Fennáll-e a nukleáris háború veszélye a Közel-Keleten?

A 2006 novemberi demokratapárti győzelem nyomán számos cikk és tanulmány jelent meg arról, hogy az Egyesült Államok megsemmisíti-e akár fegyveres közbeavatkozással is Irán feltételezett nukleáris fegyver-előállítási képességét, még mielőtt Bush elnök távozik a Fehér Házból. A neokonzervatív befolyás hatására az amerikai kormányzat radikálisan átalakította az Egyesült Államok nukleáris fegyverhasználatra vonatkozó politikáját 2006 első felében. A katonai stratégák most már nem tekintik az atomfegyvereket minőségileg teljesen más fegyverzetnek, amelyekre a hagyományos fegyverektől eltérő szabályok vonatkoznak. A washingtoni kormányzat számos olyan jelzést adott, amelyből arra lehet következtetni, hogy tervezés alatt áll a nukleáris fegyverek bevetése. Bush elnök többször is elutasította, hogy kizárja a nukleáris csapásmérés lehetőségét Iránnal szemben. Az a 2006 októberében bekövetkezett fejlemény, hogy ma már kilencedikként Észak-Korea is csatlakozott a nukleáris fegyverrel rendelkező országok csoportjához, nem változtat az Iránnal szembeni amerikai szándékokon, sőt még határozottabbá teszi őket.

Már Irak esetében is mérlegelték nukleáris fegyverek bevetését. Mivel erre nem került sor, ezért néhányan úgy vélik, hogy Irán ellen sem fog bekövetkezni. Egyes szakértők azzal is érvelnek, hogy az elmúlt hat évtized során az Egyesült Államok többször is közel került nukleáris fegyverek bevetésének lehetőségéhez, de ezt a küszöböt még sem lépte át. Ezért nagy a valószínűsége annak, hogy most sem fogja megtenni. Ezek a jó szándékú érvek azonban nem eléggé meggyőzőek. Több amerikai tábornok úgy látja, hogy az Egyesült Államok ma közelebb került a nukleáris fegyverek alkalmazásához, mint Hirosima és Nagaszaki esetében. 2006-ban az Amerikai Fizikusok Társasága (American Physical Society), amely 40 ezer fizikust tömörít, fennállása során először fejezte ki nyilatkozatban mély aggodalmát a nukleáris fegyverek lehetséges bevetése miatt ilyen fegyverekkel nem rendelkező államok ellen az atomfegyverek terjedését megakadályozó célból.

Irak esetében azért nem volt szükség atomfegyverek bevetésére, mert ez az ország már legyengült állapotban volt nemcsak gazdaságilag, társadalmilag, de katonailag is, hiszen az első öbölháború alkalmával súlyos vereséget szenvedett, majd pedig embargó sújtotta. Irán azonban lényegesen nagyobb és erősebb állam, és az Irakkal folytatott háborúzásból is győztesen került ki. Irán rendelkezik olyan rakétákkal, amelyekkel támadást tud intézni az Irakban, Afganisztánban és a Perzsa-öböl térségében állomásozó amerikai fegyveres erők ellen, és egyidejűleg rakétákkal lőheti az izraeli városokat is. Szárazföldi hadereje - noha fegyverzete modernizációra szorul és a hadosztályai nem elég mozgékonyak - a térség legerősebb hadserege. Jelenleg 150 000 főnyi amerikai katonaság állomásozik Irakban és az ő helyzetük rendkívül kényessé válik, ha kitörne a háború Iránnal. Az amerikai közvélemény, amely teljesen ki van szolgáltatva az amerikai politikát meghatározó pénz- és korporációs oligarchia vélemény-monopóliumának, feltehetően támogatni fogja a nukleáris fegyverek bevetését Irán ellen, ha az amerikai kormányzat azzal érvel, hogy csak így óvhatja meg nagyszámú amerikai katona és izraeli polgár életét.

A második világháborút követően azért nem került sor nukleáris fegyverek alkalmazására, mert az atomháborút robbanthatott volna ki a Szovjetunióval vagy Kínával. Észak-Korea ellen azért nem alkalmaz a nemzetközi közösség katonai szankciókat, mert a minden bizonnyal Kínát is bevonná a konfliktusba. Egy Észak-Korea elleni háború már a kínai befolyási övezetet is érintené és megváltoztatná a regionális erőviszonyokat. Busht keményen lehet bírálni puhaságáért és túlzott engedékenységéért Phenjannal szemben. Ez arra késztetheti az amerikai elnököt, hogy Iránnal szemben példát statuáljon, s időben végrehajtott, határozott megelőző csapással megakadályozza, hogy Teherán tizedikként csatlakozzon az atomfegyverrel rendelkezők klubjához.

Elsőként az Egyesült Államok vált nukleáris hatalommá. Ő az egyetlen ország, amelyik azt be is vetette a második világháború végén már gyakorlatilag legyőzött Japán ellen. Hirosimában és Nagaszakiban több százezer civil lakos halt meg az atombomba áldozataként. A hivatalos magyarázat szerint azért volt szükség a már legyőzött Japán ellen bevetni ezeket a tömegpusztító fegyvereket, mert még számítani lehetett a főbb japán szigeteknél ellenállásra, és ez sok százezer amerikai katona életébe került volna. Az igazsághoz közelebb áll hazánk világhírű fiának, Teller Edének az amerikai "hidrogénbomba atyjának" véleménye, aki szerint ezeket a bombákat ugyan Japánra szórták le, de a címzett a sztálinista Szovjetunió, azaz a Kreml urai voltak. Éppen ezért elégséges lett volna az atombombákat Hirosima és Nagaszaki előtt a tengerbe ledobni. A hatalmas robbanóerő és pusztító potenciál így is egyértelművé vált volna. Az üzenetet megértették volna a Kreml-ben, és ártatlan japán polgári személyek százezrei életben maradhattak volna.

A következmény az lett, hogy a sztálini vezetés felgyorsította a szovjet atomfegyverek előállítását. Így a Szovjetuniónak már 1949-ben volt atombombája és 1953-ban már felrobbantották az első szovjet hidrogénbombát is. További következmény, hogy a Kínai Népköztársaság létrejöttével, 1949-ben, Mao Ce-tung szintén törekedett atomfegyver megszerzésére. A Hruscsov idején kiéleződött szovjet-kínai ellentét legmélyebb oka is az volt, hogy Sztálin utódai megtagadták a Mao Ce-tung vezette kínai kommunistáktól a szovjet atomfegyverek gyártására vonatkozó technológia átadását.

Kína azonban gazdasági nehézségei dacára óriási erőfeszítéseket tett saját gyártmányú atomfegyverek előállítására. Ennek viszont az lett a következménye, hogy India is - védelmi célokból - kifejlesztette saját atomfegyvereit. Erre különösen a kínai-indiai határháború adott ösztönzést. Igen ám, de évtizedek óta tartó viszály van Pakisztán és India között is Kasmír indiai tagállam területi hovatartozása miatt. Ennek mélyén az húzódik meg, hogy a brit gyarmatosító hatalom az indiai szubkontinenst vallási alapon osztotta meg egyrészt a hindu többségű mai India, másrészt a mohamedán többségű Pakisztán és Kelet-Pakisztán, a jelenlegi Banglades között. Kasmír lakossága viszont fele részben hindu fele részben mohamedán, de teljes egészében Indiához tartozik. Emiatt már hosszú évtizedek óta igen rossz a viszony India és Pakisztán között és több ízben háborús konfliktusra is sor került. Ha tehát Indiának van atomfegyvere, akkor Pakisztánnak is - védelmi célokból, ellensúlyként - szüksége van atomfegyverekre.

A második világháború utáni katonai szembenállás kelet és nyugat között elvezetett a NATO és a Varsói Szerződés katonai tömbjének létrejöttéhez. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában helyet foglaló Nagy-Britannia és Franciaország is egyenrangú akart lenni az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval is. Ezért mindkét ország kifejlesztette saját atomhaderejét saját gyártmányú atomfegyverekkel.

Az első kezdetleges izraeli atombomba 1967-ben készült el Dimonában. Ettől kezdve az amerikaiak folyamatosan kérték izraeli szövetségesüket, hogy adjon pontos tájékoztatást az atombombával kapcsolatos kísérleteiről. Izrael azt válaszolta, nem ő lesz az első olyan ország a közel-keleti térségben, amely beveti atombombáját. A francia Libération számolt be arról, hogy az 1990-es években Izrael által Németországban vásárolt három tengeralattjáró atomtöltetű rakétákkal van felszerelve, és ezeket a tengeralattjárókat az Irán-közeli vizeken állomásoztatják, ahonnan képesek Irán különböző célpontjait elérni. A világsajtó érthetően nem közölt pontos adatokat Izrael nukleáris fegyverkészletéről. A becslések szerint 200 és 300 körülire tehető az izraeli atombombák száma, de már olyan adatok is napvilágot láttak, hogy az izraeli bevethető nukleáris fegyverek száma eléri a 400-at.

Ehhez a nukleáris-klubhoz csatlakozott 2006 októberében Észak-Korea, amely minden bizonnyal elsősorban zsarolásra kívánja felhasználni eddig kikísérletezett nukleáris szerkezeteit. Mindezek a nukleáris fegyverek azonban nem vezettek Hirosima és Nagaszaki óta nukleáris háborúhoz. Ennek legfőbb oka a kölcsönös elrettentésen túl az is lehet, hogy ezek "békés atomfegyverek". Ezzel szemben Irán egyelőre nem létező, de a CIA és más hírszerző szervezetek szerint 5-10 éven belül előállítható iráni atomfegyverek rendkívül veszélyesek már most, mert ezek az atomfegyverek "nem békés atomfegyverek". Az iróniát lehetne elmélyíteni, ha nem veszélyes kettős-mércéről lenne szó. A közel-keleti térség szempontjából is a valódi megoldást nem egy előzetes nukleáris csapás jelentené a feltételezett, de még nem létező iráni atompotenciál megsemmisítésére, hanem egy minden államra kiterjedő tömegpusztító fegyvermentes övezet létrehozása. Ez azt jelentené, hogy a térség egyik állama sem rendelkezhet vegyi, biológiai és nukleáris tömegpusztító fegyverrel.

Ha a választások után mégis úgy döntene a washingtoni kormányzat, hogy megelőző nukleáris csapást mér Iránra, akkor gyakorlatilag nem kell elrettentő válaszlépésekre számítania. Az Egyesült Államok olyan hatalmas fölényre tett szert a nukleáris- és az űrfegyverkezés terén, hogy vele szemben a világ egyetlen hatalma sem mer ellenlépéseket foganatosítani. Amerikának több mint öt trillió dollárjába került nukleáris fegyverarzenáljának kifejlesztése. Ez mérhetetlen hatalmat jelent, amit azonban eddig a gyakorlatban nem érvényesített.

A Bush-kormány nyilvánvalóan a gyakorlatban is hasznát akarja venni az eddig csak potenciálisan meglévő hatalmának, ezért az elmúlt öt évben fokozatosan megváltoztatta a nukleáris fegyverek bevetésével kapcsolatos amerikai politikát, mégpedig úgy, hogy ezt az alkotmány előírásainak félretételével nem konzultálta meg a Képviselőházzal és a Szenátussal, vagyis az amerikai törvényhozással. Az ún. New Triad-koncepció szerint a hagyományos fegyverzeteket szervesen összekapcsolják a nukleáris erőkkel. Itt nem arról van szó, hogy bizonyos feladatokat, amelyek korábban érvényes katonai doktrína szerint a nukleáris fegyveres erőkhöz tartoztak, átcsoportosítottak volna a hagyományos fegyveres erőkhöz. Ténylegesen arról van szó, hogy többé nincs éles határvonal a hagyományos és a nukleáris fegyveres erők között, hanem azok szervesen integrálva, együtt vethetők be.

A nemzetvédelmi minisztérium szerint egy nukleáris szerkezet által előidézett robbanás ereje milliószor nagyobb, mint a hagyományos robbanószerkezetek ereje. Ebből nemcsak az következik, hogy akár "kisebb" méretű nukleáris fegyverekkel is hatékony csapást lehet mérni például Irán mélyen a föld alá telepített nukleáris létesítményeire, hanem azt is, hogy nukleáris fegyverekkel vívott háború esetén milliószor több emberélet pusztulhat el, mint egy hagyományos fegyverekkel vívott háborúban. Az utolsó ilyen hagyományos fegyverekkel vívott háború a második világháború volt, ahol ötven millió ember pusztult el. A nukleáris fegyverek gyakorlati alkalmazásának előtérbe kerülése több más országot is arra kényszeríthet, hogy kifejlessze saját nukleáris kapacitását. Az, hogy a Bush-kormányzat 2002 óta egyre többször kinyilvánította: "Az Egyesült Államok, ha szükséges, megelőző módon is cselekedni fog." egyértelműen utal a katonai doktrína lényegi megváltozására.

Az amerikai védelmi minisztérium honlapján a nukleáris ügyek címszónál az is olvasható, hogy "Számos olyan fegyverzet ellenőrzési egyezmény létezik, amelyek korlátozzák a nukleáris fegyverek hadrendbe állítását és használatát, de nincs olyan hagyományos és bevett nemzetközi jogi szabály, amely megtiltja a nemzeteknek, hogy fegyveres konfliktusban bevessék a nukleáris fegyvereket."

Ez a nyilatkozat lényegében azokat a szabályokat tartalmazza, amelyhez ma az Egyesült Államok kormánya tartja magát. Nem számít többé, hogy mindez ellenkezik az Egyesült Államok által 1978-ban tett nyilatkozattal, amelyet 1995-ben megerősítettek, és amelyek megígérik, hogy Amerika nem vet be nukleáris fegyvereket ilyen fegyverrel nem rendelkező államokkal szemben. 1996. július 8-án a Hágai Nemzetközi Bíróság egyhangúan állást foglalt az erővel való fenyegetés kérdésében és megállapította, hogy az erő alkalmazása nukleáris fegyverek bevetésével ellenkezik az ENSZ Alapokmánya második fejezetének 4. bekezdésével.

A Bíróság döntése szerint a nukleáris fegyverekkel való fenyegetés vagy azok bevetése ellentétes a fegyveres konfliktusokban alkalmazható nemzetközi jogi szabályokkal. Ezen túlmenően megszegi a humanitárius jog szabályait és alapelveit. A nukleáris fegyverek felhasználását illetően hét bíró igennel, hét pedig nemmel szavazott, végülis a Bíróság elnöke szavazatával született meg a fenti döntés. Három bíró különvéleményt fogalmazott meg azért, mert álláspontjuk szerint semmilyen körülmények között nincs kivétel az alól az általános szabály alól, amely jogellenesnek minősíti a nukleáris- és atomfegyverek bevetését. Mindazonáltal a Bíróság döntése nem mondta ki végleges jelleggel és kategorikusan, hogy az abban az időben érvényes nemzetközi jog szerint egy kiélezett önvédelmi szükséghelyzetben, ahol az állam túlélése forog kockán, lehet-e minden esetben szükségszerűen jogellenesnek tekinteni a nukleáris fegyver bevetésével való fenyegetést.

A Bíróság egyhangúlag döntött arról, hogy a nukleáris fegyverekkel való fenyegetés vagy azok bevetése megköveteli a fegyveres konfliktusokra vonatkozó nemzetközi jog valamennyi rendelkezésének tiszteletben tartását, különösen a nemzetközi humanitárius jog betartását, és elengedhetetlen a nukleáris fegyverekre vonatkozó szerződések és kötelezettségek teljesítése.

Visszatérve az Egyesült Államokra, politikájának a változásai arra is irányulnak, hogy felmérjék a közvéleményt és felkészítsék az új irányvonal végrehajtásának elfogadására. A gyakorlat azonban az, hogy a társadalom különböző rétegeiben megfogalmazódó ellenvéleményeket a tömegtájékoztatás nem közli, és így a kormányzat könnyedén hivatkozhat arra, hogy az amerikai társadalom többé-kevésbé egyetért az új nukleáris doktrínával, és elfogadja az atomfegyverek integrációját a hagyományos fegyverzetekbe. Különösen akkor van ez így, ha az integrált fegyverrendszerben a leghatékonyabb maga a nukleáris fegyver. Ebből a szempontból is értelmezni kell a 2006. november 7-i időszaki választásokat, amelyek egyértelmű nemet mondtak az iraki háborúra.

Az új nukleáris fegyverek szerepe a nukleáris doktrína megváltozásában

Rumsfeld, volt nemzetvédelmi miniszter, a hadsereg és a hadviselés egészét igyekezett új alapokra helyezve modernizálni. Az ő elképzeléseinek egyik vezérelve a hadsereg méreteinek csökkentése, "áramvonalasítása" volt. Ebbe tartozott az új és könnyebben bevethető nukleáris fegyverek kifejlesztése és hadrendbe állítása is. A méretek csökkentését jól szemlélteti az a tény, hogy 1945-ben mindössze 125 akkori atombombának volt akkora robbanóereje, mint az összes szövetségesek által ledobott bombának együttvéve a háború egész ideje alatt. Lényegesen megváltozott a helyzet, amikor a hidrogénbombákat is hadrendbe állították. Nyilvánvaló, hogy az ún. taktikai nukleáris fegyverek lehetővé tennék a hadsereg méreteinek nagyarányú csökkentését úgy, hogy annak csapásmérő ereje ne csökkenjen. Ezért hozták létre a USSTRATCOM-ot (United States Strategic Command - Egyesült Államok Stratégiai Parancsnoksága), amelynek elsősorban a nukleáris elrettentés a feladata. 2001 óta azonban jelentékenyen kibővítették a szerepét, és most már olyan globális integrátornak számít, mint teljes spektrumú csapásmérő szervezet, amely globális méretekben képes feladatokat teljesíteni. A USSTRATCOM most már globális méretekben alkalmas mind hagyományos, mind nukleáris csapásmérésre.

Úgy is felfoghatjuk, hogy az új amerikai nukleáris doktrína az a szoftver-program, amelyet a USSTRATCOM, mint hardver-berendezés használ. Mind a program, mind a berendezés irányítója Rumsfeld volt, aki az iraki és az afganisztáni kudarc ellenére teljes mértékben rendelkezett Bush elnök bizalmával. Úgy tűnt, hogy Rumsfeld-re várt az a feladat, hogy eltávolítsa azokat a nukleáris tabukat, amelyek a hidegháború idején is megakadályozták a nukleáris fegyverek bevetését.

Az amerikai hadsereg számos vezetője egyértelműen kinyilvánította, hogy fenntartásai vannak nukleáris fegyverek bevetésével kapcsolatosan, például egy esetleges Irán elleni konfliktusban. Álláspontjuk szerint ez világszintű tömegtiltakozást váltana ki, ahhoz hasonlót, mint amikor 1945. augusztus 6-án és 9-én ledobták az atombombát Hirosimára és Nagasakira. Úgy tűnik, hogy csupán egy kis méretű taktikai nukleáris fegyver bevetése is már elégséges a Közép-Iránban fekvő Natanz vagy valamelyik másik iráni nukleáris létesítmény ellen ahhoz, hogy eltűnjön az a korlát, amely eddig megakadályozta a nukleáris fegyverek gyakorlati felhasználását politikai célok elérésére.

Felmerülhet az a kérdés is, hogy miért olyan fontos a hadsereg méreteinek drasztikus csökkentése azok számára, akik a Project for a New American Century, a PNAC (az Új Amerikai Évszázad Tervezete) stratégiai programját akarják végrehajtani. Egyik lehetséges válasz az, hogy különösen a vietnami háború óta az amerikai társadalom élesen ellenzi az általános hadkötelezettséget, és igen negatívan reagál arra, ha sok amerikai katona sebesül meg vagy veszti életét. A parancsnoki struktúra szerint az elnök parancsa a védelmi miniszteren keresztül jut el a hadszínterek parancsnokaihoz.

Ha John Abizaid tábornok, a Central Command parancsnoka, vagy James Cartright, a Strategic Command parancsnoka úgy döntene, hogy felhatalmazást kér a főparancsnoktól, Bush elnöktől, a nukleáris fegyverek bevetésére vonatkozóan, akkor Bush elnök eddigi magatartását elemezve kaphatunk választ. Bush gyakran hangoztatta: "Azokra az emberekre fogok hallgatni, akik tudják, hogy miről beszélnek, és ezek a harctéri parancsnokok Irakban. Ők fogják meghozni a döntést." Ezeket a parancsnokokat viszont azok a katonai szükségszerűségek vezetik, amelyek az adott helyzetben meghatározóak és nemigen vannak tekintettel a hosszabb távú és nagyobb kihatású kérdésekre, mint például, hogy mi lesz a nukleáris fegyverek széleskörű elterjedését megakadályozó Non-proliferation Treaty-vel, azaz az Atomsorompó Egyezmény.

Mi a helyzet Iránnal?

A rutineljárásnak megfelelően a Fehér Ház nem fogja felkérni a Kongresszus tagjait arra, hogy az Alkotmánynak megfelelően engedélyezze az Irán elleni háborút. Az amerikai törvényhozás, vagyis a Szenátus és a Képviselőház, még az időközi választásokat megelőzően kinyilvánította, hogy Iránt felelősségre kell vonni fenyegető magatartásáért. Az ún. Iran Freedom and Support Act 2005, vagyis az Irán Szabadságáról és Támogatásáról szóló törvény azt tekinti Irán bűnének, hogy Teherán nem hajlandó feladni azokat a jogait, amelyek őt az Atomsorompó Egyezmény rendelkezései alapján megilletik.

Egyre több olyan jelentést lehet olvasni a világsajtóban, valamint az Interneten, hogy az Irán elleni háború valószínűleg néhány gondosan kiválasztott iráni létesítmény bombázásával kezdődik. Érdemes ebből a szempontból közelebbről szemügyre venni, hogy mi történt Irakban? A hírügynökségek 2002. október 3-án, öt hónappal az Irak elleni háborút megelőzően, beszámoltak arról, hogy koalíciós erők támadást intéztek egy iraki légvédelmi központ ellen, miután iraki részről tüzeltek a koalíciós erőknek arra a gépére, amely röpcédulákat dobott a környéken.

Ez emlékeztet 1998. december 16-ra, amikor Clinton elnök tájékoztatta az amerikai polgárokat, hogy "A mai napon parancsot adtam az amerikai fegyveres erőknek, hogy támadjanak meg katonai és biztonsági célpontokat Irakban. Csatlakoztak hozzájuk a brit erők is. Feladatuk volt Irak nukleáris, vegyi és biológiai fegyverprogramjának támadása és szomszédait fenyegető katonai képességének gyengítése." Clinton elnöknek az amerikai alkotmány szerint ehhez kellett volna kérnie a Kongresszus előzetes hozzájárulását. Az előző elnökök nyomdokain haladva ő sem fordult a törvényhozáshoz, és számos más amerikai katonai művelethez hasonlóan a Kongresszus ezt sem engedélyezte alkotmányos módon.

Visszatérve egy lehetséges háborús forgatókönyvhöz Bush elnök valószínűleg erőteljes támadással fogja megfenyegetni Iránt, ha az a már említett bombázásra kemény katonai lépésekkel válaszolna. Nagy a valószínűsége annak, hogy Irán nem marad tétlen, és megfelelő választ ad az amerikai bombatámadásra. Bush elnök ezt az Egyesült Államok ellen intézett iráni agressziónak minősítheti, és a tömegtájékoztatás bekapcsolásával úgy tüntetheti fel Iránt, hogy ő választotta a háborút. Irak esetében Bush röviden csak annyit közölt 2003. március 6-i beszédében az inváziót megelőzően, hogy "Háborúznunk kell, mert Szaddam Husszein ezt választotta." Néhány nappal később, 2003. március 17-én pedig így fogalmazott:

"Ha Szaddam Husszein a konfrontációt választja, az amerikai nép tudni fogja, hogy minden lépést megtettünk a háború elkerülésére." Nos, ezt a logikát követve, ha elkezdődik a háború Iránnal, akkor Bush, Cheney, Robert Gates és közeli tanácsadóik meg fogják találni a kézenfekvő érveket ahhoz, hogy igazolják akár a nukleáris fegyverek bevetését is.

A kiszivárgott hírek szerint az illetékes döntéshozók olyan nukleáris fegyvereket terveznek felhasználni Irán ellen, amelyek kisebb kapacitásúak és mélyen a föld alá hatolnak. Ily módon - legalábbis az elvárások szerint - csökkentett mértékben okoznak járulékos pusztítást. Ezeknek a fegyvereknek nem az a céljuk, hogy elpusztítsák a mélyen a föld alá helyezett létesítményeket, amely célt esetleg hagyományos fegyverekkel nem lehet elérni. A nukleáris fegyverek alkalmazásának elsődleges célja a nukleáris tabu bénító hatásának a megszüntetése. Egy másodlagos cél olyan félelmet kelteni Iránban, hogy a teheráni vezetés hajlandó legyen megadni magát.

Amit azonban semmilyen előrelátással nem lehet pontosan felmérni, azok a nem várható következmények. Ha az Egyesült Államok egyszer beveti a nukleáris fegyverét egy ilyen fegyverrel nem rendelkező országgal szemben, amely ráadásul aláírta az Atomsorompó Egyezményt, akkor ez a nukleáris fegyverek terjedésének megakadályozását célzó egyezmény gyakorlatilag megsemmisül. Számos ország dönthet úgy, hogy saját maga is kifejleszt - nyíltan vagy titokban - nukleáris fegyvert, ahogy ezt a közelmúltban Észak-Korea is tette. Az eddig hatékony fékként működő nukleáris tabu eltüntetésével pedig más országok is úgy érezhetnék, hogy ők is jogosultak ilyen fegyverek bevetésére önvédelmi célokból. Az atom- és nukleáris fegyverek akárcsak korlátozott bevetése is olyan méretű eszkalációhoz vezethet, amely többé nem lesz kordában tartható.

A hagyományos fegyverekkel vívott háborúkban végül mindig valamelyik oldal győzedelmeskedett. Nagyon is kérdéses, hogy egy globálissá kiszélesedő nukleáris konfliktusban lesz-e egyáltalán győztes? Ha Amerika megtámadja Iránt, de nem vet be nukleáris fegyvereket, akkor katonai veszteségei messze meg fogják haladni mindazt a nyereséget, amelyet egy ilyen hagyományos fegyverzettel vívott háború eredményezhet. Ha mégse kerül sor Irán elleni támadásra, akkor George W. Bush elnökségére elsősorban az eddig katasztrofálisnak bizonyult iraki háború nyomja majd rá a bélyegét.

A nukleáris küszöb átlépése azonban olyan világtörténelmi jelentőségű lépés, amely Bush elnök minden más vonatkozású tevékenységét beárnyékolná. Ma még szakértői szinten számosan vélik úgy, hogy a nukleáris fegyverek korlátozott bevetése haszonnal járhat Amerika számára. Tanácsadók és szakértők racionális döntésnek tüntetik fel a nukleáris küszöb átlépését, és úgy gondolják, hogy a jövő nemzedékek ezt kellően méltányolni fogják. Vannak olyan vélemények is, hogy a Bush, Cheney és Gates hármasnak semmi előnye nem származik abból, ha nem támadja meg Iránt nukleáris fegyverekkel, viszont mindent elveszíthetnek, ha nem teszik meg.

A 2006. november 7-i választásokon 33 szenátori hely és 435 képviselői hely betöltéséről döntöttek az amerikaiak. Noha a választásokon előretörtek a demokraták, ez nem csökkenti egy esetleges Irán elleni támadás esetén a nukleáris fegyverek bevetésének a valószínűségét. Az elnök ma már olyan jogi háttérrel rendelkezik, hogy legálisan el tudja rendelni a nukleáris fegyverek bevetését bármilyen körülmények között oly módon, hogy nem kéri meg előzőleg a Kongresszus hozzájárulását.

Az új amerikai törvényhozás megakadályozhatja az elnököt abban, hogy elrendelje nukleáris fegyverek bevetését ilyen fegyverrel nem rendelkező országok ellen. Az amerikai alkotmány 14. fejezete 1. cikkelye 8. szakaszának 14. bekezdése értelmében a Kongresszus hozza a szabályokat a kormányzat és a fegyveres erők számára. Ha tehát a Kongresszus elfogad egy ilyen törvényt, akkor az gyakorlatilag megakadályozhat egy Irán elleni támadást. A Kongresszusnak más lehetőségei is vannak arra, hogy meggátolja az elnököt a nukleáris fegyverek bevetésében. Például felszólíthatja a kormányzatot, hogy hozza nyilvánosságra a Perzsa-öböl térségében történő katonai felvonulásra vonatkozó terveit, illetve számoljon be arról, hogy ezzel kapcsolatban tervezik-e a nukleáris fegyverek hadrendbe állítását.

Eddig csak a demokrata párti képviselők, illetve szenátorok fejezték ki kétségeiket az Egyesült Államok nukleáris fegyverekre vonatkozó új doktrínáját illetően. 2006. november 7-ét megelőzően a Kongresszus egyetlen republikánus tagja sem vonta kétségbe, hogy az Irán elleni lépések között szerepel az ún. nukleáris opció is. Ez azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy valamennyi republikánus képviselő, illetve szenátor helyeselné nukleáris fegyverek alkalmazását egy esetleges Irán elleni akcióban. Inkább az valószínű, hogy a többségük ezt ellenezné. Az is elképzelhető, hogy a Kongresszus néhány demokrata párti tagja esetleg még harciasabb álláspontot foglal el, mint republikánus kollégája. Mindenesetre bizonyos fokig Amerikában is működik az ún. pártfegyelem, ha nem is úgy, mint Európában vagy Magyarországon. Tekintettel arra, hogy a kormányzatot ma republikánus elnök irányítja, ezért szinte kötelező, hogy a Kongresszus republikánus tagjai őt támogassák, és mellé álljanak pártpolitikai okokból ebben a nehéz kérdésben, különösen demokratapárti többség idején.

Lesz-e végülis amerikai támadás Irán ellen?

Raymond Tanter, az amerikai fővárosban lévő Georgetown Egyetem tanára, aki egyben az Iráni Politikai Bizottság (Iran Policy Committee) vezetője, meg van róla győződve, hogy Amerika érdeke rendszerváltás elérése Teheránban. Ezért az iráni szakértő egyértelműen Amerika érdekében állónak tekinti azt, hogy támogasson egy olyan politikai erőt - Mujahideen-e-Khalq-et, a MEK-et -, amely jelenleg a terrorista szervezetek listáján szerepel. Tanter meg van győződve arról, hogy csak egy módon lehet megakadályozni Irán atomhatalommá válását, ha a jelenlegi vallásos rendszert szekuláris, demokratikus rendszerrel váltják fel. Erre pedig szerinte csak a MEK bekapcsolásával van lehetőség.

A MEK-kel azonban számos probléma van. Nemcsak az, hogy terrorista szervezetként van nyilvántartva, hanem talán még ennél is fontosabb, hogy az irániak a MEK tagjait hazaárulóknak tekintik, mert az 1980-as években zajló Irán-Irak háborúban Szaddam Husszeint támogatták.

Tanter úgy érvel, hogy Izraelnek nincs elég katonai ereje ahhoz, hogy Irán valamennyi fontos nukleáris létesítménye ellen támadást intézzen, erre csak az Egyesült Államoknak van meg a kapacitása, de neki is csak akkor, ha nem demokrata párti elnök van a Fehér Házban. Ha nem történik rendszerváltozás Teheránban, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy egy köztársaságpárti amerikai elnök fellép katonailag. Egy katonai támadás azonban önmagában nem oldja meg az Iránnal kapcsolatos nukleáris problémákat, mindössze elhalasztja azokat. Ahhoz, hogy Teheránban végképp lemondjanak a nukleáris programról, pontosabban a nukleáris fegyverek gyártásáról, ahhoz rendszerváltoztatásra van szükség, méghozzá hamarabb, mint ahogy a jelenlegi teokratikus papi-rendszer hozzá tud jutni a saját előállítású nukleáris fegyverekhez.

Tanter szerint nagy valószínűsége van annak, hogy Iránnak egy, illetve három év múlva már lesznek nukleáris fegyverei. Ezért a professzor tíz pontból álló tervet készített az iráni rendszerváltás elérése céljából. E szerint a MEK-et le kell venni a terrorista szervezetek hivatalos listájáról, és lehetővé kell tenni, hogy Irakban működve segítse elő a teheráni rendszerváltást. Tanter szerint Ahmadijenad-ot azért választották meg elnöknek, mert ellenfele a korábbi elnök, Rafsanjani, korrupt volt és a választók nem akarták. A választásra jogosultak 80 %-a nem élt a szavazati jogával. Ha a MEK megkezdheti a jelenleg amerikai megszállás alatt lévő Irakban a működését, akkor hamarosan támogatókra talál a szomszédos Iránban, ahol a jelenlegi rendszernek nagy létszámban élnek a bírálói. A MEK képzett terroristái majd rálőnek az utcai tüntetőkre, zavargásokat provokálnak, ez polgárháborús állapotokhoz vezethet, amikoris a hadsereg majd közbeavatkozik, hogy leállítsa a vérontást, elmozdítja az ajatollahokat az ország éléről és átveszi a hatalmat.

Mindez azonban nem szavatolja azt, hogy Irán felhagy nukleáris kísérleteivel, és lemond nukleáris fegyverkezéssel kapcsolatos terveiről. A MEK már kinyilvánította, hogy ők nem szándékoznak nukleáris fegyvereket gyártani. Tanter úgy gondolja, hogy egy demokratikus Irán akár még nukleáris fegyverekkel is rendelkezhet, hiszen Izraelnek és Indiának is vannak ilyen fegyverei.

A Mujahideen-e-Khalq-ot marxista iráni diákok alakították meg az 1960-as években. Elsősorban a sah nyugat-barát politikáját ellenezték. Amikor Khomeini ajatollah kirobbantotta az iszlám forradalmat a sah rendszerének megdöntésére, akkor a MEK tagjai csatlakoztak hozzá. 1981-ben azonban kiéleződött az ellentét a MEK és a Khomeini vezette kormányzat között, és a szervezetet száműzték Iránból. Szaddam Husszein, aki ekkor Irak élén háborút folytatott Irán ellen, a MEK-nek lehetővé tette, hogy Irakból fejtse ki tevékenységét. Ezt az irániak többsége hazaárulásnak tekintette, és még azok is elítélték őket, akik egyébként szemben álltak Khomeini rendszerével. Az Irak-Irán háború befejezésekor a MEK áthelyezte központját Párizsba, és azóta onnan irányítja gerilla- és terrorista tevékenységét az iráni rendszer ellen. A nyugat a MEK ügynökeinek köszönheti, hogy tudomást szerzett két titkos uránium-dúsító létesítményről Iránban, amelyről a teheráni kormányzat nem adott tájékoztatást. Amikor az amerikai hadsereg megszállta Irakot, akkor a MEK Irakban működő szervezeteit lefegyverezte.

Tanter professzor úgy gondolja, hogy Izrael elő tudja segíteni a MEK legalizálását. Nem arra gondol, hogy izraeli illetékes szervezetek felvegyék a kapcsolatot a MEK-kel, és konkrétan együttműködjenek vele, hanem arra, hogy az Amerikában működő izraeli lobbi vetesse le a MEK-et az amerikai külügyminisztérium terrorista szervezetek tartalmazó listájáról. A Georgetown Egyetem tanára szerint MEK nélkül nem lehet elérni a rendszerváltást Iránban. Churchill nyomán így fejezte ki magát: "A MEK a lehető legrosszabb megoldás, kivéve az összes többit."

Amerikai tengerészeti hadgyakorlatok Irán partjainál

A nemzetközi hírügynökségek arról számolnak be, hogy nagyarányú haditengerészeti koncentráció van folyamatban a Perzsa-öböl és az Arab-tenger térségében. Két amerikai tengerészeti csapásmérő haditengerészeti erő is felvonult a térségbe. Az egyik a USS Enterprise és a másik a USS Iwo Jima Expeditionary tengeri csapásmérő-csoport. Ezek a haditengerészeti erők azt a feladatot kapták, hogy vegyenek részt a terrorizmus elleni globális háborúban.

Az amerikai haditengerészeti erő összpontosításával egyidejűleg hadgyakorlatok is zajlanak a Perzsa-öbölben, amelyek keretében feltartóztatnak olyan hajókat, amelyek tömegpusztító fegyvereket és rakétákat szállítanak. Amerikai részről azt állították, hogy ez a hadgyakorlat, amely október 31-én kezdődött, nem Irán ellen irányul, noha célja egy olyan amerikai stratégiának a megerősítése, amely szorosabbra fűzi az Egyesült Államok kapcsolatát az öböl-menti államokkal. Ezen államok feletti befolyás tekintetében Teherán és Washington rivalizálnak egymással. Teherán természetesen provokációnak tekinti az amerikaiak által kezdeményezett hadgyakorlatokat a Perzsa-öbölben, és különösen azért tartja azokat veszélyesnek, mert közvetlen konfrontációt idézhetnek elő a térségben állomásozó amerikai és iráni haditengerészeti egységek között.

Az iráni nukleáris program Izraelből szemlélve

Még olyan kifejezetten békepárti izraeli közéleti személyiség, mint Uri Avnery, aki a Gush Shalom nevű békemozgalom vezetője, úgy látja, hogy Irán törekvései igen veszélyesek. Irán elnöke gyakran tesz provokatív nyilatkozatokat. Nem mondta ugyan azt, hogy Izraelt le kell törölni a térképről, de azt igenis kijelentette, hogy a jelenlegi rezsimnek Tel-avivban, illetve Jeruzsálemben el kell tűnnie a történelem lapjairól. Uri Avnery az Interneten olvasható (www.informationclearinghouse.info) írásában arra hivatkozik, hogy a számára elérhető legpontosabb fordítás szerint az iráni elnök úgy fogalmazott, hogy "Izrael le lesz törölve a jövő térképéről.". E sorok írója azonban az eredeti fárszi szöveg fordítása alapján, amelyet a BBC tolmácsai készítettek, tudja, hogy Ahmadinejad arról beszélt, hogy a jelenlegi rendszer fog eltűnni a történelem lapjairól. Ez pedig nem Izrael államának és népének megsemmisítését jelenti, hanem csak rendszerváltást, valami olyasmit, amire a nyugat is törekszik fordított előjellel Teheránban. A szovjetrendszer is eltűnt a történelem lapjairól, de Ukrajna, Oroszország és a többi utódállam, valamint azok népei a helyükön maradtak.

De akár egy ilyen rendszerváltás is okozhat nagy félelmeket, ha egy olyan országnak a vezetője hangoztatja, amely rövid időn belül nukleáris fegyverrel rendelkezhet. 25 évvel ezelőtt Izrael még meg tudta akadályozni, hogy Irak nukleáris fegyvert állítson elő. Irán levonta a tanulságokat és a teheráni vezetés az Iraknál lényegesen nagyobb ország legkülönbözőbb vidékeire telepítette szét nukleáris létesítményeit és berendezéseit. Izrael jelenleg nem rendelkezik azokkal a képességekkel, hogy ezeket az iraki atomerőműhöz hasonlóan lerombolja.

Ha Izrael, amely jelenleg a negyedik vagy ötödik katonai hatalom Földünkön, nem képes ezt megtenni, akkor még mindig megteheti az Egyesült Államok, amely az egyetlen katonai szuperhatalom a világon. Uri Avnery úgy látja, hogy Amerika sem képes erre anélkül, hogy a nyomában kibontakozó ellenállásból ne fejlődjön ki egy nagyobb méretű szárazföldi háború. A jelenlegi iraki és afganisztáni kudarcok láttán nem sok amerikai tábornok vágyik egy ilyen háborúra. Ezért az a valószínű, hogy néhány éven belül valóban lesz ilyen fegyvere Iránnak, és ez Uri Avnery-t mély aggodalommal tölti el.

Erről így ír: "Izraelben élek, és az a szándékom, hogy továbbra is itt éljek. Izrael kis ország, és a lakosságának nagyobb része Tel-Avivban és környékén él. Én a központban élek, amit az amerikaiak Ground Zero-nak neveznének. Ha kicsi és primitív Hirosima-típusú nukleáris fegyver találná el az épületet, ahol élek, az izraeli lakosság jelentős része megsemmisülne. Két-három ilyen bomba elég Izrael megsemmisítésére együtt a szomszédos palesztin területekkel." Uri Avnery azonban nem hiszi azt, hogy ez meg fog történni. Úgy véli, hogy az iráni vezetés, különösen annak vallási-politikai része, nagyon is józan emberekből áll. Amióta hatalomra kerültek, hozzáértően és óvatosan jártak el. Nem kezdtek háborúba, ellenkezőleg azzal dicsekednek, hogy országuk kétezer év óta nem indított háborút. Az iráni hatalmi struktúrában az elnök csak egy politikus, aki teljesen alá van rendelve a főpapoknak, akik az országot gyakorlatilag ellenőrzik.

Uri Avnery persze nem huny szemet afelett, amit az iráni elnök mondott. Hitler és Mein Kampf-ja után már komolyan kell venni az ilyen kijelentéseket. Irán elnökének azonban nincs olyan hatalma, mint a német führernek volt, és különben is a két ország lényegesen különbözik egymástól, de nagyon eltérőek a történelmi körülmények is.

Tel-Aviv megsemmisítése elkerülhetetlenül maga után vonná Teherán megsemmisülését is, az ősi és dicsőséges perzsa kultúra pótolhatatlan értékeivel együtt. Sakk-kifejezést használva nem királynők, hanem királyok cseréjére kerülne sor. Sokkal valószínűbb azt feltételezni, hogy Irán és Izrael között létrejönne a "terror egyensúlya", valami olyasmi, ami az Egyesült Államok és a Szovjetunió között létrejött, és amely megakadályozta a harmadik világháború kitörését, napjainkban pedig megakadályozza a háború kitörését India és Pakisztán között. Avnery is úgy látja, hogy nem szabad várni addig, amíg olyan helyzet alakul ki, hogy Izrael és Irán, esetleg Egyiptom és Szaúd-Arábia is nukleáris bombák birtokába jut.

Arra a kérdésre, hogy ha nincs katonai megoldás, akkor mégis mit kellene tenni, Avnery a következő javaslatokat teszi: "Azért, hogy megelőzzük a veszélyt legfőképpen arra kell törekednünk, hogy békét teremtsünk a palesztin néppel, és az egész arab világgal. Olyan személyek, mint Ehud Olmert félrevezethetik önmagukat, ha azt képzelik, hogy a palesztin probléma elválasztható a globális és regionális folyamatoktól. A problémát számos tényező befolyásolja, amelyek folyamatosan változnak. Az Egyesült Államok, egyetlen szövetségesünk (kivéve Fidzsit, Mikronéziát és a Marshall-szigeteket) viszonylagos ereje fokozatosan, de feltartóztathatatlanul hanyatlik, Irán regionális hatalommá válik. A nukleáris tényező új dimenzióba helyezi a történelmi konfliktust. ...

A tábornokok képzelődhetnek egy Hamasz feletti nagy győzelemről Gázában, és Olmert Hamlet módjára felteheti a kérdést "Beszélni vagy nem beszélni?" (Mahmud Abbasz-szal), de időközben olyan dolgok történnek, amelyek szerint fel kellene gyorsítani egy történelmi megbékélést a két nép között. Ha a palesztin nép választott vezetése aláír velünk egy egyezményt kinyilvánítva a konfliktus végét, és ha az arab világ egésze békét köt velünk a szaúdi kezdeményezésnek megfelelően, akkor kihúztuk a szőnyeget az Ahmadinejad-ok alól. Ha a palesztinok maguk elfogadják az Izraellel való békés együttélést, és ha azt Egyiptom, Jordánia és az arab világ többsége jóváhagyja, akkor kinek az érdekében kellene az irániaknak felszabadítaniuk Palesztinát?"

Uri Avnery ezután nagyon fontos körülményre hívja fel a figyelmet. Az izraeli-palesztin békefolyamat keretében meg kell vizsgálni egy nukleáris fegyvermentes övezet létrehozását a közel-keleti térségben. Ennek feltétele a kölcsönös és biztonságos ellenőrzés és a megállapodás kellő garantálása. Avnery nem lát okot az apokaliptikus világvége-hangulatra. Nem jelenti a világvégét még az sem, ha nukleáris bomba van Teherán kezében, de nem jelenti ez Izraelnek a végét sem. Új helyzet fog előállni, amellyel együtt kell élni.

Uri Avnery így fejezi be fejtegetéseit: "A cionizmus alapítóatyái arra szólították fel a zsidókat, hogy vegyék kezükbe sorsukat, és térjenek vissza a történelem színpadára. Akik ezt követték, vállalták az ezzel járó veszélyeket. A világ veszélyes hely, és nincs veszély nélküli létezés. Remélem, hogy meg lesz a józan belátásunk, és nem fogjuk növelni a veszélyeket, amelyek egyébként is mindenütt jelen vannak."

Milyen irányban változhat az Egyesült Államok Iránnal kapcsolatos politikája?

Az Egyesült Államok integrált hatalmi elitjében az elmúlt néhány hónapban két irányzat rivalizálása bontakozott ki. Az egyiket a gazdasági világbirodalom fejlesztésének hívei alkotják, a másikat pedig háború-párti civil érdekcsoportok, amely a vallásos és szekuláris cionista körökből, továbbá a neokonzervatív politikai irányzat követőiből integrálódott és egyre több kutató "zioncon"-oknak nevezi őket. Az elnevezés a zionist (cionista) és a neocon (neokonzervatív) szavak összevonásából származik. Mi a továbbiakban az előbbieket birodalomépítőknek, az utóbbiakat pedig háború-pártiaknak fogjuk nevezni.

A birodalomépítők előretörését jelzi az Irak Tanulmányi Csoport, az ITCS (Iraq Study Group) megalakulása, amelyet James Baker idősebb George Bush volt elnök kormányának külügyminisztere vezet, és amelyet róla Baker-bizottságnak is hívnak. Az ITCS-t a Kongresszus (az amerikai törvényhozás) mindkét pártjának számos befolyásos tagja támogatja, de soraiban megtalálhatóak a hagyományos katonai elit, a Texas állambeli kőolaj-szektor, valamint a Wall Street vezető pénzintézeteinek a képviselői. Meg kell még említeni a közvélemény-formáló intézmények befolyásos csoportjait is.

Velük szemben állt a Pentagon (Nemzetvédelmi Minisztérium), a külügyminisztérium és a Fehér Ház elsősorban Bush, Cheney, Rumsfeld és Rice irányításával, valamint a Kongresszusban található republikánus többség egészen a november 7.-i időközi választásokig. Ezt az oldalt erősíti az AIPAC, American Israel Public Affaires Committee, vagyis Amerikai Izraeli Közügyek Bizottsága is. Ehhez az oldalhoz tartozik a tömegtájékoztatási intézmények, azaz a korporációs médiumok többsége.

A két rivális csoport két lényegesen eltérő világpolitikai stratégiát képvisel, és elsősorban az Egyesült Államok közel-keleti politikájában ütköznek érdekei és törekvései. Szembenállásukat az Egyesült Államok integrált hatalmi elitjén belüli vitának tekinthetjük. A háború-pártiak, a zionconok és a hozzájuk csatlakozott civil militaristák, arra törekszenek, hogy az Egyesült Államok katonai megszállással bénítsa meg, illetve pusztítsa el Izrael ellenfeleit, és ily módon biztosítsa Amerika és Izrael hegemóniáját a Közel-Keleten. A másik csoport, azaz a birodalomépítők ezt azért ellenzik, mert a túlzott közel-keleti kötelezettségvállalás akadályozza az Egyesült Államokat abban, hogy fenntartsa és növelje globális dominanciáját, azaz világméretű birodalomépítő törekvéseit dinamikusan megvalósíthassa.

A folyamatban lévő katonai műveletek máris hatalmas katonai erőforrásokat, hadra vonható csapatokat, tartalékokat vettek igénybe, és a kibontakozó gerillaháború végét nem lehet egyelőre megmondani. Ez akadályozza az Egyesült Államokat abban, hogy a világ más stratégiai térségein is megfelelő katonai nyomást fejthessen ki. Az iraki katonai veszteségek, amelyek eddig 3000 amerikai katona életébe kerültek és közel tízszer annyi a sebesültek száma, megváltoztatták az amerikai közvélemény álláspontját. A többség többé nem támogatja egyértelműen a jövőbeni katonai beavatkozásokat, amelyek viszont elengedhetetlenül szükségesek a birodalomépítő stratégia szempontjából. Az afganisztáni, de különösen az iraki ellenállás következtében meggyöngült az amerikai haderőnek az a megfélemlítő hatása, amely nagyon is fontos egy birodalomépítő diplomácia támogatásához. Röviden megfogalmazva, az iraki háború akadályozza annak a pénzügyi és gazdasági világbirodalomnak a kiépülését, amelynek az Egyesült Államok a központja.

A zionconok által erőszakolt közel-keleti stratégia, amelynek egyik fő célja Izrael térségbeli hegemóniájának a megerősítése hátrányosan érinti a legnagyobb kőolajipari és pénzügyi korporációk érdekeit az Egyesült Államokban. Miközben a pénzügyi szaksajtó arról ír, hogy óriási mennyiségű készpénz áramlik a Perzsa-öböl térségébe, és ez óriási üzlet a beruházó cégek számára, a Fehér Ház és a Pentagon konfrontációt tervez Szíriával és Iránnal. Egy ilyen konfrontáció pedig több száz milliárd dolláros jövedelmező beruházást veszélyeztet. A zionconok politikai gépezete erőteljesen szorgalmaz olyan kongresszusi és kormányzati döntéseket, elsősorban katonai lépéseket, amelyek veszélyeztetik a nagy kőolaj-, pénzügyi és banki, valamint biztosítási érdekeltségek profitját. Az Egyesült Államok globálisan érdekelt gazdasági elitje tehát elégedetlen. Az egészben az a különös, hogy a leggazdagabb beruházó bankárok, akik lehetőleg minél jobban meg akarják csapolni a maguk számára a közel-keleti térség üzleti lehetőségeit személyüket illetően ugyanazok, akik a zionconokat, elsősorban az AIPAC-ot finanszírozzák. Ez a paradoxon és az egymást keresztező érdekek nagyon megnehezítik a helyzet elemzését.

A globális amerikai érdekek védelmezése szempontjából rendkívül hátrányos az Egyesült Államok hosszútávú és nagyarányú elkötelezettsége Irakban. Ez a konfliktus most már kritikus ponthoz érkezett. Eddig az amerikai integrált hatalmi elitben egyetértés volt a tekintetben, hogy a birodalmi politika és a demokratikus politikai berendezkedés összeegyeztethető. Mára azonban ez a konszenzus felbomlott. A zionconok egyre gyakrabban nyúlnak tekintélyuralmi és rendőrállami eszközökhöz, amely viszont éles ellentétben áll az Egyesült Államok hagyományos alkotmányos berendezkedésével, belső demokratikus rendjével.

A Baker-bizottság arra tesz kísérletet, hogy visszaállítsa az üzleti körök, azaz a piac elsőbbségét a katonai érdekekkel szemben, és ily módon újból a pénzügyi-gazdasági világbirodalom építése kerüljön előtérbe. Konkrétan tehát arról van szó, hogy az Egyesült Államok leghatalmasabb kőolaj-érdekeltségei és pénzügyi beruházói saját érdeküket előtérbe helyezik azzal kapcsolatban, hogy Izrael katonai hegemóniája a közel-keleti térségben stabilizálódjék és tovább növekedjék. Az Egyesült Államok érdekeit mindenek elé helyező érdekcsoportok eddigi háttérbe szorulása a zioncon-irányzat érdekérvényesítőivel szemben több okra is visszavezethető.

A zioncon-irányzat rendkívül jól megszervezett hálózattal rendelkezik, amelynek a képviselői megtalálhatók a Bush-kormányzat minden döntési szintjén. Ezek a küldetéstudattal rendelkező és rendkívül céltudatos emberek meg vannak győződve arról, hogy a birodalmi terjeszkedés leghatékonyabb eszköze a katonai fellépés, és ily módon a civil militaristák szövetségre léptek a zionconokkal. Ez utóbbiak ugyanolyan elszántsággal képviselik az amerikai katonai erő bevetését Izrael közel-keleti hegemóniájának a biztosítására, mintha az magának az Egyesült Államoknak lenne minden mást megelőzően az érdeke.

Az elmúlt 25 év folyamán a zionconok el tudták helyezni befolyásos képviselőiket nemcsak a Pentagonban, de a külügyminisztériumban és a Fehér Házban is. Voltak ugyan bíráló hangok, elsősorban nyugalomba vonult főtisztek, a hagyományos konzervatív politikusok, a békepárti pacifisták és a baloldal részéről, ezek azonban erőtlenek voltak és különösen hatástalannak bizonyultak 2001. szeptember 11-e után. A pénzügyi és gazdasági világbirodalom elkötelezett hívei nem rendelkeztek kellő szervezettséggel és politikai vezetéssel. Ez megkönnyítette, hogy a "war-on-terror"-ra (terror elleni háború) hivatkozva a civil militaristák elfogadtassák az Irak elleni háború szükségszerűségét azt állítva, hogy egy átfogó és gyors győzelem Irakban megváltoztatja a helyzetet a Közel-Keleten.

A birodalomépítők üzleti kapcsolataikban hozzászoktak ahhoz, hogy Izraelnek elkötelezett kollégáik rendkívül jól tájékozottak, realisták és általában helyes döntéseket hoznak. Azt feltételezték, hogy hasonló módon jó katonai stratégák is. Ez a gazdasági birodalomépítésnek elkötelezett vezetőcsoport nem vette figyelembe, hogy a zioncon stratégák politikai céljai eltérnek az övéktől. A zionconok nem arra törekedtek, hogy a Közel-Kelet térségében létrehozzanak az amerikai politikai és gazdasági érdekeknek megfelelő barátságos és szilárd rendszert, hanem céljuk az arab országok és az iszlám világ olyan mértékű meggyöngítése, hogy az ne jelenthessen többé kihívást Izrael regionális elsőbbségével szemben. Ezért törekedtek Irak meggyöngítésére, esetleges feldarabolására és egy kemény amerikai gyarmati jellegű rendszer exportálására. Egy etnikailag megosztott, törzsi jellegű kliensrendszer Irakban jól szolgálja Izrael és a nagy kőolajcégek érdekeit.

A zioncon-stratégia annyiban sikeres volt, hogy Irak nem létezik többé, mint életképes állam és önálló gazdaság. A gazdasági világbirodalom építői azonban nem jutottak mindahhoz a politikai és gazdasági előnyhöz, amire számítottak. Az invázió ugyanis gerillaháborúba torkolt az Irakot hosszabb időn át irányító Paul Bremer felszámolta a korábbi bagdadi rendszer gépezetét, hivatali és katonai személyzetet elbocsátotta. Ezek a jól képzett egykori katonák és rendőrök most az iraki ellenállást erősítik. Mindez azt eredményezte, hogy veszélybe kerültek az amerikai gazdasági és pénzügyi érdekek. A zionconok végeredményben nagyon hátrányos helyzetbe manőverezték az Egyesült Államokat, mint Izrael regionális hegemóniájáért küzdő szövetségest.

Először a hagyományos konzervatívok adtak le vészjelzéseket hangoztatva, hogy az Izraelnek Elsőbbséget Adók (Israel-Firsters') vették át az amerikai politika irányítását és elsősorban Izrael érdekeit képviselik. Elhangzott egy lényegesen gyengébb hatású bírálat az izraeli lobbi címére is, amelyet elsősorban baloldaliak helyeztek el az Internet különböző honlapjain. Egykori hírszerzők, FBI-munkatársak és nyugalomba vonult főtisztek bírálták a zionconokat, de neokonzervatívnak, vagyis neocon-nak nevezték őket. Azt vetették a szemükre, hogy elhallgatják, illetve meghamisítják a folyamatban lévő háborúra vonatkozó tényeket. A bírálatok nyomán kulcsfontosságú személyek - Paul Wolfowitz és Douglas Feith -távoztak hivatalukból. Az FBI pedig szokatlan lépésre szánta el magát. Letartóztatta az AIPAC két vezető tagját azzal a gyanúval, hogy Izrael számára kémkedtek. Az amerikai közvélemény az Izrael-barát korporációs tömegtájékoztatás elhallgatása ellenére tájékozódhatott minderről az Internet jóvoltából.

Mindezen hátrányok ellenére a zioncon-gépezet változatlanul működőképes maradt. Az AIPAC évi konferenciáján a törvényhozás vezető tagjai a pártok és a kormányzat felelős tisztségviselői még mindig a teljes támogatásukról biztosítják a zionconokat. A Kongresszus szinte teljesen egyhangúan támogatta Izrael libanoni háborúját, és támogatja Tel-Aviv blokádját a választott palesztin kormányzattal szemben is Gázában. A háború tovább folyik a végső győzelemig Irakban, és munkában vannak azok a stratégák is, akik egy esetleges katonai fellépés részleteit dolgozzák ki Iránnal és Szíriával szemben.

A Baker-bizottság kétpárti. Tagjai között ott vannak a demokrata és köztársasági párt korábbi kongresszusi vezetői, egykori CIA-igazgatók, nyugdíjba vonult legfelsőbb bírósági bírák, de van köztük korábbi védelmi miniszter is. Ugyanakkor a Baker-bizottságban nincs egyetlen zioncon ideológus sem, vagy George W. Bush kormányzatának mostani vagy korábbi tagja. Mível Robert Gates, a Pentagon új főnöke, tagja a Baker-bizottságnak, így a helyzet november 7-ke óta megváltozott. Baker taktikája az, hogy lehetőleg a legkülönbözőbb vezető csoportok legyenek képviselve. Így széleskörű támogatásra hivatkozhat, amikor jelentését leteszi az elnök és a Kongresszus asztalára, s amikor tájékoztatja róla a közvéleményt. Baker ugyanakkor a minimálisra akarja csökkenteni a zionconok befolyását.

A Baker-bizottság célja, hogy Amerika katonai politikáját rendeljék alá a pénzügyi és gazdasági világbirodalom-építés céljának. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nagyobb teret kell biztosítani a diplomáciának, és olyan politikai szövetségeket kell létrehozni, amelyek a közös pénzügyi és gazdasági érdekeken nyugodva biztosítják a jövedelmező üzleteket az arab világgal.

A Baker-bizottság nem fogja közvetlenül támadni a zioncon hatalmi struktúrát, és nem fogja megkérdőjelezni a civil militaristák szerepét a jelenlegi Bush-kormányzatban. Tanácsadó testületként be akar indítani olyan alternatív politikát, amely elvezethet egy új politikai stratégiát képviselő amerikai kormányhoz. Ez a kormány nem lenne oly mértékben alárendelve közel-keleti politikájában Izraelnek, mint a jelenlegi, és lehetővé tenné a visszatérést a birodalmi politika elsőbbségéhez.

Nehéz feladat a zioncon hatalmi tömörüléssel szemben alternatívát érvényesíteni, mivel a különböző zsidó lobbik rutinszerűen anti-Izraelnek, antiszemitának minősítik azt, aki más törekvéseket képvisel. Éppen ezért a Baker-bizottság meg fogja erősíteni, hogy támogatja Izrael biztonságát és továbbra is biztosítja számára az eddigi pénzügyi és katonai támogatást. Ugyanakkor arra lehet számítani, hogy majd nagyobb nyomás nehezedik Izraelre a palesztinai kérdés megoldása érdekében.

Az amerikai politika új irányvonalának a kialakítása nagy óvatosságot és szakértelmet igényel. Baker valószínűleg igénybe veszi a hadsereg kutatóintézményeit, más szakértőket és neves társadalomtudósokat, akik az új irányvonalat olyan konkrét javaslatokká gyúrják át, ahol a fő érv a birodalomépítő stratégia győzelemre juttatása a jelenlegi irányvonallal szemben, amely egyértelműen a birodalmi hanyatláshoz vezetett. Baker tehát nem fogja vállalni a nyílt konfliktust Cheney-vel, Rice-szal vagy Abrams-szal. Ehelyett olyan javaslatokkal fog előállni, amelyek nem illeszthetők be az általuk jelenleg képviselt politikai vonalba. A Baker-bizottság számíthat a washingtoni törvényhozás azon tagjaira, akik mind a republikánus, mind a demokrata párt színeiben egyre növekvő számban vonják kétségbe a jelenlegi irányvonal helyességét.

Ezek után felmerül a kérdés, hogy konkrétan milyen kezdeményezések várhatók a Baker-bizottságtól. James Petras, a New York állambeli Binghanton Egyetem tanára "Texas versus Tel-Aviv: US policy in the Middle East" (Texas kontra Tel-Aviv: amerikai politika a Közel-Keleten) (olvasható: www.internationalclearinghouse.info) úgy látja, hogy a tanácsadó testület négy javaslatot fog előterjeszteni.

1. Előszöris Baker legfőbb célja annak meghatározása, hogy miként lehet megvédelmezni globális méretekben az Egyesült Államok világbirodalmi terjeszkedését. Ennek képezi részét az amerikai érdekek védelmezése és érvényesítésük növelése a közel-keleti térségben.

2. Másodikként a Baker-bizottság az Egyesült Államok globális katonai mozgásszabadságát kívánja helyreállítani, és így véget vetni mindannak a hátránynak, amellyel az Irakban folyó háború elhúzódása járt.

3. Harmadszor Baker-nek javaslatokat kell tennie arra, hogy hogyan lehet korlátozni azokat a hátrányos következményeket, amelyekkel az iraki-amerikai katonai jelenlét csökkentése járhat.

4. Negyedszer a Baker-bizottságnak olyan új taktikát kell találnia, amellyel megjavíthatja a kapcsolatokat az Egyesült Államok jelenlegi ellenfeleivel, méghozzá úgy, hogy nem idegeníti el magától Izraelt és annak elszánt támogatóit az Egyesült Államokban.

A fentiek alapján Baker és tanácsadó testülete várhatóan nem fogja ajánlani az amerikai csapatok fokozatos kivonását Irakból, hacsak nem omlik össze teljesen az iraki hadsereg és rendőrség. Ehelyett azt fogja szorgalmazni, hogy a jelenleg egymással harcoló erőket, köztük az egykori Baath-párti és Irán-barát felkelőket is, be kell vonni a hatalom együttes gyakorlásába abban a reményben, hogy így meg lehet gyöngíteni a felkelők ellenállását.

Baker valószínűleg tárgyalásokat fog ajánlani a Fehér Háznak Iránnal és Szíriával, Irakban pedig arra törekszik, hogy elfogadtasson egy hatalommegosztási tervet. Teheránt és Damaszkuszt igyekeznek arra rávenni, hogy ne támogassák az iraki ellenállást, és ennek fejében ajánlatot tesznek bizonyos fajta békés együttélésre. Ennek a koegzisztenciának részét képezheti a katonai beavatkozással való fenyegetés abbahagyása, a gazdasági szankciók elejtése és a CIA által finanszírozott felforgató csoportok támogatásának megszüntetése. Nyilvánvaló, hogy Irán és Szíria nem fog együttműködni Washingtonnal, ha a Fehér Ház továbbra is a zionconok harcias, militarista programját folytatja.

James Baker, aki az idősebb George Bush külügyminisztereként tájékozott a közel-keleti ügyekben, jól tudja, hogy a jelenlegi iráni hatalmi berendezkedésben ott vannak az iráni liberális technokraták, a gazdag üzletemberek, a megalkuvásra kapható egyházi vezetők, a megfelelő módszerekkel korrumpálható állami tisztviselők, a kőolaj- és a földgáz szektor ugyancsak korrupt irányítói. Közülük a többség bizonyos feltételekkel hajlandó megállapodásra jutni Washingtonnal. Készek egy ilyen együttműködésre még akkor is, ha annak az az ára, hogy cserben kell hagyniuk síita hitsorsosaikat Irakban. Így el lehetne érni egy elfogadható hatalomban való részesedést Irakban és enyhíteni az ottani polgárháborús feszültséget.

Ahhoz, hogy a Fehér Ház meg tudja tenni ezt a fordulatot, az Amerikát irányító uralkodó körök zioncon irányzatot követő szárnyának le kellene mondani arról, hogy Izrael regionális szupremáciájának adjon elsőbbséget a közel-keleti térségben. A fent vázolt forgatókönyvet valószínűsíti az is, hogy Szíria és Irán ténylegesen együttműködött Washingtonnal az Irak elleni amerikai invázió idején, és még az azt követő hónapokban is. Ennek keretében hírszerző értesüléseiket megosztották egymással és támogatták az Irakban amerikai vezetéssel végrehajtott választási folyamatot is. Az iraki síita vezetés ma is Iránra hallgat és Teherán nagyvonalú anyagi és erkölcsi támogatásban részesíti. Az iraki síitáknak kedvező lenne egy amerikai-iráni megállapodás. Az azonban kétséges, hogy egy ilyen megállapodás stabilizálni tudná-e az amerikai katonai jelenlétet Irakban és megszilárdítaná-e a jelenlegi báb-kormányzat helyzetét. Az iraki síiták évek hosszú küzdelmei nyomán jelentős autonómiára tettek szert, s ezt meg is akarják tartani. Az valószínű, hogy egy amerikai-iráni és szíriai megállapodás csökkentené a nem síita szunniták, baathisták és más ellenálló csoportok szerepét.

Vannak olyan befolyásos személyiségek is, mint például Leslie Gelb, a tekintélyes Council on Foreign Relation korábbi elnöke, akik az ún. "jugoszláv megoldást" szorgalmazzák, vagyis Irak három részre szakítását, azaz laza konföderációvá átalakítását. Ezt az elgondolást a demokrata párti héják is támogatják, köztük Hilary Clinton és Charles Schumer, new york-i szenátorok, valamint Joseph Biden, delaware-i szenátor. Az önállósított részállamocskák már könnyebben irányíthatóak a hegemóniát gyakorló amerikai-izraeli körök által. Az egyik ilyen önállósított államrész lenne a kurdok által lakott Észak-Irak, a másik a szunniták által lakott Közép-Nyugat-Irak és a harmadik a síiták által lakott Dél-Irak. A főváros, Bagdad és környéke pedig alárendelt szerephez jutna. Ez elméletileg elképzelhető, de megvalósítása erőszakos etnikai tisztogatásokat és irakiak millióinak az átköltözését követeli meg. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az iraki állam és társadalom gazdaságát meghatározó kőolajban gazdag területek földrajzi megoszlása olyan, hogy a szunnitákat kizárná a kőolaj jövedelméből.

Egy ilyen három államra való felosztás megkövetelné az iraki hadsereg feldarabolását is és etnikai vallási alapon történő újjászervezését. Nyilvánvaló, hogy az a hadsereg, amelyik eddig egy szekuláris államnak volt a fő támasza nem fog könnyen belemenni egy ilyenfajta felosztásba.

Az időközi amerikai választások és Irán

2006. november 7-én a demokrata párt elsöprő győzelmet aratott, és megszerezte a többséget a Kongresszus mindkét házában, a Képviselőházban és a Szenátusban is. Dick Cheney alelnök, aki eddig vitán felül a közel-keleti amerikai politika meghatározó személyisége volt, és akinek döntéseit Bush elnök szinte mindig jóváhagyta, elveszítette legfontosabb támogatóját Donald Rumsfeld védelmi minisztert. Helyére idősebb George Bush közeli barátja, Robert Gates került. Cheney, aki tisztában van a látható és a nem látható hatalmi struktúrák kölcsönhatásaival, tudja, hogy egy ilyen elsöprő demokrata párti győzelem az csak a megfelelő irányítókörök jóváhagyásával jöhet létre. Meg vannak annak a jól kipróbált és bevált technikái, hogy hogyan kell a kívánt választási eredményeket előállítani. Annak ellenére, hogy az igazságügy-minisztérium több mint 80 ügyvédet küldött az Egyesült Államok olyan helyeire, ahol várható volt a választási eredmények megkifogásolása és ellenőrzése, mégis ilyen közbeavatkozásokra nem került sor.

Cheney alelnök céltudatosan törekedett egyfajta elnöki irányítás kialakítására, amely az egypárti diktatúrához hasonlóan működik. A politikai hatalom hátterében működő döntéshozók régi iskolája azonban úgy döntött, hogy Cheney-nek ezt az elképzelését nem hagyja érvényesülni, és véget vet az Irak körüli vitáknak. Ami egyre nyilvánvalóbb, az az, hogy idősebb George Bush azt tanácsolhatta fiának, az elnöknek, hogy szorítsa a háttérbe Cheney alelnököt és a körülötte csoportosuló neoconokat. Cheney azonban nem az a fajta politikus, aki könnyen ejthető és egyelőre még ő az alelnök. Cheney és neocon támogatói nem adták fel a Közel-Keletre kidolgozott hosszútávú stratégiájukat, és nyilvánvalóan mindent meg fognak tenni azért, hogy programjukat tovább vigyék. Az ifjabb Bush elnök azonban most már apja fokozott befolyása alá került és az ő fő tanácsadói most már azok, akik eldöntik azt a kérdést, hogy legyen-e és milyen méretű csapatkivonás Irakból, elhalasszák-e vagy pedig végrehajtsák a tervbe vett Irán elleni katonai fellépést.

Cheney alelnök természetesen számíthat a zionconok támogatására, és Ehud Olmert, izraeli miniszterelnök, aki 2006. november közepén több napos látogatást tett az Egyesült Államokban hangsúlyozta, hogy Iránnak alaposan meg kell fizetnie annak az árát, ha tovább folytatja nukleáris programját. Egyelőre a Bush-Cheney-kormányzat még ragaszkodik az Iránnal kapcsolatban kidolgozott stratégiájához. Az Amerikában élő Dr. Elias Akleh közel-keleti szakértő "War on Iran" című cikkében 2006. november 12-én (www.informationclearinghouse.info) azt állítja, hogy az Irán elleni inváziót eredetileg 2006 április végére időzítették. Erre az időpontra kellett ugyanis Iránnak eleget tennie az ENSZ kérésének, hogy állítsa le nukleáris programját. A katonai tervek szerint öt napon át bombázták volna Iránt az amerikai, a brit és az izraeli légierő gépei, bevetve taktikai nukleáris bunkerromboló bombákat is. Ezután indultak volna meg a szárazföldi csapatok nyugati irányból Irakból és keleti irányból Afganisztánból, a Perzsa-öbölből pedig délről. Az elképzelések szerint olyan súlyos bombatámadásokat kellett volna intézni Irán ellen, amely elvezetett volna a kormány lemondásához és a rendszer összeomlásához.

2006 áprilisában azonban Irán nagyszabású hadgyakorlatot tartott. Ezzel megmutatta, hogy milyen képességekkel rendelkezik a szárazföldön, a tengeren és a légtérben. Egy másik iráni hadgyakorlatra 2006 augusztusában került sor, ahol már az iráni haderő koordinálta tevékenységét Kínával és Oroszországgal is. A hadgyakorlat során csúcstechnológiájú fegyvereket is használtak, és ez meggyőzően demonstrálta, hogy Irán hatékonyan ellen tud állni. A Pentagon vezetői rájöttek, hogy bizonyos fokig alábecsülték Irán katonai képességeit, és hogy Irán térdre kényszerítése minőségileg más feladat, mint az embargó által meggyengített Irak legyőzése volt. Ezért úgy döntöttek, hogy átdolgozzák az Irán elleni terveket, és azokba jobban bevonják a szövetségeseket, elsősorban az Európai Uniót és néhány arab országot.

A Leleplező 2006. évi 3. számában már részletesen foglalkoztunk azzal, hogy milyen kijelentéseket tett az iráni elnök Izraellel kapcsolatban. Nem azt mondta, hogy Izraelt le kell törölni a térképről, hanem azt mondta, hogy a jeruzsálemi rendszert el kell távolítani a történelem lapjairól, vagyis, hogy rendszerváltást kell elérni Izraelben.

Ami pedig a holokauszttal kapcsolatos kijelentéseit illeti, Ahmadinejad nem tagadja, hogy ez a szörnyűség megtörtént, ő azt kérdezte, hogy miért kell üldözni és támadni azokat, akiknek ezzel kapcsolatban kérdései, kételyei vannak és a tényeket kutatásokkal pontosítani akarja. Még lényegesebb az a nézete, hogy az európaiak követték el a szörnyűségeket a zsidó nép ellen, s miért a palesztin népnek kell ezért országa területének átadásával fizetnie. Ahmadinejad tehát nem Izraelt fenyegette, hanem Jeruzsálem cionista megszállásának a befejezésére szólított fel. Az iráni elnök tehát lényegében rendszerváltásról beszélt, nem pedig egy országnak és népének elpusztításáról.

A novemberi választás előtti kormányzati irányvonal az volt, hogy Irán nem kaphat garanciát arra, hogy az Egyesült Államok nem alkalmaz vele szemben kemény ellenlépéseket, beleértve nukleáris fegyverek esetleges bevetését. Ahmadinejad már többször kezdeményezett tárgyalásokat és javasolta nukleáris fegyver-mentes övezet létrehozását a Közel-Kelet térségében. Ezt a javaslatát 2006 szeptemberében az ENSZ-ben is előterjesztette. Az amerikai korporációs tömegtájékoztatás csaknem teljesen elhallgatta az iráni elnöknek ezt a kezdeményezését. Legutóbb Teherán javasolta, hogy nemzetközi konzorcium ellenőrizze az urán dúsítását Iránban, és az szavatolja, hogy Irán nukleáris programja kétséget kizáróan békés célú. Az Európai Unió részéről ezt a javaslatot elutasították, mert az EU és a NATO legfelsőbb vezetői jól ismerik az Iránnal kapcsolatos amerikai terveket.

Az európaiaknak üzenve Ahmadinejad a következőket mondta: "El kellene hinniük, hogy ez a rezsim (a jelenlegi izraeli kormányzat - D. J.) nem maradhat meg és kormányzása nem jelent hasznot az önök számára. Milyen előnyük származhat e rendszernek a védelméből a nemzetek gyűlöletén kívül? Korábban elmondtuk már az európaiaknak, hogy az Egyesült Államok messze van, de önök e régió szomszédai. Tudatjuk önökkel, hogy a népek olyanok, mint az óceán, amely hullámzik, és ha elkezdődik a vihar, a hatások nem állnak meg Palesztina határainál; önöknek is bántódásuk eshet."

Ahmadinejad azt is a világközvélemény tudomására hozta, hogy nem hajlandó engedni Irán nukleáris programjából. Ismételten törvénytelennek minősítette a kilátásba helyezett szankciókat, amelyek ezt az atomprogramot próbálják meg leállítani. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa Anglia, Franciaország és Németország javaslatára olyan korlátozásokat kíván érvényesíteni Teheránnal szemben, amelyek tiltják a ballisztikus rakéta-alkatrészek és a nukleáris berendezések behozatalát. Ezeket csak akkor oldanák fel, ha Irán abbahagyná az urán dúsítását. Ezeket az elsőként bevezetett szankciókat továbbiak követnék, amelyek megtiltanák iráni hivatalos személyek utazásait nyugati országokba és befagyasztanák Irán ezen országokban lévő pénzeszközeit és más vagyontárgyait.

Ehud Olmert Moszkvában igyekezett meggyőzni arról Putyin elnököt, hogy vegye rá Iránt nukleáris fegyverkezési programjának a felfüggesztésére. Lavrov orosz külügyminiszter azonban megismételte, hogy Moszkva ellenzi a Biztonsági Tanács büntető szankcióit. Ugyanakkor Lavrov Teheránt is felszólította, hogy továbbra is működjön együtt a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel és oszlasson el minden gyanút atomprogramjával kapcsolatosan.

Teherán természetesen nem akar elszigetelődni, és ezért támogatókat keres magának az amerikai világhatalmi törekvéseket ellenző országok körében. Irán 2004-ben megállapodott Kínával, amely szerint a Kínai Petrokémiai Korporációnak, a SINOPEC-nek eladja Irán egyik legnagyobb kőolajmezőjének a kutatási jogait. Ezen túlmenően Irán vált Oroszország legfontosabb fegyvervásárlójává. Teheránnak ezen sikerült mintegy 118 ország politikai támogatását is megszereznie az El-Nem-Kötelezett Országok Mozgalmának csúcstalálkozóján, 2006 szeptemberében Kubában. Az iráni kormánynak azonban nagyon komolyan számolnia kell egy esetleges izraeli és amerikai katonai fenyegetéssel, és készülnie kell, hogy meg tudja védeni magát egy ma már elkerülhetetlennek tűnő háborúban.

Már utaltunk rá, hogy a 2006. november 7-i választások jelentős hatással lesznek Amerika és Irán kapcsolatára. Azok a neokonzervatív és Izrael-barát körök, akiket mi ebben az írásban zionconoknak neveztünk a neocon és a zionista szó összekapcsolásából, azt jósolták, hogy Irak elfoglalása gyerekjáték lesz Amerika számára. Most viszont azt hangoztatják, hogy az Irán elleni fellépés sem lesz több, mint egy "délutáni séta a parkon keresztül a cukrászdába". A zionconok szerint a fanatikus mullahok nukleáris ambícióit elsöprő bombázással kell véglegesen eltemetni, de legalábbis jó néhány évvel meg kell hosszabbítani az iráni nukleáris bomba előállítását. Arra számítanak, hogy az Iránban meglévő Amerika-barát csoportok erőre kapnak és eltávolítják az ajatollahokat valamint forradalmi gárdájukat a hatalomból.

A Fortune magazin globális listáján szereplő 100 legnagyobb világcég egyikének két washingtoni képviselője arról tájékoztatta a vállalat legmagasabb beosztású irányítóját, hogy nem lehet sokáig halogatni a bombatámadás megindítását Irán nukleáris létesítményei ellen, mert erre még abban az időszakban kell sort keríteni, amíg George W. Bush a Fehér Ház lakója. A zionconok meghatározó személyiségének számító Richard Perle, akinek kulcsszerepe volt az Irak elleni invázió előkészítésében, most azt állítja, hogy két B-2-es bombázó, amelyik egyenként 16 célpont ellen tud rakétát kilőni, elég ahhoz, hogy működésképtelenné tegye Irán nukleáris létesítményeit. Richard Perle eme állításának utánajárt Arnaud de Borchgrave, a Washington Times szerkesztője és a UPI sajtóiroda munkatársa. Nem sikerült egyetlen olyan katonai szakértőt sem találnia, aki egyetértett volna Richard Perle-lel.

A Pentagonban sikerült beszélnie a légierő több tábornokával, akik azt mondták Borchgrave-nak, hogy ezt a célt egy lényegesen nagyobb katonai művelettel azonban már sikeresen meg lehet valósítani. Ehhez szükség van öt napon át tartó folyamatos bombázásra 400 különböző célpont ellen, amelyek közül 75-nél mélyen a föld alatti bunkerekbe is behatoló "bunker buster" (bunkerrobbantó) fegyvereket kell bevetni. A Time magazin szerint legalább 1500 számításba jöhető célpont van Iránban, minthogy a teheráni kormányzat a már működő, illetve építés alatt álló nukleáris létesítményeit a nagy méretű ország legkülönbözőbb helyeire telepítette. Borchgrave érdeklődött a haditengerészet irányítóinál is, akik elmondták, hogy a rendelkezésükre álló haditengerészeti erőkkel és hadihajókról indítható szárnyasrakétákkal nem teljesen biztosak, hogy ezt a feladatot, mármint Irán nukleáris létesítményeinek a megsemmisítését, meg lehet oldani.

Az ugyancsak zionconnak számító Michael Ledeen, aki a pénz-világimpérium egyik ismert neomachiavellista ideológusa egyre többet ír arról, hogy milyen fenyegetést jelent nemcsak a közel-keleti térség, hanem az egész világ számára az Iránban hatalmon lévő mullahokrácia, azaz papi-uralom. 2006. november 1-jén az általa működtetett National Review Online-on megjelentetett kommentárjában Ledeen egyenesen veszélyesnek minősíti Bush elnök halogató magatartását Iránnal szemben. Szó szerint ezt írja: "Ha az elnök tudja, hogy Irán háborút folytat ellenünk, akkor kötelessége erre válaszolni. Az egyetlen megfelelő kérdés csak a módszerre vonatkozik és nem a lényegre. Ha nem tudja, hogy el kell távolítania azokat, akiknek kötelességük ezt megmondani neki, akkor olyan emberekre kell támaszkodnia, akik elmondják neki az igazat."

Michael Ledeen úgy véli, hogy az elnök tudja az igazat, csak nem bízik abban, hogy van elég politikai támogatottsága ahhoz, hogy közvetlen támadást intézzen a mullahok ellen. Bush elnököt gondolkodóba ejtették azok a hírszerzői jelentések és elemzések, amelyek Irán védelmi és támadó képességére vonatkoznak. Ezek hangsúlyozzák, hogy a teheráni vezetés képes aláaknázni a Hormuzi-szorost, amelyen keresztül halad a világ kőolaj-szükségletének 2/5-e. Ha ez az energiahordozó út elakad, akkor a kőolaj ára hordónként 200 dollár fölé emelkedhet egyik napról a másikra.

Szaúd-Arábia washingtoni nagykövete, Turki al-Faisal herceg, aki 25 évig állt hazája hírszerzőszolgálatának élén, arra figyelmeztette az amerikai kormányt, hogy egy Irán elleni támadás az egész Perzsa-öblöt lángoló pokollá változtatná a felrobbantott tankhajók és olajkutak nyomán.

2006 novemberében az Iráni Forradalmi Gárda elitalakulatai számos rakéta-hadgyakorlatot tartottak, ennek keretében bevetettek hosszútávú (1987 km hatótávolságú) Shahab-3, valamint hasonló hatótávolságú Shahab-2 több robbanófejes rakétát, amely 1400 kisebb bomba hordozására alkalmas. A hadgyakorlaton kilőttek szilárd üzemanyaggal működő Zalzals és Zolfaghar-73 rakétákat, valamint Z-3 és SCUD-Bs rakétákat is. Az iráni hadgyakorlatokra azután két nappal került sor, hogy az Egyesült Államok Haditengerészete által vezetett szövetséges erők befejezték hadgyakorlatukat a Perzsa-öbölben. Ezeken a hadgyakorlatokon az amerikai hadihajókon túl részt vettek ausztrál, brit, francia, olasz, valamint bahrain-i hadihajók is. A Nagy Próféta elnevezést viselő, 10 napig tartó iráni hadgyakorlatok célja az volt, hogy megmutassák Irán elszántságát és elrettentő-képességét.

Teherán emellett ellenőrzése alatt tart olyan fegyveres csoportokat, mint a Hezbollah és rendelkezik jelenleg még néma hallgatásba burkolózó "alvó sejtekkel" Szaúd-Arábiától kezdve szinte minden olyan területen, ahol síiták élnek. Ezek az "alvó sejtek" természetesen aktivizálhatóak és képesek sok kárt okozó robbantások végrehajtására.

Oroszország és Kína már többször kinyilvánította, hogy ellenez mindenféle kemény fellépést, beleértve a szigorú szankciók alkalmazását is Iránnal szemben. A két nagyhatalmat szoros kereskedelmi szálak fűzik Teheránhoz. Az iráni kormány vásárolt Moszkvától 700 millió dollár értékben 29 orosz rakétavédelmi rendszert, Kína pedig 100 milliárd dollár nagyságrendben 10 évre szóló kőolaj-szállítási szerződést kötött Iránnal.

Michael Ledeen, aki az Iránban elhallgattatott demokratikus csoportok szószólójának igyekszik feltüntetni magát, makacsul hangoztatja, hogy a választások után most már el kell ismernie az amerikai kormánynak, hogy az Egyesült Államok háborúban áll Iránnal és hogy már rég eljött az ideje annak, hogy erre a tényre megfelelő választ adjon. Az Irak körüli nézeteltérések, az ezzel kapcsolatos amerikai választási eredmények, valamint az iraki kudarc miatt elszenvedett tekintélyveszteség, az amerikai világhatalom megtépázása, valamint a Közel-Kelet regionális szuperhatalmává vált Izraelnek a növekvő szerepe óvatosságra inti a Fehér Házat. Ez további csalódásokat okoz a zioncon irányvonal képviselőinek. A korábban már hivatkozott Iraki Tanulmányi Csoport, amelyet James A. Baker vezet Lee H. Hamiltonnal együtt, már elérte, hogy Baker közeli barátja vegye át a Pentagon irányítását. Az új védelmi miniszter Robert M. Gates régóta szorgalmazta a tárgyalások felvételét a teheráni vezetőkkel. Baker, Gates és Hamilton meg van arról győződve, hogy Irán bombázása - különösen nukleáris fegyverek bevetése - jóvátehetetlen kárt okozna a legfontosabb amerikai érdekeknek világszerte.

A Baker-csoport körüli stratégák alternatívaként olyan geopolitikai megállapodás lehetőségeit keresik, amelyek számolnak Irán legitim biztonsági érdekeivel is. Ennek ellenére a zionconok továbbra is azt mondják, hogy egy Irán elleni fellépés az mégiscsak egy "séta lenne a parkban" ("cakewalk"), azaz gyerekjáték ahhoz képest, hogy milyen nagy horderejű eredményeket hozna. Izrael kétségtelenül fenyegetve érzi magát az ajatollahok által irányított rendszer által.

2006. november 13-án Bush amerikai elnök és Olmert izraeli miniszterelnök közös sajtóértekezletén mély aggodalmát fejezte ki Irán nukleáris programja miatt. Bush egyetértett Olmert-tal abban, hogy Iránnak valójában a nukleáris bomba kifejlesztése a valódi célja, és ezen nem változtat az, hogy folyamatosan békés célokra hivatkozik. A két politikus hajthatatlannak mutatkozott abban, hogy megakadályozza Iránt az atombomba előállításához szükséges technológiai küszöb átlépésében. "Ha Iránnak nukleáris fegyvere lesz, az hihetetlen mértékben ingataggá teszi a helyzetet, és nyilvánvaló fenyegetést jelent közeli szövetségesünk számára." - mondta Bush arra célozva, hogy Izrael létében érzi fenyegetve magát az Iráni Iszlám Köztársaság által. Az amerikai elnök a nemzetközi közösséget is felszólította, hogy támogassa azokat a szankciókat, amelyeket az ENSZ Biztonsági Tanácsa helyezett kilátásba, ha Teherán nem vet véget az urándúsítás folytatásának.

"Ha Teherán tovább folytatja ezt a programot, akkor annak súlyos következményei lesznek. Jó kiindulás ehhez Irán együttes elszigetelése. Remélem, lesz elég józanul gondolkodó a kormányon belül, aki belátja, hogy országuk elszigetelődése nem szolgálja érdekeiket" - mondta az amerikai elnök.

Az izraeli miniszterelnök televíziós interjújában azt hangoztatta, hogy kormánya számára minden olyan lépés elfogadható, amit Bush elnök fel tud vállalni azért, hogy megakadályozzák Iránt a nukleáris fegyver kifejlesztésében. Olmert úgy gondolja, hogy a jelenlegi demokrata többségű amerikai törvényhozás is támogatni fogja Izrael törekvéseit, mivel Izrael támogatása hagyományosan kétpárti.

2006. november 14-én, egy nappal azután, hogy Bush tanácskozott Olmert-tel Washingtonban, az izraeli miniszterelnök elutazott az Egyesült Zsidó Közösségek közgyűlésére, Los Angelesbe. Itt kijelentette, hogy Izrael nem fogja ölbe tett kézzel nézni, hogy mit tesznek azok, akik kétségbe vonják Izrael jogát a létezéshez, miközben azon dolgoznak, hogy kifejlesszék azokat a katasztrofális fegyvereket, amelyekkel céljaikat elérhetik. Olmert ezeket mondta: "Izrael nem fog visszariadni attól, hogy megakadályozza Iránt nukleáris fegyverek kifejlesztésében. Ez a teher a miénk és nem tudunk és nem fogunk visszariadni attól, hogy ezzel a kihívással szembenézzünk." Ugyanebben a beszédében az izraeli kormányfő késznek mutatkozott arra, hogy találkozzon a palesztin hatóság elnökével, Mahmud Abbas-szal, a feszültség enyhítése és a békés kibontakozás érdekében.

A Robert Gates vezette Pentagon és Irán

George W. Bush igen nagy valószínűséggel idősebb George Bush, és a mögötte álló érdekcsoportok javaslatára nevezte ki a nemzetvédelmi minisztérium élére 2006. november 8-án Robert Gates-t, a texasi A&M University (Agricultural and Mechanical University of Texas) elnökét, aki idősebb George Bush elnökségének (1988-1992) utolsó két évében a CIA vezetője volt. Robert Gates-t nagy valószínűséggel azért választották a zioncon csoporttal rivalizáló csoportok a Pentagon élére, mert jól ismerik, hogy készségesen hajlandó a kormányzat politikáját pedánsan végrehajtani. Éppen ezért Gates-cel kapcsolatban nem az a fő kérdés, hogy ő milyen irányban akar haladni, hanem milyen irányban akarnak haladni azok az elitcsoportok, amelyek most erőteljes befolyást gyakorolnak az elnökre.

Az Izrael-barát zionconokat aggasztja az a lehetőség, hogy Robert Gates az Iránnal való kiegyezésnek ad elsőbbséget. 2004-ben ezt írta a Council on Foreign Relation egyik tanulmányában, amelynek a társszerzője Zbigniew Brzezinski volt: "Az Iránnal szembeni tartós kötelezettségvállalás jelenlegi hiánya hátrányos az Egyesült Államok érdekeire a világ egyik kritikus térségében. Folytatni kell Teheránnal a közvetlen párbeszédet a kölcsönös érdekeket szolgáló meghatározott területeken." A washingtoni Közel-keleti Politikai Intézet, amely Izrael-barát kutatókat foglalkoztat, éberségre szólította fel az Izrael-barát csoportokat.

Elsősorban a James Baker vezette kongresszusi bizottság befolyását kívánják ellensúlyozni. A Baker vezette Irak Tanulmányi Csoportnak nemcsak Robert Gates a tagja, hanem Brent Scowcroft is, aki idősebb George Bush elnöksége alatt nemzetbiztonsági tanácsadó volt. Mind Baker, mind Scowcroft annak idején nyomást gyakorolt Izraelre, hogy tárgyaljon a palesztinokkal.

Tom Neumann, a JINSA (Jewish Institute of National Security Affaires) ügyvezető igazgatója, elsősorban realista politikusnak tartja Gates-t, aki gyakran összeütközésbe került a neokonzervatív irányzat képviselőivel. Neumann szerint azonban nem ezért esett rá a választás, hanem azért, mert az elnök és a most erőre kapott birodalompártiak olyan személyt akartak Pentagon élére, aki a legkisebb ellentmondás nélkül teljesíti az utasításokat, és akinek a személye körül nincsenek politikai viták. Bush elnök ezt mondta róla: "Jól tudja, hogy az a kihívás, amellyel országunknak szembe kell néznie, nagyobb, mint bármely politikai párt, és eddigi teljesítményei azt bizonyítják, hogy a kongresszusi folyosó mindkét oldalán ülő vezetőkkel jól tud együttműködni nemzetbiztonságunk erősítése érdekében."

Még nem született döntés az Irán elleni megelőző csapásról

Szakértők úgy látják, hogy az Egyesült Államok legfőbb döntéshozói még csak mérlegelik egy esetleges megelőző csapásmérés lehetőségét és következményeit. Vannak olyan kormányzati megnyilvánulások, amelyek szerint az Egyesült Államok vagy más országok nem térhetnek ki többé a döntés elől. Ha Észak-Korea nem lesz hajlandó lemondani saját nukleáris programjáról és Irán is kifejleszti nukleáris fegyvergyártási képességét, akkor az elkerülhetetlenül arra kényszeríthet más országokat is térségeikben, hogy maguk is képesek legyenek nukleáris fegyverek előállítására. 2006. november 14-én egy vezető beosztású amerikai tisztségviselő tudósítóknak kijelentette: "Mi, amerikaiak vagy mások, akik fenyegetve érezhetik magukat ezen fejlemények által, arra kényszerülünk, hogy keressük a válaszadás módját, és ez felveti a megelőző csapás mérésének kérdését. Úgy gondolom, hogy nem csak a jelenlegi, de az összes amerikai kormányzat számára elkerülhetetlen feladat a megelőző stratégia közelebbi vizsgálata." Itt tehát nem arról van szó, hogy az Egyesült Államok már eldöntötte ezt a kényes kérdést, de arra utal, hogy az nagyon is foglalkoztatja a jelenlegi amerikai kormányzat döntéshozóit. Az illetékes amerikai személyiség arra hívta fel a nemzetközi közösség figyelmét, hogy gondolják át alaposan, milyen árat kell majd azért fizetni, ha Irán tovább haladhat azon az úton, amelyre rátért. Hivatalosan Bush elnök még mindig a diplomáciai megoldást támogatja, de ehhez mindig hozzáteszi, hogy minden opció az asztalon van, és nincs kizárva a katonai csapásmérés lehetősége sem. Szakértők szerint egy tervezett amerikai katonai beavatkozás mintegy négy évvel vetné vissza Iránt a feltételezett nukleáris fegyverek előállításában.

Várható-e a Hormuzi-szoros lezárása?

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa által kilátásba helyezett szankciók életbe léptetése esetén Irán válaszlépésként lezárhatja a Hormuzi-szorost. Ennek viszont az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Kína, Oroszország és Németország lennének gazdasági szempontból a legnagyobb vesztesei. Teheránban azért hangoznak el egyre gyakrabban utalások erre a lehetőségre, mert ez az egyik leghatékonyabb eszköz, amivel Irán válaszolhat az általa igazságtalannak tartott szankciókra. A Hormuzi-szoros blokádja megakadályozná a kőolaj zavartalan áramlását a fejlett ipari országokba, és ez a kőolaj árának ugrásszerű emelkedéséhez és más negatív következményekhez vezethet.

A Hormuzi-szoros kapcsolja össze a Perzsa-öblöt az Ománi tengerrel. Ez az egyetlen útvonal, ahol a Perzsa-öböl államaiban kitermelt kőolaj exportálható. Az iráni fegyveres erők a közelmúltban több olyan hadgyakorlatot is folytattak, amelyek a Hormuzi-szoros lezárását célozták egy esetleges háborús helyzet idejére.

Magas beosztású teheráni politikusok egyre többször céloznak a Hormuzi-szoros blokád alá vételére, ha Irán ellen valóban életbe léptetnék a kilátásba helyezett súlyos szankciókat. Ha azonban Irán ily módon válaszolna ezekre a szankciókra, akkor valójában súlyosan megsértené a nemzetközi jog szabályait. Gyakorlatilag hadat üzenne a Hormuzi-szoros használatában érdekelt valamennyi államnak. Ezen túlmenően a kőolaj-importáló államok érdekeit is sértené. Különösen az Egyesült Államokét. Ez megkönnyítené egy esetleges Irán elleni amerikai katonai fellépés elfogadtatását, mind az amerikai társadalommal, mind a világ közvéleményével. A James Carter elnökről elnevezett Carter-doktrína szerint a Perzsa-öböl térsége életbevágó fontosságú az Egyesült Államok számára. E szerint, ha ezek az életbe vágó érdekek veszélyeztetve vannak, akkor az Egyesült Államok kötelessége minden rendelkezésére álló eszközzel megvédeni érdekeit, beleértve természetesen a katonai erő alkalmazását is.

A világ vár és figyel

Az Egyesült Államok felkészült arra is, hogy megvitassa a teheráni vezetőkkel az iraki helyzetet, keresve a békés kibontakozás lehetőségét. Az amerikai külügyminisztérium egyik vezető munkatársa, David Satterfield, erről tájékoztatta az amerikai Szenátus tagjait. Bush elnök korábban kizárta egy Iránnal való tanácskozás lehetőségét az iraki helyzetről. Időközben az Irakban állomásozó amerikai hadsereg egyik magas rangú parancsnoka annak a véleményének adott hangot, hogy az amerikai csapatok létszámának növelése vagy akár csökkentése elősegíthetné a kiéleződött belső helyzet rendezését Irakban.

Mivel az elsöprő demokrata párti győzelem az időközi választásokon nagyrészt az amerikai választóknak az iraki háborúval való elégedetlenségére vezethető vissza, ezért a Fehér Ház a jelek szerint kész újabb lépésekre az iraki konfliktus mielőbbi befejezése érdekében. Ebbe az új irányvonalba már beleillenek az Iránnal és a Szíriával folytatandó tárgyalások. Úgy is tekinthetjük, hogy az Irak Tanulmányi Csoport, vagyis a Baker-bizottság máris eredményt ért el.

Az amerikai Kongresszus 2006. november 15-én tartott meghallgatásán John Abizaid tábornok, a legmagasabb rangú katonai parancsnok a Közel-Keleten, ellenezte időpont kitűzését az Irakban állomásozó amerikai erők kivonására. Abizaid tábornok ugyanakkor ellenezte azt a javaslatot is, hogy további csapatokat küldjenek Irakba. Azzal érvelt, hogy a szükséges katonai erőt ma már az iraki hadseregnek kell a konfliktus rendezése érdekében bevetnie.

A Szenátus illetékes bizottsága foglalkozott az ún. "Négypontos stratégiával" is. E szerint 20 000-rel megnövelnék az amerikai csapatok létszámát, hogy szavatolják Bagdadban a közbiztonságot, és lehetővé váljanak szükséges katonai átcsoportosítások máshová Irakon belül. A stratégia második pontja szerint összpontosítani kell az erőfeszítéseket a regionális együttműködés érdekében nemzetközi konferenciákon, és fokozni kellene e célból a diplomáciai együttműködést Kuvaittal és Szaúd-Arábiával. Harmadikként erőfeszítéseket kell tenni azon megbékélési folyamat felgyorsítására, amelynek célja a szembenálló szunnita, síita és kurd csoportok közti kiegyezés elérése. Negyedikként az írja elő a stratégia, hogy meg kell győzni az amerikai törvényhozást további pénzek kiutalásáról az iraki biztonsági erők kiképzése és felszerelése számára.

A fentiekből látható, hogy még minden mozgásban van, és a helyzet napról napra változik. Nem tehetünk mást, mint hogy reménykedünk abban, hogy sikerül megtalálni a békés kibontakozás lehetőségét és elkerülhetővé válik egy újabb - beláthatatlan következményekkel járó - háborús konfliktus a Közel-Kelet térségében. Úgy gondoljuk, hogy minden békés megoldás jobb a háborúnál. Megismételjük, amit már korábban is kifejtettünk, hogy tartós megoldást az jelentene, ha a térség valamennyi országa, beleértve Izraelt is, kötelezettséget vállalna arra, hogy véglegesen és ténylegesen lemond valamennyi tömegpusztító fegyver előállításáról és hadrendbe állításáról. Olyan regionális megállapodásra lenne szükség, amely betiltja a világnak ebben a rendkívül fontos térségében a vegyi, a biológiai és a nukleáris fegyvereket. Ehhez azonban az egyenjogúság elismerésére, az alapvető érdekek kölcsönös tiszteletben tartására és végül, de nem utolsósorban, az egyenlő mérce tisztességes alkalmazására lenne szükség.


2007
Dr. Drábik János: Orwellia
7. fejezet




Hátra Kezdőlap Előre