Előszó

A XVI. és XVII. századnak eleven vallási vitatkozásai igen fejlesztették nyelvünket, de a XVIII. századnak szomorú politikai állapota természetes fejlődésében felette megakadályozta.

Azonban, a visszahatás természeti törvénye szerint, nagy gazdagságú s nagy fejlődő képességgel bíró nyelvünk szunnyadásából felébredt, és csakhamar oly ifjú erő pezsgésének adta tanubizonyságát és fejlődésében oly bámulatraméltó haladást tett, mint oly rövid idő alatt más nyelv még soha.

Az úgynevezett nyelvújítás, számos oknál fogva, csakugyan elkerülhetetlenül szükséges volt. Sok jóakarattal, nagy philosophiai készültséggel, a külföldi művelt nemzetek irodalmának kellő ismeretével, tiszta ízléssel, lelkes hazafisággal, de nem elegendő nyelvtudománynyal fogtak legjobbjaink a nagy munkába. Ez az oka, hogy nyelvünk - a művelt nemzetek nyelvének történetében páratlan - erőszakos újításon ment keresztül. A helytelenül alkotott új szók, az idegen kifejezéseknek szóról-szóra való fordításai, a szórend és a mondatszerkesztés ellen való vétségek - nyelvünk eredetiségének, gazdagságának és szépségének rovására - befészkelték magukat és egyszersmind számos eredeti, tősgyökeres magyar szót és kifejezést szorítottak ki.

Minthogy a nyelvújítást idegen példák nyomán hajtották végre, nyelvünk sokat vesztett eredetiségéből, vagyis abból a sajátságos magyarosságból, a mely ma már csupán régi íróinknak műveiben lelhető fel, a melyeket azért fel kell keresnünk, ha kellőképen meg akarjuk ismerni nyelvünknek tulajdonságait, természetét és lelkét.

Még alig van néhány régi jeles írónk újra kiadva a közönségnek és az iskoláknak használatára.

Igaz ugyan, hogy a magyar nyelv és irodalom tanítói közűl azok, a kik a régi jeles írók műveit kellőképen megbecsülték, nem elégedtek meg az olvasókönyveknek csonka-bonka darabjaival, hanem, ha szerét ejthették, bevitték az iskolába az eredeti, vagy a múlt századokból származó újabb kiadásoknak egy-egy példányát és felolvastak vagy felolvastattak néhány hosszabb, egybefüggő egészet tevő részt: azonban az iskolában való olvasásnak csak akkor lehet maradandó haszna, ha valamennyi tanuló maga előtt tartja a könyvet.

Kivált pedig a középiskolának addig nem lenne szabad elbocsájtani növendékeit, míg nevezetes régi íróinknak nyelvét kellőképen meg nem ismertette velök.

Ezúttal Pázmány "Kalauz" czímű híres munkájának I. és II. könyvét teszszük könnyen hozzáférhetővé.

"Mily bőség és erő van - mondja Greguss - Pázmány kifejezésében, mily hajlékonyság és tősgyökeres magyarság szófűzésében, mily gazdagság szólása módjaiban! Csupán csak Pázmány írásaiból kiszemelve, dús magyar közmondási gyűjteményt lehetne összeállítani; sőt még szótárunk is tetemesen és becses kincsekkel gyarapodnék, hahogy a Pázmány használta, jelenleg nagy részben félretolt szavak beolvasztatnának, s részint feleleveníttetve az újabb időkben támadt magyartalanok, vagy kevésbé találók helyébe tétetnének, részint eredeti értelmeknek visszaadatnának."

Azonban műveinek nemcsak nyelve, hanem tartalma is becses. Igen csalatkoznék, a ki azt hinné, hogy a szűk négy fal közé zárkózott ember jámborságával és korlátoltságával fog találkozni műveiben. Nagytehetségű, nagytudományú s világlátott ember szól azokban, a ki mindig széles alapokra helyezkedik; a ki rendszeresen és világosan osztja fel tárgyát, a melyet ügyesen csoportosított bizonyítékainak sokaságával és nagy emberismeretre valló módon fejteget, oly nyelven, a melyet mindenki megérthet. "Az alapot - úgymond Greguss - bő tapasztalás, nagy ismeretkör és tudományos tájékozottság képezik, mely utóbbi szintoly határozott irányú, mint lehetőleg elfogulatlan; ily alapon azután az éles okoskodás ereje, az eleven gúnyolódás, a találó élczek és szójátékok nem csodálhatni, hogy szinte ellenállhatatlanná tevék nyomós és mégis sohasem fárasztó vagy untató előadását. Bámulnunk lehet és kell mindenesetre az elmét, mely annyit és így tudott előhozni; de annál kevésbé bámulhatni ezen elme roppant hatását, mely munkálkodásának természetes eredménye volt."

Megemlítjük, hogy a Kalauz első (1613.) kiadása nyomán szóról-szóra közöljük az I. és II. könyvet. Egy-két sort mégis el kellett hagynunk.

Teljesen azon módon rendeztük e két könyvét sajtó alá, mint ugyancsak az ő s Káldi Válogatott egyházi beszédeit és Faludi Nemes úrfi-ját.

A textusban közölt latin idézeteit elhagytuk. Azonban nevezetesebb, szebb és a magyar textus megértésére okvetetlenül szükséges latin idézeteit bevettük jegyzeteinkbe, sőt olykor, a hol szükségét láttuk, még meg is toldottuk egy-két felvilágosító idézettel, kivált néhány szép párhuzamos helynek felemlítésével, a melyekből némikép kitetszik, hogy miben hasonlít más jeles írókhoz és miben különbözik tőlük.

Helyesírásán és szünetjelezésén, hogy könnyebben lehessen olvasni s érteni a mit ír, kénytelenek voltunk megváltoztatni egyet-mást. Szavait nem közöljük sem betűről betűre, sem nem alakítottuk teljesen át a mai helyesírás szerint; mert úgy véljük, hogy a régi írók helyesírásának dolgában, az említett két szélsőséget kerülve, közép úton kell járnunk.

Az idő, a melyben Pázmány élt, nincsen ugyan annyira távol tőlünk, hogy meg ne érthetnők szavait; de annyira közel sincsen hozzánk, hogy magyarázatok nélkül könnyen lehessen megérteni minden szavát. Azért megmagyaráztuk, vagy a lapnak alján, vagy a jelen műhöz csatolt szótárban, valamennyi ma már szokatlan szavát és kifejezését.

Azt véljük, hogy a magyar nyelv és irodalom kedvelői szívesen fogadják a jeles írónak jelen műben foglalt szép sorait; mert, a mint Greguss mondja, "Pázmány munkálkodása mint egyház- és államférfiúé nemzeti történelmünk múltjába tartozik: munkálkodása mint magyar íróé - félretevén minden vallási s politikai felekezetességet - minden időkön keresztül élő kincse marad irodalmunknak, s míg csak ez élni, fejlődni fog, a ki magyarul írni s írásával hatni akar, Pázmány írásait, mint tanulmánya egyik fő forrását, nem nélkülözheti."

B. A.