Előszó

A tizenhetedik században élt íróink között talán egy sincsen, a ki olyan önérzettel hivatkozott volna működése közhasznú voltára, a ki olyan bizalommal számított volna az utókor elismerésére és a ki oly féltékeny gonddal őrizte volna meg a működése méltatásához szükséges adatokat és okmányokat, mint Szenczi Molnár Albert.

Majd minden művében találunk életrajzi adatokat, úgy hogy, ha erre nézve egyéb forrás nem volna, ezek alapján is, ha itt-ott vázlatosan is, de egész életrajzát megírhatnánk s nemcsak működéséről alkothatnánk tiszta képet, de családi életéről és őseiről is. Most az ajánlólevélben, majd az előszóban szórta el az ilyen adatokat s aggodalmas gondossága e tekintetben addig ment, hogy még művei szövegébe is beiktatta azokat s szótárában pl. Szencz városnál megjegyezte, hogy ő is ott született, Strassburgnál, hogy ott tanult az egyetemen, Altdorfnál, hogy ott írta szótárát stb. Azonkívül naplót is írt, hiven feljegyezgetve, hol, melyik városban, meddig tartózkodott s művein mitől meddig dolgozott; gondosan eltette s megőrizte bizonyítványait, rokonai és barátai leveleit, üdvözlőverseit, mintegy a Napló adatai hitelességének bizonyítására, támogatására.

...

Több jel azt mutatja, hogy már Molnár maga megkezdte gyűjteménye rendezését, itt-ott jegyzettel látva el annak egyes darabjait, melyeket élte fogytáig gondosan őrizett, mint múltjának legkedvesebb emlékeit, melyekből csüggedő lelke mindig vigasztalást meríthetett s a melyekkel önérzetét erősíthette. Hadd legyen most tágabb körben ismeretessé s hadd szolgáljon egyszersmind bizonyítékul arra nézve, hogy habár irodalmunk e nagy alakjának mintegy "natale solum-ja lett is az idegen ország, de távollétében is örömest szolgált nemzetségének, szerelmes hazájának, megfogyatkozott és sok nyomoruságban forgott országa fiainak."