Bevezetés

Hazánk területén a legrégibb idő óta folyik bányászat. Az Erdélyben lakó agothyrsek aranybányászatáról már Herodotos tesz említést. A római birodalomnak is hazánk volt egyik fő aranytermő helye. A honfoglalás utáni századokban a bányászat benépesítette a lakatlan hegyvidékeket, nyomában megindult a városi élet, ipar és kereskedelem. A középkorban az állam és társadalom háztartását - mint legfontosabb értéktermelő tényező - a nemesfémbányászat táplálta. A XIX. században a vas- és szénbányászat került előtérbe, a fémbányászat jelentősége mellettük háttérbe szorult.

A világháború a háborús fémszükséglet kielégítésénél a magyar fémbányászatnak rendkívüli helyet biztosított, így a központi hatalmakat a mi bányáink látták el - a hadiiparban roppant fontos - kénsav előállításához szükséges kénkovanddal. Ennek jelentősége annál nagyobb, mert jóideig valamennyi kénkovandtermelő országtól el voltunk zárva. A többi fémek közül, főleg alumínium- és mangánérctermelésünk elégített ki fontos szükségletet. Ha ezekhez hozzávesszük, hogy aranytermelésünk a háború előtt - az Ural- hegységet nem számítva - Európáét meghaladta, hogy az egész világon legszebb nemesopált nálunk találták; nyilvánvaló, hogy a fémbányászat jelentőségét Nagy-Magyarország közgazdaságában nem lehet lebecsülni.

A békekötés után Csonka-Magyarország területén számottevő fémbánya nem maradt. Ez a tény szakembereink egyrészét kutatásokra ösztönözte. Hogy helyesen jártak el, azt a dunántúli alumíniumérctelepek felfedezése is bizonyítja. Csonka-Magyarországon 1923-ban még nem volt sem alumínium-, sem mangánérctermelés; 1927.-ben már 3,800.000 aranykorona értékben 3.4 millió q alumíniumércet és 625.000 aranykorona értékben 520.000 q mangánércet termeltünk. Ez a két adat is igazolja, hogy kutatni kell fáradhatatlanul, nem pedig csüggedten kétségbevonni új ércelőfordulásoknak még lehetőségét is.