Előszó

Ez a kis könyv nem tart igényt arra, hogy a magyar festőművészet rendszeres történetének tekintsék; a szerzőnek csak az volt a célja, hogy a művészetünk multja iránt érdeklődő közönséget összefoglalóan tájékoztassa arról, hogy a festőművészet terén a jelenkort megelőzően, a multban mit produkált a magyar géniusz?

Ez a könyv tehát összefoglalása azoknak a főbb adatoknak, amelyeket e téren a magyar művészettörténeti kutatás megállapított. Új adatokat a szerző nem hoz felszínre, de a szakkörök előtt már ismert dolgokat igyekezett lelkiismeretesen felhasználni és belőlük azokat, melyek nemcsak a tudósokat, hanem a nagyközönséget is érdekelhetik, kiválogatva, könnyen áttekinthető képet akart nyújtani arról, hogy mai fejlett művészeti életünknek mi volt a történeti előzménye?

A magyar művészettörténet most még nagyon kezdetleges állapotban van. Még csak az indukciónál tartunk: az adatok gyűjtésénél; de hogy az adatokból már végleges, megtámadhatatlan tételeket vonjunk le, attól még messze vagyunk. Olyan nemzeti művészettörténetre, minőt az olaszok, németek, sőt a franciák is már megírhatnak, mi egyelőre még nem is gondolhatunk. Hiszen történetünkben egész századok vannak, amelyeknek művészi életéről alig tudunk valamit. Nem azért, mert nem lehet róla tudni semmit, hanem azért, mert annak a sok, részleteket kutató és lelkiismeretesen analizáló tudósnak a munkáját, aki megadja majd a módot az ítéleteket alkotó szintézisre, még nem végezték el. A magyar festőművészet történetét megírni ma még éppen úgy lehetetlen, mint ahogyan másfél évszázaddal ezelőtt Katona József írhatott ugyan negyvenegy kötetet a magyar nemzet multjáról, de a magyar nemzet történetét még nem írhatta meg.

Egy ilyen könyvet, mint ez itt, megírni valóban nem nagy dolog; de megírni mégis szükséges. Egy nagyerejű, hatalmas folyamon, amelyhez művészi életünk egész fejlődését bízvást hasonlíthatjuk, elég jó szolgálatot tehet egy külsejében talán ósdi, nagyon egyszerű komp is addig, amíg sok idő múlva végre egy pompás lánchíd elkészül. Az úgynevezett szakkörök csodálkozni fognak azon a mai korban hallatlan takarékosságon, melyet a szerző a saját egyéni ítéleteiben tanusít. Ez ma, amikor a képzőművészet dolgaiban nemcsak minden újságíró, de már-már minden újságolvasó is nemcsak született, de szuverén kritikus, talán a meglepetés erejével fog hatni; hiszen ma nem az ítéléshez, hanem a hallgatáshoz kell bizonyos elszántság.

Talán kifogásolni fogja az olvasó, hogy ez a könyv a magyar festőművészetnek csak a multjával foglalkozik, a jelenével nem. Azok a festők, akikről itt szó van, már mind meghaltak, egynek, Madarász Viktornak a kivételével, aki a multból még itt él közöttünk, de akinek művészi pályája már teljesen le van zárva. Nem azért hallgatunk a jelenről, mert halottakról ítélni mégis kényelmesebb, mint elevenekről, hanem azért, mert élőkről történeti ítéletet mondani egyáltalán nem is lehetséges. Amily fontos a festőre nézve a térbeli perspektíva, oly fontos a történetíróra nézve az időbeli perspektíva.

Mert a művészi sikernek igen sok tényezője van és a sok között csak egyik tényező a művészi érték. A jelenben pedig a sikernek vagy balsikernek minden tényezője érvényesül és megzavarja azt az ítéletet, amelynek alapjául semmi mást nem szabad elfogadni, mint csak a művészi értéket. Nagyon hiu és feltétlenül disszonanciákat keltő dolog volna történeti szempontból tárgyalni a jelent s az, aki ezt megkísérelné, lépten-nyomon az igazságtalanság nagy veszedelmében is forogna.

A szerzőt, akinek semmi személyi érintkezése nincs a mai művészvilággal, valóban nem a gyávaság tartotta vissza a jelenkor festőművészetének történeti tárgyalásától, hanem a történetíró komoly hivatásáról alkotott véleménye, mely teljesen azonos az igazságnak szeretetével.