszerzi azon befolyást, melyet az méltányosan igényelhet.

Országoknak nemzetiségek szerinti felosztása, még ott is, hol - mint például Tirolban - tömör testben csak két nemzetiség áll egymással szemközt, nehézségekkel jár s mindig veszélyes, mert azon egységet megtöri, mely minden erőnek első feltétele. De a felosztás ily viszonyok között legalább lehetséges; és ha az ellentét, mely ily felosztás által támad, első időben éles is: legalább remélhető, hogy később, ha a két nemzetiség keserű tapasztalások után azon meggyőződéshez jutott, hogy versenytársát sem elnyomni, sem beolvasztani nem birja: a versenygők végre felhagynak, ha nem is uralkodási vágyaikkal, legalább a kisérletekkel, melyeket egymásnak elnyomására tettek. - De ha egy országban nem két, de hat nemzetiség áll egymással szemközt, melyeknek mindegyike saját jogosultságának elismerését követeli s mindegyike ugyanazon igényekkel lép föl az állam irányában: vajjon ki várhatja ezt?

Nem akarom kelletinél nagyobbaknak tüntetni fel a nehézségeket, s elvonatkozom azon ellentéttől, mely ugyanazon nemzetiség körében a valláskülönbség által előidéztetik, s például szerb ajku hontársainknál egészen háttérbe szoritja a rokonérzetet, melyet a közös nyelvtől várhatnánk; s nem is szólok azon kisebb nemzetiségekről, melyek, ámbár más nagyobbakkal rokonságban állnak, azért mégis egyéniségöknek érzetével birnak: csak a nagyobb nemzetiségeket veszem tekintetbe, a magyar, német, sláv, szerb, orosz és román nemzetiségeket. Mily módon történjék a felosztás úgy, hogy ez által a nemzetiségek mindegyike számos tagjaiban sértve ne érezze magát? Nem a magyarokról szólok, kiknek jogfogalmaival az ország területének felosztása mindig ellenkezésben áll, s nem a németekről, kik bármily felosztás mellett nemzetiségi igényeiket soha nem érvényesithetik; de forditsuk figyelmünket kizárólag azon nemzetiségekre, melyeknek nevében a felosztás követeltetik.

Ismétlem: a nemzetiségi mozgalom nem egy mesterségesen szított agitatiónak eredménye, nem theorethicus elvekért, vagy képzelt sértések elleni küzdelem: hanem egész eddigi kifejlődésünknek szükséges következése, a mennyiben az egész mozgalomnak czélja nem más, mint hogy az egyéni szabadságnak elve, melyet ujabb polgárosodásunk minden viszonyok alapjául elismer, a nemzetiségek körében is alkalmaztassék. Ily mozgalmat, valamint erőszakkal elnyomni, ugy színre adott concessiókkal lecsillapitani nem lehet, hanem csak az által, ha azon szükségeknek eleget teszünk, melyekért az támadt; s igy a jelen esetben csak akkor, ha azon akadályok, melyek által az egyes polgár nemzetisége szabad gyakorlásában korlátolva érezte magát, elvétetvén, minden egyes, mint másban, ugy nemzetiségére nézve egyiránt szabadnak érezheti magát.

Senki nem vonhatja kétségbe, hogy oly szerbvajdaságot vagy oláhkapitányságot kijelölni nem áll hatalmunkban, mely csak ezen egy nemzetiséghez tartozó polgárokat foglalná magába s hogy még kevésbé eszközölhető oly felosztás, mely mellett ezen nemzetiségeknek igen számos tagjai ne laknának oly területen, melyet a törvény egy más nemzetiség sajátjának jelölne ki; s hogy ennélfogva nem képzelhető oly felosztás, mely mellett a jogok, melyeket az egyes, mint valamely nemzetiség tagja, élvez, nem függnének attól, hogy a törvény által saját nemzetiségének számára kijelölt területen lakjék. Már ha a Budán letelepedett szerb s slávjaink az alföldön nyelvöknek használatára s nemzetiségök szabad kifejlesztésére nézve ugyanazon szabadságot követelhetik, mint ha amaz Szerémben, s ezek a felföldön telepedtek volna le s ha, midőn az nekik megtagadtatott, hasonló joggal panaszolkodhatnak az elnyomás ellen: vajjon ezen ellentétes igényeket miként elégithetjük ki más módon, mint az által, ha minden egyesnek nemzetiségi tekintetben teljes szabadságát biztositjuk?

Világos mindezekből, hogy miután Magyarország épen nemzetiségeinek száma s az által különbözik más országoktól, hogy az egyes nemzetiségeknek geographicus határait kijelölni nem lehet, s miután az egyes nemzetiségek igényeit területünk felosztása által nem elégithetjük ki: az egyedűli út, mely a nemzetiségi kérdés megoldásához hazánkban nyilik, csak az egyéni szabadság teljes biztositásában kereshető.

Régi közigazgatási szerkezetünk s azon előszeretet, melylyel a nemzet ehhez ragaszkodik - országunk e másik, nem kevésbé fontos sajátsága - biztosit: hogy a szabadság, melyet a törvény az egyeseknek nemzetiségök kifejlesztésére enged, irott malaszt maradni nem fog. -

Ha egy részről elvként állittatik fel, hogy a törvény az ország polgárai között valamint vallásukra ugy nemzetiségökre nézve külömbségeket nem ismer el, s hogy egy nemzetiségnek tagja sem igényelhet oly jogokat magának, melyek a többiektől megtagadtattak;

ha ennélfogva nincsen kör, melyben az egyest saját nyelvének használatában bárki akadályoztatná s a hivatalos nyelvnek meghatározása minden körben egyedül a többség akaratától függ;

ha, egyszóval, nyelv s nemzetiség tekintetében a legtökéletesebb szabadság elvét állapitottuk meg:

akkor az állás, melyet az egyes nemzetiségek a hazában elfoglalnak nagy részben ugyan azon kegyelettől függ, melylyel az egyesek saját nemzetiségükhöz ragaszkodnak; de tagadhatlan, hogy erre az országban alkalmazott közigazgatási szervezet is nagy befolyással bir, s hogy az ugy rendeztethetik el, hogy a törvény által minden nemzetiségnek biztositott egyenlő szabadság egyes nemzetiségekre nézve gyakorlatilag nem létezik.

Oly országban, melynek közigazgatása a szigoru centralisatio elvei szerint rendeztetett el, melynek polgárai a törvényhozáson kivül közügyeikről nem tanácskoznak s az egész igazgatás a kormány tisztviselői által vezettetik: a törvényben kimondott elveknek hatása csak csekély lehet. Minden egyes szabadon buzoghat nemzetisége mellett, saját nyelvének mivelésére és terjesztésére az egyesületi tért kisértheti meg, s ha a törvényhozásnál saját nyelvén szólni akar, ezt szabadon teheti; de miután a központi kormány a legnagyobb hátrányok nélkül egyszerre hat nyelven nem kormányozhat, kétségtelen, hogy azon arányban, melyben a centralisatiónak elve kiterjesztetett, a tér, mely az egyes nyelvnek a közigazgatásban nyilik, szűkebbre szorúl; s hogy ott, hol a nevelési ügy, mint minden centralisált államban a központi kormány kezében központosittatott, az egyes nemzetiségek arra nézve sem birnak garantiával: hogy érdekeik a nevelés körében, mely fejlődésökre nézve a legfontosabb, kellőleg méltányoltatnak.

Megyei szerkezetünk mellett, - vagy, helyesebben mondva, oly közigazgatási szervezet mellett, minőt az 1848-iki törvények körvonalokban kijelöltek, melynél a megyei s községi életnek tág kör nyilik s az egész közigazgatás az önkormány elve szerint rendeztetik el: épen az ellenkezőt állithatjuk.

Központositott országban a kormány, még ha annál a legjobb szándékot tesszük is fel, nem védheti meg a nemzetiségeket, melyek kisebbségben állnak, a többségnek elnyomó befolyása ellen; oly közigazgatási szervezet mellett, minőt nemzetünk geniusa kiván, a kisebb nemzetiségeknek elnyomása lehetetlenné válik. Mert, miután a megyét abban akadályozni nem lehet, hogy tanácskozásaiban azon nyelvvel éljen, melyet a többség ért és beszél, hogy más törvényhatóságokhoz, melyek ugyanazon nemzetiséghez tartoznak, saját nyelvén irjon, s hogy, egy szóval, e nyelvet hivatalos nyelvének fogadja el s használja azon körben, mely közigazgatásunk szervezete szerint a megyének rendeltetett; s miután az egyes megye a központi kormány irányában e részben csak ugyanazon szabadsággal él, melyet vele szemközt az egyes községek gyakorolnak: a kormánynak, sőt a törvényhozásnak hiányzanak az eszközök, melyek által a többségnek nemzetiségét mások rovására kiterjeszthetné, és ha az utóbbi egyes nemzetiségeket a megyék s községek körében korlátolni akarná, például a megyei vagy országgyülési képviselőkre valamely nyelvnek tudását választhatási feltételként mondaná is ki, ily törvény nagy discussiókra adhat alkalmat, nagy többség által határoztathatik el s nagy elégedetlenséget és surlódásokat okozhat: de megtartatni alig fog.

Az egyetlen kedvezés, melyben e viszonyok alatt egy nemzetiség részesűlhet, abban áll: hogy a czélszerűbb közigazgatás érdekében egy nyelv jelöltetik ki a törvényhozás és központi kormány hivatalos nyelvének s én meg vagyok győződve, hogy az a haza minden nemzetiségeinek megegyezésével a magyar lesz; világos azonban, hogy ez az ország többi nemzetiségeit szabad kifejlődésökben annál kevésbé akadályoztatja, miután ez által sem az, hogy valaki a törvényhozás tanácskozásaiban saját nyelvét használhassa, sem az nem záratik ki, hogy a központi kormány minden, bármily nyelven hozzá intézett beadványokat elfogadjon s azok iránt intézkedjék.

Midőn az 1848-iki törvények által a nemesi kiváltságokat megszüntettük, s az ország polgári s politikai jogait az ország minden lakóira oly census mellett terjesztettük ki, melynek következésében e jogok az ország egy részében olyanok által gyakoroltatnak, kik többségben nem a magyar nemzetiséghez tartoznak a nemzetiségi egyenjogúság practicus kivitelére csak az 1848-iki törvényeknek végrehajtása s az kivántatik, hogy közigazgatási szervezetünkben az önkormányzás elvéhez azaz azon formához ragaszkodjunk, melyet hosszú mult s a nemzet erkölcsei és szokásai egész létünkkel összeforrasztottak.

A jogegyenlőségnek elvét feltartva s ragaszkodva közigazgatási szerkezetünkhöz, az állás, melyet az egyes nemzetiségek az országban elfoglalnak, csak saját akaratuktól s azon szabadságtól függ, mely a helyhatósági életnek hazánkban biztosittatik; s e feltételek alatt a nemzetiségek teljes kielégitése csak az idő kérdése lehet, mely, midőn a szenvedélyeket lecsillapitva, s az egyes követeléseket azon mértékre reducálja, melyben azok az ország érdekeivel és mások méltányos igényeivel megférnek: egyszersmind meg fogja győzni e haza minden nemzetiségeit hogy mindent, mi ezen határok közt elérhető, elértek.

A befolyás, melyet az 1848-iki törvényekben kimondott jogegyenlőségnek elve helyhatósági szerkezetünk mellett azon nemzetiségeknek állására gyakorolni fogna, melyek elébb, - mig a politikai jogoknak élvezete a nemességre vala szoritva, - abból nagyrészint kizárattak: magában világos; s habár a vélemény, mely szerint az egyes nemzetiségek állása csak az ország territorialis felosztása által biztositható, most is követőkre talál: naponként növekedik azoknak száma, kik nem személyes, hanem nemzetiségi érdekeiket tartva szemök előtt, belátják: hogy ezeknek előmozditása nem az egyes nemzetiségeknek adott privilegiumoktól, hanem attól függ, hogy az ország minden polgárainak egyéni szabadsága biztosittatván, közigazgatásunk s politikai jogaink gyakorlata ugy szerveztessék, hogy az országban lakó nemzetiségeknek mindegyike kört találjon, melynek határai között saját nemzetiségét szabadon kifejthesse.

Kevésbé világosak e rendszernek előnyei, ha azt a magyar nemzetiség vagy az ország általános érdekeinek szempontjából tekintjük; s én nem bámulom, ha, - főkép az utóbbi tekintetben - aggodalmak nyilvánulnak s a nemzetiségeknek adott teljes szabadság sokak előtt e haza jövőjére veszélyesnek látszik.

E veszélyek léteznek és senki, ki helyzetünket s azon irányt tekinti melyet a nemzetiségi mozgalmak követnek: nem vonhatja kétségbe azoknak komolyságát, csak hogy e veszélyek létezése azon irány követése ellen, melyet a nemzetiségi kérdés megoldására egyedül czélszerűnek tartok, - fel nem hozható s pedig azért: mert e veszélyek helyzetünk szükséges következései, és most, miután a jogegyenlőségnek elve elfogadtatott, ki nem kerülhetők, s mert ha e veszélyeknek óvszere létezik, ez épen csak a nemzetiségeknek adott szabadságban található.

Mi az elsőt illeti: állitásom magában világos. - Miután az 1848-iki törvények a politikai jogok gyakorlatát az ország minden lakóira kiterjesztették, a lelkesedés mellett, mely hazánk minden lakói között, saját nemzetiségök iránt mutatkozik, biztosan föltehetjük: hogy azoknak mindegyike állását saját nemzetiségének érdekében fogja felhasználni.

Elfogultság nélkül tekintve helyzetünket azonban, könnyen meggyőződhetünk a másodikról is.

Megengedem, hogy a veszélyek, melyek a jogegyenlőség elvének elismeréséből hazánkra s a magyar nemzetiségre háramlottak oly sulyosakká csak azon szabadság által válnak, melyet közigazgatási szervezetünk minden nemzetiségnek, saját czéljainak követésére biztosit, s elismerem, hogy ha a politikai szabadság oly formákban állapittatik meg, minők Francziaországban a császárság előtt divatoztak, a törvényhozási majoritás absolut hatalma s az annak felelős centralisált közigazgatás, a magyar nemzetiséget oly kedvezményekben részesithetné, minőket az eddig soha nem élvezett; de ha elvonatkozunk is a nehézségektől, melyekkel a szigorú administrativ centralisatio elveinek keresztűlvitele hazánkban járna: vajjon ezen kedvezések, melyekben a magyar nemzetiség részesülne, biztosithatják-e a magyar államot?

Tegyük fel, hogy mindaz eléretett mit e nézet legtulzóbb pártolói kivánatosnak tartanak. Törvényhozás, melynek többsége az ország közügyeinek elhatározásában korlátlan hatalommal bír; közigazgatás, mely a legszigorúbb centralisatio elvei szerint rendeztetett s hogy e törvényhozás majoritása a magyar nemzetiség suprematiája mellett buzog, s a közigazgatás mindazon hatalmat, melyet a legtökéletesebb admistrationalis gépezet kezébe ád, ezen érdekben használja fel, - s vajjon mit értünk el? Elérhetjük, hogy a nemzetiségek szabad mozgását a községben s megyékben megakadályoztatván a hangokat elnémitjuk, melyek most némelyeket annyi félelemmel töltenek el; elérhetjük, hogy az összes nevelést a kormány kezében központositva, azt saját nyelvünk terjesztésére eszközül használhatjuk; de azt: hogy az országban létező különböző nemzetiségek egyéniségöknek öntudatát elveszitsék, hogy saját nemzetiségökért ne lelkesüljenek: azt ezen úton ép ugy nem fogjuk elérni, mint mások, kik azt a magyar nemzetiség irányában ugyanezen eszközökkel megkisérték; s az eredmény, melyre számolhatunk csak abban áll, hogy a mozgalom, melyet közéletünk felszinéről leszoritánk annál mélyebben gyakorolja hatását; s azon ellentét, mely most a magyar nyelv ellen létezik, a magyar állam a haza egysége elleni ellentétté változnék által.

Ha tehát a nemzetiségi mozgalom hazánkat veszélylyel fenyegeti, és csakugyan erős tényezők léteznek, melyek államunk felbontásán működnek; ha azon vonzerő, melyet a közös nemzetiség hazánk lakóinak egy részére gyakorol, erősebb azon kötelékeknél, melyekkel egy ezredéves együttlét e hon polgárait egybefűzte: meg lehetünk győződve arról is, hogy ily viszonyok alatt azon erő, melyet a legtökéletesebb közigazgatási gépezet a kormánynak kezébe ád, az állam megoltalmazására elégtelennek fog bébizonyulni; s hogy a hivatalos nyelvnek egysége, habár azt az utolsó község jegyzőkönyvéig vittük is keresztűl s a tisztviselőknek roppant serege az országnak egységét nem fogják fentartani. - - Ily veszélyekkel szemközt más óvszerekre, ily feladásnak megoldásánál más eszközökre van szükségünk s én csak egyet ismerek, mely e feladás nagyságának megfelelne, s ez abban áll: hogy hazánk különböző nemzetiségeinek méltányos igényeit kielégitsük s igy azon okokat háritsuk el, melyek e mozgalmat előidézték.

Épen mert a nemzetiségi mozgalom nem - mint azt némelyek talán hiszik - egyesek fondorkodásai által idéztetett elő, mert az nem mesterséges izgatás eredménye; azért oly lépések, melyek által a mozgalom egyes szóvivőinek követelései teljesülnek, vagy a szellemekben létező nyugtalanságnak jelenségei mesterségesen elnyomatnak: e mozgalmat megszüntetni nem fogják. - Korunk nemzetiségi törekvései csak azon nagy mozgalomnak egyik ágát képezik, mely a szabadság s jogegyenlőség elveinek létesitésére a reformatióval a vallás terén megkezdődött s azóta tovább folyik, s e mozgalom, mint a vallás körében s mindenütt, hol az egyszer megkezdődött, ugy a nemzetiségi kérdés terén is, csak akkor szünhetik meg, ha annak czélja a lehetőségig eléretett; s bármi nagyobb az áldozatok, melyek tőlünk, kik magunkat eddig e hazában uralkodó nemzetnek tartottuk, kivántatnak, bizonyos: hogy azon veszélyeket, melyekkel a nemzetiség kérdése hazánkat fenyegeti, csak igy kerülhetjük ki.

Jól tudom, vannak elegen, kik a nemzetiségi lelkesedésről nagy megvetéssel szólanak s azt oly valaminek tekintik, mi csak nehány év óta vált fontossá, ephemer tüneménynek, mely, miként rögtön támadt, ugy el is fog enyészni, annyival inkább, miután a democratiai elveknek hatalma, nagyobb államok fennállásának szüksége, a közlekedések könnyűsége s gyorsasága, egy szóval egész civilisatiónk jelen iránya, az egyes, főkép kisebb nemzetiségek különállásának nem kedvező; s én megengedem, hogy jöhetnek idők midőn utódaink jelen lelkesedésünket a nemzetiség mellett ép oly kevéssé fogják érteni, mint mi azt, mely a XI. és XII-ik században fél Europát a szent sirhoz vezette; de ha megengedjük is, hogy a nemzetiségi kérdés talán már egy fél század után azon legyőzött álláspontok közé soroztatik, melyekre az emberek sajnálattal tekintenek vissza: annyi bizonyos, hogy századunk első felének legfontosabb eseményei a nemzetiségi elv befolyása által idéztettek elő; s hogy valamint az első franczia császárság hatalma nem a kormányok bölcsességén, hanem a spanyol, orosz s német nemzet lelkesedésén tört meg: ugy a jelenben s legközelebb jövőnkben a nemzetiségi elv elhatározó befolyást fog gyakorolni mindazon országok kifejlődésére, melyekben az fölmerült.

A nemzetiségi eszme természeténél fogva nem forradalmi eszme, sőt a mennyiben az nagyrészint a történelmen alapszik s a nép erkölcseivel összeköttetésben áll, inkább az ellenkező irányban hat, s ha ennek a jelenkorban ellenkezőjét tapasztaltuk, ennek oka egyedül azon állásban kereshető, melyet egyes államok a nemzetiségekkel szemközt elfoglaltak, ellenségesen lépve fel az iránt, minek e század leforgása alatt fenntartásukat köszönték. Ez történt s fog történni kétségen kivül hazánkban is; s ha az ország egységének nevében oly követeléseket állitunk föl, melyek az egyes nemzetiségeket kifejlődésökben akadályozzák, ha elfeledjük, hogy az emberek a legnagyobb igazságtalanságot könnyebben tűrik el, mint oly állapotot, mely nekik naponként kisebb de szüntelen alkalmatlanságokat okoz s hogy ezért vexatorius közigazgatás a legnagyobb despotionál több ellenszenvet idéz elő; ha a befolyást, melyet ezen eszme jelenleg milliók kedélyére gyakorol, ignorálva, vagy azon meggyőződésből indulva ki, hogy az az állam egységével meg nem fér, alkotmányos viszonyainkat, a nemzetiségi érzésekkel ellentétben rendezzük el: ezen érzések, mint eddig, ugy ezentúl veszélyekkel fenyegeti jövőnket. De ép oly bizonyos az is, hogy azon arányban, melyben a nemzetiségi igényeket kielégitve bebizonyitottuk, hogy államunk fennállása az egyes nemzetiségeket nem veszélyezteti, sőt szabad kifejlődésöknek legerősebb biztositéka, az, mi veszélyesnek látszott, jövőnk zálogává válik, s azon nehézségek melyekkel küzdünk, állami létünk ellenségei ellen fognak fordulni, s azoknak legyőzése nekik bizonyosan semmivel sem lesz könnyebb mint nekünk volt.

Miután az érzéseket, melyeket a nemzetiségi eszme polgártársaink nagy részében gerjeszt nem nyomhatjuk el, ezen eszme mint eddig, ugy legalább egy ideig ezen túl is, elhatározó befolyást fog gyakorolni minden viszonyainkra: de e befolyásnak módja egészen tőlünk függ; s miután egy részről bizonyos, hogy Europa ezen részében nagyobb állam nem alakulhat, mely több nemzetiségeket nem foglalna magában, s miután a másikról a magyar nemzetiségnek legvérmesebb híve sem ringathatja magát azon reménnyel, hogy a hazánkban lakó különböző nemzetiségeket a magyarba egyhamar beolvasztani lehessen; s miután e szerint bármi történjék hazánk különböző nemzetiségei a jövőtől nem várhatnak többet, mint hogy saját nemzetiségök kifejlődése az államban biztositva legyen, s mi magyarok nem kivánhatunk egyebet, mint hogy különböző ajkú polgártársaink közös hivséggel ragaszkodjanak közös hazájokhoz: azon ellentéteknek eltávolitására, melyekre a nemzetiségi kérdés hazánkban alkalmat adott, sőt arra hogy a nemzetiségi érzések államunk és szabadságunk legbiztosabb garantiájává váljanak, nem szükséges egyéb: mint hogy fényes ábrándjaink helyett valóságos helyzetünket tartsuk szemünk előtt s azon vágyakról mondjunk le, melyeknek teljesitését, viszonyainkat higgadtan átgondolva, minmagunk is lehetetlennek ismerjük el.

A választás kezünkben van, de egy kétségtelen s ez az: hogy annak következéseit akár jók akár rosszak legyenek, nem egy vagy más nemzetiség, de valamennyien egyiránt fogjuk érzeni, s épen érdekeinknek ezen közössége az, miben én e kérdés szerencsés megoldásának zálogát találom.

S most fogjuk össze röviden a mondottakat:

Ujabb civilisatiónk történetében nem találunk pillanatot, melyben egyes eszmék az emberek kifejlődésére elhatározó béfolyást nem gyakoroltak, és civilisatiónk egész menete azon változások által határoztatott meg, melyek ezen eszmékben majd rögtön majd fokonként történtek.

Egyes korszakokat tekintve az emberek törekvéseiben s az eszmékben, melyek azoknak irányát meghatározák, a legnagyobb különféleséget, sőt látszó ellentéteket tapasztalunk; de ha figyelmünket civilisatiónk egész menetére forditjuk, csak azon következetesség tűnik fel, melylyel az emberi nem egy bizonyos irányban előre halad, egész fejlődése nem lévén egyéb: szakadatlan törekvésnél azon czélok felé, melyeket a kereszténység felállitott, s melyekre nézve az egyes korszakokban fölmerült eszmék csak eszközül szolgálnak s másokkal cseréltetnek föl, mihelyt az általános haladást többé nem segitik elő, s a szabadságot, az egyenlőséget s az emberi jólét közösségét, mely felé keresztény civilisatiónk halad, akadályozzák.

Mit általánosan civilisatiónk egész fejlődéséről mondánk, az áll korunkról is, s a befolyás, melyet arra a nemzetiségi eszme gyakorol, csak azon jelenségeknek ismétlése, melyeket más korszakokban más eszmék befolyására nézve találunk.

Valamint azon okok között, melyeknek a nemzetiségi eszme s más korszakok uralkodó eszméi általános hatásukat köszönik, ugy azon mozgalmak között, melyeket korunkban a nemzetiségi s más korszakokban más eszmék előidéztek, a legnagyobb analogiát találjuk; s ezért hasonló analogiát tehetünk fel azon eredményekre nézve is, melyeket e mozgalomtól várhatunk, azaz feltehetjük: hogy a nemzetiségi eszme is maga után fogja vonni logikai következéseit; de csak addig, mig ezek azon iránynyal, melyet civilisatiónk haladásában követ, ellentétbe nem lépnek, s hogy e befolyás melyet a nemzetiségi eszmétől várhatunk semmi esetre nem terjed annyira, hogy minden állami s társadalmi viszonyokat rögtön megváltoztasson s minden fennállót átalakitson.

Mint más, ugy ezen esetben is, az eszme béfolyásának nagysága és iránya azon állapotoktól függ, melyek között az eszme létesitése az egyes országokban megkiséreltetik; s valamint az eszme ezekre módositó hatást gyakorol: ugy ezen állapotok hasonló ellenhatást gyakorolnak azon formára, melyben az eszme valósitható; miből világos: hogy a feladás, melynek megoldása a nemzetiségi mozgalmak által szükségessé vált, mindenütt egy és ugyanaz; de hogy az eszközök, melyekkel e megoldás lehetséges, különbözők s csak ugy jelöltethetnek ki, ha az egyes országok különböző viszonyai tekintetbe vétetnek.

Ez az, mit jelen iratomban Magyarországra nézve megkisértettem.

Röviden előadtam az okokat, melyekért a nemzetiségi kérdés ujabb időben közéletünkre oly nagy béfolyást gyakorol s annyi szenvedélyességgel tárgyaltatik.

Kijelöltem a vélemény-különbséget, mely hazánkban a nemzetiség fogalmának még értelmezésére nézve is létezik s azon ellentéteket, melyek ez által a nemzetiség nevében tett követelések között támadnak s megmutattam az összeköttetést, melyben, e látszó ellentétek daczára, az egyes nemzetiségek érdekei a közös haza érdekeivel állnak; ugy hogy e kérdés megoldása csak akkor remélhető: ha elvként a teljes jogegyenlőséget tartva szemünk előtt, sem az egyes nemzetiségek kivánatairól, sem arról nem feledkezünk meg, hogy mindezen kivánatok teljesitése az ország állami egységének s alkotmányos szabadságának fenntartásától függ.

Végre összehasonlitván a két irányt, melyben a nemzetiségi kérdés megoldása hazánkban inditványoztatik, azon meggyőződésemet fejeztem ki:

hogy, miután a rendszer, mely szerint minden egyes nemzetiségnek jogköre a törvényben határozottan kijelöltetik, hazánkban gyakorlatilag nem alkalmazható;

miután e rendszernek alkalmazása a nemzetiségi ellentétek kiegyenlitése helyett csak az egyéni és polgári szabadságnak legnagyobb korlátolását vonná maga után;

s miután annak előre láthatólag az lenne következése, hogy első sorban ugyan hazánk s az osztrák birodalom felosztásához vezetne, de egyszersmind Europa azon részében, mely nemzetiségeinek különféleségére nézve hasonló állapotban áll: minden erős állam alakulását lehetetlenné tenné, s igy épen azon nemzetiségek jövőjét rontaná meg, melyeknek érdekében inditványoztatik;

miután, egy szóval, ha hazánk helyzetét, korunk irányait s az egyes nemzetiségek valóságos kivánatait vesszük tekintetbe, azon meggyőződéshez jutunk, hogy az ország területének s minden hivatalainak a nemzetiségek közötti felosztása, mely némelyek által a nemzetiségi surlódások megszüntetésére inditványoztatik, csak uj complicatiókat, csak a létező ellentétek még élesebb kiválását vonná maga után, hogy mindezen okoknál fogva:

Mint sziklaszorosban a szó, ugy oly eszme, mely bizonyos korszakban felette sok viszhangra talál, az általános zaj miatt, melyet okoz, néha érthetetlenné válik; s ez történt napjainkban a nemzetiségi eszmével is; de ki a keserű érzéseket, melyeket a hosszu vitatkozás előidézett, legyőzve vágyai helyett csak azt tartja szemei előtt mit józanon kivihetőnek gondolhat: talán el fogja fogadni ezen nézeteket, s mi ezen iratnak valószinűleg nem sikerült, azt az időtől várhatjuk, mely bizonyosan meg fogja mutatni: hogy a nemzetiségi kérdés e hazában csak ezen uton oldathatik meg;

mert oly mozgalom, mely a szabadság nevében s csak ennek biztositására kezdetett meg, egyedül a szabadság által fejeztethetik be;

mert ha a vallás körében lefolyt nagy mozgalomra forditjuk figyelmünket, mely korunk nemzetiségi mozgalmaival a legnagyobb analogiával bír s azon országok állapotját tekintjük, melyekben különböző nemzetiségek léteznek, a tapasztalás ezen nézetet igazolja;

s mert végre, mit az uralkodó eszmék béfolyásáról egész civilisatiónk története bébizonyított, - azt igazolni fogják a jelenkor tapasztalásai is: hogy minden eszme csak akkor s azon alakban válik egyes korszakokban uralkodóvá, melyben azt az általános haladás érdeke megkivánja, s hogy mindenik a hatalmat, melyet valamely korszakban gyakorol, elveszti, ha oly alakban állittatik fel, mely által az általános iránnyal, melyet civilisatiónk haladásában követ, ellenkezésbe jön; s mert épen ezért, ha a nemzetiségi kérdés megoldásában az ó világ fogalmai szerint járunk el s a középkor állapotjait visszahozva, a nemzetiségekben a casta rendszer uj nemét állitjuk föl; ha a különböző nemzetiségek viszonyait nem a Sweitz vagy Északamerika példája szerint, hanem ugy szabályozzuk, mint az 1848 előtt Erdélyben történt, hol bizonyos nemzetiségeknek külön határok között különös jogaik állapittattak meg; ha a nemzetiségi kérdés kiegyenlitését nem a közös szabadságban, hanem az egyes nemzetiségeknek adott privilégiumokban keressük, s egy szóval, oly elvek szerint járunk el ezen ügyben, melyek egész civilisatiónk irányával ellenkezésben állnak: akkor e kérdés békés megoldása lehetetlenné válik.

És én jól tudom, hogy vannak elegen kik ezt állitják, és ha azon követeléseket megfontoljuk, melyek a nemzetiségi jogosultság nevében tétetnek s Europa földabroszának uj felosztását vonnák magok után, sőt Europa egy részében minden nagyobb, azaz minden független állam alakulását lehetetlenné tennék; ha a zavart látjuk, mely a nemzetiségi elvnek még értelmezésében is létezik, s a szenvedélyességet, melylyel ezen elv nevében tett követelések föllépnek: csakugyan ugy látszik, mintha e kérdés által civilisatiónkat egy uj veszély fenyegetné, mely csak ugy hárittathatik el, ha azon irányt, mely a nemzetiségi igények kielégitését tűzte ki magának, legyőzzük. - De én nem osztom ezen aggodalmakat, s a zavarban, melyre a nemzetiségi kérdés korunkban alkalmat ád, csak azon jelenségek ismétlését látom, melyek minden uj eszme föllépésénél előfordulnak, s tulajdonkép csak azon haladásnak gyorsaságát bizonyitják, melyet minden uj eszme civilisatiónkban előidéz.

Ki nem ismeri a zavart, melyre a szabadság s egyenlőség eszméje alkalmat adott, sőt ád napjainkban, - ki nem hallotta a panaszokat, melyekkel ezen eszmék ellenei naponként föllépnek? Nem mondatott-e százszor hogy ha az auctoritás elve megrendül, a világ minden államainak fel kell bomlani, hogy a szabad vizsgálódás elve megingatja az erkölcsi elveket, melyeken társadalmunk alapszik; széttépi a kötelékeket, melyek az embereket egybefűzték? - Nem állittatik-e máig, hogy az egyenlőség lehetetlené tesz minden államot, mely alárendeltség nélkül nem képzelhető, megsemmisiti a birtokjogot s vele együtt egész civilisatiónkat? - s nem hozatnak-e föl tények, melyek csakugyan ezen állitásokat igazolni látszanak? - Mert ki tagadhatja hogy a szabad vizsgálat csakugyan sokat megrenditett, hogy a politikai szabadság ott hol annak jogos követelései elleneztettek, több államot zavarba hozott, hogy az egyenlőség nevében oly követelések tétetnek, melyek minden fennálló rendet megzavarnak s egész civilisatiónkat veszélyeztetik; - - s mégis ha a nagy mozgalmat, melyre a szabadság s egyenlőségi elv alkalmat adott, elfogultság nélkül tekintjük, ki nem ismeri el: hogy az egészben véve civilisatiónk haladását elősegitette, sőt hogy e mozgalom civilisatiónk haladásának feltétele?

Mindazt, mi a szabadság s egyenlőség ellen mondatott, ép ugy elmondhatjuk a nemzetiségi elv ellen is s a veszélyek, melyekkel e mozgalom civilisatiónkat látszólag fenyegeti, nem csekélyebbek; de vajjon nem tehetünk-e föl ép oly hasonlóságot annak végeredményeire nézve is?

Babel tornyához hasonlittatik korunk, mely magas aspirátióiban nem ismer határokat s civilisatiójának épitményét fel akarja emelni az égig, de melynek büszke törekvéseit Isten most az által semmisiti meg, hogy az emberek nyelveit ujra összezavará.

Elfogadom a hasonlóságot, csakhogy az meggyőződésem szerint roszul alkalmaztatik. - Nem a föld népei, hanem egy esztelen zsarnok akarta emelni a tornyot mely az égig érjen, s a nyelvzavar okozta elszéledés csak a zsarnokot bünteté meg, de a népekre az isteni gondviselés jótéteménye volt, mely nem akarta, hogy szolgai munkában egynek dicsőitésére pazarolják el erejöket, hanem elszéleszté őket a világon, hogy azt mindenütt termékenyitsék. - Mit szent könyvünkben a babiloniai torony épitéséről olvasunk, - az első szabadsági mozgalom, melynek emléke fennmaradt, - nemünk első protestatiója az absolut hatalom ellen, melyet ismerünk: s ezen értelemben korunk nemzetiségi mozgalmai csakugyan e történetnek folytatását képezik; - ez egész mozgalom nem lévén más, mint azon elveknek, melyekért az emberi nem századokig vérezett, uj alkalmazása, - nem lévén egyéb, mint azon meggyőződésnek szükséges következése, hogy miután minden ember a szabadságra születtetnek ismertetik el s miután minden egyes osztálynak kiváltságai eltöröltettek, s az embereknek - nem állásaikban de jogaikban, - teljes egyenlősége társadalmunk alapjául fogadtatott el, ezen elveket midőn egész népek kölcsönös viszonyai forognak kérdésben szinte nem utasithatjuk vissza. De ha a szabadságnak jótékony hatásához bizodalmunk van s a csudákat elismerjük, melyeket az egyenlőség elismerése korunkban véghez vitt: vajjon mi jogosit, hogy ugyanazon elveknek jótékony hatásán kétkedjünk, midőn azok nagyobb körben alkalmaztatnak?

Épen mivel a nemzetiségi mozgalom csak korunk nagy mozgalmainak egyik ágát képezi s azon csalódás, mely a jogegyenlőséget az állások egyenlőségével, a szabadságot minden rend megsemmisitésével öszvezavarja, itt is a dolgok természetében fekszik: előre látható, hogy ez is még sok és nehéz küzdelmekre fog alkalmat szolgáltatni: s hasonlóképen előre látható az is, hogy ezen mozgalom sem fogja teljesitni mindazon várakozásokat, melyeket egyesek, mint annak szükséges eredményeit hirdetik.

Valamint az egyenlőségi elvnek győzelme az egyesek között nem idézte elő azon következéseket, melyeket bajnokai igértek, s az egyenlőség, ugy mint azt Rousseau értelmezé, sehol sem létezik: hasonló eredményeket várhatunk a nemzetiségi egyenjogúság elvének diadalától is. Elvek, bármennyire lelkesüljünk mellettök, nem változtatják meg a dolgok természetét, s azon külömbségek, melyek egyes emberek vagy egyes nemzetiségek között - természetes képességök, történeti multjok s helyzetük következésében - léteznek, nem szünnek meg sem törvények, sem doctrinák által.

S valamint nemzetiségi mozgalmaink nem teljesithetik azoknak reményeit, kik azoktól a föld minden népeinek nem egyenjogúságát, de tettleges egyenlőségét, várják: ugy nem fogják valósitani a fényes ábrándokat sem, melyeket némelyek e mozgalmakkal, saját fajuk jövőjére nézve, összekötöttek.

A philologia ujabb haladásai bebizonyitották azt, hogy azon népek, melyeket a tudomány az Áriai vagy Indogerman törzs neve alatt összefog s melyeknek küzdelmei az ó és uj történetnek tárgyát képezik, egy kutfőből veszik eredetöket; s hogy ha az őstörténetre visszamegyünk, volt idő, melyben a Perzsa s a vele halálos harczot vivott Hellen, ez s a Római, ki által elnyomatott, az egymást gyűlölő Németek és Slávok, a szelid Indiai és az Angol, ki őt lenyügözé, mint egy nép, még közös történettel birtak. A tudomány mindig tovább haladva több és több érintkezési pontokat talál az Áriai és Semit népek között s meg vagyok róla győződve, hogy ugyanez fog történni az Ural-altai népekre nézve is, azon arányban, melyben nyelveik ismerete kimeritő tanulmányozás által tisztábbá válik. - De ha a föld népeinek közös eredete, annyi küzdelem és viszontagság után, végre tudományosan bebizonyittatik, ugy, hogy rokonságuk iránt senkinek kételye nem lehet, azért egyetértésök még nem állapittatott meg s a feltalált testvérek nem fognak egymásnak karjai közé borulni. Bizonyosak lehetünk, hogy a mi a vallásnak nem sikerült, az nem fog sikerülni a tudománynak s a politikának sem, s Európa összes Sláv népeinek egyesűlési törekvései, bármi szépek s költőiek legyenek azok, mint az emberi nem egységéből kiinduló speculatiók, kétségen kivül nagy moralis eredményeket idézhetnek elő, de korunk nemzetiségi mozgalmai által nem fognak létesittetni.

Általán véve, miután a roppant változás, mely az ó-világ felbomlásával bekövetkezett, a római civilisatiónak erőszakos lerontása s azon tökéletes átalakúlás, mely az eszmékben a kereszténység által történt, nem eszközölhette azt, hogy az ó-világ állapotainak egy része meg ne maradjon; s ha most is egész civilisatiónk nagyobb fele az ó-világ maradványain alapszik: ugyanezt tehetjük fel azon nagy átalakúlásról is, melynek tanui vagyunk.

De ha a nemzetiségi eszme azon nagy eredményeket, melyeket tőle némelyek várnak, nem fogja is előidézni, ha biztosan tudjuk, hogy tőle sem a népek helyzetének egyenlőségét sem a panslavismus fényes ábrándainak teljesűlését nem várhatjuk: vajjon azon elvnek elismerése, hogy valamint az egyesek, ugy népek állásukban külömbözők lehetnek, de jogukban egyenlők, vajjon a lelkesedés, melylyel annyi nemzet saját egyéniségének féltékeny megőrzése mellett saját müveltségének emelésén dolgozik, a nemes verseny, mely közöttök támadt s az általános lelkesültség a szabadság mellett: nem nagy eredmények-e? - és ha ezekre tekintünk, miket a nemzetiségi mozgalom részint már előidézett s mik annak természetes következései: nem kell-e elismernünk, hogy e mozgalomban, melynek egyes jelenségei sokakat rémüléssel töltenek, csak az isteni gondviselés azon manifestatióinak egyike áll előttünk, minők az emberi nem történetében többször előfordulnak, midőn, épen oly pillanatokban, mikor a haladás látszólag lehetetlenné vált, egyszerre egy uj eszme támad, hogy azt, mi a társadalomban megromlott s elavult, leteritve, az emberiség előtt uj útakat nyisson.

Ha áll az, mit az egész emberi nem története egyiránt bizonyit, hogy minden haladás nem az érintkezés, hanem csak különböző elemek (külömböző egyéniségek) érintkezése által idéztetik elő; ha belátjuk, hogy civilisatiónk magas hivatásának csak akkor felelhet meg, ha a közös munkában a föld minden népei részt vesznek s mindenik Istentől nyert képességét s külön tulajdonságait arra használja fel, hogy a közös czél után fáradjon; ha végre minden, mi az individuum emelkedéséhez vezet mi őt önösségének szűk köréből kiragadja, az emberiség emelkedéséhez vezet: akkor valóban a hatalmas béfolyást, melyet a nemzetiségi mozgalmak civilisatiónk haladására gyakorolnak, - akkor azoknak végeredményeiben jótékony hatását kétségbe vonnunk nem lehet; s ebből következik azon állás is, melyet nekünk magyaroknak e mozgalom irányában el kell foglalnunk. Mert ha korunk nemzetiségi törekvései csak azon irányok szükséges következésének tekinthetők, melyekben az europai emberiség századokig halad; ha a nemzetiségi egyenjogúság csak azon eszméknek elutasithatlan következése, melyek ujabb társadalmunk alapját képezik: mi sem utasithatjuk azt el magunktól s jövőnk attól függ hogy a közös munkában, melylyel Europa népei ezen eszme létesitésén dolgoznak, részt vegyünk.

Megfoghatom az aggodalmakat, melyekkel a nemzetiségi kérdés egyeseket eltölt. Ha a követeléseket halljuk, melyek a nemzetiségi elv nevében tétetnek s minden rendezett állam fennállását lehetetlenné teszik, a gyűlőlséget, melylyel egyes nemzetiségek szóvivői ellenünk, magyarok ellen, föllépnek, a makacsságot, melylyel békülésre kinyujtott jobbunk némelyek által visszautasittatik: azoknak érzéseit természeteseknek találjuk, kik, miután a kiegyenlitésnek minden módja meghiúsult végre feladásunkat a küzdelemben látják, mert bár mi vár reánk az ország egységének fentartása, és saját nemzetünknek megoltalmazása első kötelességünk. Megfoghatom ezen aggodalmakat s méltánylom ezen érzéseket, de nem osztom azokat.

Mert meg vagyok győződve, hogy sem egyes ember sem nemzet - gyűlölés és irigység által, nem vált nagyobbá még, de senki sem vált kisebbé sem, mivel mások által gyűlöltetett vagy ócsároltatott. A nagyságot, melyre születtünk, nem mások bűnei vagy kajánsága, hanem csak saját hibáink által veszthetjük el. Minden népnek jövője, Isten után, ki neki bizonyos tehetségeket adott, csak azon akaraterőtől függ, mely tehetségei kifejtésére szükséges; s igy a zaj, mely körülöttünk támadt s elleneink szenvedélyes kitörései csak akkor válhatnak veszélyesekké, ha magunkat általuk azon iránytól, melyet helyzetünk s kötelességeink kijelöltek, eltérittetjük.

Mert elismerem, hogy első kötelességünk e hazának egységét fönntartani, de tudom: hogy valamint oly falak, melyekre a legkülömbözőbb formájú s anyagú kövek használtattak, néha a legerősebbek: ugy a legkülömbözőbb elemekből egy erős államot alkothatunk; de tudom azt is hogy ki az épitésnél a helyett hogy az egyes köveket egymásra illeszsze s jó mészszel kösse össze, azokat egybe akarja forrasztani, csak idejét veszti s hogy hasonlóan járnánk el, ha nem elégedve meg azzal, hogy a hazánkban létező külömböző nemzetiségeket egy erős politikai egésznek összetartó részeivé tehetjük, azoknak teljes összeolvasztását akarnók elérni.

Mert, nem tagadom hogy a nemzetiségeknek adott teljes szabadság e hazát veszélyekkel fenyegetheti, de nem akarom kikerülni e veszélyeket oly eszközök által, melyeknek következései még veszélyesebbek. - Tudjuk hogy a franczia Constituante, miután minden határozataiban csak arról gondoskodott, hogy a végrehajtó hatalom erős ne legyen, végre oly gyengévé tette azt, hogy a törvényt s rendet többé nem védheté; s hogy az ellenkező irány is, mely arra törekszik, hogy a kormány irányában minden ellenszegülést lehetetlenné tegyen, hasonlóan káros következéseket idéz elő s hogy azon pillanatban, melyben a kormány kihágásai ellen tökéletesen biztositottuk magunkat, - az anarchiát, abban, melyben a forradalmat lehetetlenné tettük, - a despotismust állapitottuk meg. És ez áll mindenre nézve s bizonyosan semmi nem veszélyesebb, mint midőn az államban egy bizonyos veszély ellen tökéletesen biztositani akarjuk magunkat. Mint mindenben, ugy a nemzetiségi kérdésnél is bízni kell valamit a józanságra is; mert, hol ez hiányzik, egészséges államszerkezet ugy is lehetetlen.

Mert végre meg vagyok győződve, hogy a magyar nemzetnek fennmaradása, melyért fáradni éltünk fő feladása s melynek jövőjéhez bizodalmunk ép oly határtalan, mint azon szeretet, mely nemzetünk iránt lelkesit: hogy a magyar nemzetnek fenmaradása nem a törvényekben kimondott privilégiumoktól függ, s hogy jövője nem veszélyeztetik, habár, mint 1848-ban a magyar nemesség ugy most a magyar nép feláldozza minden előjogait; de, csak azért mivel hazája javát s szabadságát igy biztosithatja leginkább, s mivel érzi miként arra, hogy e határok között kiváló helyet foglaljon el nem szükséges, hogy kiváló helyre állittassék.

S ha annyi igazságtalan vád után, mely ellenünk felszólal, ha a veszélyek között melyek jövőnket fenyegetik s melyeket nyilt és titkos elleneink legyőzhetetleneknek hirdetnek, szivünket néha aggodalom szállja meg: forduljunk zivataros multunk történetéhez s ez megnyugtatva egyszersmind kijelöli az útat, melyen e veszélyeket kikerülhetjük.

Mivel nemzetünk, midőn jelen hazájában letelepedett, egy nagy szükségnek felelt meg, mely Europa ezen részében egy erős állam alakúlását megkivánta; s mert mióta a kereszténység felvételével a nyugoteuropai népek nagy családjába lépett, a civilisatiónak Europa ezen részében ő volt zászlóvivője: ennek köszönhetjük, hogy mig más, e népvándorlások alatt felmerült népek elenyésztek, a magyar nemzet azon kisérleteknek, melyek a nyúgoti s keleti császárság által függetlensége ellen irányoztattak századokig ellenállt.

Mivel a tizennegyedik századtól a tizenhatodikig a nyúgoti kereszténységnek bástyája volt, mely azt az ozmánok ellen megvédé: ennek köszönhetjük az állást, melyet hazánk a mohácsi vészig elfoglalt.

Mivel nemzetünk nem csüggedett el e csapás után sem, s a kereszténység zászlója alatt az előbbi erélylyel folytatá régi küzdelmét: azért küzdöttek fél Europa bajnokai seregeink sorában mindaddig mig a félhold Buda falairól ledöntetett s hazánk régi határai visszaállittattak.

S mert az ujabb kor alkotmányos mozgalmaiban, - mert azon nagy küzdelemben részt vesz, mely a szabadság s egyenlőség elvéért folyik: ez az, mi e számra aránylag csekély népnek, mely Europa közepette rokonok nélkül áll, a világ jobbjainak sympathiáját megszerzé az ujabb korban s megtartá mostanig.

Tudjuk, hogy midőn Szent István a kereszténységet fölvéve, népének ezen uj irányt tüzte ki, sokan abban a magyar nemzetiségnek vesztét látták, s hogy egy nagy hazafias párt e veszély ellen fegyverre kelt.

Tudjuk, hogy a 14-ik századtól a 16-ikig nem hiányoztak e hazában, kik nemzetünk hivatását inkább abban keresték hogy hatalmát nyúgot- s észak felé a cseh s lengyel népek felett terjessze ki; -

hogy később voltak, kik e hon felmaradásának egyedüli biztosságát abban látták ha más ellenei ellen a törökkel szövetkezik;

s hogy végre most negyven év előtt egy nagy párt, melynek tiszta szándékait s hazafiságát tiszteljük, az ujabb kor democraticus irányaiból a magyar faj vesztét jósolá, mely jövőjét csak ugy biztosithatja, ha régi institutióihoz még kinövéseiben is ragaszkodik s az ujabb kor befolyásaitól őrizkedik.

De ha most visszatekintünk, ki nem ismeri el:

hogy ha Szt. István pogány marad és népének biztosságát elszigeteltségében keresi: nemzetünk rég elveszett volna, mint más, számra nagyobb s vitézségre hasonló népek, melyek a népvándorlás korszakában fölmerültek;

hogy mindazon küzdelmeknek, melyekkel nemzetünk hatalmát észak s nyúgot felé kiterjeszteni iparkodott, nem voltak állandó eredményei;

hogy ha a mohácsi vész után felhagyva előbbi irányunkkal a törökkel szövetkezünk: hazánk állapotja jelenleg olyan lenne, minőben Oláhországot, Szerbiát, Bosniát s a Törökbirodalom más tartományait látjuk;

hogy végre ha a kor irányainak ellentállva alkotmányunkat az ujabb kor igényei szerint nem alakitjuk át, ha Széchenyi törekvései, melyek által e halhatatlan férfiu nemzetünket a haladás ösvényére vezette, nem sikerülnek s az 1848-iki események hazánkat régi állapotjában, a nemzet különböző osztályait a régi ellentétben találják: a nagy mozgalom, mely egész Europára kiterjedt, s melyet mi sem kerülhettünk volna ki, hazánkat elsodorta volna.

Történetünk hosszú folyamára vissza tekintve, belőle azon tanulságot merithetjük, hogy nemzetünk nem annak, hogy magát nyugot Europa népeinek mozgalmaitól visszatartá s önnösségének bástyái közzé vonulva egyéniségét mesterséges eszközök által megoltalmazá, - hanem épen az ellenkezőnek, - azaz annak köszöné fennmaradását: mert a nyugoti civilisatio zászlóját Europa ezen részében ő fogta föl; mert azon erélyességgel, melyet keleti bölcsőjéből magával hozott a nyugot népeinek közös eszméiért közös érdekeiért küzdött; mert mióta uj hazájában letelepedett a nyugoteuropai népcsalád tagjának tekinté magát; s egyéniségét a közös czélok szolgálatában tüntette ki, - - s ez az mitől hazánk fennmaradása, mitől nemzetiségünk jövője ezentúl is függ.

Nem egyes törvények által, melyeket a magyar faj felsőbbségének biztositására alkotunk, nem a hatalom pártolása: hanem csak ugy tarthatjuk fel azt, ha, multunkhoz hiven a nagy mozgalomban, mely Europa népeinek legszentebb érdekei körül folyik, helyünket nem változtatjuk meg, s az azok között volt mindig, kik a szabadságért küzdöttek; - s ez mint mindenre ugy áll a nemzetiségi kérdésre nézve is, melynél a nemzet jövője iránt bizalmatlan óvatosság talán mást tanácsol, melynél pillanatnyi érdekeink mást látszanak kivánni, de melynél, mint mindenben, jövőnk biztossága attól függ, hogy e kérdés is a szabadság érdekében oldassék meg.

Miután az egyéni szabadság és egyenlőség utáni törekvés határozza meg korunk fejlődésének irányát; miután az emberi nem egységének eszméje mindig hatalmasabb béfolyást gyakorol s maga a nemzetiségi kérdés csak az egyéni szabadság, az egyenlőség utáni törekvésnek resultatuma: teljes lehetetlen hogy e kérdés ugy oldassék meg, hogy az által polgárosodásunk általános irányaival s azon eszmékkel jőjünk ellentétbe, melyekre maga a nemzetiség jogosultságát épiti; s a legnagyobb veszély, mely hazánkat a nemzetiségi kérdés által fenyegethetné, kétségen kivül az lenne, ha erről meg feledkeznénk.

Nincs hatalom, mely a kor általános irányainak ellene szegülhetne; nincs nép, mely a közös haladásból kivonhatná magát s az állás, melyet egyes nemzetek bizonyos korszakokban elfoglalnak, azon viszonytól függ, melybe az azokban uralkodó eszmékhez léptek, jólétre s hatalomra emelkedve, vagy sülyedve s elenyészve: a mint koruk uralkodó eszméinek létesitésén dolgoznak, vagy azokkal ellentétbe állnak; mert valamint egyesnél ugy népeknél fényük s hatalmuk attól függ, hogy a közös érdeknek szolgáljanak.

1. Első felirat. ^[VISSZA]

4. Ha földrészünk különböző nemzetiségeit tekintjük, közöttök alig találunk nagyobb különbségeket, mint öltözeteikben. Az anyag, a főrészek ugyanazok, csak a szinben a darabok egymáshozi arányában s a szabásban találunk különbségeket, s a müveltebb osztályoknál ezek is eltünnek, ugy hogy - Europában legalább - a hasonlóság, melyet a különböző népek erkölcsi életmódja és eszméi között találunk sokkal inkább müveltségi fokuktól, mint faji rokonságuktól függ. ^[VISSZA]