A "Drágakő-akta" és a történelmi igazság

A Drágakő-akta néven (Gemstone File) ismerté vált irat bármennyire is furcsán hangzik, amerikai szamizdatnak tekinthető. Az Aviátor című film ismét felkeltette iránta a figyelmet, mert számos részlete Howard Hughes életével foglalkozik, méghozzá annak a korszakából, amikor a különc milliárdos eltűnt a közvélemény szeme elől. A Drágakő-aktákat több részletben éveken át írta egy Bruce Porter Roberts nevű amerikai, aki San Franciscoban élt. Egyes részleteit elkezdték terjeszteni már 1969-ben. A kézzel írott dokumentum jóval több, mint ezer oldal terjedelmű. A Drágakő-aktát végül is egy rövidített változat (Skeleton Key - összefoglaló vázlat) tette ismerté, amely 1975 május 1-e óta van forgalomban. Eleinte másolták, ma már az Internet a legfőbb terjesztője.

A Gemstone File eddig öt vagy hat különböző változatban került forgalomba. Az egyik leghatásosabb változata az úgynevezett "Kiwi Gemstone", amely az Új-Zélandra vonatkozó eseményekkel egészíti ki az eredeti amerikai változatot. Már most előre bocsátjuk, hogy a Gemstone File egyes kutatói szerint az immáron nagysikerű globális szamizdat tipikus formája annak a dezinformációnak, amit az átlagemberek átlagos eszközeikkel saját köreikben terjesztenek. Más szóval nem a hatalom birtokosai az életbentartói a rendelkezésükre álló tömegtájékoztatási ipar útján.

Az említett "Skeleton Key" az 1975 május 1-i dátumot viseli. Szerzője azzal indokolta elkészítését, hogy Bruce Roberts feljegyzései oly terjedelmesek, komplexek és témái oly különböző módon kapcsolódnak egymáshoz, hogy csak egy ilyen - elsősorban az időrendet követő - elrendezésben válnak érthetővé. Az összefoglaló tömören ismerteti azoknak a történéseknek a hátterét, amelyek erős nyomot hagytak a világtörténelem alakulásán. Bruce Roberts, az eredeti feljegyzések szerzője, nyilvánvalóan sokat látott és hallott, továbbá elég motívuma lehetett ahhoz, hogy vállalja mindennek a leírását és a közreadását. A rövid változat olvasói természetesen feltették a kérdést: hol vannak az eredeti dokumentumok? Az olvasók közül többen is úgy vélték, hogy egy beavatott által megfogalmazott dezinformációs célzatú szamizdatról van szó. Ezúttal azonban nem orosz, vagy valamelyik kelet-európai nyelven, hanem angolul.

Tényként állapíthatjuk meg, hogy a "Skeleton Key to the Gemstone File", az amerikai alternatív kultúra egyik legnagyobb hatású irományává vált. Sok amerikai kézről kézre adta és tömegesen másolták. Egyes változatai megjelentek különböző folyóiratokban, így például Larry Flynt lapjában, a Hustler-ban. Még tréfás rajzsorozatú változat is készült róla. A 24 oldalnyi Skeleton Key örökzöld darabja lett világszerte az alternatív kiadványokat terjesztő könyvesboltoknak. Különösen az arab államokban népszerű. Egyes országokban még a helyi viszonyokhoz is adaptálták, kiegészítve az adott ország hasonló történeteivel. Ez történt például Új-Zélandon. A Drágakő-akta hamarosan megjelent regényekben és filmek is készültek a benne foglaltakról.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy mi vonzza az embereket ehhez az íráshoz, és miért hiszik el bizarr történeteit? Kétségtelen, hogy a különböző vallási és faji türelmetlenség az egyik tényező. Rejtett - pontosabban belemagyarázható - antiszemitizmusa nyilván hozzájárult népszerűségéhez a Közel-Keleten. Az akta egyes állításai viszont kemény támadást intéznek a katolikus egyház ellen. Ez viszont egyes protestáns fundamentalisták szemében jelenthet jópontokat.

A legtöbb olvasó azonban nem elvakultságai vagy szűklátókörű állításai miatt állt e különleges írásmű mellé, hanem azért, mert számukra hihetőnek tűnő megoldást ad a John F. Kennedy (JFK) elleni merénylet hátterére, Mary Jo Kopechne chappaquiddick-i tragédiájára, J. Edgar Hoovernek, az FBI egykori főnökének a hiányzó dokumentumaira és nem utolsó sorban Howard Hughes-nak, az excentrikus milliárdosnak a különleges eltűnésére. Magát a rövid változatot sok olvasója meggyőzőnek találta rövidsége és tömörsége miatt is. Az is igaz, hogy a szöveg nem érvel, csak állít. Tömör, velős, magvas megfogalmazásai lenyűgözően hatnak az olvasóra. Ha valaha is létezett Bruce Roberts, akkor meg lehet ezzel a rövid változattal elégedve.

Hogyan szemléli a világot a Skeleton Key?

Bruce Roberts abból indul ki, hogy a látható világ mögött létezik egy nem látható érdekcsoport, amit ő röviden és képletesen értelmezve egyszerűen "Maffiának" nevez, és ez az érdekcsoport irányítja az Egyesült Államokat, tartja kézben az úgynevezett katonai-ipari komplexumot, a hírszerző és titkosszolgálatokat, de még a Vatikánt is. Arisztotelész Onassis, a görög származású hajómágnás ennek, a háttérhatalomnak az egyik fontos frontembere, aki ezt a maffiát, legalábbis a látható részét, a háttérből irányítja. A Kennedy-család is ehhez az érdekcsoporthoz csatlakozott és annak a koordinátái között cselekedett és cselekszik. Ha nem, akkor számolnia kell a kemény szankciókkal.

Bruce Roberts szerint Arinak (vagyis Arisztotelész Onassisnak) azonban kemény versenytársa támadt az aviátor-iparmágnás Howard Hughes személyében. Hughes az 1950-es években nagy összegekkel támogatta az akkori alelnököt, Richard Nixont és a politikába fektetett pénz jó üzletnek bizonyult. Sikerült adómentességet élvező virágzó vállalat- birodalmat létrehoznia. Az akta szerint Onassis 1957-ben elrabolta Hughes-t, mégpedig a milliárdos saját munkatársainak a segítségével. A rablás nem ment simán, mert Hughes ellenállt. Ennek nyomait az élete végéig viselte a fején és a testén, sőt az agysérülések nyomán súlyos "idegrendszeri károsodást" is szenvedett. Bruce Roberts szerint Howard Hughes életének a hátralévő részét az Onassis magántulajdonában lévő Skorpió-szigeten töltötte. Egyik hasonmása, L. Wayne Rector lépett a hirtelen remetévé átalakult igai Hughes helyébe, míg a milliárdos kettes-számú dublőre, Broocks Randall színész lett az egyes-számú hasonmás, az ál-Hughes dublőre. Hughes-nak a kézírását pedig erre a célra készített speciális software segítségével számítógéppel utánozták. Hughes, akit masszívan adagoltak heroinnal, kábítószerfüggővé vált és élő halottként fejezte be életét.

1960-ra már a pénzhatalom nem látható kormányzatának akkori ügyeletes frontembere - Onassis - ellenőrizte mind a republikánus, mind a demokrata párt színeiben pályázó politikusokat, köztük az elnökjelölteket is. Amikor a Kennedy-család feje, Joseph Kennedy meghalt, fiai - az elnök John F. Kennedy és az igazságügy-miniszter Robert Kennedy - önállósították magukat a "Maffiától" és nem teljesítették többé annak az utasításait. A JFK által irányított legitim kormányzat még arra is merészkedett, hogy lecsapjon egy Castro-ellenes szervezkedésre Louisiana-ban. Ez a szervezkedés lényegében Onassis, illetve az Onassis által is képviselt háttérerők irányítása alatt állott. Ezért, valamint más sérelmekért is, Onassis (és akiket képviselt) a hivatalban lévő elnök ellen fordultak.

Ahhoz, hogy az engedelmességet megtagadó JFK-t eltávolítsák, először Estes Kefauver szenátorral kellett leszámolni. A szenátor bűne az volt, hogy átlátott a háttérerők mesterkedésein és azzal fenyegetőzött, hogy leleplezi őket. Kefauver állítólag "színinfarktusban" halt meg a Szenátus üléstermében, miután megevett egy almás rétest, amelyet Sodium Morphate-tal ízesítettek. Bruce Roberts szerint a történelmet a háttérből irányító erőknek ez már évszázadok óta a kedvelt mérgezési eszköze, mert úgy okoz szívelégtelenséget, hogy magában a testben nem hagy nyomot. A méreg kellemes ízű és illatú, süteménybe helyezve észrevehetetlen. Hasonló "öngyilkosságot" készítettek elő a Washington Post című napilap főszerkesztőjének, Phil Graham-nek az eltávolítására is. A főszerkesztő azért volt útban, mert a kibontakozó hatalmi küzdelemben JFK oldalára állt. Bruce Roberts szerint Onassis-nak vezető szerepe volt Kennedy elnök meggyilkolásában. A háttérerők által rábízott feladat végrehajtásához Ari igénybe vette frontemberként Johnny Roselli maffiafőnököt. (Ez úttal már a szűken értelmezett valódi maffiáról van szó.) JFK kiiktatásának a forgatókönyve a klasszikus maffiaszabályok szerint történt. Aki legyilkolja ellenfelét, az zsákmányként magával viszi az asszonyát is. Edward Kennedy tanult a történtekből és örök hűséget esküdött Onassis-nak, valamint azoknak, akiknek a görög hajómágnás ebben az időben az egyik ügyvezető képviselője volt. Bruce Roberts szerint Edward Kennedy szándékosan és személyesen távolította el az élők sorában Mary Jo Kopechne-t Chappaquiddick-szigetén azért, hogy megakadályozza azoknak az információknak a közreadásában, amelyekhez Robert Kennedy titkárnőjeként hozzájutott, valamint, azokért az információkért, amelyek a Kennedy-család üdülőjében tartózkodva akaratlanul is a tudomására jutottak. Mary Jo Kopechne rájött a Kennedy-család és a Maffia szoros kapcsolatára. Onassis fedezte ezt a bűncselekményt. Az igazság Chappaquiddick-ről azonban mégiscsak valahogy eljutott Eugenie Niarchos-hoz, aki Stavros Niarchos-nak, a másik görög hajómágnásnak volt a felesége. Stavros rettegve Onassis bosszújától személyesen ölte meg Eugenie-t, még mielőtt bárkinek is elmondhatta, amit megtudott.

Robert Kennedy is eredetileg nyilvánosságra akarta hozni mindazt, amit testvére 1963-ban történt meggyilkolásáról tudott. Könyvének a címe "The Enemy Within" (Az ellenség belül van), soha nem jelenhetett meg, legalábbis ezt állítja Bruce Roberts a Drágakő-aktában. Ténylegesen a könyv 1960-ban íródott és a Teamsters Union (Amerikai Teherautó-sofőrők és Fuvarosok Szakszervezete) és annak vezetője, James P. Hoffa körüli bűncselekményekkel foglalkozott. Amikor Robert Kennedy 1968-ban beszállt az elnökválasztási kampányba, Onassis új taktikát használt: agykontroll alatt álló merénylőt vetett be Robert Kennedy eltávolítására, Sirhan Bishara Sirhant.

Bruce Roberts szerint Onassis-nak és az általa képviselt világuralmi érdekcsoportnak kulcsszerepe volt a vietnámi háborúban, amelyet arra kívánt felhasználni, hogy az ebben a térségben található kőolajat megszerezze, valamint az úgynevezett Arany-Háromszögben bebiztosítsa ellenőrző szerepét a kábítószer-kereskedelem, elsősorban a heroin forgalom felett. Ugyanez az érdekcsoport bocsátotta ki a hamisnak bizonyult "Pentagon Papers"-t (Pentagon Iratokat) abból a célból, hogy eltereljék a közvélemény figyelmét a közéleti személyiségek elleni merényletekről. A kínai kormány is állítólag Bruce Roberts írásaiból szerzett tudomást ezeknek az eseményeknek a hátteréről, és az így szerzett információkat arra használta fel, hogy zsaroljon velük az ENSZ-ben. J. Edgar Hoover ugyancsak nyilvánosságra akarta hozni a JFK elleni merénylet és a Hughes elrablásával kapcsolatos tényeket, miután azokról Bruce Roberts írásaiból tudomást szerzett. Az FBI főnöke is hamarosan Sodium Morphate-tal ízesített ételt kapott, halála után pedig a nyilvánosságra szánt iratait elégették. Emlékeztetjük az olvasót, hogy mindezt Bruce Roberts állítja a szamizdat-bestsellerré vált "Drágakő-aktá"-ban.

Az újraválasztáshoz közeledve Nixon elnök, aki korábban már elolvasta Bruce Roberts beszámolóját Hughes elrablásáról, egyre inkább aggódott azért, hogy demokrata riválisai mennyit tudhatnak minderről. Különösen azért aggódott, hogy Larry O'Brien, a Demokrata Párt elnöke mennyit tudhat, és adott esetben mit használhat majd fel ellene. Ezért Nixon - állítja Bruce Roberts - felbérelte azokat a személyeket, akikből később összeállt a "Plumbers" (Vízvezetékszerelők) elnevezésű csoport, azzal a feladattal, hogy akadályozzák meg az információk kiszivárgását, szerezzék meg, ha kell betöréssel is, a szükséges iratokat. 1972. februárjában a "Vízvezetékszerelők" Roberts után is kémkedtek San Fransico-ban, ahol ebben az időben élt. Az általa látogatott vendéglőben, ahol törzsvendégnek számított, Roberts barátainak őszintén beszélt mindarról, amit tudott. Kedvenc témái közé tartozott a drágakövek szintetikus módszerekkel történő előállítása is. Ezért Gordon Liddy, aki a Watergate betörést végrehajtó Plumbers-csoport főnöke volt, átvette a Gemstone (Drágakő) elnevezést és ezt használta a Nixon újraválasztását célzó ambiciózus terv kódneveként. Ennek a San Fransisco-i bárnak a tulajdonosa ezeket a beszélgetéseket teljes terjedelemben magnetofon szalagra rögzítette. Mindezt Catherine Graham, a Washington Post tulajdonos-főszerkesztője megbízásából tette, akinek a titkos alkalmazottja volt.

A "Vízvezetékszerelők" ezt követően valóban betörtek a Demokrata Párt washingtoni Watergate Szállódában lévő központjának az irodahelyiségeibe. A betörést végzők nem tudták azt, hogy San Fransisco-ban még egy másik személy is gyűjtött adatokat Catherine Graham megbízásából - név szerint Hal Lipset magándetektív. Lipset, aki ugyancsak tudomást szerzett a készülőben lévő tervekről, rejtve egy másik magnetofon szalagot is készített és ez vezetett a Watergate Hotelba betörők elfogásához. Egyébként az egész eseményt videókamerák is rögzítették.

Amikor a botrány kitört, Nixon neheztelve beszélt Bruce Roberts-ről. Ez a szövegrész az, amelyet eltávolítottak a Fehér Házban készült magnószalagokról. Ezért hiányzik az a hírhedté vált 18,5 perc. Lipset magánnyomozó ugyancsak fültanúja volt azoknak az információknak, amelyeket Bruce Roberts, a San Fransico-i orosz (szovjet) konzulátuson adott. Ezek az információk vezettek végül is Nixon lemondásához. Ha ezt nem teszi meg, akkor az elnök felelősségre vonását célzó impeachment-eljárás feltárta volna az igazságot Howard Hughes elrablásáról és Onassis tevékenységéről. (Legalábbis így látja az a Bruce Roberts, aki érthetően nagy fontosságot tulajdonít saját személyének és írásainak.)

Az 1970-es évek elején bejárta a világsajtót az a hír, hogy egy álmarxista úgynevezett forradalmi szervezet, a Symbionese Liberation Army (SLA) - Együttélési Felszabadítási Hadsereg, elrabolta William Randolph Hearst sajtómágnás unokáját, Patty Hearst-öt, a Hearst sajtóbirodalom örökösnőjét. A Drágakő-akta szerint az SLA, amelyet a CIA irányított és finanszírozott, ezt azért tette, hogy lejárassa a baloldalt. Hasonló módon a maffia ösztönzésére került sor a hírhedté vált "zebra"-gyilkosságokra, amelyeket a Nation of Islam (Iszlám népe) mozgalom befeketítésére használtak. A mozgalom megszállottjai vállalták magukra a felelősséget a bűncselekményekért. 1975. márciusában Arisztotelész Onassis meghalt. Ezt követően kitört az utódlási küzdelem a vezető szerepért a maffián belül, és a szemben álló frakciók számos gyilkosságot követtek el.

Stephanie Caruana és Mae Brussell szerepe a Drágakő-akták karrierjében

Az előzőekben csak a vázlat kivonatát ismertettük, amelyből sok mindent ki kellett hagynunk. Válaszolnunk kell arra, hogy honnan származik, hogyan jött létre ez a különleges tartalmú szöveg és mennyit lehet igaznak elfogadni állításaiból? Az első kérdésre sem egyszerű a válasz, mert többen is állítják, hogy ők azok, akik az eredeti Bruce-féle szövegekből - ha nem is az egészből, de annak jelentős részéből - kivonatot készítettek. E sorok írója úgy gondolja, hogy a legvalószínűbb szerző Stephanie Caruana, az egykor nagyon sikeres és nagy példányszámban fogyó "Playgirl" nevű magazin munkatársa volt.

Bruce Porter Roberts valóban létezett, noha kevés dokumentummal alátámasztható adatot ismerünk róla. Valószínűleg New York-ban született 1917-ben és San Fransisco-ban halt meg 1975 július 30-án, állítólag agydaganatban. Egy lánya ma is él. Fénykép is van róla, ahol éppen ékszert tűz egy neves művész ruhájára. Ez egybecseng azzal az állítással, miszerint a szintetikus drágakövek előállítása volt a valódi szakmája. Az 1969-től 1975-ig terjedő időben hosszú, kézzel írott leveleket küldött különböző ismert személyeknek. Azt is mondják róla, hogy megélhetése érdekében tetőfedő munkát is végzett.

Caruana Roberts leveleihez Mae Brussell-en keresztül jutott, akit az összeesküvés-tan királynőjének becéztek. Brussell volt az, aki Roberts leveleit egy dossziéban gyűjtötte és ráírta, hogy "Gemstone File", mivel a szerzője a szintetikus drágakövek szakembere volt. Mae Brussell híres Los Angeles-i rabbinak volt a leánya és csak hajszálon múlott, hogy nem szerzett PhD-t pszichológiából a híres Stanford Egyetemen: férjhez ment és ez más irányba terelte életét. 1963-ban a televízión keresztül láthatta Lee Harvey Oswald letartóztatását és ez a jelenet kényszerítette arra, hogy életét az igazság kiderítésének szentelje. Így lett belőle "összeesküvés kutató", hivatásos konspirológus. A legtöbb összeesküvési kutatótól eltérően Brussell-nek nem voltak sem antiszemita, sem kommunista-ellenes előítéletei. Ezzel szemben a II. Világháború utáni újfasiszta jelenségeket célozta meg. Nézeteit a különböző újságokban publikálta és heti rádióprogramja is volt, amelyet "World Watchers International"-nek neveztek. Ezt a műsort 17 éven át sugározták a Monterey Radio stúdióiból. Érdekfeszítő elemzéseit sokan hallgatták, és számos követője akadt. Több alkalommal életveszélyesen megfenyegették, különösen az után, hogy egy Los Angeles-i rádió is átvette a programját. Ezt követően gyanúsnak is nevezhető gyors lezajlású rákbetegségben, 1988. októberében meghalt.

Mae Brussell nem volt hivatásos kutató vagy médiaszakember, de rendkívül alapos és tisztességes munkát végzett. Ezen kívül több gyermek édesanyjaként családját is ellátta. Stephanie Caruana-ra már inkább illik a "magányos kívülálló" meghatározás. Ő magát így jellemezte:

"A Playgirl magazin számára írtam cikkeket, elsősorban a nőket érdeklő témákról - így a korai abortusz új módszeréről olyan időben, amikor a magzatelhajtás még csak New York-ban és Kaliforniában volt engedélyezve. Írtam a megfelelő táplálkozásról, a terhesgondozásról, interjút készítettem a néger költőnővel, Maya Angelou-val és a fekete feminista aktivistával, Flo Kennedy-vel. A Playgirl nagy lendülettel indult, valószínűleg a benne látható meztelen férfi fotók miatt, de szeretném azt hinni, hogy részben az én cikkeim miatt is, amelyek segítették a nőket."

Ez a karrier 1974-ben fordulathoz érkezett, amikor is Caruana segített Mae Brussell-nek megírni a Patty Hearst elrablásáról szóló történetet. Ebben azt állították, hogy a hírszerző szolgálatnak az emberei manipulálták az SLA-t. Cikkükre reagálva az SLA vezetője durva kirohanással válaszolt.

A Playgirl főszerkesztője tette azt az ajánlatot, hogy a szerzőpáros írjon egy cikket Howard Hughes-ról. Miközben Caruana kutatott Mae Brussell háziarchívumában, kezébe akadtak Bruce Roberts levelei. Már utaltunk rá, hogy Bruce Roberts rendszeren hallgatta Mae Brussel műsorait, és hosszú leveleket küldött számára. A műsorkészítő és hallgatója még személyesen is találkozott. Brussell-nek azonban komoly fenntartásai voltak Roberts-szal kapcsolatban és erről így számol be Caruana:

"Mae azt ajánlotta, hogy ne olvassam el a leveleket, inkább csak lapozzam át őket és csak azokat a részeket olvassam el rendesen, amelyek Howard Hughes-ra vonatkoznak. Éjszaka - hosszú, kemény nap után - kimerülten kezdtem az olvasást. Az első oldal tele volt mindenféle gyilkossággal, méreggel, trágár szavakkal. Első reakcióm az volt, hogy ez a fickó paranoid skizofréniás. Sokat hallottam az ilyenekről. Arra voltam beállítódva, hogy automatikusan elutasítsam azokat, akik ilyesmiről és ilyen stílusban beszéltek. Úrrá lettem első reakciómon és elhatároztam, hogy előítélet-mentesen fogom végigolvasni. A kép összeállt az elsőtől az utolsó oldalig."

Caruana végül is szakított Brussell-el és felkereste Bruce Roberts-et. Caruana-ra úgy hatott Roberts, mint egy megelevenedett James Bond, aki a kémek, bérgyilkosok és a lehallgatott telefonok világában él. Roberts meggyőzte látogatóját, hogy valóban ő találta fel a szintetikus rubint, amelyet a lézerkísérletekhez használnak, és gyakran eladott mesterséges drágaköveket külföldi kormányoknak titkos adatokért cserébe. Erről állította Caruana, hogy létezett egy világot behálózó, magas szintű információ-csere. Caruana tehát Bruce Roberts meggyőződéses hívévé vált és az általa készített kivonat, a Skeleton Key, valójában Caruana hitvallásának tekinthető.

A legnehezebb kérdés azonban az, hogy mennyire lehet igaznak tekinteni Bruce Roberts állításait? A Gemstone File eddigi elemzései abból indultak ki, hogy az akta tézisei olyan hiteles személytől származnak, aki be volt avatva olyan információkba, amelyek az átlagember számára elérhetetlenek. Ha Bruce Roberts valóban paranoiás skizofrén lenne, vagy ha nem rendelkezne a titkosszolgálatok zárt köreihez tartozó informátorokkal, akkor ki hinne el bármit is, akár az eredeti iratoknak, akár a belőlük készült kivonatnak? Ha tehát Bruce nem lenne tiszta elméjű és különlegesen informált személyiség, akkor ő is csak egyike lenne azoknak a rajongó félnótásoknak, akik szenvedélyesen gyűjtik az újságkivágásokat, és spekulációkból építenek légvárakat.

A Caruana által készített Skeleton Key azonban nem - vagy csak alig - tartalmaz bizonyítékokkal alátámasztott igaz adatokat, amelyek más módon nem lettek volna elérhetőek a nagyközönség számára az akta keletkezésének időpontjában. A történelem menete gyakran kemény tényekkel támasztja alá a korábban nem bizonyított állításokat. De a Drágakő-akta alátámasztására eddig csak kevés ilyen bizonyítékot nyújtott a történelem, vagyis az akta állításainak a többsége még bizonyításra vár.

Nézzük mit is állít az akta és mit mondanak a történelmi tények?

1. Arisztotelész Onassis, a görög hajómágnás nem éppen az ideális pályázó arra, hogy a képletesen értelmezett "Maffia" (háttérhatalom, láthatatlan kormányzat) és az eredeti értelemben vett (szűken értelmezett) maffia legfőbb főnöke legyen. Először is nem volt olasz. Bruce Roberts értelmezésében a "Maffia" tehát mást jelent, mint a háttérhatalom egész hálózatát. A Skeleton Key azonban sokkal több hatalmat tulajdonít Onassis-nak, mint amit akár a legrosszindulatúbb életrajzírója is állít róla. Tény, hogy a görög hajómágnás vagyona túlszárnyalta szülőhazájának, Görögországnak az egész évi jövedelmét, de azért vagyona nem versenyezhetett olyan családokéval, mint a Rockefeller vagy a Rothschild dinasztia. Sem barátai, sem ellenségei, de még családtagjai sem céloztak arra, hogy a háttérhatalom hálózatának a világszintű vezetője lett volna. Maria Meneghini Callas, a világhírű operaénekesnő, aki hosszú időn át Onassis élettársa volt, szintén nem tett erről említést. Jackie Kennedy-ről, a későbbi Jackie Onassis-ról még elképzelhető, hogy tudott hallgatni, de egy nagyon is emocionális és impulziv operaénekesnőről aligha.

Az is elfogadhatatlan, hogy Onassis irányíthatta a háttérből a CIA-t. Az 1954. évi "Jiddah Megállapodás" valóban biztosította Onassis-nak, hogy hajói szállíthassák a szaúdi kőolaj túlnyomó részét. Ez azonban sértette az Aramco (Arabian-American Oil Company) által képviselt amerikai érdekeket. Ezért az Aramco valójában azt kérte az amerikai kormányzattól, hogy fékezze meg a görög hajómágnást. Tény, hogy az FBI főnöke, Edgar Hoover, Amerika-ellenesnek nevezte Onassis-t. Az amerikai hatóságok elkobozták hajóit, és le is tartóztatták a görög hajómágnást. Korábban lehallgatták telefonbeszélgetéseit, az újságok negatívan írtak róla és nemzetközi bojkott fenyegette vállalatát. 1956-ban Onassis kiegyezett ellenfeleivel, de a Szaúd-Arábiával kötött szerződést át kellett engednie sógorának, Stavros Niarchos-nak, az Aramco jelöltjének.

Amikor Bruce Roberts feljegyzéseit készítette, ezek a tények még nem voltak ismertek és legendák vették körül a titokzatos Onassis-t. A görög hajómágnás sok amerikait megsértett, amikor feleségül vette a mártírrá vált amerikai elnök özvegyét. Ezt úgy tekintették, mint amikor a maffiás háborúban valaki megszerzi trófeaként a legyőzött ellenfél asszonyát. A CIA is hozzájárult reputációjához. Ezért sokan túlértékelték lehetőségeit. Ma már azonban tudományos alapossággal megírt tanulmányokból is lehet tájékozódni, és ezek alapján Onassis életútja más megvilágításba kerül.

Onassis karrierjét az 1920-as évek közepén azzal kezdte, hogy titokban dohánynak álcázott kábítószert szállított Törökországból Argentínába. Onassis számos nagybefolyású emberrel épített ki kapcsolatot, köztük a Rothschild-dinasztia vezető tagjaival, Peron argentín elnökkel, Winston Churchill-lel. Amikor a II. Világháború elején Franklin Delano Roosevelt elnök aláírta az ellenséggel való kereskedést szabályozó rendeletet (Trading With The Enemy Act), legálissá vált, hogy háború idején is szállítani lehessen Németországnak, ha ehhez az akkori pénzügyminiszter Hans Morgenthau, engedélyt adott. Onassis a legmagasabb illuminátus körök tagjaként mindkét oldal számára szállított kőolajat és fegyvert. Az ITT amerikai világcég telefonjait használták a német tengeralattjárók. A görög hajótulajdonosok 450 kereskedelmi hajóval rendelkeztek a II. Világháború előtt. Ezekből - Onassis állításai szerint - 410-et elsüllyesztettek a háború idején. Hivatalos források szerint azonban csak 360-at. A görög hajótulajdonosok tehát elveszítették nagy kereskedelmi hajóikat. A német tengeralattjárók és vadászgépek azonban egyetlen egyszer sem támadtak rá Onassis hajóira, noha azok rendszeresen a háborús zónában hajóztak. Ugyanezt tették a szövetségesek is. Így Onassis-nak egyetlen hajója sem süllyedt el, és egyetlen tengerészének sem görbült meg a haja szála. Még az a hajója is veszteség nélkül úszta meg, amelyik éppen Skandináviában tartózkodott, amikor a németek megszállták Norvégiát. Minderre csak azért hivatkozunk, hogy Onassis-nak mégis csak kivételes befolyással rendelkező személynek kellett lennie.

2. Howard Robard Hughes, akinek a személye már életében legendává vált, ismét a közvélemény figyelmébe került, a számos Oscar-díjat kapott "Aviátor" című film révén. Hughes azonban nemcsak kiváló repülő, de az 1930-as és 1940-es években sikeres filmproducer és üzletember is volt. Hughes 1957-ben eltűnt a nyilvánosság szeme elől. Sokan - köztük Mae Brussell és Jim Keith is - kétségbe vonták, hogy még él. A legfantáziadúsabb személyek még azt is bizonyítékokkal próbálták alátámasztani, hogy Hughes azért tűnt el a nyilvánosság szeme elől, hogy teljesen új személyazonosságot vegyen fel. Így például George LoBuono 2001-ben arról tett közzé tanulmányt, hogy Richard Helms nemcsak megszólalásig hasonlított a különc milliárdosra, hanem a CIA korábbi főnöke valójában maga Howard Hughes volt (lsd. http://www.newsmakingnews.com/helmslobuono.htm).

Ma már többet tudunk az 1966-tól 1970-ig terjedő időszakról, amikor az excentrikus milliárdos (illetve aki helyettesítette a nyilvánosság előtt) számos kaszinót vásárolt Las Vegas-ban áron felül, miközben a Desert Inn nevű hotel legfelső emeletén lévő lakosztályban élt szinte hermetikusan elzárkózva a külvilágtól. Egészsége és lelkiállapota sokat romlott. Ezt különböző szerzők más-más oknak tulajdonítják. Ki vérbajra, ki túlzott gyógyszerszedésre, szegényes étkezésre hivatkozik, de még olyan életrajzírója is akad: Charles Higham, aki szerint valójában az AIDS egyik korai változatával állunk szemben. Hughes mindig fontos hadiszállító volt és részt vett a CIA költséges programjaiban. Ezt jól mutatja a Glomar Explorer története.

A Glomar Explorer-t 1973-ban azért építette Hughes cége, hogy kiemeljen egy szovjet atom-tengeralattjárót, amely elsüllyedt a Csendes-óceánon és 5200 méter mélységben feküdt a tengerfenéken, 750 mérföldre Hawaiitól. A szovjet haditengerészet is ki akarta emelni, de nem találta. Az 1970-es években Howard Hughes, a Deep Ocean Mining Project keretében hozta létre a Glomar Explorert, amely 1974. júniusában megtalálta az elsüllyedt szovjet atom-tengeralattjárót és megkezdte azt részletekben a felszínre hozni.

1957-ben az üzleti körökben nevet szerzett, és korábban az FBI és CIA számára dolgozó Robert Maheu, vette át Hughes vállalkozásainak az irányítását. Nagy önuralmat gyakorolva teljesítette a milliárdos excentrikus kívánságait. (Több kutató szerint Robert Maheu Ari Onassisnak is dolgozott.) Michael Drosnin a Wall Street Journal, a New York Times és a Washington Post munkatársa "Citizen Hughes" című bestsellerében hasonmásban közli Hughes számos kézzel írott feljegyzését, amit az árnyékként őt kísérő Maheu-hoz intézett. Ezek többségének a szövege komikus. Állítólag a legfantáziadúsabb regényíró sem tudta volna kitalálni Hughes-nak az elkeseredett kívánságát egy abszolút tökéletes televíziókészülék iránt. A két férfi indulatos kitörésben vált el egymástól. 1970. novemberében Hughes egyre jobban félt a Nevadában végzett nukleáris kísérletektől. Emiatt a Bahamákra távozott, ahová vagy önként vagy kényszerből ment. Innen útja Nicaraguába vezetett. Robert Maheu meggyőződött arról (legalábbis ezt állította), hogy az Intertel nevű magánnyomozó cég rabolta el a milliárdost. Charles Higham viszont úgy gondolja, hogy betegsége ellenére Hughes irányította üzleti ügyeit.

Martin Cannon 2001-ben megjelent "The Real Gemstone File" nevű tanulmányában (http://www.newsmakingnews.com /mcgemstoneexposedatlast.htm) Caruana-tól eltérően azt állítja, hogy Hughes-t nem 1957-ben, hanem 1970-ben rabolták el, ha egyáltalán sor került emberrablásra. Visszavonultsága ellenére többé-kevésbé tudni lehetett Hughes-nak (vagy az őt helyettesítő személynek) a hollétéről 1957 és 1976 között. Martin Cannon szerint eddig írásszakértők meggyőzően nem vonták kétségbe azoknak a személyes feljegyzéseknek az eredetiségét, amelyeket Hughes intézett Maheu-hoz. Bruce Roberts-nek az az állítása, hogy a nagyiparos kézírását számítógépes technikával utánozták, Cannon szerint azért nem fogadható el, mert állítólag ezt még ma sem lehet tökéletesen elvégezni komputerekkel, és még kevésbé volt lehetséges Hughes életében.

3. A következő nagy téma: a Watergate-ügy. Caruana összefoglalójában azt állítja, hogy G. Gordon Liddy kezdte használni a Gemstone kifejezést, miután az általa vezetett csoport tagjai hallották ezt Bruce Roberts-től 1972. februárjában, egy San Fransisco-i bárban. Itt az időrend okoz problémát. Liddy formálisan 1972. januárjában terjesztette elő a "Gemstone Tervet" Nixon igazságügy-miniszterének. Az úgynevezett "víz-vezetékszerelők" irányítója a szóban forgó Tervet már jóval korábban kidolgozta. A Watergate botrányról szóló könyvek egyike sem említi, hogy a "vízvezetékszerelők" valaha is elutaztak volna San Fransisco-ba ezekben az időkben. S ha Liddy mégiscsak elutazott, miért tartotta volna azt olyan szigorúan titokban, hogy egy bárban találkozott Bruce Robertssel. Martin Cannon azt is állítja, hogy az eredeti Bruce Roberts levelekben egyáltalán nem szerepel ekkoriban a Gemstone kifejezés. Csak később kezdte ezt használni, miután Liddy-nek a tervét az újságok megírták. Ekkoriban a sajtóban - de a sajtó nyilvánosságán túl is - sokan gondolták úgy, hogy a Watergate betörés kapcsolatban állhatott Nixon és Hughes pénzügyi kapcsolataival, amelyek ebben az időben széles körben ismertek voltak. Ez az elgondolás tehát nem Bruce Roberts-től származik. (A Nixon elnök lemondásához vezető Watergate-botrány részleteire még visszatérünk, mert erre vonatkozóan sokkal elfogadhatóbb magyarázat is van. A teljes tényállásra a Watergate-ügy kapcsán is még várni kell, mert a botrányt megszellőztető Bob Woodward újságíró, a Washington Post jelenlegi főszerkesztője, csak akkor nevezheti meg állítólagos informátorát - "Deep Throat"-ot (Mély Torkot) - ha a titkos tájékoztatást adó személy már meghalt.)

4. A John Fitzgerald Kennedy elleni merénylet a Skeleton Key következő fő témája. A benne olvasható verzió hasonló azokhoz a változatokhoz, amelyek az erről szóló irodalomban bőségesen fellelhetőek. A Bruce Roberts által emlegetett Eugene Hale Brading 1967-ben sok újságcikkben előfordult, amikor is a New Orleans-i ügyész, Jim Garrison lépéseket tett a kiadatása érdekében. 1973-ban jelent meg egy újabb könyv Peter Noyes tollából (Legacy of Doubt - Kétes hagyaték), amely részletesen foglalkozik a Brading üggyel. Bruce Roberts azt állítja, hogy a maffia főnöke, Johnny Roselli, lőtt rá Kennedy-re a híressé vállt "Grassy Knoll"-ról (Dallasban a texasi tankönyvraktárral szembeni füves-fás területről), majd pedig eltűnt a kerítés mögött egy búvólyukban. Ilyen búvólyuk azonban nem létezett. Azt, hogy Roselli részt vett a CIA által szervezett Castro-ellenes merénylet előkészítésében, 1967. márciusában vált ismertté, amikor két neves újságíró: Drew Pearson és Jack Anderson ezt megírta. Egy országszerte több lapban is megjelentetett cikkben. Ebben az is olvasható volt, hogy a maffiának és a CIA-nak a közös erőfeszítése vezetett a Kennedy merénylethez. Ez a cikk győzhette meg Bruce Roberts-et arról, hogy Roselli-t kell központba állítania. Az az elgondolás azonban, hogy maga a maffia vezére adja le személyesen a gyilkos lövést, teljesen életszerűtlennek és nevetségesnek tűnik. (E sorok írójának az álláspontját a JFK elleni merényletről a "Miért kellett meghalnia a három Kennedynek?" c. könyv tartalmazza, amely 2003-ban jelent meg az Intermix Budapest Kiadó gondozásában.)

5. Patty Hearst elrablása és az úgynevezett "Zebra-gyilkosságok" alkotják a következő két témát. Bruce Roberts írásai itt lényegében Mae Brussell-nek a rádióműsorában elhangzott nézeteit visszhangozzák. Minthogy Roberts rendszeresen hallgatta Brussell-t, ezért ez a forrás nem bizonyul további bizonyításra. Ugyanakkor itt sem árt megemlíteni, hogy attól még egy állítás tartalma nem válik igazabbá, mert többen és sokszor ismétlik ugyanazt. Az ismétlés nem bizonyítás. Sokkal meggyőzőbb, hogy ha különböző forrásokból származnak az azonos tartalmú megállapítások. Minthogy Mae Brussell és Bruce Roberts szorosan együttműködött, így nem lehet állításaikat különböző forrásból származónak tekinteni.

Többször is szerepel a különlegesen hatékony szuperméreg, a szódium-morfát. Roberts szerint ez az állítólagos méreg olyan szagot áraszt, mint az alma. Második állítása az, hogy ezt a mérget már a középkor óta alkalmazzák. Harmadik állítása az, hogy boncolásnál nem mutatható ki a testben. Negyedik állítása pedig az, hogy a patkányméregnek egy szokásos alkotóeleme. Ez utóbbi állítását akkor is megerősítette, amikor személyesen beszélt Caruana-val. Martin Cannon szerint a patkányméreg-csomagokon ezt az alkotóelemet nem sorolják fel. Ugyancsak nincs a szódium-morfátról szó a mérgekről szóló szakkönyvekben. A patkányok irtására általában arzént, sztrihint és warfarin-t használnak, amelynek a szaga nem hasonlít az almáéra. A morfát kifejezés arra utal, hogy a morfiumnak lehet valamilyen származéka, de a morfiumot nem tudták szintetizálni a középkor idején. Ennek az anyagnak a szaga sem hasonlít az almáéra. A morfium csak igen nagy adagban halálos méreg, minthogy az emésztőrendszeren való felszívódása csökkenti a hatékonyságát. Injekcióval való bevitel esetén más a helyzet. A boncolás a morfium jelenlétét gyorsan ki tudja mutatni. A tudomány jelenlegi állása szerint sokkal hatékonyabb mérgek is rendelkezésre állnak, ha valaki ily módon akar ellenségétől megszabadulni.

6. További téma a Gemstone-akta kapcsolata Ian Flemming-gel és könyveinek híres hősével, James Bonddal. D.H. Childress, aki szilárdan meg van győződve a Gemstone-akta hitelességéről, azt írja, hogy Ian Flemming, a "Diamonds Are Forever" (Gyémántok az örökkévalóságnak) cimű könyvében megerősítette Bruce Roberts-nek azt az állítását, hogy Onassis elrabolta Howard Hughes-t. Childress úgy véli, hogy Flemming, aki a brit hírszerzés magas beosztású munkatársa volt a II. Világháború alatt, hősét a briliáns agyú bűnözőt, Ernst Stavro Bloefeldet, Onassis-ról mintázta. A "Gyémántok az örökkévalóságnak" filmváltozatában Bloefeld elrabolja a világtól elzárkózottan élő Las Vegas-i milliárdost, Willard Whyte-ot, akiben még a legegyszerűbb néző is Howard Hughes népszerűsített figuráját ismerheti fel. A film készítői White-ot a mára már lebontott "Landmark Hotel"-ben filmezték, ahol valamikor tényleg lakott Hughes. Childress úgy véli, hogy Ian Flemminget hírszerzői kapcsolatai informálták Hughes 1957-es elrablásáról és említett regénye valójában tényirodalom, amit szépirodalomnak álcáztak.

A Whyte-Hughes rablás nemcsak Flemming regényében, de Richard Maibaum filmjében is szerepel. Flemming 1964-ben meghalt. A film 1971-ben készült, amikor sok hír terjengett Hughes Las Vegas-i különcségeiről. Feltételezhető, hogy a filmkészítő ki akarta használni a Hughes figurájában rejlő hatásvadászó lehetőségeket. Mindezt azért említjük, mert Bruce Roberts láthatta a filmet, és annak állításait átvehette. Ian Flemming ettől függetlenül támaszkodhatott Onassis életére, amikor megformálta hősét, Bloefeld-et. Amikor a CIA 1954 és 1956 között konfliktusba keveredett Onassis-szal, valóban igyekezett szörnyetegnek beállítani a görög hajómágnást. Martin Cannon azonban úgy véli, hogy a mintául szolgáló személy Aleister Crowley lehetett, az O.T.O (Ordo Templi Orientis) nevű kvázi-szabadkőműves titkos társaság vezetője. A briliáns tehetségű Crowley kérgesszívű, önimádó volt. Kinézetre hatalmas testű, kopasz és csúnya. Mégis egészen különleges hatást gyakorolt a nőkre, akik nem tudtak neki ellenállni. Mindez Bloefeld-re is ráillik. Crowley is olyan főnemesi címmel dicsekedett, amellyel soha nem rendelkezett, és ugyanezt tette Bloefeld is.

Ezt az elemzést természetesen a Gemstone-akta hívei nem fogják elfogadni. Először is felhozhatják azt az érvet, hogy ez csak Stephanie Caruana-nak a Skeleton Key néven ismertté vált összefoglalóját teszi a helyére. Az ebben fellelhető kétes részeket megoldaná az, ha nem az eredeti írásoknak a kivonatával foglalkoznánk, hanem magukkal az eredeti feljegyzésekkel. Egészen addig, amíg azokat nem lehet közvetlenül megismerni, addig nem lehet eldönteni: mekkora az igazságtartalmuk? Bruce Roberts eredeti feljegyzéseinek a hiányában tovább lehetett spekulálni, hogy valójában mi lehet még bennük?

Martin Cannon már hivatkozott tanulmányában azt állítja, hogy neki sikerült megszereznie Roberts Bruce levelei egy részének a fotókópiáját. Cannon szerint Caruana Skeleton Key-je nem az eredeti Gemstone File, hanem csupán annak a 400 oldalnyi kézzel írott levélnek az összefoglalása, amelyekhez Caruana Mae Brussell-nek a dossziéjából jutott. De ez a 400 oldal is csak egy részét képezte annak a több mint ezeroldalnyi kéziratnak, amit maga Roberts írt. Egyelőre senki sem tudja, hogy hol van a hiányzó több mint hatszáz oldal. Elképzelhető, hogy valaki egyszerűen kidobta, amikor Roberts meghalt. Caruana ugyan azt állítja, hogy nála van egy kisebb gyűjtemény, amely mindössze 351 oldal terjedelmű. Ezeket azonban Caruana Mae Brussell dossziéjából másolta le. Ezek alkotják a tényleges Drágakő-aktákat.

Amikor Mae Brussell meghalt 1989-ben, barátai, követői és örökösei nem tudták, hogy mit kezdjenek az általa létrehozott archívummal. Hiányzott egy szakképzett könyvtáros, aki ezt az anyagot megfelelően kezelhette volna. Még Mae Brussell lekicsinylő bírálói szerint is a gyűjtemény oly sok értékes anyagot tartalmazott, hogy érdemes lett volna szakszerűen rendezni, feldolgozni. Brussell ritkaságai között természetesen ott volt az eredeti Gemstone File is. Az is felmerült, hogy létrehoznak egy Mae Brussell Kutatási Központot, élén a híres baloldali konspirológussal: John Judge-dzsal.

Végül is Brussell archivált anyagai Virginia McCullough gondozásába kerültek. Előzőleg a gyűjtemény Tom Davis-nél volt, akit Brussell-hez hosszantartó barátság fűzött. De neki sem sikerült Brussell-könyvtárat létrehoznia a kaliforniai Santa Barbara-ban. Minden esetre Martin Cannon Tom Davis útján jutott hozzá a Brussell által összegyűjtött Bruce-féle iratokhoz. Kiderült, hogy a legendás Roberts-féle levelek már nincsenek a Gemstone feliratú csomagban. Az eredeti kézírású oldalak eltűntek. Elképzelhető, hogy Mae Brussell visszaküldte őket Bruce Roberts-nek, de mielőtt ezt tette, fotókópiát készített a jogi méretű lapokhoz (az Egyesült Államokban a jogi természetű iratok nagyobbak, mint a normál iratlapok).

Jim Keith, aki 1992-ben publikálta a Skeleton Key-t és a különböző hozzáfűzött kommentárokat, valóságos keresletet hozott létre az eredeti Bruce Roberts-féle levelek iránt. Ezért felmerült, hogy Tom Davis ezeket kiadja. Ettől azért állt el, mert az eredeti iratok sokkal kevésbé meggyőzőek, mint az, amit Caruana készített. Martin Cannon kezdettől fogva kétségbe vonta, hogy Onassis irányította a JFK-elleni merényletet és Howard Hughes elrablását, mégis azt remélte, hogy az eredeti Roberts iratok többé-kevésbé világos formában tájékoztatnak arról: hogy honnan szerezte információt? Ehelyett azt kellett megállapítania, hogy Roberts állítólagos bennfentes forrásai továbbra is teljesen ismeretlenek. Valószínűleg soha nem is léteztek. Egyik helyen van ugyan utalás arra, hogy szintetikus rubint adott egy külföldi országnak cserébe Onassis naplójáért. Roberts azonban soha nem nyújt közelebbi leírást erről a naplóról, nem idéz belőle, és nem nevezi meg azt az országot sem, ahonnan kapta. Cannon-nak az is problémát okozott, hogy a Skeleton Key számos állításának nincs nyoma az eredeti levelekben. Caruana összefoglalója az eredeti szövegnél komplettebb összeesküvési elméletet tartalmaz. További gondot jelentett, hogy az eredeti írások arra utaltak, hogy Bruce Roberts elmebeteg lehetett. Nem egyszerűen neurotikus, bolondos, excentrikus, fanatikus, önfejű, téveszméket követő, paranoid és ehhez hasonló jelzőkkel illethető, hanem a szó legszorosabb értelmében - pszichiátriai definíció szerinti - őrült.

Semmi nem támasztja alá az önmagáról tett állításait. Nincs bizonyíték arra, hogy személyesen közrehatott volna az elnökválasztások kimenetelében, hogy az írásai elősegítették Kína felvételét az ENSZ-be, és hogy Hughes vállalata ellopta volna az általa feltalált módszert a szintetikus rubin előállítására. Aki valaha is tanulmányozta a skizofrén betegek írásait, azonnal felismeri ezen írások közös tulajdonságait Bruce Roberts-nál is. Ismétlő, formátlan és ömlesztett tudatáramlás. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy Gemstone-akta tézisei körbejárták Földünket. Igen sok ember számára ezek a tézisek hitvallássá váltak.

Felmerül az a kérdés is, hogy a Caruana által írott tömör kivonat miért tartalmaz egy sor olyan állítást, amely nincs az eredeti levelekben. A tömör kivonat miért bővíti ki a téziseket, ahelyett, hogy azokat rövidített formában összefoglalná? Azért, hogy erre választ kapjon, Cannon levelet írt Caruana-nak. Ő először arra kért bizonyítékot, hogy Cannon valóban elolvasta-e Roberts eredeti írásait. Egy részletes válasz meggyőzte erről. Végül is azt a választ adta Cannon-nak, hogy a Skeleton Key számos információja nem a levelekből származik, hanem azokból a személyes beszélgetésekből, amit ő Caruana Bruce Roberts-szel folytatott. Mae Brussell elítélően nyilatkozott a Skeleton Key-ről, de ennek mélyebb okait nem mondta meg. Mindenesetre Brussell ellenezte Roberts leveleinek a másolását és szétosztását. Ugyanakkor ezzel a titkolódzással akaratlanul is hozzájárult a legenda kialakulásához.

Caruana cikke a Playgirl Magazinban

Stephanie Caruana 1974. decemberében Mae Brussell-re, a szerzőtársára és egy Tiger Eye (Tigrisszem) fedőnevet használó informátorra hivatkozva állítja, hogy Howard Hughes meghalt 1971. április 16-án a Görögországhoz tartozó Tenos szigetén. Állítólag e tényről sokan tudnak, csak hallgatnak. Ennek a neve "Golden Silence", vagy más néven Omerta. A kanadai Midnight című lap 1971. október 18-án két fényképet is közölt. Az egyiken egy erőtlen férfi ül tolószéken, sebészeti kötéshez vagy műtőssapkához hasonlóval a fején. Egy férfi és egy nő kíséri. Az asszony megszólalásig hasonlít Jackie Kennedy Onassis-ra. A második fényképen két férfi látható, amint támogatják sétálás közben a béna beteget, miközben egy nő figyeli őket.

Egy George Duncastle nevű férfi azt állította, hogy ő készítette a fényképeket az Oriana nevű sétahajóról, amelyen tíznapos kirándulást tett. Elhaladtak Skorpió-szigete mellett (ez Onassis tulajdona volt) és az idegenvezető tájékoztatta erről az utasokat.

1971. augusztus 30-án a Midnight felhívta a figyelmet egy szemtanúra, aki beszámolt arról, hogy mit látott Skorpió-szigetén. Természetesen azonnal megindult a spekuláció, hogy ki lehetett ez a szinte teljesen mozgásképtelen nyomorék. Hamarosan felkutattak egy ápolónővért, aki elmondotta, hogy 1968. novemberétől 1969. januárjáig állt Onassis alkalmazásában és azért kapta meg az állást, mert jól tudott angolul. A beteggel ugyanis angolul kellett beszélni. Kiemelkedően magas fizetést kapott, de elő volt írva a legszigorúbb titoktartás. A szigeten, Onassis magánkórházában két orvos és három nővér dolgozott, de csak egy beteg volt. Ez a beteg magas volt, 180 cm feletti és szinte mindig hallgatott. Súlya alig volt. Magatehetetlen volt, mint egy csecsemő. A béna beteget Mr. Smih-nek szólították, és fejének a hátsó része csupa seb volt, mintha többször is operálták volna. Az ápolónővérnek azt mondották, hogy a beteg agyának egy részét el kellett távolítani.

Amikor ez az ápolónővér 1969. januárjában távozott a szigetről, kapott egy nagyobb összeget és újból kötelezték a hallgatásra. Caruana és szerzőtársa Mae Brussell, felteszi a kérdést, hogy ez a titokzatos beteg vajon nem Howard Hughes volt-e? Ha igen, akkor viszont ki volt az, aki az Egyesült Államokban kezelte Howard Hughes-ként a milliárdos hatalmas vagyonát és irányította az egyre növekvő Hughes-birodalmat?

A Midnight idézi a Hellas nevű hajó idegenvezetőjét is. Eszerint az idegenvezető az elmúlt három évben sokszor látta a tolószékes embert, amikor a hajó elhaladt a Skorpió-szigeténél. Utoljára 1971. tavaszán látta David Cordrey amerikai őrnagy ugyanezt a férfit. Az őrnagy azt is elmondotta, hogy 1971. április 18-án szemtanúja volt egy temetési szertartásnak a Ión-tengeren. Két gyorsjáratú nagyobb motorcsónak érkezett a Skorpióról és megkezdte a vízfelszín tisztítását a sziget egyik sziklás pontjánál. Később emberek érkeztek és az őrnagy távcsővel figyelte a történteket. Az egyik jelenlévő egy pap volt, a másik Jackie Onassis, egy harmadik pedig Ted Kennedy. Végig ott maradtak a szertartáson és figyelték, amint a koporsót a tengerbe bocsátják.

A Brussell és Caruana által írott cikk harmadik közreműködője Tiger Eye, az informátor, azt állította, hogy Howard Hughes 1971. április 16-án meghalt és következő nap Tenos-nál eltemették az Égei-tengerben. Tenos Athéntól délkeleti irányban, 120 kilométerre fekszik az Égei-tengerben. A Skorpió-sziget pedig 256 kilométerre nyugatra, a Ión-tengerben található. A szerzők felteszik a kérdést, hogy egy és ugyanazon személyt, vagy pedig két különböző embert temettek-e el? És vajon kik voltak ők?

Tiger Eye szerint, aki széles körű információs kapcsolatokkal rendelkező szerkesztő volt, Howard Hughes magatehetetlen nyomorék volt, és már 1957. óta nem élt az Egyesült Államokban. Ezért a cikk szerzői fel is teszik a kérdést, hogy vajon ez az oka-e annak, hogy Hughes hirtelen életformát változtatott és a teljes visszavonultságot választotta a korábbi nagyvilági élet helyett, amikor habzsolta az élet örömeit és élvezte a nyilvánosságot. A remete életmódra áttérés lehet azok erőfeszítéseinek a következménye, akiknek titkolniuk kellett, hogy a Hughes gazdasági-birodalmat már nem valódi tulajdonosa irányítja. A Hughes-ról ismert adatok mind 1957. előttről származnak, elsősorban abból a könyvből, amelyet Noah Dietrich írt "Howard: The Amazing Mr. Hughes" címmel. Hughes 1925-ben örökölte a Hughes Tool Company-t (Hughes Szerszámkészítő Vállalatot), amely közismert tény volt. Az 1930-as években Hughes világhírű repülőként megjavította a földkörüli repülés világrekordját, és ezért színes szerpentin-szalagok tonnáival, a nagy megtiszteltetést jelentő ticket-tape parádéval ünnepelték New York-ban. Új repülőgépeket tervezett és fontos szerződéseket kapott a kormánytól. Falta a csinos nőket, és fényképein kora legszebb színésznőivel és színésznő-jelöltjeivel volt látható. 1942-ben felbérelte sajtómenedzsernek John Meyer-t, aki a cikk írásakor Onassis alkalmazásában állott, és egyik legfőbb feladata Jackie Onassis szemmel tartása volt.

Dietrich szerint Hughes az 1940-es és az 1950-es években nagy összegekkel támogatta a különböző politikusok kampányait. Ezek között voltak helyi hivatalnokok, adóellenőrök, seriffek, bírák, kormányzók, képviselők és szenátorok, de még alelnökök és elnökök is. Hughes "remetesége" úgy tűnik, hogy 1946. július 7-éhez kötődik, amikor lezuhant gépével és súlyos sérüléseket szenvedett. Dietrich szerint kilenc bordája eltörött és megroncsolódott a tüdeje is. Más beszámolók szerint számos égési sérülést szenvedett a fején, a koponyacsontja és arccsontja is összetört. Emiatt jelentősen megromlott a hallása is. Felgyógyulása után Hughes bajuszt növesztett, hogy rejtse az arcán lévő sérüléseket. Hipochonderként kényszeresen viselkedett és legtöbb idejét magányosan töltötte. Egy korábbi FBI és CIA ügynök, Robert Maheu lett a közeli munkatársa, személyes biztonságáról pedig a mormon egyházhoz tartozó korábbi rendőrök gondoskodtak testőrökként. Különcségeiről egész legendák terjengtek. Hughes és Dietrich is csak telefonon keresztül tartották a kapcsolatot egymással.

1957. elején Hughes egyik jogásza azt ajánlotta, hogy helyezzék Hughes-t gondnokság alá, mert nem teljesen cselekvőképes. Két héttel később Dr. Verne Mason, a milliárdos háziorvosa, aki ekkor már a Hughes Medical Institute igazgatója volt, ugyanezt javasolta Dietrich-nek. Dietrich azonban elutasította ezt.

1957. március 12-én Dietrich telefonon keresztül felmondta az állását. Állítólag Hughes ekkor a Beverly Hills Hotel magánlakosztályában tartózkodott. Több beszámoló szerint is Howard Hughes másnap "feleségül vette" Jean Peters-t, akivel már évek óta volt viszonya. Hughes azonban színésznők egész sorával tartott kapcsolatot, és semmiféle jelét sem mutatta annak, hogy valamelyiknél ki akarna kötni.

Stanton O'Keefe: The Real Howard Hughes Story című könyvében így számol be az esküvőről: "Klasszikus példája annak, hogy milyen vonzalmat érzett Hughes a titkolódzás iránt. A nevadai Tonopah-ban volt a szertartás. Howard Cannon szenátor, aki ekkor ügyvéd volt Las Vegasban és barátságban állt Hughes-szal, intézte el a jogi formaságokat. Ebbe az a trükkös megoldás is beletartozott, amely biztosította a házassági szerződés érvényességét, miközben megengedte a párnak, hogy álnév alatt regisztráltassák magukat."

Riporterek egész hada akart tudósítani az esküvőről, de hiába. Éveken át úgy szólt a hivatalos változat, hogy Hughes és Jean Peters "együtt élt" Bel Air egyik luxusvillájában. A házaspárt soha nem látták együtt házasságuk 13 éve alatt és egyetlen olyan fénykép sincs, ahol együtt lennének láthatók. Miután "Hughes" (pontosabban, az a valaki, akit annak hittek) 1966. végén Las Vegas-ba költözött. "Házasélete" abban merült ki, hogy Jean Peters időnként eltávozott a bel air-i házból, hogy meglátogassa "Howard-ot" Las Vegasban egy-két órára három-négy hetenként. 13 évi "házasság" után Jean Peters beadta a bontókeresetet és 1971. júniusára el is vált. Jean állítólag mindezért kétmillió dollárt kapott. Brussell és Caruana fel is teszi a kérdést: vajon ez a "házasság" csak a nagyvilágnak szánt magyarázat arra, hogy Hughes miért hagyta abba a fiatal színésznők habzsolását, amikor 1957-ig ez volt az egyik legfőbb kedvtelése? Ha Hughes-t valóban eltemették 1971. áprilisában, akkor a "bontókereset" nem csupán egy trükk volt-e azok elhallgattatására, akik azt állították, hogy Hughes halott vagy halálán van? A halottak nem szoktak elválni és Jean Peters pedig hallgat.

Dublőrök főszerepben

Amikor Noah Dietrich eltűnt a színről 1957-ben, Hughes üzleti birodalmában Robert Maheu és Chester Davis került az első sorba. Egy San Fransisco-i újság idézte a volt FBI alkalmazottat, Maheu-t: "1957-ben (Hughes) Montrealba ment. Onnan a Bahamákra távozott és ott töltött hat vagy hét hetet a nassau-i Emerald Beach Hotel ötödik emeletén, mielőtt visszatért Los Angeles-be." Maheu tehát elismerte, hogy alkalmazásának 16 éve alatt személyesen mindössze kétszer látta Hughes-t, röviden 1954-ben és 1966-ban. Valaki azonban visszatért Nassau-ból Los Angeles-be. Vagy Hughes volt, vagy Hughes-nak az egyik hasonmása. Számos fénykép van Howard Hughes-ról, amelyek 1947 körül készültek, azt követően, hogy repülőszerencsétlenségben majdnem meghalt. Az arca egy kissé ferde és bajusza túlságosan hosszú, a mosoly pedig szinte teljesen eltűnt arcáról.

Noah Dietrich könyvében láthatjuk először azt a férfit, aki Hughes hasonmása lehetett. A képen egy rokonszenves, mosolygó Hughes ellenőrzi a repülőgépét. A kép dátuma 1947. május 1. Ez a férfi nem úgy néz ki, mint az a Hughes, akit ugyanezekben az időkben láthattunk a fotókon. Sokkal inkább hasonlít Broocks Randall-re, akiről 1954-ben készült fénykép. A San Jose Mercury című lap 1972. január 24-i száma szerint Broocks Randall-t, a kisebb szerepekben fellépő színészt, Hughes egyik munkatársa, Gerald Chouinard szerződtette le, hogy Howard Hughes alteregója legyen 1957-ben és 1958-ban. Feladata az volt, hogy magára vonja az újságírók, s más kíváncsiskodók figyelmét, és így biztosítsa az igazi Howard Hughes számára a nyugalmat. Chouinard elmondotta, hogy mindezt a saját ötlete alapján tette, mert félt engedélyt kérni ehhez Hughes-tól. "Félrevezettük a sajtót, félrevezettünk mindenkit. Soha nem kellett mondanunk, ez itt Howard Hughes - bárhová is mentünk. Soha nem említettük a nevet senkinek. Hagytuk, hogy mindenki gondoljon, amit akar." - mondotta Chouinard.

Mivel Broocks Randall mégiscsak saját életet élő, különálló embernek tekintendő, és Brussell és Caruana cikkének a megírásáig ő volt az egyetlen, akit Hughes dublőreként beazonosítottak, jogosan merül fel a kérdés, hogy a kritikus 1957-es és 1958-as esztendőkben látta-e valaki Randall-t?

A Time Magazin munkatársa, Frank McCullogh, 1958. elején megkereste Hughes-t a kérdéseivel. Mintegy ötven kérdést juttatott el hozzá munkatársain keresztül. Két nappal később csöngött a telefon és egy színtelen orrhang a vonal végén Howard Hughes-ként mutatkozott be. A különc milliárdos éjszaka szokott telefonálni és hosszú monológokat folytatott. Amikor McCullogh személyes találkozóhoz ragaszkodott, Hughes a Los Angeles-i Nemzetközi Repülőtér egyik épülőben lévő kifutópályájához irányította. Egy hórihorgas, lezseren sétáló férfi jött hozzá a sötétben, megkérdezte a nevét és megállt előtte. McCullogh kezet nyújtott neki: "Good to meet you personally, Howard!" (Jó, hogy személyesen találkozunk, Howard!)- mondta neki. Az illető gyorsan visszalépett és a melléhez kapta a jobb kezét. "Nem foghatok kezet." - magyarázta. Lehet, hogy Hughes kényszerképzetén túl attól is tartott, hogy szükségtelenül ujjlenyomatokat hagy maga körül? "Hughes" magával vitte egy 707-es típusú repülőn McCullogh-ot, egy másodpilótával, valamint Jean Peters-szel. McCullogh szerint Hughes, a virtuóz aviátor, ezúttal igen rossz pilótának bizonyult. Amikor leszállt, a gép keményen hozzáütődött a Földhöz, ötször is bukdácsolt és csak néhány centire állt meg egy kerítés előtt. Ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy "Howard" és Jean együtt jelent meg. Felmerül a kérdés: a rendkívül ügyetlen pilóta az igazi Howard Hughes volt-e, vagy pedig hasonmása Broocks Randall? És vajon kinek állhatott az érdekében, hogy megrendezzen egy ilyen gondosan kidolgozott félrevezető manővert? Az 1950 óta terjengő Hughes történetek tele vannak különböző hasonmásokra, alteregókra, dublörökre való hivatkozással.

Robert Maheu azt állítja, hogy amikor "Hughes-t" átszállították Bostonból Las Vegas-ba 1966. novemberében, Hughes dublőre felszállt egy vonatra, miközben "az igazi Hughes" egy másik vonaton utazott. Maheu arról is tájékoztat, hogy "a hamis Hughes"-t titokban átvitték a Desert Inn szálloda lobby-ján egy hordágyon, miközben a "valódi Hughes" észrevétlenül sétált át a lobby-n kíséretének többi tagjával. A Las Vegas-i lakosok egyik kedvenc társasjátékává lett Hughes megfigyelése. Számos helyen vélték felismerni vendéglőkben, bárokban, kaszinókban, repülőtereken, természetesen álcázva. A beszámolók mindig úgy szóltak, hogy egy Hughes kinézetű jelent meg itt vagy ott. Ez így volt 1968-ig. Ekkor Hughes kettesszámú hasonmását ismeretlen okból elbocsátották. Ezt követően eltűnt Van Nuys-ban, egy családi házban. Azóta senki nem látta sem kijönni a házból, sem másutt megjelenni.

"Hughes" állítólag 1970-ben, a hálaadás napján távozott a Las Vegas-i Desert Inn tetején lévő lakosztályából. Ez az időpont-megjelölés azért fontos, mert híresztelések szerint Hughes halálosan beteg volt. Egyre többen követelték, hogy személyesen jelenjen meg és tegyen nyilatkozatot Las Vegas-i üzleti birodalmának az újjászervezéséről. Egyre forróbbá vált a talaj. Megint felmerül a kérdés, hogy Howard Hughes, vagy pedig az egyik alteregója távozott-e Las Vegasból? Valaki mindenesetre megjelent a Bahamákon, és "Hughes" gyorsan áthaladt a vámvizsgálaton, és az amerikai konzul figyelő szemei sem leltek rá. "Hughes" egyszer sem jelent meg sehol a Bahamákon való tartózkodása idején. 1970. decembere után egyre bizarrabb hírek érkeztek "Hughes" ritka feltűnéséről itt vagy ott. Lehet, hogy a valódi Hughes tényleg a végnapjait élte valahol? Az is lehet, hogy meg kellett tenni a felkészülést halálára, hogy az ne zavarja a Hughes-birodalom zavartalan működését. A kérdés csupán az, hogy ki az, akinek mindezt meg kellett tennie?

Az egymásnak ellentmondó leírásokból arra lehet következtetni, hogy 1971-ben és 1972-ben Hughes-nak két dublőre is mozgásban volt egyidejűleg a nagyvilágban. Egy ványadt, vézna, beteges, szakállas félig nyomorék, aki kevesebb, mint ötven kilót nyom, 15 centiméter hosszúak a körmei, kócos ősz haja hátul a derekáig ér, és aki alkalmanként papír zsebkendő-tartót húz a lábára, hogy elkerülje a kapcsolatot a földdel. A másik "Hughes" életerős, jól nevelt, fegyelmezetten viselkedő üzletember, aki divatos Van Dyke szakállat visel, szürke haja normális hosszúságú, könnyedén fog kezet, barátságosan beszél látogatóival és időnként interjúkat is ad, de csak olyan kivételes személyeknek, mint például Nicaragua elnöke, másokkal csak telefonon érintkezik.

Egy luxusjacht kapitánya, Bob Rehak, azt állítja, hogy ő szállította "Hughes"-t a Bahamákról Floridába 1972. februárjában. Rehak egy újságnak adott interjújában így írja le a hajóján utazott "Hughes"-t: "Tapadós, szálkás szakálla van, amely igen vékony és a derekáig ér. Haja valóban nagyon finom volt, az egész vállát befedte... Az utazás 12 órája alatt hat-nyolcdoboznyi zsebkendőt használt el, hogy megtörölje az állát, az arcát, a kezeit, az evőeszközeit - mindent, amit megérintett."

A cikk szerzői azonban úgy vélték, hogy Tiger Eye nevű informátoruknak azt az állítását, hogy Hughes már 1971-ben meghalt, több okból is komolyan kell venni. A hivatkozott Noah Dietrich beszámolója szerint Howard Hughes már 1952-ben jelentős összegekkel beszállt a választási kampányba. Ezúttal még csak egy szenátort támogatott 60 000 dollárral. 1956. novemberében, néhány héttel az elnökválasztást követően, Hughes hitelszerződés útján 205 000 dollárt "kölcsönzött" az akkori alelnök, Richard Milhous Nixon testvérének, Donald Nixonnak. Erről a kölcsönről annyit lehet tudni, hogy soha nem fizették vissza. Hivatalos indoka az volt, hogy konszolidálni kellett Donald Nixon csőd előtt álló vendéglőjét a kaliforniai Whittie-ben. Az akkor igen nagy összegnek számító kölcsön fedezete olyan beépítetlen telek volt, amelynek az adózási szakértők által becsült értéke 13 000 dollár volt. A vendéglő a kölcsön ellenére csődbe ment és senki nem tudja, hogy mi történt a szanálására nyújtott 205 000 dollárral.

Több megfigyelő, nem is csendesen, arra célozgatott, hogy Hughes kölcsönadott pénze Donaldnak valójában a Fehér Házat akkor ténylegesen irányító Nixon alelnök megvásárlására szolgált. Ebből arra lehet következtetni, hogy röviddel ezután gyorsan véget értek a Hughes tulajdonában lévő TWA légitársaságnak a nehézségei a hatóságokkal. Ugyancsak félretették a Hughes Szerszámkészítő Cég ellen megindított antitröszt-eljárást. De más Hughes érdekeltségek ellen indult hatósági eljárások is szép csendben véget értek. A legérdekesebb döntést azonban az IRS (Internal Revenue Service - Amerikai Szövetségi Adóhivatal) hozta, amely szerint a Howard Hughes Medical Institute, HHMI, (Howard Hughes Egészségügyi Intézet) megkapta az adómentes státuszt. Korábban az adómentes státusz iránti kérvényt már kétszer is elutasította mind az Adóhivatal, mind a Pénzügyminisztérium. 1957. elején azonban az Intézet megkapta ezt a kedvezményt (ez óriási összegeket jelentett, mert a hatalmas méretű Hughes Repülőgépgyár összes részvényének a tulajdonosa a Hughes Egészségügyi Intézet lett). Ennek eredményeként a Hughes Aircraft által előállított profitot teljes egészében a Howard Hughes Medical Institute, HHMI, kapta, amelynek a központja a floridai Miami-ban volt.

A Howard Hughes Egészségügyi Intézet egyetlen célvagyon-kezelője, vagyis a tröszt-vagyon jog szerinti tulajdonosa, maga Howard Hughes volt. Magántulajdonban álló, adómentes alapítványként a Howard Hughes Medical Institute, HHMI, nem köteles elszámolni arról, hogy mennyi a bevétele és azt hogyan költi el. Ez alól csak az IRS a kivétel. Többen is úgy látták, hogy nyílt végű csatorna létesült, amelyen adómentes dollárok milliói tűnhettek el. Azt is feltételezték, hogy aki egy ilyen pénz-áramoltató csatornát ellenőriz, az akár döntő módon is befolyásolhatja a politikai választásokat az Egyesült Államokban, méghozzá adómentes hozzájárulásaival. A Hughes-szal kapcsolatos kérdéseket az is bonyolította, hogy miközben Las Vegasban a kaszinók minden képzeletet felülmúló nyereséget könyvelhettek el, addig a Hughes tulajdonában lévő kaszinók csaknem veszteségesek voltak. Lehetséges, hogy a kaszinóknál elvesztett pénzek valahogy megtalálták az utat az adómentes Hughes Egészségügyi Intézethez?

A Las Vegas Sun című lap szerkesztője, Hank Greenspun, beszámolt arról, hogy 1972. nyarán megkíséreltek betörni archívumába, hogy átnézzék az ott őrzött anyagot. Lehet, hogy erre is azért került sor, mert ezek között olyan dokumentumok is voltak, amelyek Hughes politikai terveire is vonatkoztak, mégpedig szenátorok, kormányzók és elnökök pénzügyi támogatására.

Howard Hughes és a számítástechnika

1971. január 28-án a Los Angeles Times beszámolt egy számítógépről, amely úgy volt programozva, hogy tökéletesen tudta utánozni Howard Hughes kézírását - mindenek előtt az aláírását. A komputer tökéletes aláírást tudott varázsolni bármely irat alá. Írásszakértők akkor még azzal érveltek, hogy a számítógépes aláírás nyilvánvalóan hamisítvány, de - tették hozzá - egy digitalizált komputer rajzológép-rendszer, amely már kifinomodottabb és fejlettebb technikát használ, olyan aláírást is tud produkálni, amelyről már nem képesek a kézírásszakértők felismerni: eredeti-e vagy sem?

Hughes egyik munkatársa 1968-ban megrendelt egy komputer által készített időrendi szinopszist minden történetről, újságcikkről, könyvről, amely valaha is megjelent Howard Hughes-ról. Ehhez még hozzáadták a Hughes Szerszámgépvállalat által nyújtott dokumentumokat is. Ennek az eredményeként létrejött egy életrajzi adatokat tartalmazó vastag könyv Howard Hughes-ról. Ebből kizárólag csak a Hughes érdekeltségek legfelsőbb vezetői kaphattak egy-egy példányt. Az Associated Press hírügynökség 1972. januárjában célul tűzte ki, hogy egyszer s mindenkorra bebizonyítja: Howard Hughes él és jól van. A Hughes érdekeltségek által kiválasztott hét újságírónak lehetővé tették, hogy konferenciateremben ülve beszélgethessenek egy hanggal, amely egy kis dobozból hangzik. Az újságírók úgy találták, hogy a hang megegyezik Hughes hangjával. Ezt két hangszakértő is megerősítette. Az újságírók megegyeztek abban is, hogy egyes kérdéseikre egész részletes válaszokat kaptak. Más elemzők azonban a válaszokat nem találták megfelelőnek.

Az új elektronikus fényképezési technika már lehetővé teszi a legfinomabb arcrészletek megkülönböztetését is egyes személyek portréfotóin. Tény az, hogy 1968. körül a Hughes érdekeltségek szép csöndben felvásárolták az összes Hughes-ról készült filmrészletet, fényképet, minden dokumentumot, amihez csak hozzájutottak.

1972-ben a Hughes érdekeltségeket irányító központi vezetés új nevet adott a Hughes üzleti birodalomnak: Rosemont Enterprises. Ennek a vezetősége sikeresen betiltott egy publikációt, amelyet Clifford Irving írt Hughes-ról. Azt viszont engedélyezte, hogy egy-egy részlet nyilvánosságra kerülhessen, mint a Howard Hughes önéletrajzából való részlet. Robert P. Eaton szerkesztésében egy könyv is készült. Azt közölték a nyilvánossággal, hogy a könyv Hughes-tól származó két kézíraton alapult, amelyeket Robert Eaton állítólag 1970-ben kapott Howard Hughes-tól. A szóban forgó részleteket 1972. februárjában a Ladies' Home Journal publikálta. Ezekben olvasható az a megjegyzés, amit ugyancsak állítólag Hughes mondott: "Lehetséges éveken keresztül titokban tartani egy ember halálát - számítógépes hangrögzítés felhasználásával, amely képes megszólalni és még kérdésekre is válaszolni - telefon segítségével.

Robert P. Eaton, aki azt állította, hogy 1957-től kezdve csaknem 13 éven át közeli barátságban állott Hughes-szal, "My Life And Opinions" (Életem és gondolataim) című általa szerkesztett könyvben azt is megírta: Hughes-nak az volt a kívánsága, hogy halála után fagyasszák be testét, hogy egy későbbi korban, amikor az orvostudomány már rendelkezik az ehhez szükséges technikákkal, újraélesszék. Howard Hughes tehát Eaton-on keresztül ezt közli az emberiséggel: "Ha olyan utasítások maradnak hátra, hogy a vagyont és az üzleti érdekeltségeket továbbra is az elhunyt irányítsa, a komputer meg fogja adni a szükséges utasításokat, az irányítást végző menedzsereknek - mintha az elhunyt még élne. Még az is lehetséges, hogy komputer segítségével kiválasszuk azokat a szavakat, kifejezéseket és beszédhangsúlyokat is - a már magnetofon-szalagra rögzített hangokból - hogy bárki azt hihesse, az igazi személy maga szólott hozzá. Lehetséges, hogy egy ember halála rejtve maradjon éveken át, mindenki számára - néhány hűséges és bizalmas közelállót kivéve." Mindezt a már hivatkozott Ladies' Home Journal-ben olvashatjuk.

Brussell és Caruana felteszi a kérdést, hogy miért hozták nyilvánosságra Robert P. Eaton-nek a könyvét? Milyen célt kívántak ezzel elérni? Azt akarták talán elhitetni, hogy Hughes leghőbb vágya az, hogy szükség esetén még a sírjából is irányíthassa vállalatbirodalmát? Úgy tűnik: részletesen kidolgozott végrendelet segítségével minden erőfeszítést megtettek, hogy Howard Hughes üzleti vállalkozásai egyben maradjanak egészen addig, amíg jogos tulajdonosuk feltámadhat a sírjából, és egy másik Jézus Krisztusként ismét magához veheti az irányítást. Mindezt természetesen a tudományos eredmények csodálatos teljesítményeinek köszönhetően.

Az is lehet, hogy ezekkel az írásokkal Hughes-t "mélyhűtött ütődöttként" próbálták beállítani a közvélemény előtt. Így aztán testi maradványai mélyfagyasztott állapotban, biztonsági zárral ellátva elrejthetőek egy nagyméretű kapszulában, távolt tartva minden esetleges hatósági vizsgálattól. A rendészeti szerveknek több szempontból is kötelességük lett volna megállapítani: az igazi Hughes vagy pedig egy alteregója van lefagyasztva? Ez a koporsónak használt kapszula természetesen mást is tartalmazhat - például egy hangrögzítő dobozt; önéletrajzi írásokat, komputer által imitált kézírással; több ezer kiválogatott és igazolt újlenyomatot; néhány régi filmhíradó-részletet és természetesen azt a komputer-programot, amely úgy tudja utánozni Howard Robard Hughes kézírását, hogy egyetlen egy hibát sem vét.

A Hughes cégei által gyártott távközlési műholdak már 1974-ben is keringtek Földünk fölött és rendelkeztek azzal a technológiával, hogy elérjenek minden tévékészüléket a világon. Hughes kaszinói Las Vegas-ban hatalmas profitokat hoztak. Ugyancsak ebben az évben még két különböző ügyben is büntetőeljárást indítottak a milliárdos ellen. 1956-tól kezdődően Hughes állítólag minden nagyobb politikai választást befolyásolt, nagy összegekkel támogatva mind a demokrata, mind a republikánus színekben induló pályázókat fel egészen az elnöki szintig. Hughes neve összekapcsolódott a Watergate botránnyal is. A milliárdos tulajdonában lévő kőolajkutak ezrével működtek, és hatalmas mennyiségű kőolajat hoztak a felszínre. Sokan utaztak a Hughes vállalat-birodalom által előállított repülőgépeken, és a rendőrség is Hughes helikoptereket használt.

Mae Brussell és Stephanie Caruana írása kérdésekkel ér véget: "Meghalt-e Howard Hughes? Vajon a legendás milliárdos elformátlanodott földi maradványai az Égei-tenger fenekén nyugszanak-e egy koporsóban? Lehet, hogy Howard Hughes csupán egy számítógép-fantom? Polipként nem egy újabb birodalmat ragadott magához Arisztotelész Onassis?"

Jim Keith a Drágakő-aktákról

Jim Keith alaposságáról ismert amerikai oknyomozó újságíró. Több könyve nagy számú olvasót vonzott. 1992-ben írt "Gemstone File" címmel könyvet, amely elsősorban a Drágakő-akta Kennedy-elleni merénylettel foglalkozó részeit taglalta. Jim Keith szerint is a Drágakő-akta mintegy ezer oldal terjedelmű írást tartalmaz, és szerzője, Bruce Roberts, 1975-ben homályos körülmények között meghalt. A Drágakő-aktát híressé tevő kivonatot minden valószínűség szerint Stephanie Caruana készítette. Jim Keith találkozott Caruana-val és meggyőződött róla, hogy őt illeti a Skeleton Key szerzősége. Jim Keith-nek sem sikerült azonban az eredeti Gemstone File-t átvizsgálnia. Ennek legfőbb oka az, hogy az eredeti írások tulajdonosai túl sok pénzt kérnek azok átadásáért.

Miután Jim Keith tekintélyes konspirológusként az elrejtett vagy letitkosított dokumentumok és tények szakavatott kutatója, ezért többször is feltették neki már a kérdést: milyen szabályok szerint végzi munkáját, és hogyan állapítja meg az ilyen eltitkolt dokumentumokról és rejtett összefüggésekről, hogy mi igaz belőlük és mi nem? Keith azt válaszolta, hogy ha nincs kemény, konkrét és cáfolhatatlan bizonyítéka, akkor azzal kezdi, hogy őszintén megmondja: spekulál, és gondolati kísérleteket végez. Ez bizonyos fokig eltér a többi összeesküvési elmélettel foglalkozó gyakorlatától, mert a többségük nem hivatásos kutató és elég hiszékeny. Ezek az amatör konspirológusok azonban tisztában vannak azzal, hogy az eltitkolt tények és dokumentumok széles körben érdeklődésre tarthatnak számot. Ha kellő határozottsággal állítanak valamit, akkor az olvasók többsége elhiszi. Jim Keith tehát elismeri, hogy nagyon gyakran csak gondolati kísérleteket végez, de úgy gondolja, hogy a spekuláció nemcsak hasznos, de elkerülhetetlen is, mivel a háttértörténésekre vonatkozó anyagok el vannak rejtve és először csak különböző elméletek segítségével lehet ezeket az eltitkolt összefüggéseket megközelíteni.

Az 1990-es évek végén egy nevadai újságíró interjút készített Jim Keith-tel, és idézetet olvasott fel neki egy 1957-ben megjelent könyvből. Eszerint Onassis gondosan kidolgozott tervet hajtott végre, amikor Howard Hughes-t elrabolta a saját Beverly Hills-i otthonából, felhasználva ehhez Hughes saját alkalmazottait. Ezt követően Hughes emberei távoztak, vagy elbocsátották őket. Akik maradtak, azok az Onassis által irányított hálózat befolyása alá kerültek. Ugyancsak ebben a könyvben olvasható, hogy Cannon Nevadában megrendezett egy látszatesküvőt Jean Peters-szel. Ezzel meg lehetett magyarázni, hogy a milliárdos miért nem érdeklődik többé a filmcsillagok után. A megsérült Hughes-t a Bahama-szigeteken lévő Emerald Isle Hotel-be szállították. A szálloda teljes felső szintjét Hughes és kísérete foglalta el. Itt 30 napon át heroinnal injekciózták, később pedig az Onassis tulajdonában lévő Skorpió szigetre vitték. Ennek következtében Onassis-nak jóval nagyobb hatalmi bázisa lett, mint korábban volt, és a Hughes által finanszírozott politikusok most már az Onassis érdekcsoportot szolgálják ki. L. Wayne Rector, aki 1955 óta Hughes alteregója volt, átvette a nyilvánosság előtt az igazi "Hughes" szerepét.

Jim Keith, az idézett könyvrészletre azt válaszolta: mindez valószínűleg igaz. Sok ember állítja azok közül, akik ebben az időben figyelemmel kísérték Hughes életét, hogy valami ehhez hasonlónak kellett történnie. Ugyanakkor az általuk előadott történetek kisebb-nagyobb mértékben eltérnek egymástól - mégis azt kell mondani, hogy igen nagy a valószínűsége annak, hogy Hughes-t elrabolták. Akár Onassis volt mögötte, akár valaki más.

Sokan vannak, akik számára azért elfogadhatatlan, amit Jim Keith is valószínűnek tart, mert képtelenségnek tűnik, hogy a nagy nyilvánosság szeme láttára eltüntethessenek egy aktív közéletet élő személyt a világ egyik legfejlettebb országában a XX. Század közepén. Ami ekkora képtelenség, az nem lehet igaz. Erre csak azt válaszolhatjuk, hogy szembesíteni kell egymással az elrablás mellett és az elrablás ellen szóló érveket. Tükörbe állítva őket, előtűnik, hogy az elrablás mellett szóló motívumok, elérhető dokumentumok, bizonyítható, ámbár közvetett tények, lehetőségek és valószínűségek életszerűbbek, meggyőzőbbek, mint amelyek az eltávolítást (elrablást) tagadják. Aki tehát úgy dönt, hogy az elrablás hihetetlen és ezért nem lehet igaz, egyúttal annak a terhét is vállalja, hogy bizonyítania kell: miért tartja erősebbeknek az elrablást tagadó érveket? A túlzott titoktartás és a közéleti titkolódzás korszakában az igaz tények megismerésénél számolni kell azzal, hogy nem minden összeesküvési elméletnek minősített hipotézis eleve hamis. A hatalmon lévő érdekcsoportok a legkülönfélébb okokból mindent elkövetnek, hogy a számukra hátrányos tények titokban maradjanak. Kialakították az álcázásnak, a fedőtörténetek elterjesztésének a technikáját és adott esetben a legkeményebb eszközöket is igénybe veszik, hogy távol tartsanak kutatókat az igazság kiderítésétől. Ezeket a technikákat a különböző titkosszolgálatoknál - valamint a magánjellegű titkos és zárt társaságokban - éveken át finomítják, tanítják és tanulják.

Howard Hughes és Robert Maheu

Howard Hughes 1953. decemberében hozta létre azt a non-profit jótékonysági intézményt, amelyet elnevezett Howard Hughes Medical Institute-nak, HHMI-nek, és amelynek a deklarált célja az orvosi kutatás és oktatás elősegítése. Önmagát nevezte ki az egyetlen vagyonkezelőnek és a Hughes Aircraft Company teljes vagyonát átruházta erre a Medical Institute-ra. Ettől kezdve a repülőgép-gyártó vállalat menedzserei többé nem kérhettek tulajdoni részesedést a vállalattól, hiszen az teljes mértékben már ennek a jótékony célú intézménynek a tulajdonában volt. Már utaltunk rá, hogy a Szövetségi Adóhivatal (IRS) 1955 végén elutasította az adómentes státusz megadását a Howard Hughes Medical Institute-nak. Az Adóhivatal szerint valójában arról volt szó, hogy a másképpen adóköteles jövedelmet kivonják az adózás alól. Az IRS 1957. márciusában azonban érthetetlen módon megváltoztatta az álláspontját és a HHMI-nek biztosította a jótékonysági szervezeteket megillető adómentes státuszt. Ez az adómentesség a Howard Hughes vállalatokat illette meg, nem személyesen Howard Hughes-t. De a milliárdos kiadásait üzleti költségnek tekintették. Magának igen csekély fizetést utalt ki a Hughes Tool Company-tól, amelynek az egyedüli részvénytulajdonosa volt. Mindennek az eredményeként Hughes vállalatai sokmilliós profitot hoztak, miközben személyi jövedelemadója kevesebb volt, mint évi 20 000 dollár.

Robert Aime Maheu 1917-ben született francia kanadai felmenőktől. Angolul és franciául is anyanyelvi fokon beszélt. Közgazdaságtanból szerzett diplomát és az FBI alkalmazásába került. A II. Világháborút követően saját céget alapított. Ennek a cégnek az 1950-es és 1960-as években a CIA az állandó ügyfele volt. Egyik megbízatásként azt kapta, hogy az akkori Indonéz elnököt, Sukarnót kompromittálja. Maheu együttműködött a Teamsters szakszervezet elnökével, James Hoffával. Az ő feladata volt lehallgató-készülékeket elhelyezni irodájában. Maheu több más CIA megbízatást is teljesített. Így részt vett a CIA által Castro ellen tervezett merénylet előkészítésében. Maheu bekapcsolódott a CIA-nak az Onassis elleni akciójába is. Ő készítette el az Egyesült Államok Nemzetvédelmi Tanácsa részére azt a dokumentumot, amely szerint Onassis-nak a szaúdi uralkodóval kötött megállapodása veszélyezteti Amerika biztonsági érdekeit. A CIA támogatásával Maheu-nak sikerült Onassis szállodai lakosztályába is lehallgató berendezéseket felszereltetnie.

Howard Hughes először Jean Peters hollywoodi sztár szemmeltartásával bízta meg Maheut. Később azt a feladatot kapta, hogy derítse fel az ipari kémeket Hughes vállalatainál. Hughes Maheu-t olyan csoport élére állította, amely nagyrészt korábbi CIA ügynökökből állott, és az volt a feladata, hogy megfelelő információkkal lássa el a milliárdost. Ennek a csoportnak kellett félretájékoztatásokat adni Howard Hughes valódi tartózkodási helyéről. Ekkor került sor L. Wayne Rector alteregóként való alkalmazására, aki rendkívüli mértékben hasonlított a nyílvánosság előtt korábban sokat szereplő Howard Hughes-ra, akit az emberek még jól ismeretek.

Robert Maheu fokozatosan Howard Hughes üzleti birodalmának a legfőbb ügyvezető menedzserévé vált, noha ez a megbízatása informális volt. Hosszú éveken át tartó kapcsolatuk során Maheu állítólag csak kétszer találkozott személyesen Howard Hughes-szal, legalábbis ezt állította. Hughes - a róla terjesztett legenda szerint - ragaszkodott ahhoz, hogy kézzel írott emlékeztetőkkel tartsa a kapcsolatot beosztottjaival, mert az írásban adott utasításaival nem lehetett vitatkozni. Ugyanakkor szinte minden nap órákon át beszélt telefonon Maheu-val. Sőt állítólag egy alkalommal 24 órás volt a telefonbeszélgetésük. 1970. őszétől kezdve Hughes nem beszélt többet telefonon Maheu-val és Maheu üzeneteire többé nem érkezett válasz. A ügyvezető igazgató először azt gondolta, hogy Hughes-t elrabolták, ezért erőfeszítéseket tett annak kiderítésére: hová tűnhetett Howard Hughes? Ez az erőfeszítése azonban nem járt sikerrel.

Röviden már érintettük, hogy 1971-ben a McGraw-Hill nevű könyvkiadó megjelentette Howard Hughes "önéletrajzát". A Life Magazin ezt cikksorozat formájában kívánta leközölni. Clifford Irving, a könyv szerzője, aki azzal szerzett nevet magának, hogy könyvet írt a műalkotások hamisításáról, a Howard Hughes életéről szóló könyvért 650 000 dollár tiszteletdíjat kapott. Irving-nek a tulajdonában volt Hughes kézírásával egy feljegyzés, amely megerősítette a könyv hitelességét. A kézírás-szakértők kezdetben hitelesnek minősítették ezt a feljegyzést.

A Hughes Szerszámgépgyár vezetői azonban hamisítványnak nevezték Clifford Irving könyvét. Hughes ekkor már több mint egy évtizede eltűnt a nyilvánosság elől. Végül is megegyeztek, hogy Hughes telefon-interjút ad egy hét riporterből álló csoportnak, akik korábban személyesen ismerték őt. A két és fél órán át tartó telefoninterjú azonban a kiadót nem győzte meg. Az Intertel nevű magánnyomozó cég képviselői megállapították, hogy csekk volt letétbe helyezve a könyv tiszteletdíjának a fedezésére egy svájci bankban "H.R.Hughes" számlájára és Clifford Irving felesége volt megjelölve jogosultként. Az asszony a Helga Hughes nevet használta. Clifford Irving végül is beismerte, hogy Howard Hughes általa írt "önéletrajza" hamisítvány.

A már hivatkozott telefoninterjú során Hughes (vagy aki a nevében beszélt) annak a gyanújának adott hangot, hogy Maheu szponzorálhatta a hamisítványt. Howard Hughes ehhez hozzátette, hogy "Maheu semmire se jó, becstelen gazember és az orromnál fogva vezetett". Maheu ezt követően rágalmazásért és becsületsértésért pert indított a Hughes Szerszámgépgyár ellen és 17,5 millió dollár kártérítést követelt. A per sokáig elhúzódott és bejárta az összes jogi fórumot. Egyes kutatók szerint valójában félreértés okozta a pert, mert azok akik a félreállított Howard Hughes helyett valójában Maheu főnökei voltak, azt hitték, hogy ő volt az, aki a Howard Hughes életéről szóló könyvhöz az adatokat átadta. Erről utóbb kiderült, hogy nem így volt és valószínű ez vezetett el végül is ahhoz, hogy Maheu hozzájutott a perelt összeghez.

Maheu-ról azt is állítják, hogy szoros kapcsolatban állt Sam Giancana-val, a maffia egyik erős emberével, még akkor, amikor Maheu az Onassis-családhoz tartozó Stavros Niarchos-nak dolgozott. Niarchos a nagy tekintélyű Bilderberg-csoport tagja és Aristotelész Onassis unokaöccse. Robert Maheu a CIA embere is volt és ezért joggal kérdezhető: miként működhetett együtt Giancana-val? Ez az együttműködés is arra utal, hogy megbízást teljesített. Robert Maheu még Howard Hughes feltételezett elrablását megelőzően csatlakozott a milliárdos üzleti birodalmához. Azok, akik az elrablás tényét tartják igaznak, azt állítják, hogy 1957. márciusában a háttérhatalom legfelsőbb irányítóit tömörítő Illuminátusok egyik csoportja rendelte el az elrablását. A pénzvagyont és a hatalmat centralizáló csoport számára, amelyet ezen elmélet követői szerint a 13 leghatalmasabb illuminátus-család irányít, Howard Hughes veszélyes riválist jelentett. Valószínű megpróbálták először az ellenőrzésük alá vonni, mivel ez nem sikerült, így eltávolítása mellett döntöttek.

Már említettük, hogy e feladat végrehajtásához két személyt is felhasználtak, akik a megszólalásig hasonlítottak Howard Hughes-ra. Az elrablást követően az "igazi Howard Hughes" L. Wayne Rector lett, aki azt a feladatot kapta, hogy ritka alkalmakkor személyesen megjelenjen. A Howard Hughes elrablását elrendelő és vagyonának az irányítását átvevő illuminátus csoport azonban arra utasította elsősorban L. Wayne Rector-t, hogy amennyire csak lehetséges, tartsa távol magát a nyilvánosságtól. Az akció tervezői úgy találták, hogy egy másik alteregóra is szükség van és ezt a szerepet - ahogy már korábban utaltunk rá - Broocks Randall hollywood-i színésznek szánták. Az ő feladata volt az újságírók és más Hughes nyomában járó személyek előtt eljátssza a különc milliárdos szerepét. Amikor L. Wayne Rector, mint "igazi Hughes" távozott, akkor a csalétek Broocks Randall kötötte le a nyomában járó fényképészek és újságírók figyelmét. Több szerző is határozottan állítja, hogy Broocks Randall-t Robert Maheu alkalmazta. Természetesen Maheu-nak is volt egy főnöke, akitől valójában a Hughes üzleti birodalom ügyvezető igazgatója az utasításokat kapta. Ez a személy Eric Bundy volt, a nagy tekintélyű illuminátus Bundy család tagja.

Eric Bundy felügyelte a fogságban tartott valódi Howard Hughes-t. Azok, akik ezt a verziót tartják igaznak, az igazi Howard Hughes valószínű halálát 1971-re teszik. A nyilvánosság számára azonban 1975-ben játszották el a megrendezett elhalálozás színjátékát. Az amerikai Szenátus "Alleged Assassination Plots involving Foreign Leaders" (Külföldi vezetők elleni állítólagos merényletkísérletek) című 94-465 számú jelentés-kötetében részletesen tárgyalja Robert Maheu szerepét. Ebből kiderül, hogy Maheu egyik jobbkeze Lou Russell volt, aki Maheu-n kívül a CIA és az Onassis-család számára is dolgozott. Lou Russell nyújtott biztonsági és nyomozati támogatást a Republikánus Párt Országos Bizottságnak és azzal a vállalattal is kapcsolatban állt, amely a Watergate betörés időpontjában a Washington központjában lévő szállodakomplexum őrzéséről és biztonságáról gondoskodott.

Az egyik dublőr - Broocks Randall színész - 1968-ban látogatást tett a Nagy-Los Angeles területén lévő Van Nuys egyik magánlakásában, ahonnan már senki nem látta kijönni. Először tehát elbocsátották minden indokolás nélkül, majd pedig végleg eltűnt (vagy eltűntették) egy magánházban. Tény az, hogy azóta Randallt senki nem látta sem Kalifrorniában, sem másutt. A másik dublőrt, L. Wayne Rector-t, aki az "igazi Howard Hughes" szerepét játszotta évekig, miután teljesítette küldetését és így már feleslegessé vált, Londonban ölték meg 1973. januárjában a "Rothschild's Inn of the Park" nevű vendéglőben.

Kié lett Howard Hughes vagyona?

Arisztotelész Onassis fia 1973-ban (25 éves korában) homályos körülmények között lezuhant repülőgépével. Christina nevű leánya, négy sikertelen házasság után, állítólag fogyasztótabletták túladagolásában halt meg 1988-ban. Leányunokája, Christina Athina nevű gyermeke, Svájcban élt francia származású apjával, Thierry Roussel-al és svéd mostohaanyjával. Athina Onassis Roussel, aki 18 éves korában 2,7 milliárd dolláros vagyont örökölt, további két milliárd dollár vagyon várományosa lett. Ezt 21 éves korában kapja meg, amikor átveszi az Onassis Alapítvány irányítását is. Athina hírek szerint 2005. december 3-án köt házasságot Alvaro Neto-val a brazíliai Sao Paulo-ban.

A hivatalos verzió szerint Howard Hughes - útban a mexikói Acapulco-ból a texasi Houstonba - repülőgépen halt meg 70 éves korában. 1976. április 5-én a houstoni Methodist Hospital-ben különleges vizsgálatnak vetették alá holtestét, mert az teljesen felismerhetetlen volt. Az FBI William Simon pénzügyminiszter kívánságára ujjlenyomatokat vett Hughes földi maradványairól, hogy be tudják azonosítani.

Személyes vagyonát először két milliárd dollárra becsülték. Később kiderült, hogy valójában több mint hat milliárd dollárra rúg. Negyven hamisnak bizonyult végrendelet került elő és négyszázan tartottak igényt örökségére. 1983-ban végül is ezt a vagyont 22 unokatestvére között osztották szét a hatóságok. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának a döntése alapján a Hughes Aircraft nevű óriás-repülőgépvállalat a Howard Hughes Medical Institute (HHMI) tulajdonát képezte. A HHMI ezt a repülőgépgyárat 1985-ben öt milliárdért eladta a General Motors-nak. A HHMI jelenlegi vagyona, Howard Hughes egykori vagyonának a nagyobb része, 12 milliárd dollár és ezzel a HHMI a világ második leggazdagabb - orvosi és biológiai kutatással foglalkozó - jótékonysági intézményévé vált.

Az örökösödési per tulajdonképpen a rokonokat képviselő egyik unokatestvér: Will Lummis, másrészt Chester Davis között folyt. Davis azért tartott igényt a vagyonra, mert 1970-től valójában ő irányította Howard Hughes üzleti birodalmát. További vitát okozott, hogy a hatalmas vagyonból két amerikai tagállam is - Texas és Kalifornia - igényt tartott örökösödési illetékre. Ezt végül is úgy rendezték, hogy Texas kapott 50 milliót, Kalifornia pedig 119 milliót.

Mae Brussell egy 1978-ban adott interjújában (a Conspiracy Digest III. évfolyamának 1. számában jelent meg) kifejtette: a Howard Hughes tulajdonát képező Summa Company, továbbá a Hughes Medical Institute és más ehhez hasonló cégek és alapítványok, valójában azt a célt szolgálták és szolgálják, hogy a háttérhatalom (a Bilderberg-csoport, a CIA, a CFR, alapján véve az angolszász árja uralkodócsoport) rá tudja tenni a kezét olyan jelentős jövedelmet hozó forrásokra, amelyek alkalmasak a Kongresszus (a politikai osztály) megvásárlására - legyenek azok republikánusok vagy demokraták. Akiket pedig nem tudnak megvásárolni, azokat megzsarolják.

E sorok írója azon tűnődik: Lehet, hogy a világ Hughes különleges életútja során egy egész vállalatbirodalom mesteri elrablásának volt a tanúja? De kik az új tulajdonosok? A tudományos kutatásokon felül mire futja még a HHMI Hughestől kapott 12 milliárd dollárnyi vagyonának a hozamából? Kik élvezik ténylegesen a zseniális üzletember örökségének hasznát, és mire fordítják azt? Miért csak 1957-ig mutatja be Howard Hughes életét az "Aviator" című film is? Kérdések, amelyekre még évtizedekig kell várni a válaszokat. A Drágakő-akta nevű amerikai szamizdat pedig mindaddig világérdeklődésre tarthat számot, amíg a tudomány nem ad kielégítő választ a fenti kérdésekre.


2005
Dr. Drábik János: A pénz diktatúrája
7. fejezet




Hátra Kezdőlap Előre