Ami a 2002. áprilisi választásokból kimaradt

A Közép-Európai Egyetemen "Hol a határ? Kampány-stratégiák és kampányetika" címmel konferenciát rendeztek. A tudományos tanácskozás célja az volt, hogy feltárja a 2002-es választási kampány rétegeit és bemutassa azokat az új tartalmi elemeket, valamint formai technikákat, amelyek miatt egyes megfigyelőknél felmerült az európai politikai és etikai határvonalak átlépésének a gyanúja. A szervezők úgy vélték, hogy felelősen gondolkodó magyar értelmiségi nem hagyhatja szó nélkül, ami történt, azaz "nem engedhető meg, hogy elfogadottá, természetessé váljon a gyűlöletre építő politikai gyakorlat, amely a látott mértékben károsan és fölöslegesen megosztja a társadalmat." A szervezők különösen a fiatalok veszélyeztetettségét tartották megdöbbentőnek. A konferencia öt szekcióban zajlott. A felkért előadók előre megírt 15 perces előadásokkal szerepeltek. Az első szekció témája: "A történelem, szimbólumok, tömegek", a másodiké: "Pártkampányok", a harmadiké: "Fekete propaganda, fekete kampány", a negyediké: "A média a kampányban", az ötödiké pedig: "Határátlépések. Hová tűnt az etika?" volt.

E sorok írója Nyugatról hazatelepült magyar, aki meggyőződésből egyik pártnak sem a tagja és korábban sem tartozott semmilyen párthoz. Nekem úgy tűnt, sokkal lényegesebb az a körülmény, hogy a társadalmat megosztó legfontosabb kérdésekről, a magyar lakosság sors-problémáiról immáron a negyedik demokratikus parlamenti választáson sem esett szó. Alig volt különbség a látszólag kemény küzdelmet vívó politikai elitek álláspontja között. A legfontosabb kérdésekben vagy egyetértés volt közöttük, vagy hallgatólagos megegyezés arról, hogy bizonyos témákat ezúttal sem vitatnak meg a közvélemény nyilvánossága előtt, mert az bizonyos hatalmi körök érdekeit sértheti. Ezért a választások tétje nem a magyar társadalom alapvető problémáinak a megoldása volt - azok szinte szóba se kerültek - hanem az, hogy a hatalmi elit melyik részének a kezében legyen az elkövetkező négy évben a kormányzati hatalom.

A szembenálló felek lényegében az adott politikai, hatalmi, pénzügyi és gazdasági koordinátákon belül maradva bonyolították le a demokráciában kötelező választási procedúrát. Melyek lettek volna azok az alapvető magyar érdekek, amelyeknek az igazi ellenféllel, a külföldi érdekkel meg kellett volna birkózniuk? Gyakorta elhangzik, mind jobb-, mind baloldalról a vád, hogy a másik fél politikai erői kettéhasították a magyar társadalmat. A magyar népet azonban nem a politikai csatározások osztották meg igazán, hanem az a tény, hogy a hazánkban bevezetett pénzügyi, gazdasági és politikai rendszer csak formáiban, bizonyos eljárásokban és retorikájában demokratikus. Ez a létező demokrácia, amely körülbelül úgy viszonyul az elméleti demokrácia eszmerendszeréhez, ahogyan a létező szocializmus viszonyult a szocializmus ideológiájához.

A kamatkapitalista pénzrendszerre való átállás a társadalom tudatos eladósításával és csődbe juttatásával kezdődött a 1970-es évek közepén és végén. Ez folytatódott a nemzetközi pénzhatalom intézményeibe való beléptetéssel az 1980-as évek elején. Ezután következett a közvagyonnak, a választópolgárok, az igazi tulajdonosok hozzájárulása nélküli kiárusítása, 1988 után. A kamatkapitalizmus importálása folytatódott azoknak a pénzügyi struktúráknak a kialakításával, amelyek az eladósítás és kamatjáradék révén a mai napig folyamatosan átcsoportosítják a jövedelmet az érték-előállító polgároktól a pénzvagyonnal rendelkező tulajdonos réteghez. Végül még a látszata sem maradt meg a pénzügyi és gazdasági esélyegyenlőségnek. E rendszer meghonosítói a Magyarország történetében eddig ismert legnagyobb vagyoni különbségeket vezették be hazánkban.

A pénznek - ideértve minden világvalutát is - nincs semmilyen értéke. A nemesfémből készült pénznek is csak annyi az értéke, amennyi értéket az az anyag képvisel, amiből készült. A pénz a gazdasági folyamatok közvetítésére szolgáló egyezményes jelrendszer, amely noha önmagában értéktelen, de rendkívül hasznos, mert megkönnyíti a reálgazdaságban előállított valódi értékhordozóknak a kicserélését. A közhatalomnak ezt a jelrendszert ugyanúgy ingyenesen kellene biztosítania, ahogyan hozzájutunk a levegőhöz és az ivóvízhez is. Nem azokat kellene kamatjáradékkal jutalmazni, akik pénzüket visszatartják a reálgazdasági folyamatok közvetítésétől, hanem őket pénzük visszatartásáért büntető-illetékkel kellene súlytani. Ahogyan nem az útonállót kell megjutalmazni azért, hogy ne állja el a közlekedési utat, ugyanúgy nem a pénzvagyonost kell megjutalmazni kamattal, hogy átengedi a pénzt, - ezt a közvetítésre szolgáló jelrendszert - a gazdasági folyamatok lebonyolítására. A pénz előállítása szinte ingyen történik a papír megfestésével, vagy a pénzt kifejező számoknak komputerekben való rögzítésével. A pénzt az államoknak ingyen kellene biztosítaniuk a termelő-gazdaság résztvevői számára, csak bizonyos kezelési költségeket szabadna felszámolniuk. A szokásos válasz az, hogy Magyarország kis ország és gazdasága külföldi nyersanyagok és fejlett technológia nélkül nem működtethető. A külkereskedelem lebonyolításához pedig dollárra, euróra, jenre van szükség. Ha Magyarország rendelkezne saját pénzzel, akkor csupán annyi terméket kellene a világpiacra vinnie, amelyért a kizárólag külföldről beszerezhető nyersanyagokat és árukat pótolja. De ma Magyarországon a magyar tejet nem lehet eladni, a boltokban viszont korlátlanul vásárolható nyugat-európai tej. Ezért fölösleges a pénzpiacokon folyamatosan hatalmas kölcsönöket felvenni, és kamat-milliárdokat fizetni a használatukért. Fejtegetéseinket itt azért hagyjuk abba, mert most csak azt kívántuk rögzíteni, hogy Magyarország szándékosan lett végleg eladósítva és tudatosan juttatták csődbe azok, akik 1973-tól napjainkig az ország pénzügyeit irányították.

Ma, ahogy mondani szokták, a "csapból is demokrácia folyik". A demokrácia - elméletben - rendkívül vonzó. A közjóra és az igazságos társadalomra vonatkozó eszményi elképzeléseket tartalmazza. Ezek az eszmék, mint világjobbító lehetőségek, erkölcsi elvárások és normatív igények ma is elfogadhatóak. E vonzó elmélet azonban a gyakorlatban szégyenletes kudarcot vallott és ennek legfőbb oka az, hogy megvalósítói fokozatosan feladták a szavakban hirdetett, de soha komolyan nem gondolt gazdasági és pénzügyi esélyegyenlőséget, napjainkra pedig teljesen lemondtak a gazdasági demokráciáról. A szélsőséges liberalizmus képviselőinek a szeme se rebben, amikor kijelentik: a gazdasági demokrácia lehetetlen, ezért értelmetlen is. A pénzgazdaságot irányító liberális elit csak a pénzügyileg erőseknek biztosította a szabadságot, amelyet megtoldott a szabadsággal való visszaélés szinte korlátlan szabadságával. A többségnek pedig meghagyta a pénztelenek, a függő helyzetűek és a cselédek szabadságát.

Milyen lenne a nem formális, hanem tényleges demokrácia?

A valódi demokrácia a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló, ezt az esélyegyenlőséget folyamatosan megújító önrendelkező társadalom, amelyben a polgár a pártgépezeti manipulációk nélkül közvetlenül dönthet minden fontos közéleti ügyben. Erre az Internet már biztosítja a technológiai hátteret. A demokrácia, mint eszmerendszer, a szabadság, egyenlőség és testvériség hármas követelményével indult világtörténelmi hódító útjára. A szabadság az erőseknek kedvez, az egyenlőség pedig a gyengéket veszi védelmébe. A testvériség, a szolidaritás pedig megteremti a szabadság és egyenlőség közti optimális viszonyt. A szabadság, egyenlőség és testvériség csak együtt válhat egy harmonikus társadalmi rend alapjává. Ha a három közül bármelyik hiányzik, akkor igazságtalan társadalom jön létre. A magyar rendszerváltás csak az erősekre volt tekintettel, és a gyengék védelméről lemondott. A testvériség helyét pedig a brutális önzés foglalta el. A gazdasági esélyegyenlőség hiánya megakadályozta, hogy minden magyar állampolgár optimális életlehetősége biztosítva legyen. Állandóan fenntartható fejlődésnek nevezett kényszernövekedésről beszélnek, pedig nem fenntartható növekedésre, hanem fenntartható erőforrásokra van szükség. A fenntartható fejlődésnek elnevezett állandó növekedés lehetetlen, mert semmilyen vég nélküli növekedés nem lehetséges véges Földünkön, még a fenntartható fejlődésnek nevezett vég nélküli növekedés sem. Az ún. fenntartható fejlődés a kamatjáradék által kikényszeríttet természetellenes növekedés. A fenntartható erőforrások pedig azt jelentik, hogy a kamatmentes természetes gazdasági rend keretében megőrizzük mindazt a természet és az ember számára, amely minden egyes ember számára biztosítja a teljes értékű életet.

Hazánkban azonban emberi szükségletekre termelő közgazdaság helyett kamatjövedelmet biztosító pénzgazdaság épült ki. A pénzgazdaságban a pénzvagyon növekedésének nincs felső korlátja. Az emberközpontú valódi közgazdaságban viszont az ember természetes szükségletei megszabják a határokat. Az állandóan hangoztatott ún. fenntartható fejlődés azt jelenti, hogy az olyan pénzgazdaságban, mint amilyen nálunk is működik, folyamatosan biztosítani kell a pénzvagyonosok privilegizált csoportja számára a kamathozamot, akár sikerült a reálgazdaságban megfelelő termelékenységgel nagyobb hozamot elérni, akár nem.

Mindebből következik, hogy a legutóbbi választási kampányban a legfontosabb közéleti vitatéma ez kellett volna, hogy legyen, vagyis az ide importált pénzrendszer és a magyar társadalom elszegényedése közötti szoros összefüggés feltárása. Meg kellett volna magyarázni a magyar választópolgároknak, hogy az 1973-tól 1989-ig felvett összesen 1 milliárd dollár nyugati kölcsönért miért kellett 1989-ig 11 milliárd dollár kamatot visszafizetni úgy, hogy a kamatok fizetésére felvett kölcsönök további kamataiból és kamataiból még 20 milliárd dollár adósság halmozódott fel. Meg kellett volna magyarázni, hogy miért érdem az, hogy a pénzügyi elit egy része ezt az eladósodást minden eszközzel támogatta és fenntartotta.

Annak is választási vitatémának kellett volna lennie, hogy a rendszerváltás után kiárusításra került az állampolgárok tulajdonát képező, és az állam kezelésében lévő nemzeti vagyon 90%-a. Az így befolyt ellenérték adósságtörlesztésre és kamatfizetésre lett fordítva, mégis megmaradt az ország tartós csődállapota és az egész társadalmat sújtó - külső és belső, állami és nem állami, bruttó és nettó - adósság összege 1989 óta megnégyszereződött, és meghaladja ma már a 80 milliárd eurót, s ennek az adósságnak a terheit a magyar polgároknak kell viselniük, függetlenül attól, hogy az eladósodott vagyon állami- vagy magántulajdonban van. Ez a teher ma évi 8 milliárd euró körül van, azaz a magyar polgároknak minden évben ennyi pénzt át kell engedniük azoknak a pénzvagyon tulajdonosoknak, akik a jelenlegi pénzrendszert Magyarországra hozták és azt itt a saját hasznukra működtetik. Választási témának kellett volna lennie annak, hogy a döntési helyzetben lévő pénzügyi és politikai elit magához ragadta a pénzvagyont, de a vagyont termelő adósságot a rendszerváltás veszteseire hárította.

Ma a legfontosabb magyar sorskérdés ez a kamat formájában történő folyamatos jövedelem-elvonás. Ennek kellett volna egy nem formájában, hanem lényegében demokratikus választási harcnak a központjában állnia. A formális demokrácia mai rendszerében a főhatalmat ténylegesen gyakorló nemzetközi pénzügyi közösség és hazai kiszolgálói elérték 2002 áprilisában is, hogy a magyar társadalom e legfontosabb kérdéséről egy szó se hangozzék el. Ezért nem a különbség volt a lényeges a választási kampányban, ahogyan azt a "Hol a határ?" című konferencia szervezői vélték a Közép-Európai Egyetemen, hanem sokkal inkább a versengő elitek álláspontja közötti tényleges hasonlóság az érdemi kérdésekben.

A kampány végül is azért fajult el, mert a lényegi kérdésekben a szemben álló felek alig volt eltérés, és lényegi különbség hiányában a politikai piac - vagy cirkusz - szereplői rákényszerültek arra, hogy a választási harcot az olcsó személyeskedés és ál-problémák szenzációhajhász felnagyításának a módszerével vívják meg. Az alibi demokrácia is igényli a választási kampányokat, a választási cirkuszhoz pedig ellentéteket kell kreálni, hogy a választók azt hihessék, hogy valami között választanak. Ha viszont az egyik fél az ál-problémák helyett valamilyen okból egy valódi problémát tesz meg a választási küzdelem tétjéül, akkor a főhatalmat gyakorló pénzügyi elit felszisszen, és máris a "gyűlölet beszédet" és a "társadalom veszélyes megosztását" teszi szóvá. A társadalmat két részre osztani csak ál-problémákkal, és csak a választási cirkusz idejére szabad. A cirkuszi előadás után az ál-problémákat félre kell tenni, és helyre kell állítani a pénzügyi elit érdekei érvényesítését, és ennek megfelelően a társadalomnak a kijelölt irányban történő manipulálását.

A 2002. áprilisi parlamenti választások másik nagy témája az kellett volna, hogy legyen, hogy mi történt a polgárok tulajdonában lévő közvagyon eladásából befolyt ellenértékkel? A közvagyon privatizálásából befolyt több ezermilliárdra rugó összegeket senki nem fizette vissza valódi tulajdonosának, a magyar polgárok közösségének. A közvagyon eladásához a valódi tulajdonosoktól - a magyar polgároktól - nem is kértek engedélyt. A kormányzatok az állam tulajdonának tekintették azt, ami nem az államé, amit az állam csak a polgárok nevében, azok képviselőjeként birtokol. Nem az állam hozta létre a polgárokat, hanem az állam létezik az egyes emberek akaratából. Ezért az állam a polgárok erre vonatkozó konkrét nyilatkozata nélkül nem veheti el, és nem idegenítheti el a polgárok tulajdonát képező közvagyont, a tulajdonhoz fűződő alkotmányos alapjog megszegése nélkül. De ha az állam ezt - megbízás nélküli ügyvivőként - a hatáskörét túllépve mégis megtette, akkor legalább utólag számoljon el az állampolgároknak. Hozza a tudomásukra, hogy a négy - formálisan demokratikusan megválasztott - kormányzat mennyi vagyont kiknek adott el, mikor, mennyiért és a befolyt ellenértéket mire fordította, és miért pont arra? Hangsúlyozzuk, az állam csak képviselője a valódi tulajdonosnak, a konkrét állampolgárok összességének, s csak akkor adhatja el tulajdonukat, ha erre felhatalmazást kapott. A valódi tulajdonos magyar állampolgárok azonban soha nem adtak megbízást az államuknak tulajdonuk eladására, ezért az az engedélyük nélkül idegenítette el a közvagyont.

Az állam azért járt el a népszuverenitás és a tulajdonhoz való jog alkotmányos elvének a megszegésével, mert csak a polgárok nevében birtokolt és csupán - átruházott jogosultság alapján - formálisan volt tulajdonos. Az igazi tulajdonosok az állampolgárok voltak és ma is ők lennének, ha nem forgatták volna ki őket jogos tulajdonukból. Az eladott közvagyont a hús-vér magyar emberek hozták létre, nem pedig egy államnak nevezett absztrakt jogi személy. Ez a jogi személy csak polgárai akaratából létezik, és csak másodlagos létező a polgáraival szemben. Az egyes ember létezhet az állam nélkül is, de az állam nem létezhet az egyes ember nélkül. Az állam a társadalom alárendeltje és nem fordítva. Ez még inkább igaz az egyes kormányokra, amelyek nem azonosak az állammal, csak kezelik egy meghatározott ideig az állam jogosítványait. De a kormányok jogosítványai is mind az állampolgároktól, az állam létrehozóitól és fenntartóitól erednek.

Az államnak tehát nem volt joga elidegenítenie polgárainak a tulajdonát, és még kevésbé volt erre joguk az egyes kormányoknak. De ha már megtörtént ez a jogtalanság: a közvagyon áron aluli elkótyavetyélése, igazi tulajdonosainak az alkotmányos beleegyezése nélkül, akkor legalább utólag számoljanak el az állam nevében eljáró kormányzatok. Tájékoztassák a kisemmizett tulajdonosokat, a rendszerváltásnak a lakosság 80%-át kitevő veszteseit. A kárpótlási jegyek révén néhány morzsa jutott az eredeti tulajdonosoknak is, de mivel a kormányzatok alig ajánlottak fel érdemleges vagyont a kárpótlási jegyekért, így azok értéke mélyen névértékük alá zuhant és nagy részük spekuláns csoportok tulajdona lett.

Részben már ismertek azok az adatok, hogy a nemzetközi pénzügyi oligarchia tulajdonában lévő multinacionális cégek a hozzájuk került közvagyon értékének csak egy töredékét fizették meg. Az ellenértékként átutalt devizát az MNB nem adta át a magyar államnak, hanem kizárólag a külső adósság és a kamat törlesztésére fordította. Ha adott is némi pénzt, az csak forint lehetett, amit az MNB a saját pénzjegy-nyomdájában állított elő. Ha ez nem így történt volna, akkor tudnunk kellene, hogy mennyi pénzt kapott a magyar költségvetés, az egyes kormányzatok, és mire fordították az így kapott valutaösszegeket. Ilyen kimutatás azonban eddig nem készült és a sajtó is mélyen hallgat róla. Ezért a választási kampány keretében kellett volna kikényszeríteni, hogy az Országgyűlésbe került új képviselők gondoskodjanak az elmaradt zárszámadás végrehajtásáról és a választópolgárok végre megtudhassák, mi történt a közös tulajdonukat képező nemzeti vagyonnal?

Hivatalosan eddig csak azt közölték az MNB és a kormányok képviselői, hogy az eladott nemzeti vagyon ellenértékét kizárólag adósság-törlesztésre fordították. Állítólag ezért az állam külföldi adóssága jelentősen csökkent. Legutóbb 2002. július 18-án közölték az illetékesek, hogy ország nettó külföldi adóssága 3,5 milliárd euró körüli összegre csökkent. Ez az ártatlannak tűnő közlés több csúsztatást és félrevezetést is tartalmaz. Először is mit jelent ez a szó ország? Azonos lenne egyik alrendszerével az állammal ? Ha az ország több, mint az állam, akkor viszont meg kellene mondani, hogy nem az ország egész gazdaságának, hanem csak a gazdaság 10%-át kitevő állami szektornak - és a kormányzat által képviselt költségvetésnek - az adósságáról van szó. Az ország gazdaságának a 90%-a ma már magántulajdonban van. Ezért az ország szó használata az állam szó helyett kizárólag zavarkeltést, és az állampolgárok félrevezetését szolgálja.

Világosan meg kellene mondani, hogy csak a gazdaság 10%-ával és a költségvetéssel rendelkező állam külföldi adósságáról van szó, amelynek a teljes összege - vagyis a bruttó külföldi adósság - ma is 15 milliárd euró körül mozog. Adósságtörlesztést és kamatot pedig nem a nettó adósság után kell fizetni, hanem a bruttó összeg után. A magyar gazdaság egészét, azaz az országot terhelő össztartozás eléri a 80 milliárd eurót. Ez az 1989 évi állami adósságnak a négyszerese. 1989-ben azonban az állam csaknem a teljes nemzetgazdaságnak a tulajdonosa volt, pontosabban a lakosság egésze nevében, azok képviselőjeként rendelkezett a közvagyon egészével. Ma viszont csak a 10%-át mondhatja magáénak. Ha ebből a 80 milliárd euróból levonjuk a 8000 milliárd forintot meghaladó belső adósságot, amely 1989 óta a különböző adós-, hitel- és bankkonszolidációk következtében megtízszereződött, akkor marad még mintegy 54 milliárd euró össz-külföldi tartozás. Ha ebből levonjuk a magánszektort terhelő 39 milliárd eurót, akkor kapjuk meg a 10 százaléknyi állami vagyont terhelő bruttó államadósságot. (A fenti adatok a MNB (pl. "Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarországon" - MNB Műhelytanulmányok / 1993. február) és az IMF (pl. IMF Yearbook 1987.) évkönyvein és műhelytanulmányain alapulnak. Mindemellett az említett számszerű összegek hitelességét a KSH éves jelentései is alátámasztják, amelyeknek összesítő adatai e sorok írójának a birtokában vannak, de a Statisztikai Hivatalból beszerezhetőek.)

Az illetékes pénzügyi és kormányzati vezetők szerint a magánszektor adósságát már nem lehet köztartozásnak tekinteni. Ez azonban csak részben igaz, a legfontosabb vonatkozást illetően, vagyis, hogy ki fizeti a magánszektort terhelő mintegy 39 milliárd eurónak a törlesztési és kamatfizetési terheit, ez a 39 milliárd euró is köztartozás. Ugyanis a magyar polgárok fizetik a magánszektor adósságának a kamatait is, csak más módon, mint az állami adósság esetében. Ez utóbbinál az állam beszedi az adófizető polgároktól az adót és annak 35-40%-át, gyakran a felét továbbadja kamat- és adósságtörlesztés címén hitelezőinek. A magántulajdonosok viszont úgy fizetik a rájuk eső adósságszolgálati terheket, elsősorban a kamatokat, hogy azok egy részét termelési költségként ráterhelik a megtermelt árucikkekre, és azokért ennyivel többet kell fizetni a magyar vásárlóknak. Egy másik részüket úgy szedik be, hogy adókedvezményeket csikarnak ki a maguk számára az államtól, és ennyivel kisebb mértékben vesznek részt a közteherviselésben, azaz ennyivel megrövidítik a költségvetés bevételeit. Harmadrészt, úgy szedik be a kamatot, hogy a magyar munkavállalóknak - 13 évvel a rendszerváltozás után - csak az 1/5-ét 1/10-ét fizetik ki munkabérként, mint amennyit például a francia, a holland, a német vagy a portugál munkavállaló kap.

Mivel ez a rendkívül fontos kérdés immár negyedszer kimaradt a választási küzdelemből, ezért csak látszólag a bal- és a jobboldal harca zajlott le a legutóbbi parlamenti választásokon. Valójában a magyar érdek birkózott a nemzetközi pénzhatalom és hazai kiszolgálóinak az érdekeivel, úgy, hogy az igazi magyar sorskérdések el sem hangozhattak. Amíg a magyar állampolgároknak évente át kell adniuk mintegy 8 milliárd eurónyi összeget (vagyis 2000 milliárd forintot) hozam, adósságtörlesztés és kamatfizetés formájában a nemzetközi pénzvilágnak, addig tulajdonképpen egyik parlamenti választás sem tud változtatni a rendszerváltás veszteseinek a helyzetén.

Az 1997-es újabb bankkonszolidáció

Kimaradt a választási kampány témáiból a Magyar Nemzeti Bank adósságcserének nevezett konszolidációja 1997-ben, amely 3,5 ezermilliárd forintjába került a magyar költségvetésnek. Az MNB, amely jogilag a magyar állam tulajdona, költségvetési szerv, s a magyar állam, mint tulajdonos biztosítja működésének a feltételeit. Az MNB tehát, mint költségvetésből fenntartott intézmény, mindenkivel szemben lehet független, csak 100%-os tulajdonosával és eltartójával, a magyar állammal szemben nem. Ennek ellenére a MNB-ről szóló 1991. évi / LX. tv. lehetővé teszi, hogy a központi bank teljesen független tevékenységet folytasson. A pénzkibocsátásra kamat- és árfolyam-szabályozásra, hitelfelvételre, devizatartalék-képzésére vonatkozó monetáris döntéseibe még tulajdonosa, a magyar állam sem szólhat bele. Miért? Azért, mert az állam ezt önként és ellenszolgáltatás nélkül szigorúan megtiltotta önmagának. Vajon miért tiltotta meg? Azért, mert a nemzetközi pénzvilág - rejtett, informális hálózatán keresztül - ezt kikényszerítette tőle. Az Állami Számvevőszék is csak ügyviteli szempontból ellenőrizheti az MNB-t. Ezért az MNB olyan függetlenné vált saját tulajdonosától, hogy valósággal államot képez az államban. Már arról is jelentek meg szaktanulmányok, hogy külön "központi banki államhatalmi ágazatról" is rendelkezni kellene az Alkotmányban.

Lehet-e veszteséges a Nemzeti Bank?

Az MNB, mint központi bank, amely egyedül illetékes a monetáris-politikai döntések meghozatalában, elvileg nem lehet veszteséges, mert ha mégis képződnének veszteségei, akkor azt tulajdonosa, a magyar állam, minden további nélkül kiegyenlíti neki. Igaz, az állam nevében eljáró kormány megkérdezhetné az MNB vezetését a veszteségek okairól, de ezt a jogát nem gyakorolja, mivel a pénzoligarchia kívánságára e jogának a gyakorlásáról önként lemondott. Ezért nincs tudomásunk arról, hogy 1990 óta az MNB vezetői közül bárkit is felelősségre vontak volna, pedig a Nemzeti Bank tevékenysége során sokmilliárdos veszteségek keletkeztek, amelyek megkárosították a magyar költségvetést. A mai napig nincs feltárva, hogy az MNB 1994-től kezdődően miért kezdett egyre gyorsuló ütemben és egyre nagyobb mértékben "veszteségessé" válni.

Az MNB-nek devizagazdálkodási feladatkörében joga van hiteleket felvenni külföldön. Erre elsősorban a végérvényesen csődbejutott és eladósított magyar állam adósság-törlesztései, elsősorban a kamatok fizetése miatt van szükség. Az MNB devizában veszi fel a hiteleket, majd forintban tovább a magyar államnak, amelynek ezért - könyvelésileg - forintban keletkezik visszafizetési kötelezettsége központi bankja felé. A felvétel és a visszafizetés közötti deviza-árkülönbözetből keletkezett tartozást elkülönített tételként vezették és vezetik az MNB könyveiben. Mivel itt az államnak saját maga felé fennálló tartozásáról volt és van szó, könnyű belátni, hogy ez nem igazi adósság és önmagának senki se fizet kamatot a saját tartozásáért.

A Horn-kormány idején az infláció és a folyamatos csúszó-leértékelés miatt a forint gyorsabban veszített értékéből, mint a dollár, a márka vagy a jen. Ezért az év elején devizában felvett hitelek forintban nyilvántartott ellenértéke nagyobb összeget tett ki a decemberi visszafizetéskor. Az MNB-nek tehát az inflálódott forintból nagyobb összeget kellett a költségvetéstől kapnia, hogy a visszafizetéskor ugyanazt a deviza összeget megfizethesse a külföldi hitelezőknek. Ha ez nem így történik, akkor könyvelés-technikailag - vagyis csak látszólag - az MNB veszteséget szenved, hiszen nem az emelkedett forintösszeget kapja a költségvetéstől.

Az MNB ezt az árfolyam-különbözetet - Fekete János korábbi nemzeti banki elnök-helyettes javaslatára - nulla kamatozású számlán, külön tartotta nyilván. Noha ez az összeg nem volt igazi adósság, mégis évről-évre rendezni kellett könyvelési és költségvetési szempontból. Ennek egyik módja volt, hogy az állam a központi bank szokásos év végi elszámolásakor tudomásul vette, hogy az adott évben az MNB nyilvántartásában látszólagos vesztesége képződött, amiért a központi bankot nem terheli felelősség. Az állam, mint tulajdonos elengedte magának ezt a tartozást, s egyszerű államigazgatási aktussal jóváírta. A hiánynak senkire nem volt negatív következménye és a kérdés rendeződött.

Egy másik megoldás az volt, amikor az árfolyam-különbözetet ténylegesen azok fizették meg, akik a devizahitelből részesültek. Ebben az esetben a hitel kedvezményezettjei a névleg megemelkedett forint ellenértéket fizették vissza a törlesztéskor az MNB-nek. Kialakult még egy harmadik módszer is, amely az első kettőnek valamilyen kombinációja volt.

Mindezt azért kellett előrebocsátani, mert ezt az árfolyam-különbözetből keletkezett fiktív adósságot - 2023 milliárd forintot - Medgyessy Péter, a Horn-kormány pénzügyminisztere és Surányi György az MNB akkori elnöke 1997-ben piaci kamatozású tényleges deviza-adóssággá minősítette át, és megterhelte vele a költségvetést. Az árfolyam-különbözet elszámolására 1997-ig az állam kamatmentesen kapott forinthiteleket az MNB-től. Törlesztéskor a hitelfelvétel idején nyilvántartott forint-ellenértéket térítette meg. Ebben a megoldási módban a forint leértékelése miatt megnövekedett forint-ellenértéket figyelmen kívül hagyták. A felvétel és a törlesztés időpontjában fennálló árfolyamkülönbség fedezetlenül maradt. De az MNB év végi elszámolásakor a hitelfelvevő állam, mint már utaltunk rá, tudomásul vette, hogy ez a fedezetlen összeg az ő adóssága. És ezt ugyanezen állam, de már mint az MNB tulajdonosa, elengedte saját magának. E hiánynak nevezett árfolyam-növekmény tehát senkinek semmiféle hátrányt nem okozott. Senki nem járt rosszul, az MNB sem. (A témáról lásd bővebben Nagy Pongrácz: "Mindenkinek: A rendszerváltás gazdaságpolitikája" CET Belvárosi Könyvkiadó, Budapest 2001. / 107-112. oldalig)

Vajon miért kellett ezt az éveken keresztül jól működő elszámolási módot 1997-ben hirtelen megváltoztatni. Az egyik megalapozott feltevés az, hogy pontosan a kár és veszteség hiánya miatt. Ugyanis az államot sújtó kár és veszteség valakiknek a pénzügyi elit körében jövedelmező járadékot és nyereséget jelent. Az MNB, mint a magyar állam tulajdona, nem független a költségvetéstől, amelynek minden év végén köteles elszámolni. Ha az MNB-nek többlete van, azt befizeti az államkasszába, ha vesztesége van, azt az állam megtéríti a részére. A központi bank azonban a rábízott állami pénzekkel - év közben - teljesen függetlenül gazdálkodik, és minden érdemi ellenőrzés kizárásával, azt tesz, amit jónak lát.

1997-ben kiderült, hogy az eddigi elszámolási mód, nem felel meg az Európai Unióban szokásos gyakorlatnak. Elhangzott az az igény, hogy áttekinthetőbb elszámolási módra van szükség a költségvetés és az MNB között. Az MNB az Európai Unió felé elismerte, hogy több fontos követelményben tevékenysége nem felel meg az európai normáknak. A Horn-kormány ennek ellenére nem módosította az EU által kifogásolt rendelkezéseket. Ez tette lehetővé, hogy 1997-ben az MNB könyveiben 2023 milliárd nominális - azaz csak könyvelésileg létező - ál-veszteség jöjjön létre. Surányi MNB elnök azt állította, hogy ez az összeg deviza árfolyam-különbözetből halmozódott fel és az adósság tényleges adóssággá való átminősítésével nem éri veszteség az adófizetőket, mert amit év elején kap az MNB a költségvetésből, azt az év végén visszafizeti. Tény azonban az, hogy az MNB még egyszer sem fizette vissza azt a költségvetésnek, amit attól az év elején kapott. Ez a mintegy évi 200 milliárd forintot kitevő összeg mindig eltűnt az MNB könyveiben, valahogy "elpárolgott" a gazdálkodása során.

Az Állami Számvevőszék 1997-ben nem tudta kideríteni, hogy miből állt össze ez 2023 milliárdos jegybanki adósság, noha többször is próbálkozott érdemi vizsgálat lefolytatásával az MNB-nél. Az ÁSZ arra hivatkozott, hogy joga van arra, hogy ezt a vizsgálatot lefolytassa, mivel az MNB működése alapvetően befolyásolja a költségvetést. Az érdemi vizsgálatot azonban a Horn-kormány nem engedélyezte és az Orbán-kormány sem folytatta le. Amikor Orbán Viktor miniszterelnök megkísérelte rendezni ezt a kérdést, a nemzetközi pénzvilág és hazai képviselete óriási nyomást gyakorolt rá. Ezután elállt szándékától.

A lakosság a mai napig sem tudja, hogy miből jött létre az a 2023 milliárd forintos "nullás állomány", amelyet aztán piaci-kamatozású valódi adóssággá átminősítve a költségvetésre, azaz az adófizető polgárokra terheltek. Több adat is utal arra, hogy a pénzügyi hatalom által tudatosan előállított álveszteségekből, veszteségesre kifuttatott ügyletek külföldi partnereknél felejtett végeredményéből, a bécsi CW Bank rossz hiteleiből, a nevadai kaszinóból és pénzügyi csalásokból felhalmozódott veszteségekről van szó. Az így előállott veszteség összegszerűségében elérhette az MNB deviza-árkülönbözetből keletkező és nullás állományként nyilvántartott ún. hiányát. Valójában azonban a központi bank hibás működése során keletkezett károkból - elgazdálkodott, elfolyatott közpénzekből - származó veszteségekről volt és van szó, amelyeket a banktitok mögé bújt illetékesek, a magyar költségvetéssel, azaz a magyar állampolgárokkal fizettetnek meg. A rossz csengésű bankkonszolidáció helyett azért nevezte el ezt Medgyessy Péter és Surányi György adósságcserének, mert ez a szó homályos jelentésű és könnyebb manipulálni vele a közvéleményt.

Ha ez a kérdés választási téma lehetett volna, akkor olyan képviselőket választhattak volna a választópolgárok, akik kötelezettséget vállaltak volna e könyvelési tranzakcióval elvett 3,5 ezer milliárd forint visszaszerzésére. Mivel azonban ez nem volt a választási harc témája, így ma sem tudjuk hogyan növekedett 2023 milliárdra az állítólagos deviza-árkülönbözet. Azt sem tudjuk miért kellett azon az elszámolási gyakorlaton változtatni, hogy a deviza-árkülönbözet címén nyilvántartott névleges adósságát az állam mindig leírta önmagának. Miért nem írhatta le 1997-ben és azt követően is az állam a saját tartozását saját magának? És mekkora volt ténylegesen a deviza-árkülönbözet? Az MNB vajon milyen egyéb adósságát számolta még hozzá ehhez az összeghez?

A korrupció ellen harcot indító, és az ún. jóléti-rendszerváltást hirdető MSZP-SZDSZ kormánynak haladéktalanul ki kellene vizsgálnia ezt az ügyletet, és vissza kellene térnie az 1997-ig folytatott elszámolási gyakorlathoz. Az adófizető polgárok így visszakaphatnák a Horn-kormány által a pénzvilágnak átjátszott adó milliárdjaikat. Ebből a 3,5 ezer milliárd forintból nemcsak az egészségügy és az oktatásügy rendbetételére jutna, de a nyugdíjakat is végleg a kétszeresére lehetne felemelni, és nem kellene morzsákkal jutalmazni azokat, akik - tájékozatlanok lévén - fillérekért is odaadták szavazataikat. Ezt a 3,5 ezer milliárd forintot ugyanolyan intézkedéssel vissza lehetne adni a költségvetésnek és az adófizető polgároknak, ahogyan elvették tőlük.

Ezek mind sokkal lényegesebb kérdések, mint azok a személyeskedéssé fajult viták, amelyek a választási kampányt jellemezték.

Az Európai Unió a demokrácia süllyedő hajója?

A közhiedelemmel ellentétben a számok azt mutatják, hogy Magyarország támogatja gazdaságilag és pénzügyileg az Európai Uniót, és nem fordítva. Magyarország 1990-re érte el azt, hogy az ipari termékek terén fejlődő országként kezeljék, vagyis a magyar ipari termékekre az Európai Unió tagországai, valamint az Egyesült Államok és Kanada nem vetettek ki vámot. Magyarország azonban megvámolhatta az ezekből az országokból származó ipari termékeket. Ennek az elbírálásnak az volt az alapja, hogy a gazdasági fejlettség szintje hazánkban jóval alacsonyabb volt, mint az említett országokban. Ez a különbség az elmúlt 12 év során tovább növekedett, ugyanis Magyarország bruttó hazai összterméke csak 2000-ben érte el az 1990 évi szintet, tehát gazdasági fejlettsége 2000-ben is még 10 évvel elmaradt a fejlett ipari országokéhoz képest.

Az Európai Unió a csatlakozás egyik feltételeként szabta, hogy Magyarországnak meg kell szüntetnie az Európai Unióból származó ipari termékekre kivetett vámot és 2001-től már nem vethet ki olyan vámot, mintha Magyarország gazdaságilag már egyenlő szinten lenne az EU-val. Az elbírálás annak ellenére lett egyenlő, hogy a gazdasági fejlettség szintje közötti különbség az elmúlt 10 év során tovább növekedett. Ráadásul az Unióba történő belépés időpontját Brüsszel egyre távolabbra tolta, s így az előnyökért cserébe nem kell a központi alapokból támogatást nyújtania Magyarországnak.

Tovább rontja a helyzetet, hogy az EU-val történt megállapodás alapján Magyarország köteles vámot kivetni az egykori Szovjetunió utódállamaiból származó - főleg nyersanyagokból álló - importjára. Ez önmagában még előnyös is lehetne, mert a vámok a magyar költségvetés bevételét növelnék. A valóságban azonban az Európai Unió-beli cégek különféle pénzügyi műveletekkel elérték, hogy az áru többnyire az Európai Unióból származó áruként - például osztrák kereskedőkön keresztül - érkezik hazánkba. Ezzel az ún. közvetítői kereskedelemmel, amit az utóbbi években dinamikusan növeltek, az uniós országok cégei gyakorlatilag elvették Magyarország fejlődő-országbeli és az egykori KGST-hez tartozó országokban meglévő piacainak a jelentős részét. Az onnan érkező termékek most az uniós országok vállalatain keresztül - gyakran hosszabb utat megtéve - kerülnek a magyar piacra, jelentős többletköltséget és környezeti terhelést okozva. Jól példázza ezt az orosz földgáz importja, amelynek egy része Szlovákián és Ausztrián keresztül - azaz körbeszállítva - Nyugatról érkezik hazánkba, s az ellenértéket az orosz fél osztrák árukban kapja meg.

Az EU országokból származó import összege az 1994-es évi szinthez viszonyítva 1995 és 2000 között 8,3 milliárd euróval csökkent. Tehát ilyen összegű költségvetési bevételtől estünk el az említett időszakban. Ezt a kiesett bevételt a hazai gazdaság és lakosság terhelésével (adók, járulékok növelésével; juttatások elvonásával) kellett folyamatosan ellentételezni s így az import versenyképessége nagyjából kétszeresével, egyedül 2000-ben 3,2 milliárd euróval, azaz 800 milliárd forinttal javult a hazai termeléssel szemben. Ez a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország munkaképes lakosságának a foglalkoztatottsága mélypontra került és jelenleg is ott van.

Magyarország jelentős támogatást nyújtott az EU-nak a délszláv háború során, mert a bevezetett embargó, valamint a háború - Jugoszlávián kívül - Magyarországot sújtotta a legnagyobb mértékben. A károk felmérésére több becslés is történt. Az eredmények középértéke 3 milliárd eurót tesz ki. Az embargó bevezetését az EU országok követelték és szóban megígérték, hogy majd kártalanítják érte Magyarországot. Erre azonban a mai napig nem tértek vissza.

A magyar Országgyűlés 1991-ben törvényt fogadott el arról, hogy a külföldi tehergépjárművekre tonna-kilométerenként 3 forintos díjat kell kivetni. Az EU erőteljes nyomást gyakorolt a magyar kormányra, hogy saját fuvarozói mentességet élvezzenek a díj alól, illetve az EU-val kapcsolatos közúti áruszállítás is mentesüljön alóla. A magyar kormány engedett az EU követelésnek, és jelenleg már a hazánkban közlekedő külföldi tehergépjárművek 95%-a nem fizeti ezt a díjat. Az EU annak idején ellentételezésként írásban megígérte, hogy a díjat a forint/ECU árfolyam változásának megfelelően reálértékben szinten tarthatjuk, de az EU további nyomás-gyakorlása következtében ez sem következett be. Sőt 2001-ben olyan megállapodást kellett aláírnunk, ami még tovább növelte a kedvezmények mértékét. Ennek eredményeképpen 1992 és 2001 között a külföldi kamionok összesen 2,7 milliárd euró úthasználati díj megfizetésétől mentesültek. Az a kár viszont, amit Magyarország környezetében és infrastruktúrájában okoztak, ennél az összegnél lényegesen nagyobb.

Arra a kérdésre, hogy a magyar közúti fuvarozók kapnak e kedvezményeket az EU országaiban, a válasz az, hogy igen. Az így nyújtott kedvezmény azonban, a felét sem teszi ki annak, amit a külföldiek kapnak Magyarországon. Legutóbb az Európai Unió arra kötelezett bennünket, hogy országos közútjainkon a megengedett tengelyterhelést a jelenlegi 10 tonnáról 11,5 tonnára emeljük fel. Ez az intézkedés a magyar adófizetőknek további 300 milliárd forintjába kerül majd. Csak a közúton közlekedők töredékének az érdekeit szolgálja, és ezen belül is elsősorban az Európai Unió-beli fuvarozókét. Ezek a kedvezmények az Európai Uniós országok számára biztosítják a keleti piacok könnyebb megszerzését és a nagyobb külkereskedelmi hasznot. Ha számításba vesszük, hogy Magyarország az PHARE és az ISPA program keretében kapott az Európai Uniótól 1991 és 2001 között mintegy 1 milliárd euróra tehető támogatást, akkor világosan kitűnik, hogy mennyivel előnyösebb máris az Európai Unió számára a Magyarországgal fennálló gazdasági és kereskedelmi kapcsolat, vagy másképpen megfogalmazva: mennyire hátrányos Magyarország számára - a jelenlegi szabályozás miatt - az Európai Unióval folytatott kereskedelmi és gazdasági kapcsolata.

Mit ígér tehát Magyarországnak az Európai Unió?

Évi 2 milliárd euró támogatást. Ez azonban éppen csak annyi, amennyi a külkereskedelmi hiányunk a rendszerváltás óta. Tehát pontosan annyit adnak, amennyiből kifizethetjük azoknak a cikkeknek az importját, amelyeket Magyarországon is előállíthatnánk, ha a multinacionális cégek nem a magyar munkavállalók rovására erőszakolnák ki nyugati üzemeik foglalkoztatását. Ezen túlmenően jelentős összegű profitot is kivisznek az országból. Tavaly 1,6 milliárd euróra rúgott ez az összeg a magyarországi befektetéseik után.

Mi az, amit kér az Európai Unió Magyarországtól?

Először is termőföldjeink minél előbbi legalizált szabad felvásárlását. Azt kívánja, hogy 1 millió hektár termőföldet vonjunk ki a termelésből. Ragaszkodik ahhoz, hogy a magyar vállalkozások teljesen kiszolgáltatottak legyenek a jóval erősebb multinacionális cégek konkurenciájának. Ragaszkodik ahhoz, hogy Magyarország lemondjon az önálló alkotmányozás jogáról, szüntesse meg - jelentős mértékben - saját jogszabályainak a megalkotását, és vegye át az Európai Unió jogszabályait, amelyek máris 90 000 ezer oldalt tesznek ki. Az Európai Unió szorgalmazza a nyugati árak átvételét, de úgy, hogy a nyugati szintű bérek és jövedelmek nincsenek garantálva. Ezen túlmenően, ahhoz is ragaszkodik az Európai Unió, hogy Magyarország a bruttó hazai össztermékének az 1,27%-át, amely a jelenlegi költségvetés szerinti 12 530 milliárd forintra rugó hazai össztermék összegét véve 159 milliárd forintot tesz ki, befizesse az Európai Unió központi kasszájába.

Mi az, amit elhallgatnak az Európai Unióról a magyarok elől?

Először is elhallgatják, hogy az Európai Unióban felszámolták a jóléti államot és a szociális piacgazdaságot. Az Európai Unióban az elmúlt 15 év során áttértek a termelőgazdaság elsőségén nyugvó közgazdaságról a spekulációnak elsőbbséget nyújtó pénzgazdálkodásra. A kamatkapitalizmusnak ez a rendszere maximális mértékben eladósította az Európai Unió valamennyi államát, eladósította az Európai Unióban működő vállalatokat és egyre nő a lakosság eladósodása is.

A jelenlegi Európai Unió folyamatosan bontja le a szociális intézményrendszer hálóját és egyre kevesebb szociális támogatást nyújt lakóinak. Egyre drágul az egészségügyi ellátás és csökkenek a nyugdíjak is. Mivel a pénzrendszer irányítása az egyes tagállamok központi bankjaitól átkerült az Európai Unió Frankfurtban működő központi bankjához, ezért sem az egyes tagállamok kormányai és parlamentjei, sem az Európai Unió parlamentje, illetve kormányának feladatkörét ellátó Bizottsága, nem gyakorol ellenőrzést a közös pénz, az euró felett. Valamennyi monetáris hatalmi-jogosítvány átkerült a teljesen független és ellenőrzés nélkülivé vált intézményhez, az Európai Unió Központi Bankjához.

Ma már csak az Európai Unió Központi Bankja bocsáthat ki pénzt, szabályozhatja a forgalomban lévő pénz mennyiségét, határozhatja meg a kamatlábat és az euró átváltási arányát a többi valutához, elsősorban a dollárhoz, a fonthoz és a yenhez. Mindennek az a következménye, hogy nem lehetséges az Európai Unió szintjén olyan gazdasági programokat elindítani, amelyek új kibocsátású, alacsony kamatozású közhitelekből lennének finanszírozva, és amelyek úgy segítenék elő a gazdasági növekedést, hogy a folyamatokat elindító hitelek beáramlása a reál-gazdaságba nem okozna inflációt. Ha ugyanis a gazdasági program végén előálló áru- és szolgáltatás-növekedés értéke meghaladja annak a hitelnek a nagyságát, amely ezt a termelőfolyamatot beindította, akkor úgy lehet többletpénzt bevinni a gazdaságba, hogy nincs inflációs következménye.

Csak ilyen alacsony kamatozású közhitellel működtetett gazdasági programokkal lehetne csökkenteni az Európai Unióban a - 15 éve meglévő - 20 milliónyi munkanélküli számát. A tényleges munkanélküliek száma ennek mintegy a duplája, mert számos uniós polgár már végleg lemondott arról, hogy munkát találjon magának. Mivel a monetáris jogok kizárólag egy teljesen független központi bank hatáskörébe mentek át, mind a tagállamok kormányai, mind az EU brüsszeli Bizottsága (kormánya) el van zárva az olcsó közhitelezés lehetőségtől. Ez azt is jelenti: az Unió meg van fosztva attól a lehetőségtől, hogy valaha is megszabaduljon a tömeges munkanélküliségtől, s a vele járó káros gazdasági és társadalmi hatásoktól. A munkanélküli ugyanis nemcsak megélhetését veszíti el, de azt a lehetőségét is, hogy integrálódva a társadalomba, képességeit optimálisan kihasználja és teljes értékű életet éljen.

Az Európai Unió demokráciájával is komoly bajok vannak. Ez az Európai Unió már nem ismeri el sem az "egyenlő bánásmód-elvét", sem a viszonosság gyakorlatát. Ebben az Európai Unióban a monetáris hatalom a frankfurti Európai Központi Bankot valójában birtokló nemzetközi pénzügyi közösséggé, továbbá azé a többezres nagyságúra növekedett központi bürokráciáé, amely az ügyeket intézi Brüsszelben és Strassbourgban. Az Európai Uniónak megvannak a maga demokratikusan választott testületei, mint például a strassbourgi Európa Parlament, de ennek a közvetlenül választott testületnek nincs jogszabály-alkotási jogosultsága, csupán nem kötelező érvényű ajánlásokat fogadhat el. Vagyis a demokratikus hatalomgyakorlás intézménye helyett díszítő ornamens az Európai Unió demokrácia-deficitjének az elfedésére.

Nem mondják meg a magyar polgároknak, hogy az Európai Unióba történő belépés kényszerházasság, mert az Európai Unióból, hasonlóan a Varsói Szerződéshez és a KGST-hez, nem lehet kilépni. A kilépés módozatai nincsenek rendezve az Európai Unió 90 000 oldalt kitevő jogszabály anyagában. Az Európai Unióval tehát az a baj, hogy egyre jobban hasonlít a Szovjetunióhoz, egyre antidemokratikusabb, egyre centralizáltabb és egyre bürokratikusabb. Ezen nem is lehet akkor csodálkozni, ha tudjuk, hogy ugyanaz a háttérhatalom hozta létre és fejlesztette tovább, amelyik annak idején a bolsevikokat is hatalomra segítette Oroszországban azért, hogy kísérletet folytasson a kétpólusú társadalom kialakításával.

Ma még senki sem tudja, hogy milyen alkotmánya lesz az Európai Uniónak és azt sem, hogy milyen reformokat fogadnak el jelenlegi döntéshozói. Így mi magyarok sem tudhatjuk, hogy a még ismeretlen reformok - és ismeretlen alkotmány - megfelelőek lesznek-e nekünk, vagy sem.

Vannak olyan gyakorlati kérdések is, amelyek közvetlenül érintik a magyar munkavállalókat az Unióba való belépésünk esetén. Miből élnek meg például azok a dolgozók, akiknek a munkahelyét még keletebbre viszik el a nyugati befektetők, mert ott majd még kevesebb bért kell fizetniük?

Miből élnek majd meg azok a magyar földművelők, akiket eddig eltartott a termelésből kivonandó 1 millió hektár? Hogyan él meg az "átlag-magyar" a nyugat-európai bér töredékéből, ha egyidejűleg nyugat-európai fogyasztói árakon kell vásárolnia?

Mit kap azért cserébe a magyar társadalom, hogy feladja szuverenitását, azt a jogát, hogy saját alkotmánya legyen, hogy önmaga hozhassa saját törvényeit? Mit kap azért cserébe Magyarország, hogy ismét feladja oly sokáig nélkülözött függetlenségét?

Egy olyan centralizált bürokrácia, amely ma Brüsszelből irányítja az Európai Uniót, nem kényszeríthető arra, hogy felelősséget vállaljon a magyar polgárok jólétéért. A megmaradó magyar kormány pedig itt marad tényleges hatáskör nélkül, mivel mozgási lehetőségét korlátozza az a bizonyos 90 000 oldalt kitevő európai uniós szabálymennyiség.

Mitől demokratikus az Európai Unió? Hogyan érvényesül benne a nép kormányzása a nép által, a népért, ha a legfontosabb pénzügyi, gazdasági és politikai döntéseket a lakosság semmilyen módon nem tudja befolyásolni?

A 2002-es magyar parlamenti választásnak az egyik legfontosabb témája az Európai Unióba történő belépés vagy távolmaradás kérdése kellett volna, hogy legyen. Ez valóban magyar sorskérdés, amely hosszú időkre el fogja dönteni a magyar társadalom, a magyar nép egészének a sorsát. De ezt a fontos kérdést is gondosan távol tartották a választást megelőző közéleti vitáktól.

A NATO tagország Norvégia elutasította, hogy belépjen az Európai Unióba. Az Európa közepén fekvő Svájc kitartott semlegessége mellett, megtagadta, hogy belépjen az Európai Unióba. Dánia az Unió tagja, de azokat az alapvető változásokat, amelyeket az Európai Uniót irányító hatalmi elit hozott, nem fogadta el. Dánia egyaránt elutasította a maastricht-i és nizza-i szerződéseket. A dánok megtartották saját központi bankjukat, saját pénzüket, a dán koronát, és továbbra is dán feltételek szerint lehet dán földet birtokolni. De a dánok még saját dán útlevelükről sem voltak hajlandók lemondani. Az Európai Uniót irányító hatalmi elit egyre-másra szavaztatta a dán lakosságot, de az következetesen kitartott álláspontja mellett. Így Dánia formailag az Unió tagja, gyakorlatilag azonban megtartotta függetlenségét. Melyik földrészen van Dánia, Svájc és Norvégia? Európában van. Hol lesz Magyarország, ha az érdekeit veszélyeztető, vele szemben az egyenlő-elbánás és a viszonosság elvét nyíltan megtagadó, egyre antidemokratikusabbá váló Európai Unióba nem lép be? Európában marad, ott ahol mindig is volt. Csak sokkal előnyösebb helyzetben lesz a vele szemben követelődző Európai Unióval szemben, ha kívül marad, mint ha elfogadja ennek a nyugati-mintájú Szovjetuniónak a diktátumát.

E sorok írója számára ma már ismert, hogy annak idején a NATO körökben mennyire aggódva figyelték, hogy mi lesz a magyarországi népszavazás végeredménye. A NATO-nak ugyanis sokkal nagyobb érdeke fűződött ahhoz, hogy Magyarország csatlakozzon hozzá, mint amilyen haszonnal ez Magyarország számára járt. A balkáni rendezéssel szembenéző NATO-nak geopolitikai okokból rendkívül nagy szüksége volt a régió központi térségében elterülő Magyarországra. Ha az akkori magyar vezetés abból indult volna ki, hogy a NATO-nak jobban kell Magyarország, mint Magyarországnak a NATO, akkor sokkal jobb feltételeket tudott volna kialakítani a belépéshez. Így például elérhette volna, hogy a magyar haderőnek a NATO erőihez való integrálása ne kizárólag Magyarországot terhelje, hanem ezeknek a költségeknek egy jelentős részét a NATO vállalja magára.

A Horn-kormányt - és a mögötte álló politikai pártot - nyomasztotta egykori kommunista múltja és Moszkva-hűsége. Úgy érezte: minden feltétel nélkül kell csatlakoztatnia Magyarországot a NATO-hoz, hogy ezzel is igazolja a Nyugathoz való feltétlen lojalitását. Valójában ez a kommunista múlt biztonsági kockázata, mivel túlkompenzálásra, - szervilis magatartásra - kényszeríti az egykori kommunistából szocialistává átvedlett vezetőket. Alázatosabban kiszolgálják a Nyugat minden kívánságát, mint azok a politikai vezetők, akiknek nincs ilyen múltja, és akik nem akarnak mindenáron szalonképesek lenni a Nyugat jelenlegi vezető köreinél.

Az Európai Unióhoz történő csatlakozásunkat illetően hasonló a helyzet, mint a NATO-ba való belépésünkkor volt. Abból a valós helyzetből kellene kiindulnunk, hogy az Európai Uniónak sokkal jobban szüksége van Magyarországra, mint Magyarországnak az Európai Unióra. Ez abból a tényből adódik, hogy az Uniónak bizonyíthatóan sokkal több haszna van Magyarországból, mint amennyi haszna Magyarországnak valaha is lehet az EU-ból. Magyarország alázatos vezetői sajnos előre megadtak az Európai Uniónak minden előnyt és kedvezményt: pénzügyit, gazdaságit, szociálpolitikait, anélkül, hogy ezért megkapták volna a viszonosság és egyenlő elbánás elvén alapuló ellentételezést. A brüsszeli bürokrácia máris gyarmattartóként diktálja a feltételeket a meghódított provincia Magyarországnak, és nyíltan közölte: csak másodrendű szerepre tarthat igényt, ha be is lép az Európai Unióba. Magyarországot külterjes mezőgazdasági művelésre kívánják átállítani, kapitalista nagybirtokrendszerrel és olcsó munkaerővel. Nyíltan közlik vele, hogy nem tarthat igényt a többi Uniós országgal való egyenlő elbánásra. Kezd testet ölteni az a sokak által megfogalmazott félelem, hogy Magyarország csak az Európai Unió hátsó udvarába kerülhet be, lakói pedig másodrendű polgároknak, cselédeknek.

Eljött az ideje annak, hogy Magyarország visszavegye az Európai Uniótól azokat a kedvezményeket, amelyeket valójában nem is lett volna köteles nyújtani addig, amíg nem tagja az Uniónak. Csupán Magyarország vezetőinek túlzott szervilizmusa vitte a magyar társadalmat ebbe a kedvezőtlen helyzetbe. Ha ezt megtenné Magyarország, akkor sokkal kedvezőbb feltételeket tudna kialakítani magának most, és időben is hamarabb kerülhetne be az Európai Unióba. Ma pontosan azért húzzák Magyarország felvételét a brüsszeli illetékesek, mivel amit kaphattak, azt már megkapták. Amíg hazánk nem rendes tag, addig az Európai Unió nem köteles ellentételezést nyújtani neki a központi költségvetéséből. Brüsszel számára tehát előnyös Magyarország felvételének a minél messzebbre való elhalasztása. Ha az Európai Unió csak akkor jutna a magyar kedvezményekhez, ha már Magyarország az Európai Unió tagja, akkor az meggyorsítaná a döcögő tagfelvételi eljárást.

Ha összevetjük az Európai Unióba való belépés előnyeit a hátrányokkal, akkor a hátrányok lényegesen meghaladják az előnyöket. Magyarország katonai biztonságáról nem az Európai Unió, hanem a NATO gondoskodik. Magyarország akkor is európai ország és a NATO tagja marad, ha nem lesz a gyarmattartóként viselkedő Európai Unió lekezelt provinciája. Magyarország, és a magyar állam, a Honfoglalással került Európába. Az Európai Unió nem azonos Európával. Európa létezett akkor is, amikor nem volt Európai Unió, és létezni fog azután is, amikor már nem lesz az Európai Unió, amely máris egy nyugati kiadású Szovjetunióra kezd hasonlítani.

Összefoglalva: Hiányzott a 2002. évi parlamenti választási kampányból: 1. Hogy az eladósítás és a kamatkapitalista magánpénzrendszer bevezetése hasította ketté az országot. 2. Hogy még nem történt meg az elszámolás a privatizált nemzeti vagyon 90%-ával a tényleges tulajdonosok, a magyar állampolgárok felé. 3. Hogy mekkora az ország tényleges eladósodása ma, s ezért milyen adósságterheket kell viselnie? 4. Hogy miként hajtottak végre adósságcserének nevezett újabb bankkonszolidációt 1997-ben, amely 3500 milliárd forinttal terhelte meg a költségvetést? 5. S végül hiányzott az is, hogy milyen súlyos hátrányokkal és mily csekély előnnyel járna az Európai Unióhoz való csatlakozás.

Amikor e sorok írója a Közép-Európai Egyetemen tartott konferencián felvetette, hogy a szembenálló felek ezúttal is mellőzték a valódi magyar sorskérdések megvitatatását a választási kampány során, és utalt a fent részletesen kifejtett problémákra, naivul azt hitte, hogy a konferencia vezetői erre valamilyen választ fognak adni. A választási kampánystratégiákhoz tartozónak vélte, hogy a demokratikus közélet e fontos fórumán ne másod- és harmadrendű kérdések körül folyjék a vita, hanem a társadalom szükségleteit, érdekeit és értékeit érintő legfontosabb kérdésekről. A választási kampányban azért uralkodott el a személyeskedés, mert a szembenálló felek mellőzték a valóban fontos kérdések felvetését. A konferencia szervezői és a vitát irányító szakemberek azonban nem válaszoltak a felvetett kérdésekre. Vajon miért nem?


2003
Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció II.
13. fejezet




Hátra Kezdőlap Előre