MARGITKA ÁLMA

Esik a hó

CIPŐCSOKOR
ESIK A HÓ
KÉT VERSSOR KÖZÖTT
MELANKÓLIA
AZ ASSZONY
KÖNNYEK
VERKLISZÓ
A KÖRHINTA
GÉNIUSZ
A DÁRDA
AZ INTŐ
A PILÓTA
JÓ VICC
PIERRE
TAPSOLJANAK A MAMÁNAK

Ballada a néma férfiakról

AZ ÚJ ÉLET
BALLADA A NÉMA FÉRFIAKRÓL
AZ ÜTKÖZET

Találkozás egy fiatalemberrel

TALÁLKOZÁS EGY FIATALEMBERREL
A ROSSZ ÁLOM
GURUL A PÉNZ
UNALOM
PÉLDÁUL ILYEN AZ ÉLET
MŰVÉSZBECSÜLET
A LIFT FELJEBB MEGY

Két hajó

A CIRKUSZ
KÉT HAJÓ
ÉSZAKI SZÉL
A PÚPOS
NAPOK
POR
VAK CSIBE
GETSEMÁNE
A LÉLEK ARCA
NAPISTEN
A RÉGI VÁROS
A VAK SZOBRÁSZ
TERMÉSZETES KIVÁLÁS
ERZSÉBET SZÍNHÁZBA MEGY
KŐBŐL VAN A FÖLD
KATONÁK
ÁLMODNI!
A HŰTELEN
ÁRNYÉK
VIASZFIGURÁK
LEVÉL A JÓSKA ÖCSÉMRŐL
BŰN
TITOKZATOSSÁG
LEGENDA AZ EZERARCÚ LÉLEKRŐL

Gyilkosok

AZ ÉGŐ HÁZ
NOVELLA A DELEJES HALÁLRÓL
A HALÁL ÉS A FAVÁGÓ
PROLÓGUS
AKTÁK
REMÉNYTELEN SZERELEM
SZOMJÚSÁG
DÓDI
A MAGÁNY
FEBRUÁR
PÉLDÁZAT A HALÁLRÓL
A MÁSIK
AZ ELLENSÉG
VASZILIJ
ÉN ÉS ÉNKE
EGY NŐT SZERETNI
ÁLOM
CAESAR ÉS ABU KAIR
PÁR EZER ÉV
AZ ÉLŐ MOLEKULA
AZ OXFORD-STREETI GYILKOSSÁG

Harun al Rasid

AZ ÍTÉLET
HARUN AL RASID UTOLSÓ KALANDJA
KACSAPECSENYE
FESTÉK
TITOK
IRÁNYTŰ
MIRÁKULUM
AZ IDEGEN
RÉGISÉG
ÁLMATLAN ÉJ
KÉPEK
A JÓ ÖRDÖG MESÉJE
KÉT JÁTÉK
RÉGEN VAN
ÖREG ÉS FIATAL
AZ ESKÜ
TALÁLKOZÁS...
IDILL
PISTA, A GYÖNGYKAGYLÓ
TOLVAJORSZÁG
SZÍNÉSZNŐ
AZ ELSŐ KOLDULÁS
SZEMÉT
FÉRFIBECSÜLET
A SZERZETES
BARACK
BEATRICE
FEKETE MISE
BESZÉLGETÉS EGY JÓ EMBERREL
RÁDIÓ
A GYÉMÁNT
BORBÁLA
PRIVISINSZKI
RÖNTGENORSZÁG
A RAJONGÓ
HISZTÉRIA
KRISTÁLYPALACK
A JÖVŐBELÁTÓ GÉP
FILOZÓFIA
RETTENETES
TERMÉSZET
HÁROM VŐLEGÉNY
ÉDEN
KOCSMA
KLOROFORM
PÁSZTOROK
CSÓK
A NYOMORÉK
A HEGEDŰ
A NEGYEDIK HALMAZÁLLAPOT

Hasműtét

ARABELLA
HASMŰTÉT
AZ UZSORÁS
VILÁGÍTÁS
AZ OLASZ FAGYLALTOS
CASTILIA HERCEGE
CSENDES BESZÉLGETÉS TAMÁSSAL
SZERENCSEKERÉK
ÚJ ÍLIÁSZ
ÚJ-ZÉLAND
PÁRBAJ A XXV. SZÁZADBAN
AZ EMBER ÉS A SZÉK
SZALAD A KALAP
AKÁCFALEVÉL
A NYAKKENDŐ
TÜNDÉRORSZÁG
HÁROM CSOKOLÁDÉSZIVAR
A SZERELMES NAP
CIGÁNYKERÉK
A SZÉLHÁMOS
EPILÓGUS

Nevető betegek

NEVETŐ BETEGEK
A NÉVJEGY
A NEGYVENÉVES FÉRFI
ALADÁR PADISAH HÁREME
AZ ÉLETMŰVÉSZ
EGY EMBER, AKI MÍNUSZ
HAJDUSEK
FOGHÁZIGAZGATÓ
VÉGZET
PROPAGANDA
ÖREG BAKTER AZ ÉGEN
ÉG A HÁZUNK
BELLIT VAGY A BŰVÖS KÖNYVEK
KIRÁLYKISASSZONY ÉS VARANGYOSBÉKA
SIR RALEIGH HALÁLA
A FOTOGRAFÁLT GONDOLAT
KÖLTŐ ÉS DETEKTÍV
TIBOR
SKARLÁT
NŐK A HARCVONALBAN
ANYÁM
ROBINSON SZIGETE
BÚCSÚ A DINNYÉTŐL ÉS AZ OLVASÓTÓL

Fullasztó meleg volt: a szállingózó porral borított országút csak úgy szikrázott az égető napsugarakban. Margitka lassacskán bandukolt előre az útszéli akácfák mozdulatlan árnyékában. Amint egy pillanatra megállott, hogy kissé fölemelje szalmakalapjának széles karimáját, hangos szitkozódást hallott a forduló mögül, és nyomban rá pufogó ostorcsapásokat. A fordulón túl volt egy kerítés, a kerítésen túl egy kapaszkodó, és a kapaszkodó előtt állott a kocsi, nehéz, buta kövekkel felrakva. Nekifeszített, remegő lábakkal, könnyező szemekkel, lihegve a hiábavaló erőlködéstől rángatta az istrángot egy barnavörös, vékonydongájú, kócos sörényű, csúnya, kicsi lovacska. Nem tudta átcipelni az otromba köveket. A kocsis pedig ordított rekedten a dühtől, és verte, mint a záporeső. Minden ütésre riadtan, nyihogva rándult neki a Ló, hogy húzzon, de mindig hiába.

Margitka már elment volna a kocsi előtt, de mikor a Ló nagy, bús, könnyező szemeit látta, úgy belenyilallott a szívébe, mint még soha. Egyszeribe visszafordult, odaállott a nagydarab, tajtékzó ember mellé, és elfojtott hangon rászólt:

- De hiszen nem bírja, nem bírja!

Az ember ránézett véres szemeivel.

- Valami baja van a kisasszonynak?

- Igen, minek veri azt a lovat, mikor nem bírja?!

- Valaki hívta ide a kisasszonyt? - mordult föl a kocsis.

- Nem engedem, hogy bántsa, szólok egy rendőrnek! - mondta Margitka, és már remegett a hangja a felindulástól, és haragosan lobogó, barna szemeivel egyenesen belenézett a kocsis eltorzult arcába...

A kocsis dühöngött.

- Elvánszorogjon innen a kisasszony, annyit mondok, mert én goromba is tudok lenni!

Ezt mondta a kocsis, és még mindenfélét, amit már ilyenkor egy kidülledt szemű, berekedt, dühös, részeg kocsis mondani szokott. Aztán felemelte az ostort, és akkorát húzott vele a Ló bordái közé, hogy az félreugrott a hámból tehetetlen fájdalmában.

Margitka szerette volna rávetni magát erre az emberre, és csaknem sírva fakadt. Úgy látszik, agyon akarja verni a nyomorult párát! Ezt nem lehet tűrni, de mit tegyen? Tanácstalanul tekingetett körül. És ekkor egy ember közeledett szembe az úton, és Margitka szinte elkiáltotta magát örömében. Viola bácsi volt, a városi elöljáró, az az ő jó ismerősük. Hallotta a zajt, és odajött megnézni, hogy mi történik.

Egyszeribe megértette, miről esik szó. És néhány perc múlva a goromba kocsis lesunyt fejjel rakosgatta ki a köveket a kocsiból. A Ló még reszketve, de már békében állott mellette, Margitka pedig megelégedetten és hálásan szorította meg Viola bácsi erős, jóságos kezét.

Az országút megint fehér volt és ragyogó, de most szelíd, ezüstös fény ömlött rajta el. Az akácos árnyéka sem volt éles és kemény, hanem olyan, mintha rálehelték volna a csöndes utcasorra. A hold pedig besütött a zsalugáterek közé, reszkető sávokat rajzolt a padlókra és tetőzetekre. Margitka nem aludt, hanem kinézett a zsalugáterek között az ibolyaszínű égre. Aztán felhúzta a redőnyt, és a holdsugarak tolakodva és hancúrozva özönlöttek be a kis szobába.

Egyszerre összezavarodott minden. A könyvek bólintani kezdtek a faliállványon, és az ibolyaszínű égen szakállas manók szaladoztak végig, zagyvatag, zavaros harmonikaszóval. Margitka egy ideig behunyt szemmel hallgatta, de egyszerre csak az ablakra nézett és összerezzent. Hosszú, keskeny, sörényes fej bólingatott befelé, éles körvonalakba vonva el az égbolt sugaras hátteréből. Szó sincs róla, első percben nagyon megijedt Margitka, de nem kiáltotta el magát, csak befelé remegett. Aztán látta, hogy csak a Ló az, aki idejött az ablakhoz, az bólingatott. A Ló nem is akarta őt megijeszteni, és nagyon udvariasan mentegetődzött:

- Bocsánat, bocsánat - mondta -, azt hiszem, itt lakik Margitka kisasszony. Nappal nem tehettem tiszteletemet, mert tudni tetszik, alkalmazva vagyok, hát most kellett jönnöm, hogy hálás köszönetet mondjak délelőtti közbenjárásáért.

Margitka már nem félt egy cseppet sem. Odajött az ablakhoz, és csodálkozva nézte a lovat. A Ló egy kicsit zavarba jött, de azért tovább beszélt.

- Tetszik tudni, nemigen tudom magamat kifejezni, rossz beszélő vagyok, de mondhatom, nagyon, végtelenül hálás vagyok. Ugye nem haragszik, hogy megzavartam békés nyugalmát?

És ezt olyan gyöngéden mondta a Ló, és könnyek ragyogtak mélabús, szürke lószemeiben.

- Sőt, ellenkezőleg! - felelte Margitka, és mosolyognia kellett a Ló zavarán. - Nem is tudtam, hogy ilyen művelt Lovak is vannak.

- Ó - mondta a Ló lelkesülten -, vannak nálam sokkal, sokkal műveltebbek is. Hát nem olvasta Swift Jonathán úrnak a könyvét, amelyikben leírja a Lovak országát?

- Bizony, már nem emlékszem rá.

- Az pedig szép könyv. Én különben hálámat kifejezni jöttem ide, és azért, hogy egy picit beszélgethessek Margitka kisasszonnyal. Megengedi, hogy idetámaszkodjam?

Azzal ráhajtotta a hosszú, keskeny fejét az ablakpárkányra. Margitka még mindig mosolygott, és ő is rákönyökölt az ablakra, és úgy néztek, szembe egymással. A hold bevilágította őket.

- Mert kérem, valami fényes sorsom nincsen. Az emberek gonoszak, kegyetlenek, megutáltam őket. Ma délelőtt azt hittem, ott pusztulok el a forró kövezeten. Gondoltam, átkot mondok az egész világra, és különösen az emberekre, és aztán meghalok. Ekkor jött Margitka. Megmentett, megsimogatott pici kezeivel. Akkor úgy éreztem, hogy talán mégis tévedtem, mikor gonosznak neveztem az embereket.

- Szegény Ló! - mondta Margitka, és most is megsimogatta a Ló barna, csontos fejét.

- Köszönöm! - mondta a Ló. - Nem hagyná itt kacsóját a fejemen?

Margitka szívesen otthagyta.

- Hát igen - folytatta a Ló -, a mi véreink országáról akartam beszélni. Swift Jonathán írta le könyvében. Ó, az gyönyörű ország! Fényes szőrű, méltóságteljes paripák bírják ott a földet, ők uralkodnak. Réges-régen, emberemlékezet előtt az övék volt már a kék mező és a sugárzó rengeteg.

Szabadon, lobogó sörénnyel barangolják be a réteket. Sátrakat építenek, és együtt élnek azokban, meleg szeretetben és barátságban. Nem ismerik a versengést és a hazugságot. Büszkék és mégis jóságosak, hatalmasok és mégis nemes szívűek. Egyszer közéjük került egy ember, Gullivernek hívták, ugyanaz volt, aki bejárta az óriások és törpék országát. Sok rosszat beszélt nekik, a lovaknak, az emberi nemről, de ők azért jósággal és szeretettel bántak vele, úgyhogy mikor vissza kellett térni hazájába, sírva és zokogva búcsúzott el, és szomorúan járt később az emberek között, örökösen visszaáhítozva a Lovak nyugodalmas birodalmát. Ó, az nagyon szép ország, nagyon szép ország...

Hosszú szünet következett. A Ló révetegen bámult bele a holdvilágos éjszakába, azután hirtelen visszafordult.

- Margitka kisasszony - mondta halkan és szomorúan -, a jó, a nemes, a karcsú és szép lovak országáról beszélek magával. Emberek nem laktak még ott soha, azért nincs ott bűn, nincs hazugság, nincs harc, irigység és bosszúállás. Az emberek kegyetlenek: ne adja az ég, hogy valóban bejuthassanak a mi álmaink országába!...

Ezüstfelhő húzódott át a hold karikáján, mikor megint világos lett, a Ló hirtelen odahajolt Margitkához, és remegő hangon kérdezte:

- Margitka kisasszony, nem volna kedve megnézni a mi országunkat?

Margitka csodálkozva nézett rá:

- Igen - folytatta a Ló gyorsan és hevesen -, maga eljöhetne, maga nem olyan, mint a többi ember, maga nem zavarná meg a mi békénket. Így gondoltam, igen, így gondoltam. A hold gyönyörűen süt, Margitka fölül a hátamra, és elvágtatunk. Ó, oly gyorsan fogunk menni, mint a szélvész, és oly lágyan, mint a szellő. Elviszem királyunkhoz, a Paripához, és Margitka megsimogatja a nyakát. És mindegyik Ló szeretni fogja és imádni fogja és kedveskedni fognak neki, de én fogom őt szolgálni. Puha mohából fekhelyet hordok hűvös, illatos barlang közepére, azon fog aludni Margitka. Virágos erdőből mézet hozok és friss tejet a mezőkről. Minden csupa béke lesz, és csupa boldogság. Ó, a Lovak nemesek és jók, ott nem ismerik a haragot és a bánatot...

Margitka tágra nyitott szemekkel hallgatta ezt a beszédet. Aztán elmosolyodott, és lassan, gondolkodva rázta meg a fejét. A Ló egyszerre elhallgatott, és lesütötte nagy lószemeit. Darabig hallgattak.

- Bolondokat beszélsz, Ló komám! - mondta végre Margitka. - Én ember vagyok, és te ló. Mit keresek én köztetek? Nem mehetek ám oda.

A Ló csak dobogott, zavartan és csüggedten, a lábaival.

- Maradjon csak mindenki ott, ahol lennie kell - folytatta Margitka. - Látod, én kedvellek titeket, lovakat, és kedvelni is foglak mindig. Amit a lovak országáról meséltél nekem, az nagyon szép volt, köszönöm neked. Te okos, művelt lovacska vagy. Menj el, keresd föl azt az országot, és légy boldog ott, mert bizony megérdemelted. De amit tőlem kívántál, az bolondság volt.

- Igaz - mondta a Ló, és fölütötte a fejét. - Isten vele, Margitka kisasszony!

- Hová?

- A gazdámhoz.

- Hát nem a lovak országába, a zöld mezőkre, a nemes Paripák közé?

- Nem. A gazdámhoz, aki kínoz és ver.

Fölemelte egyik mellső lábát, és elkeseredetten lódította el.

- Igaza van, Margitka kisasszony. Maradjon mindegyikünk ott, ahol lennie kell. Az Isten úgy akarta. Aztán mit is kezdjek el egyedül? Lovak országa? Zöld mezők? Nemes Paripák?... Eh, Swift Jonathán beszél csak róluk. Talán nem is igaz. Talán nem is igaz...

Hosszan, búsan, kétségbeesetten nézett bele a csillagos éjszakába. Aztán lassan megfordult, és vissza sem tekintve indult neki a holdsütötte útnak. Lehorgasztott fejjel, szánalmasan döcögött keresztül rajta, és beleveszett a láthatárra boruló homályosságba.

Nagyapám szemei sötétek és nyugalmasok voltak, az ajka keskeny és mozdulatlan. Egy félszigetről jött, túl a vízen, hol a félsziget másik része eltűnik a láthatár mögött, ott, hol görbül a föld, s a másik félteke az éjbe borul már. Nagyapám ifjú korában bányász volt - egy napon másik és külön tárnára bukkant, amit maga ásott tovább. Érceket talált, a föld mélyében szétverte őket, különös módon izzasztott és pácolt mindent, és egy különös és új fémet hozott ki a földből. Nagyapámnak széles, fehér homloka volt. Ez a homlok is egy tárna volt, és a csontrétegek mögött csákányok és lapátok dörömböltek, és feszegették az agy puha ércét, és mély barázdákat ástak, be a homloktól, végig a koponya alatt a nyúltagyvelőig. Gondolatokat és akaratokat és terveket és kemény köveket ástak a lapátok, oly mélyen, oly mélyen, ahol senki se járt még. Nagyapám évekig próbálgatta az érceket, forrasztotta csövekben, és kavarta ólomedények fenekén. Azután csillogó köveket cserélt be, aranyat vett, és próbálta, mit lehet tenni arannyal. Azután vasutakat épített, s messze földről pénzt hozatott. Nagyapám fejjel nagyobb volt mindenkinél, és rettenetes homloka volt: féltek tőle, nem értették, mit akar. Irtatott erdőt, kereskedett, becserélt mindent, de úgy, hogy a végin ahhoz, amit ő kapott, visszaszerezte azt is, amit adott érte. Már nagyapám is híres és rettegett és csodált ember volt, rengeteg pénzt halomba rakott, s körülzárta magát, és körülzárta vele ijesztő és érthetetlen fejét, melynek mélyében, a nyúltagyvelő mögött, már akkor táplálta apámat. Mikor meghalt, e fejet baltával kellett széttörni az orvosoknak, hogy a velőhöz jussanak: s a velő egy darabban s rengve állt meg a csontgömb eresztékei közt, s oly súlyos volt, mint a nehéz föld.

Apámat megfeszült gonddal nevelték.

Fiatalon Párizsba és Angliába került, Marseille ostromában részt vett, izmait és bátorságát ütközetek edzették sziklakeményre. Afrikába ment, s az arab napfény sötétbarnára festette bőrét. Visszatérve, emberek csoportosultak köréje, mozgalmak indultak, hullámgyűrűk verődtek, melyek fellökték őt hátukra. Azt hiszem, apám szónoknak volt legnagyobb: csodálatos szép hangja volt és lobogó, szép szavai. Legendák keringenek arról, ahogy hatni tudott. A fölvert indulatok és szenvedélyek libegő magasságában oly keményen s biztosan ült, mint a pilóta két megfeszült vászonlap között: kezében a kormány, szemei a légörvényekbe fúrva. Azt mondják, szívremegtetően szép volt, mikor beszélt.

Apámnak később tettekben kellett felelnie azért, amit szavakban hirdetett. Megváltozott tömegek álltak mögötte és szembe vele: színek és lobogók átalakultak. Apám kevés és elszánt emberrel indult, és nemsokára sikerült neki az, ami századokig nem sikerült még hadvezérnek. Egy harmadik országnak érdeke volt, hogy két másik országot ne kössön össze semmi: és apám akkor beszorította koponyáját a kettős hegylánc közébe, mely ama két országot határolta egymástól, és koponyájával szétfeszítette azt a két országot. A rianás egy földrészt remegtetett meg: a térképen színfoltok futkostak ijedten, nem tudva helyök, hol álljanak meg véglegesen. De apám összefogott néhány szálat, s felülről elrendezett néhány vonalat. Ott, ahol nem engedett a föld, hosszú, kék kígyókat eresztett ki kezéből, amik beleharaptak a földbe: minden pikkelye e kígyónak egy katona volt. Új sorompókat csinált, és határköveket vert le nyílt országutakon. Rettentő kavarodás volt, aztán úgy látszott, minden elsimul, beletörve minden ebbe az új keretbe, amit apám két kemény ujja fogott össze. De közbejöttek a természet erői is: téli fagy s nyári hőség s még a Hold is jött: apály és dagály feszegette a föld merev rétegeit: a néprétegek megfeszültek egymáson, s csúszni kezdtek a felső rétegek, s egyszerre összeomlott minden. Apám állt, és tartotta nyakát: nekidőlt háttal a rombadőlő falnak, nem hagyta magát. S még megmentett egy országot, ahol világra jöhettem.

Huszonnégy éves koromban apámhoz hasonlítottam és nagyapámhoz. A szemeim és szemöldököm ama bányászé volt: szájam és homlokom apám holt képe körül kísértett. Magas hegyek közül, felhős országból kerültem vissza a városba, és csak homályosan láttam az utat. Tudtam, hogy erdőkből, völgyek mögött, kőházak mögött feszülten leskelődnek rám szemek a ravaszul leeresztett szemhéj mögül, és feszülten várják: mit akarok majd s mik a terveim. Magam is remegtem az akaratomtól s amaz ismeretlen s lappangó tettektől, melyek bujkálnak már bennem, tudtam róluk, hogy már ott vannak valahol csontjaim és húsom között. Féltem és idegenkedtem magamtól. Nem szerettem nézni az izmaimat: oly fenyegetően duzzadtak s vonaglottak a síkos bőr alatt. Mint megfeszült íjat és túltelített leydeni palackot: úgy hordtam magamat - kellemetlen és viszolygó érzéssel, elfordítva a szemem.

Mikor a városba visszakerültem, ősz volt. Falvakból és tavak mellől visszatértek az emberek, az utcák bizseregtek, szikráztak a ruhák. Délután erősen kisütött a nap, kabátomat felküldtem, és sétáltam én is. Untam magam, és ez oly jó volt, oly csöndes. A bástya mögé kerültem le, a folyó túlsó partján. Eszembe jutott egy írás, melyben apámról olvastam. Akkor, a népek csatája előtti napon, amaz eszeveszett s végső robbanás előtt: apám itt e bástyafal megett sétált úgy, mint én, csöndes és megbékélt szívvel. Feljegyezték, hogy vörös volt az ég, alkonyodott, s hogy apám a bástya túlsó végére érve megfordult, s percekig nézett szembe a lemenő nappal.

Hat óra volt. Megfordultam, mosolyognom kellett. A bástya mögött vérvörös volt az ég, s kemény körvonalakban váltak el a szögletekbe futó kövek. Az egyik kövön egy asszony állt, és tipegve, aggodalmasan nézett maga elé. Talán félméternyi magasság lehetett, amin le akart jutni. Tanácstalanul nézett körül.

Néhány perc múlva vettem észre. Odamentem, és a kezemet nyújtottam. Fogja meg, mondtam.

Megfogta és leugrott a kőről. Kérte, hogy kísérjem végig a lépcsőkön, és míg kísértem, beszélt. Férjéről beszélt nekem és valami hosszú, uszályos ruháról, amin sötétsárga szalag húzódik végig, s melynek uszálya a lépcsőkön oly szépen folyik le, mint egy hullám. Tubarózsáról is beszélt, úgy értettem, hogy a tubarózsának az uszály végén kell lenni s a szoknya körül. Erről beszélt sokat, s hogy a tubarózsából most már parfümöt is csinálnak.

A lépcső végén megállt, nyugodtan mosolygott, s megint zavarba jött. Ránéztem, s fáradtan vártam.

- A cipőm - mondta -, a cipőcsokrom kioldozott megint... borzasztó...

Egy lépcsővel álltam feljebb. Lehajoltam, és ő föltette lábát arra a lépcsőre. A csokornak két kioldozott végét fogtam meg, s össze akartam hurkolni. De nem ment: nagyon lent volt a cipő két utolsó gombja, s a szoknyát nem hajtotta vissza eléggé. Egy percig babráltam ezzel.

- Nem megy... - hallottam idegesen és türelmetlenül, magasan a fejem fölött... - Hagyja, kérem... Lejjebb kellene...

Egy kicsit lejjebb hajoltam. A vér arcomba futott, s felszaladt homlokomon. Csigolyám megroppant. Mi ez, mondtam, s egy kicsit összeszorítottam a fogam.

Most majdnem a gombig tudtam húzni a csokrot. Már majdnem összekötöttem, de éreztem, hogy a másik vége ki akar csúszni ujjaim közül.

- Nem megy... - hallottam újból.

- Mi ez, mondtam. Nem tudom megkötni? - és összeszorítottam a fogam. Egy centiméterrel kellett volna még lejjebb hajolnom. Állam mellemnek feszült. Sötét hullámok lobogtak lábaim felől: egy rettenetes vérhullám. Már akkor tudtam, mi lesz. Megpróbáltam, le tudom-e hajtani másik lábam, mely a lépcsőbe akadt. Kinyitottam a szájam... valami szánalmas dadogás nyöszörgött kifelé... kegyelmet akartam kérni, síránkozva s rettenetes rémülettel szívemben... de már késő volt. Csigolyám még egyet roppant, siket és pattanó hangot adott. Még hallottam a távolodó dobokat peregni. A vér szájamon buggyant ki először. Lassan eresztettem el fejem, és odafektettem a kőre.

Így halt ki családom.

Hat órakor ébredtem, és lementem az utcára. A folyó felől szél fútt. Apró és éles szilánkokban havazni kezdett: mereven kinyújtottam karom, és libegve ütköztek tenyerembe a pihék, egymásra rakódtak, görcsösen összefagytak, és akkor halvány, fehér réteg borult csuklóm csontjaira. Leráztam, és a sikátor felé fordultam.

- Az első hó - mondta mellettem egy alacsony ember egy másiknak. Szőke, petyhüdt férfi, mohón, előretolt alsóajakkal, és fontoskodva beszélt: valami kérdést vagy gondolatot magyarázott, és igen ragaszkodott hozzá. Mikor elhaladt előttem, árnyékom lábtól fejig végighúzódott rajta: hogy arcáig ért az árnyék, egy pillanatra sárgán és vigyorogva megvillant koponyája, üres szemgödrökkel, betört orral, penészes varratokkal fölül.

Csikorogva ásítottam, ez nem volt jó. A hó tetszett, fehér és tiszta hó, okosan beszéltem a hóval. Cigarettára gyújtottam, a hó elé tartottam a kék, hideg parazsat. Most megint nem tudtam, hova menjek; két bordám közé süllyesztettem a kezem, és odaszóltam a szélnek, mert dúdolva és fütyörészve akkor jött a szél. Hallod-e szél, hova sietsz. Üljünk le és beszéljünk okosan, unatkozom. De a szél nem felelt: a Színésznő szagát vitte, mérgesen belefüttyentett a fülembe, toporzékolt, arcul legyintett. Bolond vagy, mondtam neki, mit akarsz a pofámtól. Hát menj csak akkor, rossz vége lesz ennek - nekem ugyan nem kell az a szag, viheted. Unatkozom, és okosan szeretnék valakivel beszélni: valakinek szeretném elmagyarázni, hogy ne fusson úgy, hova a ménkőbe fut úgy - üljön le és feküdjék le és ne acsarkodjék: legyen okos, majd én betakarom, és lefekszem mellé, és szépen kiegyenlítünk mindent. De ti mind őrültek és unalmasak vagytok, és rosszak vagytok hozzám: összevissza rohantok, és mind belém ütköztök.

Felhajtottam a gallérom, és amint lassan, rosszkedvűen és dideregve végigmentem a téren, egyre ismételgettem, a szemgödrön becsapó havat forgatva koponyám üregében: unatkozom, unatkozom. A járda szélén begörbült s dermedt lábakkal vén gebe állott egy kocsi előtt: ez megtetszett, elkezdtem beszélni neki, és ő zöld lószemekkel nézett. Nézd, magyaráztam neki, egy léggyel beszéltem ma és egy verébbel: ezek okosak és értelmesek, aránylag a legértelmesebbek - a veréb rögtön helyeslőleg bólintott, és lefordult a fáról, és szépen, engedelmesen fölnyújtotta a két lábát -, a légy se ugrált sokat, vigyorgott, és leszédült a tenyerembe, ide. Hát nem látod, hogy esik a hó? Hiszen ez utálatos lehet, mikor azon a vékony szügyeden lecsurog.

Gyű te, gyű, mondta a kocsis, és a ló nyiszegve nekifeszült. Poroszkálni kezdett, de én makacskodtam, futni kezdtem a ló mellett, és beszéltem neki tovább. Ugyan, ugyan, te is futsz már. Valami csokrot, nagy csokrot cipelsz a Színházhoz, mert premier lesz, a Színésznő játszik. Ugyan, ugyan. Attól a pár ostorütéstől futsz úgy, nem szégyelled magad? Mit harmonikázol ezzel a sípoló tüdővel? Mit tremolázol ezen a négy vékony, patás pálcán. No, ugyan, no, feküdj már le szépen. Hó, te, hó.

A ló meredten, dülledve futott. Gyű, te, gyű, mondták neki, verték, jobban akart futni nálam. Hó, te, hó, mondtam, ostoba, ostoba állat. Elébe léptem, gáncsot vetettem neki, térdre bukott, aztán nyihogva kinyúlt a földön. Köréje álltak, nem akart megnyugodni, folyton rugdalt még. Birkóztam vele, és hempergőztem a földön: dühömben sírtam, hogy nem akarja abbahagyni, végre benyomtam öklömet a torkába, akkor elcsöndesedett.

Otthagytam a tömeget, és lassan, nyugodtan végigsétáltam a boulevard-on. Köd ereszkedett, és az ívlámpák úgy égtek a ködben, mint fénylő gombolyagok: belül, koponyám túlsó falán halványan reszketett ez a fény. Fél hét volt, unatkoztam, és kíváncsian kukkantottam be a kapuk alá. Egy sárga és didergő filozopter meglátott, arcomba nézett és megismert: - egy ideig sompolygott is utánam, és motyogott valamit, csokorról, valami árokról, a színházról, de nem fordultam meg, untatott. Befordultam egy mellékutcába, a kocsmába leültem. Verekedés lett, részegek kést mártogattak egymás testébe. Közbeléptem, és rendre intettem a leghangosabbat, vállára tettem a kezem (emberrel ritkán vitatkozom, ők már rég nem értenek engem), és határozottan szóltam: elég. Csöndet akarok, esik a hó.

Hideg pászmákban fény hullott a körúti kávéház ablakaiból. Lehajoltam, és ennél a fénynél vizsgáltam a havat: két centiméternyit emelkedett. Szép, puha, ondulózus takaró volt most már, sűrűbben libegtek a pihék, és puhábban tűntek el a takaróba. Megelégedetten bólintottam és visszaléptem: egy öreg ember jött szembe, valami bankárféle volt s szuszogva, de gőgösen és kidugott hassal fújtatott. Ujjnyi aranylánc a hasán, a szemei kicsik és kocsonyásak a vénségtől. Ékszertokot vitt, és vastag szája a Színésznő nevét pöfögte. Háromszor is kellett intenem, míg észrevett. Megállt, és hülyén nézett rám.

- Mit akar? - kérdezte.

- Semmit - mondtam, és levertem cigarettám széléről a havat. - Esik a hó. Menjen haza, és feküdjék le.

- Mit akar? - hebegte, fakószínűre vált arccal, szétesett ujjakkal. Vállára tettem a kezem.

- Semmit. Nem érti? Esik a hó. Igazgató úr nagyon sokat evett már: elég lesz már, igazgató úr. Nem szép maga ebbe a szép fehér hóba. Menjen haza és feküdjék le. Nem érti?

Otthagytam. Nekitámaszkodott a falnak, és gallérjába esett feje dülledten meredt utánam: leesett ajka még leffegett, mintha kérdezni szeretne valamit. Egy perc múlva, mikor visszanéztem, láttam, két kocsis hogy segíti be egy szédelgő fiákerbe.

Fölmentem a klubba, és néhány politikussal beszéltem. Nagy jeu volt a bakkterembe: tartott tétekkel adtam a bankot. Kevesen voltak, mert premier ment a Színházban - ezek is arról beszéltek. Eleinte kicsibe játszottunk, de tizenháromszor ütöttem kilencet, és a bank húszezerre növekedett. Széles mozdulatokkal kidobtam a kártyát: most a pointeurök nyertek. Azután megint tizenháromszor ütött a bank. Kivettem a croupier kezéből a pénzlapátot, és magam húztam be mindent. Magos halom sárga, kék és vörös zseton sodródott egybe, guruló aranyak és libegő, kék bankók. Futtában néhány vörös húsdarab rémlett a gőzölgő és kusza halom közepén, néhány ólomgolyó gurult. Mindent behúztam. Rettenetes hőség volt, izzadság gyöngyözött az arcokon.

- Tartott tétek! - kiáltottam. - Életéveket is elfogadok. Dupla vagy semmi. Senki többet? Kilenc a banknak.

Néhányan lefordultak a székről. A szélroham egyszerre betört egy felső tükörablakon - átfütyült az asztalon, és eloltotta a csillárokat. Fehér papírszeletkék kavarogtak fel a zöld posztóról, és libegve szállingóztak a földre. Mindent behúztam, felálltam, és odaintettem a szolgát.

- Esik még a hó?

- Igenis, méltóságos uram.

Vacogva jött vissza. A hó negyedméternyire állt a kapu előtt.

- Rendben van. - Felhajtottam bundám gallérját, keresztülléptem a földön heverő játékosokat, és lassan lementem a lépcsőn. A fiatal politikust lent találtam a kapu előtt: kabát nélkül, kuszált hajjal szaladgált, és kocsi után kiáltozott. Ökölnyi pihékben esett a hó, és sziszegve muzsikált a szurokfekete éjszakában.

- Merre megy? - kérdeztem a fiatal politikust.

- A kaszinóba kell még rohannom - hadarta szelesen. - Még ilyen havazást életembe nem láttam. Nem tudok kocsit kapni. Mindent elvesztettem.

- Jöjjön, elviszem szánon.

A tülkös, fekete autószán hirtelen odakanyarodott; beszálltunk. Sötétsárga ívlámpák fényében jajongó tülköléssel lódult neki a hónak. Recsegve verődtek össze a nehéz csontkerekek. Jól éreztem magam.

A fiatal politikus hadart.

- Most nem tudom, mennyi időm van még. Mindent elvesztettem. Tudja, belementem ebbe a series-be. Bement húszezerem, aztán tíz évet raktam föl, az is. De nem baj, még csinálunk valamit. Most bemegyek a kaszinóba, összehajszolok még tízezret, avval holnap én adom a bankot, mindent visszanyerek. Ugyan, csak nem hiszi, hogy kétségbeesem.

A kezeivel kalimpálva folytatta, egész testét rázta a hideg.

- Nevetséges, összeszedem azt a kis pénzt. Borzasztó, még a kabátomat is ott felejtettem a klubban. De nem baj, ma van a premier, holnap délután elmegyek a Színésznőhöz, sárga selyemszalon, nagyon jó meleg. Megcsókolom a száján azt a felfelé húzódó, nedves kis árkot, mikor lenézően, biggyesztve elmosolyodik. Mert ez már ki van csinálva, egy kis pénz az egész. A térdhajlását is megcsókolom, belül, hát még az milyen meleg, ha lassan felhúzza a lábát. De persze, igaz, azt a pénzt meg kell szerezni. Meg kell csókolni, az még hátra van, nevetséges. Borzasztó gyönyörű görcs lesz az holnap.

Egy marék hó verődött be sziszegve. Marokba fogva odaszorítottam a szájához, mely forró volt és remegett.

- Ezt csókold meg.

A szán hangtalanul, kígyózva futotta át a sikátorok labirintusát. Alagútba futottunk be, keresztül-kasul száguldoztunk. A folyó túlsó partján lerombolt tetejű házak üres kapuin berohantunk, üres és tetőtlen szobákon keresztül, melyekben méternyire állt a hó.

- Ezt csókold meg - mondtam én neki. - Nem fehérebb ez, nem síkosabb ez, mint az a bőr?

És beszéltem hozzá a kongó és üres szobák hörgésével.

- Hiszen jó és fehér. Drága, fehér hó, hogy süpped. Mindig magasabb lesz, mindent kiegyenlít. Nem jobb ez a te fülledt szájadnál? De milyen jó lesz elfelejteni, milyen jó lesz, milyen jó lesz neked elfelejteni ezt a görcsöt a szívedben és azt a görcsöt a sárga szobában, milyen jó lesz.

De fuldokolva és köpködve küszködött, és fújta szerte a havat, amit belegyömöszöltem. Átkozódott, és sípoló, kusza szavakban valami olyasmit hörgött, hogy most már tudja, én szeretem a Színésznőt, én akarok elmenni hozzá holnap, azért csaltam őt el szánon, és azért akarom megölni. Aztán megnyugodott, és elfelejtette ezt a nevetséges vádat - széthúzódott a szája, és szégyenlős mosollyal nézett rám -, és én mondtam szánakozva "hát nem jobb volt ezt elfeledni?"

Egy lábbal emelkedett a hó. A mentőkocsit egészen a klinikáig kísértem: átmentem a folyosókon, és beléptem a műtőterembe. Az egyik asztalon ott feküdt már a filozopter, akivel félóra előtt találkoztam. Szájpadlásába ment a golyó, és most vaspecekkel feszítették ki a száját, hogy a kutasz hozzáférjen - nem lehetett elaltatni, éhezéstől elgyöngült szervezete nem bírta ki a kloroformot. Két asszisztens fogta a fejét: a tanár csendben dolgozott a szétmarcangolt fejben. Odaléptem. Mikor kifordult szemei megláttak, hirtelen abbahagyta a vonítást, mintha elvágták volna. Egyetlen rángás futott át a testén.

- Beszélj - mondtam, és marokra fogtam a szívét. - Hallgatlak.

A szív görcsösen vonaglott kezeim között, kétszer ugrott, hogy szétrúgja ujjaimat, aztán elcsöndesedett.

- Mutasd meg egyszer még - dobogta dacosan.

- Mit akarsz?

- A száját és azt a nedves és lihegő árkot a szája körül, mikor oldalt rám néz a forró kocsiból.

- El fogod felejteni. Esik a hó. Elfödi a dombokat.

- Nem igaz. Vonaglani és vérzeni fogok a dombok alatt. Szétpeckelt szájam egy rettenetes harapással a szálkás deszkába tapad. Egy elfojtott ordítás lesz a torkom. Mutasd meg a száját. Hadd búcsúzom el.

- El fogod felejteni. Szépen, oldalt hajlott fejjel feküdsz, és a koponyádban sötétség és csönd duruzsol. Zöld moszatok függnek befelé a koponyafalon. Esik a hó.

- Mutasd meg.

- El fogod felejteni. Nem is lesz többé. Kinyílik a görcs. Nem is volt soha.

A szív tompán lihegett.

- Akarsz még mondani valamit? - kérdeztem jóindulattal.

- Igen - lihegett a szív, és könny szivárgott. - Mutasd meg azt az erdőt, a lemenő napban, ahol tíz év előtt álltam, és hittem, hogy enyém lesz, s a fenyők teteje vörös volt a lemenő naptól - hadd búcsúzom el az erdőtől.

- El fogod felejteni.

- Hát mutasd meg legalább azt a tükröt, amelybe egyszer belenéztem, és láttam a szájam vonaglani, és az ő szájára gondoltam - hadd búcsúzom el a tükörtől.

- El fogod felejteni. Untatsz.

- Hát mutasd meg azt a kígyózó fényfoltot a zöld tó vizén, ami ott vonaglott a vízen, mikor arra futott a csolnak, és én ráhajoltam a vízre, hogy megcsókoljam a foltot - el akarok búcsúzni a kígyózó fényfolttól a vízen.

- El fogod felejteni. Ostoba vagy. Elég.

Egy csont recsegve repedt meg a szájpadlásban: a fej megrándult, és hörgés szakadt ki a szétfeszített szájból. A fiú úgy megrántotta kezét, hogy a kötelék lepattant. A tanár hirtelen kivette a kutaszt, és feketekávét öntött a szájba. Aztán a szív fölé hajolt.

- Vegyék ki a pecket - mondotta. - Nem bírta ki.

Egy asszisztens kirántotta a pecket. Barna lé csurgott az összeleffenő kék ajkak közül. A lebillenő fej kiborított egy karbolos üveget, és nehéz szagú folyadék csurgott le a földre. Megnéztem az órámat: tíz óra volt. Még jókor érkezem, mondottam magamban, még jókor érkezem a második felvonásra.

Átmentem a parterre széksorai közt. Csakugyan a második felvonás vége felé közeledtek: ott, ahol a zenekar halkan és ravaszul beleszól a párbeszédbe. Leültem egy székre, de nem maradtam ott. Végigmentem a folyosókon, és benyitottam az első proszcéniumpáholyba, ahol a szerző ült egyedül. Dermedt volt az izgalomtól, gomblyukában vörös szegfű égett. Szórakozottan rázta meg kezemet, aztán nyitott szájjal fordult vissza a színpad felé. Leültem mellé, és kezembe vettem a látcsövet.

- Esik a hó - mondtam.

- Igen - súgta fojtott és forró hangon, s halkan nevetett -, a hó lerakódik majd a hajára, mikor hazamegyünk. Nézzed most, ennél a mozdulatnál, amint szembefordul a csábítóval. Ez az asszony. Neki írtam a darabot, azt hittem, én ajándékozom meg vele, s most íme, most úgy adja vissza nekem, mint valami új és ismeretlen ajándékot: életet a halott és holt anyagért cserébe, amit tőlem kapott. Ez az asszony. A szeretőm. Nézzed, azt a nedves és bódult árkot a szája körül. Ez azért van, mert ezen az estén az enyém lesz - ezt játssza most is a színpadon.

- A hó elfödi ezt az árkot.

- Nézzed, ő a mámor és a dicsőség. Elakadt torokkal és gyönyörtől kifordult szemekkel mered rá ez a bolond tömeg is. Nem látod: ő az élet és ő a diadal. És én vagyok a szeretője. Így számítottam ki, ravaszul és szívósan harminc év emésztő lázában, így számítottam ki ezt az órát; forró bársonyokkal és tapadó selymekkel, melyekbe villanylámpák fehér tüze és csiklandozó zeneütemek törnek. Selymekből, bársonyokból, ájuldozó muzsikából és forró parfümökből úgy építettem harminc évig a dagadó lépcsőt, hogy végre elérjek az ő meztelen bőréig, és megcsókolhassam. Így számítottam harminc éven át - ez szép munka volt.

Bólintottam.

- Ez szép munka volt: igazán - mondtam neki. - De most esik a hó. És most tégy úgy, ahogy szép és becsületes munka után teszünk: nyújtsd ki messze két görcsös karod és ásíts hosszan, és nyújtózkodj hosszan - és hunyd be csöndesen a szemed, és légy boldog, hogy elfelejtheted ezt a munkát. Mert én most onnan jövök, ahol szűkölve és nyöszörögve halnak meg a szerelemtől - és bizony mondom, hálával szorítsd meg a kezem, hogy nem bosszultam meg jobban, amiért nem láttál úgy, ahogy én mindjárt látni fogok.

Átléptem a páholy peremén, a kialudt csilláron keresztül: tapsvihar tört ki éppen, s egy pillanatig a felvert léghullámokon libegtem. Keresztülhúzódtam a színpadon, ráfeküdtem egy mattselyem ellenzőre, és megvártam. A kulissza mögött sötét arcú, plasztronos férfi állt, magas és sötét férfi, néhány lépésnyire tőlem. Valamelyik jelenés vége volt: s egyszerre, parfümös csipkék közt a kulisszák mögé suhant be a Színésznő. Egy halk és suhanó mozdulat történt: megfordult, visszahúzódott, meglátta a sötét arcú férfit, aki keresztbefont karokkal fordult el, még mielőtt a Színésznő megjelent. Visszahúzódott, toppantott, megérintette, intett neki. Egy percre összevillantak: - a férfi riadva lépett hátra.

- Nem! - lihegte.

- Igen - hallatszott súgva, majdnem ugyanabban a pillanatban. Az ajkak megvonaglottak.

A nő felemelte fejét; alulról látszott a biggyesztett, hideg száj. Még egy vonaglás - aztán egész testével elébe esett a férfi, fejét befúrta térdei közé -, örvénylő és lihegő csipkefelhő borított be mindent - a nő hirtelen kipattant, és felsőtestét visszavetette. Csípeje hullámzani kezdett: arca megnyúlt, szemei ködbe borultak, és eltorzult szája egy rettenetes gőg hideg mosolyában hirtelen megfagyott. Arcába néztem: összenéztünk, én üresen és várakozva - ő torzan és rémületes vadsággal a mámortól, a dicsőség, szerelem és gyilkolás hármas mámorában, mely úgy lobbant fel körülötte, mint a tűzörvény. Mi ketten, mi ketten összenéztünk a férfi teste fölött.

- Elég - dörmögtem, pirulva és szégyenkezve -, elég. Ez már igaztalan.

- Elég - mondottam újból. - Elég lesz. Esik a hó.

- Elég - mondtam én, sötét gyűlölettel -, elég lesz. Hadd abba. Én gyűlölt ellenségem, hazugság, hadd abba. Hadd abba, betegség. Hadd abba izgató és viszolygó lüktetésed, égő daganat a föld hideg testén, melyhez viszketve és viszolyogva újra meg újra hozzányúl a föld: - hideg test, melyre hó esik. Mikor gyógyulsz be?

- Elég - ordítottam arcába süvöltve, és nem bírtam tovább a hőséget: sötét gomolyok viharoztak arcomba, szavam eltikkadt - öklömmel zúztam be a tetőt, és kilövelltem magam az éjbe. Vihogó pacsmagokban kavargott a hó odakünt, átcsapódtam az utcákon, a szél nekivágott egy háznak, onnan feldobott a szembelevő torony tetejére. Hahó, halihó! A hó koponyámba gyűrődött - süvöltve forogtam át felhőkupacokon, mezők fölött, hol éjben és hóban farkasok vonítottak utánam. Árnyékom végigesett a hosszú, hegybe futó félszigeten, túl a csúcson az óceánba lógott, melyen mint hideg libabőr, borzongott végig a vékony jégkéreg. Ellöktem magam - a túlsó oldalon egyszerre halvány s derengő napfényben felködlött Afrika karcsú körvonala - mikor utoljára visszanéztem még az Éj üregéből, a Gömb már messze rémlett alattam, ferdén libegve a sötétség végtelenében, kétoldalt, a sarkoknál, két fehér folttal. Két fehér folt, belefolyva a szürke és sárga tömegbe, simán és síkosan pörög, s észrevétlen terül ki s nagyobbodik, s észrevétlen közeledik két egyre nagyobbodó kör, s végre középütt összeér.

Most itt vagyok. Az a súlyos, meleg vérhullám, ami imént egy másodperccel a fejembe zúdult, hirtelen visszahúzódott most, és most nagyon halovány és nyugodt lehetek. Nyugodt is vagyok, mert tisztán és derülten és nagyon élesen kell látni, két szemeimnek. Két másodpercet fel kell osztanom három részre: - lassan és erősen oda kell mennem a kör közepére, kicsit balra az egyik párductól és inkább az oroszlán felé - most lassan le kell hajolnom egy nyugodt, egyszerű ívben, két ujjal felveszem a kesztyűt -, megfordulok és egészen ugyanolyan léptekkel - ó, ez a legfontosabb! -, egészen ugyanolyan léptekkel visszamegyek a rácsig.

Egészen bizonyos vagyok, és világosan látom, hogy nem bánthatnak. A sárga, lompos és szennyes oroszlánfej most közelről néz rám: csipás, hunyorgó szemei vannak és a vörös pofája csupa ránc. Itt tudnék állni, és megszámolni a bajusza szőrszálait. Nagy, nehéz állat, és súlyos szaga van. Éhes, ó éhes és kétségbeesett - szegény, szegény kiéhezett oroszlán! Rám néz. Ha egyetlen lépésem félmilliméternyivel gyorsabbá válnék a másiknál: ha egy másodperccel hamarabb fordulnék meg, s hajszálnyit rándulna kezem, vagy a szemem akkorát rebbenne, mint egy szúnyog szárnyának csapása: - úgy robbanna rám, mint kipattant acélrugó, s egyetlen harapással szétmorzsolná a fejem. De én ezt tudom. Szegény, ostoba, ostoba oroszlán!

Én ezt tudom. Most fölveszem a kesztyűt: egészen lassan és nyugodtan. A szemeimet mereven le kell szegeznem a porondra, és ugyanolyan mozdulattal kell, hogy visszalendüljek. Fekete bőrkesztyű, három gombbal. Ismerlek. Ha már egyenesen fogok állani majd, parfümöd orromba csap: tudom, milyen parfüm: Coeur de Jeanette. Ezt külön kell megfigyelnem majd.

Most háttal vagyok a másik párducnak, és néz. Még lassabban kell mennem, mint ahogy elhatároztam, mert bársonyos talpát egy lágy, egy gondolatnyi, egy nesztelen árnyalattal beljebb húzta, s fényes agátkarmait könnyedén felemelte a levegőbe. A következő másodpercben, ha addig tudom még akarni, tudom akarni ezzel a feszüléssel ezt a halálfekete csöndet körös-körül... ha a második páholy ötödik fülkéjében az a fiatal cataniai leány nyitott, eltorzult szájával addig el nem ordítja magát... ha meg nem botlom ebbe a kis halomba itt a lábam előtt, és őfelsége el nem ereszti azt a bársonybojtot, amit görcsösen megragadott a kezével, amikor lejöttem... akkor én a következő másodpercben a rácsnál leszek.

Lassan, nyugodtan megyek fel a lépcsőn. Zavaros ordítozások süvöltöznek, tolakodnak körös-körül. Mutatnom is kell, milyen nyugodt vagyok. Mi ez? Csönd van belül. Azt hiszem, most nem lélegzem már, és talán nem is fogok többé lélegzeni, milyen jó így. Ez a nyugalom. Ez a béke. Ez most már örökké így lesz.

Ezek itt ordítoznak körülöttem. Nyitott, nyirkos szájakat látok, olyanok, mint a sír, és kezek hadonásznak a levegőben, de nem hallok egy szót se. Most megint elborította arcomat a vér, ez is jó. A második páholysorba kell fölmennem, az még soká lesz, amíg én odaérek. Itt van a kezemben a kesztyű, és a zavargó hangok közepett enyhén, fájdalmas lendüléssel lódul neki lelkemnek a Coeur de Jeanette álmatag illata. Odafönt, a lépcsősikátor tetején nyüzsgő, tarka gombolyag közepén, kipirult arccal, félig nyitott ajakkal vár rám az asszony: - viszem a kesztyűt.

Viszem a kesztyűt. Neki is ilyen illata van, mint ennek a kesztyűnek itt - ó, Coeur de Jeanette, te édes, te lágy! Az ő mellének is ilyen illata van, és ilyen illata volt az ő szemének is a sajgó, félhomályú szobákban. Vajon mit kellene tenni most? Talán letérdelni előtte és megcsókolni fekete szoknyája szegélyét és zokogni, itt, a tarka, gomolygó, kavargó, ostoba sok ember előtt, mintha egyedül volnánk. Vagy szótlanul átadni néki téged, fekete kesztyű, fekete lobogó - és visszatérni szótalan a párducok közé és lefeküdni... Vagy megcsókolni kesztyűtlen kezét, mint mikor egyedül ültünk a páholy enyhe homályán... régen... régen... tegnap. Lágy, illatos kezét, simogató kezét... lágy, illatos térdeit, jó térdeit. - Ó, unalom! Ó, csönd! Milyen messze van mindez. Honnan jöttem én?

Meg akart ölni. Tudtam már rég, mosolyogtam rajta. Megölhetett volna szerelemmel is: térdeit átkulcsolhatta volna nyakamon, és megfojthatott volna. De neki így kellett; látta volna sikamlós húsomat, amint a fenevadak marcangolják, és látta volna kibuggyanó beleim - s gonosz, irtózatos testén izgalmak vonaglottak volna végig... végig a combján... e látványra... s leroskadhatott volna véres, szétszaggatott holttestem fölé, hogy vad görcsökben és sikoltozva öleljen át... eszelősen kiáltozzon, hogy meghaltam érte... Ó, undor! Ó, unalom!

Mi ez? Mintha zene szólna a távolból. Még mindig nem vagyok ott. Igen, véres testemen feküdt volna, s átölelte volna a testet, amit elhárított magától, csiklandós nevetéssel, míg élt. Meg akart ölni. Nyugtalan, húsos kezeivel bele akart nyúlni a végzetembe. Végzetembe, mely úgy zeng most felém, mint távoli tengerek zenéje. Ostoba, senki. Asszony.

Ostoba, vonagló test. Ostoba, vonagló vágyak. Ostoba. Én a mélységből jövök, a végtelen csöndből és az ismeretlen küszöbéről jövök, ismeretlen vizek felől - és ő vonagló vággyal, apró dobogásokkal, kinyújtott, kurta karokkal vár engem odafönt a lépcsősikátor tetején. Meg akar csókolni engem. Át akar fonni a karjaival. Át akar fonni a lábaival. Meleg akar lenni hozzám, fülledt, szorongó hőséget akar belém nyomni - belém, aki a süket Nyugalom jégbarlangjából buktam föl ide. Asszony. Démoni, vészes, kárhozatos asszony! Milyen nevetséges.

Hol voltam? Hol vagyok? Valahol ablakot törtek, és most hideg levegő csap keresztül a pállott, forró folyosókon. Messze szalad vissza a horpadó láthatár, és végtelenbe tágulnak most a magányos mezők. Távoli hegyek láncain bükkös rengeteg árad. Nehéz görcs bomlott föl a vajúdó gomolyagban és most süket, boldog pihenés következik. Nyugalom, béke! Szabadság, erő és igazság tengere, magány! Hiszen e gomolyag fölött az ég tiszta harangja terül, és nyugalmas csillagok várnak és figyelnek a szelíd messzeségben, mint egykor az apai ház udvara fölött. El tudtam feledni? Magános tenger vagyok, és körülfogott engem a szabad, a boldog, a halálos egyedülvalóság. Távol tengerek diadalmas zenéje - hideg és szelíd zene a zavaros és buja akkordok után. Ó, értelek! Ó, megyek!

Ki ez az asszony? Mit akar eltorzult arcával, lázas szemeivel? Én amonnan jövök. Mi ez a fekete, forró, erős szagú és vonagló patkány itt a kezembe? Vágjátok a képébe a cudarnak! Meg akart ölni!

Ostoba asszony. Nem kell a jutalom.

Két hét múlva, egy délután, háromkor kelt fel megint, és elhatározta, hogy mégis kivánszorog. Ezek a napok különben így teltek el: három óra felé felkelt, megebédelt a vendéglőben, sokat evett és nehéz ételeket. Azután felment újra, és egy régi angol regényt fordított este nyolcig, amitől kábult és zavart lett - azután egy külvárosi kávéházba ment el, ahova azelőtt sohase szokott járni, és képeslapokat nézett, és zenét hallgatott, megint sokat evett vacsorára, hazament, lefeküdt, és könyveket rakott maga elé. De a betűkből nem látott semmit. Elfújta a lámpát, és akkor halálos csönd következett a néma és fenyegető bútorok között. Amint hanyatt feküdt, kinyújtott, hideg lábain alul indult meg a remegés: lassan terjedt, oldalt, fel a szívéig, a nyakán keresztül, és végre a fogáig ért - s a csöndet zúgó szoba odvában akkor halkan, egyenletesen kezdett el vacogni, és figyelte, hogyan verődnek össze a fogak, mindig hangosabban és ütemesebben. És vacogás közben mindig ugyanabban a mozdulatban látta a feleségét: amint este a hídnál, még hirtelen, keményen és elszántan nyújtja a kezét, és vonagló szája a kérlelhetetlen dacban és gyűlöletben egyszerre elfehérül. "Tovább már ne kísérjen: villamosra fogok ülni." És mindig ugyanaz az elviselhetetlen és gyötrelmes érzés jelentkezik, együtt ezzel a képpel: hogy milyen rettenetesen sajnálta akkor, hogy a felesége hirtelen és keményen elment, nem szólhatott még néhány szót legalább, meleg, áradó szavakat: hogy hiszen nem kell gyűlölködve és ellenségesen elválni, hiszen nem akar tőle semmit, és neki akar adni mindent, hogy bebizonyítsa, nem kell őt gyűlölnie. S milyen rettenetesen sajnálta, hogy nem sírhatott, vagy nem csókolhatta meg a kezét, egy udvarias és gúnyos mozdulattal, vagy ilyesmi. Vagy kérdezhetett volna valamit, vagy megüthette volna. De ő bénultan és szótlanul el hagyta menni, és még állt egy darabig, utánanézett, nem hívta vissza.

Mostanában úgy érezte, hogy azok a szavak akkor torkán akadtak, és azóta fojtogatják. A vacogás is ebből a hidegből áradt, mely elfojtott testét remegtette. Dühösen, makacsul kergette el a képet. Nem kell, nem kell, nem kell, mondogatta gépiesen. Később, mikor elkábult, egy telefonkagylót hallott folytonosan, ami a füléhez volt illesztve, és a telefonkagylóba valaki folyton beszélt. "Mi az, mi az, mi az, mi az, de hát mi az, mi az, mi az." Folyton ezt mondta valaki a telefonkagylóba, sürgetően és türelmetlenül. És ő nem tudott felelni, pedig szerette volna megmondani, hogy mi az, ami a tüdejében szorong. Aztán hosszú szobák következtek, színültig dohos sötétséggel. Ezekben a szobákban órákig járkált, mindig jobban félt, és a sötétség mindig elviselhetetlenebb volt. Tapogatva találta meg az ajtókat, néha egy nyirkos ablakot ért az ujja, de az is vak és sötét mellékudvarra nyílt. Már talán századszor nyitotta ki a halkan suhogó ajtókat, majd meg folyosókba ütődött, ezek is hidegek voltak. Végre nagyon messziről zavaros beszélgetést hallott, és ő borzongó felszabadulás érzésével törtetett a hang irányában: most már annyira irtózott a sötéttől, hogy a szíve hangosan és rémülten kalapált. Zongoraszót is hallott, és megnyugodott egy kicsit. Egy hosszú lépcsőn ment föl, ahol már régen elfújták a lámpákat. Végre megtalálta azt az ajtót: fény tört keresztül a kulcslyukon és oldalt az eresztékek közt és hangos kiabálás és nevetés. Poharakkal koccintottak, és valaki hangosan és szilajul zongorázott odabent. Mire odaért, a ruhája testéhez tapadt már és reszketett. Úgy fogta meg a kilincset, mint aki egy ágat kap el a szakadék fölött; mert mögötte vihogott már a folyosó sötétsége, és belé akart harapni. "Itt vagyok..." nyitotta már ki a száját, amint belökte az ajtót: - nagyot bukott előre, és hideg szél csapott az arcába. Koromsötét és jéghideg szoba halálos csöndje körös-körül. Aztán forogva süllyedt lefelé sűrű és hideg vízben: megállt, kezdett emelkedni, mint gyerekkorában, mikor magas trambulinról ugrott. Ki akarta dugni a fejét, de kemény lapba ütközött, a jég vastag kéreggel szorította le a vizet. A fejével verdeste a jéglapot, és úgy kereste a léket, közbe fuldoklott. Borzasztó sóhajjal riadt fel: a vánkos szájába gyűrődött, azt harapta és csókolta. Máskor hosszú, hosszú, gyötrelmes viták voltak. Budán, egy fölfelé hajló utca kopogó kövezetén gyalogolt fáradtan, és magyarázott; hosszan, kétségbeesetten magyarázott a feleségének. Hogy meg kell érteniök egymást: hogy valami tévedés történt, és hogy ő semmit se akar, csak jöjjön vele, beszéljék meg ezt együtt. Hiszen beszélhetnek és felelhet neki. Hiszen azelőtt sokszor könnyezve hallgatta az ő mély, egyszerű férfibeszédét. Folyton visszatért erre, és aggódva, szorongva leste a hatást. De a felesége szája még mindig fehér volt és összeszorított. Ő mindig hangosabban beszélt: kiszáradó, elfulladó torokkal, kézzel-lábbal magyarázott. Nem értette, nem értette, nem értette, miért nem felel. Dühös lett, feljajdult és még szilajabbul folytatta: rengeteget beszélt, öklével a szája előtt kapkodva: és most úgy érezte, hatalmasan mély és igaz és végtelenül megindító dolgokat mond, könnyek és szavak összebugyogtak, és a fájdalom diadalmas szimfóniája végre előtört torkából: most érezte, hogy megtöri azt a kemény vonalat, a rettenetes és puha száj körül. Egyszerre horkantva fölébredt a sós lére, amint könnyei szájába folytak: és még hallhatta, amint bénult szája ártikulátlan szavakat nyöszörög halkan: "ta-tu... ta-ba-tu... te... te... te... te..." - ez volt a hatalmas szónoklat. Az asszony helye üresen hideglett mellette, az ágyban, csak sajátságos illatát érezte még egy pillanatig, amint az álomból visszamaradt. Elhallgatott és feküdt. S a sötétségből s az ágy kemény deszkáiból akkor először fújt elhagyott, özvegy tagjai közé az otromba és éles halálfélelem.

Délután kelek föl s az utcára mék. Három óra lehet.

Milyen meleg, fülledt a levegő, a szelek elaludtak. Hova menjek? Milyen fáradt vagyok. Egészen mindegy, a körútra jutok-e ki, vagy a Duna-partra. Nem, az Eskü tér felé nem megyek, ott megint az a tompa hangulat vár. Ott jártunk akkor.

Nem, nem nem, nem, nem. Nem kell. De mire gondoljak akkor? Borzasztó, valamire mindig gondolni kell. Ha alszik az ember, akkor nem, de aludni rettenetes. Egész délelőtt aludtam, és most megint azt érezzem, mint mikor kinyitottam a szemem?

Balog, Balog, Balog. Balog hirdet a lapokban is, nem tudtam, hogy ez ott van. De hiszen ez engem nem érdekel. Engem nem érdekelnek ezek az emberek. Miért fájtok nekem, miért fájtok, miért fájtok. Valamikor ezt meg is írtam, milyen ostobaság volt tőlem. Most milyen nehéz a szívem, hogy hiába írtam meg, mert hiszen ez nem segít rajtam.

Ezt a sajtot szeretem, ez nagyon jó, nehéz sajt. Bemenjek? Huszonötért lehetne venni, és majd otthon, titokban megeszem. Szeretnék sokat enni ebből a sajtból, mielőtt meghalok. De úgy, hogy ne vegyék észre. Valami kapu alatt. Hiszen nem tart már sokáig, ugye, nem tart. Én istenem. Én erős istenem.

Én erős, nehéz istenem. Nehéz vagy, nem bírnak el a vállaim, kérlek, távozz el tőlem. Régi dal, régi dal, régi dicsőségről. Régi, régi régi dicsőségről. Régi, régi. Ez a zümmögés nem jó, ezt nem teszem többé. Akkor nyolcéves lehettem, mikor dongókat pléhskatulyába tettem, üvegfedél alá, és alul forraltam a pléht. Az a dongó zümmögött így, élesen, és szédítő sebességgel pörögve a forró lemezen: aztán hirtelen elhallgatott, egy éles hanggal, mint mikor kést húznak végig üvegen, meggebedve, beledögölve a kínba. Így fájt hát akkor annak a dongónak, mint nekem. Mint nekem most. Mint nekem most. Mint nekem most.

Ugye, ezek mind hazafelé mennek már a hivatalból. Délután van, és ők délelőtt már dolgoztak, már elvégezték a munkát, ők túl vannak, feléjük a kész és barátságos alkony közeledik már. Én délután keltem fel, és délután születtem. Már akkor minden be volt fejezve, délelőtt felépítették a házakat, elfoglalták a helyeket, és megnevezték a nevüket. Jaj, jaj, jaj annak, aki délután kel fel. Nézzed, a délutáni nőket: ők délelőtt leányok voltak még, és már szerettek, és gyermekeket szültek - most fáradt és édes testök ott pihen valami kávéház homályos zugában. Most én megkapnám már őket, ugye. Délutáni csókjaikat és könnyeiket - és belefulladhatnék a lemondásuk rettenetes mámorába. És csókolhatnám a kék árkokat a szemük alatt és a szájuk két legörbülő sarkát. Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm.

Engem délelőtt elárultak és megcsaltak. Ezek mind elárultak: lám, végig az utcákban, a szobákban végig, csupa szerelmes pár, férj és feleség - és engem árul el mindegyik. Nézzed, nézzed. Hogy gyűlölöm őket. Miért vannak ott leeresztve a függönyök? Piha. Ők már mind találkoztak délelőtt és a szobába visszahúzódtak, és engem itthagytak az utcán. Az utcán, ebben a hideg szájban, kétoldalt a házak vigyorgó fogsorával, amik összemorzsolnak engem. Két fogsor közt hogy megyek előre. Jaj, ők mind engem árulnak el, jaj, végig a házakban: hiszen ezt nem lehet kitartani, idáig hallom. Összefonódnak és melegítik egymást. Jaj, elvették tőlem. Jaj, elvették tőlem. Jaj, elvették. Jaj, most azonnal odamegyek. A száját vigyék, de a nyakát nem adhatom oda. A két karja közül az egyiket. Én csöndes voltam, és jól viseltem magam. De most összekeverték a testrészeket. Nagyon nehéz a fejem. Szeretnék sétálni menni. Folyton járni kell a fejjel. Ezzel a fejjel. Ezzel az imbolygó fejjel. Ezzel a fejjel. Fejjel. Fejjel.

Este volt, mire a völgybe leért Budán. A gondolatlánc már egy órája megszakadt, csak egy utolsó szó maradt még, kínzón és tehetetlenül: fej, fej, fej. Tudta, hogy valami nagyon fontosat jelent ez, aminek eszébe kell jutni, amit nem szabadott volna elfelejteni. Mikor homályos volt már az ég, és alattomos kis szelek kezdtek fújdogálni a hegyek felől; egyszerre megállt és megijedt.

Ez egy nagy mezőnek a végében történt. Tudta, hogy át kell menni a mezőn, de valami benső, rettenetes nyugtalanság hirtelen megállította. Egy futó pillantást vetett a kezeire. Aztán zavartan tett megint pár lépést. Nem lehet, mondta magában, ostobaság. Még nevetni is próbált, hogy elűzze a fenyegető rémületet, ami az imént elfogta a szívét.

De aztán újra meg kellett állania. Hirtelen, bátrabban végignézte magát, a lábától föl, a derekán, a mellén keresztül, egészen...

És ekkor azt hitte, a szíve leszakad a nehéz rémülettől. Visszafordult, az elsötétülő út felé, ahonnan jött.

- Nem lehet... - hebegte borzasztó nyugtalansággal, és halványan nevetni akart megint. - Nem lehet... Itt lesz az úton valahol... elvesztettem.

Tanácstalanul tett néhány lépést, de aztán riadtan megbotlott. Szívverése most egészen megállt. Még egyszer, remegve nézett végig magán, hogy talán mégis tévedett.

Nem. A lábai hosszan és feketén nyúltak lefelé, valami homályba, mintha iszapba mártotta volna őket. Látta a mellényét és az óraláncot a mellényen. A két kezét, amint a rémülettől gémberedve lóg. Följebb a kabát két gombját... és még egy darabot a nyakkendőjéből... De azontúl semmi. A nyak már ködbe veszett. És több nincs.

- Az úton... az úton vesztettem el valahol - motyogta, és botorkálva megindult megint.

Kétoldalt sietve visszahúzódott a hegyoldal. Néhány kemény sáv szegte még be az eget és mélységes szomorúság.

- Az úton... az úton... - mondotta még egyszer.

Egypár gyors lépést tett előre, majd lihegve megállt. Rosszakaratú és makacs göröngyök kapaszkodtak előtte fel a kocsiútig. Már egészen homályos volt, csak az ösvény látszott fehéren és szabadon és üresen. Baljóslatú alakja, amint újból végigtekintett rajta, most oly hosszú és fekete volt, mint egy ijesztő dorong, aminek leverték a tetejét. Egyszerre páni erővel fogta el a borzadály. Még nem merte kimondani, félt, hogy elájul. Aztán egyszerre tört ki a tüdejéből.

- Nincs fejem! - ordította.

Zűrzavaros lárma kavargott föl körülötte. Szürke hullámok tolakodtak, összeverődtek, nekimentek és fölemelték.

- Na ne... - mondta még, és süket fahangon nevetett, mint mikor egy álmot akarunk elriasztani, vagy egy kísérletre ránevetünk rémületünkben, remélve még, hogy csak tréfál valaki velünk. De nem múlt el. A fejetlen törzs ott dermedezett alatta, és rémes volt, mint a halál és mint az undor. Fölsírt és nyöszörögve futni kezdett: két karja vészesen forgott körülötte, két ólomnehezék: összeverődött elöl, és néha a dereka köré csavarodott. Jajongva nyargalt fölfelé a hegyoldalban: aztán körbe kezdett futni, befelé és mindig kisebb köröket húzott. Összekunkorodott, pörögni kezdett, mint a csiga, és jajongása éles zizegésbe ment át. Most hat lába volt, vékony és fekete lábak, amik szédítő sebességgel kavarták a levegőt. A hátára esett, és körbe forgott rajta. Egy percig oly sebesen, hogy elmosódó korongnak rémlett. Aztán hirtelen állt meg, mint akit leütöttek: egy gomolyba gubancolódva, begörbült és összehúzódott tagokkal. Kész volt.

Kész vagy, nyugodj meg.

Te szomorú és buta állat. Oly könnyű már, ami még vár rád. Az intézet parkjában ülsz, csöndes árnyékban egy padon, úgy, ahogy megmerevedtél. Két kezed a halántékodba szorítva, fejed sután behúzva térdeid közé, térdeid felhúzva fejedig: úgy ülsz napokig mozdulatlanul. Ha az ápoló megfogja a kezed, és leteszi melléd a padra: ott hagyod a kezed a padon, és ülsz tovább. Az állad leesett, és nyitott szájad is hülyén feketéllik. Csak a szemeidben van még valami kifejezés s állati szomorúság, mint a lovakéba. Nézel magad elé a földre. Izzadt, őszülő hajad a homlokodba lóg. Mire gondolsz?

Te szomorú, buta állat, akivel így elbántak. Mitől ez az aggodalmas erőlködés a szemeidbe, amint a szél végigsimít az arcodon? Még feszül-e egy utolsót elzüllött agyad, hogy egy nyomorult kis képet képzeljen a szélről, és puha hajnak érezze, ami megsimogat? Begörbült ujjaid közt érzel-e még egy ruganyos kis fülcimpát, amin félve babrálsz? Te nyomorult, te rongy. Haragszom rád, tudod? Elárultál minket, neki, a mi ellenségünknek. Most újra tudni fogja, hogy az ő döfése ilyen halálos. El kellett volna bújnod, takarás mögé, mint a jó katonának, mikor érezted, hogy talált. Nem szabad megtudni neki, hogy megölhet minket: nem szabad megtudni neki, a senkinek, az ostobának, a gonosznak. Értetted? Mit meredsz rám könyörögve? Erőlködj, kérlek, erőlködj, hogy ezt még megértsed. Hallod, erőlködj.

Ó, nyomorult, hadd abba. Ne kínlódj, nem bántalak: hiszen végtelenül szánalmas vagy. Legyen úgy, ahogy akartad: - mit tegyek veled? Hunyorogjon hát kihamvadt agyadban az ő elbízott szája, amin élők lakmároznak most, és nyöszörögve remegj hát, mikor végre kinyújtják összehúzódott kezeid és lábaid. Ott fogsz feküdni, rossz gyerek, te, aki durcásan és sírva elmentél, mert nem adtak neked cukrot, amit minden fiú kapott. Jól van már, no. Ott fogsz feküdni a deszkák közt, és visszatartott lélegzettel vársz. És akkor lassan és kéjesen nehezedik rád az Enyészet. Először a gyomrodba fekszik és benyomja. Aztán átöleli a melled, oly erővel, oly gyilkos szerelemmel, hogy a bordáid beroppannak. Aztán megcsókol, végre, végre. Rettenetes és buja csókkal: és az arcodból mély lyukakat harap ki. Aztán lassan kiszívja a szemeidet. Aztán visszafogad magába egészen. És azt fogod hinni, hogy ő az - boldogtalan te. És igazad lesz.

Tizennégy éves koromban, augusztusban, esténként a nyaraló előtt sétálgattam Horovetznéval, aki mellettünk lakott, és megbarátkozott velem. Halvány, kék szemű gyerek voltam, és akkor tengerész akartam lenni. Horovetzné férje három hétre elutazott, a fiatalasszony egészen egyedül volt. Fehér pettyes, világoskék ruha volt rajta, szalaggal a derékon és bő, nyitott ujjak. Az arca most már csak úgy van előttem, mint egy tojásdad, kicsit sárgásfehér folt, pár halvány és derengő vonallal alul - egyebet alig látok belőle. De akkor nagyon jól ismertem, és néhány nap múlva nélkülözhetetlen alkatrésze lett annak a ködös, rejtelmes képnek, amit Világról és Jövőről festettem a szemeim elé.

Különben, azt hiszem, szép volt. Talán az ő szája körül láttam először azt a fölényes és öntudatos vonást, amit azóta minden asszonyi arcon keresek. Akkor magamban ezt a vonást okosságnak neveztem, mert még nem tudtam, mit jelent. Tizennégy éves voltam, és úgy volt, hogy kimegyek a tengerre, nagyon messze, minél messzibb.

Tulajdonképpen most már bevallhatom (néhány év óta úgy kezdem érezni, már nemigen lesz belőlem tengerész), tulajdonképpen az Északi-sarkról volt szó: de erről nem beszéltem Horovetznének. Horovetzné csak annyit tudott, hogy nagyon messze, minél messzebb. A folyamodványt megmutattam neki, amit az Akadémiához intéztem. És röviden, néhány férfias és rideg szóban vázoltam neki a hajósinas életét, és hogy miként temetik el, éjben és viharban, ha a villám lesújtja fönt az árbockosár tetején.

- Az embert szépen széthúzzák, spárgával összekötik a lábát, egy darab követ tesznek rá, aztán - zsupsz!

Nem időztem sokat e tárgynál, éreztetve, hogy ezen már nem lehet segíteni, kár beszélni róla. Horovetznét nagysádnak neveztem, bizonyos fáradt jóindulattal, melyben jelezve volt, hogy percre sem felejtem el a kettőnk közt fennálló kivételes viszonyt és hogy cinizmusomon nem kell megdöbbennie: olyan ember beszél, aki valamikor maga is tudott érezni, de az élet keménnyé és fásulttá edzette.

Többnyire éles és szatirikus voltam: paradoxonokban beszéltem, holmi gúnyos világításba helyezve minden kérdést és eszmét, amivel emberiség valaha foglalkozott. Horovetzné felelgetett. Egy-egy megjegyzésemre arcát csodálkozó és meglepett mosoly futotta be, és érdeklődve közelebb hajolt. Éreztem, hogy intelligenciám megdöbbenti és elhallgattam. "S ha tudnád, ki vagyok", gondoltam.

Okos asszony. Okos szája van. Mondottam magamban este, a vánkoson, és egyszerre éreztem, hogy remegek. Közbe zavarosan jöttek a rendes képek: végtelen vízlap, csillagos ég mélyében - vízlap, mely távol a csillagokig ér. Repülőgépem, a fehér vitorlás, lassan készült a homályban. Szárnyait szétvetette, és úszni kezdett: most a Plejádok csillagképéből vált ki kemény körvonala: két kezem ráfeszült a kormánylapátra, és a gép feljebb suhant. A bolygók halvány korongja nagyobbodott. Különösen a Neptuné: tudtam róla, hogy gomolygó ködökből áll, víz és szárazföld még nem vált szét laza, óriási tömegében, és sűrű páráiban fantasztikus árnyak nyújtóznak. Messziről a Nap: egy derengő csillag, átrémlik a ködön. A Föld pici, gombostűnyi hunyorgás, mély boltozat távolában. S akkor először fogott el valami nehéz, idegen fájdalom, hogy oly messze van, oly messze, és megdöbbenve jutott eszembe az okos és erős száj, melyet otthagytam. Szívem elszorult és elhatároztam, hogy másnap a Tengerről és a Csillagokról beszélek majd Horovetznének, és hogy beavatom őt.

És másnap este beszéltem a Tengerről és a Csillagokról.

Valami szenvedő volt akkor az arcában. Künt a kertben már aludtak a nehéz barackfák. És egyszerre, a holdfényben láttam, amint elmosolyodott.

Ismeretlen érzés volt.

- Untatom? - kérdeztem gőgösen.

- Dehogy - mondta melegen, és megkapta és hirtelen megsimogatta a kezem. - Csak valami eszembe jutott. Beszéljen, Fricike. Ez nagyon érdekes, a Naprendszerrel.

Kinyújtottam a karom, és most úgy álltam ott a kerítés előtt.

- Az a sötét folt... tetszik látni... azt még nem ismerik... A többiről mindről tudják már, álló csillag-e vagy naprendszer... de azon a sötét folton még eddig nem láttak csillagot soha. Egy lyuk, amin keresztül valami egészen ismeretlen sötétségbe nézhetünk. De lesz majd egy gép...

És egy végtelen ívet írtam le a karommal.

Lehanyatló kezem a mellét súrolta. Hirtelen elhallgattam. Elbúcsúzott és bement. A veranda lombjai közt tűnt el a világoskék ruha.

Kint a kertben, a barackfák alatt sétálgattam akkor, zsebre tett kezekkel sétálgattam és fütyörésztem. A kerítésen túl oly mély és ónszínű volt a Duna: csak néha szikrázott föl valahol. A malom ablaka lélegzett a tompaságban. És egyhangúan zizegtek a csillagok: tücsök és csillag, mindig együtt láttam és hallottam őket, és azt hittem, a csillagok zizegnek.

- Azt hiszem, most látott valamit belőlem - mondtam ünnepélyesen, és megnyugodtam. - Kár, hogy az üstökösökről és az északi fényről már nem beszélhettem.

A kerítésre könyököltem, s arcomat, mely akkor lágy és finom és fejletlen volt még, arcomat odaszorítottam két léc közé. Aztán behívtak és lefeküdtem. Míg az ösvényen végighaladtam, olyan érzésem volt, mintha bársonyon járnék, valami távoli és homályos dolog emelgetett föl a földről, és nem éreztem a testem súlyát.

- Ő szép - mondtam rémülten, abban a pillanatban, amint a paplant fejemre húztam. Emlékszem, hogy ájulásszerű és szédítő mámor fogott el erre a szóra: folyékony, hűs olajban úsztam. A Tejút volt az, amiről annyit beszéltem. A tiszta és csillagos égen hömpölyögtem keresztül, folytam lefelé.

Egy óra múlva minden átmenet nélkül és egészen váratlanul a következő képet láttam:

Horovetznéval állunk a Duna-parton, a malom előtt. Az asszony előrehajlik, és egyszerre halkan, egy hajlékony és lágy mozdulattal, mintha csak jobban ki akarná nyújtani magát, belefordul a vízbe. Utánavetem magam, és derékon kapom el. Egy ideig egymás körül forgat a víz. Aztán földet érek. Kiugrom, és magam után vonszolom. Szemei be vannak csukva, a szája félig nyitva, csak felső fogsorát láthatom. A vállamra dobom fel, úgy, hogy feje és két keze hátul lelóg. Két vizes térde nehezen rátapad a derekamra. A langyos víz lábszáramon csorog végig. Borzasztó nehéz: nem bírom tovább. Lihegve, szándékosan megbotlom és összeroskadok. Ruhája most arcomba gyűrődik, fuldoklom. Rugdalózom, hogy kikeveredjek; mindig szorosabban tapad rám a vizes ruha, és hörögve hallgatok el.

Ez a kép nagyon megrémített, és majd elájultam a szégyenkezéstől, amint hirtelen eszembe jutott, hogy mit szólna Horovetzné, ha tudná ezt a gondolatom. Valami képtelennek és irtózatosnak tűnt csak gondolni is erre. Próbáltam komikusnak és furcsának találni, nevetni rajta, de nem ment. Szívem akadozva dobogott, és Horovetzné arca egyszerre oly fájdalmasan, oly távolian, oly titkosan tűnt fel a homályból, hogy pillanatra minden tagomba zsibbadás feküdt. A szemrehányás és kétségbeesés majd megfojtott, undort éreztem magam iránt és mélységes megvetést. Elviselhetetlen volt. Egyszerre ellenállhatatlan kényszerben jelentkezett az érzés: hogy Horovetznénak azonnal és haladéktalanul elégtételt kell adnom, valami mély és gyötrelmesen édes megalázkodással: meg kell csókolnom a kezét vagy a ruháját, s így meg kell értetnem vele, hogy mily igaznak és szomorúnak és végtelenül jónak tartom őt. S hogy most azonnal meg kell tudnia, hogy rá gondoltam, mikor a csillagokról beszéltem, s hogy nem, nem, nem vagyok cinikus s hogy ő oly végtelen, mint a Tejút és hogy minden csodálatos, és hogy repülni fog ő is, mert nem hagyom itt a porban és szomorúságban. Igen, igen, mindezt meg kell tudnia.

Hogy egészen őszinte s precíz legyek: e felindulásom nem egészen elvont érzelmi folyamat volt: homályos remegéssel egy képet láttam magam előtt. Oly igazán s mélyen s tökéletesen sikerül majd beszélnem - így mondta ez az érzés -, hogy Horovetzné végre egészen átérzi a dolgok mélységét, s egy felszabaduló zokogás rohamában fejét karomra hajtja, s én lassan simogatom a haját.

A következő percben kint voltam az udvaron. Lüszterkabátomat a lépcsőn gomboltam még be. Átlopózkodtam a túlsó veranda felé. A gesztenyefa alatt egyszerre megláttam a fényt: az ő ablakuk ki volt világítva. A mellem úgy feszült, vissza akartam fordulni. Egyszerre kinyílt az ajtó és a fénysávból a kék ruhát láttam kifordulni. Már akkor tudtam, hogy egyetlen szót se fogok szólni.

- Ki az? - kérdezte riadtan, amint a sötétben meglátott.

- Fricike, maga az? - mondta újból a csöndben.

Nem feleltem.

Még a suhogást hallottam. Aztán ott állt mellettem egy meleg és puha tömeg.

- Kedves, hát maga még fent van? Mit csinál itt?

Nem feleltem. Akkor először hallottam életemben asszonynevetést. Az arcomat csókolta meg, és fejemet pillanatra a melléhez szorította.

- Képzelje, Fricike, megjött az uram, nem is vártam. Most átszaladok borér.

Egy percre egyedül maradtam. A kerítésen néztem keresztül, és megláttam a Vénus csöndes korongját. Egész testemben csönd volt. Már jött is vissza.

- Na, jójcakát, Fricike, pá - sietett. Az ajtót becsukták.

És akkor a sötétben halványan s derengve először bukkant fel megzavarodott szívemben egy távoli sejtés, hogy van valami a földön, ami fontosabb a csillagoknál s a végtelennél s kietlen ködfoltoknál a naprendszeren túl, és hogy a csillagok és a tenger talán valami nagyon buta dolog, velem együtt.

Még valamit mondani akartam. Éreztem, hogy még valamit mondani kell, a kivilágított ablak felé indultam: de abban a percben az ablak kihunyt és elsötétült. Mi ez, mondtam, és megálltam. Mi ez, ismételtem magamban dacosan és sürgetően, mi ez, mi ez. Mi ez, suttogtam utoljára oly halkan és oly fájdalmasan, mint az esteli szél, mely arcomba csapott: vacogva és dideregve. Mi ez? Mi történt?

Mi ez? Mi történt veled, vékony csontú, didergő gyerek, ki most úgy tágra nyitod a szemed? Mit állsz itt legörbült szájjal, mint a vadember, ki előtt villám csapott le - ismeretlen, félelmes és fenyegető gonoszság. No jöjj, ne állj itt, mit állsz itt az ablak előtt? No jöjj, fussunk, fussunk az országúton, vagy gyerünk ki a mezőre, hallgass ide, beszélek hozzád, ne figyelj arra az ablakra ott, gyerünk innen. Azok rosszak, gonoszak és ostobák: hallod-e? te kicsim, te édesem, nem méltók hozzád, no jöjj. Ne gondolj rájuk, no jöjj már. Hiszen összeverődnek vékony kis térdeid: mit akarsz itt? Nézz a szemembe: nem ismersz? Én ismerlek, és az egész lelked ismerem: én szeretlek, és tudom, ki vagy: - te kis bolondom. Nem, nem, neked van igazad, a csillagok és a tenger - ez az igaz és ez a nagy és magasztos -, de látod, ezek nem érdemlik. Másképpen fogjuk azt csinálni - no jöjj már, ne hallgatózz. Ahhoz a szájhoz másképp kell beszélni, és én majd megtanítlak - és nem megyünk ki a tengerre, hallod-e, azért se megyünk -, ők nem érdemlik meg, hogy kimenjünk értük a tengerre... ők nem érdemlik meg a csillagos eget, melybe szomjas kis arcod felemelted. Látod-e, én ismerem ám őket, és mondok majd neked valamit - - - látod-e, erre van szükség, mert ők csak derékig állanak a csillagos égben, és az arcuk lefelé figyel. És nagyra nyitott szemekkel kint hagyott téged dideregni és vacogni a sötétben - az az arc, amit a Plejádok csillagképébe belerajzoltál. Kicsikém. De nyugodj meg. Én jobban ismerem azt az arcot, és tudom, mit jelent - tudom, mit jelent, a gonosz és rossz és hitvány. No jöjj, menjünk már innen - látod az izmaimat? már nem véznák és törékenyek, mint a tieid - erősnek és keserűnek kell lennem, hogy megbosszuljalak.

- Igen, doktor úr.

- Igazán különös, sajátságos eset. Egészen józanul és okosan szeretném előadni. Tudom, valamelyes ideg-diszpozíció az egész, tudományosan meg lehet magyarázni. Nem is vitatkozom én, hanem majd megpróbálom elmondani a szimptómákat úgy, ahogy én látom őket. Én ezen sokat gondolkodtam, és magam is csináltam elméletet a dologról.

- Ó, nem mintha azt hinném, hogy ön segíteni tud rajtam. Bár talán lehet ezen segíteni is, nem tudom. Hiszen az természetes, tisztában vagyok vele, hogy betegség. Amint itt ülök, szemben az állótükörrel, látom az arcomat: sápadt, békés és szelíd fej, vörösesszőke haj, enyhe és nyugodt szemekkel, és ezek a szemek olyan különös, idegen szomorúsággal néznek most rám... Igen, ezek a szemek...

- Persze, mondom, nagyon furcsa. Egészen egyszerű - és szokott valaminek is nézhetné az ember, amiben semmi rendkívüli nincsen... Nos, éppen azt akarom megmagyarázni, doktor úr... hogy ez nem egyszerű és nem szokott... hogy mindennek mély és nagyon súlyos jelentősége van - és hogy ez egy egészen új és titokzatos - titokzatos betegség -, bizonyosan betegség.

- Végre is - megpróbálok beszélni róla. Nézze, várjunk csak, objektív leszek. Tudom, idegbeteg vagyok, doktor úr, mondjuk ki nyíltan, idegbeteg - és tudom, milyenek az idegbetegek. Szigorúan és kíméletlenül, kívülről vizsgálom magamat, és megállapítom, hogy a hisztérikusok és kéjelgők egy fajtájába tartozom, azok közé, akik az idegeik beteg érzékenységét valami állandó és zsibbasztó izgalommal kell, hogy narkotizálják. Az én fajtámból kerülnek ki, bizonyosan az én fajtámból kerülnek ki az ópiumszívók és hasisélvezők is - az alkoholisták és játékosok -, és azok, akik a képtelenség és förtelem iszonyatos és eszeveszett őrületéig feszítik a szerelmet... Csakhogy ők a túlsó végleteken vannak.

- Míg én... Nézzen a szemembe, doktor úr, nyugodtan és búsan kiállják az ön erős tekintetét. Ezek a szemek.

- Azt szeretném tudni, megállapította-e már az anatómia... hm, azt a csudálatos és érthetetlen kapcsolatot, ami a lelki jelenséget egyszerre és váratlanul testi jelenséggel köti össze. Íme, lelki bánatom van, lelki érzeteim... Valami elvont dolog. Aztán egyszerre szorongást érzek - összezavarodik és elhomályosul valami az érzetek között... s a következő percben víz, igazi, tapintható víz árad belőlem - konkrét jelenség -, amit egy elvont, valótlan tünemény idézett elő. Mintha gondolat és érzés térben és időben anyagot formálhatna... a képzeletem - érti?

- Ön mosolyog. Ezt tudománytalannak és naivnak tartja, értem. Hát akkor másvalamit mondok. Nem gondolt-e még arra - nem vette észre ön... azt a sajátságos hasonlatosságot... a könnyezés és... és a szerelmi mámor között? Én régen, csodálkozással és elfogódva észrevettem. Mindkét esetben (no, milyen tudományos vagyok, így mondom: eset) mindkét esetben az életérzésnek nagyon erős, borzasztó fokozásáról van szó - egyik esetben ujjongás és diadal -, görcsös fájdalom, görcsös félelem feszíti élettudatunkat a másik esetben. Görcs mind a kettő: rettenetes, túlzott energiák kapaszkodnak az élet libegő árbockötelébe - a hajót veszekedett tarajok forgatják -, táncol az élet, vagy ilyesvalami. A kéj és a gyötrelem görcse - érti ön? Fölzaklatott és riadt lelkünk tüdőnkbe, torkunkba, szívünkbe szorulva vonaglik. Valamit várunk: borzasztó és rémületes megoldást, valamit, ami a halálhoz hasonlít. A fejünket gránitsziklába fúrtuk bele, most halántékunk lüktető, irtózatos erővel tartja szétfeszítve a sziklarepedést - de már nem bírja tovább -, a következő percben lihegve elernyed majd, s az összecsukódó kő szerteroppantja koponyánkat. S ekkor, a kéj s a kín tetején egyszerre megszakad a görcs - hirtelen nyugalom áll be, és kihűlt szívünkből vér szivárog el. A láthatatlan kéz elereszti agyvelőnket, s halálos megkönnyebbülés remeg át a boldog idegek billentyűin. Megnyugszunk, és a halált érezzük. Most halk folyam indul meg belülről, elönti a partokat. Ez a kéj mindkét életjelenségnél ugyanaz: nedvek távoznak el a testből, nedvek a megszakadott görcs magvából, amik méreggé váltak volna s megfojtanának. A gyötrelem tetején duzzadt szemünkbe szökik fel a nedv... a szerelmi mámor teljében - igen, doktor úr.

- Ó nem, egészen nyugodt vagyok. Mosolyognom kell az ön aggodalmán. Azt akarom csak megmagyarázni önnek: ezekért a nedvekért volt a görcs, ez a megoldás, ez a megváltás, ez a felszabadulás - és ez a kéj. Hogy a lelki jelenség - ijesztő vágy és rettenetes gyötrelem - testi jelenséget vált ki és belefúl -, boldog, végtelen és tragikus halállal eltemetkezik a testbe, megadja magát... Ez a lélek hódolata a test előtt - ó százszor, százszor éreztem! A megfeszült, megfeszített lélek elhanyatlik - átöleli kacagó szerelmese lábait, és csiklandozó bőrét ájultan csókolja meg... Így képzelem.

- Nagyon köszönöm, doktor úr. Jobb is, ha így nevezem: mondjuk hát, ez "a kéj pszichológiájának egy új elmélete". Ön igen figyelmes, tudom, hogy kicsit kuszán beszélek. Igaza van, ez nem is tartozik ide.

- Én magam, hiszen én magam ismerem ezt a kérdést... én csak a véleményét jöttem kikérdezni... Mit gondol ön erről?... És hogy is kezdjem csak?... Petyhüdt és fáradt vagyok. Valami nagy, ostoba nyugalom van most bennem: egy csendes folyó árad, áradozik, messziről figyelem... Messziről hallom, amint beszélek... Nagyon csendesen és egyhangúan beszélek, nem fárasztja önt ez? Most ne szóljon közbe egy ideig, amit még elmondok, halkan és nyugodtan áradni fog belőlem, és én lassan behunyom a szemem.

- Szólottam eddig a kéjről, és beteg kéjelgőnek neveztem magam. Érti-e már: a fájdalom kéjence vagyok: nagyon furcsa, nagyon furcsa betegség, hm. Bizonyos, hogy csöndes és melankolikus természet vagyok, de nem ez a fő. Nem, az igaz, nem járok emberek közé. Látja, ez a szobám: - szeretem. Szeretem a szürke függönyöket és a kályhát, mert félhomályban van, és konokul, makacsul hallgat, ásítozó ajtókkal. Nem, már régen nem zongorázom - de ülni szeretek a zongora előtt, fél kezem a billentyűkön pihen, és hangtalanul rémítgetem a csöndet. Várom, alkonyodik-e már - lassan homályosul, a falak ráncosok lesznek, s mint két kimerült szem árkában: a két ablak alatt fekete gyűrűk torlódnak fel az árnyból. Még néhány percnyi szünet - érzem már, némán s boldogan indul szívem felé a néma bűn. Valamit közbe kell vetnem, mielőtt a folyamatról, kéjelgésem processzusáról beszélnék. Nem vagyok szentimentális, és gyűlölök minden pátoszt. Ezt tudnia kell, hogy megértsen. Ami az én lelkemben végbemegy, mikor szemeimmel bűnözök: annak nincs köze életemhez, kudarcaimhoz, apró és ostoba körülményekhez, melyek körülvesznek. Nem életemet siratom s nem dolgokat - ostobaság. Ez egy folyamat, amit előidézek magamban - mámor és kéjelgés, öntudatos pszichikai művelet. Figyeljen - most érzem, el tudom mondani önnek, hogyan történik -, most egyszerre tisztán és világosan érzem. Látja, amint itt a zongora előtt ülök - sokszor az az érzésem van, hogy hangokat kellene megütnöm - cis, cis, dé -, és világosabban, érthetőbben szólanék ezekkel a hangokkal. Nem gondolt-e még erre? Az agyunk szintetizáló, spekulatív produktumait, szóval értelmi gondolatokat nagy nehezen körülírunk még szavakkal - de szervetlen és merev, formálhatatlan kérgek a szavak, mihelyt arról van szó, hogy egy ad hoc, önmagából fakadt és külön lelkiállapotot, szóval érzelmi állapotot magyarázzak. Persze, ha meggondoljuk, ez nem is lehet másképp... A szavaknak történelmi fejlődésük van, s megállapodott általános fogalmak fűződnek mindegyikhez - hiszen a legtöbb szó eredetileg egészen mást jelentett, mint ahogy én most szeretném... Szerencsétlen küszködés... De homályosan érzem, hogy száz és száz év múlva, mikor majd egészen pontosan és elhatárolva megkülönböztetik majd az emberek az agy érzelmi és értelmi működését, s mindkettőnek célját tisztán látni fogják -, hogy akkor a társalgás nyelve zenei hangokból fog állani, mert érzelmi és hangulati szuggesztió lesz az emberek érintkezésének a célja - és ennek a célnak ama zenei nyelv felel majd meg, mely akkor világos és érthető lesz, s minden érzésre félremagyarázhatatlanul egyetlen árnyalattal felel. Szavakkal írni fognak csak - ó, plebejus szavak, durva és csökevényes fegyverei most egy harcoló s végső boldogságáért küzdő, még meg nem állapodott társadalomnak. Szavak, szavak... most egyszer hadd bíbelődöm veletek, összecsomózlak, raklak, rendezlek titeket. Hadd veszek egy hosszú, nehéz lélegzetet... Figyeljen, én is figyelni fogok.

- Mikor kezdődött s hogyan fejlődött ennyire betegségem - nem tudom. S ha tudnám is, nem ez a fontos. Most már annyira vagyok, hogy jól ismerem ennek az állapotomnak természetét s a roham egész lefolyását, úgy, amint előidéztem, tisztán tudom előre. Íme, ahogy mondottam, itt ülök a zongora előtt, s kezeim a billentyűkön pihennek. Alkonyodik. Ravaszul és óvatosan figyelek: odakünt elhalkul a lárma, s néma vizek kezdenek kopogni; tik, tak. Tik, tak, mondja az óra is. Tik, tak, tik, tak, mondom, s zúgatom fejembe a szót, mintha telefonkagyló zúgna a fejemben. Most, most: érzem, közeledik. Egyetlen, nehéz hangot ütök le a zongorán, s a meglökött húr felmordul, odabent az öbölben. Még nem jelentkezik? Tüdőm lassan szivárogni kezd: a két tüdőszárny megereszkedik - már nehezül, lassul a lélegzet. - Most, most. - Még nem. - Még kell valami: egy szó, akármi ez: "nyomorúság" - de értse meg, ez a szó csak kisegítő, irritáló eszköz: ezt a szót mint valami fájdalmas, kemény tárgyat óvatosan és kegyetlenül lenyomom tüdőmbe, hogy a lélegzet nehezebb, lihegőbb legyen. Nehezebb, lihegőbb lesz: - most gyorsul a vonaglás, s torkom már szorulni kezd - arcizmaim megnyúlnak, s alsó ajkamat előre, kéjelegve, görcsösen mozgatom immár -, orrcimpáim remegve tágulnak - halk hörgés bugyog fel a mélyből - ó, nyomorúság! élet nyomorúsága! -, és most kifordult szemeimbe égőn szökik fel s jajongva zuhog le a könny. Ó, most érzem, zizegve, virgonc szaladással lefut az arcomon -, ó boldog nyugalom, rettenetes gyönyör. Érti-e már?

- Érti-e már? Esténkint, ha megnő ablakom előtt ennek az utcalámpának az árnya, és felfut a falon - nesztelenül felszedelődzöm és leosonok. Kerítések vonulnak fel sorban, és gyanakodva, összehúzott szemekkel sandítok be üres telkekre, hol rozsdás kölöncök lustálkodnak. Ostoba, pállott üresség. Még nem jött el az én órám. Elhagyott utcákon úgy bánt a csönd, mintha óriási kagyló bongana, keresztülfutom őket, és ismert tájakat keresek. Most százszor átélt utcák következnek, gyűlölt és gyilkos vidékek, melyek kikoptak már lábaim alól. Tessék elhinni, alapjában hideg és érzéketlen vagyok: élet és halál iránt egészen megbénult érdeklődéssel, ezek közönyös dolgok nekem. Mi van még? Még néhány üres utca - most boulevard-ok következnek -, most szép nők suhognak elő mindenütt. Ohó, értse meg, már dagad és nőni kezd egy gondolat, amibe megkapaszkodhatom. Ez itt: nők, nők. Szép, szép, szép nők. Igen, ez talán az egyetlen lehetséges dolog - gondolom újra meg újra. Szép nőnek születni - igen, ez lett volna talán egyetlen esélyem. Doktor úr, keserű haragot érzek a nők iránt, irigylem őket. Gyermekkoromban, emlékezem, dühös mérget fojtottam magamba, mert gyöngédségről s udvariasságról beszéltek nekem, s intettek irányukban - már akkor meggyűlöltem őket. Nem akarok jó lenni hozzájuk - érzem, hogy fölénnyel kell megvetniök az én bús férfimivoltom. Őértük van minden s mi, mellékterményei a fajnak, csak arra, hogy őket megtermékenyítsük: - az élet gyümölcsei ők, létrehoztak bennünket, mint egy szervet, amire az ő testüknek szüksége van. Leválasztottak örökké élő testükről - s mi gyötrődő, pusztuló szervek, nyüzsögve hízunk körülöttük, s várjuk az áldozatot -, hogy aztán lerohadjunk a földbe, ha koponyánk átkozott tartalmát, görcsös vágyak kocsonyáját, nyomorult agyunkat kilövelltük az ő testükbe. Érti-e, doktor úr, mi halunk csak meg, levelek, porzók - a fa, a nő halhatatlan. Borzasztó. Kötéllel a nyakunkon mélységekbe ugrunk utánuk - velük vagy nélkülük -, mindig miattuk halunk meg. Egyszer nyavalyásan, vonagló görcsökkel a tüdőmben, vágytam egy nőt - s irtózatos kínokat csomózott torkomba az irigység, hogy szeretem s hogy oly szép, s hogy nem én vagyok ő. Ki szerettem volna tépni a száját - s rettenetes volt, ahogy betelt s önmagát csókoló szemei öntudatosan s borzasztó fölénnyel borultak el a kéjben, mikor áldoztam neki, s azt hittem, én fogok győzni. Aztán hihetetlen levertséget éreztem, és elsötétültem, mint az éj - mikor úgy nyújtotta felém csókra a kezét, hogy éreznem kellett: erre a mozdulatra a természet tanította őt. Egyszer ájult düh fogott el, egyenesen s nyugodtan állott egy kerítés előtt és én valamiről beszéltem. Akkor láttam, nem figyel rám, és száj szögletében kihívó és bódítóan szép mosoly jelent meg. A kezében valami könyv volt, odakaptam, kitéptem a kezéből, és odavágtam szoknyái elé. Ő nyugodtan, egyenesen állt tovább, és ugyanazzal a mosollyal mutatott a könyvre: "vedd fel" - így szólt. Sötétséget éreztem, egy pillanatra elállt bennem valami - s amint görbült háttal lehajoltam a könyvért, esküszöm önnek, a halál süket szele volt az, ami akkor hajam közé fújt. A súlyosan omló szoknyák mintha rettenetes magasságban elzárták volna a világot, és én valami ürességbe zuhantam. Behunyt szemekkel átadtam a könyvet, elmentem onnan, mint az alvajáró, s akkor a lelkem is üres volt, mint a temető. Abban az időben, szerelmem egész korszakában, nem tudtam sírni - de ezen az estén magamra maradtam és rájöttem, hogy gyűlölöm őt, reménytelen és veszett irigységgel gyűlölöm. S nyomorult férfiember, hosszan és elvadultan bolyongtam - este kábultan mentem föl, s kongó fejjel feküdtem ágyamban, és fuldokoltam órákon át. Ájult álom következett: éjfélben tompa és halálos álmomban jöttek csak meg a könnyek, és én hanyatt fekve, hangosan, sípolva sírtam föl álmomból. Akkor két órán át úgy patakzott szememből a könny, nyirkos tócsa maradt a padlón. Rettenetes kéj volt: azóta nem szeretek nőt.

- Igen... aztán nem találkoztunk - miért kérdi? Nem mentem többé hozzá, vagy ő nem akart látni többé - mindegy, nem emlékszem. Most már tisztán látom: nem őreá volt akkor szükségem, mikor vacogva vágytam rá hónapokig ez éjszaka után - hanem az emlékére, amit felhasználtam, hogy egy igazabb s hozzám méltóbb, magános kéjt formáljak belőle: az én gyötrelmem kéjét. Hordoztam magamban, csörömpölve jött utánam. Esténkint, a második felvonásban föllopakodtam s behúzódtam páholyok sötétjébe. S akkor megmerevedett s kinyúlt arccal és csukott szemekkel tűrtem, hogy átgázoljanak testemen a vad futamok. Mint valami paripák, úgy gázoltak a futamok, és én egészen dermedten és sötéten szóltam le a szívemnek: ezek a borzasztó, dagadó jajgatások. Ezek a szabadulni vágyó, ágaskodó paripák, zűrzavaros, gonosz és kábító káosz, ami szétpattantja az agyvelőm eresztékét: ez az én gyűlöletem iránta. Ezek a szorongató és kérlelhetetlen daganatok - ez ő. Ő nyomorgatja, döfködi, kínozza odalent a húrokat - ő bugyborékol gúnyos nevetéssel a triangelek között, és ő búg és nyög és jajong fel hozzám az oboákból. Egész szavakat vettem ki néha egy elvont hangban: hihetetlen. Három hang egymás után - cis, cis, dé - és ez egy szót jelent, átcikázik az agyamon. Akármit, ezt: jaj: mi lesz, jaj, jaj: - de azért mindig ez lappang benne: nyomorúság. Ilyenkor úgy lövell ki szememből a könny, mint valami égő zsarátnok: - de nem tökéletes a kéj -, a duzzadt szem hirtelen megszikkad, és nem tudja kilökni jól a vizeket.

Dehogy... hiszen mondottam, hogy elfeledtem aztán... Mondom, nem ő maga volt fontos... később elmosódott ez a kép, és csak a készség maradt meg. Opera se kellett már: hozzászoktam, hogy egy verkli is megtegye ugyanazt a szolgálatot. Estefelé, elsötétült és nyomorúságos kapuk homályában keresem: egy tűzfal mögött megállok, és sóvárogva lesem, mi vár rám. Népligetek körhintája mellett különösen szeretem: - vidám nyekergés, tetszik tudni valami külvárosi népdal, ilyen: "Mikor tavasszal, enyhe napsugárban mosolygott ránk vasárnap reggele..." Várjon csak, eldúdolom... lalalla-lala... így, emlékszik? A verklik rendesen vidáman játsszák és sebesen, pedig lassú és szomorú a melódia, andante è come triste - mit mosolyog? Akkor az első és második sor között megállok, és nyitott torkomon engedem lefolyni e dallam gyűlölt szentimentalizmusát. Sikátorok sötét és lappangó árnyékában várok rá sercegő utcalámpák alatt. A hold visszaszalad előlem, és kisebb lesz - azután akkora már csak, mint egy kis csillag... Most megint azt a sort - ohó, liheg már, vonaglik már - ...folyjatok csak, zuhogjatok csak, átkozottak... nincs kegyelem...

- Éjfélben café-chantant-ok lármájába vonszolom ezt a magános testemet. Képzelje csak, a dobogón festett arcú nők hegedülnek... úgy tépik a reszelős húrokat, mintha sajgó és viszkető idegszálaikat tépnék ki rozoga testükből - feketét rendelek, és így megy ez órákon át. Akkor meg így szólok magamba: csönd. Vigyázz, az éj közeleg; - mi van még?

- Egyszer, még novemberben, kint jártam a törvényszéki boncintézetben is. Sziszegő gázlámpák alatt néhány orvosnövendék dolgozott, barna, szétvagdalt hullákat metéltek. Hátul, a homályban egy nagy láda állott: ide dobálták be a már feldolgozott részeket - s a homályban karok és lábak és törzsek kavarogtak a láda bűzös fenekén -, s alul, egészen alul néhány vigyorgó és leszikkadt fej, teljesen kiszáradt szemekkel... Akkor hazamentem, s otthon órákon át ültem a tükröm előtt, és néztem az arcom. Elferdült szájam húzogattam és gyötörtem, lefelé, az állam felé... nem akartak jönni... a fogamat csikorgattam... két ujjal fojtogattam a nyakamat... átkozott,... átkozott szemeim... dögöljetek meg... muszáj...

- Máskor emlékszem, simán és szépen sikerült. Temetés, ilyesvalami, egy katolikus temetőben. Sok ember, a pap unottan gajdolva hadarja: "requiem aeternam..." Csatakos ködben a hosszú, hosszú jegenye... allék... Furfangosan várok, míg elmegy mindenki, s egyedül maradok. Akkor oly édesen és nyugodtan közelgett... a puha és borús, süppedt homokon hangtalanul mozgattam a szájam, és mellemen át daloltam: Isten! Isten! milyen kevéssé fontos mindez! Istenem, miért csúfoltál meg bennünket! S némán folydogáltak akkor. Utána halálos nyugalom következett, mely napokig tartott.

- Néha, de ez ritkábban, váratlanul s hirtelen jön; nem számítok rá, fél perccel előbb nem is tudom még. Egyszer fényes nappal, a vásárcsarnokhoz közel siettem, az utca másik oldalán hajlott hátú és nagyon vén ember jött; ősz, hosszú szakállal. Nem látott, egyszerre egy uborkát szedett ki, megállt, nem bírta tovább, beleharapott. Szemeit behunyta, és ráncos pofáján két oldalt lecsurgott a lé, mintha zöld könnyek zuhogtak volna. Ádámcsutkája ráncosan mozgott, míg gyötrődve lenyelte. Mintha a szívemből szakadt volna fel, úgy szökött szemeimbe a rettenetes szánalom. Nem tudom, hogy történt, világosfejű és hideg vagyok s túl minden gyerekes szuggesztión, szánalomról, öregségről.

- Továbbmegyek. Hozzászoktattam magam, hogy parancsszóra szinte s akkor ömöljön túl fájdalmam mámora, mikor én akarom. Vannak helyzetek és körülmények, melyek közt mámor-állapotom szinte feltétlenül beáll - érti? S ezeket a helyzeteket most már ismerem, s elő tudom idézni. Vannak szavak, amelyeket el kell csak mondani... és vannak emlékek és arcok és tárgyak, amiket magam elé kell csak tenni... És vannak hangok, két hang a zongorán... És főleg, ó, ez a legfőbb, vannak könyvek és gondolatok... Elhiszi-e? Vannak, könyvek, amiknek lapját felütöm... Ezt hallgassa meg. Kérem... hajoljon közelebb... nem kopognak?

- Hát aztán... no, mi van még. Nekem nagyon sok könyvem van... Nagyon jól ismerem a könyveimet... egyet többször elolvasok... sokat kívülről is tudok. Itt feketéllenek az üvegablak fenekén, látja? Végtelen, meddő sétáim után hazajövök, bezárom a kandi, kíváncsi ajtókat és bereteszelek mindent. Akkor lefekszem, a lábaim reszketnek még a járástól - és akkor körülveszem magam velök. Körülnézek. Zárva vannak az ajtók? Nem közelednek alattomos, nevető nők a kulcslyuk felé? Egyedül vagyok. Egyedül hagytak minket. Még egyszer, lopva nézek körül - aztán kéjelegve lapoznak ujjaim a simuló lapokon. Ismerem már a lapot, és ismerem a mondatot, és tudom, milyen szóval kezdődik... Kérem, ne szóljon... ezt már meg kell hallgatni... ez igazán furcsa... Nézze, találomra kiveszek egyet... Dosztojevszkij Raszkolnyikovja... Akárhány olyan sor van benne, látja, ami nekem kell. No ez... nézze. Mikor Raszkolnyikov azt mondja Porfirnak, maga elé nézve, elfeledve mindent, rettegését, a büntetést, egész riadt, szorongó, szűkölő életösztönét - azt mondja: "az igazi nagy emberek már itt e földön nehéz bánattal járnak". Ezt csöndesen és ravaszul olvasom el, s elfojtok minden gondolatot. Akkor már árad, dagad görcsös szemeimben a süket könny. Most átfordítok... ide a végére... Raszkolnyikov Szibériában a fásult közöny és gőgös életmegvetés egy éve után, egyszerre meglátja fegyenctársait, kikkel egész nap együtt volt: - s kinyílván agya az ájulás után, mint valami villámcsapás, úgy döbbenti meg az első gondolat "hát olyan nagy dolog ezeknek az a tenyérnyi folt, az ablak rácsai közt - s az a forrás, melyet naponta egyszer látnak, munkába menet, hogy érdemesnek látják élni miatta"? Ezeket a sorokat sohasem olvastam még el áradó, boldog, nyomorult zokogás nélkül.

- Igen, doktor úr a könyvek... Ó, ínyencfalataim, drága könyvek. Ó, csemegéi nyomorúságomban kéjelgő szívemnek. Nézze, itt vannak mind: - hozzászorítom őket a szemeimhez - nincs egyebem náluk. A büszke, tragikus Hamlet... s azok a sorok, mikor Ofélia elé ül... Vagy Zarathustra, az a rettentő vers, a zokogó visszatéréssel végsoraiban: "Még sohasem találtam asszonyt, akitől gyermeket szerettem volna... ha csak nem ez az a nő, akit szeretek... mert szeretlek, ó, örökkévalóság! Mert szeretlek, ó, örökkévalóság!" Két mondat Schopenhauerből... Nézze, nehéz, ujjnyi betűkkel, berámázva, itt a falon. "Das Leben ist etwas, dass nicht sein sollte"^[2] meg ez: "Úgy látszik, nem érdemelünk jobbat e kettőnél: «élet és halál»" - mint valami képet, egy böcklini misztikus jelet, hosszan és mereven nézem e két keretet innen... Remegő, hangtalanul vonagló szájam hosszan, nehezen gyötri szemeim... borzasztó... már jön... akkor hirtelen átdobom testem a vánkoson... arcomnak két petyhüdt árka buján, mohó vággyal érzi már csurogni a vidám vizeket... igazán... higgye el... ugye furcsa?... Nagyobb ez minden szerelmi kéjnél... ezekkel az eszmékkel... ezekkel a szavakkal kéjelgek buján, reménytelenül, meddő gyönyörökben... magános férfiember, akit a bárgyú természet megtagadott, meggyűlölt. Üres és tátongó eszmék... igazság... igazság... igazság... itt vagyok borús szemeimmel... én nyomorult, fölösleges élet... ölj meg, igazság, tedd lábad a fejemre... eszmék, egy más dimenzió testei ti... forró testek, amiket lihegve ölelek magamhoz, amiket összeszorított szemeim közé ölelek, míg elfullad öntudatom a gyötrelem gyönyörétől... Lábam, kezem, sárga, riadt arcom a tükörben... gyűlölöm, elhányom őket magamtól... nem kellenek... nyögve, kapkodva meredek rátok... jaj, jaj, csavarjátok ki a testemet, mint a haszontalan és vizes ruhákat... fonódjatok a nyakamra... gyűrődjetek a szemeimbe... gyúrjatok ki belőle minden szemetet... én idegen testem... gonosz pántok... zuhogjatok csak...

- Eh mit, nem akarok megnyugodni... Hagyjon... Mit akar? Hogy mondta?

- Hogy én azt nem értem... Hazudom, én?... Hogy a tudomány...

- Nem értem... hogy ez mind vízió... hogy egy elnyomott érzékiség... hogy magamat...

- Hogy magamat siratom?... Hogy egy lefojtott szerelmi csalódás... ön ostoba...

- ...mit bánom én!... Ön nem értheti meg soha... Hogyan? A boldogságom csődje... boldogtalan szerelem!... nyomorúság... hazugok és gonoszok... nem azt mondtam én...

- Hiszen ők se kellenek már nekem... eszmék koporsói, néma kötetek... Igen, leszek még boldog, ó, leszek még boldog, tudom jól. Odakünt, szorongó szívű utcák, remegő füstgomolyokon túl, mezők alusznak, érti-e - mezők alusznak, a szürke és ködös, lágy hegyek alatt. Az én lelkem elvisz engem oda, és lefektet engem a nyirkos és puszta és szörcsögő homokra, és pára párolog ki a földből, magános, kihűlt csillagzatok felé. Kihűlt bolygócsillagok, érett gyümölcsök az égen, lógtak le fölébem: titeket megedzett a sós lé, és én boldog vagyok veletek. Szelíd temető szitáló ködében fekszem, és jegenyék sora beléfoly a temető ködébe. Nem... ne menjen még... no látja... a cirpelő rengetegből egy arc nyúlik felém, és elkékült, nyitott szájamra tapad - távoli tüzek sziszegnek még a dombok lankái fölött, és akkor megindul szívemből, szemeimből, tüdőm minden rekeszéből megindul a könny, és akkor úgy fogom kilökni magamból, öklődve, rángatózva, úgy fogom okádni magamból a könnyet, mint a megroggyant gleccserek, és a könnyek fortyogó szennye lebugyog a dombok lankáin, és ködbe kuszál minden vonalat. Két kezem átszorítja a drága, tiszta rögöket, és könnyekké szétömlött testemet az öblös, fekete föld szörcsögve beszívja. Tengerek és felhők felszívnak - tengerek és tiszta felhők, érti-e, érti -, mert nem szabadott volna elhagynom őket... és emberré sűrűsödni nem szabadott volna soha... És akkor szertefolyt testem fölött egy tiszta és erős hangot ismerek meg ujjongva, amint kábultan bukik ki fejem a fullasztó vizek tetején - egy hang dübörög végig tisztán és szilárdan felszabadult bércek falai közt: ébredj föl, merülj ki, ne sírj - a borzasztó álom véget ért.

Kresz úr, a vegyészmérnök, lejött az emeletről, és benyitott az irodába. A gyár zúgott és rengett: ütemes, tompa lüktetések borzongtak végig a falakon. Ma reggel kezdték el a szivattyúzást: az olaj készen feküdt a tartályokban, és az összes gépek üzemben állottak.

- Magamnak kell lemennem - mondotta Kresz úr -, direkte lehetetlenség, hogy ez az ember megint kijöjjön a szobájából, hiszen összeesik a lépcsőn. Nem szabad megengedni, direkte lelkiismeretlenség.

- Hát csakugyan olyan beteg az öreg? - kérdezte Toma úr, a főkönyvelő. Kresz felé fordult, és részvéttel csóválta a fejét.

- Csak menjen föl és nézze meg - mondta a mérnök. - Én egyáltalában nem értem, miért nem megy ez az ember tanárhoz. - Gondolkodva állott. - Valamit csinálni kell - tette hozzá.

- Hát annyira? De hiszen még tegnapelőtt bejött és dolgozott.

- Igen és húzta maga után a lábát, mint egy részeg. Beáll a tartályok közé, a fejét két kezébe szorítja és erőlködik - pedig a gyerek is látja, hogy láza van. Persze, maguk ezt nem látják.

A szemrehányásra senki se felelt, kényelmetlenül meg voltak lepve az emberek. Az "öregnek" Schuller igazgatónak a betegsége, vagyis ennek a betegségnek komolyabb fordulata, váratlanul jött. Mindössze harmincnyolc éves ember volt, alacsony, csapzott bajuszú, nagyon kedves úr. Tíz évig mint üzemvezető dolgozott a vállalat berlini telepénél: most másfél éve igazgatónak nevezték ki ehhez az újonnan berendezett üzemhez. Schuller igazgató nagy ambícióval látott a munkához: a kinevezés, mely meglepte őt, a felelősségnek eddig ismeretlen, intenzív érzését váltotta ki belőle. Meg volt hatva, és meg akarta mutatni, hogy nem érdemetlen a bizalomra. Azok közé az emberek közé tartozott, akik új míljőbe kerülve, újonnan képesek meglátni önmagukat is. Egész egyéniségével belefeküdt a munkába: emberekkel látta el magát, dolgozott, fáradt, és három hónap múlva megindította az üzemet. A társaság bizalmi férfiai, csupasz képű, széles angol urak, akik minden hónapban megjelentek, leereszkedőleg mosolyogtak Schuller igazgatóra; jelezve, hogy a Társaság vár, a Társaság figyel, a Társaság nézi őt. A negyedik hónapban valami baj volt a tartályokkal: rozsdásak voltak belül, vagy mi. A bizalmi férfiak arcán udvarias, de nagyon savanyú vonás jelent meg. Schuller igazgató ezentúl személyesen jelent meg a tartályoknál s a tisztításnál is, reggel hat órakor. Csakhamar ebbe is beleélte magát: mire ebédelni jött, korommal és piszokkal voltak tele arca és kezei, amit alig mosott le. Lenyelte az ebédet, és rohant vissza a szivattyúhoz. Fáradt kis alakja egyre jött-ment, az irodában is ott volt, a műhelyben is ott volt, mindenütt egyszerre. Azt hitte, legjobb, ha mindent maga néz meg. "Csak maradjon, Kresz úr, majd megnézem!" - mondta és rohant le. Este a vendéglőben lassankint lenyugodott. Alkalmazottai nagyon szerették őt, ösztönszerűen, mert nobilis lelkű ember volt. Néha beszéltek a világról, a városról, és az igazgató elmerengett. "Hja, a munka!" - sóhajtott és legyintett.

De bajok jöttek. Az első öntés nem sikerült: március elején mindent vissza kellett szívatni a tartályokban. Bármily buzgón dolgozott is az igazgató, nem volt még meg az a gyakorlata, amivel mindent előre láthatott volna. A bizalmi férfiak igazgatói ülést tartottak, amelyen Mr. Webster igen ünnepélyes szavakban ecsetelte a Társaság kívánalmait. Schuller igazgató elpirult, mint egy lány. Azontúl aztán a vendéglőben is alig lehetett látni, most már a szivattyúzást is maga vezette. Április elején meghűlt, és egy hétig feküdt. Akkor kellett jönni Mr. Websternek: egy hétnél nem bírta tovább, egy pénteki napon megint csak kimászott az ágyból, és levánszorgott a műhelybe.

- De hiszen beteg még, igazgató úr! - mondta Kresz úr, a vegyész. Schuller igazgató lehajolt, hogy megnézze az egyik cső belsejét, de lábai reszkettek.

- Eh, csak kábult vagyok. Nem baj, ha az angolok elmentek, megint lefekszem pár napra.

Az orvos összegyűlt izzadmányokról beszélt és idegkimerülésről. "Hülyeség! - mondotta az igazgató az irodában, és legyintett a kezével -, a fejem van meghűlve, majd kigőzölöm."

- You look ill - vette észre kegyesen Mr. Webster. - Ha akarja szabadságoljuk pár hétre.

- Nem, nem, majd aztán - sietett mondani Schuller igazgató. - Ezt a mostani párolást még meg akarom nézni. Különben múlékony...

Magában meg volt hatva a figyelemtől.

Az új szállítmányt még maga vette át, be is szívatta a tartályokba. A párolást megkezdették, augusztusra készen volt az összes termény. Változatlanul lázasan folyt a munka tovább.

Szeptember elején, éppen mikor a szivattyúzáshoz kezdtek, egy reggel az igazgató elájult a műhelyben. De kisült, hogy nincs nagyobb baj: másnap újra megjelent. Az irodában, mialatt a kisasszonynak diktált, nyögött egy kicsit, és a fejét fogta, hátul. Nagyon kíváncsi volt a terményekre. Két nappal előbb aztán fönt maradt, onnan izengetett, hogy az új csöveket hova helyezzék, meg hogy mit írjanak a Társaságnak.

Ezen a reggelen felkelt és felöltözködött. Mialatt lassan húzta nadrágját, homályosan emlékezett, hogy csütörtök volt, mikor lefeküdt. Igen, az új csövek, gondolta. Meg kell nézni a csöveket.

Mikor nyakkendőjét meg akarta kötni, észrevette, hogy kezei valóságos táncot járnak. Tulajdonképpen csak erre tért egészen magához, eszébe jutott, hogy a két utóbbi nap folyamán alig volt eszméleténél. A takarítóné meg az orvos jött be hozzá egypárszor, ennyit érzett zavarosan. "Hülye!" - gondolta gépiesen az orvosra.

Így ült az ágyán. "Már nem fáj a fejem - mondotta magában -, csak kábult vagyok, ettől a buta fekvéstől."

Most úgy tetszett, megint elaludt, mert maga sem tudta hogyan, egyszer csak Kresz úr állott előtte, és mintha már beszélt volna, előbb is. Aha, a csövek, gondolta az igazgató, és nagyon figyelni kezdett.

- Én azt hiszem legjobb lesz, ha így, ahogy van bemegy Pestre, igazgató úr. A kilences gyors egy óra múlva megy, Toma úr majd elkíséri. Mégis a legjobb.

Az igazgató nem értette mindjárt, azt hitte, az öntésről van szó!

- Pesten kocsiba ül, és elmegy a tanárhoz. Majd jó melegen felöltözködik, a kocsiban le is fekhet.

- A tanárhoz? - kérdezte az igazgató gondolkodva.

- Igen, igen, feltétlenül. Majd Toma úr elkíséri. A doktor úr is mondta, mikor tegnap elment.

Felállt és kifelé tartott.

- Mi van a csövekkel? - szólt utána az igazgató.

- Rendben lesz minden, igazgató úr, csak most gondoljon saját magára.

Az igazgató úr egyedül maradt, és magára vette a kabátját. Mikor Toma úr belépett, fel próbált állni.

- Hát igazán gondolja, Toma úr, hogy bemenjek? - kérdezte.

- Bizony, igazgató úr, jó lesz - mondta a főkönyvelő, és köhögött, hogy elrejtse zavarát, melyet az igazgató nagy sápadtsága okozott.

- No nézze, alig tudok felállni - tréfálódzott az igazgató. - Hát igazán, Toma úr?

Borzasztóan nem tetszett neki ez a dolog, a tanárral. De érezte azt is, hogy nem lehet okoskodni. Zúgott a feje, és káprázott előtte a világ. Egyúttal nyugtalanság fogta el.

- De el tudja intézni Kresz az angolokkal?

Aztán hirtelen elfelejtette ezt is, és megint leült az ágyra. Most megint jöttek a mellébe azok a különös, félős érzések, mintha valami felfúvódnék a tüdejében, vagy mintha karika szorongatná a mellét. Nyirkos hidegség borzongatta. Igen, igen, ő nagyon beteg, elmegy a tanárhoz. Ez a legjobb.

Lent a lépcsőnél álltak egypáran, homályosan emlékezett később, hogy azokkal kezet fogott, de akkor nagyon rosszul lehetett. Veresnek mondott is valamit, és Kresz egy plédet adott neki. A gyár zúgott és rengett, pufogott és zakatolt. Amint az állomás felé mentek, megint eszébe jutottak a csövek. Olyan különös volt, hogy nem érezte a lábait, mintha bársonyon járna. Toma úr vitte a plédet.

Az állomáson leült, és egyszerre olyan jól érezte magát: elmúlt az a szorongó nyugtalanság. Úgy érezte, most szabad pihennie. "Az a Kresz ügyes ember, mindent szépen meg fog csinálni" - gondolta, és egyszerre lebukott a feje, elaludt.

Arra ébredt, hogy fuldoklik. Jobb oldalán, a torkából, föl a fejéig, mintha hosszú hólyagok nyúltak volna. A vasúti kocsi lépcsőjén állt, Toma úr lökdöste fölfelé. Bevánszorgott a kupéba, belevetette magát egy sarokba, és borzongott, hosszan elengedve magát.

- Köszönöm, jól - felelte néhány perc múlva Toma úrnak, aki nem is kérdezte. Megint elaludt, mintha fejbe ütötték volna.

Akkor napsugaras mezőket látott, egy hosszú, nyugodalmas folyót, amely lüktetve, szabályos morajokkal ömlött, terjengett. Ennek a folyónak a partján állott az ő sárgára meszelt házuk, a nyaraló, amely előtt az apja szokott üldögélni. A parton sok kavics volt és tutajdeszkák, rögös fűcsomók. A deszkák között folyton szaladgáltak a csibék, ezek a mulatságos, kétségbeesetten csipogó, nyugtalan kis pehelycsomócskák: - mintha a szél hajtotta volna őket. Este hamuszürke volt minden és végtelenül nyugodt: ő ott ült, kint a tutaj végén, és belebámult a csillagokba. Titokzatosan vibráltak, hunyorogtak a siket, tompa messzeségben. És zizegett, zúgott, monoton, kábító zizegéssel az éjszaka. Akkor ő azt hitte, hogy ennek a búgó némaságnak valami lappangó, félelmetesen nagyszerű jelentősége van, amelyen ő meg fog érteni valamikor. És ekkor a nagyszerű, titokzatos, végtelen jövőre gondolt, a zizegő csillagok monoton búgása közepett.

A vonat sikítva, prüszkölve futott rá a váltóra a pályaudvar zűrzavarában: aztán egyszerre megállt. Poros, füstgomolyokba törő napsugár terpeszkedett a sínekre, melyeken őrült kavarodásban tolongtak az utasok, málhaszállítók. Schuller igazgató hozzá ütötte fejét a támlához, de rögtön magához tért. Gyönge volt, de nyugodt. Egyszerre fölegyenesedett, mintha elhatározta volna magát valamire: szó nélkül a lépcső felé tartott, hogy leszálljon. Mikor leült, nyugodtan visszafordult, és Toma úrnak, aki csodálkozva követte, egészen biztos, természetes hangon szólt oda:

- Köszönöm, Toma úr, nincs szükségem tovább itt önre. Most elmegyek a tanárhoz. Ön menjen vissza, és mondja meg, hogy minden rendben van.

És mielőtt a bámuló Toma úr magához tért volna, érthetetlen módon eltűnt az emberek között. Toma úr leszállt, gondolkodni próbált, és nagyon szerette volna tudni, hogy most mit csináljon. Roppant kellemetlenül érezte magát, mert sejtette, hogy a dolog valahogyan nincsen rendben. Tíz órakor mégis jegyet váltott, és beugrott a kocsiba, idegesen vonogatva a vállait.

Hogy tizenegy óráig hol járt és mit művelt, sohasem lehetett megtudni. Tizenegy órakor azonban megszólalt a telefon, és Boros, a gyakornok, csodálkozva ösmerte fel az igazgató hangját.

- Voltam a tanárnál - beszéli Schuller igazgató Pestről -, de csak tizenkettőkor lesz otthon. Lehet, hogy négyre hazajövök.

- Igenis, majd szólok.

- Ha az angolok megjönnek, mondják meg nekik... Különben, lehet, hogy hazajövök.

- Igenis. Majd idehívom Kresz urat.

- Nem, nem, ne zavarja.

Ez volt az utolsó szó. A telefon lecsöngetett: Schuller igazgató érthetetlen módon letette a kagylót.

Annyi bizonyos, hogy tizenkét órakor csakugyan felment a tanárhoz. Szelíden és okosan beszélt, csak nagyon halkan: a tanár csodálkozott, amint egymás után elmondta magáról a szimptómákat. Mikor megvizsgálta, elhűlt.

- Azonnal vétesse fel magát a Berend klinikáján - mondta azután. - Üljön kocsiba, majd én írok egypár sort. - Mikor elment az asszisztens előtt: rámeredt, és szemével jelezte: "Borzasztó!"

Schuller igazgató lassan lement a lépcsőn, és egyedül kilépett a hideg októberi levegőbe. Felhajtotta a gallérját, és megindult a fiákerállomás felé.

Nem volt magánál.

Képek és szavak rohantak keresztül az agyvelején, gomolyogva, mintha súlyos, kóválygó felhők volnának. Kemény, ólmos tömegeket érzett, melyek lihegve küszködtek egymással - összeszorultak, jajongva zúgtak a fejében. Egy szó után kapkodott, amely a torkát fojtogatta. Olyan érzése volt, mintha löknék előre, utcákon keresztül; - egyszerre megfordult, és tűnődve nézett vissza.

Sárga házak voltak, jobbról és balról, lent valami piac, talán a Garay tér. A köd elborított mindent, belefeküdt az utcába, és lomhán hömpölygött előre.

- Ez az - mondotta egyszerre a halálravált ember, és halványan, gyermekesen elmosolyodott. - Ez az.

Ez a Hernád utca volt, régi házak és egy hosszú kerítés. Egy kapualjában, túl a járdán, zöldséges állványok, ezeket rögtön felismerte. Egészen világosan és pontosan előtte volt minden: a legapróbb részleteket is tudta, és mindig nyugodtabbnak, könnyebbnek érezte magát. Egyszerre felnézett, és meglátta a táblát: "Zirner Ede, vegyeskereskedés". Most jön a telek - mondotta -, a sarkon túl. S halkan, megkönnyebbülten, valami furcsa és vékony hangon nevetett - egy ember, amint elment mellette, megütődve fordult vissza, és utánanézett. Most már tudta, hogy mindjárt rendben lesz; felmegy a hátsó lépcsőn, a gangon oldalt fordul és felágaskodva, erősen lehúzza magához a kilincset. Anyika a kis szobában, az ablaknál ül, és feszes hímződobon dolgozik. Felugrik, és ijedten fut elébe. De ő gyorsan beszélni kezd...

- De hát ne félj, anyika, eltévedtem, de most már itthon vagyok... Egy nagy szürke házban voltam, ami folyton pufogott és zakatolt... és nagy, sima arcú emberek hajszoltak... és folyton hajszoltak... és én halálra fáradtam...

Anyika némán hajlik fölébe - keskeny, mamás szája olyan furcsán, ismerősen görbül, mintha nevetni vagy sírni akarna... Aztán kigyúl a zöld ernyős lámpafény... a sublód fekete, lomha tömege ráárnyékolódik a falra... És egyre ketyeg az óra...

Mindjárt ott lesz... És most az egyik udvarból ismerős, sajátságos hangok rikoltoznak elő...

Megállott és figyelni kezdett. A szűk és poros kapualjában kerekes verkli állott, egy toprongyos és álmos ember nyekergette.

"Trattatta, trattatta,
Tramtatarata, trattatta..."

A zsongató, rikító hang csodálatos harmóniában gomolygott elő. Megint elmosolyodott, kíváncsian nézte az embert odabent és irigyelte... Csak egyszer odaadná a kezébe a forgatót... mindig az volt a vágya... Ő tudná forgatni... szép, ütemesen, egyenletesen kell forgatni...

A verklis egyszerre, nóta közepén, elhallgatott, és kitolta a verklit. Nagyot zökkent a járda szélén, és nyikorogva indult meg a következő utca felé. Mikor megfordult, meglátta a városi bundás, felhajtott galléros urat, amint megy utána... Ment utána, ódalogva, hogy észre ne vegye... Nem tudott ellenállani a vágynak, borzasztóan szerette volna tolni a kocsit és forgatni a kapuk alatt.

Véghetetlenül csodálatosan érezte magát... Mi volt ez? Közeledtek ahhoz a házhoz - az a ház világított messzire a homályban. Ő véghetetlenül fáradt volt már! S álmosan és meggyötörten húzta maga után a lábát, s érezte, hogy össze kell esnie...

A verkli újra zökkent, és most befordult abba a házba... Utánalódult, s hosszú, hosszú sóhaj szakadt ki a tüdejéből. A szűk, ismerős kapualjból egyszerre kitárult előtte a kert - ez volt a kert -, hátul a méla poroszöld eperfával: a sárga falakat emeletnyire bevonta a futóbab. De milyen kicsi volt minden! Szemben a kapuval ott fityegett a korcsma cégére.

Ám a kapualja szűk és sötét volt. Tudta, hogy jobbra kell fordulnia: - a második emeleten bemegy, és végighalad a gangon. Megfogta a lépcső karfáját, s ekkor halkan, zökkenés nélkül lesiklott mellette a földre. Végigterült, aztán megint összehúzta magát, és úgy maradt.

Ó igen, véghetetlenül fáradt volt! Nehéz nyomást érzett és egyenletes lüktetést... A nagy, sima arcú emberek meghajszolták... de azért még fölmegy, gondolta, inkább nem szól anyikának,... végigfekszik a kis szoba díványán, és kinyújtja... nagyon erősen kinyújtja minden tagját, és elpihen... És ha anyika kérdi, nagyon halkan, nagyon halkan felel neki a félhomályú szobában... hogy meghajszolták a nagy, sima arcú emberek, végighajszolták, halálrakergették... és most pihenni akar... pihenni végtelenül és szakadatlanul...

És akkor szólalt meg odakint a verkli. Odafordult, és kint a kertből látott egy darab eget, melyen az alkonyi tompaság közepett halvány és bátortalan csillag kezdett el éppen vibrálni.

S most a verkli távoli zengésére eszébe jutott a léghajó, az ő léghajója, amit ő készíteni akart... hogy repüljön vele... s eszébe jutott, hogy nagy és különálló emberré akart lenni... s hogy minden oly nagyszerű, titokzatos és véghetetlen ebben a nagyszerű, titokzatos és véghetetlen csodás rejtelmektől ezerszínű, óriás életben, mely fölötte és körülötte gomolyog a verkli régi, régi, távoli zengésében... Nincsen vége és nincs eleje többé semminek - ő megtalálta magát, és felébredt a kínzó, gyötrelmes álomból, amelyben lenyűgözve, bután, gonosz óriások üldözték a szürke és vigasztalan álomtéreken át...

Nagyot akart lélegzeni: - aztán figyelni kezdett. Mélyen, mélyen a tüdejéből rezegve jöttek, tolongtak a furcsa horkolások... egyenletesekké és ütemesekké lettek, és mindig erősebbek voltak... Mulattatta, hogy ő így hörög. Próbálta erővel csinálni, de nem ment.

- Anyika - mondta nyafogva -, horkolok...

Nevetni próbált, az arca görcsösen széthúzódott, ínyét felhúzta, elcsöndesedett és meghalt.

Indul.

A cifrára meszelt falakon hirtelen összemosódnak, szertefolynak most a naiv, boldog tájképek: messze mezőket, bodros vizeket, távoli vitorlákat ábrázolók. Csikorog a tompa faváz, és borzolódva libegni kezdenek odafönt a festett rongydarabok. Ferdén nekilódulva áll a vezető középen, a tükrös, üveggyöngyös oszlop terebélyén. A gépzongora zengeni kezd.

Nyihorászó, aranyveretű ló. Himbáló, terpesz hintó mögötte: - kékre meg sárgára mázolt baldachin. Görbe strucc, üvegszemű, meredt zsiráf. Fürge, furcsa, fafényű zebra. Lakkos, tükröző elefánt füle mögött bizsegnek, fújdogálnak a bojtok, rojtok. A feje üvegskatulya, tompora tükör. Rézgyűrűk csörögnek a lábán. Nyitott szájából titkosan, mereven vigyorog elő a fanyelv. Én kisfiú voltam, én féltem. Eleinte szégyelltem magam a többi ember előtt, és messzi mezőket, bodros vizeket, távoli vitorlákat bambán bámultam a meszelt falakon. Valaki kézen fogott, és mert vonakodtam, egyszerre fellökött a csikorgó, tompa favázra, és nevetve intett: ne félj, csacsi! látod, a többi is. És egyszerre csikorogni kezdett a tompa faváz, és libegni kezdtek a festett rongydarabok. Hahó!

Hahó! Forog a váz. Minden összefolyik. Zörögnek a pántok, síkosan elnyúlik a kör. A xilofon zsibongva harsog. Rugókon hullámoznak a fehér paripák. Szabályos, egyre sebesebb ütemekben csillannak meg a forgó, cifra keretű tükördarabok. Egyre sebesebben libegnek a rongyok - a fehér paripa merev, nyitott szája marad csak mozdulatlan egy torz, fafényű vigyorban. Sárga ruhás, karcsú és domború leány ül rajta féloldalt, és előrehajlik. Hahó!

Hahó!

Halljátok a visszhangot? A mezők verik vissza és a távoli, elmaradó sziklák. Most bódulni kezd a zavaros zongoraszó. Most tágulni kezd riadt, szomorú szemem, és aprókat, gyorsakat, egyre sebesebben, lüktetni kezd a tüdőm. Most nehéz verítékszag vegyül az olcsó, tarka ruhák és pomádés, durva fejek szagába. Zavaros kábulat gomolyog - ködök és gomolyok -, de egyszerre tisztulni kezd, és forró világossággal látni kezd az agyam. Hahó!

Hahó! Színek és formák és hangok vakítóan, élesen és elhatárolva zsibonganak, és egyszerre látom, és egyszerre értem meg mindegyiket. És amint egyre világosabb lesz agyvelőm: egyre jobban sötétül el szívem, mintha szakadékba zuhanna. Szédülök.

Szól a xilofon. Hahó! A sárga ruhás lány odaszorítja testét a paripához, és előrehajlik. Szoknyája örvényleni kezd körülötte, s a fehér harisnya kivillog. Nedves a szája, és haja homlokába csapzik. Egy mesterlegény kurjogatva feléje nyújtja a nyakát. A leány szilajul lendül vissza. Vigyorogva mered előre a megnyúlt paripa. Hahó.

Miért mindez a szörnyű zsivaj, és hová rohannak ezek? Őrület száguld a paripákon? Hiszen ez a leány nem tartja már magát - lábát átvetette a ló feje fölött, két combjával átszorítja a nyerget, testét vadul visszadobja, melle kifeszül, és haja vészesen lobogni kezd.

Borzasztó. Mi történt itt? Bordó karikák suhognak fütyülve a szemeim körül. Most megláttam a leány nyirkos, tétova ködökben úszó szemeit. Remegve, riadtan meredek reá. Rekedt röhögést hallok, és karok nyúlnak a levegőbe. Valaki megfogja a lábát. A leány sikongva viháncol, aztán lihegni kezd. Zsivajgó lárma kavarog. S az egészet, mintha vasharangot kongatna egy súlyos, lassú kalapács: úgy kíséri a szívem nehéz dobogása.

Jaj, jaj. Nehéz veríték és tikkadt leheletek öntik el az arcomat. Egy tükörben egyszerre meglátom magam, és riadtan hőkölök vissza. Kié ez az ismeretlen, rettenetes fej, duzzadt arccal, zavaros és dagadt szemekkel? Ki vagyok én? Mit akarnak azok ettől a leánytól? Mit tolakodnak, mit lökdösik egymást körülötte, mit lihegnek, mit röhögnek, mit nyomakodnak, mit verekesznek? Mit csinálnak azok ott a homályban? Rettenetes! Nem bírom tovább. Előrehajlom, összekuporodom - s ím, egyszerre lentről, lentről a mélyből - mintha elhagyott, távoli sikátorokból kúszna elő: -, panaszos, szívettépő hang csuklik... egy kutya halk, vinnyogó nyöszörgése... Figyelni kezdek - és szívem megdermed a rémülettől. Rájövök, hogy belőlem jön e hang - egy kutya szűköl és vonít elszorult torkomon keresztül - egy kutya szűköl és nyöszörög tüdőmben... egy kutya lihegő nyelve lóg ki párologva remegő ajkaim közül...

Ó jaj!... Nekem is... Nekem is... Én is... Én is... Én is akarok... Én is akarok...

És most kavarogj, vadul, diadalmasan, fülsiketítő gépzongora! Most libegjenek a kopott bársonyok és tarka selymek, és százféle szín szikrázzék a fényben. És nehéz illatokban és szakadó verítékben ázzék a sárga, örvénylő selyemöltöny... Csörögve verődnek össze az üveggyöngyök, mint vacogó fogak a láz borzongásaiban. Vacogok. Reszketek. Nyöszörgök és szűkölök. Hadd abba, veszekedett, átkozott barom, hogy ezek itt meghallják, amit tátogó szájam dadog. Halljátok, zsírfejű munkások, szennyes, tarka ruhák... halljátok, izzadt, forró cselédek... Kalárist adok nektek és karperecet... Halljátok, odaadom a kék mezőket, boldog vizeket és távoli vitorlákat... Ezekből a fülledt rongyokból kell nekem... Sárga ruhás leány, te förtelmes és iszonyú, te süppedt és sárga szemű... te szennyes és lihegő... hallod-e? Az én álmaimat odaadom neked, a végtelen kékséget és örökkévaló messzeségét, hogy magamhoz szoríthassam a melled... Hallod-e? A melled!... A tarka és gyönyörű selymek, a cifra üveggyöngyök és aranykeretű tükrök között.

Ó, nyomorúság!

Este volt - Hő-Fogyat, ahogy a Va-Kondiában nevezik -, és a kávéház szél-redőnyeit lehúzták. Az előkelően, különböző tapintású asztalokkal berendezett szalonban megszólaltak a villamos jelzőhárfák, és váltakozó G- és D-dúrban zúgtak szünetlenül, hívogatva a vendégeket.

A középső, úgynevezett "érdes-asztal"-nál ült a kávéház rendes törzsközönsége; zenészek, írók, tudósok: az előkelő világ ünnepeltjei. A társalgás lanyhán folyt, legtöbbjük nem is beszélt; unottan babrálták a széktámlák ujjcsiklandó arabeszkjeit. Éppen most érkezett Pipere, az író: - egy mélyhangú, likacsos bőrű, jóillatú fiatalember. Udvariasan végigtapogatta a jelenlevők arcát, megszagolta ujjait, aztán hanyagul leült.

- Hé, pincér - szólalt meg Szinfon, a divatos zeneszerző, az ő jellegzetes b-molljában -, egy pohár félhígat hozzon és egy középszagú mákosat, de jó sima legyen! - Azután Pipere felé fordult, és megtapogatta az arcát. - Olvastad? - kérdezte némi enyhe gúnnyal a hangjában.

- Mit méltóztatsz gondolni? - kérdezte feléje szagolva Pipere.

- Annak a félbolond Géniusznak a cikkét, a mai "Nemzeti Tapintat"-ban. Hé, pincér, hozza csak ide a "Nemzeti Tapintat"-ot.

Az alacsony, sima arcú gyerek sietve szimatolt az asztal felé, és letette rá a "Nemzeti Tapintat" keskeny, jószagú tábláit. Pipere ujjai kissé unottan futottak végig az első sorokon, azután visszalökte az egészet az asztal közepére.

- Olvastam - mondotta közönyösen -, Géniuszról már régen megvolt a véleményem. Eredetieskedő különc, aki amellett nagyon szeretne idekerülni, a mi asztalunkhoz. Minden erejét megfeszíti, hogy valami újat találjon ki, amivel fejbe üsse az embert. Sznob.

- Tehát így fogod fel - mondotta valaki elgondolkodva.

- Feltétlenül. Az effajta jelenségekkel nem szabad komolyan foglalkozni.

- Hát miről is ír tulajdonképpen? - kérdezte egy egészen fiatal, vékony hang, könnyedén végigszagolva a társaságot.

- Azt én is szeretném tudni - folytatta Pipere. - Az embernek belefájdul a feje. Őszintén szólva, én azt hiszem, megbolondult.

Akik olvasták a cikket, mind hajlandók voltak most már oda nyilatkozni, hogy Géniusz nyilván megbolondult. Nem volt érdekesebb téma, valaki ajánlkozott, hogy majd elmondja a cikknek a tartalmát.

- Tudjátok, mindjárt a kezdete nagyon különös. Géniusz naivan, ünnepélyes hangon kijelenti, hogy bámulatos dolgokról akar beszélni, hogy filozófiájában csodálatos lépést tett, amiről könyvet is akar írni, ha ez a cikk megteszi a kellő hatást. Különös szavakban beszél erről a felfedezésről.

- Felfedezés? Hát mi az?

- Hja, ha azt csak így el lehetne fújni! Hát először is valami zavaros fiziológiai tanulmánnyal kezdi. Az érzékszervek szubjektivitásáról beszél, abszolút és relatív megismerésről. Azt mondja, egy idő óta különös érzései vannak. Rájött, hogy a dolgok megismerésében és érzékelésében mi nagyon is szűk, szubjektív eszközökkel rendelkezünk csak. Azt mondja, kell hogy a Létnek megmagyarázhatatlan, óriási jelentőségű tulajdonságai legyenek, amikről nekünk eleddig fogalmunk se volt.

- Ugyan!

- Hülyeség! Régi vicc.

- Absztrakt spekuláció! - mondotta megvetően egy egyetemi tanár. - A fiú sok absztrakciót szedett be.

- Csak várjatok! Géniusz azután még cifrább, rapszodikus mondatokban arra tér, hogy az ő érzékelésében egy olyan bámulatos, érthetetlen változás állott be, amelyről ő bizonyosan tudja, hogy soha Va-Kondiában senki sem érzett hasonlót. Azt mondja, hogy a természet lényegének azokat az új, ismeretlen jelenségeit ő megérezte.

- Ugyan, ugyan, ugyan! Hát ez mi?

- Figyeljetek, saját szavait idézem: "Eleinte magam is kételkedtem benne, de most már bizonyos vagyok és ez a bizonyosság olyan földöntúli, emberfölötti ujjongást kelt a szívemben, amelyhez foghatót va-kondi ember sohasem érzett még előttem. Fizikailag kezdődött, igen fizikailag. Egy idő óta arcom felső részében, az orr fölötti két lapos dudorban, amelynek rendeltetését tudósaink még most sem ismerik teljesen - nos tehát, ebben a két dudorban sajátságos szúrást éreztem és folytonos ingert. Reggel felé, ha Hő-Kelet irányába fordultam, oly erős volt ez az inger, hogy fájdalmat okozott. És rájöttem, hogy ezt az ingert maguk a tárgyak okozzák, azok is, melyeket sem meg nem szagoltam, sem meg nem tapintottam. Nem tudom, hogyan magyarázzam ezt meg nektek, Va-Kondiak: félek, hogy egyáltalán nem fogtok megérteni."

- Ejha, de ünnepélyes - szólt közbe valaki.

- Úgy beszél, mint egy külvárosi plébános - jegyezte meg egy másik. - Hiába, sohase volt stílusa!

Az előadó ujjai végigfutottak az újságlemezen.

- Figyeljetek - mondta újra -, később így folytatja Géniusz apánk:

- "A dolgoknak tehát, amint most már bizonyos vagyok benne, kiterjedésükön, hangukon, szagukon kívül van még egy másik, nagyszerű tulajdonsága, amit szavakba foglalni képtelen vagyok. Ez a tulajdonság általánosabb, jelentősebb amazoknál. Nem tudok szavakat találni a lelkemben kavargó érzésekre; szeretném, ha a lelkemmel tudnám elmondani nektek, micsoda elragadtatást érzek, hogy birtokába jutottam ennek az új, abszolút Igazságnak, mely meglep és kiforgat mivoltomból. Egy új világ nyílott meg előttem - ennek a világnak nincsenek határai és korlátai: ez a szellemek magasabb birodalma. A benyomások százezrei rajzanak és gomolyognak mámoros agyamban: képzeletem haloványan hullt vissza az ürességbe, amelynek szűk torkán kiemelkedtem a szabadba. Értsetek meg: mindenről tudok, olyanról is, ami nem esik érzékeim alá. Fölfelé fordítom arcomat - és határtalan, lágyan hullámzó képzetek borítják el az agyamat, mert valami végtelen, lágy lapot érzek, végtelen messzeségben. Lefelé hajtom fejem: és százféle benyomás lep meg anélkül, hogy kezemet kinyújtanám. Közeledem felétek: és egyszerre idegenszerű borzongás fut át a testemen: - megéreztelek benneteket anélkül, hogy érzékeltelek volna. Valami hosszú, nyúlós, libegő dolog vagytok; gomolyogtok és különváltok: félek tőletek. Mámoros kábulat fog el. Agyam már nem bírja a fogalmak és benyomások rengeteg zűrzavarát - kiabálni szeretnék és kezemet kinyújtogatni. A Létnek, úgy tetszik, egy magasabb, szélesebb régiójába jutottam: közelebb a végtelen Eszmének székhelyéhez. Új élethivatás nyílik meg számomra - a mi utaink itt szétválnak. Va-Kond testvéreim - sajnállak és szánlak benneteket. Egy új, sohasem hallott, még meg nem alkotott, ismeretlen szót keres az elmém, amellyel szánakozásomat, boldogságomat búcsúzóul kifejezzem, mielőtt lélekben eltávoznék tőletek. Kifutok a szabadba - széttárom karjaimat: - és ujjongva, sikoltva tör ki szívemből egy ismeretlen nyelvnek ismeretlen kiáltása: Világosság!... Világosság!... Világosság!..."

A felolvasó elhallgatott, és letette a "Nemzeti Tapintat" lemezeit az "érdes-asztal" közepére.

Egyszerre csend lett: egy hangot se lehetett hallani az "érdes-asztal" körül; csak a jelzőhárfák búgtak, siket, zizegő búgással, mint azok a kerek kagylók, melyek a sószagú tenger partján akadnak bele a Va-Kondiak sarujába.

- Világosság... - szólalt meg azután savanyúan és bátortalanul valamelyik, mint valami vonakodó, rosszkedvű visszhang.

Erre a szóra mindenki felriadt abból a különös, idegenszerű érzésből, melyet a furcsa kis cikknek a hatása keltett. Megmozdultak. Szinfonnak egy gyors és bosszús kézlegyintése volt; az egyetemi tanár kellemetlenül fölnevetett.

- Dekadencia - mondotta egy esztétikus. - Újabb íróink dekadensek.

Az író dühbe jött.

- Dekadencia? Ugyan, hagyd el! Sznob! Stréber! Ez mind csak erőlködés... ide akar kerülni... közénk...

Az utóbbi szavakat már szinte hörögve mondta. Kínos szünet volt.

- De hát természettanilag... - kezdte aztán egy újságíró.

- Ugyan, fantazmagória...

- Metafizika - fejezte be a vitát az egyetemi tanár. - A metafizika értéktelen, üres agyspekuláció: még az okkult tudománynál is hitványabb. Értelmetlenséget és zavart csinál csak a módszerben. Metafizika.

Itt igen nagy pontot tett, jelezve mintegy, hogy letárgyaltnak tekinti az esetet.

Ezután nem is lehetett sokat okoskodni.

- Metafizika - bólintott tehát befejezőleg az esztétikus is.

- Metafizika - vetette utána sajnálkozva az újságíró.

- Metafizika - sóhajtott megkönnyebbülve a kritikus, örült, hogy ilyen egyszerűen meg lehet oldani ezt a kérdést.

- Persze, metafizika - suttogott utoljára a zenész, akinek tetszett ez a szó.

Azzal szeretetteljesen végigszagolták és végigtapogatták egymást. Több szó nem esett. Az író gondolt csak Géniuszra, és megállapította, hogy végeredményben fegyelmezetlen bolond. A zenész holnapi felléptéről elmélkedett. Az újságíró arra gondolt, hogy mindezt fel lehetne használni. A többiek igyekeztek arra gondolni, amire az egyetemi tanár és azért megvetően mosolyogtak. Az egyetemi tanár nagyon meg volt elégedve magával, és semmire se gondolt.

Egy támlás székben, az asztal fejénél, némán és mozdulatlanul ült közöttük Géniusz, és kezébe hajtott halántékkal, réveteg mosollyal félig nyitott ajkain, nézte a Va-Kondokokat, amint lapos és sima homlokuk üresen belemered az asztal közepén égő lucerna tüzébe.

A bazalthegyek mögött olajos-sárgán bukott le a nap; gigantikus, kék árnyak nyújtózkodtak a páfrányok sudár törzsökei közül. Lent a völgyben lomha és buja gőzök terpeszkedtek, és aranypor szitált: fölötte sötéten zöldeskék és vakító volt az ég, mint a zafír.

Ezen az estén tűntek el végleg a Négykezűek, le a Kettősfolyó irányában.

Ádám már két napja külön volt. Mikor a Csőrszájú megharapta, egy páfrány ágain felkapaszkodott az okszidián-barlangba, és most ott gubbaszkodott: két karjával átfogta a térdeit, és elborult, vad szemeivel mozdulatlanul figyelte az utat, amelyen innen egészen a folyóig beláthatott.

Ádám különben már több hónapja nagy viszályban volt a Négykezűekkel. Ebben az időben Ádám húszéves lehetett, de nem volt olyan, mint a vele egykorú nemzedék. Hosszú, lompos karjai vékonyabbak; vörös szőrrel bevont melle szűkebb és homloka szélesebb, meredekebb volt a szokottnál.

Mindez azért volt, mert születésekor Ádámot baleset érte. Anyja, a vézna és különös, tétova szemű nőstény leejtette őt a fáról, és akkor Ádám a fejére esett. Hét évig nyomorultan hevert a vacokban, míg a többi Négykezű a folyóparton szaladgált. A feje nagyon furcsán alakult: előrehajolt és kidudorodott. Fiatalabb korában mindent összeszedett, ami a keze ügyébe került, eldugdosta, halomba hordta a kerek köveket, egyenes csontokat.

És két nap előtt, reggel átjött a Csőrszájú, a Kétfolyó túlsó partjáról. Messziről lehetett látni, amint hosszú, keskeny fejét kitartotta a vízből. Mikor partot ért, nehézkesen felkapaszkodott a kövekre és egyszerre előrefutott.

A Négykezűek hirtelen szerteszaladtak: csak Ádám maradt ott, egy csomó banán előtt gubbaszkodva: - és hunyorogva, kíváncsian bámészkodott a Csőrszájúra. Mikor közelébe ért, ő is felugrott; - de a Csőrszájú akkor már odakapott, és megharapta a vállán.

Ádám borzasztó, hosszú nyiffanást hallatott, azután elfutott.

Két napig rejtőzködött a páfrányerdőben: harmadnapon átkelt a patakon, és felkapaszkodott az okszidián-barlangba.

Most itt ült: elhagyatva, magában; elborult, ködös szemeivel egyre a partot vizsgálta, amelyről immár végleg eltűntek a Négykezűek. Átkeltek a Kétfolyón, itt hagyták ezt a vidéket, hogy soha vissza ne térjenek többé. A Csőrszájú járt az erdőn riasztva az élőket. Attól futott el a Négykezűek csapata.

Elhagyatott és csöndes volt a Kétfolyó hallgatag vidéke.

És Ádám egyedül maradt.

Hosszú, szőrös karjaival átfogta a térdeit. Fekete homlokán ijedt, szomorú ráncok futkostak, véghetetlenül nyomorult volt és tehetetlen.

Mikor az utolsó sugarak is lefutottak a bazalthegység fantasztikus ormairól: Ádám összerezzent, és föltekintett.

Alig húsz lépésnyire tőle, egy kiálló édesfagyökéren himbálta magát Éva.

Azonnal felismerte. Évának is ijedt, szomorú szemei voltak: azelőtt, mikor Ádám együtt volt még a Négykezűekkel, Éva volt az egyetlen, aki törődött vele. Átkarolta őt, hozzásimult, mikor hideg szelek fújdogáltak a Kétfolyó felől.

Most riadtan, meghökkenve nézték egymást egy ideig. Éva nem mert közeledni: félősen összehúzta magát és várt.

Akkor Ádám halkan és panaszosan nyöszörgött, és megtapogatta vállát. Fájt. De a szemei egy pillanatra felélénkültek: íme, nem volt egyedül, Éva itt maradt, Éva is itt maradt.

Mire besötétedett, a nőstény ott guggolt már mellette: szőke, hajlékony karjaival átfogta Ádám nyakát, és hozzásimult a testével. Így gubbaszkodtak hosszan, mozdulatlanul, a titokzatos fényektől foszforeszkáló éjben, egyedül a természet szunnyadó szívén.

Lent a folyó csillogott, békésen mormogva az éjben. A láthatárt hosszú sorban világították be a tűzhányók fehéren izzó fényoszlopai. Alant a páfrányerdőben olykor halk suhogás hallszott: majd felharsant a pleziozaurusz jajongó bőgése, és hosszan, elnyújtva halt el a távolban.

Másnap mohot hordtak az árokpartról, és behordták vele a barlang öblét. Éva banánt szedett, és Ádámnak is adott belőle. Együtt bejárták a vidéket: felkapaszkodtak a vörösfa porcos ágain, és együtt ették a gyümölcsöt. Sohasem hagyták el egymást.

De az egyedüllét tehetetlensége és nyomorúsága nagyon rájuk nehezedett nemsokára. Egy reggel a Csőrszájú felnyúlt az okszidián-barlang szájáig, és lehányta a mohot. Ez az együttlétük harmadik hónapjában történt.

Délután Ádám hazajött, és ott találta a Csőrszájút. A barlang nyílásában ült, és lomhán lóbázta a fejét. Éva a barlang belsejében kucorgott, vinnyogott, félt: nem mert a kijárás felé közeledni, a testét reszketés borzongatta.

Ádám nem ment be a barlangba. Egy félóráig ült az édesfa gyökerén, szemben a Csőrszájúval, és nézték egymást. A Csőrszájú szemei lomhán forogtak, és kilátszott a fehérjük. Ádám görnyedten előrehajtotta a fejét, és kimeresztett, buta szemei lassankint valami vörös, nyirkos párába borultak.

Félóra múlva egyszerre belenyilallott a mellébe: hirtelen átvetette magát az édesfagyökéren, és egész testével a Csőrszájúra dobta magát. De annak könnyű dolga volt vele: rövid, izmos lábaival egyszer megforgatta, és a levegőbe dobta. Ádám hempergetőzve gurult le a sziklafalon, és egy árokba zuhant.

Ennyi járt csak gyönge, csupasz testének, melyet a mostoha természet még szőrrel sem borított be eléggé. A Csőrszájúnak pompás izmai, félelmetes körmei voltak: hatalmas állkapcsában vaskalapácsokként csattogtak a tompa fényű kávák.

Ádám kivánszorgott a folyópartra, és leült a víz mellé. Végtelen violakék óceán volt fölötte az ég; - a láthatárt szaggatott, füstölgő sziklaláncok fogták körül, feketén, kemény körvonalakban. A túlsó parton masztodonok sütkéreztek, és néha megcsobbantották ormányukkal a vizet. És a páfrányerdő mögül egyszerre cikázva, fütyölő suhogással süvített elő a repülő gyík: áthasította a levegőt; kifeszített óriási szárnyaival egy pillanatra elsötétítette a napot, amint elcsapott előtte. Hosszú, hegyesen kinyújtott farka a villogó drágakövek minden színeiben pompázott.

Ádám bambán utánabámult, amint beletűnt a Kétfolyó narancssárga párázatába. Úgy maradt, összegubancolódva, a homokbuckán. Egyszerre Éva képe jelent meg előtte a vízen, és hallotta félős nyöszörgését az okszidián-barlang belsejéből. Ekkor különös, görcsös vonaglást érzett tüdejében: mintha a tüdejéből egy kéz nyúlna ki, és megfogná a torkát. A háta, melle még fájt a zuhanástól. És szegény, ködös, vad szemei mindig nyirkosabbak, súlyosabbak lettek a nyomorúságtól: egyszerre lebuggyant belőlük a víz, és beleszivárgott ráncos, fekete szájába.

Akkor felállott, és nyögve feljött a part tetejére. A nap éppen lebukni készült: vörösen, rézsútosan világított be az erdő lombjai közé. Amint át akart haladni a lankáson, egyszerre megbotlott. Lehajolt, és fekete kezeiben egy szikár, egyenes rudat emelt föl: valami letörött szikár faág lehetett.

Megállott. Kiegyenesedett.

Egyik kezében a bükkfaágat szorongatta, kinyújtva maga elé; másik kezét lassan, különös mozdulattal emelte fejéhez.

Először mintha a mellében érezte volna. Mintha valami hólyag fúvódott volna fel, és lassan húzódnék a feje felé. Most már érezte, hogy a fejében van: abban a dudorban érezte, mely még a születésekor képződött ott, mikor az anyja leejtette őt a fáról.

Néhány percig tartott ez. Mozdulatlanul állott: szája kinyílt, kezében mereven tartotta maga előtt a bükkfaágat. És tehetetlen, buta állatszemei egyszerre nőni kezdtek, amint mereven rámeresztette őket: valami különös, borzasztó kifejezés jelent meg bennök: vad rémület, várakozás; irtózatos, gyötrelmes küszködés. Fekete hajpamatai vadul belelógtak homlokába, pofacsontjai kidagadtak. Nézte, nézte: bődülten, révetegen, megbabonázva, a leháncsolt bükkfapálcát. Aztán egyszerre közelebb kapta a szeméhez: állkapcsai reszkető táncot jártak: a fejéből eltűnt az a rettentő gyötrelem.

És megszületett az első Gondolat.

Ádám hirtelen lehajolt, és a bükkfapálca végét őrült gyorsasággal kezdte hozzádörzsölni egy csillogó kvarcdarabhoz. A pálcavég keskenyült, hegyes lett. Akkor felkapta, és vad ugrásokban sietett föl az erdei úton. Szemei vörösek voltak és világítottak a növekvő homályban.

A Csőrszájú még ott ült a barlang szájában. Lehajtotta fejét, és szunyókálni látszott. A barlang belseje sötét volt már: egyetlen vérszínű sugár zuhogott csak beléje a magosból.

Mikor Ádám megkapta kezével a nyílás kőfokát: a Csőrszájú felütötte a fejét, és rábámult. Egy pillanatig tartott az egész: a Csőrszájú hosszú, szonórus mozgással emelkedett föl, és még kinyújthatta lábait... Ádám egészen egyenesen állott: fekete, sovány karjai hosszan kinyúltak, amint magasra, magasra emelte a bükkfadárdát.

Kétszer, háromszor döfött. A dárda sziszegve, puhán szaladt bele a fekete tömegbe: azután megingott, és állva maradt benne. A Csőrszájú egész hosszában kiegyenesedett, tántorgott, és súlyos puffanással bukott előre. Néhány percig hörgött még: lüktető, vonagló mozdulatokban lökte ki magából a sűrű, fekete vért.

Egy félórával azután felkelt a hold. A vidék egyszerre ezüstös és álomszerű lett és végtelenül elhagyott. A nyugati égen tündökölve jelent meg a Vénusz, és magánosan, álmatagon reszketett az éj pusztaságában.

És akkor Ádám felnézett a holdra. A Csőrszájú kihűlt teteme előtt térdelt, és Éva reszketve, fázva simult az ő testéhez. Most egyedül ők voltak, élők a vidéken, e barlang ótalmában, melyet vérrel vívtak ki maguknak.

Ádám ott szorongatta kezében a bükkfadárdát, és most mindketten lenéztek a völgybe. Völgy és erdő hideg, gonosz rejtelmektől népesült: borzalmakat rejtett magában az Éj is, mely süketen fenyegetőleg borult le fölébük. Völgyből és Éjből néma, fenyegető ujjak meredtek elő: vad gyűlölettel; fojtott, veszett haraggal vette őket körül az egész felbőszült természet, melyet harcba riasztottak egy bükkfadárdával kezökben.

És fenyegető, vésztjósló némasággal hevert Ádám lábainál a legyőzött állat kihűlt teteme, feketén, mozdulatlanul. Éjfélben kitört a vihar: tüzes lábak rugdosták a hegylánc égbe meredő ormait. Zokogott és jajongott a megkorbácsolt vidék: hörgések és ordítások szakadoztak ki a földnek mélységeiből.

Jaj neked, Völgy! Jaj neked, Erdő! Nyugalmas éj, nyugodalmas éj, jaj nekünk! Szemek figyelnek mireánk a barlangok mélységeiből, mohó, irigy Szemek. A romboló isten jár az erdőn, és bükkfapálcával döntögeti le a fák koronáját.

Az utolsó villám fényében még ott állott Ádám a barlang szájában. Dárdájával kezében mereven belebámult az Éjbe, mely kiátkozta és megtagadta őt.

És lőn este és reggel: a hatodik nap.

Béla, a gimnazista, hazajött az iskolából, de nem ment föl, a lépcsőházban állt két óráig, és várta a postást. Béla már három nap óta vergődött ebben a lelkiállapotban, mely a torkára ült, a mellére ült, fojtogatta, pofozta. Az intőkonferencia szerdán volt, és ő nagyon jól tudta, hogy latinból és fizikából mégis megintik, mégpedig írásbelileg. Tegnap délután még gyötörték holmi fantasztikus és bizarr tervek, melyeket élénken kiszínezett, s melyek szerint például ő elmegy Launer tanár úrhoz a lakására, és hideg és szenvedélytelen hangon előadja neki, hogy ő mit szándékozik elkövetni, ha az a dolog mégis megtörténik, latinból.

De este, mikor a májusi alkonyat lassankint párás, szürke homályba borította a Duna-partot, Bélát kimondhatatlan gyöngeség és szomorúság fogta el. Lejött az Erzsébet térre, és csak azt szerette volna, hogy túl legyen, túl legyen mindenen. A katonazenekar csudálatosan szépen játszott, és enyhe, néma szelek fújdogáltak. Szerelmes Marcsák bakákhoz dörgölőztek. Béla tudta, mit jelent ez, és irigyen, borzongva és szorongva az életre gondolt, mely oly borzasztó és végtelenül gyönyörteljes, és melyben nagy vizek, hajók, robogó gyorsvonatok vannak s még valami, ami mindennél titokzatosabb. Kimondhatatlanul távol, elérhetetlenül állott most mindez előtte. Oldalogva, kábult fejjel kullogott egy ideig, aztán hazament.

Bélának akkor még volt két hatosa, füzetre. Vett háromér kókuszdiót és ötér olyan törmelékcsokoládét. Ettől nehéz lett a gyomra is, és akkor gondolta, vesz még egy narancsot, az könnyű és savanyú.

A narancsot ette, és mélységes, szaggató fájdalmat érzett. Összeszorult torkán nyomakodva csúsztak le a szeletek és Béla valamit dúdolt magában, jajongva, értelmetlenül, de a feje zúgott, mint a telefonkagyló. A Gizella téren fel volt törve az út, az árokban két munkás csövet rakott le. Béla sokáig nézte őket. Zsebre dugott kezekkel ácsorgott, míg valaki rá nem szólt, hogy ne álljon útba.

Akkor végleg hazament. A lépcsőn még nem gyújtottak lámpát, alul egészen sötét volt még minden. Nagyon lassan ment fölfelé, cikcakkos vonalban mérte a lépcsőt, vigyázva, hogy mindig a másodikra lépjen. Sajnálta, hogy már alkonyodik. Eszébe hozta, hogy a leghosszabb nap még csak júliusban lesz, olyankor ők már nyaralni szoknak. Egyszerre édesbús, fájó érzés fogta el, megjelent előtte a falu, az édes, édes nyugalom, a nyár, a szünet: - a fű, a sárga barackfák és csolnakázások. Azok a hosszú, hosszú, paradicsomi napok, mikor nincs iskola, nincsenek lelki gyötrelmek, csöndbe, nyugalomba, alkonyatok sárga ködébe folyik össze a gondtalan öröm.

A második emeleten meg kellett állania, annyira erőt vett rajta az emlék, a tüdeje elszorult. Nem, az idén nem lesz nyaralás. Ó, a napsugaras falu! Milyen távol állott most tőle. Borzasztó volt gondolni is arra, ami jön. De hát igazán már nincs segítség?

Ekkor jut eszébe, hogy beszélni fog a postással. Igen, talán még minden jó lesz. Beszélni fog, mindent kimagyaráz. S miután lefeküdt volna a sötét szobában, reszketve húzta magára a paplant, s ekkor egyszerre elfelejtett mindent, és csönd és fekete sötétség következett, és Béla a fekete szoknyás asszonyt látta megint, aki fehéren és suhogva jár lassan a Duna-parton, megáll, s a vízbe néz.

És Béla hazajött az iskolából, de nem ment föl, a lépcsőházban állt két óra hosszat, várta a postást. Mindabból, ami tegnap megnyugtatólag hatott rá, ma már semmit sem érzett. Hideg, nyirkos aggodalom töltötte most el a lelkét, amint várt, nézett lefelé, és úgy rémlett, hogy ennek nem lesz vége soha. Az első emeleten poroltak.

A postás először a második emeletre ment be. Bélának úgy elszorult a szíve, hogy félt, nem fog majd beszélni tudni, és nagyokat, hosszúkat lélegzett. A postás kijött a lépcsőházba, megállt, rendezni kezdte a leveleket. Aztán lassan megindult fölfelé. Jött, lassan és keresgélve és elment Béla előtt. Két méternyire lehetett, mikor a fiú utánaindult.

- Kérem... postás úr...

A postás ránézett.

- Kérem... Záborszkyéknak...

A postás megállt, keresgélni kezdett, és Bélának nagyot dobbant a szíve. A postás egy halványkék borítékot vett elő, és jókedvű baritonhangon olvasta.

- Záborszky ügyvéd úrnak... Ez a papának szól.

- Kérem, tessék ideadni... majd én átadom...

A postás ránézett, aztán a borítékot nézte. "Állami főgimnázium" - ez állt a borítékon. Elmosolyodott, úgy látszik, volt már ilyen esete.

- Hiszen ott van a cselédleány - mondta, amint fölnézett a fehér függönyös konyhaajtóra. - Majd beviszem.

Béla nagyon fehér lett, és lassan ment a postás után. Hallotta, amint a postás nagyot köszön, és átadja a levelet Marinak. Aztán becsapódik az ajtó, és az ember fütyülve, most már frissen és megkönnyebbülve, szalad le a hátsó lépcsőn.

Béla lassan kinyitotta a konyhaajtót az előszoba felől, és kiment a konyhába. Mari feltűrt szoknyával állt a polc előtt, és a fazekakat rakta egymás mellé. Erős, barna lábai körül egész kis tócsa képződött a padkáról lecsurgó vízből. Súlyos, átható szag áramlott mindenünnen: a csuprok közül, a teknőből és főleg a mosogatódézsa fölött. A leány megfordult.

- Hát az ifijúr hol volt? - kezdett el kiabálni. - Majd lesz, látta volna, hogy ment el az úr.

Béla lassan jött előre, körülnézett, és meglátta a kék borítékot Mari előtt, az egyik fazék mellett. Átlépett a lócán, odament, és fölnyúlt érte. De már e pillanatban érezte, hogy minden hiába, s hogy mindazok a gépies mozdulatok és szavak, amik még ezután következnek, egy reménytelen és halálosan sötét ismeretlen alagútjába vezetnek.

- Azt tessék otthagyni - rikácsolt a cseléd. - Az az úré.

- Majd én odaadom - mondta Béla határozatlanul, és egyszerre fullasztó, tehetetlen gyűlölet fogta el.

- Tessék otthagyni - ordította Mari, és a tócsán keresztül odaugrott. Ki akarta kapni a kezéből, de Béla visszarántotta. Most egy ostoba és lehetetlen birkózás kezdődött: a lucskos, mosogatólé szagú cseléd egyszerre szenvedélyes lett, érezte, hogy visszataszító, és ez dühössé tette. Lihegve kapkodott, megragadta a fiú kezét, és csavarta. Mikor a gyűrött papírlap kezébe került, ellökte a fiút. Béla fehéren, lihegve nézett rá.

- Adja vissza - mondta rekedten. - Adja vissza! Cseléd! Maga cseléd!

- Alló! tessék bemenni! - mondta Mari. - Semmi keresnivalója a konyhában.

És izmos karjának egy hirtelen kanyarításával belódította Bélát - s mikor az ellenszegült, nyomta az ajtót: Mari nagyot lökött az ajtón, és bezárta.

Béla állt egy ideig, aztán megfordult, végigfutott a homályos előszobán, és benyitott az üres ebédlőbe. A rolók le voltak eresztve, és fülledt tompaság olvasztotta el a bútorok körvonalait. Keresztülbukott egy széken, és nekiesett egy asztalnak. Milyen kemény, villant keresztül eszméletlen, ájult kétségbeesésén. Milyen kemény minden. A tárgyak, melyek ridegen ellenállának reszkető kezünknek - a levegő, mely belénk ütközik -, és odakint a sárga, komor és éles vonású napfény, mely oly kérhetetlenül s keményen felszökik a házak hideg falai közt. Oly keményen s rettenetesen néztek le rá a képek, és a falak kongottak és tátongtak a keménységtől és süket közönytől. És kemény volt minden, mint az utcák szürke és kongó kövei, mint a nehéz és gyötrelmes tanórák s az iskola padjai, a könyvek és a sárga, kemény tanárarcok és durva cselédek és szikkadt teknők. S kemény volt a pisztoly hideg fogója s a csikorgó asztalfiók, melyből kihúzta, s a fényes, éles kis szellentyű, melyen nyirkos, remegő ujjai babráltak, míg elfehérült, nyitott szája, mint egy sötét lyuk, reszketett szembe a cső kemény és fekete torkával.

A morgue-kocsiban egy fekete ruhás asszony ül szemben, a végigfektetett Bélával. Nyugodtan, békés fölénnyel megsimítja a vérrel csapzott gyerekhajat, és mosolyog.

- Csacsi te. Hová siettél? A nagy, gonosz emberektől szöktél meg és a kemény emberektől, és azt hitted, nem lehet élni. Keménynek és ridegnek láttad az életet, és nem akartál várni. Pedig én vártalak téged. Tudod? Én a fekete ruhás, suhogó szoknyájú asszony vagyok, akit rémülten és zokogva áhítoztál a szomorú estéken, fölhúzott paplan alól. Íme, idejöttem és most fölébed hajolok. Nézd, nem vagyok kemény: - nézd, lágyan és mosolyogva simogatom szegény, ijedt kis homlokod és az ölem puha és meleg. Mégis megszöktél előlem, és nem az én lágy és meleg és végtelenül édes testemre gondoltál, hanem az ostoba Launer tanár úrra, akinek sörtés, sárga ábrázatja van és püffedt hasa. Elmentél, szegény, szomorú kis hős, vérző szívedre szorítva az ostoba intőt, és behunytad a szemed, hogy ne láss engem. Pedig én vagyok a valóság, én, aki örökké élek, és örökké meleg, mosolygó és puha vagyok - és nem a szamár Launer tanár úr -, akit arra találtak csak ki, hogy gyűlöletessé tegye a sárga, kemény halált, s kívánatossá a meleg és édes életet. S most már hiába mosolyog vissza elfehérült, durcás kis arcodba a napsugaras élet, melynek meleg asszonyszívéből mosolyogva nyújtja ki karját a könnyes szánalom, hogy átölelje kihűlt, vézna kis nyakad. Most már nem tehetsz okosabbat, aludj és pihenj hát, s várd meg türelmesen, míg föloszlott testedből egy új, boldogabb lelket formál majd az én ölem - lelket, melyet nem ismersz, s mely téged nem ismer. A túlsó parton várok reád, meleg és vigasztaló szavakkal. Aludj.

A pilóta kinyújtotta testét, mely a drótok közé gubancolódott, és nyitva maradt szeme nagyra meresztve csodálkozott fel az égre.

Most hol vagyok, csodálkozott a velő, mely lassan szivárgott egy repedésen. Ezek a felhők feketék és sűrűek; még sohase voltam ilyen felhők között, és nem hallom berregni a motort. Nem érzem a kezeim és a lábaim se; görcs állt a kezembe. Most hol vagyok?

Lássuk csak: Domodossolában indultam el reggel. Gépem úgy ragyogott a napfényben, mint valami drága, óriási ékszer. A kormányt igazgattam, és megszorítottam néhány csavart. Akik mellettem álltak, aggódva bámészkodtak az arcomba, de én rájuk nevettem. Hiszen én csináltam a gépet - mondtam nekik -, én csináltam az utolsó szegig, csak tudom, hogy kell vele bánni. Megveregettem a csavart, mint egy paripa lobogó sörényét. Aztán belepattantam az ülésbe. Két kezem a fogóra feszült. Előttem a magassági kormány rézkupakja csillogott. Mereven figyeltem, hogy fordul el, mikor bal kezem letolta a fogót. Még láttam néhány kusza, elfolyó arcot, amint elcsaptak kétoldalt. Aztán csak két fehér lapot láttam már és magam előtt egy áttetsző, villogó korongot. Aztán előrehajoltam, és láttam magam alatt szaladni a sárga földet, szembe egy fekete árnyfolttal, mely sötét volt és óriási és madár alakú.

A fogó sivított, és egyszerre nagyobbodni kezdett a távoli hegyoldal. Szédítő sziklafal meredt előttem néhány pillanatig; egyet csavartam, lefelé. A sziklafal erre zuhanni kezdett alattam, és összeszaladt. Csúcsba futott és eltűnt, mintha levágták volna. Messze, mérhetetlen kékség tárult ki végtelenül. Alattam apró, zöld dudorok dagadtak; kerestem az árnyékom, és megláttam: picike fekete pont volt; épp most kúszott lefelé egy lankás hegyoldalon, és beleringott a határtalan lapályba. Lassan úszott keresztül egy négyszögű rozsföldön; egy erdő sötét lombjai fölött percre eltűnt, aztán az országút vékony, vakító pántlikáján pillantottam meg újra, amint áthúzódott.

A folyó azonban párás volt, és előttem valami kék, messze ködbe folyt. Oldalt a fehér falu körbefordulni látszott; kis piros pontok tarkáztak, és az egész lassan ferdült át a másik oldalra. Följebb, mondtam hangosan, és taszítottam a fogót. A drótok sírva remegtek. Hallottam zihálni a dugattyút, át a pokoli berregésen. Folyó, országút, minden vonal egyszeribe szerteszaladozott, és végtelenbe kitágult. Előrehajoltam, kinyúltam egészen, és a redőnyt fölcsaptam szájam elől. A szél sivítva arcomba ütött.

Följebb, lihegtem. Oldalt dűltem, hogy a bal szárny felemelkedjék, mert balról hajrázó, sivalkodó szélrohamok dörömböltek a vászonlapon. A fogó mereven, sárgán, hidegen ragyogott szemeim előtt. Zizegő, éles zörejt hallottam, mintha reszelnék a levegőt.

Percekig egyetlen vonalat se láttam előttem. Aztán hozzászokott szemem a közeghez. Most lágy, mérhetetlen kékség volt minden, szélén valami fehéres, lefelé görbülő, óriási vonallal. És ez az egész tér telehintve apró, fehér pihékkel; ezek eltünedeztek és felbukkantak megint. A tenger forrongott alattam. Partot nem láttam sehol.

Órákig tartott ez, vagy napokig? Milyen furcsa. Csak az bizonyos, hogy valami remegő karika szorongatta a torkom. Aztán mintha vékony, libegő selyemlapba ütöttem volna a fejem, amit nem tudtam keresztülszakítani a fejemmel. Ez akkor volt, mikor a tenger eltűnt alólam, és tejszínű fehérség gomolygott keresztül köztem és a mélység között. Egyszerre sötét, kemény körvonalakban pillantottam meg újból az óriás árnyék-madarat: egy villogó, dunyhaszerűen dagadó felhőn feküdt, és lassan halványult. Aztán minden fehér lett.

Hohó, aztán minden fehér lett. Hogy is volt? Följebb, csak följebb, így táncolt a szívem, majd hirtelen elhallgatott. Akkor úgy tűnt fel, egy helyben állok. Hallgatóztam, hallok-e valamit a szívemben. Forgatni akartam a lapátot, de nem ment; valaki fogta a csuklóm. Makacskodtam, rángattam a kezem. Eressz el, mondtam, és rángattam, de ő nem hagyta: átnyúlt a vállam fölött, és a másik kezével simogatta a kezem. Langyos arcát odafektette az arcomhoz. Keblével könnyedén a hátamra dűlt. Csak most láttam meg fekete, suhogó ruháját. Nem is emlékeztem, hogy magammal hoztam, és a hátam mögött ült.

- Mit akarsz, ereszd el a kezem - mondtam kedvetlenül, mert langyos arca kábított.

- Mindjárt - nevetett -, csak megnézem, így, ahogy a sárga fogantyún fekszik. Milyen szép.

A kezemre néztem. Halványnak, hosszúnak és szépnek láttam.

- Ereszd el - mondtam fáradtan, de nem rántottam meg a kezem.

- Hiszen forgathatod - mondta -, csak hagyd, hogy rajta hagyjam a kezem. Miért vagy oly komor?

- Repülni akarok - mormogtam -, és nagyon langyos az arcod; kábítasz, kellemetlen.

Odaszorította a fejét.

- Hiszen repülsz - mondta. - Nézd, mindjárt repülünk...

Most előrecsavarta a nyakát, és barna lobogással belelehelt az arcomba. Valami parfüm volt.

- Te szép - mondtam, és mosolyognom kellett. Eleresztette a kezem, és durcásan visszalendült.

- Nem - mondotta -, nem tetszem neked. Miért nem énekelsz nekem, híres, ha madár vagy?

- Te szép - mormogtam énekelve, és zavaros szemekkel, tévetegen nyúltam az arca után...

Egyszerre az ajkamra tapadt.

- Eressz - fuldokoltam.

- Nem, nem - lihegte -, te híres, te madár. Repülni fogsz... akarom, hogy repülj... velem...

- Repülök - hebegtem fuldokolva.

- Repülünk - sikoltott. - Fogd át a nyakam...

A csavar zakatolva villant el szemeim előtt. Akkor nehéz ízeket éreztem a szájamban és egy fülledt valcert, ami hasonlított a motor forró berregéséhez. Majd puha szobát láttam és virágokat. Homályos zugot és egy csipkevánkost. Egy pillanatra anyám arcát, a tükörből.

A szárnyak háromszor fordultak, bukfencezve libegtek. A hajó pörgött velem, mint az orsó.

- Most... most repülök! - kiabáltam bősz diadallal, és csipkefelhőbe fúltam. - Most, most szabad vagyok!

De karjai torkomba szorították a szót. Nehéz, bús felhők repedtek ketté alattam. Cikázva rohant fölfelé az elfeketülő ég. Egy ásító szakadék bomlott fel, és félelmesen nagyobbodott.

- Ölelj! - ordítottam rá, és öklömmel arcába ütöttem. Orra sárgán vigyorgott rám, amint elszalasztott öklöm belefutott pléhkoponyájába. Le akartam fejteni karjait, de vékonyak és szívósak voltak; húsz vékony, fekete kar, a hajó húsz vékony, fekete drótja, derekam köré csavarodtak. Lábamra csavarodtak, nyakamra hurkolódtak; az egyik mellembe törött. Lábai, a vaspántok, két lábamat hurkolták szorosra. Izzó gáz süvített elő.

Aztán egy ideig üresség volt, és mintha sok könny zuhogott volna valahonnan. Aztán csönd volt; egy sötét lyuk. Meddig tart még ez a csönd?

Most hol vagyok? Ilyen sűrű és fekete felhők közt még nem repültem... és miért nem hallom berregni a motort? És hol vannak az ünneplők és a koszorúk? És hol van a puha és langyos arc az arcom mellől? Jaj, mi tátong itt a fejem fölött? Jaj, miért nem hallom berregni a motort?

Így szivárgott a velő egy széles repedésen, a megrepedt koponyából; s a nyitva maradt szemek felcsodálkoztak az égre. Éjszakán egy csillag szegte át az eget. Körös-körül aludtak a sziklák. A motor tíz méternyire, egy nehéz kőbe vágódva, összeroncsolva, még füstölgött. A szárny egyik vászoncafrangja beleakadt, és az északi szél, mint valami zászlót lobogtatta a roncsok fölött. Csak ez a zászló mozgott az éjszakában.

Havazni kezdett, de csak úgy óvatosan: egy-két pihe ámolygott a hideg levegőben. A puhakalapos- és őszikabátos fiatalember, aki később a jó viccet kigondolta, egy óra előtt a jó viccel még az utcán sétált, egy kicsit borzongott, és odasimult a szeretőjéhez. Másképp semmi baja se volt. Egy kicsit ideges lehetett és nyugtalan, talán nagyon sokat beszélt, fel volt hevülve, a szemei vidáman és ravaszul csillogtak. Azt magyarázta a szeretőjének, hogy mennyivel jobb így, mióta együtt lehetnek: a nyugtalanságok és féltések elmúltak. Vidám volt. A szeretője rejtélyesen mosolygott; drága és bódító arca a púderes fátyolon keresztül nedvesen és csodálatosan meredt maga elé.

- Előbb még sétálunk egyet, jó? - hadarta a fiatalember, aki később a jó viccet kigondolta. - Lemegyünk a vasúti hídig, aztán egy kerülővel haza, hozzánk.

És a fiatalember, egy félórával a jó vicc előtt, szenvedélyesen rántotta magához a szeretője karját, amint kicsit borzongó agyvelejében a puha szoba feltűnt, a puha pamlag és a fehér karok, kinyújtva, a pamlagon. Elhallgatott, és szorongva gondolt a boldogságára.

Aztán megint hadarni kezdett.

- Látod, erre jártam mindig, itt kerestem lakást, mikor még nem volt biztos, hogy az enyém leszel egészen... Tudod, buta voltam, még nem voltam biztos, de azért kerestem lakást... Milyen napok voltak...

És így hadart tovább a fiatalember, egy negyedórával a jó vicc előtt, a Külső Vasútihíd utcában, egy kis kerülővel, félórányira a lakásától, ahová a szeretőjével tartott.

- De aztán nem vettem itt... Ostoba és kétségbeesett voltam... A tizenkettes számban itt lakott... Bábolnay... és én féltékeny voltam rád, tudod? Nahát, szerelmes volt beléd... mindegy, emlékszel. Akkor még nem voltam biztos, hogy szeretsz... és borzasztó fájdalmakat álltam ki... ó, a nyomorult, hogy gyűlöltem. Milyen rettenetes gyötrelmeket okozott nekem...

És a fiatalember, néhány perccel a jó vicc előtt, dacosan megállt a Külső Vasútihíd utca tizenegyes háza előtt, egy órányira a lakásától, ahova szeretőjével tartott.

- Hónapokon át - hadarta kézzel-lábbal -, hónapokon át. Nem volt nyugtom, és nem tudtam dolgozni. Néha félőrülten iderohantam este, és a szomszéd kapu alól lestem a kapujára: az a kényszerképzetem volt, hogy odajössz hozzá - borzasztó, ugye? Remegtem, sírtam a félelemtől. A nyomorult, ostoba. És képzeld, tudta, hogy szenvedek, kínozott, csúfolt, játszott velem. Az utcán gúnyosan és messziről nagyokat köszönt nekem. Néha, mintha véletlenül tenné, nagyot sóhajtott, és a nevedet mondta ki... Majd szándékosan leveleket dugdosott hirtelen a mellényzsebébe... "Szegény barátom..." mondta emfatikusan, néha, mikor együtt üldögéltünk. Ha meglátogattam, és egyedül volt, zavarba jött, hirtelen becsukta a szekrényt, az ágy elé állt... Zavartan hebegett... Azt mondta, hogy: bocsánat, de... és így tovább. Aztán kinevetett, mikor látta, hogy sápadok el. Tudta, hogy görcs áll a szívembe ilyenkor.

A fiatalember föllélegzett, aztán harsogót nevetett.

- Képzeld, így meggyötört, csupa viccből. De megérdemeltem, milyen ostoba gyerek voltam. A nyomorult.

És a fiatalember, aki azelőtt olyan ostoba gyerek volt, megállt a tizenkettes számú ház előtt, és hirtelen a szeretőjéhez fordult. Ránézett.

- Te - mondta halkan, és a szemei furcsán fénylettek -, egy jó viccet gondoltam ki.

A szeretője is megállt. Egy hosszú percig szótlanul nézték egymást.

- Roppant érdekes lesz, hallod? Megtréfálom Bábolnayt... amiért úgy megkínozott... visszaadom neki a kölcsönt...

A két ember megint egymásra nézett. A vicces fiatalember arca szokatlan, nyugtalan színekben lángolt. Szemeit egészen összehúzta, és az ajka sunyin remegett. A szeretője nyugodt volt, csak egy árnyalattal sápadt el a púderes fátyol alatt.

- Nagyszerű lesz... ide figyelj... Te most fölmész Bábolnayhoz... egyedül találod... izgatottan és zavartan beszélni kezdesz... leülsz... Hiszen színésznő vagy, meg tudod csinálni... Ő meg lesz lepetve, aztán mindent megérteni vél... hiszen ismered, elbizakodott és hiú ember... Szóval, elkezd nyugtatni, hogy semmi baj... Aztán... aztán két perc múlva én feljövök... Becsöngetek... Te felsikoltasz: "Szent isten, ez János..." Én belépek... rettenetes csönd... Aztán Bábolnay mentegetőzik... erőlködik... produkálja magát... majd fölényes pózt vesz fel... és akkor mi mindketten egyszerre az arcába nevetünk: "Te marha, hiszen együtt beszéltük meg, ne kínlódj" és karonfogva távozunk... Képzeld...

Hirtelen megállt. A jó vicc után révetegen néztek egymásra. Mindketten remegtek egy kicsit, de egészen halkan és észrevétlen.

- Nos? - kérdezte a vicces fiatalember, és furcsa, torz vonalban vigyorgott.

A szeretője már közben, mialatt beszélt, befelé nézett, a sötét kapu aljába. Most se fordította vissza az arcát. Talán egy pillanatig állhatott, azután még, hogy a másik abbahagyta a beszédet.

- Jó - mondta aztán egész röviden. S már el is tűnt a kapu alatt.

A vicces fiatalember utánanézett. Még látta, amint a szoknya lila és habos fodra rálibben az első lépcső márványkockáira... Alatta, a fodrok alatt még a cipőt is látni lehetett, egyik csücskét, fölötte diszkrét és álmos homály. S még a sálnak egy röpködő farkincáját is láthatta a lépcső hajlásában - ez volt az utolsó részlet, ami eltűnt. Aztán csak a kapu volt és egy szűk, sötét hasadék, a lépcső bejárata. Esteledett. A homályos és tátongó udvar hátterében három-négy apró pihe szállingózott... a hó... Senki se járt odabent. A fiatalember egy percig állhatott a kapu előtt. Aztán lassan és szükségtelen ösztönnel: ujjhegyen ment föl. Szűk és magas lépcsők vezettek kanyarogva egy különösen épített, zegzugos emelet felé. Régi, százéves házban vannak ilyen emeletek, Budán. Be kellett fordulni, egy szűk nyílt folyosón menni végig. Annak a végében volt az ajtó. Az ajtó, megint szabadon, nyitott emelkedés fölött: egy vasrács választotta el a tűzfaltól, melyen túl a budai hegyekre nyílt homályos, elfolyó kilátás a téli borúban. Halvány réztáblán csillogott a "Bábolnay" név.

A fiatalember megállt. Lábujjhegyen állt, fülelt. Egy fél perc telt el. A homály bejött már a rács mögé, és a folyosóba fúródott.

Aztán lassan, óvatosan nyomta meg a gombot. Egészen könnyű, pici nyomás volt: zengzetes, de csak pillanatig tartó csöngetés harsant az előszoba öbléből.

Kettőt köhintett, aprókat. Egyik lábáról a másikra állt. Az arcán egy széles árok félszeg és ravasz mosolyra készülődött úgy, ahogy majd be fog lépni. Várt.

Megint köhögött. Aztán fölemelte a kezét, és erősebben nyomta meg a gombot. Hosszú, fájdalmas sikoltás volt most a csengő szava: hirtelen halt el, csend lett.

Egy perc telt el.

És a homályban akkor lassan, egészen észrevétlen hajlott el az ajkak széles vonala, és aki most hajolt volna arcához, egy szétesett és érthetetlen lyukat lát, riasztó és csúnya vigyorgáshoz hasonlót: hullák arcán látott ilyet, akiket egyetlen és váratlan pillanatban ütött meg a Halál rémülete.

Aztán halkan és nesztelenül feküdt rá az ajtóra. Előbb a felső testével dőlt rá, és a kezei tenyérrel kifelé rátapadtak az alsó táblára. A hó erősebben kezdett esni: hideg szél ütött be a rács fölött. Keresztülszaladt a gallérján, és befutott a mellénye mögé. Hallotta, amint a csatornán zúgva, búgva didergett keresztül.

És ott dögölt meg az ajtó előtt.

Pierre provence-i volt: ezernyolcszázhat elején került a Grand Armée nyolcadik brigádjába, önkéntes ajánlkozás után. Pierre húszéves volt: göndör hajú, karcsú gyerek, szép bátor szemekkel, melyekből ábrándos életkedv és intelligencia sugárzott. Január elején falragaszok futótüze árasztotta el a vidéküket, a császár kiáltványa volt, mely a polgároknak beszélt és a népnek, hadba szólítva minden franciákat. Az a sajátságos, merészen lüktető hang áradt belőle, amely egyszerre keltett rémületet és lelkesedést; hipnotizáló, erőtől duzzadó hang, mely kábító zúgásként visszhangzott a fülben, és zsibongásba hozta a vért. A császár maga fogalmazta e kiáltványokat, szavai úgy szikráztak, mint ama zöld fényű sasszemek, amelyekkel a világot kormányozta. Villogó szavak voltak, nem is betűknek sora, hanem kardok csattogása, fütyülő golyók, esztelen, lázító csatakiáltás.

Húszéves lelkének egész ábrándos szerelmével ölelte át Pierre a sas riasztó szavait. A "gloire" mámora részegítette az ő szívét is; de Pierre fiatal volt és álmodozó, képzelete egyetlen isteni alakban személyesítette meg a "gloire" zavaros fogalmát -: és ez az alak a császár alakja volt. Egész valója ihletett, rajongó bámulattal fordult az óriás, a félisten felé, minden tökéletesnek, minden emberfölöttinek, az emberi agy diadalának nagyszerű szimbólumát, az emberi akaraterő győzelmes titánját látva benne. Látni szerette volna őt, vágyakozott a megpillantása után, mint ahogy a görög lantos vágyta volna meglátni az Olümposz lakóit. Látni szerette volna őt, szemében azt a varázst, amely világokat teremtett. Látni szerette volna szemeiben azt a valamit, amely ekkora lelkesedést, ekkora hódolatot, ekkora imádást tudott kelteni távolból is az ő szívében. Téli éjszakákon megjelent előtte száguldó paripán, véres felhőgomolyok között, süvöltöző pallosával hasítva a kietlen pusztaságot. Hullák és vérben fetrengő sebesültek között robogott, a sebesültek kinyújtották utána kezöket; szívókét kitépték, és lovának patkói elé dobálták. Őrjöngve hördült fel belőlük a lelkesedés utolsó kiáltása: "Vive l'empereur!" És Pierre nyögött álmában, és nyakát odaszorította a vértől iszamós, hideg rögökhöz, hogy a császár lova rátaposson lüktető fejére.

Pierre belépett a Grande Armée-ba. Szeptember végére járt az idő: harcok fuvallata fújdogált Poroszország felől. Feszült várakozás remegtette meg a franciák idegeit. Jöttek a hírek. I. Ferenc letette a császári címet, és Frigyes Vilmosnak meggyűlt a baja a sassal. A sas készülődött. Ijesztő gyorsasággal növekedett félelmes hadserege, a győzhetetlen, mellyel orkán gyanánt szokott rázúdulni ellenségeire. Friss hangulat uralkodott a kaszárnyákban, és Pierre kedélyét elvarázsolta ez az új, pezsgő élet, mely tele volt színekkel és új, ismeretlen hatásokkal. Izgatta őt a katonalélek tomboló jókedve, mely belekacag a halál titokzatos mélységeibe. Izgatta, csábította őt ez az új világfelfogás, mely mosolygó szájjal, duzzadó életerővel, mámorban égő szemekkel rohan az enyészet hallgatag éjjelébe. Meghalni a gloire-ért, a hazáért, eszmékért és főleg - a császárért; ez a gondolat remegésbe hozta a Pierre balga, fiatal, forró képzeletét, mely nem ismerte még az élet gyönyöreit: a mámort, a szerelmet, az önzést.

És Pierre ott menetelt a forró országúton, melyen Poroszország felé nyomult a Grand Armée győzelmes áradata. Csak az bántotta, hogy eddig nem sikerült meglátnia álmainak tárgyát, a császárt, aki ott lovagolt harcosainak élén, büszke homlokát nekiszegve az északi szélnek, mint Hannibál, mikor nyugodt elszánással vezette népét a kérkedő Róma falai alá. Pierre-t boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy együtt van vele, közel hozzá, a császárhoz, az ő lelki és testi urához. És súlyos fegyverzetét cipelve ragyogó álmokat szőtt, a hősiség, az önfeláldozás, a lelkesedés ragyogó álmait.

Ezernyolcszázhat október 14-én, délután három órakor volt az ütközet. Az égen elnyújtott, kékesfekete felhősávok húzódtak elő: olajos simasággal sárgult a mozdulatlan láthatár, keményen verve vissza a jénai fennsík körvonalait. A csomós, rögös talajon csak néhol rágódott valami szívós gyom. Kanyargó sövényfalak húzódtak párhuzamos vonalakban a messzeségbe. Mikor Pierre, hasra vágódva a váratlan vezényszó után, egy sövényfal tövében felemelte fejét, és körülnézett a láthatáron: széles, homokos dombokat látott, melyek a meredek földhát felé húzódva, nyugatra elzárták előle a kilátást. Észak felé végtelen, göröncsös lapály terült el. Pierre-rel átellenben törpe erdőcske körvonalai vibráltak lilán a nyugalmas napsugárban. És jobbra, a fennsík tövében valami mozdulatlan fekete sáv veszett bele a távolság ködébe. A nap sugaraiban néha apró, szikrázó pontok villantak meg ennek a fekete sávnak a szélein.

Kimondhatatlan izgalom szorongatta a Pierre torkát. Érezte, hogy a perc elérkezett. Valami szilaj öröm futott át rajta, annak a gyönyöre, hogy nem fél - aztán elfojtott magában minden érzést és gondolatot, és várt.

Félóráig tartott az egész. Tisztán ki lehetett venni, hogyan nyomul előre a franciák jobbszárnyán a lovasok brigádja, mint valami vörös, kígyózó felhő. Mikor egy hirtelen mozdulattal szembekerültek a fennsíkkal: apró, fehér, tömör gomolyok dudorodtak ki a fekete távolból. A kopár talajon tompán dübörgött végig az első sortűz. A gomolyok ismét kidugták fejüket, ezúttal balról is, az erdő felől. Egyszerre egészen közelről szólaltak meg az ágyúk: ideges rázkódás vonaglott végig a táboron. A franciák kezdették a tüzelést: egyúttal megmozdult az egész jobbszárny, és villámgyorsan terülve szét, lezúdult a völgyre.

Azután rekedten ugattak az ágyúk, és meg nem szűnt egy percre sem a gyilkos sortüzelés. Huszárok rohantak elő minden oldalról; meggörbült lábbal, kinyújtott nyakkal, a mereven kitartott szuronyok fölé hajolva, rohamlépésben, lobogó köpenyeggel nyomult előre a gyalogság, mint valami óriási, vihartól kergetett szarkalábak. Mikor a "rajta" elhangzott a háta mögött: Pierre fölugrott társaival, és előrefutott. Szorongó kábulat ült szívén; egy perccel később azonban magához tért, és körülnézett.

Szemben velök, a dombsor mögött, szuronyok villogó hegye tört elő, mindig sűrűbben és magasabban. Hirtelen szíjas csákókat vett észre, négyszögletes forgóval, melyek egyenlő távolságban merültek ki a szuronyok mögött. Ekkor fölemelte fegyverét, és lőtt. Egy pillanatra vörösen villant meg szeme előtt a távoli fennsík kopár lejtője, aztán füstgomolyok jöttek, és irtózatos recsegés töltötte be a világot.

A többiről már nem volt határozott tudomása. Arra még emlékezett, hogy mikor a folytonos, gépies tüzelés után reszkető kezei nem találtak az iszákban golyót: hogy akkor ő is előredöfte a szuronyt, amely nekiment valaminek. Ekkor irtózat fogta el; megtorpant, vissza akart fordulni, de szemei a tisztnek dühtől megduzzadt arcával találkoztak, amint rekedten ordított rá. Újra döfött, megbotlott egy testbe, mely lábai elé gurult és előrehajolt. Körülötte kemény, megfeszült porosz arcélek tünedeztek fel. Most már tudta, hogy elveszett. Irtózatos gomolygás, tolakodás támadt: valaki a fejére vágott, aztán a mellébe döftek. Elesett, fordult egyet, néhányan keresztülléptek rajta. Ekkor kinyújtotta karjait, kiáltozni kezdett, és rémület szállta meg.

Mikor kinyitotta szemeit, bágyadó némaság volt körös-körül. Bealkonyodott. Tűzvörös fényben égett a nyugati égbolt, kelet felé még mindig azok a hosszú, acélkék felhők húzódtak. Pierre üresnek, kihaltnak, megtöröttnek érezte szívét, és végignézett a láthatáron. Mélységes szomorúság feküdt a kialvó táj felett. Lent a földön, körös-körül nyugalmas némaságban hevertek a hullák egymásra dobálva, széttört csákók között, vértől ázott fűcsomók fölé borulva. Némelyik az ég felé fordult.

Pierre behunyta szemét, és ekkor észrevette, hogy hörög. Lassan melléhez nyúlt, és egy mozdulattal lesöpörte róla a megaludt vért. Meg akart mozdulni, de nem tudott. A szurony keresztülment tüdején. Pierre haldokolt.

Ekkor zavaros képek kaleidoszkópja zsibongott el szemei előtt; gondolatfoszlányok, melyekért görcsösen kapkodott. Régi benyomások, melyek elmosódtak benne az utóbbi évek szilaj lelkesedésében. Folytonosan makacsul visszatért elébe egy napsütéses délelőtt képe, a Garonne melletti falucskában, mikor misére szóltak a harangok. A duzzadó lombokon keresztül kerek, vibráló foltokat vetett a nap. Derű és reménység töltötte be a szíveket. Akkor május volt: fodros, habos felhődarabok közül mosolygott elő az ég. A világoskék égbe egy himbálódzó, aranysárga szalmakalap volt belerajzolva. Pierre görcsös, sóvár vággyal feszítette meg képzeletét. Piros topánkát is látott, mely fölött alig két ujjnyira kivillogott a világos harisnya. A lányt Angélique-nek hívták, és azon a délelőttön piros topánka volt rajta, és rámosolygott Pierre-re.

Pierre delirált. Úgy rémlett neki, hogy a piros cipellők előtte táncolnak, kecsesen, hívogatólag. Utánok hajolt, szerette volna megcsókolni őket, de a cipellők, kacéran visszalibbentek, és egy pillanatra kivillogott a világos harisnya. Halk, csiklandozó kacajt hallott: Angélique nevetett. Pierre megint utánahajolt, de a cipellők elszöktek, visszaugrottak. Erre őrjöngeni kezdett, tombolva rúgta a földet, és úgy érezte, mintha borzasztó kiáltások törnének elő a tüdejéből. De csak halkan, ütemesen hörgött tovább. Most megint tudta, hogy itt fekszik a csatatéren, halálverejtékes arccal, megaludt, kihűlt vércsomók között. Hirtelen kétségbeesett életvágyat érzett, zokogni kezdett, és kétszer ismételte Angélique nevét. Egy pillanatra egész öntudata föllobbant, segítségért akart kiáltani, világosan eszébe jutott, hogy a kocsik erre járhatnak, és felszedik a sebesülteket. Utolsó erejével félkarjára támaszkodott, és kinyitotta szemeit.

Alig tíz lépésnyire tőle, egy kis magaslaton, két lovas állott a lenyugvó nap rozsdavörös tüzében. Körös-körül nyugalmasan hevertek a hullák. Az egyik lovas kicsit előbb állott, éppen szembe Pierre-el, úgyhogy a paripának csak a két első, mozdulatlanul megfeszült lábát láthatta. Tömzsi, feszes tartású emberke volt, fehér szarvasbőr nadrágban, araszos vállaira kék mente simult. Fején óriási, félkör alakú csákó. Összeszorított ajakkal, figyelmesen szemlélte a távoli fennsík homályosuló körvonalait.

Pierre azonnal megismerte a császárt. A szó torkába fúlt, szája nyitva maradt, kimeredt szemei hipnotizálva tapadtak a lovas alakjára. Azt várta, hogy valami történni fog, hogy a császár odanéz. Ez így tartott néhány percig, aztán megértette a helyzetet Pierre. Ah, mit törődött vele a császár, vele, a haldoklóval, a hullákkal behintett csatatér egyik véres roncsával! Mindenünnen nyögések, jajongó panaszok emelkedtek feléje - de ő a fennsík felé fordította arcélének kemény vonásait. Nem átszellemült varázs, félisteni fönség ragyogott e szemekből: hanem démoni acélakarat, önző, szomjas kapzsiság, határtalan, kielégíthetlen dicsvágy és makacsság.

És Pierre egyszerre tisztán és világosan látta, hogy ő egy borzasztó ostoba tévedés áldozata. Világosan látta, hogy néki éppen úgy joga volna az élethez, a napsugárhoz, a forró örömökhöz, mint ennek az embernek itt, akinek szüksége volt arra, hogy kettéhasítsák az ő erős, forrongó agyát, átdöfjék az ő fiatal, reménykedő szívét. Mit törődött most már a császár ővele, a haldoklóval? Neki az élőkre volt szüksége, hogy lelkesüljenek és meghaljanak érette, a hideg kolosszusért, a telhetetlen molochért, aki egymásra uszítja a népmilliókat, hogy a dicsőség emberfölötti gyönyörét érezze kicsiny, mohó, halandó emberi szívével.

A Garonne menti falucska... A napsütéses út... Angélique nevetése, fehér fogsora... Odavan, odavan. Elvitte ez a tömzsi, nevetséges, nagyhasú emberke. Irtózatos, dühös nevetés rázta meg, a nyelvét szerette volna kiölteni. Aztán minden összezavarodott fejében, még egyszer fölemelte öklét, és erőtlenül meglóbálta a lenyugvó nap felé. Utolsó érzése az volt, hogy borzasztó, gúnyos szavakat kiáltoz a császár felé torkaszakadtából. De csak halk hörgés emelkedett ki tüdejéből, és úgy maradt, félkarjára támaszkodva, arccal lebukott a nap felé.

A két lovas lépésben jött lefelé a rögök között.

- Mehetünk - mondta a kisebbik.

- Igen, Sire - válaszolt a másik, aki tiszteletteljesen követte.

Megsarkantyúzták a paripákat, és ügetve robogtak el ama hely mellett, ahol Pierre, feküdt. Egy tányérnyi vértócsa csillogott a fűcsomók között, és Napóleon paripája átugorva rajta, a hulla nyitvamaradt szemébe fröccsentette a véres sarat.

(Magánjelenet. Elmondja egy nyolcéves kisfiú. Sápadt, fekete szemű gyerek, kicsit elhanyagolt. Nagyon izgatott, mintha lázas volna. Sokszor köhög is.)

- A függöny két felvonás közt, a szünetben, váratlanul szétmegy.

A kisfiú (bejön, óvatosan néz körül, egy csokrot szorongat. A súgólyuk fölé hajol, nagyot lélegzik. Fölemeli az ujját, ragyogó szemekkel fordul a közönség felé.)

Pszt! Ne tessék megijedni! Ne tessék szólni senkinek! Most én fogok játszani!

Nem vette észre senki, felhúztam a függönyt... tudtam, hol kell, nem is látták, hogy benéztem, megszöktem hazulról... annyian szaladgáltak a kulisszák közt... nem vettek észre... beszöktem... ez most nem szünet. Sz' tudom én, hogy kell játszani. Rendező úr rendez, ügyelő úr ügyel. Aztán van vastaps és jelenés. Aztán van domborítás. Aztán van bokréta, az én mamám mindig kap bokrétát.

Az én mamám a G. Balog Etel, aki itt játszik, a híres színésznő, az én szép, drága mamám, a mi drága hősnőnk, drámai színészet, csillag.

Az én mamám olyan világhíres színművészet, a legvilághíresebb az én mamám. Az én mamám játszotta az Ibsent a Takarodóba... nem is, hanem a Gerhardot játszotta... előkelő tilizálással játszott az én mamám - benne volt az újságba. Az én mamám kidomborította az egyéniséget, az én mamám. Volt az újságba, a Málnássy bácsi írta. (Köhög.)

A Málnássy bácsi kitikrus. Nagyszerű kitikrus, mondta az én mamám, az én drága hősnőm. A Málnássy bácsi beszélt a papával: - de a papa nem szereti a Málnássy bácsit, mondta a papa, nyavalyás alak ez, édes fiam, mondta a mamának, de a mama védte. (Köhög.)

Az én papám olyan erős és egyszer megvert ha... ha... három rablót, és megölte őket, és a rablók szaladtak az erdőbe, és akkor az én papám kergette, mindig kergette, és a rablók, felmásztak a fára, és az én apám megrázta a fát, és addig rázta, míg a rablók mind meghaltak. Az én apám olyan erős, mint a király, és mi azelőtt nagyon gazdagok voltunk és volt ha... ha... háromszáz forintunk. (Köhög.)

De mostan szegények vagyunk, mert a gázsi még ruhára se elég, a diri nem ad bezzeg ruhára külön, és a papám mindig búsul, mert most is erre a báli belépőre, a Molnár-darabba, kellett száz forint. (Köhög.) De a mamám gyönyörűen játszott a darabba, mink a papával hátul ültünk, mert a papának rossz volt a kabátja meg lukas volt. És mindenki kiabált "Balog! Balog!" és én kiabáltam "Az én mamám! Az az én mamám!" de a papa húzta a kabátom, és nem hagyott kiabálni. (Köhög.)

Én tudom, mér haragudott a papám, mert a mamám a darabba nagyon csókolta a Bubáky bácsit, aki a hősszerelmet játszotta a darabba. Egész hazafelé a papa nem szólt semmit, csak a mamám beszélt, és adott nekem egy virágot az én drága mamám. (Sóhajt.) (Szünet.)

Ha én leánynak születtem volna, én is színésznő lennék, mint a mamám. Olyan szép, drága színésznő, és szagos ruhába járnék. (Sóhajt.) De én tisztességes katona leszek, mondta a papa.

Énrám nem kell vigyázni, mondta a papa. (Köhög.) Az én papám olyan erős... háromszor olyan erős, mint a legerősebb ember a világon... Én magam is be tudom venni az orvosságot, mondta a papa... Én tudom, mért búsul mindig a papa, mert a mama sohase lehet otthon, és csak nagyon későn jön haza, mikor én már alszom... Én megmondtam a papának! nézd, papa, hát nem jöhet haza, ugye (ujjain számol), ugye, délelőtt egyig van a próba, akkor ebédel kettőig, kettőkor a szabóné, meg a kávéház miatt, ugye, az hozzá kell a domborításhoz. Aztán hatkor már a színháznál van, na most a darabnak tizenegykor vége, akkor még vacsorázik... A Málnássy bácsi hazakíséri... (Köhög.) Hát ugye, papa, még nem lehet itt. Mondja az én papám, hogy csak aludj, fiam, én úgy is teszek, mintha aludnék, de nem alszom, megvárom, míg hazajön a színésznő, olyan szép az én mamám... és hazajön és olyan jószagú, mikor elmegy az ágyam előtt, és olyan szépen suhog... És a papám, múltkor, mikor a premier volt, vett virágot, és énnekem kellett odaadni a mamának, de olyan soká jött a mama, és akkor fáztunk meg a papával a színház előtt... (köhög)... de az én papámnak nem árt, mert a papám olyan erős, hogy egyszer fölemelt ha... ha... háromszáz kilót. De én egy kicsit megfáztam... és olyan sötét volt az utcában... és a színházba belül nagyon világos volt... és azóta köhögök kicsit... és mindig olyan hamar fáradt vagyok... (köhög.) De azért megvárom most már a mamát... (körülnéz)... majd addig leülök valahová... aztán... megvárom a mamát... és odaadom a csokrot... (Leül, középen egy székre. Nézi a közönséget.) Né... mennyien vannak... telt ház... majd fog örülni a mamám, ha jelenése lesz... (Köhög.)

Borzasztó nagy sikere volt az én mamámnak a "Lancelot"-ba. Jelenés közben is volt taps, mert a mamám gyönyörűen játszotta a szerelmet a Lancelot-val, fölemelte a karját a mamám, és olyan furcsán, olyan kiabálósan mondta (fölemeli karjait, elváltoztatott nőies hang) "A gyermekem, Lancelot! Gondold meg, a gyermekem! Ki adja őt vissza nekem, ha egyszer elveszítem?!" És a mamám sírt, mindenki sírt, olyan szépen sírt az én mamám, de csak olyan színháziasan sírt pedig, nem igazán, azt lehet domborítani, így: bü...hű! bü...hű! (műsírást produkál, utána erősen köhög, nevetve mutatja a szemeit). Tetszik látni? Egy könny nincs a szemembe. Ez a színházias sírás. Hja, ja (sóhajt).

(Szünet. Álmosan, elgondolkozva himbálja a lábait, maga elé néz. Hirtelen indulatosan megrántja a vállait.) A Suléti!... nem rossz! (Megvetően legyint. Szünet.) A Suléti! Az is színésznő? (A közönség felé fordul, bizalmaskodva.) De hiszen a Sulétinek a pofája tele van szeplővel, és görbe orra van, és nincs semmi hangja. Miért tetszik tapsolni a Sulétinek, kérem szépen, közönség úr,... (közelebb hajol, körülnéz, habozik, szájához emeli kezét, súgva)... ne tessék tapsolni a Sulétinek, mert az árt a mamámnak, ő nem mondja, de én azt látom. Az én szép, drága színésznő mamámnak tessék tapsolni... mert ő domborítja szépen a végszójelenést a Lancelot-ba, mikor a szerelem van... Én azért jöttem, hogy megmondjam ezt, tisztelt közönségnek... hogy annál a jelenetnél tessék tapsolni, mert ott van a domborítás... és annak örül az én szép, drága, jószagú mamám... Tessék tapsolni a mamának... de ne tessék megmondani, hogy én mondtam... (köhög), mert annak nem örülne a mamám... (köhög)... a mamám nem szereti, ha idejövök, mert ő nagyon el van foglalva... Hát azért ne tessék megmondani neki... én még egy kicsit itt ülök most... aztán visszaszököm a kulisszákba, és hazaszaladok... és nem tudja senki, hogy itt voltam... csak a közönség úr... (Köhög. Elgondolkodik. Ásít.)

Hja, ja. Bocsánatot kérek, hogy olyan álmos vagyok. De nagyon későig vártam, hogy ideszökhessek. Már úgy tettem, mintha lefeküdnék... a papám is lefeküdt, és kotorászott a mamám fiókjában... aztán nagyon hideg volt, és a papám lefeküdt... és nagyon csodálkozott valami leveleken, amiket pedig én már rég láttam... a Málnássy bácsi írta... (Ásít, köhög. Szünet. Lóbálja a lábait)... Hát te ezeket láttad, édes fiam... kérdezte a papám... mondtam, hát persze, hordárral gyüttek... (ásít)... Erre kialudt a lámpa, nem volt több petróleum... a papám magához húzott az ágyba, mert hideg volt... mondtam a papának... (ásít, köhög)... rosszak ezek a petróleumok... a színháznál vannak az izzófények... ez elég annak a sok közönségnek... ez meg kettőnknek se elég... Erre... (ásít)... erre megint sírt a papám... mondtam a papának... mer ma, álmos voltam... hiszen te olyan erős voltál (ásít) megvertél három rablót... itt van három rabló,... a... a hordár... (számol) a... az izzófény... meg... meg... a... a... közönség... hát mér nem vered meg... Erre a papám még mindig sírt... Erre aztán sorra még kérdezte a papám..., hogy én mért nem olvasom a Robinsont, amit vett nekem... mondtam a papámnak... hogy az nekem unalmas... erre kérdezte, hogy hát akkor mi az érdekes... mondtam... a... a színház érdekes... és akkor még nagyon soká vártuk a mamát... és nekem nagyon kellett köhögni, de nem akartam... és akkor... (Ásít) és akkor a papám elaludt... és én kezdtem nagyon félni... mer még mindig nem jött... és akkor gondoltam, ideszökök... és lassan felöltöztem... és kiszöktem... és vettem virágot... mert az én drága színésznőm nagyon szereti a virágot, az én szép, drága mamám... Hát csak ezt akartam mondani... (Ásít)... hát csak ezt... és most megyek... hogy ne vegyenek észre, hogy vele jöttem... hát ne tessék szólni... (Ásít) arról... hogy itt voltam... mert akkor baj lesz megint... (köhög, ásít)... hát csak azt akartam mondani... hogy ott tessék tapsolni... annál a jelenetnél, amikor... a Lancelot-val... és kérem... (előrebukik a feje)... és kérem szépen... már megyek... már megyek haza... hát csak... hogy tapsoljanak a mamának... (visszabukik a feje, a karjait leejti. Álomban motyogja)... Tapsoljanak a mamának... (Elalszik).

(Csöngetnek)

Reggel, mikor felébredt, nehéz ködök feküdtek az utcán, de az ég tiszta lehetett - vérvörös korong a barátságtalan nap, és valami fojtó szag szűrődött be a rések között. Fáradt volt, egészen sajátságos fáradtságot érzett ezen a reggelen, ami jó is volt, de egyúttal nyugtalanította. Az utóbbi napok szorongásai most elmúltak, és ő most elhatározta, hogy többé nem is szabad azoknak visszatérni.

Öltözködés közben többször gondolt erre. Hiszen nagyon könnyen el lehet intézni minden gyötrődést és fejtörést és aggodalmat. Egy, kettő, három, mondja az ember hangosan és elhatározza, hogy mire kimondta, hogy "három", már nem gondol arra, amire az elébb gondolt. Vagy így: szomorú vagyok, de ez nem jó, víg akarok tehát lenni. Mondom: egy, kettő, három - és kihúzom magam, és jól kinyitom a szemeimet, amiket a szomorúság és bágyadtság összehúzott, és mosolygok - és mire kimondtam: "három", már víg vagyok. Nagyon egyszerű ez. Egyszerűen azért, mert víg akarok lenni, és nem akarok szomorú lenni.

Csodálkozott, hogy ez milyen egyszerű, és hogy ő erre még nem gondolt. Ezentúl mindig így lesz, mondta magában, és ez nagyon megnyugtatta. Már a takarítónővel is vidámabban beszélt, sőt, mint később egy pillanatra átvillant az agyán, kicsit talán túlságosan is vidáman. A takarítónő kicsit csodálkozva nézett rá.

Milyen egyszerű, folytatta később is, az utcán. És fütyörészett. A köd lefolyt a Duna-partra, messziről tülköltek a hajók. Nem ment be a tőzsdére, hevenyében olyan érzése volt, hogy erre most semmi szükség. A tőzsde és mindezek a dolgok - bolondság. Mire való? Emlékezett rá, hogy milyen nyomasztó és rettenetes volt minden ezekben az utolsó napokban, és hogy a tőzsdén álldogált hosszan és szikáran, és fogta a homlokát elöl, és mindez milyen halálosan szomorú volt. Az orvoshoz se megyek el, tette hozzá. Az orvos az utóbbi időben ostobán néz, és ostoba kérdései vannak. Eee... izélni akarja az orvos... hogy is mondják csak? Egzekválni. Nem, dehogy, azt nem úgy mondják. Szuggerálni akarja az orvos. Szuggerálni. Szuggerálni. Így mondják, szuggerálni.

Ezen megint megörült. A Szabadság téren kevesen jártak, egy szembejövőt szinte megállított, hogy közölje vele, hogy így kell mondani: szuggerálás. De aztán mégse mondta, csak a száját nyitotta ki, és révetegen mosolygott rá. Az ember megfordult és utánanézett.

Mindez szomorúság, ami eddig volt, az nyilvánvaló. És most még egyszer átgondolta az egészet, s az az érzése volt, hogy elérkezett a számadásig. Csak mintha valamit elfelejtett volna. Mit felejtettem el, valószínűleg a feleségemnek felejtettem el szólni. Elhatározta, hogy délután felszól a feleségéhez, és megmondja neki. De mit? Eh, mindegy.

Végigment az utcán, még tisztában volt vele, hogy a sarkon visszafordult, és összehúzott szemmel elolvasott egy cégtáblát - azután hosszú csend következett.

Délután három óra felé jutott megint eszébe. Egy kávéházban találta magát, olyanféle érzéssel, mint mikor valaki nagyon erőlködik, hogy eszébe jusson, mit álmodott néhány perccel előbb - s végre hirtelen eszébe jut. Most jött csak rá, hogy órákig mászkált a körúton, boltokban vásárolt közben -, a széken csomagok hevertek mellette - emberekkel beszélt, hangosan hadonászott. Valahol mintha veszekedett volna is. Aztán bejött ebbe a kávéházba - de miért is jött csak be ebbe a kávéházba? Ide ő nem szokott járni. És hirtelen nyomasztó szorongás fogta el, az ismeretlen ablakok és ismeretlen pincérek láttára. Majd egyszerre felderült, eszébe jutott az "egy-kettő-három", amit délelőtt kifundált. Annyira jó kedve lett, hogy dúdolni kezdett, és zsebre dugott kezekkel nézte a főpincért. A főpincér is nézte őt, és valami furcsa volt az arcán. Ettől zavarba jött. Mi lehet az oka? A fia jutott eszébe és egy levélszekrény. Ellágyult, nagy melegséggel gondolt a fiára, és félhangosan szólt maga elé: "Az én édes fiam szeret engem. Az én édes fiam úgy szeret engem, mint fiú apját szereti az emberiség történetében." Elmondta ezt, és megdöbbent szavainak ünnepélyes nagyszerűségétől: - egy pillanatra szinte megszédült, hogy ilyen nagy dolog az ő eszébe juthatott. Igen, az emberiség, mondta még egyszer, mélyen megindulva - és hogy ő erre nem gondolt! Igen, a szeretet és az emberiség.

Egy, kettő, három - mondta, és megint ránézett a pincérre. Szegény pincér, ő nem tudja, mi az emberiség. Egyszerre forró szeretetet érzett a pincér iránt, majdnem könnyek gyűltek a szemébe, és már kinyitotta a száját, hogy megmagyarázza neki. De aztán mást gondolt.

A szeretet, beszélt magában, az emberek szeretete: ez az emberszeretet. Ó, és ő erre nem gondolt! Talán ezért volt minden szomorúság és rosszaság eddig - ó igen, mert ő csak magára gondolt eddig és nem a szeretetre. De ma reggel, ma reggel, mindenre rájött. "Egy-kettő-három", ez mindent megcsinált. Most egyszerre oly világosan érezte, hogy szinte szemét kellett behunynia a nagy fényesség előtt. Úgy jött, hogy eddig homály és sötétség volt minden és valami gomolygó fuldoklás ennek a sötétségnek a fenekén. De most egyszerre kiderült. Ezentúl a szeretet mindent megmagyaráz, és ezzel új élet kezdődik az ő életében. Csak úgy száguldoztak most a gondolatok zakatoló fejében, keresztül-kasul, szédítő sebességgel és mind tömegesebben. Egyszerre, minden átmenet nélkül, Krisztus jutott eszébe, és erre így szólt: "Igen, Krisztus és az emberszeretet. Szeretni, szeretni, szeretni kell az emberiséget, a szegény, szegény, édes, édes, édes emberiséget, szép, barna emberiséget. Ó, le kell borulni az emberiség előtt! Íme, ezért szenvedtem és gyötrődtem eddig, mert ezt nem tudtam. Mert mindig magammal törődtem csak, befelé fordultam, egzekváltam magam. Önmagamat emésztettem, nem volt kívül semmi, amibe kapaszkodjam. Most azonban boldog és tiszta emberszeretet következik - és új élet, ennek az érzésnek harmóniumában - ó, harmónium!"

Igen, új élet! - Új élet! Új élet! - ujjongott - aztán hirtelen újabb nyugtalanság fogta el, hogyan fogja ő mindezt megmagyarázni tudni nekik? Lángoló vágyat érzett, hogy megmagyarázza valakinek, milyen új élet kezdődött, s milyen más lesz ezentúl a világ.

Az ajtóban rászólt a pincér, hogy nem fizetett. Ránevetett a pincérre, és reszkető kezekkel adott át egy koronát. Most olyan könnyű volt minden, s még meg is jegyezte magának, hogy az ilyen nagy mámor, mely egy új igazság születését kíséri, nagyon hasonlít a részegséghez. Igazán, a vér fejébe szállt, s egy kicsit tántorgott is.

Esteledett.

Ködben gomolyogtak a lámpák, egymás után gyúltak ki a kirakatok - távol, a Váci körút végén egyenkint ragyogtak fel a sósborszesz-reklám betűi.

Hm. Most mit tegyek - szorongott egy percig.

Bemegyek a kávéházba, és beszélek valami szerkesztővel. Valami nagyon okos emberrel kellene beszélni. Hiszen ami ezután következik, gyorsan és energikusan történik majd, s minden kiviláglik. Valami szerkesztővel kell beszélni. De gyorsan, mert a halántéka ijesztően lüktetett.

Azért, aránylag egész nyugodt vagyok - mondta egy perc múlva. Hangosan mondta.

- Parancsol? - kérdezte a pincér.

- Feketét - mondta könnyedén, és magában örült. A pincér nem vehet észre semmit, gondolta, mert íme, könnyedén és elegánsan rendelte a feketét, mintha semmi se történt volna. Elhatározta, hogy most nagyon fogja figyelni magát, hogy könnyed és elegáns legyen.

Felhörpintette a feketét, és magában dúdolt valamit. Majdnem elnevette magát izgalmában, úgy örült, hogy a pincér nem vett észre semmit. Ingerlő vágya támadt, hogy még egyszer bebizonyítsa ezt a pincérnek. Átült egy másik asztalhoz, és odaszólt a pincérnek.

- Feketét.

Felnézett, és észrevett két embert, akik a középső asztal mellett álltak, és őt nézték. Egy pillanatra megzavarodott, aztán valami keményet érzett a szívében.

- Aha - mondta -, már figyelnek. Annál jobb.

Szembenézett velük. A halántéka vadul lüktetett. Összeszorította fogait, és rájuk nevetett. Egyszerre rájött, hogy az egyiket ismeri. Hiszen akkor rendben van.

- Szervusz, Svarc! - mondta hangosan. Mikor látta, hogy az nem nevet, megharagudott. Én itt ebbe a kávéházba otthon vagyok, lihegte magában, itt végre nem lepődhetnek meg, hogy bejöttem. És nekem jogom van feketét inni.

- Szervusz, Svarc! - mondta még hangosabban, és az asztalra ütött. Több ember felállt. Vállat vont, felállt és a fogain keresztül fütyörészett. Zsebre tette a kezét, és átsétált a biliárdterembe. Csak azért is jókedvem van, gondolta. Ha ezeknek nem tetszik, fulladjanak meg. De én már rájöttem, hogy lehet az embernek jókedve. Egy-kettő-három. Egy-kettő-három. Egy-kettő-három.

Egészen az ablakig ment. Érezte, hogy az arca elvörösödik. Kinézett az ablakon: tovább dúdolta az előbb elkezdett orfeum-kuplét, és dobolt az üvegen. Aztán lassan megfordult, és szembekerült az ajtóval.

Egy csomó arcot pillantott meg, mind feléje volt fordulva: az emberek álltak és összetömörültek az ajtóban.

Most egy pillanatra elcsudálkozott. Mi ez? Történt valami?

Kinézett az ablakon, hogy talán odakint van az a valami. Aztán megint az ajtóban állókra meredt. Nyugtalansága csak percig tartott.

- Ahá, az új élet! - jött rá hirtelen. - Megtudtak valamit.

És nyugtalanságán keresztül izgalmas örömet érzett.

Végre meglátta a szerkesztőt. Ott állt a többiek közt. Egyenesen feléje tartott.

- Alászolgálja, szerkesztő úr - szólt könnyedén, kicsit rekedten. - Na, nagyon örülök, hogy beszélhetek magával. Sok a baj, mi, sok a baj, a kis újságírókkal, mi, hehe?

Ez jó volt, hogy ilyen elfogulatlan vagyok, nyugtatja meg remegő és riadt idegeit. Egészen közel lépett, és megveregette a szerkesztő vállát. Ez még nem elég, villant át agyán, úgy látszik, nem ismert meg, meg kell mutatnom, hogy szeretem őt.

És hirtelen átölelte a szerkesztő nyakát, és fejét mellére hajtotta. Behunyta szemét, és végtelen lágyság töltötte el. Érezte, hogy forró könnyek gyűlnek szemébe a szeretettől. A rettentő káosz mintha oszladozni kezdett volna, és pihegve sírni kezdett.

Most sűrű felhőket látott maga előtt s távolban hunyorgó tüzeket. A tompa és ijesztő hegyek felől vörös lángok csapkodtak. Ferde, acélkék felhők mögött három keresztfa állott: a Golgota. Felette narancssárga az ég. Krisztus feje vonaglott még, és szemében mérhetetlen fájdalom és szeretet.

Felemelte könnyes arcát: a szerkesztő ott állt még, és csitította őt. Körülöttük ember ember hátán, tolakodó és kíváncsi arcok.

Ezek megijedtek, gondolta, ám hadd ijedjenek meg. Ijedjenek meg még jobban. Összevicsorította fogait, és felrántotta szemöldökét. "Bá!" mondta, és rémülten érezte, hogy csakugyan megijedtek. Ekkor halálos rémület szállta meg, mikor észrevette, hogy csakugyan megijednek. Eleresztette a szerkesztőt, és botorkálva indult meg, elfordított arccal. Utat engedtek neki. A karzat felé indult. Tántorgott. Valami suhogást hallott. A karzatról hanyatt-homlok rohant le egy csomó asszony és fiatalember, amint ő lassan felfelé ment a lépcsőn - és ő gyötrődve próbálta eltalálni, hogy azok hová rohanhatnak és miért? Valami baj lehet odalent, nyugtatta meg rémülettől zakatoló szívét, valami nagy, nagy, nagy baj lehet. Ó, valami borzasztó, rettenetes baj lehet, amitől azok úgy megijedtek. Ó, valami rettenetes, feneketlen sötétség lehet, valami förtelmes szörnyeteg, görbe karmokkal és tátongó szemekkel.

Felért - a karzat üres volt - feldobott székek és asztalok -, egyetlen lélek se az oszlopok között... No, mi az?... döbbent meg hirtelen - na mi az, mi az, mi az?

- Pincér - mondta rekedten és vadul dobogó szívvel és fenyegetően -, pincér, feketét...

Érezte, hogy feketét kell kapnia, hogy ki kell őt szolgálni, hogy akkor elmúlik ez a lidércnyomás. Ha ő okosan viselkedik, és feketét kér, elfogulatlanul feketét kér, akkor még minden jóra fordulhat, és az a szörnyeteg nem jön ide föl.

- Pincér, feketét...

De rögtön megbánta, érezte, hogy egy fokkal hangosabb volt, mint kellett volna, nagyon hangosat kurjantott - és most halkabban tette hozzá "feketét". És leült a rács mellett egy székre. A lábai remegtek és táncoltak.

Lenézett.

A földszinten embertömeg hullámzott, megszámlálhatatlan arcot látott, odaszorongtak az alsó rács mellé. Ő egyedül ült a karzaton, a rács mellett, egy széken.

De mi ez, mondta ekkor magában kimondhatatlan aggodalommal, de hát mi történt? Miért nem szól senki hozzá, és miért nem mondják meg neki, hová bújt az a szörnyeteg? Talán a pincébe bújt vagy az oszlopok közé. Vagy itt, a karzat alatt van, vagy felmászott ide, és most az ő asztala alatt terpeszkedik - és azért nézik őt úgy? Jaj, vagy talán felkúszott őreá, és most az ő arcán fekszik, és az ő szemeiből fecskendezi ki rettentő pillantását...? Nem, nem, nem.

Nem, nem, meg kell nyugtatni őket, mert szörnyű, szörnyű dolog történhetik. Miért nem jönnek azok közelebb? De hát mi történt, az istenért? Felemelte a kezét, és halálosan meghökkent ettől a mozdulattól: nem emlékezett rá, hogy ő fel akarta emelni a kezét - a keze magától emelkedett fel az asztalról. És érezte, hogy most több ilyen mozdulat következik majd - feláll, járni fog, vagy nekimegy valaminek, vagy beszélni fog, egy perc múlva, vagy mindjárt -, és mindezt ő nem akarja, és mégis meg fog történni. Talán mégis álmodok, villant át rajta egy pillanatra a hiú és vacogó remény. De már nem hitte.

Gyorsan, gyorsan, nógatta magát ugyanakkor. Gyorsan, gyorsan, beszélni, cselekedni, hogy lássák, ébren vagyok. Most görcsösen erőlködött, hogy miről beszéljen. Valami általános téma kellene, amit mindenki megért: amiből mindenki rögtön látja, hogy minden rendben van, és hogy neki semmi titkolni valója nincs.

- Uraim - mondta hangosan -, a szocializmus vezet minket a liberalizmus felé. Éljen Vázsonyi!

Mialatt ezt mondta, belül kínosan s rémülten tolakodott fel a kérdés: hogy kerültem én ide, és most mit csináltam? Mi történt? De nem jutott eszébe, hogy mi történt. Annyi azonban bizonyos volt, hogy most már folytatni kell, ha elkezdte.

- A szocializmus, uraim, az egyetlen megoldás, uraim...

Hadonászott, egyszerre, mintha villámcsapás érte volna, eszébe jutott.

- Uraim! - ordított bele a gombolyagba. - Uraim. Az emberszeretet! Miért nem szeretik egymást az emberek? Uraim! Én szeretem az emberiséget! Én szeretem... Új élet... Uraim... Emberiség... Új élet... Egy-kettő-három... És új élet fakad... Ó, szeretni, szeretni kell az emberiséget... ó, végtelenül szeretni kell az emberiséget!!... Édes, jó emberiség!...

Örvény gomolygott, az oszlopok ferdén és keményen merevedtek meg. Kitárta karjait, és úgy maradt: az emberszeretet fenséges gondolata töltötte be egészen, mint Krisztust a hegyen. Csak a szívében nyöszörgött és szűkölt még egy riadt kisgyerek, és menekülni próbált, ki innen, ki ebből a rettenetes kávéházból - valahol az asztalok és székek között, kúszva, négykézláb, hogy senki ne lássa, eltakart szemekkel, ki a boldog, napfényes szabadba és futni, futni... Ki innen, e gyűlöletes és gonosz és részvétlen arcok közül, ki ebből a szörnyű kávéházból, ahol rögtön minden összeomlik, és valami bűzös feketeség marad csak... ki innen, menekülni a kötelek elől, amik mindjárt kezére csavarodnak, és hátracsavarják karjait... ki innen, ahol mindjárt betömik száját, és egy sötét odúba dobják, hol bőr van a falakon, melyeknek acsarkodva s vért hányva dühében, dobja majd neki megkötözött testét, hogy harapja és marja a falakat... hogy füleit letépje, és felszakítsa száját... hogy belemarkoljon agyába, s összerázza - agyába, mely elárulta s elhagyta őt... s mely megdermedett az Iszonyattól...

Nyögve és tántorogva állt fel - már késő volt. Két kéksapkás ember közeledett. Az egyik melléje lépett.

- Mit akarnak? - kérdezte, és halálos fehérség öntötte el.

- Jöjjön velünk.

- Hová? - kérdezte. A hangja kongva verődött neki fülének. - Nem megyek. Ne nyúljon hozzám. Agyonverem.

- Jöjjön, mert megkötöztetem.

- Nem, nem - szűkölt magában az őrült -, valamit tenni kell... csak ne kötözzenek meg... csak ne kelljen verekednem... Csak mehetnék így, nyugodtan... Csak ezt legalább... Csak mondana valamit, hogy mehessek... nyugodtan... Csapna be... Mondaná, hogy csak sétálni visz... hogy ne kelljen verekednem... ha már odavisznek...

Halványan elmosolyodott.

- De csak sétálni megyünk? - mondta mosolyogva.

- Igen - lepődött meg a mentő, hogy kisegítették. - Csak sétálni. Majd kocsiba ülünk.

És nyugodtan, békésen vonultak el az összecsődült tömeg sorfala közt.

A hajó, kissé ferdén oldalt fordulva, egy hegy oldalában fekszik, úgy, ahogy megérkezett. Jobb oldala, a visszahajtott kéményekkel, nekidőlt a hegynek, fedélzetéről ledőltek a padok. Esteledző, zöldes derengés árad szerte. A parancsnoki híd közelében, az egész felső fedélzeten, egyetlen ember maradt csak, a parancsnok. Kék ruhájánál fogva beleakadt a korlátba, és most előretámasztott testtel kifelé mered, arca kevéssé lehajtva, mintha a talajt kémlelné. Nyitott, kék szemei előrenéznek a derengésbe. Dombos, sárgásbarna síkság terül el előtte, a láthatár szélén szaggatott, fantasztikus hegyek violáznak, a középső hegy ormáról kavargó tajtékörvény kígyózik a zöld magosságba, pöfögve löki ki magából a tajtékot. Jobbra olívzöld korallerdő sötétlik a sziklák alatt, alatta nyugalmas, ezüstös lap: a higanytó. Az a lejtő, ahol a hajó megállt, szelíd eséssel egy sötét meder felé lapul el, abból már semmi se látszik, csak néha villan fel benne valami cikázó, vörös fény. A parancsnok tekintete mintha e mélység felé fúródott volna, mintha az utat keresné, melyen haladniuk kell, tovább, ha itt se nyugodott meg végleg ama sebzett óriás, akit az ő kezére bíztak. Jobb keze könnyedén pihen egyik zsebében, mintha távcső után kotorászna.

Háta mögött az ötödik kémény tetejéből hosszú, tarajos kígyó mászik kifelé, és lomhán végignyúl a kürtő falán. A villódzó vízben cikáznak a halak és medúzák: bizonytalan körvonalú tömegek gombolyognak távolabb, szétnyúlnak, összehúzódnak, buta fejjel nekilódulnak a víznek, és feketén tűnnek el valahol, valami bíborló sötétségbe. A hajó rengő spongyahegynek farolt neki, és ebből a spongyából ezer meg ezer halvány fényesség szökött ki, apró kék lángocskák, a sötétség beálltával ezek mind fényesebbek lesznek, mint a csillagok. Mindez örökös némaságban.

Egy tátogó félszegúszó nekilódul az ablakoknak, megáll, és kerek szemei kidüllednek. Egy csomó férfi áll az ablakok közé gyömöszölve, szájukat az ablakra tapasztják. Néhány katona közöttük, uniformisban. Az alsó fedélzeten is, egy sarokban, csomóba állnak a férfiak: szorosan, egymás mellett, mintha valamin tanácskoznának. De mozdulatlanok és némák. Néha meggondoltan, lágyan egy-egy kar emelkedik, amint a medúza átszeli a szoba zöldjét. Többen átölelik egymást. A norvég író egy csoport fölött lebeg, fejét befúrta a tető sarkába, arcán kérlelhetetlen szigor és határozottság. Szemeit keményen lehunyta. Egy matróz fejére támaszkodik.

Keresztbefont karokkal egy elegáns, szakállas férfi mosolyog: fogai kilátszanak. Ajkán még ott vannak szinte a szavak: "Uraim, ne tolakodjunk. Engedjék az asszonyokat, az asszonyok mehetnek!" Más arcokon vad düh és tajték. Egy-egy buborék tolakszik néha még a sápadt ajkak közé, kigömbölyödik és száll. Aztán csönd. A halak némán tátognak s kígyóznak a szobákon keresztül.

Éjfélben elsötétül a sárga fény, s valami vöröses sugárzás ködlik fel ama mélységből. Ezek a világító algák. Az öt néma kémény hosszában egy-egy vörös csík vibrál végig, a korallerdő sötéten vörösödik el, most a higanytó is, és vöröslő alakok mászkálnak a partján. A parancsnok jobb keze még mindig zsebében, balja kissé lejjebb csúszott a kormánykerék küllői között. Szemeiben két vörös pont gyulladt ki.

Éjfélben muzsikaszó hallszik, s a libegve alvó halak összerándulnak. Harmadik éjszakája már, hogy a víz idehozta ezt a zenét: mindig gyengébben hangzik, de még kivehető a lágy dallam, egy keringő melódiája. Hegedű és zongora kavarta össze a hangok olaját, úszik a vizek felett, s idáig szivárog. Messze fönt a magasban, a zöld harang felett, úszik egy hajó, úszik és távolodik, és húzza maga után a hang-uszályt. A hang nekilibben az ablaknak, és besiklik a fedélzet alá. Egy halk hullám verődik a fülekbe, s a nyelvek alá tolakszik, hogy felemelje a nyelveket. De némák maradnak.

És a hullám beszél, s fültől fülig szalad.

Sorrento... Sorrento...

Halljátok, néma férfiak... Sorrento felé megyünk a kék levegőben, Sorrentóban virulnak a narancsok. Nincs semmi veszély... a bárkák szelíden siklottak el az örvény mögött, és az asszonyok hamar magukhoz tértek.

Sorrento... Sorrento...

Egy kicsit megijedtünk, mikor a vészharang kivert csipkés ágyunkból, s fehér ingecskékben szaladgáltunk a félrebillent fedélzeten... Egy kicsit megijedtünk, mert éjszaka volt és sós a vízszag... és nedves lett a cipőcske...

Sorrento... Sorrento...

Egy kicsit megijedtünk, és szepegtünk is... De ti nem sokáig hagytatok szepegni, ti kedves, néma férfiak... ó, mi mindenkor megbíztunk a ti nemes szívetekben... "Az asszonyok a mentőcsónakba!" - hangzott a parancsnok szava, és maradtatok mosolyogva a hajón, és némán néztetek utánunk, és mosolyogtatok, amint lassan tűnt el a lámpasor, egyik a másik után... Részeg és mámoros mosoly ült néma ajkatokon... bizonyosan tetszettünk nektek ingecskékben, a borzongó hajnali levegőben... Ugye, szépek voltunk?...

Sorrento... Sorrento...

Csak egy pillanatig voltunk megijedve... Csak egy pillanatig hittük, ó nemes és néma férfiak, hogy most aztán nem használ a csipkés ingecske és púderes arcocska... hogy most aztán kiderül, milyen rongy és szemét gyámoltalan kis mosolyunk és ravasz kis harisnyánk és ravasz kis szerelmünk, a ti végtelen szerelmetekhez képest... hogy most aztán kiderül, hogy nektek kell élni, az erőseknek és igazaknak és mélyeknek..., s hogy most aztán nincs bók és gyöngédség, és úgy löktök vissza a vízbe minket, mint a haszontalan és sivalkodó kismacskákat... Mert mi így tennénk veletek, ha erősebbek volnánk... és így teszünk veletek ott, ahol erősebbek vagyunk, titokban... Csak egy pillanatig voltunk megijedve...

Sorrento... Sorrento...

Aztán jött a vezényszó: "Asszonyok a mentőcsónakba!" - s mi hanyatt-homlok szaladtunk... Ó, mi mindig bíztunk a ti lovagiasságotokban, néma férfiak... hiszen tudjuk, hogy ti még emlékeztek a tizennyolcadik századra, amire mi már alig emlékszünk... és mi ismerjük a ti csinos szonettjeiteket, és mi mosolyogva fogadjuk el a helyet, ha felálltok a kocsiban, hogy leülhessünk... Azt egy percig nem hittük, hogy az élet kocsijából is kiszálltok, hogy mi leülhessünk... hogy eddig terjed...

Sorrento... Sorrento...

Ó, köszönjük a gáláns ajándékot, néma férfiak... Oly szép az élet! Most megyünk Sorrentóba, ahol narancsfák virulnak és szenvedélyes olasz fiúk... Oly szép az élet... De mi mindig szívesen emlékezni fogunk rátok, néma férfiak, amiért oly kedvesek voltatok... nem felejtjük el, milyen nemesen adtátok oda, ami a tiétek volt... és hogy nektek köszönhetjük a forró, kék életet itt és Sorrento narancsfáit és a szép olasz fiúkat... Messieurs! Uraink! Néma férfiak! Egy könnyet ejtünk el értetek szép szemeinkből: ugye, örültök ennek? Odalent, a mélyen... De milyen mélyen lehettek most... Mi kihajolunk a bárkából, és keresünk titeket, a víz alatt... de a vízlap gáláns és enyelgő, és csak a mi arcunkat veri vissza... Halljátok?

Sorrento... Sorrento...

Így imbolyog a hullám egyik férfitól a másikig, s nyelvüket emelgeti, de ők nem felelnek. Éjfélben fokozódik a vörös fény. A parancsnok feje figyelmesebben lendül előre, s keze görcsösen ráfeszült a kormánykerékre. Néhány férfi, odalent a hajófenéken, mozgolódni kezd: püffedt arccal emelkednek, s libegve szállanak feljebb. A felfelé fordított szemgolyók rimánkodva keresik a magasságot, karjuk könyörögve nyúlik ki. De a parancsnok kemény tekintete visszainti a nyugtalankodókat: "Maradjatok csak!"

Maradjatok és bízzatok meg bennem, ki idáig vezényeltem a ti hajótokat, a néma férfiak hajóját. Azok a tengerek odafönt nagyon könnyűek és libegők voltak, mi bátran és szótlanul kerestünk szilárdabb talajt a mélyben. Nem tetszik nektek ez a sűrűbb elem? Nem tetszik nektek ez az új fény s e rejtelmes lények, egy új élet hirdetői? Itt a mi helyünk, a mozdulatlan mélységekben s a halálban, melynek felszíne alá nem mehetünk velük, csak némán és egyedül, mi, kik odafönt gondoltunk rá, hogy mi lehet mögötte, s mit kaphatunk cserébe az ő életükért. Ide csak nélkülök jöhettünk, csak nélkülök és csak mi s az a muzsika, melynek szavára nincs mit felelnünk, s melynek dallamát itt érthetjük csak meg igazabban, mint azok, kik szavakat adtak ennek a zenének.

Maradjatok csak.

Most a hegyekbe visz fel az ördög. Esteledik... már véres az ég. Van-e itten ennek mellettem egy korty a kulacsában? Kérnék tőle, ha olyan rettentő csúnya szemei nem volnának. Valami földmívelő lehet vagy kubikos. Nem, mégse szólok hozzá: nem, mikor az imént kértem, igazítsa meg a szíjam, rám mordult, és fokhagymát lehelt felém... Meg kellett volna kötni ezt a szíjat, reggel belém vágott... véres a vállam, azt hiszem...

Ne káromkodj má', testvér, az isten áldjon meg, dögölj meg, ne káromkodj. Az a keserves isten, az a keserves, majd ezt a napot is megelégeli, testvér. Majd átmegyünk a hegyen... aztán majd fújnak... ugye, fújnak... aztán majd dögölhetünk... aztán majd leszedhetem ezt a véres szíjat, és megdögölhetek én is, veled együtt, testvér. Ha még két órát megyünk, akkor úgy is jó lesz azért... akkor nem bírom tovább, milyen jó az, hogy akkor úgyse bírom tovább. Akkor szépen megállok, lefekszem...

...akkor szépen megállok majd... de pont két óra múlva... nyugodtan lefekszem majd a fűbe... a lábam kinyújtom... a fejem ráteszem a bornyúra... és elalszom... és akkor rúgnak majd... és belém lőnek... és milyen jó lesz akkor... hogy akkor már lőhetnek, élessel... ugye, kubikos pajtás, mert aki úgy elaludt, az már nem katona többé... ugye, testvér, aki meghalt, az má' nem katona... Ugye, testvér... Te drága, csak olyan förtelmes ne volnál... és ne bűzlenél úgy, testvér... katonatestvér...

Indulok már, kapitány úr, hogyne indulnék... Nem látunk mi már németet ma, azt tudom. Megyünk a németbe... bele ám, a keserves nyavalyába. Itt a hegyek előtt rajvonalba kellene fejlődni, ha az őrszemek láttak volna valamit... De azok nem láttak semmit. Nieder! Le a földre, a földre!

De csúnya arcot vág az én kubikos barátom... Hazagondol. Valami falura, ahol most esteledik... az öregek pipáznak a házuk előtt... ó, szép lehet.

Talán velük kellene énekelni... nem érezném annyira... Hallod-e, kubikos barátom, én is hazagondolok. Most gyúlnak fel az ívlámpák a körutakon... A kávéházak előtt kéksávos redőnyök... most olvassák az esti lapokat, és várják a híreket. Néhány lüszterkabátos fiatalember ül a teraszon, cigarettáznak. Az utolsó táviratokról beszélnek... Csapataink Oderbergig nyomultak előre. Holnapra ütközet várható... a Vág völgyében négyszáz ember esett el... a katonák...

Lent a korzón sétál az egyetemi ifjúság. Selyemköpenyes nők... nagy kalapok, napernyők. Mióta is nem sétáltam már? Milyen furcsa... azok jönnek-mennek... megállnak... benéznek egy utcába... meggondolják magukat, befordulnak. Egy kirakat megtetszik... egy virág... a parkban... megállnak előtte és nézik... Jó volna hátrafordulni most és megnézni mögöttem az eget. De nem szabad. Nem szabad megfordulni. Balra nézz.

Hát aztán, kubikos testvér, ez így van. Mert ők ugye, sétálnak, jönnek-mennek, selyemköpenyük suhog a szélben. Tudod-e, miért sétálhat a cudar cibil? Te bizony nem nagyon tudod, úgy látom a képeden. Hát én majd megmagyarázom neked. Azért sétálhat, mert mi itt vagyunk helyette, és vigyázunk rá, nehogy baja essék. Tudod-e, kubikos testvér, mi az, hogy: társadalom? A társadalom azok a lüszterkabátosok meg a selyemköpenyesek. Azokat fenyegette meg a német - megijedtek. Ide küldtek minket, hogy ne engedjük, mert ők sétálni akarnak és cigarettázni a kávéházakban. Hát mi nem engedjük, ugye, testvér, dögölj meg. Dögölj meg, testvér, ugye, mi eléjük álltunk: ide üss, német, ha mersz. Éppen mi: mi ketten, te meg én, kubikos. Mi ketten. A társadalom félt, és szája begörbült ijedtében - jaj, piszkos német, még mellbe vág, összetépi a lüszterkabátot, két ijedt tenyerét kinyújtotta hát, és téged, kubikos testvér, meg engem maga elé állított, páncélnak: - ezeket verd, német, ne engem. Mi vigyázunk most rá, ugye, hős katonák. Mi nem fordulunk meg, ugye, testvér, megyünk előre, a hazánkért - meg ne fordulj, kubikos, mert hátba vág a káplár. De jó vitéznek lenni, hősnek lenni, kubikos testvér. Igazi csoda, hogy ezt megengedték nekünk. Ők, a kis szerények... ők, a szelídek... ők, átengedték nekünk a dicsőséget... a hősi halált... milyen szerények voltak... Mi védjük a nőket, testvér, meg az anyákat... ide lőj, német, ha mersz... Mi védjük az ők feleségét... mi védjük most más feleségét... más feleségét, a muskátlis ablakok közt, alkonyodó szobákban.

Az én vállamat éppen úgy szorítja, mint a tiédet, és méghozzá az enyém véres. Itt, ezen a helyen, ahol a szíj csúszik. Egy-kettő,... egy-kettő... egyet csúszik föl... egyet le... egyet föl... egyet le... ott, ahol véres. Ne káromkodj... nem bírom ki... inkább a halált...

Ott, az erdő mögött esik, emitt meg süt még a nap. Szivárvány lehet most valahol a hátunk mögött... de jó volna megfordulni, hadd látnám a szivárványt. Egyszer még jó volna szivárványt látni... csak egyszer... Szép, piros szivárvány... elmúlik, testvér, és mi nem látjuk soha többé... Szép, haszontalan szivárvány, halavány... De a katonának nem szabad azt nézni, testvér. Nem való az semmire, testvér. Jön a német.

Jeleznek valamit?... Mi az ott, odaát? Az őrszemek láttak valamit. Elöl már szétfejlődtünk... az erdő mögött lehet valami... Ne nyugtalankodj, testvér, ne duzzogj, mint a feldühödött kutyák... majd meglátjuk, mi vár ránk...

Riadsz-e, testvér, ijedsz-e? Úgy látszik, mégis megütközünk ma. No, hős katona, mit nézel olyan ostobán? No, hős katona, katona testvér? Itt maradunk, tudod-e? Tudod-e már, miért maradunk itt, testvér? Úgy látom, pajtás, félsz egy kicsit! Már nem énekeled, hogy a "monori kikötőben". No, mért nem énekelsz a szép hajóról, testvér, a monori kikötőben? Egy golyó fültövön talál, testvér... és akkor nem menetelünk már... jó lesz-e, kubikos... Jó lesz-e nekünk? Együtt esünk el, ugye,... iderogysz majd mellém... a borjú fejemre csúszik... itt hörgöd majd arcomba a vért... és két homokos karod nyakamba esik... és átölelsz majd, mint azt a férfit az az asszony... a más felesége... akit mi védünk, hős katonák... Nem mennél előre, az első sorokba, kubikos testvér. Dögölj meg. Hogy téged találna elébb. Hogy öklével belevágna abba a szép szájadba... és betörné a sárga, ostoba fogaid... ostoba... te ostoba barom... te állat... hogy törtetsz előre... hogy törtetsz... mint a barom... te hős katona...

Bal... jobb... bal... jobb... hehe, he. Lóg a nyelved, kubikos? Hát csak rohanj, te szép katona... hehe... rohanunk, mi? Hajrá! Be vígan futunk... Mögöttünk leroskad az ég... Előttünk vérzik az erdő... Fuss, kubikos, fuss... Fussunk versenyt, kubikos... No, ki lesz ott elébb?... Várnak ránk... szép asszony vár ránk, ugye,... hogy úgy futunk... Vár ám a puskatus, a hátad megett... Nem állanál meg egy percre... hallod-e, mondani akarok valamit...

Hahó! Hallod-e!... Csak azt akarom mondani... mielőtt összeesek... Csak azt akarom mondani... hogy most harangoznak a falutokban... Templomból jönnek a lányok... Meg ezt: mielőtt összeesek...

Meg ezt: hogy el ne felejtsem... hogy lássam még utoljára... Most asszonyok jönnek a partra... a tenger tajtékzik... a fürdőkabinok vöröslenek a fényben... Hallod-e, kubikos? A távol tengerek partjain... most asszonyok fürdenek... fátyolruhájuk testükre tapad... kijönnek a partra, és a homokba végigfeküsznek... Láttál-e már ilyet? Vörös fürdőruhák... karjuk a fejük alatt... és egy férfi közeledik... egy cibil... rájuk mosolyog... megáll...

Most... míg itt mi rohanunk... míg itt mi összeesünk... most jachtok futnak a tengeren... tudd meg hát, te barom. A tenger ringatja a jachtot... A fedélzeten kosárszékben feküsznek angol leányok, szőke fejek. Flanellruhás urak szivaroznak... bent, a kajütből lágy muzsika szól... Halkan beszélnek, a part elhomályosodik... édes bort hordanak körül...

Tudd meg hát, te barom, és dögölj meg. Most hangversenytermekben illatos asszonyok ülnek... sötét férfiszemek merengnek a pódium felé... Fájó hegedűk sírnak. Szóló... Még egyszer... még egyszer... még egyszer... akarom látni...

Most szomorúfüzek borulnak a part márványpadjaira... Nehéz virágok omlanak össze... Két árnyék csókolózik... Még egyszer, akarom... Most csendes és hallgatag erdőkben kígyózó ösvény fut a tó felé, és a tavon kígyózó fényfoltok bujdokolnak... És zene árad, messziről... és szívek áradnak túl a gyönyörtől... és lombok permeteznek a mély, meleg vizek fölé... és gőz árad az égbe... és most néma szobákban emberek ülnek, fejüket kezükbe temetve, és sírnak... sírnak szabadon és boldogan... ó, élet gyönyörűsége... ó, gyötrelem gyönyöre, ó, szabadság és gondolat mámora... és szabad levegő...

- Hát igazán, hadnagy úr? Kezdődik?... - No, kubikos... most jön a tánc. Majd vigyázz, rám ne ess, kubikos. Dögölj meg... lóg-e a nyelved?... Észre ne vegye a hadnagy úr, hallod. - Megyek már, hadnagy úr... Nagyságos hadnagy úr... Szép hadnagy úr... Nagyságos hadnagy úr... Szép hadnagy úr... Hát akkor most már nem bánom, hadnagy úr. Érti-e? Nem bánom. Itt, a kubikos mellett... itt fordulok fel... itt akarta az Isten... az a keserves isten az égben, aki idetett engem. Csak bele az ágyúba, hadnagy úr... dübörög már, csak bele, mi kettőnket... engem, meg a kubikost...

Félsz?! Te kutya, te barom. Te büdös paraszt! Te félsz? Hát idenézz... én is csak olyan sár vagyok, mint te... idenézz, én nem félek! A cudar isten nem engedi, hogy féljek! Hős katona, te komisz paraszt! Itt döglünk meg - hadd éljen a cudar, a cibil! Hajrá! Hajrá! Ordíts, paraszt!

Hajrá! hajrá! Megyek, káplár úr... ne hátulról, csak hátulról ne... brrr, azt nem szeretem... Vacogsz, te kutya... te kutya fogaim... vacogtok... Ember... emberméltóság... éljen a társadalom!

Most... most, hadnagy úr... Nagyságos hadnagy úr... itt... itt... Hadnagy úr, isten vele... Hadnagy úr... isten vele, szép hadnagy úr... látja-e... ott... most látom ám... most ölelik a szeretőmet... egy sima ficsúr... homályos szobába... a függönyöket behúzták... és muzsikát duruzsol a fülébe... a szeretőmet, a ringyót... a gyáva cibil... a rongy... Pajtás... töltényt.

Pajtás... töltényt... az enyém elfogyott... Hadnagy úr... áldja isten... maga megmenekül... menjen haza... és ölelje meg a szeretőmet... a magáé... magának adom... Pajtás... töltényt...

Jókedvű voltam, sok mindent elfelejtettem, körülményesen meggyújtottam a szivarom, és nekivágtunk az Andrássy útnak. Én szép és drága feleségem mosolygott rám a fátyol alól, én szép kedvesem, aki, íme, szeretett, és megengedte, hogy szeressem.

A fiatalemberrel a Duna-parton találkoztam, hat óra felé. Elment mellettünk, már alkonyodott akkor, nem vettem észre. Már húsz lépésnyire lehetett, mikor hátulról megpillantottam. Egyszerre elhallgattam, és zavart nyugtalanság fogott el. A karcsú derék egy rakodóhajó hátteréből vált ki élesen, de mégis, azt hiszem, a lépéseiről ismertem rá. Kicsit kopottak a ruhák. A kezében széles füzetet vitt. Tizennyolc vagy csak tizenhét éves talán... még haboztam, nem mertem elhinni... el akartam fordulni, de egyszerre éles nyilallás vonaglott át a szívemen, és utána oly heves dobogás fogta el, hogy meg kellett álljak. Egy mozdulatát láttam meg, amint a kezét felemelte, és maga elé tartotta, ó jaj, rettenetes, ez volt a kéz, még a vágást is megismertem rajta, amit a tornateremben...

A feleségem csodálkozva nézett rám, és én hebegve mondtam:

- Kérlek... várj rám... beszélnem kell ezzel a fiatalemberrel...

És otthagytam őt és előresiettem. Nemsokára aztán meglassítottam a lépteimet. Már alkonyodott. A fiatalember nem fordult meg. Tudta, hogy mögötte vagyok. Nyugodtan ment tovább, egy hajókötélkőnél nyugodtan megállt, és a csendes Duna felé fordult s nézett át, messze a hegyek felé. Borzasztó zavarban voltam, a torkom köszörültem. Melléje álltam, hogy észrevétessem magam. Lopva a száját néztem, mely fiatalabb és keskenyebb volt még, mint az enyém. A szeme nagyobb és világosabb. Ó, ő volt az. És a füzet a kezében, a régi füzet... amit a szekrényem fenekére tettem és elfelejtettem... Nehéz, szorongó izgalom volt ez.

- Hát... nem látsz?... - mondtam végre halkan.

- De igen - mondta, de nem fordult felém.

Zavartan hallgattam. Aztán elszégyelltem magam. Nevetséges. Egy tizennyolc éves fiatalember! A találkozás különös, de fel kell találjam magam. Elfogulatlan leszek. Örüljön, hogy alkalma volt meglátni engem.

- Azonnal megismertelek - mondtam hangosan -, amint elmentél mellettem.

- Tudom - mondta.

- Hát mért nem jöttél oda? Nem vagy kíváncsi rám?

Nem felelt. Ideges lettem.

- Jó, tudom, milyen tartózkodó és gőgös vagy. De látod, ennek semmi értelme... Hidd el, rájöttem, hogy semmi értelme... Majd elmagyarázom neked... Magad is belátod majd, hogy nem maradhattam tartózkodó és gőgös... De hát miért nem nézel rám... Nézd, bajuszom van... Huszonhat éves vagyok... De furcsa vagy. Haragszol rám?

Nem felelt. A szája keserűen összehúzódott.

- Eh!... - mondtam. - Ez a nagyszerű hallgatás! Jó, jó, emlékszem már... Hát aztán? Örökké nem csinálhatja azt az ember. Né, még talán szemrehányásokat teszel. Ugyan kérlek, a nagy hallgatásod nem olyan nagy dolog... Nem látom, hogy sokat használt neked... A ruhád nagyon szánalmas, édes fiam. És sovány vagy. Már engedj meg, nem tudnék ilyen ruhát felvenni... Na, mi az! Sírj egy kicsit, kapsz egy krajcárt!

Most nézett rám először. Keményen rám nézett, a szemembe. Aztán megint elfordult.

- Sokat beszélsz - mondta szárazan.

Megsértődtem.

- Ó! Ugyan! Nagyon tökéletesnek képzeled magad. Igenis, beszélek, mert tanítani akarlak... érted? Végre, idősebb vagyok nálad... és én azóta sokat láttam... és sokat tapasztaltam... te gyerek vagy... mit tudod te...

Egyszerre elcsuklott a hangom, lehorgasztottam a fejem, és egészen halkan és zavartan mosolyogtam, és halkan és zavartan felemeltem a kezem, és zavartan mosolyogva suttogtam:

- ...Hát mit tegyek?... hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett... én próbáltam... de igazán nem lehetett...

Most felém fordult. Elgörbült szájjal, gyűlölettel nézett rám.

- Hol a repülőgép? - kérdezte rekedten.

Zavartan dadogtam:

- Hát... mit tegyek... feltalálták... Farman... a Wright-testvérek... nem voltam ott... De hidd el, ők is elég jól csinálták... egész jó, aránylag... lehet vele repülni...

- Látom - mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett. - Hol az Északi-sark?

Lesütöttem a szemem:

- Valami Peary elérte... Kérlek, hát nem volt időm... te tévedtél... nem lehet mindent... én akkor az egyetemre jártam...

- Úgy - mondta.

Aztán:

- Hol a büszke és szabad Magyarország?

- Kérlek alássan... igazán furcsa vagy... dolgozunk rajta... én is... de az nem megy olyan hamar... az embernek élni is kell.

Hadarni kezdtem:

- De látod... azért én igyekeztem... hogy legyen valami abból... amit neked, megígértem... írtam ám. Elég jó dolgokat írtam... Nézd meg csak kérlek a kirakatokat... a nevem ismerik... jónevű vagyok... ahogy te akartad... és az emberek eléggé tisztelnek... És látod, könyveket is írtam... ahogy te elgondoltad... nézd csak... itt van egy... elég jó...

Idegesen kapkodtam ki a zsebemből egyik könyvemet, amiben humoros rajzok és novellák vannak, és mutattam neki.

- Nézd csak... elég jó...

Egyetlen pillantást vetett csak a könyvre, nem nyúlt utána.

- Igen, láttam már - mondta kurtán. - Elég jó.

Kinyújtotta a karját az alkonyodó láthatár, az elgörbülő hegyek felé.

- Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött?

Elpirultam.

- Hát, kérlek... azt nem lehetett... Azt nem lehet három felvonásban megcsinálni... Te tévedtél... A szürke láthatárt nem tudja eljátszani egy színész... aztán rájöttem, hogy ez nem is a megfelelő műfaj... és nem is tudnék elkészülni vele... Hanem írtam erről egy csinos szonettet... egy előkelő revü hozta... és tetszett... és azóta jobban fizetnek...

Nem felelt. Komor hallgatásba merült, tekintete eltűnt a távolban. Akartam még mondani valamit, megmagyarázni, hogy milyen fiatal ő... de homályosan emlékeztem rá, hogy ilyenkor, mikor így néz, nem lehet őt zavarni. Egyszerre eszembe jutott a feleségem, és nyugtalankodni kezdtem.

- Kérlek... - mondtam - jöjj velem, bemutatlak a feleségemnek. Ó, ennek örülni fogsz. Nagyon szép asszony... értékes, nagyszerű nő... látod... és én meghódítottam... szeret engem... látod... vagyok valaki... ahogy te akartad...

Most rám nézett, és a szemében végtelen gúny volt.

- Meghódítottad - mondta. - Ugyan! Ó, milyen büszke vagy rá! Te mentél hozzá és meghódítottad!... A várkastély leszállt a hegyről, és ostrommal bevette a völgyet!... A tölgy meghódította a folyondárt, és szerelmesen körülcsavarta... Miért nem jön ide a feleséged?

Összehúztam a szemem.

- Ostoba vagy - mondtam. - Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad. Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok, és megismertem az életet. Mit tudsz te az életről! Téged mindenki kinevetne!

Egészen mellém állt, a szemembe nézett. Most láttam meg sűrű és barna haját.

- Nem akartam megismerni az életet... azt akartam, hogy az élet ismerjen meg engem... Igaz, engem mindenki kinevetne, és te nem akartad, hogy miattam téged kinevessenek... De te tudod, nézz a szemembe, merj a szemembe nézni!... te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi... és hogy nekem van igazam... és hogy nem nevetséges, amit én mondok... te tudod, hogy nekem van igazam... te szegény... te kicsi... te senki... Merj a szemembe nézni...

El kellett fordulnom; a helyzet ostoba és kínos volt. Ő lassan távolodott el tőlem, aztán nem nézett többé rám, lassan, gondolkodva indult meg...

Percek múlva, halkan tudtam csak megszólalni:

- Hová mész? Maradj... - suttogtam. De nem fordult már vissza. Csak a szavát hallottam még, távolról:

- Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé...

Ezeket nagyon messziről hallottam már, és a karcsú alak vékonyodott, elfolyt, felemelkedett. Még néztem, azt hittem, hogy látom, de aztán rájöttem, hogy a vörös égen egy vékony felhő lebeg csak.

A feleségem türelmetlen lett.

- Ki volt ez a fiatalember? - kérdezte.

- Egy régi ismerősöm - mondtam neki zavartan. - Kedves fiú...

- Igen - mondta a feleségem kicsit élesen. - Csak rossz modora van. Miért nem mutatkozik be? Pedig feltűnően hasonlít hozzád.

Aztán idejöttünk a kávéházba. Nehéz kedvemről lassan oszolt el a görcs.

A téma szép - mondtam magamban, felvidulva. - Versnek kicsit hosszú volna. De egy novellát lehet belőle csinálni. Röviden, szatirikusan. Ma úgyis kedd van, szállítanom illik valamit.

Papírt kértem, és rövid habozás után leírtam a címet: "Találkozás egy fiatalemberrel..."

És csak tompán fájt már a seb.

Én kedvesem.

Én kedvesem, elmondom neked.

Akkor negyedik éve volt házas és reggel, mikor a felesége megcsókolta, valami kényszeredettet vett észre ebben a mozdulatban. A csóknak hamar vége volt, és a felesége így szólt: Édes fiam, ma feltétlenül el kell menned a szövetkezetbe, jegyezd meg jól. És el kell menned az orvoshoz, mert megint nem tudtál aludni. Ő elment a szövetkezetbe, és elment az orvoshoz, és az orvos hosszú, furcsa dolgokat beszélt hozzá, az ő gyomráról. Aztán találkozott egy iskolatársával, aki Amerikában volt. Ettől megkérdezte, milyen a tenger, mert valamikor, tizennégy éves korában, tengerész akart lenni. Kávéházba is beült, elolvasta, mint rendesen, az öngyilkosságok és életuntak rendőri híreit. Aztán következett a fájás és sok gondolat. Aztán elment egy képtárba, hosszan nézte a képeket, még világos volt, munkavágy fogta el. Hazament, előszedte az ecseteket, és az alkonyati tájképet kezdte festeni, tájat és messze, kék hegyeket, a hegyek mögött zöldben behajló éggel. Sárgákat kevert az égbe és megint zöldeket - messze, nagyon messze akarta kitolni, túl, messze, a kék hegyeken túl, hogy aztán egy hideg és zöld csillagot festhessen az ég peremére. Kenegette a színeket, az ég kitágult, öblös lett. De a színek nem tartottak össze - a levegő merev volt és hideg a képen, és a festőt csendes, néma kétségbeesés fogta el. Három órát dolgozott egyfolytában - végre rájött, hogy ő maga se tudja, mit akar. A képtől távol leült egy székbe, tenyerébe hajtotta állát, és hosszan, hideg kínnal a szívében, nézte.

Már este lett, a kandallóban vörösen égett a tűz, bevilágította a képet, és ő egyre nézte. A hegyeket idébb kellett volna hozni. Ez a lankás föld mélyebb, sötétebb. Keresett az emlékezetében, hogy milyen színű, és egy Chopin-melódia jutott az eszébe - igen, ilyen színűre akarta festeni, mint ez a melódia. Ugyanakkor az emeleten zongorázni kezdte valaki ezt a melódiát. Kék és zöld - kobalt, okker és még valami - hiába!

Mikor a másik szobában meghallotta a felesége lépteit, egyszerre kitört rajta a borzongás, az az agóniaszerű remegés és borzalom, mely ettől kezdve, három órán keresztül, haláláig, nem is szűnt meg többé. Akkor még nem tudta, hogy még csak három óráig fog élni - most, hogy visszagondolok rá, világosan érzem, hogy az agónia már ebben a pillanatban megkezdődött. A felesége bejött, a homályban kalapját és suhogó kabátját láthatta csak - ó, én kedvesem! -, és őrült vágy fogta el. Odafönt még zongoráztak, és a szoba csaknem sötét lett.

Magához vonta feleségét, csípőn alul ölelte magához, és szájon csókolta. A csók fullasztóan erős és kábító volt, és nehéz félelem járt vele, mintha elvesztette volna a talajt. Egyszerre elemi erővel tört ki a rémület - odafönt abban a pillanatban megszűnt a zongoraszó, mintha elvágták volna. Irtózva mellbe ütötte a feleségét, ellökte magától, és mikor az ijedten, nyitott szájjal meredt vissza rá, elhalványodott.

- Mutasd csak az arcod - mondta neki rekedten.

Erővel megfogta az arcát, és maga felé fordította. Aztán elállt a szívverése.

- Ma megcsaltál - mondta a feleségének.

Ami ezután történt, arra nem emlékszem világosan. A szobában mintha kavargó vihar lett volna ezután, hosszú percekig: úgy látszik, elhomályosult az öntudata - székeket és bútorokat dobált, összetörte a tükröt, tombolt és hörgött a dühtől, mint a vihar. Az asszony - ó, én kedvesem! - bőgve és remegve szaladgált, a haja szétzilálódott, bevallott mindent, lihegett és kezével, amit megvérzett egy földre hulló vázában, remegve kapkodta magára a kabátját és kalapját. Végre elfutott, nyitva hagyta az ajtót, kifutott a házból, a szeretőjéhez.

Ekkor egy kicsit megnyugodott a festő. Betette az ajtókat, és rendet csinált a szobában. Oly váratlanul jött mindez - hihetetlen volt, szepegni kezdett, és remegett egész testében -, de nyilván ily váratlanul jön a halál - és eszébe jutott a statárium, mikor halálra ítélik az embert a katonák, és három óra múlva kivégzik.

Nagyon félt ettől a kivégzéstől. Borzasztó volt, hogy nem lát mást többet soha, csak ezt a sötét és szűk szobát, olyan volt ez, mintha zsákba varrva vízbe fojtanák: - vagy mintha sötét folyosókon futna végig, lefelé, a földbe. De meg kellett lennie. Hosszan, ájultan imádkozott. Kezébe temette fejét, görcsösen szorongatta, és megkísérelte elállítani lélegzetét, hogy talán így is sikerül. De nem lehetett, szíve rendetlenül dobogott, és sietnie kellett. Úgy látszik, akkor már ott voltam az agyában, és vadul, haragosan noszoltam: siess már, siess már, nem bírom tovább. Ő úgy tudta, hogy a Sötétség hívja és kergeti így. Két óra múlva dideregve és vacogó fogakkal állt fel, és előkészítette a morfiumot. A villanyt meggyújtotta, sokáig nézte magát a tükörben. Évek múltak ezalatt. Azt hiszem, akkor mintha mellette álltam volna, már kívül - nem tudom másképp kifejezni magam, én kedvesem. Az arca borzasztó volt már. Végre, sokára, nagyon sokára, lefeküdt. Egyetlen hajtásra kiitta a folyadékot.

És most, most, ezt pontosan szeretném elmondani, az ébredést.

Először rettentő félelem volt. Homlokát kiverte a veríték, irtózatos, hihetetlen görccsel kezdődött. A száját tajték lepte el, feszengett, leesett az ágyról. Most katonákat látott, akik harcolnak és szétrobbannak, véres cafatokban, zúgott az örvény, az agyában kések forogtak. Ordítani akart, segítségért kiabálni, de nem tudott. Nem tudom elmondani ezt az érzést: de borzasztóbbat képzelni se lehet. Sokáig tartott így.

Hosszú idő múlva egyszerre enyhült meg szegény, szegény. Kinyújtotta magát. Bágyadt duruzsolás volt a fülében, megnyugodott. Ez olyan volt csak, mint valami erős, nagy álmosság. Egyszerre figyelni kezdett: hallotta a zongoraszót, odafent, a szobában. Csendesen pihegett és hörgött és várta, hogy ez mikor múlik majd el. Sőt, hosszúnak találta az időt, és úgy jött, hogy addig elfoglalja magát valamivel.

Szembe vele, az állványon, ott állt a tájkép, és most, a lámpa enyhe fényében, látta megint a csendes mezőt és hátrább a hegyeket. Kék hegyek voltak, mögöttük öblösen kitágult az ég - szélesebb lett, és a lenyugvó nap fényében úgy tűnt, a melódia onnan túlról árad. Most látta a hibákat is. Több kéket kellett volna keverni az égbe, hogy messze, messze kitáguljon a perspektíva - és elöl, bitümmel talán, mélyíteni az árnyékokat. Ide, vastag ecsetvonásokkal, egy széles fát kellett volna tenni - odébb még két dombot és vöröses napfényt, igen, ezt úgy kellett volna, ezt meg így. Ó, érezte, milyen szép és nagyszerű lett volna így az egész - és hogy ő eredetileg így akarta, de az anyag nem engedelmeskedett. Most azonban egyszerre közelebb került az egészhez. Most képesnek érezte magát, hogy egy szempillantással elmozdítsa a hegyeket helyükből, és a napot lejjebb szorítsa.

De világosan érezte azt is, hogy egész közel kell akkor kerülnie a tájhoz. Tétova kezeivel egy csomó barna festékbe markolt, a kép alján, elöl, egy kígyózó ösvény indult befelé - ennek az oldalára lerakta a barna festéket, és egy erős, plasztikus föld-domb lett belőle. Még jobban ki kellett hozni a távol mélységeit: - egyik lábával a kép aranyos keretére lépett, a másikkal rádobbantott az ösvényre. Két keze tele volt színekkel, óvatosan megindult az ösvényen, megindult, be, a hegyek felé. Sárgát és zöldet vitt, a kék hegyeken túl, hogy bekeverje az ég színei közé. Hátul, a sötétzöld erdő, amit még délelőtt festett, közelebb jött - futni kezdett, és nemsokára a fák nehéz árnyékában haladt -, átszűrődő, vörös napfény omlott a leveleken keresztül, de a nyirkos, párás talaj lilásan hideglett már az éjtől. Végre kiért az erdőből, átgázolt a folyón - és ekkor egészen közel, égbe meredő csúcsokkal zárta el szemeit a hegylánc. Az ösvény hágónak vezetett - keresztülfutott két hegy nyergén -, és ekkor... ekkor... ekkor dobogni kezdett szíve... titokban ekkor ujjongva érezte már a rettenetes, bódító felszabadulást... érezte, hogy pupillái hogy tágulnak, mint mikor világosság csap először a született vak agyán keresztül.

Ez egy sötét sziklafal előtt történt, a hegylánc csúcsvonalán, melyen túl visszabukott már a hegy, és kitágult a Tér. Remegő inakkal lépett még egyet előre - ekkor, még félig odaát, még érezte testét, ezt a különös, érthetetlen, fájós valamit. És fülében, a ködön keresztül egyszerre harsant fel ezer és százezer torokból a mennydörgés - mint mikor az ébredő álmában hallja az ébresztőóra rettenetes kiáltását. A világosság éles, mennydörgő muzsikája harsogott fel a végtelen űrből, odaát, a kék hegyeken túl - utoljára érezte a rémületet, de ez már boldog megdöbbenéshez hasonlított és ijedt, kacagó gyönyörhöz... még egyet lépett, a világosság elöntötte lelkét, hangosat, nagyot nevetett, kitárta kezeit a napig...

Minden eszébe jutott és rámeszmélt.

Ó, a rettenetes álom!

Megráztam magam, s kinyújtóztam. Mint aki messzi útról érkezett, és sötét tájakon járt. Ó, itthon voltam megint, én kedvesem és kinyújthattam magam - nevetve ágaskodtam és körülnéztem. Igen, ez volt az a vidék, ahol az álom elfogott - a messze, világos tájék, távol a térben, amint kiáradt belőlem a tér és idő, fényes gőzök gomolyogtak. Összefogtam egy marokkal a gőzökből, és izzó folyadékká sűrítettem - izzó golyó lett, és ezt felraktam az égre. Még világosabb lett most... ráfújtam a gömbre, és borzongó kéreg lett belőle - hegyek, völgyek és ligetek rajzoltak tarkán, mint a szappanbuborék színes rajzai.

Én e színes rajzot összefogtam, elkevertem, és hirtelen kiformáltalak belőle, én kedvesem. Én kedvesem, szép és vágyakkal teli. És bolyongva kerestelek.

Azon a távoli, zöld csillagon ültél. Odaszálltam hozzád, leültem melléd, egy halk, olajhangon daloló liget szélén, és mosolyogva és fáradtan így áradt belőlem a fény és a hang:

- Én kedvesem, borzasztó álmom volt, elmondom neked. Nevetni fogsz, és nem érted meg majd. Íme, én milyeneket tudok álmodni, milyen furcsákat.

- Oly soká tartott ez az álom... és oly nyomasztó volt... és érzésekkel teli, amiknek itt a világosságban és a térben szinte értelme sincs - oly sötétek, oly elnyomottak, elnyomott valóságok, gyermekes tévelygés...

- Képzeld el, hogy nagyon sok hozzám hasonló között voltam, egy egészen kicsi golyóra zárva. Nagyon régen és sokáig voltunk ott... igen ám és úgy volt, mintha ezt a golyót, erdőkkel, hegyekkel és színekkel nem mi csináltuk volna... hanem ezt úgy álmodtam, mintha az is egy élő szörnyeteg lett volna, ami szült minket...

- Igen ám, a Föld... Tudod-e, hogy van az álomban? Az álom sötétség és szorongás és félelem... Tele voltunk félelemmel mindannyian... ó, rettenetesen féltünk! Úgy volt, hogy nem szabad elmozdulni e fekete szörnyeteg hátáról... és mindannyiunknak egyetlen alakja volt csak... képzeld, én kedvesem...

- Rajtam egy nehéz és szorító ruha volt, én kedvesem, kemény csontokból és puha húsból... és a fejemen csontgolyót hordtam, és két nyílás volt csak e golyóban, melyen keresztül kinézhettem a szabadba és fel a csillagos égre... És képzeld, borzasztóan féltem, és azt hittem, nem szabad levetnem ezt a ruhát - ó, képzeld - alig mertem hozzányúlni ehhez a ruhához, mert attól féltem, hogy kiszakad... nem furcsa? - és még sokan, akik velem voltak, éppen így féltek.

- És ha felemeltem a lábam, egy izmos és szívós szalagot éreztem, ami hirtelen visszarántotta a lábam a földhöz, amiről felemeltem... Ezer ilyen szalaggal voltunk lekötözve mindannyian... ó, álom, álom, álom... és akkor ez úgy volt, mintha nem is lehetne másképpen...

- És egyetlen félelem lakott mindannyiunkban... a fekete szörnyetegtől féltünk, ami tele volt szájjal, és úgy volt, hogyha levetjük a ruhánk, elnyel és megesz minket... és hogy akkor mi elmúlunk, és nem leszünk többé...

- Ó, borzasztó volt ez a félelem... Vacogva és remegve járkáltunk mindannyian, hogy le ne rántsuk rólunk e ruhát... és ezt úgy neveztük: halál, halál, halál... Igen: e szó alatt: halál... ó, furcsa álom... e szó alatt nem ébredést értettem, mint itt veled, a szabadban is, hanem ezt értettem: elmúlás. Ó, álom!

- Eleinte összeverődve éltünk, vörös és haragoszöld erdőkben és verekedtünk... Különös, zajos hangokat kiáltoztunk át egymásnak... nem belülről, az agyunkból jöttek a hangok, hanem a húsruha torkán keresztül... ó, képzeld el kedvesem! mintha kívülről vennéd a hangot, amivel hozzám szólasz...

- És tudod-e, hogy sokan voltunk és verekedtünk és futkároztunk e kis golyó tetején... és e vizeken keresztül átszorongattuk egymást a másik féltekére... És én hol kicsike voltam, hol nagy... de mindig ebben a ruhában... és mindig azzal a rettenetes félelemmel...

- Én nem tudtam, hogy álmodom... És néha percekre megszűnt az álom, és akkor csak sötétség és üresség volt.

- És ez sokáig tartott nagyon. Hol mélyebb volt az álom, hol engedett kissé... de nem szűnt meg a félelem, a szörnyetegtől való szörnyű félelem.

- Ó, én kedvesem, rettenetes volt ez a sötétség... mert nem volt fény sehol, valami vörös borzongást neveztünk fénynek, de nem az volt.

- Ó, és az ijesztő álom vacogásában gyakran és sokféleképpen jelentél meg előttem, én kedvesem.

- Ruhában voltál te is, és kinyújtottad felém a karod. Olyankor egy pillanatra mintha ritkult volna az álom, és én a felszín felé közeledtem volna... És mintha egy pillanatra hallottam volna a zenét... De akkor magadhoz öleltél és összeszorítottál... és a következő pillanatban már te voltál a szörnyeteg, aki elnyel... úgy hívtalak: Természet.

- Néha puhán jöttél, és a fejem simogattad... és én ismét egészen kicsike lettem, és félve és szepegve elbújtam a te testedbe a szörnyeteg elől... Elbújtam, és te betakartál meleg húsruhádba, és azt mondtad: "kicsi fiam", és ennek az volt az értelme, mint most e zenének körülöttem és bennem - e zenének, melyet dalolok. Elnyeltél magadba - és ekkor megint te voltál a szörnyeteg, mely él, míg én elmúlok... Ó álom! Természet: így hívtalak.

- Néha elbújtam félelmembe, és menekülni akartam... de a mélyből tüzes szemek figyeltek éhesen - és megint te voltál, borzasztó arccal, behajló körmökkel. Neked mentem, és félelmemben megöleltelek, hogy megijesszelek és megfojtsalak - de én jobban féltem nálad akkor, és te jobban tudtál ölelni és fojtani.

- Aztán, az álom vége felé, nem bírtam tovább a rettegést, ezt az oktalan lidércnyomást. Egyszer egy templomban voltam, és az orgonában megszólalt a zene - igen, ez volt az, idekint, a szabadban szólt a zene bizonnyal, és én odaát, az álomvíz fenekén, meghallottam néhány ütemét. Ott jajveszékelt és dörömbölt az orgonában, kezembe hajtottam a fejem, és hallgattam, de nem értettem egyetlen szavát se.

- Nem értettem egy szavát se, de akkor az orgona szavára egyetlen pillanatra, tompán, bután és haloványan, felrémlett előttem, hogy álmodom. De ez egyetlen villanás volt csak - és a következő pillanatban kavargó köd borult megint az öntudatomra -, s nem ébredtem fel. Csak kétségbeesett dac és nyugtalanság maradt meg az egészből, és az az érzés, hogy meg kell szabadulnom mindenáron...

- Ekkor különös gondolat ötlött fel a zavarból. Úgy látszik, a gyötrelmes erőlködésbe, hogy felébredjek - mert elviselhetetlen volt nekem e perctől kezdve az álom -, innen, az ébrenlétből, az öntudat halvány emléke világított át hozzám s megnyugtatott.

- Ostobaság - így szóltam magamhoz. - Mindez talán csak rémkép és hazugság, a Föld kemény porával, mely elnyel és megfojt s leláncol. Rémképekkel ijeszt engem e sötétség - alkotni fogok én egy másik szörnyeteget, az ő arcára egészen, és akkor én is olyan erős leszek, mint ő, a Természet. És a lidércnyomás nincs többé. Hahó! megijesztem a Természetet!

- Én kedvesem, és akkor lehajoltam a Földre, és járkáltam megint az erdőben, és figyeltem a Természet szörnyű kísértetét, mely az álomban valóság volt. És megnéztem hegyeit és völgyeit és ama kísérteteket is, melyeknek arcából az én arcom formájában rémített a kísértet.

- És dolgozni kezdtem. Egy kifeszített lapra, vagy nehéz agyagból formálva ki, alkotni kezdtem, hogy kiformáljam a természetet. Ó álom, ó rossz álom - a kezem le volt kötve, szalagokkal a Földhöz -, bénán és kínlódva kapkodtam az anyaghoz, és átkozódtam és jajveszékeltem... nem lehetett! össze volt kötve a kezem, és a márvány darabokban vált le a szoborról, és a vásznon zagyva színek kavarogtak. Ismered az álmot? mikor megbénul a kéz.

- Egy este pedig ott ültem a munka előtt, és kétségbeesetten néztem, kényszerzubbonyában testemnek, leláncolva a szörnyeteg meztelen mellére. És ekkor, álmomban, megint megjelentél előttem, én kedvesem. Ekkor egy pillanatra megint hallottam a zenét - ó, én kedvesem, az álom gyötrelmében, egy pillanatra, azt hiszem, megismertem az arcod, és tudtam, hogy te vagy az... És ekkor gondoltam, megölellek, beléd fogódzom, mert te kívülről jössz, az ébrenlétből, és beléd fogódzva, elrántod a láncokat és köteleket, és én felébredek...

Mikor ezeket mondtam kedvesemnek, felálltam, és kimutattam a csillagos térbe.

- Nézd - mondtam neki mosolyogva -, látod ott azt az üstököst? Szelíd csóvája hogy lebeg az űrben. Nem emlékszel rá? Ismerd meg: ez az üstökös egy mozdulatomnak az ég vásznára rajzolt képe: mikor álmomban a füledhez hajoltam, és megcsókoltam egy hajtincsedet. Akkor teremtettem, öntudatlanul.

És millió mérföldnyire onnan egy alakuló nebulát mutattam kedvesemnek: ködfoltok kavarogtak, egy naprendszer. Középen golyó forgott, hasonló ahhoz, amit álmomban láttam - és rajta távoli, kék hegyek, hasonlóak ama képhez.

- Nézd - mondtam neki mosolyogva -, ez született, mikor álmomban egy délután szorongva és reménytelenül azt mondtam magamban: szeretlek - és nem tudtam, miért fáj ez úgy, e jelentéktelen és félelmes ige. Akkor szakadt ki belőlem, és én aludtam.

Most a tér közepén egy mély, sötét Éjszakára mutattam, mely üres volt belül, és semmi fény nem hatotta át.

- Nézd - mondtam neki mosolyogva -, innen kiszakadt és elmúlt az élet, egy este, mikor álmomban megöleltelek, hogy megszabadíts a lidércnyomástól - és te álmomban elárultál a Szörnyetegnek, és én azt hittem, elmúlok.

Kedvesem megszánt engem e szörnyű álmom miatt, és megölelt s a feláradó fényben és zenében, a tenger felett, melyet én teremtettem - megkérdezett engem.

- És mondd, hogy történt az ébredés?

- A hegyek felé mentem, az álom kínjában és szenvedéseiben, én kedvesem. A hegyek felé mentem, és rettentő, fuldokló gyötrelmemben, mert azt hittem, elmúlok, így kiáltottam fel: Isten! Isten! és kinyújtottam kezem, a saját képemre alakot rajzoltam az égre. És megnyomtam kezem, hogy jól belevéssem a rajzot az égbe - és akkor egyszerre éles fájdalom lepett meg, és kinyitottam szemem: íme, a kezeim a saját testemet tapogatták, és végigfutottak fejtől csípőig, és végigszorongattam önmagamat.

Nagybátyám, Bohus Ervin, szőke és kék szemű ember volt, arcvonásai a kemény munkában kiélesedtek. Apám úgy beszélt róla, mint kérlelhetetlen és hideg self-made manről, aki kezdettől fogva egyetlen irányban haladt, érzések és indulatok felett áll, és soha nem gondol egyébre, arra a felfelé vezető útra csak, melynek tetején cél és eszköz egy: a vagyon s minden, amit magával hozott. Három év alatt ötszázezret teremtett. Azt hiszem, apám nem szerette: példaképnek állította elénk, és magasztalta, de elhallgatott olyankor, mikor - az ő hatása alatt - mi is magasztalni kezdtük. Néha eljött hozzánk, hátratett kezekkel sétált fel és alá, maga elé nézett, és különös, kemény és rövid szavakkal beszélt velünk. A pénzről beszélt és mindenről, amit azzal szerezhetünk: függetlenséget, nyugalmat, biztonságot e bizonytalan világban, önbecsülést és mások szeretetét. Kínos szigorúsággal vigyázott különösen a külsőnkre, néha hirtelen nézett ránk, egy nyakkendőt megigazított, a mi felszerelésünk érdekelte; "meg kell venni" - mondta rögtön, mihelyt valami hiányzott. Én mindig zavarban voltam, mikor nálunk volt, a szívem dobogott, az ő sok pénzére gondoltam, nem mertem vele beszélni, csak ha kérdezett. Tudatomban igazat adtam apámnak, de néha lopva néztem az arcára, és valami titok után kutattam. Mindnyájan nagyon komolyak voltunk, és tág szemekkel néztük őt, és útra készültünk - és akkor úgy rémlett nekem, hogy szemüvege mögött hirtelen tréfás és gyerekes hunyor villant föl pillanatra, és mintha hirtelen ilyesfélét akarna mondani nekünk: "De hát ne ijedjetek meg azért, csacsik, hiszen nem olyan komoly ez, és talán nem is kell nektek az a sok pénz és talán nem kell nekem se, és talán azért gyűjtöm csak, hogy egy nap minden pénzért törmelékcsokoládét vagy ilyesvalamit vegyek, és együtt megegyük - egy millióért törmelékcsokoládét, nem volna jó?" De hamar elkomolyodott.

Néha elmentünk hozzá, és félve és illedelmesen üldögéltünk a nehéz bőrszékekben. "Igenis, Ervin bácsi" - mondtuk és kiegyenesedtünk, ha hirtelen, kurtán és röviden ránk szólt. Otthon szigorúsága engedett, és gyakran láttuk mosolyogni. Furcsa, gyermekes mosolya volt, amit valamikor, nagyon régen szokhatott meg, és ami most úgy jelent meg az arcán, mint valami emlék, idegenül: a szájszöglete kicsit remegett, mikor mosolygott. Vacsoránál szinte vidám lett néha: történetek jutottak eszébe, és ravaszul nézett körül. Lopva, fojtott hangon mondott el holmi anekdotát, és mikor mindnyájan nevettünk, hirtelen megfogta a felesége kezét és megcsókolta. Én az asztal végéből remegő feszüléssel figyeltem az arcát, és megpróbáltam elképzelni, mit érezhet ő, a gazdag és hatalmas. Ez a mozdulata zavarba hozott, és kínos várakozással néztem a feleségére, és valahogy rosszul esett ez a kézcsók. Az asszony engedte a kezét, mint egy tárgyat: az én ködös gyerekfejem úgy érezte, hogy ez nem jó, hogy az asszonynak zavarba kellene jönni, visszahúzni a kezét, elpirulni, vagy általában valaminek történni kellene erre, hiszen mindent tőle kapott, az én nagybátyámtól, a nehéz selymet és csipkét és a fehér szobát.

Vacsora után az asszony zongorához ült, és fehér kezei nyugodtan pergették a billentyűket. Mi a zongora köré álltunk, és nagybátyám hátul egy karszékbe ült és szivarozott. És a homályban elereszkedtek szemei, és szája és két ujja ernyedten engedte el a szivart, és maga elé nézett - és én akkor elszoruló szívvel éreztem, hogy a melódiára figyel, és hogy a melódia valami ismeretlen és borzasztó dolgot jelent: a tehetetlen melódia, melynek nincsenek szavai, tehetetlenül és vadul dörömböl a zongorából, hogy megértesse magát, mert mondani akar valamit, fenyegetőzni és sürgetni, és kétségbeesetten figyelmeztetni valami szörnyű panaszra, ami utolér a hátunk mögött, és fejünk felett van már - a vonító melódia, mely koponyánk ajtaját kaparja szűkölve, hogy bebocsássuk, de beszélni nem tud, mert nem adattak néki szavak.

De akkor az asszony arcára néztem, és láttam, hogy nem figyel a melódiára. Az arca hideg volt, és az orrát fintorgatta, és láttam, hogy másra gondol. Ekkor nehéz, hideg, rémület szállt meg, mikor láttam, hogy ő nem figyel a melódiára, és másra gondol.

November egyik első napján nagybátyám hat órakor elment a nagyvállalkozó irodájából, nehéz kabátját felhajtotta, mert köd volt, és automobilba ült. Hat óra lehetett. A felesége születésnapja volt, és ő négy hónapja készült erre a napra. A vállalkozás sikerült, s ezen a napon a nagy, párizsi útról akart beszélni a feleségével, az ő második nászútjukról. Most egy vakító és ingerlő tréfát gondolt ki, amire rég készült, azt a módot, amivel tudatja majd a feleségével, hogy a vállalkozás sikerült, és hogy elutaznak. A kabátja két zsebét teletöltötte arannyal, duzzadtra töltötte, és az automobilban furcsán mosolyodott el. Bemegy a feleségéhez, és halkan járkál a puha szőnyegen. "Mi van a zsebedben, hogy tömheted így tele" - kérdezi a felesége, és ő odamegy, és a felesége a zsebébe nyúl.

Nagybátyám sápadt volt: egyszerre látta a fehér kezet, amint a hideg aranyak közt turkál - hideg, fehér kéz az éles, villogó aranyak közt -, és összeborzongott.

Az automobilt elküldte, lassan ment fel a lépcsőn, és halkan nyitott be. Az előszobába nem jött ki senki. A felesége szobája felé tartott, előre mosolygott már, s borzongott előre a tréfán - óvatosan nyomta be az ajtót, de nem talált bent senkit. Körülnézett, és becsengette a szobalányt.

- A nagyságos asszony elment?

- Igenis, öt órakor. Különben egy levelet hagyott az íróasztalon. A kis bőröndöt vitte.

Nagybátyám elolvasta a levelet. Első gondolata a szobalány volt, hogy vajon az nem nézett-e oda, vagy nem olvasta-e. Egy kicsit elpirult. Köhögött, és a levelet rendesen becsúsztatta az egyik zárt fiók résén, még lökdöste is kevéssé egy papírvágó késsel, mert a csücske kiállt. Egy pillanatra leült, aztán megint eszébe jutott a szobalány.

- Jól van, Anna, köszönöm.

Nagybátyám aztán felhajtotta a gallérját, tétován álldogált két percig, eszébe jutott a nehéz köd odakünt az utcán és a hideg levegő.

A homályos lépcsőn lefelé menet mintha távoli dübörgést hallott volna - egyetlen vonat dübörgött a távolban zakatolva, egyetlen vonat, amit lekésett; és most úgy rémlett, hosszú, hosszú, üres idők jönnek, és nem jön vonat - az állomáson éjszaka és sötétség, az őr lehajtja piros zászlóját: "Mehet" - sípol egy hang, az őr bemegy és lefekszik. Aztán sötétség.

Most úgy volt, mintha évek óta nem látta volna. Ez volt különös, hogy nem haragudott. A távoli vonatot figyelte magában, és elviselhetetlen irigység és hideg gémberedett szívében. Nem haragudott rájuk, irigyelte őket, és homályos szavak bukdácsoltak mélyen, mélyen, a megbénult tudat fenekén: könyörgő szavak, amikkel a feleségének könyörgött, hogy miért nem vitte őt is magával - szívesen álldogálna a folyosókon, a dübörgő vonatban, és nézné, tisztelettel és mohón, nézné, hogy azok hogy csókolóznak. Hiszen ő csak egy tréfát akart csinálni, már előre mosolygott ravaszul, és beszélni akart: és akkor egyszerre durván a szájára ütöttek.

Ezt kalapálta valami a fülében, de ködök gomolyogtak. Most aztán igazán nagyon fázott. Hová menjen? A vonat mozdonyára gondolt és a lihegő gőzökre.

A mellékutcákba jutott, este kilenckor. Nagyon fáradt lett. Igen szeretett volna egy kályhát találni és meleg ételeket. Egy kis korcsma villant fel hirtelen, ahová diákkorában járt, bablevest evett, nők szolgáltak ki. De ezt rögtön elfelejtette. Hanem ekkor alattomosan elmosolyodott - igen - mondta magában -, igen, itt a mellékutcában... Ezt is diákkorában fedezte fel... Nők járnak arra... nini, hogy nem jutott eszébe...

Szép nők, meleg ruhákban. Rögtön talált egyet, bátortalanul szólt is hozzá, de tudja isten, miért, az nem állt meg... Végignézte és továbbment. Nagybátyám kísérte egy darabig, s fáradt feje holmi aljas, régi szók után dadogott... Talált egyet, durva és trágár szó volt. Félhangosan mondta párszor, de a lány nem hallotta meg. Nagybátyám reszketve kotorászott zsebeiben, és egy csomó aranyat szedett ki. Ránézett, pergette az ujjai közt. Utolérte a lányt, reszketve a szoknya zsebe felé akart nyúlni, de nem találta el... az aranyak lesiklottak a szoknya ráncai közt, a nyirokba: a leány nem hallotta meg a csörgést, továbbment.

Nagybátyám nem bírta tovább szusszal. Az utcasarkon megállt, és tűnődve, keserűen görbült le szája. Istenem, mi történt... istenem, mit felejtettem el... Meleg pára fújt az arcába, egy konflisló állt mellette, és fújt, a nedves utcán. Egyszerre végtelenül megsajnálta a lovat. Megsimogatta az orrát, nedves, könnyes szemébe nézett. Aztán belemarkolt az aranyakba, és a szája elé tartotta. A ló beleszagolt az aranyak közé, és szertefújta. Nagybátyám odaszorította a szájához, s kényszeríteni akarta. És ekkor sírt nagybátyám.

Másnap reggel találtam rá, iskolába menet. Még sötét volt, lent, a Duna-parton a hajó lámpái égtek. Nagybátyám a lépcsőn ült a sűrű, hajnali ködben, két lábát felhúzta, hogy ne érje a víz. Fütyürészett, és ugrómacskát játszott az aranyakkal; egyenként pörgette őket: az aranyak koppanva pattantak le a lépcső széléről, s kettőt-hármat ugrottak a vízen... Vidáman pislantott rám, mikor meglátott: a szája tele volt csokoládéval, valahol törmelékcsokoládét vett, és azt reggelizte, és az arcát bemaszatolta a barna péppel. Leültem melléje a lépcsőre.

- Látod, te szamár, így kell - mondotta anélkül, hogy felém fordult volna. A hangja olyan volt, mint mikor idősebb fiú tanítja öccsét. Két sapkás ember tartott feléje negyedórával azelőtt, hogy odaértem, egy munkás hívta őket telefonon.

Vasárnap délután találkozunk.

Talán a feketémbe volt elvegyítve a méreg vagy a cigarettámba. Elszívom a cigarettát és az utcára mék. És akkor érzem, hogy kúszik fel a koponyámba. Ki ismeri közületek?

Valami nagy csodálkozással kezdődik. Eszembe jut, hogy délelőtt hangosan énekeltem, aztán felindultam, sírtam egy levélen, a szeretőmre gondoltam, nagy, mérges pisztollyal főbe akartam lőni magam, de úgy, hogy durrogjon, villámlás, mennydörgés, zuhanás. Nirvána, fekete szárnyak suhogása, csöndes temető, holdfény, bosszú, halál. Keresztbe egy fekete angyal. Miszticizmus, Ding an sich, feltámadás. Végtelenség.

Mi volt ez délelőtt? Egy szót se értek az egészből. Hiszen az egészből egy szó se igaz. Sok ember jár, jönnek-mennek. Vasárnap délután kibújnak a lyukakból a munka rossz szagú sajtkukacai, és úgy tesznek, mintha nekik is szabadna élni, sőt csakis nekik. Kimennek hintázni a Városligetbe. Hangosan beszélnek, mi is itt vagyunk, mondják, sőt csakis mi vagyunk itt. Nem értem, nem értem, nem értem az egészet. Nem értem, mit csinálnak. Szeretném megkérdezni valakitől, hogy miért van ez a tolongás. Ez az ember, aki most szembe jön, mért nem megy ellenkező irányba, hát nem mindegy? Nekem egészen mindegy. És miért állnak egymás mellett a házak olyan fontosan: a villamosok is milyen fontoskodva, milyen hangosan csilingelnek. Mindenki olyan biztosan siet, jön-megy - mintha valamire készülnének itt. Mire készülnek itt, kérem szépen? Én nagyon jól tudom, hogy semmire se készülnek, hiszen ezt már évek óta látom így, és semmi nem jött ki belőle. De hát mi a fontos akkor?

Az embernek fontos a keze meg a lába meg a feje. Az igaz, már az elemibe tanultam, hogy a kéz kell, hogy az ember dolgozzon vele, a szem is kell, hogy az ember lásson vele, a száj is, hogy egyék vele. Az egyes részeknek tehát van célja. De mi célja van az egész embernek? Az egész embernek semmi célja nincs. De igen, aszongya, mert az egész ember a társadalomért van, igaz, persze. De mi célja van az egész társadalomnak. Hja, úgy.

Mégis furcsa, hiszen délelőtt értettem. Igen, igen, már emlékszem. Délelőtt azt mondtam: Végtelenség. Semmi. Tudom, tudom, nagyon messze, annál is messzebb. Jó, hiszen elhiszem és értem is, de jelent ez valamit nekem? Délelőtt jelentett, mert izgatott és érdekelt. Ha nem érdekelt volna ez, elaludtam volna. Ezek is elaludnának, ha rájönnének, hogy semmi célja ennek a sürgés-forgásnak. Ők azonban azt felelik: de bizony, azért nem alszunk el, kimegyünk a Városligetbe szórakozni, hintázni, célba lőni, nem unjuk el magunk!

Hm. Hát én mit csinálok olyankor, mikor nem unom magam így? Homályosan, ködön keresztül emlékszem. Igen, igen, könyvek, eszmék, sírok, nevetek, felindulok, a szeretőmre gondolok, meg akarok halni, de dörgő felhők közt zuhanni mélységekbe - és azt mondom: Végtelenség. Úgy, persze. Hát én így szoktam szórakozni, azért nem untam magam eddig.

Nekem hát ez ugyanaz, mint nekik a hinta meg a célba lövés. De hát hogy is van csak akkor a világ? Lássuk csak.

Kezdetben volt az Unalom. És mondá az Úr: legyen Szórakozás, mert így elalszom. És gondolt magának kis golyókat, és lökdöste őket jobbra-balra. Hat napig így szórakozott az Úr. Hatodik nap délután nagyot ásított, majdnem elaludt megint. És gyorsan gondolt magának embert.

Az ember nagyot ásított, és majdnem elaludt. Gondolt magának istent, és hintázott rajta, célba lőtt vele hatezer évig a Városligetben. Én is köztük voltam, és eluntam magam. Gondoltam magamnak Igazságot, Életet és Halált, csakhogy el ne aludjak. Gondoltam magamnak szeretőt és könnyeket és rettenetes fájdalmakat, hogy el ne aludjak. Nem emlékszel? Délelőtt sírtam, és fejemet a padlóhoz vertem.

De hát ez mind csak játék volt, mert hiszen nem lehetett komoly dolog, elmúlt. Az abszolút, az egyetlen igaz állapot tehát az Unalom. Borzasztó.

Borzasztó. Ezen se tudok felindulni. Mindez nagyon szép és nagyon előkelő: az egész élet tehát küzdelem az unalom ellen. Jó, jó, nagyon szép. De hogy magyarázzam el ezt nekik? Meg lehetne írni egy nagy filozófiai munkába, vagy verset lehet írni róla. Visszafordulok a József körúton, és eszembe jut egy barátomnak egy verse, ahol trombitának nevezi magát.

De hiszen ez nem igaz, az ember nem trombita. És nekem ez a vers tetszett? Persze szórakoztatott, hogy az ember trombita.

Nem, nem, ez elviselhetetlen. Milyen hangosan beszél mindenki. Átmegyek a másik oldalra. Nem érdekel, nem érdekel. Mit tegyek. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy mind szamarak, mert hiszen világos csak olyan agyvelő lehet, amelyikbe semmi sincs beleírva. Akkor hát mit néz engem az az úr odaát? Nini, idejön, ismerős.

Hogy hogy vagyok. Köszönöm, jól. Tegnap elvesztettem a vagyonomat. Köszönöm, nagyon jól. Jól, jól, jól. Tramtadaram. Parancsolja, hogy még egypárszor elmondjam? Elmondhatom. Hogy egy kicsit ideges vagyok? Dehogy vagyok ideges. Ön azt kérdezte, hogy vagyok, ez tehát nyilván érdekli önt. Nézze, kérem, azt a házat. Látja, ott a negyedik emeleten egy szenvedélyes természetű úr most harapja le a szeretőm bal fülét, szerelmi elvakultságban. Köszönöm, nagyon jól vagyok, azt hiszem, el fog rohadni a lábam, egy nagy daganat van rajta. Pardon, ön azt kérdezte, hogy vagyok. Hát most hallgassa végig, ha érdekli. Látja, engem nem érdekelt, de önnek nyilván fontos. Tehát tudja meg, hogy a hasam is fáj, most veszem észre. Óhajt még valamit tudni rólam, vagy már talált valami más szórakozást? Alászolgája.

Elviselhetetlen. Mért mosolygott ez az ember? Hiszen egészen bizonyos, hogy semmi célja nincs az arcának.

A szeretőm levelet írt. Kérem, fontolja meg, azt írta. Mit fontoljak meg? Kérem, nagyon szívesen megfontolom, ha tetszik. Mit tegyek.

Az az ember, az az ember, mit akar az az ember? Az is felém tart és mosolyog. Persze, ismerem. Átmegyek, borzasztó, hiszen ez is megszólít.

Hiába, az ember jön felém. Olyan léptekkel, mint valaki, akinek igen fontos elintéznivalói vannak. Rám néz, köszön, megfordul, mosolyog, megáll. Én is megállok. Összenézünk.

Mi tetszik? Hogy mit csinálok? Azért állított meg, kérem? Hát kérem, tessék mondani, mi tetszik? Kérem, ön megállított engem, hát tessék megmondani, van valami mondanivalója? Mit néz, kérem? Ön megállított, beszéljen, miért állított meg?

Ráordítok:

- Mi tetszik? Miért állított meg?

Néz és vigyorog. Csak úgy, mondja. Hát nincs semmi mondanivalója? Csak úgy! Csak úgy megállított, és nem is tudja, miért?

Pofon verem, hogy elesik. Rátaposok, kitaposom a belét, széttaposom a flaszteren, mint egy rohadt barackot, csak egy folt marad belőle.

Továbbmegyek.

És most mi lesz? Jöhet még, ami érdekel? Igen, emlékszem. Ezt úgy szoktam mondani: a Halál - és borzongó érdeklődés fog el olyankor. Végtelenség, mondom olyankor. De hiszen nem is igaz, a Halál se igaz. Ezt is csak kitaláltam az Unalom ellen: csörgő játékszer volt, és mindenféle pántlikát akasztottam rá, ilyen felírásokkal: Megsemmisülés, Nyugalom, Végtelenség, Öröklét. Csak ezeket a szavakat nem használtam: Semmi és Unalom. Különben pedig mit jelent az, hogy Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank? Ez éppen annyit jelent, mint a Végtelenség.

Egy morgue-kocsi jön szembe, fekete mázas, otromba hajó. Kocsis, hé - álljon meg, fáradt vagyok; - játékszerem, az Eszme, kiesett kezemből. Kinyitom hátul az ajtót: - hűs levegő csap meg. Bemászom a felső rekeszbe. Két hullát szétütök, helyet csinálok magamnak, nagyot, hosszút ásítok, behunyom a szemem, és akkorát nyújtózkodom, hogy a csontjaim beleropognak. Mehet.

Reggel apróhirdetés jelent meg a lapokban, ilyen tartalommal: "Ügyes könyvelő kerestetik, azonnali belépésre. Kereskedelmi iskolai bizonyítvány előnyben részesül. Cím a kiadóhivatalban. 22453."

Nyolc óra tíz perckor a Külső Stáció utca hat alól egy szőke fiatalember megindult: ennek a fiatalembernek oldalra volt fésülve a haja. A Tisza Kálmán téren jött keresztül, egyet gondolt, és a Kenyérmező utcába fordult és lejött a Rákóczi útra.

Nyolc órakor a Síp utca tizenkilenc alól egy szőke fiatalember jött ki, akinek a haja fölfelé volt fésülve: innen magyarázható, hogy előbb indult, mert a fésülködéssel kevés baja volt. Az Erzsébet körúton így szólt a fölfelé fésült fiatalember: "Lemegyek - így szólt - a Rákóczi útra, ott villamosra ülök, és bent vagyok a Belvárosban."

Így ábrándozott az életről ez a fiatalember, és lejött a Rákóczi útra. A Munkácsy-kávéház előtt mindketten megálltak ("Megállóhely"), és várták a villamost. A fölfelé fésült fiatalember megállt az oszlop mellett, mert őt így tanították az iskolában. Az oldalra fésült fiatalember ránézett, és így szólt magában: "Némely ember úgy áll, mint egy rendőr, akkor is, mikor semmi szükség rá - továbbá némely ember mindig fontoskodik, még egy villamosmegálló előtt is" - és az oldalra fésült kezdett járkálni a járdán.

A villamos jött, a villamoson egy "Megtelt" tábla jelezte, hogy legföljebb még tizenöten szállhatnak csak fel. A fölfelé fésült fiatalember szorgalmasan előrement. Az oldalra fésült is rátette egyik lábát a lépcsőre, de a fölfelé fésült fiatalember gyöngén meglökte, és rálépett a lábára: egyúttal gyorsan felszállt. Az oldalra fésült visszahúzta a lábát, "Pardon!" - így szólt - és legyintett, mert közben a villamos nagyon megindult. Az oldalra fésült habozott egy percig, de aztán nem szaladt, hanem megvárta a következő villamost.

Fél kilenckor az oldalra fésült fiatalember megérkezett az Erdélyi Faipari Részvénytársaság igazgatósági irodájába, és kereste az igazgató urat. Az igazgató úr háttal ült a tapétás ajtónak, és mialatt az oldalra fésült fiatalember bemutatkozott, és előadta a hirdetési dolgot, nem szűnt meg írni. Nagyon sajnálom, mondotta az igazgató úr háta, az állást öt perccel ezelőtt töltötték be. Az állás, mondta az igazgató úr háta, semmi különösebb kvalifikációt nem igényel, s így az első jelentkezővel betöltötte. Nagyon sajnálom, mondta udvariasan az oldalra fésült fiatalember, mire az igazgató úr háta szintén udvariasan és sajnálkozva mosolygott, mire az oldalra fésült fiatalember némi habozás után megjegyezte, hogy akkor hát ő ajánlja magát, ami pedig ezek után, mondhatnám, tárgytalan volt. Ezek után az oldalra fésült fiatalember háttal kifelé lement a lépcsőn, gyalog járkált a Duna-parton, lehorgasztotta a fejét és igen intenzíven és erősen megkísérlette meggyőzni magát, hogy ha nagyon odafigyel, a végén mégiscsak sikerül egy elvesztett bugyellárist találni a kövezeten.

Az oldalra fésült fiatalember további történetét az Élet, ez a fölöttébb tehetségtelen drámaíró, kire fentebb hivatkoztunk, olyan hallatlan bárgyún és tehetségtelenül oldotta meg, ami még nála is szokatlan: jóllehet, bosszankodva megszokhattuk már, hogy banális és lehetetlen témákat dolgoz fel, Zola és más, elavult naturalista írók hatása alatt, majmolva, de meg nem értve e kiváló szellemek morális tendenciáit. Az író, aki differenciált és finom témákon nevelkedett, pirulva recitálja ezt a silány fércművet, mely szerint az oldalra fésült fiatalembernek például gyomorrákot kapott az édesanyja (gyomorrákot! micsoda gondolat! ilyet a hetvenes években írtak) és neki, nem lévén állása, el kellett menni a címirodába (címiroda! Ez meg egyenesen önképzőköri), onnan pedig, elseje lévén, elment munkásnak egy gépgyárba. Egyszer egy nagy gép előtt állt, így szól a történet, és ábrándozva nézte a nagy gépet, hogy milyen szépen működik. A nagy gép kárörvendve és vigyorogva sandított a fiatalemberre, és hangosan, tüntetően zakatolt, mint olyan valaki, aki tudja a kötelességét, melyet a gyárvezetőséggel szemben vállalt, nem ábrándozik, nem tűnődik, hanem végzi a dolgát. Az oldalra fésült fiatalember meghatottságot érzett, közel hajolt, és meg akarta cirógatni a nagy, zakatoló gépet. De a gép önérzettel, hencegve és mérgesen vakkantott egyet, és rálépett a lábára.

Az oldalra fésült fiatalember négy hónapig feküdt a kórházban, négy lábujját levágták és így tovább. A továbbiakat szinte restellem elmondani, de szükségem van rá, hogy a befejezést, melynek beállítása szempontjából a tanulságos történetre szükségem volt, előkészítsem. Az oldalra fésült fiatalember most vámszedő lett a Lánchídon (ez például egyenesen émelygős fordulat), aztán még cifrább dolgok is jöttek, egészen maguktól. Négy év múlva az oldalra fésült fiatalembert elhagyta a felesége, ő az ivásra adta magát. (Legalább itt szerettem volna valami eredetibb gondolatot, mert ez már szánalmasan ostoba: de így jár az ember, ha vén fejjel ráadja magát a naturalizmusra, és modell után dolgozik.) Nagyon öreg lett, nagyon elzüllött; egy éjjeli mulatóhelyen valami csúnya betegséget szedett föl, ami átterjedt az agyára, és szellemileg munkaképtelenné tette: - végre egy emberbarát megszánta, és helyet szerzett neki egy budai menhelybe, ahol napi hat krajcárért aludhatott. Ez egy csütörtöki napon történt, reggel korán felkelt, hogy átmenjen a menhelybe. De a lábai nagyon reszketnek a delirium tremens következtében, elhatározta tehát, hogy villamosra ül: a hat krajcárt megérte. Letért hát a Rákóczi útra, a Munkácsy-kávéház előtt megállt, a tábla alatt várta a villamost.

A fölfelé fésült fiatalember eleinte a könyvelésnél dolgozott az Erdélyi Faipari Részvénytársaság irodájában. Egy napon sok dolga volt, és hat óra után is ott maradt, mikor mindenki elment már. Ez alkalommal az emeletről leszökött az igazgató tizennyolc éves lánya, akit hisztériás rohamok s egy Krausz nevű hivatalnokkal szemben tanúsított sajátos viselkedése következtében mintegy házi ellenőrzés alatt tartottak. A fölfelé fésült fiatalember éppen akkor oltotta el a villanyt, és az igazgató leánya, aki azt hitte, hogy Krausz van odabent (tényleg, rendszerint az szokott ilyenkor ott lenni, csak véletlenül volt most ott a fölfelé fésült fiatalember, amilyen véletlenül az oldalra fésült is ott lehetett volna, ha ő foglalja el az állást) - és hevesen átölelte a fölfelé fésült fiatalember nyakát.

Az igazgató meggondolta magát, neki olyan mindegy volt. Odaadta leányát a fölfelé fésült fiatalembernek, és két év múlva bevette az üzembe. Sok dolga nem volt a fiatal társnak: Pesten maradt, néha elment a tőzsdére. Három év múlva vett egy automobilt, de ez az automobil egy év múlva, csütörtökön reggel elromlott, épp, amikor a fölfelé fésült fiatalember betelefonált érte a garázsba. A fiatalembernek sürgős dolga volt, és a közelben sehol kocsi. Bosszankodva elhatározta, hogy villamoson megy, és átment a Rákóczi út másik oldalára. A Munkácsy-kávéház előtt megállt, és idegesen pillantott meg a tábla alatt egy idősebb embert, aki mereven, vigyázva állt a rúd mellett, és várta a villamost. A fölfelé fésült fiatalember sétálni kezdett a járda szélén.

Két perc múlva jött a villamos. Egy "Megtelt" tábla jelezte, hogy legföljebb már csak huszonhárman szállhatnak fel. Az oldalra fésült öregember gyorsan felkapaszkodott. A fölfelé fésült fiatalember abban a percben tette rá a lábát a felhágóra: de mikor a szegény ember vergődését látta, visszalépett. Közben a villamos megindult: a fölfelé fésült fiatalember lemaradt, és várt a következő villamosra.

Az oldalra fésült észrevette ezt a jelenetet, és így szólt magában: "Milyen finom, szép gróf úr. Hiába, meg lehet érteni, hogy ezek az arisztokraták az élet szebbik felét kapják osztályrészül, őket illeti meg, mert a vérükben van."

És könnybe lábadt a szeme.

Az író harmadik hete dolgozott a drámán. Három hete visszavonultan élt, nem érintkezett senkivel: a botrány, ami ezt a kényszer-egyedüllétet előidézte, nagyon alkalmasan érkezett, irodalmi szempontból. Egyéb szempontokból egészen úgy hatott az íróra, mint ahogy akármilyen közönséges emberre hatott volna. Mikor az emlékezetes estén a nagy étterem asztalánál megjelent az oroszlánvadász, és szó nélkül karon fogta a sárga hajú nőt, egyébiránt jogos és régi tulajdonát, miközben a megrendült írót kézfejjel megütötte: - akkor az író egy pillanatra azt az egyszerű és elemi mérgelődést érezte, amit gyerekek tapasztalnak, ha egy erősebb fiú elveszi a vajas kenyeret. Látva a nő remegését, hirtelen úgy jött, hogy mérgesen kiöltse nyelvét az oroszlánvadászra, és hangosan kihirdesse: igenis, a sárga hajú nő magától eljött hozzám, és az enyém volt, maga pedig egy oktalan és bornírt barom, akárhány embert lőtt már agyon párbajban, maga, maga szarvasmarha.

De mindezeket nem tette, szépen, egyedül elment sétálni, sétált a Duna-parton, és ellágyult. Bolond fejével egyszerre rájött, hogy milyen jó egyedül sétálni. A munkások zsákokat vittek, a Lánchíd halkan remegett az éjben - és a Lánchíd közepén, egy pillér fölött, váratlanul, remegő izgalomban és még félénk ujjongással találkozott lelkével a Téma. Először csak halvány körvonalait látta meg, túl, a János-hegy sötét rajzában, aztán döbbenve, elálló szívveréssel ismerte meg a gondolat kemény magvát, melyet e hangulat ködösen emelt ki a mélyből. Mire lefeküdt, az egész dráma fel volt építve, felvonásokkal együtt.

Másnap aztán megtette azt a szépen fogalmazott és hihetetlenül lovagias nyilatkozatot a segédek előtt, hogy így meg úgy, őnagyságát mindig tisztelte, igényt nem támasztott rá soha, és szívesen verekszik érte, de kijelenti egyúttal, hogy az oroszlánvadász felháborodását maga is jóhiszeműnek és tévesnek bár, de jogosnak tartja. Ezután következett az oroszlánvadász heves bocsánatkérése, és az író körül csend lett. Lehet, hogy mások is sejtették, ő maga biztosan tudta, hogy egyszerűen gyáva volt, és félt a haláltól. Valószínű, hogy a nő is így tekintette az elintézést, kitűnő nemi ösztönével megszimatolta, nem tért vissza titokban sem, az író jól tudta, hogy megveti, mert nem akart meghalni érte. És csodálatos, erre a megismerésre, bár a nőnek igaza volt, az írót valami nagy nyugalom fogta el. Kissé csodálkozva, de könnyedén megállapította magáról, hogy tehát ő gyáva, és így nem érdemel nőt.

Ezekben a napokban saját magáról bizonyos objektív közönnyel gondolkodott: lírai élete nem érdekelte. Egész lelkét és minden képzeletét a Téma rabolta magának, önkívületben élt. Lázas kezei sebesen és nyugtalanul babráltak a mese nehéz anyagában - utcán, éjfélben, az ágyban, hirtelen jött rá, felugrott, szobájába futott, egy szót, egy mondatot írt le, egy színt rakott fel idegesen, így alakult a Dráma - keze-lába lassan, simán, kemény és nyugodt formákban bújt elő a kusza és zavaros anyagból. Egyik szál szülte, húzta a másikat - egyetlen szál összefogott mindent, és kacskaringós vonalaiban selyemgubót gömbölyített lassanként az író feje köré. A gubó egyre sűrűbb és nehezebb lett, de ő fogta a szálat, nem engedte ki kezéből, mert újra kell kezdeni, ha egyetlen ponton elszakad.

Egy nap lelkendezve futott fel szobájába. Egy képet látott meg útközben, emlékei közt kutatva újabb színekért - egy jellemző és éles vonást, mely alkalmas volt, hogy a Dráma gondolatát plasztikusan, keményen hozza a háttérből.

Három óra alatt, gyors, lelkendező szavakban írta meg ezt a jelenetet: az író, önmaga áll a hídon, szemben a lemenő nappal. Egy embert húznak ki a vízből. Megjelenik az asszony. Most ama kegyetlen és borzongató párbeszéd következik - kiderül, honnan jött az asszony és hogyan. És mindennek dacára, az elszéledő tömeg után együtt mennek el, sírva és remegve egymástól, a művész lakására: - és kiderül, hogyan lett akkor is, először, az övé.

Letette a tollat, felugrott, levegő után kapott. Izgatottan szaladgált percekig. Most, most érezte: a Dráma túl van legmagasabb pontján, ahová eddig emberfölötti erővel feszítette, most nyugodt, csendes decrescendo következik, hogy aztán egy ködös akkordba merüljön és haljon el a gondolat.

Nagyot sóhajtott, boldog volt. Még egyszer elolvasta a kéziratot. Ekkor éles, metsző szúrás érte agyát - mint valami rémes, nyikorgó és hasogató hang, egy zenemű harmóniáján keresztül - valaki beverte az ablakot a hangversenyteremben.

Még egyszer belenézett a kéziratba. Igen, ez így van, nem tévedett. Ha ezt a jelenetet eljátsszák a színpadon, ebből az oroszlánvadász megtudja, hogy a sárga hajú nő az ő kedvese volt. Nem lehet másképp, határozott dolgok vannak itt, határozott utalások, amiket csak ők hárman ismernek, s amiket ő csak akkor ismerhet, ha...

Az író lehajtotta fejét a papírra, és fáradtság fogta el. Még sokáig ült ott az asztalnál, és nagy sivárság és üresség ült vele szemben, a szoba túlsó felében. Lefeküdt, és fáradtan határozta el, hogy majd másnap, másnap átdolgozza a jelenetet.

És másnap átdolgozta. Szavakat húzott ki, és mondatokat változtatott. De nem bírta elolvasni az egészet - felében lecsapta a papírt, értelmetlen és ostoba volt az egész.

Két hónapig nem foglalkozott a Drámával. Eljárt megint a kávéházakba, kisétált: éjszaka barátaival mulatott. Elment a tengerpartra, nőkkel barátkozott meg. Inni kezdett, és egyszer megdöbbenve vette észre, hogy lelkileg úgy viselkedik, mint a csalódott szerelmes, akinek bánata van.

Egy este aztán megnyugodott és kibékült. Ez a tengerparton történt - egyedül maradt a tiszta vizekkel. Az író ekkor a halálra gondolt, végtelenül boldogan és világosan. Most halljuk még egyszer, egészen - mondta képzeletének, határozottan. És a tengerpart csöndjében végiggondolta darabját. Azon az éjszakán még vonatra ült és hazatért.

A premier tumultusában nagyon nyugodt volt már és előkelő. Az újságírókkal mosolygó fölénnyel beszélt.

- Igen - mondta az újságíróknak -, nekem is nagyon tetszik. Bizonyosan a legjobb darabom. Egész és kerek és becsületes. Igen, uraim.

Magában lázas, kusza, hóbortos jelzőket tudott volna mondani csak. Egész élete úgy feküdt előtte, mint egy távoli álom. De külsőleg tökéletesen csinálta. Legszebb frakkja ruganyosan feszült meg derekán: gomblyukában vörös azalea égett. Az utolsó felvonás végén jelent csak meg: addig otthon ült, és nyugodt, tiszta szavakban írta meg irodalmi végrendeletét. A mámoros, fülledt tapsviharban fehéren, ajka körül gúnyos és mégis szelíd mosollyal bukott fel, egy pillantással végignézett a páholysoron, és nyugodtan bólintott magában, mikor szeme az oroszlánvadász elborult, megvadult tekintetét érte.

Meleg himnuszokat zengenek róla fiatal, ábrándos írók, hogy milyen férfiasan, nemes fölénnyel halt meg: - de a kaszinó ifjú tisztjei is kellett hogy egy elismerő biccentéssel tisztelegjenek az író férfias és abszolút fair magatartásának: "úgy viselkedett, mint egy katonatiszt", mondta valaki, kissé raccsolva. Készült a halálra, végrendelet volt a zsebében - és emellett minden mozdulatára ügyelt. Kétszer lemondott a lövés jogáról, mosolygott, és egyik segédjéhez fordulva "szegény szarvasmarhának" nevezte az oroszlánvadászt. Az oroszlánvadász felhördült a dühtől, és akkor célzott olyan jól. Mikor mellében érezte a golyót, az író legyintett, ő maga mondta meg az odafutó orvosnak, hogy halálosan találták. Úgy halt meg, mint a középkori lovag, aki Palesztinába megy, egy szál karddal kezében és szívében néhány frázissal.

A laboratórium előtt egy terasz volt: este a fiatal tanár fiatal feleségével kiült a teraszra, az asszony odaült, ölébe hajtotta a fejét. Végtelen, holdtalan, csillagos ég. Lent lankás mezők nehezedtek, a jegenyeallé hallgatagon és megdermedve nyúlt ki alattuk. A fiatalember ivott is valamicskét, minden érdekelte, lelkesítette és tele volt szerelemmel. Az öreg tudósról is beszélt, az egyetemi tanárról, akivel együtt töltötte a délutánt, és aki óvatos modorához képest nagyon hízelgő dolgokat mondott neki: - és végre rábízta néhány napra azt az ezredgramm rádiumot, amit nehéz tokjával együtt a mellényzsebében hordott most is.

A fiatal tanár büszkélkedett, kivette zsebéből a tokot, és kitartotta maga elé.

- Látod?

Hosszúkás tubus tengelye táján halvány, kékes fénypontocska világol. Ez a betokozott, vastagon körülzárt rádium emanációja: a piciny fémdarab rettenetes fényenergiája keresztülvilágítja az ujjnyi acéllemezt.

Az asszony nézte, hitetlenkedett, bámult. A tanár is felizgult, szédítő számokat vágott ki, rémítgette a feleségét.

- ...Harmincezer kalória... tudod-e, mennyi az?... Az emanáció másodpercenkint millió és millió részecskét lövell ki ebből a parányi elemből... És milyen nagyszerű dolgokat beszélt az öreg!... Tudod-e, a részecskéknek ez a taszítása, ha ugyanezt az erőt vonzásban fejezem ki, akkora, hogy ez a csöpp fém itt a zsebemben hatszázmillió kilométerre ránt el magával, szőröstől-bőröstől, feltéve, hogy ebben a távolságban egy megfelelő, tömeg rádium vonzza ezt a kiszakadt darabkát, az ürességen keresztül...

- Hatszázmillió... - állt el lélegzete az asszonynak. - Mennyi az?

A fiatalember a csillagos égen nézett körül, hogy valami példát találjon.

- Látod azt a vörös, picinyke pontot? Az a Saturnus, aminek a gyűrűit múltkor mutattam neked, teleszkópon... Éppen jó példát találtam, a spektrálanalízis kiderítette, hogy a Saturnus félfolyós anyagában nagyon sok a rádium... Mármost tegyük fel, hogy a rádium, ez a titokzatos, ismeretlen elem, amiből oly kevés van a földön..., ez az ördöngös anyag, ami felforgatta nehezen összetákolt kémiánkat, s miatta újjá kellett formálni minden elméletünket...

Hirtelen megállt, elgondolkodott. Aztán különös, vontatott hangon folytatta. Maga elé beszélt, a szeme kitágult - ez az új lehetőség most alakult agyában.

- ...Miért ne?... Egy más világ kiszakadt darabja nyilván... egy távoli másik világnak, ahol másféle minden nehézkedés... igen, egy darab meteorit ez, itt a zsebemben... talán a Saturnusból egy darab, ami ide tévedt, a földre... és most felforgat minden földi törvényt... mert ekkora vonzást és ekkora taszítást mi nem ismerünk. Ó, igen... egy darab kiszakadt Saturnus... és rettenetes volna, hogy egyszer a taszítás, amivel ama bolygó e porszemet kilökte magából, egy pillanatra vonzássá alakulna...

- Ugyan... - szólt közbe az asszony.

A tanár tűnődött, odavetve mondta csak:

- ...Miért ne?... hisz erre itt a Földön ezer a példa... A folyóssá vált gáz atom-taszítása már atom-vonzássá alakult... ehhez csak a hőmérséklet változása kell... egy ilyen hőmérsékletváltozás a Saturnuson... egyetlen pillanatra... és minden rádium szédítő sebességgel repül vissza helyére, magával rántva mindent, ami rokon vele...

- Rokon...?

A tanár félig nyitott szájjal, feszülten meredt maga elé. Most már nagyon különös dolgokat érzett.

- ...Igen, rokon... Ki tudja?... Hiszen minden elmélet megingott az utolsó tíz év alatt... Anyag és erő... mindegy... Egyszer azt mondtam magamnak, egy sétatéren történt, emlékszem, megdöbbenve a gondolattól, mert hirtelen jött, mint a villámcsapás: "Az anyag limese az erő." Az anyag legkisebb része nem anyag már, hanem erő... Erő, életerő, lélek, ha úgy akarod... És a rádium... mely már itt a földön erővé alakul... előttünk... az egyetlen, a döbbenetes... az ismeretlen... És a lélek... az agy emanációja... az erővé, lélekké alakult agyvelő... igen... a lélek az agyvelő emanációja... érted ezt?... a lélek, az egyetlen, mely úgy jön létre, mint a rádium energiája... és a rádium... az egyetlen anyag, mely úgy emanálja az erőt, mint ahogy az agy emanálja absztrakt lényünket, a lelket... a rádium, igen... és a lélek, a radioaktív értelem... ha egyszer minden, ami taszítás volt, vonzás lesz megint... és minden rádium visszarepül... és minden értelem felszabadul... és minden lélek elmenekül... elszáll... a rádiummal...

Az összefüggéstelen, rapszodikus szavak úgy töredeztek elő, mint mikor egy égő házból, a nyitva hagyott ablakokon keresztül egy-egy lángnyelv kicsap. Az asszony nyugtalanul nézett emberére.

- Bibi - mondta, és rátette kezét a férfi karjára.

A fiatalember megrázta magát, és egy pillanatig kifejezéstelenül meredt az arcába. Egyszerre hangosan elnevette magát.

- Látod, milyen ostobaság. Hja, a rendszer, a rendszer, mondta az öreg ma délután. A jó öreg Kant megírta minden lehető metafizika jövőjét... Ez persze nem volt közte. Igaza van neki. Micsoda gyerekes, hebehurgya dolog.

Egypárszor végigsimított homlokán, aztán csupa meleg mosolygás és szerelem volt, mikor magához szorította a meleg asszonytestet. Suttogott, és lágy volt a hangja.

- Vonzás... taszítás... Micsoda bolond beszéd... Van-e vonzás, ami innen kiszakít, ha te nem akarod? Van-e vonzás ennél nagyobb?

És magához szorította a mellét. Az asszony hozzábújt, mint egy macska.

- Emlékszel... - súgta - mikor jegyben jártunk... Füzesen... te azt mondtad, hogy a Saturnus gyűrűje jó lesz az ujjamra...?

A férfi nevetett, mint akit csiklandoznak.

- Hahó! A jó kis Saturnus! Az ám!

Fölnevetett az égre, intett a csillagoknak. E percben úgy látta őket, mint hatéves korában, mikor a nagymamája mesélt, karácsonyestén, kint, az üvegház elején - és azt mondta, hogy a csillagok kis gyertyák, amiket Jézuska gyújtogat az égi karácsonyfa lombjaira. És elaludt a felesége karjaiban.

Tizenegy órakor délelőtt sütött a nap, villamosok csilingeltek, rikkancsok kiabáltak, az irodákban percegett a toll, a csarnokokban tarka főzelékek és véres mészárosok. A fiatal tanár gondolt egyet, a rövidebb utat választotta, átvágott egy közön, és ott is volt az egyetemen. Sietett, tizenkettőre kellett találkoznia az öreg tudóssal, hogy visszaadja neki az elemet: délután kísérleteznek vele, úgy volt. Reggel kicsit kábultan kelt fel, és a házak körvonalai furcsán hullámzottak. Még később, akkor is, emlékezett rá, hogy magában valamit mormogott "anémia" vagy ilyesmit, mert szédült, és szívdobogást kapott. Ezt akkor mondta magában, mikor a liftbe lépett - még látta a szolga elcsapódó arcát, amint az üvegajtó bevágódott. A szolga volt az utolsó ember, akit látott. A rémület a második emeletnél fogta el. Fuldoklásszerű érzés volt. A második emelet rácsa elferdült, és a lift lebegni kezdett, mint egy ballon captif, aminek elvágjuk a kötelét. Mi az, mondta ijedten, csak nem történt valami? De a lift felfelé szállt: tehát nem szakadt le. Még ezt is mondta magában: mindjárt a negyedik emeletnél leszünk és megállunk.

Mi az, mondta utoljára, és még nevetni is próbált, mint mikor egy rémképet riasztunk el; ránevetünk, hogy megijesszük, s a rémkép higgye azt, hogy nem félünk tőle, s tűnjön el - mi az, feljebb megyünk?

Aztán figyelni kezdett és számolt. Lefelé nézni nem mert egyelőre: halvány mosolyban torzult el szája, tehetetlen dac fogta el. Jó. Hát akkor lássuk, mi lesz. Végre mégis megborzadt: most elhatározta, hogy nem gondolkodik addig, míg meg nem állanak.

Sokáig, hihetetlen sokáig tartott ez, és nem bírta tovább. Úgy tűnt, hogy hosszú, hosszú, hosszú órákig nem mert gondolkodni: az értelem elzsibbadt, és most kínosan nyújtózott egyet - valami tompa, monoton zakatolást hallott, úgy emlékezett, hosszan és sokáig, olyant, mint a vasút zakatolása. Kínosan szedte össze tudatát - emlékezett rá, mi történt, és most lefelé fordult.

A sötétségben, ami most körülvette, hidegen, nyirkos borongással próbált tájékozódni. A csillagos eget látta, és még a tájat is meg tudta határozni: az ott az Alcione képlete - erre a Kis-Göncöl, amit gyerekkorában úgy szeretett. De alatta - vagy fölötte volt? nem tudta - egy óriási, kietlen korong derengett halaványan. A korongon árnyékok húzódtak keresztül. Egyszerre meglátta Amerikát. Igen, világosan meglátta: az ismert, karcsú vonal, kissé ferdébb, mint ahogy a térképről ismerte. És ekkor ordítani, ujjongani akart, és mérhetetlen vágy fogta el, hogy valakivel közölje ezt a félelmes gyönyört. Hát mégis, hát mégis, szörnyűködött ijedt, hihetetlen örömében - hát mégis, hát így van, hát megláthatjuk, én és akárki - vagy csak én? Madách jutott eszébe, és tizenhat éves lelkének elfeledett absztrakciói elevenedtek meg ragyogó intenzitásban. Ó! igen! tudta ő ezt, érezte egész nyomorult életén keresztül, hogy a halál szorongó, ostoba képe a buta test szuggesztiója volt csak - és kacagni tudott volna azon az ostobaságon, hogy egy-egy pillanatra ő is hitt a halálban.

De ez nem tartott soká: egyszerre éles fájdalom következett, az őrülethez hasonló és valami zagyva, kusza gomolyag, kivárhatatlan tompaság; - ebbe beleveszett.

És hogy most mi múlt el: évszázadok vagy évezredek, azt csak sejtette. Sejtette, mint ahogy ébredéskor, bár öntudatlanul hevertünk sokáig, halványan érezzük: mennyi idő múlhatott el, míg mellünkön nehezült az álom.

Először akkor jutott eszébe, hogy az elmúlt időt elképzelje, mikor egyszer a láthatár felé fordult, és a vöröses ködtenger fölött megint megjelent az a parányi fényes csillag, szemben az ég hármas ívével, amelyről akkor tudta már, hogy: a Nap. Eltűnődött, és körülbelül négyszáz esztendőre becsülte azt az időt, míg ideért - visszafordult az időben is, és azt a pontot, mikor ő ott állt a lift alján, s a szolga becsapta az ajtót, meglátta végre - meglátta, olyan távolságban, mint amekkora távolságban a Történelmet érezte azelőtt - mintha Nyolcadik Henrikre gondolt volna vagy Stuart Máriára - ezt érezte egyszer Londonban, a Tower előtt és Madridban, az Oroszlánudvar közepén: - ezt az ódon levegőt - így csapódott be az ajtó mögötte, mikor a Bastille pincéjéből fölvezette a régiség-őr.

Körülötte az örök, egyhangú, nyúlós köd. A ködben szétfolyó alakok nyújtóztak, kitágultak, összehúzódtak megint: egyszer elhatározta, hogy közelebbről nézi meg őket, de belefáradt ebbe a gondolatba, tudta, hogy nem érdemes. Ugyanígy vetette el magától, reménytelenül, azt a gondolatot is, hogy egyszer nagyobb utat tesz ebben a sűrű, félfényű ködben, hogy talán eljut valahová, valami szilárdabb partot talál. Eszébe jutott, micsoda óriási gömb az, ahová sorsa vetette - hogy évekig gázolhatná az iszapot és felhőket, melyeknek fenekén ragadós enyű sötétlett - s százmilliomodrészét se járhatná be kerületének. Az az erő, mely iderántotta, megszűnt: se repülni, se távolodni nem tud többé, s nem is fog soha már.

S hogy ezt belátta s megértette: nem mozdult többé, vagy csak alig. Látta ezerszer meg ezerszer felkelni és leszállani a Nap piciny csillagját: felkelni és leszállani újra. Henyén és tűnődve ült egy gőzoszlop tetején - nézte az öblös, fekete égboltot és a csillagokat s a hármas gyűrű tűzvörös íveit feje fölött. Alatta gomolyogtak az ellenséges anyagok - ez az örök, unalmas kotyvalék, ez a langyos, lomha libabőrző tömeg, mely oly távolra bukott a Nap forró hullámától, hogy kihűlve összeállni se tudott - így kering most az űrben a nagy buborék, lazán és tehetetlenül: nagy massza iszap, melyből nincs kilábolás.

Eleinte érdekelte, vannak-e élő lelkek itt vagy élő tenyészet. De letett erről is: a szétfolyó, párás ködben mozogtak néha alakok, de nem tartotta meg alakját egy se és soha - és elcsüggedt és elfásult. És századok múlva rájött, hogy a Földről nem került ide senki - egyedül van, egyedül, és nincs kinek elmondja, hogy egyedül van. A Fénnyel és Hővel beszélt néha, de azok nem értették, mikor arról beszélt, hogy a lélek néha egyedül lehet - és ő nem tudta ezt megmagyarázni, mert maga is homályosan emlékezett csak rá, a testi értelem régi, régi, megfoghatatlan gyermekkorára: - egy-egy pillanatra villant föl előtte, mint egy emlék, kétéves korunkból. A Földről is beszélt, és azok tudták is, hol a Föld, de mikor azt mondta, hogy ő odavaló, csodálkozva kérdezték, hogy lehet a Lélek valahová való? És ő maga is eltűnődött és meghökkent. És elhagyta őket.

Igen! A Föld. Mert néha fájdalmas, feszült erőlködéssel próbált emlékezni rá. Kiült a gőzoszlop tetejére, és tekintetét mereven befúrta a Múltba. A Nap piciny csillagja mellett, néha úgy rémlett, egészen apró, porszemnyi szikra villant meg, és ő tétován, naivan elmosolyodott - igen, kapta el fuldokolva az emlékét -, igen, ez volt az.

És egyik régi, régi kép a másik után villant fel. Ezermillió mérföld... igen, ó, messze, messze, messze volt végtelenül. Talán nem is igaz, tűnődött néha... talán csak rémkép... De hogyan kísérthet fejében mégis az emlék, mint az álom? És nem tudta már: álom volt-e csak, itt, a ködben és éjben - vagy valóság, az ő teste. A testére sokszor gondolt, határozottan emlékezett rá, hogy volt, csak azt nem tudta már, milyen volt. Néha hosszúkásnak látta és zöldesnek, és mindenféle ágak és bogak nyúltak ki belőle - de aztán eszébe jutott, hogy az mégse ő volt, hanem valami, amit Fáknak és Természetnek nevezett. Egyszer, egy pillanatra, mikor nagyon erőlködött, eszébe jutott egy arc: középen két nedves folt, erről már nem tudta, mi lehetett.

Ebbe görcsösen belekapaszkodott, és gyakorolta magát, hogy eszébe jusson. És egyszer-kétszer sikerült elég világosan emlékezni rá, a messze múltból és távol térből. Hosszúkás, kerek arc volt - két ibolyakék csillag imbolygott rajta és egy halványabb, vöröses - egy kicsi, fehér, hosszúkás tárgyat látott a közelében -, és megint iszonyúan erőlködött, mert homályosan úgy rémlett neki, hogy régen, régen, ezer esztendeje talán, úgy volt, hogy erre a fehér kis rudacskára neki rá kell tűzni a tűzvörös ívet, ami a feje fölött lángolt, a Saturnus gyűrűjét.

De hogy miért és mikor és hogyan történt ez, soha nem jutott eszébe többé!

És lassankint elmosódott ez is, kínosan s végtelenül szomorúan: elmosódott a gondolat, hogy teste volt, s odatartozott valaha, a Földre... és egyre több és több köd vonult fölébe - és nem maradt semmi az egészből -, egy végtelen, egyenletes bánat csak, nehéz bánat, olyan, mint a Hő vagy a Vonzás, mely egyhangúan s ridegen hajtja a golyókat a téren át, hajtja és kerengeti egyre, s össze nem ér, s nem csap össze soha egyetlenegy se - távolban, érzéketlenül kerengenék, s nézik egymást, egyetlen szemükkel.

A fiatal tanárt délután kettőkor találták meg a liftben. Az első kórboncolás szívszélhűdést állapított meg - később, ruhái közt találták meg a rádiumot, és felmerült a hipotézis: hogy a rádium emanációja megbéníthatja a szervezet bizonyos működéseit. Kísérletek is történtek ez irányban: mindenesetre eltiltották az egyetemen, hogy a zsebében vagy a testén hordjon akárki a veszedelmes elemből.

Nyilván úgy volt, hogy szívszakadva vágytam a cirkuszba, de talán éppen úgy vágytam a hegedűre is - aztán előbb kaptam meg a hegedűt, ellenben a cirkuszba nem vittek el, csak így lehetett, hogy szaggatott időközökben megújra álmodtam a cirkuszról -, egyszer messziről láttam dombok mögött, és mintha valaki vezetett volna, a kezemnél fogva. Máskor idegen, nagy város közepén egyszerre ott álltam, de ugyanaz a cirkusz volt, ugyanaz a bejárat, kétfelé nyíló vesztibül. Már ekkor úgy volt, hogy jegyem is volna, be is mehetnék, és mégis összezavarodott az álom, és megint nem voltam bent.

Utoljára aztán végigálmodtam. Ott álltam a pénztár mögött, a bejáratnál, és egy izgatott, szakállas, sánta ember, az igazgató, állt mellettem, a bejárat tarka függönyét fél kézzel félrehúzta, és kiabálva hadart: "Erre tessék, erre tessék, tessék besétálni, mindjárt kezdődik, tessék, tessék." Az emberek pedig özönlöttek - rengeteg ember, tarka népség, cselédek, katonák, kalapos asszonyok és borotvált urak -, lökdösték egymást, nevettek, és hangosan beszélgettek. Tudtam, hogy rögtön meglát az igazgató, meg is látott, és bosszankodva mondta, mialatt megfogta a karom, "tessék, tessék, van jegy? Akkor tessék, ha nincs, akkor alómars!" Mire ijedten elszorult a szívem, makogni kezdtem, hogy nincs jegy, de én nem is a nézőtérre akarok, hanem a hegedűm... és kétségbeesetten mutattam a hegedűmet, amit, természetesen, hónom alatt szorongattam. Lehajolt a szájamhoz, és dühösen kivárta, míg végighebegtem, hogy nincsen jegyem, de komponáltam egy éneket, saját magam, a hegedűmön, és ha beenged, bent eljátszom a közönség előtt. Erre olyan hangosan kezdett nevetni, hogy a torkába láttam, mint valami mély alagútba, aztán ridegen szorul szóra ezt mondta: "Ifjú bajtárs, elmebeteg, a te szíved nagyon hemzseg." Én ezt roppant ötletes versnek találtam, és láttam, hogy az igazgatónak jólesett önkéntelen elismerésem, megveregette a vállam, és azt mondta, várjak, talán lehet valamit csinálni, majd megbeszéljük.

Később be is jött a sötét folyosóra, ahol dideregve álltam, és leereszkedő jóindulattal mondta, hogy a hegedülés így magában, egészbenvéve paralellepipedon. Én rögtön értettem, hogy ez azt jelenti, hogy nem nagyon bízik a sikeremben. Esküdözni kezdtem, mire elkomolyodott, és tudtomra adta, hogy hát jó, megpróbáljuk, de előbb szólni kell a katonai fennhatóságnak, ahol bélyeget kapok mint császári és királyi garmada. Addig, míg ez meglesz, megmutatja nekem az egész cirkuszt, hátul, a színészeket, állatokat, mindent, hogy fogalmam legyen, miről van szó, mi kell a közönségnek.

Nekem dobogott a szívem boldog izgalmamban, hogy mégis bent vagyok, de amellett féltem. Görcsösen szorongattam hónom alatt a hegedűt, és erőlködtem, hogy ne felejtsem el a melódiát. Rengeteg függöny közt vezetett el, amiken mindenféle élő festmény volt. Fönt, a magasban, piros ruhás emberek dolgoztak. Vártam, hogy színészeket vagy műlovarnőket is látunk majd, de nem, széles, sok lépcső következett. Alig tudtam követni, oly sebesen futott a lépcsőn. Aztán bársonytapétás szobákon mentünk keresztül: véletlenül kinyitottam egy ajtót, melyen rikító lárma, zajongás bukott be, és rengeteg emberfejet láttam nyüzsögni. Az igazgató rám kiabált, hogy csukjam be gyorsan, az a közönség, várja az előadást és annak nem szabad ide benézni.

Aztán kis vasajtót nyitott ki: óriási, félkör alakú csarnok terült el mélyen. Ennek a pompás, szökőkutas, és pálmaerdős csarnoknak a közepén egy szép arcú férfi összeszorított szájjal és vad szemmel fojtogatott egy nőt. A nő nehéz, hörgő torokhangokat hallatott csak - borzasztó látvány volt, hangosan ordítani kezdtem, és átkozódva követeltem, hogy szakítsák ki a kezéből. De az igazgató lefogta a kezem, ostoba, mondta, hisz ezek a színészeim, az egész játék, különben pedig nem is igazi emberek, viaszból vannak, mint a panoptikumban. Mikor jobban odanéztem, láttam, hogy a nő arca igazán természetellenes és a szemei üvegből valók.

Szégyelltem magam, és másról kezdtem beszélni, de a szívem még rendetlenül zakatolt. Most egy rendetlen, nagy szobába vezetett az igazgató, ahol tarka ruhás és kifestett fiúk és leányok ültek, padokban, mint ahogy iskolában szokás. Ez a bohóciskola volt, mint ahogy megtudtam. Engem is beültettek a padba, és az igazgató egymás után hívta ki a katedrához a felelőket. Az egyik kézen járva jött ki, és a fejét néha hozzáütögette a padlóhoz. Ennek meg kellett ismételnie a mutatványt. Aztán egy magas férfit hívtak ki, aki kést szedett elő, és felvágta a mellét. Vér és tüdő ömlött ki a sebből, a férfi hangosan nyöszörgött, és a földre roskadt. Az igazgató helyeslően bólintott.

- Így jó lesz - mondta -, ez tetszeni fog.

Az öngyilkos helyrement, a padból tűt és cérnát szedett ki, és összevarrta a mellét, sziszegve és fintorogva. Akkor láttam, hogy számtalan ilyen varrott heg szántotta végig a mellét.

Mások is jöttek, akik megint mást tudtak. Voltak hasbeszélők, akik oly csudálatos hűséggel utánozták emberek és állatok hangját, hogy alig hittem a fülemnek. Az egyik gyerekhangon beszélt oly tökéletesen, hogy könny szökött a szemembe, mert a haldokló gyermek hangját adta - de mikor arcába néztem, álmélkodva láttam, hogy a szeme és szája mozdulatlan. A másik síró és átkozódó asszonyi hangot ábrázolt - aztán más nőimitátorok is jöttek, rekedt, kacagó búgás hangzott fel, és a sötétben vészes szemek lobogtak.

Az igazgató ekkor benézett egy könyvbe, és a nevemet mondta. Felálltam a padban, végignézett, aztán gyorsan kérdezett:

- Hát te mit tudsz?

A hegedűmre mutattam, és újra dadogtam valamit a melódiáról, amit komponáltam. Nevetés futott végig a termen - az igazgató mérgesen ütött az asztalára.

- Még mindig azzal a hegedűvel bosszantasz - mondta. - Micsoda ócskaság!

Azt akartam mondani, hogy a melódia, amit komponáltam igen különös, és hogy én szeretném eljátszani, ha megengedik. De ő egy fiút hívott ki, és elküldött vele, hogy mutassa meg nekem a hangszereket.

Egy másik szobába vittek. Itt óriási gépek és szerszámok álltak, mindegyik egy-egy hangszer. Voltak ott óriási trombiták, amiket fújtatók mozgattak - egy-egy nyomásra valóságos mennydörgés szakadt ki a torkukból. Aztán szoba nagyságú triangelek, gőzkalapáccsal. Egy óriásdob tetején idomított elefántok jártak körbe, és a lábukkal doboltak. Volt egy csodálatos orgona, ezt villamosgép hajtotta, ez egyszerre mozgatott harminc zongorát és ezer acélsípot - a legmagasabb síp olyan volt, mint egy gyárkémény. A karmester magas hídon állt; mikor szétvágta két karját, egyetlen akkord harsant fel, és szélörvény lett - azt hittem, azonnal kiröpít a szabadba. A zenészek előtt olyan klaviatúra volt, mint amilyenen szedőgépeket hajtanak - pápaszemmel dolgoztak, egyre a kottákat nézve.

Szédülve és zúgó fülekkel kerültem vissza egy másik osztályba, ahol már várt az igazgató. Elmondtam, hogy láttam a hangszereket, de egyiket se ismerem, és nem tudok ezeken játszani. Vállát vonogatta, és azt mondta, hogy nagyon sajnálja, ez esetben gébic. Ekkor két függönyös ajtó előtt álltunk, mely a színházba vezetett. A színészek ezerféle maszkban, sietve indultak be az egyiken, melynek hasadékán sokszínű villanyfény csapott ki egy-egy függönylebbenésre. Ide akartam bemenni, de az igazgató azt mondta, hogy ha nem tudok semmit, akkor talán jobb lesz előbb a hullakamrát megnézni.

A másik ajtón mentünk be - sötét folyosó vezetett lefelé a pincébe. Pislákoló gázfény sziszegett nagy távolságokban. Kétoldalt a ködös és sűrű homályban fülkék nyíltak - fehér köpenyeges, szennyes arcú szolgák jártak ki-be. Borzongás fogott el, és nem mertem benézni. A folyosó legvégén megállt az igazgató, és valakivel beszélgetett. Lopva néztem körül - a fal hosszában meglapulva hosszú bádogasztalok húzódtak -, a bádogasztalokra sorba meztelen hullák voltak kirakva: aggok, gyerekek - aztán régi, preparált testrészeket is láttam. Nehéz, fojtó formalinszag áradt a mélyből. Láttam, hogy még egy másik, egészen sötét folyosó nyílik, lefelé. Az igazgató rólam beszélt - mintha beajánlott volna az orvosnak, hogy ott maradhassak. Az orvos a sötét folyosó felé nézett.

Ekkor könyörögni kezdtem, hogy ne kelljen itt maradnom - elmondtam, hogy inkább kitanulok valamit, amivel felléphetek, ha másképp nem megy. A fejüket rázták, és az orvos megjegyezte, hogy csak akrobatizmussal mehetünk valamire, mert a közönség már türelmetlen.

Most aztán egy magas, padlásféle helyiségbe vittek - kis szelelőlyukakon keresztül mélyen alattam láttam a várost. A falak mentén sorban keskeny és magas létrák támaszkodtak. Kötelek, nyújtók és hálók hevertek szerteszét - a létrákon rózsaszín trikós artistafiúk dolgoztak. Egy létrát tettek elém, hogy másszak fel rajta. Mikor a tetején voltam, alulról kihajlították a létrát, az utca fölé - görcsösen megkapaszkodtam - és mikor lenéztem, láttam az egész várost, akkora emberek szaladgáltak az utcákon, mint a hangyák. Ekkor halkan sikítottam, és elvesztettem eszméletemet.

De megint újra ott voltam, és hosszan, heteken és hónapokon keresztül tanultam és gyakoroltam. Fel- és lemásztam a létrán - mikor ez már jól ment, és valahogy meg is tudtam állani a létra tetején, akkor egy széket nyújtottak fel - a széket óvatosan egyensúlyozva felállítottam, és felálltam a székre. Később két és három székkel csináltuk ugyanezt. És hosszú, hosszú idők jöttek.

Aztán, sokára, végre-végre ott álltam a színpadon - de már ekkor az arcom keskeny és ráncos volt, és be volt festve, mint azoké, akiket először láttam. Most már úgy volt, hogy sok-sok év óta vagyok itt, és a cirkusz minden zegét-zugát ismertem. Rózsaszínű trikó volt rajtam, és fáradtan ődöngtem a félhomályos oldalfüggönyök között, ahol izzadó szolgák futkostak, hordták a szőnyegeket. Nehéz, állandó zúgás zizegett, és én fáradt voltam tudni, hogy mi az. Egyszerre éles, beteg világosság támadt - szemeim előtt szétcsapódtak a bársonyfüggönyök. Zsúfolt emberfejek szorongtak a függönyön túl - rövid taps zendült fel, aztán várakozó, suttogó csönd.

Ott álltam, egyedül, a tágas és fehér fényben úszó színpad szőnyegén. Most nesztelen léptekkel középre futottam - a reflektor kúpja követett mindenütt. Kígyómozdulattal hajlongtam kétoldalt a páholyok felé. Aztán megkaptam a létrát, és sebesen, nesztelenül - oly könnyen, hogy nem éreztem a testemet - felkúsztam a négyemeletes magasságba. Ott egyetlen vékony pálcán óvatosan felemelkedtem, s egyensúlyozva inogtam néhány pillanatig. Ekkor vasláb asztalkát nyújtottak felém egy pózna végére állítva. Elkaptam az asztalt, és két lábbal könnyedén megtámasztottam a létra felső fokán. Aztán rákúsztam az asztalra, és felállottam rá, folyton egyensúlyozva közben. Most három szék következett egymás tetején - elégedett zúgást hallottam, és felkúsztam az építményre. Az utolsó szék lábbal égnek állott, az egyik lábára, mely inogva csendben körbeforgott, visszafojtott lélegzettel helyeztem el egy óriási kocka alsó sarkát. Az egész épület oly könnyen remegett alattam, hogy éreztem, a pulzusom lüktetése lüktetve végigfutott a létra legalsó fokáig. Végre a pózna következett: percekig tartott, míg egyenesen rá tudtam illeszteni a kocka felső sarkára. Aztán lassan kúsztam fel a póznán - a tetején voltam, megálltam és pihentem. A veríték forrón, lassan folyt le arcomon. Minden izmom megfeszült, mint az íj, és remegett. Vártam, míg az épület ingása eléri a holtpontot - ekkor halálos csöndben kiegyenesedtem, kibontottam trikómat, és kihúztam a hegedűt... Remegő kézzel illesztettem rá a vonót... most egyik lábammal tapogatódzva, lassan elengedtem a póznát - előredőltem... egyensúlyoztam néhány percig... s felhasználva a rémület csöndjét, mely odalent kitátotta a szájakat, s marokra fogta a szíveket... lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben.

Kristóf kapitány és Szinéziusz, az alkimista, még az indulás napján is együtt ültek a kikötőben, az Atlanti-óceán spanyol partjain. Kristóf kapitány már akkor tekintélyes ember volt: a királynő kihallgatáson fogadta, és a kincstár pénzeket bízott rá. Józan és modern ember volt, barátja az új eszméknek és vállalkozó szellem, aki az új eszmék minden lehetséges megvalósítását tűzte ki célul. Szinéziuszt azért igen szerette, mint afféle különcöt: de elmosolyodott, és elnézően hóbortosnak nevezte, ha a barátai szóba hozták. Szinéziusznak is voltak azért tanítványai: kócos és halvány fiatalemberek, akik rajongó szemmel hallgatták, ha a kabalisztikáról és asztrológiáról beszélt. Abban az időben ezek a tudományok már halványulni kezdtek: az újítók, akik minden irányban világos és érthető elméleteket követeltek, nyíltan és harciasan kezdték csúfolni Ptolemaeus követőit. A tudomány egyszerre valami nagyon kézzelfogható és egyszerű dolog lett, amitől eredményeket és gyors eredményeket vártak. Jobb ma egy új és közeli ország, ahol olcsón, felelősség nélkül áshatjuk a föld aranyát, mint holnap ama bizonyos arany, amit szénből és homokból csinálnak majd az alkimisták, ha a csillagok állása összeesik. A túlzó divatosak rájöttek, milyen kényelmes és hízelgő tudat, hogy a Föld csak egy golyó - előre és hátra, mindenfelé bejárható, tehát birtokba vehető. A végtelenbe nyúló tányér, mely valahol a Kristályég rettentő tengerébe omlik, egyszerre összezsugorodott, és kicsike lett, kis elefántcsont teke, amit zsebre lehet vágni - és voltak, akik komolyan gondoltak rá, hogy zsebre vágják.

A part közelében egy kis kocsma volt, ablakából kilátás nyílt a kikötőre, melyben ott horgonyzott Kristóf kapitány pompás vitorlása. Az ablak mellett ültek most Kristóf kapitány és Szinéziusz, és erről beszélgettek, mert alkonyodott már, és úgy volt, hogy másnap hajnalban indulnak mind a ketten. A kapitány gúnyolódott Szinéziusszal.

- Hát tartsa a fogadást, Szinéziusz. Mához négy hónapra Hátsó-Indiában kötünk ki.

Szinéziusz a végtelenbe bámult; ő hitte, hogy végtelen. Titokzatosan emelte fel kezét, s a láthatárra mutatott.

- De nem nyugat felé...

- De nyugat felé, éppen hogy nyugat felé. Nyugat felé megyünk, egyre nyugat felé - és egyszerre csak nyugaton látjuk majd felkelni a napot. Tovább megyünk, és egyszerre itthon termünk megint. Az ám, Szinéziusz. Az ajtón keresztül távozunk, s hátul, az ablakon ijesztjük meg a gazdát. Így lesznek utolsók az elsőkből - addig megyek előre, míg a háta mögé kerülök, Szinéziusz.

- Odébb a végtelen tenger lakik - mondta tompán Szinéziusz, és az alkonyatba bókolt.

- Az ám. Az indusok laknak odébb. Még odébb Európa van arra. Még odébb Spanyolország - és még odébb ez a kocsma, ahol ülünk -, és aztán újra az indusok és újra ez a kocsma. Így van ez, újra meg újra - mintha tükörszobába járna, aminek nem éri végét, mert nagyon is szűk, Szinéziusz.

- Ezer évig kell járni, és aztán következnek a szárnyas emberek - mondta Szinéziusz makacsul. - Nézzen erősen odafelé, a láthatárra, Kristóf. Látja, a Merkúr most bukik fel a Kristályég mélyéből. Arra az óriások laknak, akik a szférákat mozgatják. Nem hallja a zenét időtlen időkből, kietlen messziségből? Én szoktam hallani, ha csendes az este.

És Szinéziusz suttogva beszélni kezdett a szférák zenéjéről, a Kristályégről és a szárnyas emberekről. Csodálatos meséket tudott óriásokról, törpékről, kettős csillagokról, ahol minden zöld és lila, nedves tüzekről, amikben szalamanderek bujkálnak, amik körülnyaldossák a testet, és nem égetnek. A szemében lidércláng lobbant fel, míg beszélt. Csodálatos ásványokat sorolt fel, amik csak a Szaturnuszban találhatók. Állította, hogy a Szaturnuszon a levegőben járni lehet, és a nők teste sárgászöld gázból van. Kristóf kapitány az asztalt verte, úgy nevetett.

- Hát nem hisz Regiomontanusnak - mondta aztán dühösen. - A Föld csak egy golyó.

- Honnan tudna róla a lelkem, ha nem volna igazam? - kiáltott az alkimista, és égnek emelte két karját, hogy a bő köpenyeg ujjai válláig zuhogtak vissza. - A lélek szabadnak született.

- De a test itt lakik a Földön. Ez a mi birtokunk.

- A testből árad a lélek, Kristóf kapitány. A csillagokból muzsika árad: az anyagból erő - az anyag lelket kap, muzsikálni kezd, és erő lesz belőle, ha a lelkes állatok akarják. A test a földből származott - a lélek a testből, és a lélek mégis felér az égig. Nézzen a csillagokra, ott a láthatáron - a fényük szemébe esik, és ott találkozik, isteni egyesülésben, a lelkével. A földből származott a lélek - ez a praemissa. Abscissa minor: a lélek az égig ér - abscissa major: ergo a Föld is az égig ér. Ott találkozik az éggel, ahonnan a légnemű emberek muzsikáját hallom. Ha érteném ezt a muzsikát, az ő szavuk szerint keresném az anyagokat, és levegőbe változtatnám magamat, hogy szállhassak a levegővel. Egyszer majd sikerülni fog nekem. A szférák zenéjét egyszer majd megértem.

- Ilyen gonosz badarságokat beszéltek azok is, akik börtönbe csukták a nagy Regiomontanust. A Föld az égig ér és mozdulatlan - ezt vágták a szemébe, és börtönbe csukták. Maga is köztük volt, Szinéziusz.

Szinéziusz az alkonyat felé fordult, és nem felelt. Kristóf kapitány, vérmes emberek módjára, megint méregbe jött, és hangosan követelte a választ.

- No, mondja hát nyíltan - merje nyíltan kimondani, hogy helyesnek tartja, hogy igazat ad azoknak, akik becsukták a nagy Regiomontanust.

Szinéziusz lassan fordította fejét a kapitány felé.

- Ő mindnyájunkat börtönbe csukott - mondta sötéten.

- Ki? Regiomontanus? - hüledezett Kristóf.

- Ő. És érezte maga is, hogy nagy gonoszat tett velünk. Mikor kényszerítették, hogy valljon színt, nem merte szemébe vágni bíráinak az ő alantas, hitetlen hitét. A máglya ott lobogott a háttérben. Ám hadd lobogjon! A máglya füstje égig ér; az ő szava csak az emberek füléig. Érezte, hogy mit tett, s lehajtott fejjel vallotta be bűnét a lélek arisztokratáinak. S mikor szabadon engedték, nagylelkűen, megállt a börtön kapujában, a csőcselék között - s gonoszul, árulóan odadobta a csőcseléknek a koncot: "és mégiscsak golyó!" - és mégis koldusok, börtönbe zárt rabok vagytok mindannyian.

- Hát ott hagyta volna, a máglyán, a tömlöc fenekén, a nagy Regiomontanust? - szörnyűködött Kristóf, a kapitány.

- Otthagytam volna. Egy ember pusztult volna el tömlöc fenekén - de kiengedték őt, és ő csukott tömlöcbe mindnyájatokat. Hittetek neki. Elhittétek neki, hogy kicsiny golyó az egész, amin hangyák mászkálnak, kilökve a légűr végtelenjébe. Elhittétek neki, hogy eddig és ne tovább. Elhittétek neki, hogy mindenütt egyforma, unalmas falak vannak körös-körül - s a falak közt, a csukott ajtón belül, kenyér és víz - rabok ebédje, semmi egyéb. Most körüljárnátok már a Földet, körüljárnátok már a falakat, hogy mindenki lássa: visszakerülünk megint rabágyunkra, s a falak között mindenütt egyforma, csíkos ruhájú rabtársaink állanak - egyformán nyomorultak. Elindulnátok már innen, hogy visszatérjetek ide, bár előrementek. Elindulnátok ebben a kék, ebben a kék végtelenben (Szinéziusz kitárta karjait a láthatár felé) - s azt mondjátok, hogy Hátsó-India van arra, kenyér a víz után - víz a kenyér után -, nyomorult indusok, a Föld porában izzadók. Elmentek majd a Föld sarkaira, és ott is bezárjátok a nehéz ajtókat az én képzeletem előtt. Ti visszatérők, ti befelé fordulók, ti boncolók, ti börtöntartók. Itt álltok az Óceán partján - s azt akarjátok, hogy ne Óceán legyen, amelynek boldog távolában az örökéletű bolygók várnak minket, örök életre - hanem hitvány tükör legyen csak, mely végtelent hazudik, pedig nem tud visszaverni mást, csak a mi szomorú, egyforma arcunkat, rajt' lassan őszül, fonnyad az ifjúság, mely messze vágyott... A tükörben megyünk előre, s újra magunkat érjük... újra Európába kerülünk... nyugatra indulunk, keletre érünk... s keletről megint nyugatra...

- Hát akkor miért jön velem, Szinéziusz, ha így van? - mondta gúnyosan Kristóf kapitány.

- Mert nem hiszek nektek, Kolumbusz. Nyugatra nyugat van csak... az örökkévalóságig nyugat. Nyugatra nagy vizek vannak és a nyájas görög bölcsek testté vált lelke... Nyugatra lidércláng lobog és ismeretlen zene, amit megértünk majd egyszer, ezer év múlva, ha az üstökös visszatér, s mi ezer évig ifjak tudunk maradni, hogy ezer évig hajózhassunk, előre, egyre előre, azon a vízen, amelyen hatezer évig is futhatna vitorlánk, s mindig újat s újat látna megint... szárnyas embereket... lidérctestű nőket... Keletre forró földek vannak és buja arabok. Keleten vége van a világnak. Nyugatról nem lehet keletre menni.

- Hát tudja mit, Szinéziusz - mondta Kristóf kapitány, és a markát nyújtotta -, fogadjunk. Ha mától négy hónapra nem látja meg az árbockosárból, saját szemével, a keleti szárazföldet: magának adom - mit adjak magának? - magának adom azt a nagy vitorlás bárkát, amit magunkkal viszünk.

- Tartom a fogadást, Kristóf kapitány - mondta sötéten Szinéziusz. - Azzal a bárkával elhagyom a hajót, s megindulok magam nyugatra.

S a tenger felé fordult megint. Este volt már, és köd ereszkedett. A lebukó nap eltűnt ebben a ködben, és eltűnt az a vékony vonal is, mely az eget és vizet elválasztja egymástól.

*

A szél Palos szigete felől fújt.

Santa Maria nyugatra fordította a kormányt, a középvitorla kidagadt. Este hat órakor, október tizenegyedikén, Kristóf kapitány és Szinéziusz, az alkimista, a fedélzet előrészén álltak, a kiugró korlátja mellett, ahol egy óriási, hajlott vastartó tetejéről zöld üveges lámpás lógott ki a víz fölé. A vitorlák bonyolult kötélzete ködösen libegett: sírt az alattság, és a deszkák nyikorogtak.

Kristóf kapitány már hetek óta hamis tételeket jegyzett be a hajónaplóba, mert a legénység szívében lopva és rejtett remegéssel, de egyre feszültebb ajakkal rémült fel a Pánik sárga képe. Mi lesz? Három hónapja szelik az Óceán szürke szőnyegét, nyugatra, egyre nyugatra, s a tompa hajófar mögött titkosan és kérlelhetetlen simasággal fut össze a felzavart nedű. Pénzeket és állásokat ígért a kapitány, ha Ázsia keleti partjait elérik. Az ám, de ki járt arra előttük? Senki. A portugál partokról nyugatra a végtelenség lebeg ég és föld között - és ezek az új emberek beszélik csak, hogy a földgolyón nem lehet eltévedni, mert visszajut az ember oda, ahonnan elindult. Az új emberek beszélik, de a sötét szemű Szinéziusz s két halvány, ifjú tanítványa másféle kabalát tudnak. A kormányos hallotta őket beszélgetni, éjszaka, a fedélköz alatt. Mozsárban porokat törtek, és zöld láng csapott fel a mozsárból, amitől átlátszó lesz a bőr és a koponyát látni. Az árboc csúcsán ugyanakkor libegve villant fel Szent Elm tüze. A kormányos kihallgatta azt is, amit Szinéziusz és Kristóf kapitány beszélt: sokat nem értett belőle, de amit értett, elég volt hozzá, hogy elrontsa az álmát.

Mikor elindultak, Kristóf kapitány volt jókedvű és beszédes, és Szinéziusz hallgatott akkor sötéten. Most mintha kicserélték volna ezt a két embert. Szinéziusz rejtelmes mosollyal ül napok óta a kötélhágcsón, és ő maga szólítja meg a kapitányt.

- Hajnalban, négy óra múlva Kristóf kapitány lejár fogadásunk. Akkor megkapom ám Ninát, a kis vitorlás bárkát, át is veszem Kristóf kapitány.

- Hajnalban, Szinéziusz, árbockosarunkból szárazföldet lát - mondja Kristóf erős bizalommal. - Így szólt fogadásunk: ha nem: magáé a bárka.

- Hát nem látja még? - mondta Szinéziusz, és szája remegett és elfehéredett. - Hát nem látja még, hogy tévedett? Otthon egyszerű és világos volt a számítás, amit Regiomontanus és a többi bolond szabott ki nekünk... Nyugatra, egyre nyugatra... és Ázsia... De most, két hónapja futunk a semmibe... ohó! Kristóf! nézze csak - nem látja, hogy változik a tenger színe zöldről kékbe és kékből szürkébe megint? Nem látja odafent... amiről beszéltem... nem látja a száraz tüzet, amibe szalamanderek bujkálnak?

Az árboc tetején valóban kékes fény villódzott. Kolumbusz könnyedén remegett össze.

- Bolond maga, Szinéziusz - mondta aztán hangosan. - Megint a Kristályégről álmodozik, amiről Trismegistus írt.

Szinéziusz hosszan gondolkodott. Aztán halkan, mintha maga elé beszélne, elmondta, hogy gondolja ő azt.

- Maguk aranyat akarnak, Kristóf; maguk nem értenek engem. Én ismerem magát, Kristóf; magát lelkes és közügyekért lángoló embernek tudják az udvarnál, mert megígérte, hogy nyugaton át eljut Ázsiába. De én tudom, hogy mi kell magának; új országok kellenek és sok arany, alkirályi cím, dicsőség, siker, elismerés. Ezekért mondott le a szalamanderről, a légnemű nőkről és a szférák zenéjéről, amit én keresek, nem mintha hinne Regiomontanusnak, aki börtönbe akarja csukni a végtelen Fantáziát. Palos szigetén leveleket mutatott nekem, amikben János király pénzt és hajókat és tengernagyi címet ígért magának, ha Granada ostromát befejezték. Ez kell magának, Kristóf, és ennek az egész csőcseléknek, amit magával lódított. Arany, új ország, minél hamarabb, minél közelebb. Két hónapja futunk a vízen, és maguk máris nyugtalankodnak...

Közelebb hajolt a kapitányhoz:

- És mi lenne akkor - suttogta -, ha egy évig... két évig... három évig... és még tovább... futna a hajó nyugati széllel... és nem látna partot sehol...

- Október közepén elérjük Hátsó-Indiát, vagy valami új szigetet... Maga bolond, Szinéziusz.

A szél elkapta a szót. Messze, mint egy kietlen, kábító üresség, kongott az éjszaka előttük a nyugati égen. Oly szörnyű messze, messze voltak a csillagok.

- A fedélköz alatt dolgoztam - folytatta Szinéziusz -, tudja, az ifjúság elixírjét keresem, Kristóf...

Először történt, hogy Kristóf nem tudott mosolyogni ezen. A mai éjszakán, itt, ezen az ismeretlen tengeren, ahol ember még nem járt, másképpen hangzottak e szavak, mint a kis spanyol kocsmában. Erőlködve görbítette le száját, de érezte, hogy elsápad.

- A száraz tűz hiányzott eddig, Kristóf. De most megvan. Nézze, hogy libeg... Éccaka, a fedélköz alá beloptam néhány lángnyelvet... és éreztem, hogy hatja át a véremet, sűrűn és hidegen... Ez az a tűz, amiről egyikük se tud... De most már biztos vagyok a dolgomban, Kristóf kapitány. Egy óra múlva hajnal lesz, és én megkapom az én vitorlásomat... és itt akkor elhagyom a Santa Mariát. Pusson Marton Alonsi és Yamez, az én tanítványaim, velem jönnek. Együtt ültünk éjszaka, Kristóf, és láttuk a szalamandert.

Kolumbusz erőltetve nevetett:

- Hát mondja csak, Szinéziusz... mégis... hogy képzeli? Hova mennénk azzal a rozzant bárkával, feltéve, ha...

- Tegnap még rozzant volt a bárka - suttogta Szinéziusz.

- És ma?

- Bizonyos benne... egészen bizonyos benne, Kristóf kapitány, hogy most, e percben is víz van még alattunk?...

A kapitány megütközve nézett rá. Kinyitotta a száját, de egy hangot se tudott szólni. Az alkimista fojtott tűzzel suttogott a fülébe.

- Mind a hárman láttuk a szalamandert, tűzből és levegőből... Aztán egyszerre megváltozott az alakja... Sárgászöld fény lobogott, és mi meztelen nőt láttunk a hideg tűzben, amint libegve felszállott... Néztünk utána... A légnemű nőalak végigfutott a fedélzeten, lesiklott a hajó orrán, és a vízre lépett... Futott a vízen, nyugat felé. Halvány fénysugár futott utána. Néztük... néztük... rettentő távolságban volt már... már nem láttuk az alakját... akkora volt csak, mint egy csillag. De még láttuk, hogy távolodik. Egyszerre, mintha emelkedett volna... de a fénysugár mutatta, hogy még a vízen fut... Ott tehát a víz emelkedett már, a messzeségben... Aztán néztük még, azt hittük, hogy látjuk... de azon a helyen, ahol egyetlen tűzponttá zsugorodott össze, a Szaturnusz vörös rózsája villogott. Odanézzen!!...

Oly hevesen lökte meg a kapitányt, hogy az megriadt.

- Odanézzen!... A Szaturnusz!... Ott tűnt el... Ott tűnt el, egy félóra alatt, holott Trismegistus megírja, hogy kétezer évig kell futni a hajónak, míg azt a távolságot befutja.

- No és? - suttogta a kapitány. Határozottan rosszul érezte magát.

- Kétezer év!... De mi az, ha megvan az ifjúság elixírje, mi az a kétezer év nekem...? Hatszáz évig futunk a vízen... elixírből élünk, semmi másból, addig... hatszáz év múlva ritkulni kezd a víz, az Óceán végtelen vize... Bárkánk emelkedik... A száraz víz emeli... alattunk fényes, hideg ködök gomolyognak... a Föld... De a mi bárkánk húszezer méter magasságban lebeg már... vitorlája ráfekszik a levegőre, mint valami felhő... felhőnek hinné, ha alulról nézné valaki.

Az alkimista hangja úgy rengett most, mint a szél. Odafent borzongtak a keresztes vitorlák.

- És aztán... aztán a levegővé vált vízben úszunk tovább... Körülöttünk szárnyas emberek buknak alá... Aranyból csinálnak gyümölcsöket... és gyümölcsökből aranyat... Még négyszáz év és mi elértük a Kristályeget. Nyugatra nyugat van csak, Kristóf... nyugatra a végtelen tenger van csak, mely összeölelkezik az éggel... az éggel, ahonnan a szférák zenéje szól... egy rettenetes, rettenetes tévedés áldozata vagy, Kristóf... és most kiderült ez a tévedés... Azt hittétek, kezetekbe kerül a világ, ha tömlöcbe vetitek a Lélek szabad szárnyalását, s megmutatjátok, hogy a Földről nincs mód feljutni az Égre. Egy évre való kenyeret és vizet hoztatok magatokkal... pedig a Végtelenség és Örökkévalóság útján indultatok el... Ezért lakolnotok kell, mert nincs mód rá, hogy átlépjétek az istenek országának határát... Nézd, Kristóf, nézd... eltűnt a láthatár... nézd, a Szaturnusz nem az égen van már... hanem ott lebeg a víz alatt... Nem érzed?... nem gördül már a hajó... már nem úszunk a vízen... Valami könnyű, súlytalan légben lebegünk... Nézd... a vitorlák... olyanok, mint a felhők... Érzed, hogy rohanunk... Hallod? Hallod...? Hallod ezt a zenét...? Onnan... onnan... ahol a láthatár eltűnt... a szférák zenéje...

A kapitány szívverése megállt: füle zúgni kezdett, a vér akadozott ereiben. Rettenetes távolból valami hihetetlen, ismeretlen, jéghideg zene szólt.

És ekkor nyugaton világosodni kezdett az ég.

Kristóf észre se vette, hogy körmei görcsösen vájódtak az alkimista karjába. Belekapaszkodott, mint hajótörött a deszkaszálba, mert azt hitte, azonnal elájul.

Az alkimista diadalmasan állt fel... széttárta karjait, és kinyitotta a száját. De mielőtt szólhatott, éles, sikongó kiáltás hasított a levegőbe, mint a villám.

- Föld!

Egy percig úgy maradtak, mozdulatlanul. Kristóf kapitány tért magához először: eleresztette az alkimistát, és tüdejéből ordítás szakadt fel, mint mikor felébredünk a borzalom és rémület álmából.

- Föld! - ordította, ellökte az alkimistát, tombolt, nem bírt magával. A fedélközre futott, onnan a hajó orrára - nyugaton beteges, sárgás fény villódzott: sárgás fény és egy keskeny, hajszálnyi szürke sáv.

- Odanézzen!... - lihegte és rázta az alkimistát -, Szinéziusz, odanézzen. Nyugat-India!... Nyugatról indultunk és elértük keletet! Hát mégis - tudtam, én bolond -, el voltam kábulva az éjszakától... csakhogy nekem volt igazam!

Nevetett, ugrált, mint a gyerek.

- No, Szinéziusz - odanézzen hát -, látja a földet? Megnyertem a fogadást! Hajnali négy óra!

- Nem látom.

- Mit beszél? Nem látja?

- Nem látom, és nem is akarom látni - mondta Szinéziusz hidegen, és a hangjában volt valami az elszegényedett arisztokrata gőgjéből, akinek a szolgája főnyereményt csinált. - És ezzel megnyertem a fogadást: úgy szólt az, hogy enyim a vitorlás bárka, ha hajnalban nem látunk földet nyugaton. Oldozza le a bárkát, Kristóf kapitány, és hívassa az én tanítványaimat - aztán induljon el oda, ahol azt a szennyes szürke szalagot érzi, amit földnek hisz. Én pedig a bárkán megindulok velük nyugat felé.

*

Santa Maria eltűnt a láthatárról, Szinéziusz, az alkimista és két tanítványa, Yamez és Paracelsus pedig a vitorlás bárka kormánypadkájára ültek, és úgy bámulták a forgó vitorlát. Északnyugatnak fordult a bárka; a nyugati láthatáron halványfehér sáv bukdácsolt a növekvő dagályban: az Új Föld, amit néhány órája látott meg Kolumbusz a Santa Maria fedélzetéről.

Szinéziusz legyintett a kezével, és rajongó, sötét tekintetét mint valami bűvös, fekete sátrat borította az ifjak fölé.

- Megbántátok, hogy otthagytátok őt, és velem jöttetek? - kérdezte aztán szánalommal.

A tanítványok hallgattak.

- Ne féljetek - szólt nekik. - Az ő Új Földje nem volt méltó mihozzánk. Nem, nem tűrhettük, ugye, hogy nekik legyen igazuk: a börtöntartóknak. Föld és megint föld: ostobaság. Új Földnek nevezik majd: én pedig azt mondom nektek, hogy nem találnak ott semmi újat. Aranyat találnak a földben és vörös embereket, akik mégis hozzájuk hasonlatosak. Megismerik beszédjüket, és szorgalmas kis hajók indulnak meg Európa partjairól, hogy birtokba vegyék az új természetet. A német pozitivisták, asztronómusok és fizikusok pedig elégedetten dörzsölik majd a tenyerük: íme, a teória tudománnyá lett, kemény teke a Föld, s mi kicsiny kukacok rajta, akik születtünk, hogy együnk a sajtból, s aztán porrá legyen mindenünk, amit emberről tudunk: a test. Nem kell - nekik adom. Otthagytam őket. Nekik adom az Új Földet s az egész Földet, mely gömbölyű s körülzárt. Hiszek az én mestereimnek: Aristotelesnek, a derűs bölcsnek, ki a légnemű nőkről beszélt, hiszek János evangelistának, aki látta megnyílni az eget, s a Hétszarvú Bárányt is látta, hiszek Albertus Magnusnak s Hermes Trismegistusnak - és hiszek a Messzeségben, amelynek nem lehet határa, minthogy nincs határa a képzeletnek, mely az ő szülötte.

A tanítványok hallgattak.

- Hát elfelejtettétek? - mondta Szinéziusz alázatosan és szinte könyörögve - elfelejtettétek a stuttgarti éjszakákat? Elfelejtettétek a zöld kohót, aminek fenekén kékeszölden csillogott a Magisztérium? Nem hisztek nekem? Nem hiszitek el, hogy elérjük a Kristályeget?

Alkonyodott: Szent Elm tüze újra fellobogott a vitorlacsúcsokon.

- Itt az elixír - mondta Szinéziusz, és felmutatta a fiolát. - Ne irigyeljétek Kolumbuszt és társait: ők meghalni mennek az Új Föld porába. Sívó homok várja őket; nappal és éj szabályos váltakozása, míg el nem következik az utolsó nappal és utolsó éjszaka. A mi utunk pedig elvisz minket ezen az óceánon. Hat hónapig megyünk még, s naponta iszunk a bölcsek vizéből. S ekkor hangosabban halljuk majd azt a zenét, s ekkor felkel a nap, utoljára, és nem nyugszik le többet: s nincs többé alkonyat, ó Paracelsus! S ifjan és halhatatlan testtel, halhatatlan lélekkel folytatjuk utunkat a légtengeren át: hatszáz évig, ó Yamez, s hatszáz év múlva a Külső Burok nyílik meg előttünk: - ismét hatszáz év és megnyílik a Kristályég előttünk. Ott beszélünk a szárnyas emberekkel, mert addig megtanulunk beszélni az ő nyelvükön: a szférák nyelvén, mely hangjegyekkel fejezi ki a mély, mély, mély gondolatot. S akkor, ha úgy tetszik, Paracelsus és Yamez, visszafordulhatunk megint: kétszer hatszáz év - és elérjük ismét Palos szigetét, és Palos szigetéről beevezünk Lisszabon kikötőjébe. Most az úr ezernégyszázkilencvenkettedik évében vagyunk: - akkor kétezer-hatszáz és kilencvenet írnak az európai népek. Megváltozott világot találunk, azt elgondolhatjátok, Kolumbusz és követői megváltoztatják a világ képét. Tudósok jönnek majd, akik lemérik ama golyó felszínét, melyet ők határoknak vélnek - és minden kicsinyes, lelketlen számítás őket igazolja. Tudósok jönnek, akik megmérik a távolságokat, és birtokukba veszik a Földet. Mindenki nekik hisz majd, ezer éven át, a tiszta és népszerű Tudománynak, amely olyat állít csak, amit be tud bizonyítani - s olyat hisz el csak, amit szemével lát, és fülével hall -, mert ezer éven át Szem és Fül lesz a bálvány, ó Paracelsus, s e bálványoknak éppen úgy hódolnak ők, mint egykor a perzsák és asszírok hittek a kövek erejében. Mi tudjuk csak, hogy minden bálvány hamisság, mert Isten, a Lényeg, megfoghatatlan. De ők hiszik majd a vaskos és kézzelfogható Tudományt, mely a csőcseléknek hízeleg. És tiszteletére palotákat építenek majd az Óvilágban s az Új Földön egyaránt: palotákat és masinákat. Mire visszatérünk, masinákat találunk majd, amik a levegőben csaponganak, és körülrepülik a Földet, és hirdetik a sarlatán tudósok kicsiny dicsőségét: kicsiny csodák, amilyeneket e kicsiny Krisztusok mívelhettek.

És ekkor, kétezer-hatszázkilencvenben, mikor a régi Tudományt javában dicsőíti minden s minden neki hisz csak: - s mikor a mi eljövetelünket néhány rejtelmes Géniusz reméli csak remegve: - mi hárman megjelenünk Európa fölött. Megjelenünk, és a nyomunkban ujjongás s álmélkodás fakad: hozzuk az új tant, mely romba süllyeszt, s a korhadt porba visszadönt minden régi tákolmányt - mert vénhedt és rút lesz akkor a nehézkes bábjátékos, aki golyókat eszelt ki s tekézett velük a végtelen űrben. Hozzuk a hírt: testvérek, felfedeztük az igazi Újvilágot, odaát, a kárpit mögött! Kolumbusz és emberei régen por és hamu lesz már akkor: a kicsinyke Új Föld, amit felfedeztek, vén és kiszikkadt és romokkal népesült - fáradt tudósok hirdetik rekedten s egyre halkabban a Szem és Fül tanítását, mely a Képzeletet börtönbe zárta - elszikkasztotta az agyat, s utána kiszikkadt az ifjú és viruló test. Hozzuk a hírt: testvérek, északnyugaton, az Óceán fölött, kicsiny ösvényt találtunk, hajónk alig fért keresztül torkolatán, de ez az ösvény egyenesen kivezet a Térbe és fel, a testtelen emberek országába, akiknek megmondottuk, hogy van út leszállani a Földre, s a fénysugár szárnyán már jönnek utánunk, s itt lesznek csakhamar, és mi átmegyünk közébük az ő országukba, ahol nem sárga s kemény az arany, mint amaz Új Földön, amit Kolumbusz adott nektek, ott az arany folyékony és lobog, mint a tűz, s ha ittatok belőle, elfelejtitek a Halál nyomasztó kísértetét, s elmúlik tőletek a Halál, mint egy ostoba álom, amit megmosolyog a fölébredő. Testvérek: Aristoteles és Kolumbusz hazudott nektek - és hazudtak a tételek -, hazudott a premissza, és hazudott a konklúzió - jertek, felfedeztük az Új utat, és elhoztuk a Magisztériumot, amit hosszú századokon át kinevettetek, mint ahogy mi kinevettük őt, mikor megállt a kapuk előtt, és így szólt: "Eppur si muove..."

Az alkimista előrehajolt: tanítványai hangtalanul fordultak nyugat felé, ahol a Santa Maria eltűnt. Nem látszott már a csücske se vitorláinak. Mérhetetlen fájdalom szorította össze a tanítványok szívét. Az alkimista beszélt.

- Esteledik. Paracelsus, édes fiam - fordítsd a kormányt. A csillagok ott reszketnek az égen: a Merkur ma bukott fel, és szelíden ring a vizek fölött. Nem érzitek? emelkedünk. Hígan és egyre könnyebben siklik el alattunk az Óceán, és észrevétlenül dagad. Csendben és reszkető lélekkel figyeljétek - mert új vizekre értünk. Csendben és gyönyörbe fúló lélekkel figyeljetek a szavamra: mert észre sem veszitek, s már nem szavakkal beszélek hozzátok, hanem hangokkal, és ti értitek majd e hangokat, mintha szavak volnának. Mindegyre tünedeznek a szavak az én beszédemből, itt-ott bukkan fel még egy-egy - a többi halkul, emelkedik, összefolyik, egyetlen elnyújtott melódiába olvad: s a végtelenből s messzeségből mély gordonkahangon kíséri az új, hideg, ismeretlen zenekar ezt a melódiát. Most hajoljatok ki óvatosan a korlát fölött, s nézzetek magatok alá. A tengerfenék világítani kezd.

A tanítványok elbűvölve hajoltak ki az Óceán fölé - és ekkor, kietlen, kietlen messziségben és mélységben, alattuk, halvány derengés hajnalodott. Messze, messze, a mélységben, egy óriási város feküdt kéken, ködösen, a vízrétegek alatt. Apró tornyok és bástyák szegték be falait, furcsa, színes kupolák, mint a régi szumír városokat képzeljük. A város fölött villogó színekben óriási lények cikáztak: innen apróknak látszottak, mint a halak, de voltak akkorák, mint egy-egy ház odalent. Némelyeknek sárkányformájuk volt, mások az ichtioszauruszokhoz hasonlítottak, amiknek csontjait a hallei egyetem őrzi. A város szélén magas domb állott, és e domb tetején zöld láng lobogott: zöld lángok közt kígyótestű alak bujkált: ugyanaz, akit a Santa Maria fülkéjében láttak az elmúlt éjszaka.

Régen, mikor még a földön éltem, álmodtam ezt.

A nyár végét járta akkor: minden forróság és fény, ami hónapok óta összegyűlt, ízzé, pirossággá, cukros levekké duzzadt a gyümölcsökben, a föld lihegő tüdejében. Porhanyóssá váltak a nehéz banánok, és a narancsok héja kipirult, és a pálmák zöldje szinte vakított már. Az emberek is megértek, mint a gyümölcsök. Estefelé, mikor a tengerből kidugtuk a vállunkat, mintha rőtre sült cipók vagy égett naspolyák úsztak volna a vízen: a bőrünk megbarnult, és a szemünk csillogott.

Nagyszerű, pogány nyár volt, és eltartott vagy húsz évig. Az arénában olimpusi versenyeket rendeztünk, meztelen fiúk birkóztak, és perzsa nők táncoltak a végén - mindnyájan fiatalok voltunk és körülbelül mindnyájan szerelmesek egymásba. A lakomák buja, fűszeres zsírját bódító borokkal öblögettük le - éjfél után, büszke és lüktető fejjel, dalokat írtunk aztán, és meséket költöttünk. Megénekeltük a nők keblét és csípőjét, és csudálatos hasonlatokat találtunk a nők, a gyümölcsök, a virágok, bársonybőrű macskafélék és italok között. Egy-egy szép hasonlat valósággal mámorossá tett, és lázba hozott egy váratlan és lágyan csendülő rím: a költőt kiáltozva és száguldó szavakkal ünnepeltük ilyenkor - néha még szebb hasonlattal dicsértük a művet, mint amilyenekkel a költő felcicomázta.

Drámákat is játszottunk, amikbe sötét szenvedélyek törtek ki szabadon, és a szimbólumok éppúgy húsból és vérből valók voltak, mint az emberek. E drámákhoz egy olasz muzsikus írt közzenét - határtalan epedés volt a zenében, kétségbeesett, olthatatlan vágy: a zenekarból mintha görcsös karok nyúlkáltak volna ki, hogy megkapaszkodjanak valami barna leány lobogó hajába. Sokszor fuldokolva zokogtam e zenén, mert szerelmes voltam Lollába, akit az olasz muzsikus is szeretett, és legjobban úgy tudtam volna szeretni, ha meghalhatok a lábai előtt.

Nem féltünk a haláltól. A temetéseket orgiák követték, és nem emeltünk síremlékeket. A halálról csak kiömlő és lüktető vér jutott az eszünkbe, semmi egyéb. Beszéltek egy grófnőről, aki hallatlan s szívdermesztő módon elégítette ki szerelmi vágyait: áldozatai közt gyermekek is voltak és fiatal leányok; e nőre gyakran és tikkadtan gondoltunk. Augustus császár udvarában gyakran megjelentünk, és beszélgettünk az agg Maecenasszal. Egy ideig mindnyájunknak Borgia Caesar volt ideálunk - később rafináltabbak lettünk, pásztorjátékokat rendeztünk a versailles-i parkban. Majd Duse és D'Annunzio szerelme izgatott, jelzőink egyre ragyogóbbak lettek, és valamelyikünk megírta darabnak Salome táncát. S közben, egész nyáron át, vakítva tündökölt a nap, a Quarnero szikrázott és égett, mint a gyémánt, fel egészen az Alpesekig, forró lett a föld, s a dán vizekbe láttuk lebukni: tovább nemigen érdekelt, mi lehet. Gyönyörű nyár volt, és folyton kék volt az ég. Egy délután megjelent az idegen.

Délután Lollával csónakáztunk. Forró és könnyes voltam: a haldokló nyárról és haldokló ifjúságról beszéltem, sok színt kevertem a szavakba, mert a tó túlsó partján sárga, piros és kék színek vegyültek a fák zöldjébe, s én szembekerültem e fákkal. De kifogytam a szavakból és színekből, és mikor már nem tudtam beszélni, Lolla unatkozva hajolt ki a csónakból, és ujjait hűtötte. Gondolkodtam, milyen hangszer szólhatna helyettem, de csak epedő melódiák jutottak eszembe, és mindegyikben ugyanaz a sóvárgás volt csak, amiről beszélhettem. Kifogytam, és ekkor valami kényelmetlen, buta üresség állt be.

Visszamentünk a szállodába. A kertben fiatal leányok teniszeztek, sokan voltak a hallban, de fáradt voltam és levert, nem mentem be. A portás kint állt a kapu előtt, és egy idegen fiatalemberrel beszélt. Láttam, hogy nem értik meg egymást. Odamentem. Szőke, kék szemű, jelentéktelen ifjú volt, norvégül beszélt. Franciául szólítottam meg. Útbaigazítottam, és valahogyan együtt is maradtunk.

Vacsoránál már bizalmasabbak lettünk. Ekkor vettem észre, hogy tévedtem: nem kék szemei voltak, hanem szürkék, és legalább egy fejjel volt magasabb, mint ahogy első percben láttam. Ezen egy kicsit csudálkoztam, de aztán cinikusan vállat vontam. Nagyon keveset beszélt. Ekkor már mintha nem is Capri szigetén lettünk volna, hanem valami német kikötőben, talán Hamburg közelében, egy fürdőhelyen. Unalmamban neki is Lolláról kezdtem beszélni, ebbe belemelegedtem, ragyogó szavaim visszatértek, dagadtak, egyre forróbb és lüktetőbb lett megint a beszédem, végre egészen melódiákba csapott át, daloltam, dalolva magyaráztam neki, mit érzek, és sírtam hozzá. Hirtelen elhallgattam, hogy a hatást vizsgáljam. Reméltem, hogy legalábbis könnyezni fog. De a norvég most megint egész más volt már: hosszú, kékesszürke haja volt, ami furcsán lobogott a feje körül, mint a borszesz hideg, kék lángja, vagy a lidérctűz a hideg és nyirkos tavak tetején. Az arca pedig egészen megnyúlt, két méter hosszú arca volt, elfolyó körvonalakban, nem nézett rám, nem is felelt semmit. Hanem mikor jobban odafigyeltem, hallottam, hogy egészen halkan, mintegy magának dúdol vagy fütyörész valamit. Úgy látszik, a fogain keresztül fütyörészett, mert az arca nem mozdult közben - belülről jött ez a vontatott, kísérteties hang, amihez hasonlót nem hallottam soha. A fütyülés egyre élesebb és hasítóbb lett: valami megcsapta az arcomat. Hirtelen átvillant rajtam, hogy nyilván hasbeszélő ez az ember, ez nem emberi hang, nem torokból jön. Megborzongtam és kértem, ne tegye ezt, mert idegessé tesz. Erre elfogulatlanul és könnyedén csevegni kezdett, de hirtelen borzadással vettem észre, hogy mialatt beszél, nem hagyja abba ezt a kísérteties fütyülést, mely tompán és mélyen ott zúg azért benne, a szavak fenekén. Hasbeszélő, nyugtattam meg magam, de éreztem, hogy elsápadok.

Később ajánlottam neki, hogy bemutatom Lollának. Mikor Lollával beszélt, megint egészen jelentéktelen fiatalember volt, udvariasan felelgetett, de közönyös maradt. Csak az volt különös, hogy az egyik oldala valami zöldes fénnyel meg volt világítva: egy pillanatra, mintha ezen az oldalon öt vagy hat karja lett volna, de nem láttam tisztán, és ezek a ködszerű testrészek hirtelen szertefoszlottak.

Utóbb kíváncsian kérdeztem, mit szól Lollához: illik-e rá az a forró ária, amit a tiszteletére írtam, és zongorázni szoktam. Udvariasan, de hidegen dicsérte. Egyszerre zavartan vettem észre, hogy én untatom őt. Hangosan beszéltem, magyaráztam neki, és ekkor jöttem rá, hogy nem azon az oldalon ül, ahová beszélek: - megfordultam, és a hátam mögött állt, és hangosan, szilajul felnevetett. Elszégyelltem magam. Most megint csönd lett, de ezt nem tudtam elviselni: nehéz nyomás ült a mellemre. Kínlódva kerestem szavakat: megkérdeztem, hogy kit szeret, és tud-e énekelni? Ekkor nyugodtan és határozottan kijelentette, hogy kedvese az Északi-sarkon várja őt, még nem látja tisztán a ködön keresztül, de szíve, egy keskeny és hajlékony vasdarab, állandóan arra mutat hegybe futó végével, mint az iránytű, s ha egyszer e piciny vasszilánk elszabadul testéből, a ködön és vízen keresztül odafut majd ama delejes ponthoz. Énekelni is szokott: - és ekkor megint hallottam azt a hátborzongató zenét, a füttyszót, egyhangú ütemeivel. Zene volt, végtelenül hajlékony és magasan lebegő: - de mikor magamban megrögzíteni próbáltam, kiderült, hogy a kromatikus skála hangjegyeivel nem lehet kifejezni, s így hangszer nem is játszhatja el soha. Ekkor felismertem, hogy a norvég őrült. Már ekkor esteledett. Nem láthattam az arcát, de éreztem, hogy magam is megőrülnék, ha most látnám. Hol közelről, hol távolabbról hallottam a hangját, a norvég lihegett, rakoncátlanul dobálta magát, és a karjai, amikkel a taktust verte, ezer méter hosszúak is lehettek, amint az elfeketülő égbolton hadonászott. Csitítani próbáltam, mondtam, hogy majd csak találkozni fog kedvesével, övé lesz, és elviheti Capri szigetére. Most végre komolyan válaszolt nekem: emberfölötti fájdalom volt a szavában. Azt mondta, hogy kedvesét nem viheti Capri szigetére soha - hogy kedvese rég meghalt, de valahol, valamikor azért látni fogja mégis, akár őt, akár az árnyékát - ha nem itt, talán a halottak között -, halihó, halihó! - mikor majd elhamvad a Föld, és kialszik a Nap - majd a temető fütyülő sötétjében -, halihó!... sírkeresztek között tapogatva keresi azt, kit a fény tett láthatatlanná. S mikor csitítottam, tombolni kezdett, és úgy hánykolódott, mint a tenger - nem bírom már, fütyülte, nem bírom ezt a fülledt meleget, ezt a zsírt, ezt a tikkadást, ezt a sok buta napot és puffadt gyümölcsöt. És mikor ezt mondta, valami suhogni kezdett a hajamban, oly rettentő félelem fogott el, hogy elájultam.

Másnap, mikor kinéztem az ablakon, hideg-fekete volt az ég és a hegyek mögött az északi szél. Forogva szaladt végig az utcán, szíjat hasított a levegőből, és tépte a házak fedelét, hogy visítottak bele. A fák földig hajoltak, és a levegőben forgott a föld szemete. Női fátylak rongyait sodorta tovább, a cölöpök csikorogtak. Túl a tó vize sötétlett és borzolódott, néhol felfordult vitorlák metszették a tarajokat. Az utat, ahol rémülten és vacogva futottam haza, nyakam köré csavarva görcsös köpenyem, az utat lesöpört, érett fügék borították - a szél söpörte a gyümölcsöt, futottak előttem, mintha mind életre kelt volna, s most jajgatva, bőgve bánná, hogy oly sokáig aludt.

Felemeltem a kezem, kegyelmet kértem, köpenyem örvénylett fejem körül - s ekkor magasan, magasan a fejem fölött, két rohanó felhő között hallottam, hogy fütyül az északi szél -, fütyült és vihogott és megismertem a kísérteties zenét, amit tegnap hallottam, a szálloda lugasában.

Az északi szél tombolt és dühöngött az égbolt harangjában; a sűrű, puha és fekete felhők pedig olyanok voltak most, mint egy óriási cella kitapétázott falai, melyeket dörömbölve tép, öklével és fejével csapdos kényszerzubbonyában az őrült, az északi szél.

Reggel erősen sütött a nap, és Balogh Lajos fintorogva, mérgesen pislogott, mikor leért az utcára. Nagyon élesnek találta a napfényt, a gyomra is émelygett a sonkacsülöktől, amit reggelenkint evett. Kabátját, ezt a furcsa kabátot, begombolta elöl; körülményesen felhajtotta a nadrágját. Minden ruhadarab egészen korrekt és elegáns volt Balogh Lajoson: hangsúlyozottan divatszerű, alkalmazkodó. A szabó, mikor mértéket vett, élénken és gyakorlott hangon diktálta segédjének a számokat: sacco-öltönyről és zsakettről beszélt, élénken vitatkozott róla, hogy egysoros vagy kétsoros legyen és egyéb ilyen részletekről. Mikor a derékhosszúságot diktálta, olyan udvarias és természetes volt a hangja, mintha soha életében olyan háthosszúságot nem látott volna, ami legalább negyven centiméterrel hosszabb ne lenne a mellhosszúságnál; gyakorlott és minden meglepetéstől vagy csodálkozástól ment szavai úgy körülírták az esetet, hogy az ember azt hihette: a legújabb párizsi divat a felsőkabátot hátban egészen bőnek és lötyögősnek írja elő, és nadrágban az idén kizárólag hetvencentiméteres hosszúságot hordanak. És csinált Balogh Lajosnak szabályos saccót és őszikabátot: a gomblyukak legújabb divat szerint, horgosan körülvarrva, az ujjak elöl bővülnek, a gallér erősen kihajtott, a mellény gallér talán. Oldalzsebet is csinált, saccóban az idén megint divat, és hátul, a kabáton akasztó volt, alatta selyemszalag, mint ahogy egy rendes, divatos sacco-öltönynél már illik. Minden megvolt a ruhán, rávarrva, ráragasztva, beillesztve: és az, hogy az egész kabát, mikor az ember kézbe vette, valami értelmetlen, formátlan, képtelen rongydarab volt, mert nem volt kabát alakja: az a körülmény e kínosan korrekt és tökéletes részletek mellett valami olyan dologgá lett, amiről nem lehet beszélni, mert nem tartozott a tárgyhoz: a tárgy pedig az, hogy ez a kabát tényleg a legújabb divat szerint készült. Balogh Lajos ehhez a ruhához kifogástalan fehérneműt és gyémántos garnitúrát hordott; hozzászokott, hogy az emberek dicsérjék a gombjait és a nyakkendőjét. Az emberek valóban dicsérték a nyakkendőjét, és volt olyan, aki megkérdezte, ki a szabója. Balogh Lajos lassankint hozzászokott, hogy ő elegáns ember.

Ahhoz is hozzászokott, hogy vele mindenki végletekig udvarias és előzékeny. Az utcán megálltak az ismerősei, kezeltek vele, és szinte túlzottan érdekelte őket minden, amiről beszélt. Ha valami vitába beleszólt: a kávéházi asztalnál, udvariasan elhallgatott mindenki, és végighallgatták. Mindenki kedves és jó volt hozzá: eléje tették a gyufatartót, rásegítették a kabátot. A viccein hangosan nevettek. Mindehhez hozzászokott, de valami kényelmetlen és fanyar íz maradt benne e jelekből, öntudatlanul: maga se tudta, mi az. Egy időben nőkkel kezdett foglalkozni: az, ami hozzájuk vitte, kezdetben csak valami bárgyú, remegő és tompa ösztön volt; ismeretlen hatalmú, elérhetetlen és nagyszerű istenség felé emelkedő állati imádat. De meglepetve tapasztalta, hogy az istenség, legalább látszólag, nem is elérhetetlen: a nők mosolyogva néztek rá, éppolyan kedvesen és udvariasan beszéltek vele, mint a férfiak. Sőt megtörtént, hogy vele szívesebben beszéltek, mint szép, sudár férfiakkal: pedig nem volt még csak jó causeur se. Ehhez is hozzászokott hát, és cinikusan viccelődve és fölényesen beszélt a nőkkel, mint az éjjeli mulatóhelyek habitüéi. De ebből is valami keserű íz maradt vissza, amiről nem tudott számot adni magának, de ami keserűvé, aztán hetykévé tette és érthetetlen módon gyanakodóvá. Hangosan és kihívóan beszélt, belevágott más emberek szavába, nem tűrt ellentmondást: a vitákat két szóval elintézte, és elutasítóan hozzátette: passz. Lármázott a pincérekkel, mindenből közkérdést csinált, és fenyegetően szembehelyezkedett mások véleményével. Egyszer a színházban valaki lehajolt a kalapjáért, és meglökte: ekkor elvörösödött, felugrott, és rikácsolva, gorombán rákiabált a hatalmas termetű, szőke úrra, hogy miért nem vigyáz. A szőke úr zavartan mosolygott, bocsánatot kért, emelgette a kalapját. Balogh Lajos még vörösebb lett, és a torkára gyűlt a tajték: még gorombábbat akart mondani, de nem lehetett. Rettenetesen gyűlölte azt az embert: szerette volna megfojtani, kikarmolni a szemét.

Felment a hivatalba, és délután kettőig ült a kényelmes bőrkarosszék tág öblében. Azután egy előkelő Andrássy úti étterembe ment ebédelni, de semmi sem ízlett neki. Majd a kávéházban lóversenyekről, színházakról, nőkről beszélgetett néhány hivatalnoktársával, újságírókkal. A szokottnál is izgékonyabb és fanyarabb volt ezen a szép, langyos őszi napon. Bántó malíciákat mondott mindenikről, aki szóba jött; válogatott a szivarokban. Estére szabadjegyet szerzett magának a színházba, hogy valamivel elüsse az időt. Színház előtt sétált a körúton, az ismerőseivel megállt néhány percre. Szidta azt a darabot, amit tegnapelőtt láttak együtt valakivel: ostobaság, mondta, hogy a férj megbocsát egy ilyen bestiának - egyszerűen gyávaság, mondta.

Az affér az Aréna úton történt, egy kávéház előtt.

Valamelyik ismerősével sétált arra: öt óra lehetett. A kávéház teraszán egy kisbajuszú, barna úr ült, szép hölgy társaságában. Balogh Lajos torkába megint felgyűlt a keserűség: valahonnan ismerte a hölgyet, és a barátjának elég hangosan megjegyzést tett rá. A következő dolgok egy félperc alatt történtek. A barna úr nyugodtan megfordult, és rájuk nézett.

- Ennek a púposnak járt a szája? - mondta, kérdően a nőre nézve, és egyenesen rámutatott Balogh Lajosra.

Balogh Lajos elhűlt. Csodálatos, de még sohasem mondták ezt a jelenlétében. Balogh Lajos életében először hallotta, úgy, bevallottan, hogy ő púpos.

De nem sokáig tűnődhetett ezen az új szenzáción: a következő pillanatban hatalmas pofon csattant el Balogh Lajos arcán: az arcához kapott, és életében először érezte, hogy az az arc, amit most a pofon felhevített, milyen lötyögős, ráncos, formátlan valami.

Azután zavarosan hallott még hangokat, valaki lármázott, mintha ilyesmit beszélt volna: "pfuj, szégyen-gyalázat, egy nyomorékot megütni, nem szégyelli magát?" Megpróbálta, hogy ismételje magában ezt a mondást, és dadogó szájjal, hülyén meredt arra, aki megütötte. De nem tudta őszintén érezni, amit mondani akart. Hideg, kicsit durcás, de szép férfiarc nézett rá. Aztán ő lassan és támolyogva ment előre az úton: valakik mentek el mellette, beszéltek hozzá, mintha heccelték volna. De ő csak legyintett: kiálló pofacsontja határozottan égett és fájt az ütéstől.

Egyszerre egyedül maradt, később jutott eszébe, hogy néhány embertől elkezelt. Körülnézett: a Thököly út végén járt, hol apró munkásházak kezdődnek, és gyárfüst terjeng. Hosszú kerítések mellett baktatott: egyszer kifogyott alóla a kövezet, és egy tócsa mellett megállt. Az őszi alkonyat finoman permetezett: a púposnak eszébe jutott az arca, mert még mindig fájt: lehajolt, és megnézte a tócsa vizében. De azonnal elkapta a fejét: riasztó, ostoba kép nézett vissza arcába - először látta az arcát így. A felöltője széle beleért a vízbe: a púpos lassan, gondolkodva levetette felöltőjét és nézte.

Nézte ezt a furcsa felöltőt, a korrekt gombokkal és az oldalzsebekkel, amiből selyemkendő csücske állott ki. Micsoda pokoli gúny volt, kinek a gonosz, kegyetlen tréfája ez a kabát, amit az ő testére szabtak? Eszébe jutott, gyermekkorában a fiúk egy dinnyének kifúrták a belét, szemet, szájat, orrot rajzoltak rá, emberfejet csináltak belőle: még monoklit is tettek a szemére. Egyszer meg valaki egy majmot felöltöztetett frakkba, és a cirkuszban mutogatta. A púpos riadtan nézett körül: mintha felharsant volna valahol az a hahota, amit akkor a cirkuszban keltett a majom - és amit azelőtt és azóta nem hallott soha eddig. Lehetséges... lehetséges... lehetséges volna... hogy mindez csak tréfa volt... hogy őt csak úgy felöltöztették... mint más embereket... és beszéltek vele... és rámosolyogtak... és aztán, mikor gőgösen és kihúzva magát, elfordult... akkor kitört a hahota...

Most jött rá, hogy mindig gyűlölte a ruháit. Mintha hályog esett volna le a szeméről. Hiszen ezek nem neki való ruhák! Velazquez képei jelentek meg előtte, amiket nőkkel csacsogva és szellemeskedve nézegetett pompás múzeumok csarnokaiban. Látta a törpe púposokat, a király bolondjait, bohócsipkával, furcsa, rojtos-bojtos bársonynadrágban, piros zekében. Szegény, bolond, kijátszott púpos - valaki álmában leszedte róla ezeket a ruhákat, amiket rászabtak, amik neki valók voltak -, és az udvaroncok ruháit adták rá, hogy mindenki kacagjon, mikor illegve végigmegy az utcán.

Azt hitte, megreped a halántéka, úgy elöntötte a szégyen - futni kezdett, a tócsa szélén otthagyta az őszikabátot. A gyerekek megfordultak utána, és sikongva rámutogattak: nini, púpos, mondták. Megállt és félszeg, hülye mosollyal nézte a gyerekeket. Apró, piszkos boltok ajtajában legények álltak - tisztelettel elódalgott mellettük, és sóváran végignézte termetüket. Egy boltajtó fölött a nevét látta: Balogh Lajos - de nem csudálkozott rajta -, milyen ostoba dolog, lám, persze, hiszen ez nem az ő neve: itt van az igazi Balogh Lajos, aki egy ép ember - neki csúfságból és gonosz tréfából adták ezt a nevet -, nevet adtak neki, komoly, igazi nevet, vezetéknévvel és keresztnévvel, mint az igazi embereknek - holott neki nincs neve.

Mind hosszabb s hosszabb kerítések következtek: beesteledett. A púpos egyszerre megállott, körülnézett, leült egy padra. A kerítés mögött verkli szólt. Előtte, Soroksár felé, már mezők és vetések következtek. Az égen halványan kiütköztek a csillagok, és közvetlen közelében egy tücsök szólalt meg: valószínűleg a kerítés alján serkedő fűből. A verkli ezt játszotta: "A faluban a legárvább én vagyok..." - a púpos elandalogva hallgatta a nótát, igen szépnek találta, és most végre sírni kezdett. Felnézett az égre, mely barátságosan és lágyan takarta be őt éppen úgy, mint a nyomorult kis tücsköt és a roppant hegyeket. Maga elé nézett, és egy görbe, nyomorult fát látott sok más, egyenes fák közt; ott állt, és friss, zöld iszalag futott rá, veréb ült az ágai közt, és a méhek és darazsak sem kerülték el. Kitárta vézna karját a lebukó nap felé, mely fényt és meleget árasztott rá, éppen úgy, mint másokra - beszívta a levegőt, mely lágyan, békésen folyt le tüdejébe, nem bánta, hogy ő púpos, de nem is mondta, hogy nem az. Újra egy tócsa fölé hajolt - és a víz barátságosan nézte őt: púpos vagy, mondta neki nyíltan és őszintén, de nem nevetett, és nem haragudott. Púpos vagy, mondták a fák barátságosan, mint ez a púpos fa itt, te szegény, szegény púpos. Gyere, szomorkodj bátran, szabadon, amiért ilyen nyomorult vagy, gyere, ülj le ide, sírd ki magad, van rá okod. Sírj, sírj, te szegény, szegény, szegény púpos. Sírj, teneked szabad, senkinek annyira nincs joga sírni: a gonoszok és rosszak el akarták venni a könnyeidet, a te édes, egyetlen könnyeidet, mikor egyebed sincs, csak az, hogy sírhatsz. De jött egy jó ember, aki visszaadta. Sírj, semmid sincs és nekik mindenük: sírj, a világra szenvedni és gyötrődni születtél, és arra, hogy mások felüdüljenek s örüljenek, hogy nem oly nyomorultak, mint te: mások, akiknek gyönyöröket és mámorokat nyújt az élet, míg neked csak nyomort és szégyent adott, mindhalálig. Sírj, sírd ki magad, te szegény púpos, ugye jó, ugye édes?

A púpos hallgatta a fákat, és most már úgy zokogott, hogy egész teste vonaglott bele: egyetlen, forró vágy olvasztotta szívét - csókolni szerette volna, soká és sírva, a kezet, mely ma délután megütötte őt.

- Hogy az élet rövid, azt ti fiatalok találtátok ki - így szólt az öreg ember csendesen. - Ti történeteket beszéltek nekem, amikben úgy rohan élet és halál, mint ahogy piros és fekete váltakozik a rulett forgó korongján. Sok szép színdarabot láttam, és sok szép verset olvastam tőletek, szebbeket, mint a régiek írtak - de mindegyikből hiányzott valami, amit ti nem ismertek: az idő, az élet perspektívája. Csodálatos: ti az életet olyasvalaminek képzelitek, mint a születés és halál - pedig születni és meghalni lehet csak egy nap alatt, de élni nem. Szerelem, kétségbeesés és ujjongás: úgy következik nálatok egymásra, mint a láncszemek; mintha minden pillanata az életnek maga volna a teljes élet. Hát nem tudjátok, milyen rettenetesen hosszú az élet, s a csendes, változatlan Örökkévalóság milyen végtelen, mozdulatlan tengerében úszik az a három vagy négy harsogó pillanat, amikor érezzük és felismerjük a sorsunkat? Ha visszanézek az életemre, úgy tűnik, mintha ezer év feküdne mögöttem: egy hosszú, hosszú könyv, amit ezer évig olvastam, és megjegyeztem és megtanultam mindent. Látom gyermekkoromat, oly rettenetes, kietlen távolságban, amekkorát ti csak úgy tudtok megérteni, ha a Történelmet olvassátok, vagy a középkor sötét váraira gondoltok. És mindaz, ami történt velem, úgy fekszik az Idő pusztájában, mint az elhullott tevék csontjai, nagy távolságban, a sivatagot átszelő karavánúton. Ebben a hosszú, hosszú életben hihetetlenül kevés dolog történt velem: végtelenül hosszú éjszaka volt, amit ébren töltöttem el, s nem tudok egyebet róla, csak azt, hogy hosszú volt. Ti napfényről és örömökről beszéltek - elhiszitek-e nekem, hogy háromszor láttam csak a Napot, egész életem folyamán. Háromszor láttam, és ezt a három napot egy örökkévalóság választja el - három egész emberélet, melyek nem ismerték egymást, s amiket innen, a távolból láthattam csak meg egyszerre.

Először egy széles, fehér lapon hevert - később megtudtam, hogy ez a fehér lap egy tükör volt, ami a gyerekszobánk falán lógott. Mikor először nyitottam ki a szemem, szembekerültem vele. Elfolyó, értelmetlen ragyogás volt, kinyújtottam utána a kezemet, és csudálkoztam, hogy nem érem el: pedig szerettem volna megsimogatni vagy a szájamba venni. Később, mikor megértettem, hogy nem olyan egyszerű a dolog, megharagudtam és elfelejtettem.

Azután kimondhatatlan sok idő következik. Sok idő, mialatt velem alig történt valami, annál több bennem: szívemben és agyamban. Én egy kicsit nagyobb lettem, bajuszom is nőtt - két vagy három év alatt, két vagy három centiméter -, és tizenöt év kellett hozzá, míg kék szemem egy árnyalattal sötétebb lett. Míg belül, a sötétben, szívem világokat és századokat átérzett - kívül az arcom halványabb lett egy kicsit, és két vékony barázda gyűrődött orrom és szájam körül: ez volt az egész, ami kifelé változott. Türelmetlenül vártam, hogy mi lesz s mi az, amiért ennyit, ennyit várni kellett.

Egy délután aztán találkoztam egy asszonnyal: néhányan még emlékeznek rá, hiszen sok-sok éven át, nekem úgy rémlett, egy örökkévalóságon keresztül, ketten voltunk azután, az emberek között. Délután kettőkor találkoztunk, és este hétig voltunk együtt. Fiatalember voltam, gondoltam, meghódítom. Beszélni kezdtem neki, és ő áhítatosan figyelt: igen szép nő volt és jó illatokban bővelkedő. Megfogtuk egymás kezét, és szorongattuk. Másnapra találkozót adtunk egymásnak: de ő nem jött el, valami zavar volt. Akkor bosszankodtam, és sokat törődtem az esettel: nagyon vágytam erre az asszonyra. Megint találkoztunk, és én már félig bolond voltam a vágytól - megint elszakadtunk, és most úgy volt, nem is találkozhatunk többé.

Aznap - őszi délután volt - megértettem, hogy én egész életemben erre az egy asszonyra fogok csak vágyni, és más asszony nekem semmit se jelent -, s hogy amit vártam és sejtettem és reméltem, éppen ez az asszony volt, kit íme, nem kaphattam meg. Hogy ezt megértettem, végtelen, boldog nyugalom fogott el: elhatároztam, hogy meghalok, s hogy boldogan és elégedetten halok meg, mert szerettem. A folyópartra mentem ki, ott ültem és sírtam. Kezem a fűbe markolt, és azt gondoltam, hogy oly sima és édes, mint az ő haja. A folyó vize a hangjához hasonlított, olyan lágy és duruzsoló volt - és az égbolt selyemtapintású volt, mint az ő bőre. Egy óra múlva lassan vállamra nehezedett egy kéz: ő volt az. Félig fordultam csak meg, tovább sírtam, és ő leült mellém. Ott ültünk órákig, és tudtuk, hogy nem válhatunk el többé. Mikor aztán magamra maradtam, csendes és békés volt az este - nevettem, megmosakodtam a folyó vizében. Beszélgettem a fákkal, és a fák oly kecsesen nyújtogatták felém ágaikat, mint mikor asszonyok csókra nyújtják a kezüket. A szél finom, kék fátyol volt, ami a kezemre és lábamra hengergőzik.

És akkor másodszor láttam meg életemben a Napot: két hegy között lefelé kúszott az égen - ragyogó volt, meleg és vonagló, mint a fehér csipkék és rózsaszínű szattyánbőrök kettős takarója mögött egy asszony édes és meleg szíve.

És aztán újból, egy emberéleten keresztül úgy volt ez. Megint homály és köd volt hosszú, hosszú éveken át, ragyogó köd néha - olyan nekem most, mintha ti a reneszánsz koráról könyvet olvasnátok. Igen, az egész természetnek értelme volt abban az időben: a fákban embervér keringett, és mindent aranyszínűre festett a mi felhevült képzeletünk. Minden annyiban hatott csak rám, amennyiben az én örömömet szolgálta: csak kemény tárgyak voltak és lágyak - lágyak, mint az asszony öle és kemények, mint a kard.

De egy napon, sok-sok év múlva, megtudtam, hogy az asszony elárul. Ti gúnyolódtok felettem, mert öreg vagyok, s nyugodtan mondom ezt - nálatok az asszony árulása halált és összeomlást jelent, eldördülő pisztolyt, fekete szakadékot: mert nem tudjátok, mit jelent az idő. Azon a napon, este történt, úgy voltam én is: kábultan álltam meg szobám közepén, s vártam, hogy gyilkolni fogok. De nem gyilkoltam, a városerdőbe mentem, és ott töltöttem az éjszakát. Próbáltam magam elé képzelni az asszony arcát úgy, ahogy éveken át, remegve és elszoruló szívvel lestem ezt az arcot: elképzeltem és vártam, hogy szorul majd ökölbe a kezem, s hogy fogja el szívemet a féltés ismerős, halálos görcse. Ismét láttam két szemét és száját. De nem történt velem semmi. Fáradtan és lemondóan gondoltam, hogy ez az első pillanat kábulatától van csak így, és hogy életem elviselhetetlen pokollá változott, melynek égető parazsát érezni fogom, mihelyt elmúlt ez a kábulat s azontúl örökké.

De a kábulat elmúlt, és még mindig nem történt semmi. Reggel megéheztem, és betértem egy boltba, ahol tejet vettem és kalácsot. S míg ittam, éreztem az ízét: csudálatosan újnak és tömörnek, amilyennek hosszú-hosszú éveken át nem éreztem. Ekkor megértettem, hogy hosszú éveken át a szerelem íze keveredett a tej ízébe, míg ittam, és megváltoztatta annak az ízét.

Azután kimentem újra az erdőbe, és mellre szívtam a levegőt - és nehéz földszagot éreztem, üdítőt és frisset -, és megértettem, hogy hosszú-hosszú éveken át a szerelem keveredett a levegőbe, és én nem éreztem a levegőt.

Már akkor sejteni kezdtem, mit jelent nekem ez a nap. Megnéztem egy fát - láttam a kérgét, és megvártam, hogy bújnak ki ebből a kéregből a rügyek. Nagyszerűen érdekes és izgató látvány volt - és akkor megértettem, hogy hosszú-hosszú éveken át a szerelem eltakarta előlem a rügyeket és a friss levelek illatát.

Emberek jöttek-mentek - mindegyiknek arcán egy világ, új és élettel teli -, és én hosszú évekig nem láttam egyetlen arcot se.

Kő esett le egy épülő ház pereméről - megálltam s elgondolkodtam, miért kellett leesnie ennek a kőnek. Gondolkodtam és rájöttem és nagyon vidám lettem tőle - ó, itthon vagyok, itthon vagyok megint!

A város, amelyben tíz éve laktam, olyan új, olyan friss volt nekem, mintha tíz év múlva aznap tértem volna vissza először - ó, otthon voltam abban a városban, melyet tíz év óta nem láttam, mert benne voltam ugyan, de börtönben voltam, a szerelem börtönében.

Örömtől, mámortól kábultan botorkáltam, és ekkor két utca között szembe találtam magam a láthatár peremével - és a láthatár fölé e percben emelkedett a Nap -, és én szembe kaptam a Napot, harmadszor életemben, ragyogóan és zengve. És ekkor, mint aki hosszú-hosszú álomból riad fel, megdörgöltem a szemem, és megértettem, hogy a szerelem hosszú-hosszú éveken át eltakarta a Napot, és befestette a színét.

Tavasz volt megint a világon és a szívemben, és én kitárt karokkal álltam ebben a tavaszban s boldogan kiáltottam a felkelő Nap felé: "Ó, visszaszerzett életem! Ó, újrakezdődő gyönyöre a létnek és a megismerésnek! Már nem szeretem őt! Isten, Isten, boldog Isten, irgalmas jó Isten, már nem szeretem őt!"

És sírtam boldogságomban: a fűbe feküdtem, és magamhoz szorítottam a földet, amit visszakaptam, hogy édes gyermeke és ura és királya legyek újból - és amit már-már elszakítottak tőlem.

De ez is régen volt már, hallatlanul régen - utána megint sötétség következett -, s hogy mikor volt igazam, mikor igent mondtam, vagy mikor nemet: úgy tudom, csak most, mint a habozó, ki gombjain számolja: igen, nem, igen, nem, s az utolsó gombra határozottan rámondja: igen, vagy nem - de magában érzi, hogy azért mondja csak, mert utolsó a gomb, s nem azért, mert hisz benne, hogy igazat tanácsolt.

Egy... kettő... három... oda... és egy... kettő... három... vissza, az asztalig. Lehet még tizenöt perc... mondjuk tíz... míg vagy százszor sétálhatok így, faltól az asztalig, óvatosan, hogy meg ne lökjem az asztalt, s a gyertyák fel ne boruljanak... Most már egyedül maradok - mondta a pap -, egészen egyedül, végig, az egész negyedóra az enyém. Milyen jó, milyen jó, milyen jó ez. Mostan már nem kell leülnöm addig, ugye nem, az egész negyedórát így végigsétálom, egyenletes, ütemes léptekkel, leeresztett kezekkel és a fejemet leszegezve... Ó, de jó ez...

Egy... kettő... három...

Igen, tisztelendő úr, tudom, erre gondolok majd... Az egész negyedórán át erre gondolok most... és most majd félek, tisztelendő atyám, ugye, szép illedelmes vagyok, nem bántok senkit, nem fogom meg a torkát senkinek. Tudom, hiábavaló, sokan vannak nagyon. Az őrök meg katonák... meg a két legény... Nem fogok verekedni, tisztelendő úr.

Egy... kettő... három...

Hát... igen... Hogy is van csak? Porból vagyunk, így mondta? Porból vagyunk, és porrá leszünk. Ez a feladat, ugye ezen kell gondolkodnom. Ezt még végiggondolhatom, még van tíz perc - és ha végiggondoltam, akkor már nem lesz semmi, ugye, akkor nem fáj, ugye, nem fognak fojtogatni, tisztelendő úr, nem ütnek, ugye, ha jó és engedelmes leszek? Majd megkérem őt, hogy ne szorítson, nem szükséges, majd magam szorítom oda a fejemet, nem is kell hozzám nyúlni... Magam bedugom a fejem, a nyílásba... van hely elég, nem kell erővel...

Egy... kettő... három...

Hát igen... tudom... erre gondolok. A porra, amivé leszünk... Jó ez, jó ez nagyon. És a porra, amiből lettünk... Ó, tudom, ezt meg kell érteni, meg kell érteni, tíz perc alatt... és ha megértettem, ugye, akkor nem fogok ordítani, tisztelendő úr, és nem tépem magam... és nem őrülök meg...

Jó, jó, jó. Egy... kettő... három...

De hát hogy is ordíthat és marcangolhat valami, ami porból lett... milyen bolondság! hiszen a por csendes és hallgatag... Csendesen és hallgatagon villong a mezők felett és csendesen ereszkedik le... De hogy lehetett belőle ember, jajgató, ordító ember, aki a másikat tépi és harapja... A csendesen elomló sziklából való a por, ugye, amit csöndes szigeten láttam egyszer... száz és száz év alatt békében omlott le, nem bántott senkit, éhes és szomjas nem volt, és vér nem folyt belőle... Hogy lettem én a porból - ó, meg kell érteni, meg kell érteni gyorsan...

Egy... kettő... három...

Régen, régen apám volt nekem és anyám. Talán ők születtek a porból, mert hiszen én már őbelőlük születtem...

Egy... kettő... három...

Honnan vettem hát csontjaimat és húsomat és véremet? Igen, ők az okai... a nyomorultak... ők az okai csontomnak és véremnek... ők az okai, a nyomorultak, e rettenetes gyötrelemnek... ha ők nincsenek, most is csendes, békés por lennék ama sziklán, és az esti szellő susogva fújdogálna fölöttem.

Egy... kettő... három...

Átkozott, átkozott két ember! Kik engem e világra hoztak a porból! hogy lettetek ti? most megtudom!

Kezdetben volt a szikla, s körülötte fák és álltak hallgatagon, s a tenger hideg hulláma csapkodta a partot. Ó, milyen szép volt, rettenetes szép - ó, milyen boldog, tiszta, halálosan édes volt a halott tenger s a halott kövek az ég alatt. Ó, hogy vonultak fölötte éjszaka a sötét, komoly fellegek, s hogy zengett az ég... míg ember nem volt e földön, tisztelendő atyám! Míg ember nem volt e földön, s az Úr lelke szállt a vizek felett - nem így mondta az imént?

Egy... kettő... három...

S az ötödik napon, mikor elvált a víz s a föld, s szelek fújtak - akkor megállt és pihent.

De ekkor, amaz elátkozott szigeten, porladni kezdett az egyik szikla, valami betegség szállta meg... Beteg por volt, igen... a kő beteg pora, melyre eső esett, s vizével elegyítette, s a szikla vonaglani kezdett, vonaglott a betegségtől, mint a kukac - piha! vonaglani kezdett, s gömbölyű gombócba csavargott kínjában... és elgurult...

Egy... kettő... három...

S gurult a porfolyó a parton, s midőn gurult, behorpadt, hurkák váltak le róla, s mindegyik külön vonaglott... a beteg sziklakő daganata felállt a földön, mint egy nehéz kelevény... És ez volt az ember...

Egy... kettő... három...

Hohó! tisztelendő atyám! most aztán őszinték legyünk! félre a mesével! mert most látni akarok. Nem isten volt, aki e lényt gyúrta a porból - az isten meghalt az ötödik napon -, ó, látom! ó, hála, hála, most látom, most értem! - mikor a szép, boldog, tiszta, halott világot megteremtette, elaludt, s meghalt maga is, mert nem kellett már a tiszta és hallgatag hegyeknek, s a feneketlen, mély vizek átvették az ő bölcsességét. De a magára hagyott port betegség támadta meg, s már nem volt isten, aki meggyógyítsa, hogy béke szállna reá - nem volt már isten, aki megakadályozza, hogy a kőszikla rút daganata felálljon, s mozogni kezdjen - mikor meghalt az isten, megbetegedett a Természet, s az ő betegségét Embernek hívják. S ekkor a Betegség átvette uralmát e Földön.

Egy... kettő... három...

És ott bujkált az első ember, árasztva nedveket és bűzt, a hallgatag sziklák között... Ott bujkált a beteg por... belsejében fájdalmas vérrel és hússal, belsejében pokloknak tüzével s rettenetes vággyal, hogy eloltsa e tüzet, s felhabzsoljon mindent, ami mozdul, hogy ezt a tüzet eloltaná...

Egy... kettő... három...

Éhes volt, tisztelendő atyám, éhes volt az ember, semmi más. Most nincs hazugság... most nincsenek szép szavak... most meg kell értenem... most majd én mondom el neked, tisztelendő úr, hogy volt ez.

Éhes volt a beteg por... éhes, semmi más. Egyetlen száj volt a feje és az ujjain karmok. S ami a közelébe került, azt karmaival megragadta, és begyömöszölte lihegő, vörös szájába. Gyermekkorában, míg egyedül volt, mohón nyelte a követ és homokot - kő és homok fájdalmas, szörcsögő gennyé vált benne, és ez volt a vér. Én láttam ezt a bűzös, öklendező folyadékot, láttam kígyózva, lüktetve kanyarogni, ömleni a daganatból, amit hideg, tiszta vassal téptem fel, hogy ömöljön...

Én láttam... Egy... kettő... három...

Éhes volt a vér... éhes volt az ember... S ahol vért és húst érzett a közelében, megragadta, feltépte és megette. Míg egyedül volt, elbújt a fák között, s ha állat került a közelébe, megtámadta, széttépte, felfalta. A bogarak lábát kitépte, a nyúl fejét odaverte a sziklához... Amerre járt, vér, vér... szétmarcangolt tagok, csontok, amikről lerágta a húst...

Egy... kettő... három...

És ekkor találkozott anyámmal.

A fa mögül vette észre, ahol leskelődött. Egy szomszédos fa ágán ült, s nézett messze, a tenger felé. S apám kitátotta a száját, és karmait begörbítette. S lassan kúszott anyám felé, hogy felfalja. Hátulról támadt rá, de mikor két karjával megragadta, a másik szembefordult vele. És ekkor viaskodni kezdtek. Apám nagyra tátotta torkát, hogy leharapja anyám fejét - hohó! tisztelendő úr. Anyám pedig karmolt és viaskodott. A földön hemperegtek, s karjaikkal fojtogatták egymás mellét. Lihegtek és haraptak, de egyik se tudta megölni a másikat. Fogaikat vicsorgatták, és szájuk tátogott. És ahogy fojtogatták s marták egymást, egyszerre akart harapni mind a kettő... egyszerre akarta felfalni mind a kettő a másikat... és ekkor a két harapó száj összetapadt... És így maradtak... aztán ájultan eresztették el egymást... nem bírtak egymással...

És így születtem én... Egy... kettő... három...

Hahó! Hó! Így születtem én... az ő kicsorduló vérükből... amikor fel akarták falni egymást...

Így születtem én, az én vérem... ez a vonagló, tüzes pokol, ami éget és fáj... így lettem én, tisztelendő úr, a porból... a beteg porból...

Egy... kettő... három... nem bírom tovább... hogy éget, hogy vonaglik...

Én ismerem ezt a folyadékot, ami bennem van. Én láttam ömölni, a másik testéből, akit megöltem...

Most hát rajtam a sor... De még van időm... ugye, van időm? Ó, nem félek én a csendes, tiszta portól, amivé leszek... ó, nem a félelem reszket így torkomban... ő az, a vonagló, beteg folyadék... Mi az?

Mi az? Mit akarnak? Hová?

Jól van, no... hiszen megyek már... ne szorítsa a karom, mert akkor nem megyek. Ha szorítja, nem megyek... harapok... A tisztelendő úrral akarok beszélni... nem lehet már? dehogynem... a porról akarok beszélni... Nem lehet? Akkor harapok...

Jó... megyek már... hát nem látja, hogy megyek... mit lökdös?

Hová megyünk?

Itt álljak meg? Jó... megállok. Az isten irgalmára... esküdt úr... csak a kezemet oldják fel... akkor engedelmes leszek... jó leszek... Igen, figyelek... Ahá... Értem, olvasnak... értem én, jól... Helybenhagyta... legfelsőbb... helybenhagyta... a legfelsőbb... értem én, tudom, mert olvasnak... helyben... hagyta...

Csak még egy kérelmem volna, arra az esetre, ha...

Tekintetes esküdt úr!... Tekintetes... hahaha! ti kutyák! Hahaha! Ti vagytok azok... ti beteg daganatok! Mit ültök itt kövéren? Előttem játsztok? Hiszen te vagy az... ismerlek... mit ülsz itt? Leköttetted a kezem... hogy ne fojthassalak meg... mert éhes vagy a véremre, ezer év óta vársz rá, hogy felhabzsold... hogy kiontsad... mint ahogy én kiontottam a tiédet!... Nesze hát... nesze hát... itt ömlik... itt ömlik már... nesze, a tiéd... nekem nem kell... nekem nem kell a piszkos, a forró, a lucskos és lüktető... amitől annyit szenvedtem... idd fel, mint ahogy a por felissza, látod?... és most béke lesz... végre, végre... szelíd... tiszta béke... a halott szikláké és a szelíd szél békéje... ó, föld betegsége, élet!

Nevetséges, valakinek mégiscsak el kell mondani ezt a dolgot és méghozzá hamarosan, mielőtt meggondolnám, és eszembe jutna, hogy ostobaság. Kinek mondjam el? Annak az újságírónak - szent isten, hát csináljon belőle riportot. Vagy itt, szemben ül egy huszárkapitány, talán bemutatkozom, és elmondom neki.

De előbb mégis meg kellene fontolni, legalább azt, hogy hogyan kezdjem. Hát nézze, kedves kapitány úr, most három hétig falun voltam - bizony, egyik rokonomnál, és most, egy hét alatt történt ez a dolog. Nem, nem, nem velem történt, dehogy. Hanem egy kiscsibével történt, nem - nem valami kisleányt gondolok, hanem igazi kiscsirkét, olyan sárgát, akkorát, mint az öklöm, buta kis csőrrel és vékony, bőrös lábakkal.

Valami tíz darab volt, egy öreg, morgós tyúk - az anyjuk - vigyázott rájuk. Az udvarban szaladgáltak, mindig egy rajban, mintha vékony cérnával a tyúk lábához volnának kötve. Világossárgák voltak és roppant ostobák, tessék elképzelni, ilyen apró kis állatok. A vén tyúk szigorú volt, de igazságos; egész nap velük foglalkozott, kapart nekik mindenféle magot meg mit, nem tudom, hogy mondják ezt vidéken, mert városi ember vagyok. Ha nagyon buták voltak, akkor kokkantott egyet, és kemény anyacsőrével megkoccintotta a buksi, sárga fejeket. Rendesen olyankor vált szükségessé az effajta fenyíték, mikor tyúkanyó leült, amit a csibék nagyon szeretnek: nyakra-főre futottak a jó, meleg pelyhek alá, ügyetlenül egymásnak futottak, és addig nem volt csend, míg egy mérges, korholó vakkantás kíséretében oda nem ütött az egyiknek. Az akkor ijedten, siránkozva csipogott egyet-kettőt, és gyorsan bebújt a szárnyak mögé. Ugyanígy járt az is, amelyik kíváncsiskodott, kidugta a fejét, nem maradt nyugton. Akkor aztán csend lett: a csibék eltűntek, a tyúk kövéren és melegen lélegzett, lüktetett a fejük fölött, és a csibék aludtak, behunyt szemmel, boldogan, mint a tej.

Ez a kiscsibe, amelyikről beszélek, ez volt a legkisebb, onnan ismertem meg, mert különben egész egyformák voltak. Fehéressárga volt, még ügyetlenebb, mint a többi, mindig baj volt vele. Megfigyeltem, hogy leggyakrabban ez kapott barackot a buksijára: amellett mégis ez volt a leganyásabb - csak a szárnyak alatt szeretett lenni, az ételt nem becsülte többre. Mindig ott lábatlankodott az anyja körül, hogy az majd felbukott benne néhányszor. Nagyon szerette a meleget, úgy látszik, korábban kelt ki a tojásból a kelleténél. Nagyon kedves volt, mindig elöl akart lenni, pedig a legkisebb lába neki volt - de szaporázta a lépést, és ijedten, sápogva csipogott hozzá, ha arról volt szó, hogy első legyen a puha fészekben, langyos pelyhek alatt. Ott aztán elcsöndesedett. Igen.

Jó, jó, kapitány úr, mindjárt rátérek. A dolog úgy kezdődött, hogy reggel a kiscsibe nem evett, és még kisebb volt, mint rendesen. Valami határozatlan volt az egész kis állaton, közbe támolygott, és többször felborult, megbotlott. Odamentem, és felvettem a földről: nem futott el, ez volt a furcsa.

A kezemen feküdt most, egy kicsit remegett, a fejét, ami akkora volt, mint egy mogyoró, behúzta, és csudálkozva várt, hogy mi lesz.

Ekkor láttam, hogy mind a két szeme bedagadt.

A nevetséges, átlátszó kis szemhéjak, amivel madárféle alulról fölfelé zárja el gyöngyszemét: most duzzadtan, pirosan tapadtak a pihék közt. Először azt hittem, hogy csak ijedtében hunyta be, de aztán láttam, hogy nem tudja kinyitni.

Odavittem Márton bácsihoz, és megmutattam neki a csibét. Szakértelemmel nézegette, bólintott. Elmondta nekem, amit faluhelyen, úgy látszik, mindenki hallott már, de engem nagyon meglepett: hogy ez a kiscsibe hirtelen belenézett a napba, és most gyulladt a szeme. Kérdésemre, hogy mit csináljak vele, vállat vont Márton bácsi: próbáljam meg, egy kis vizes pamuttal csavarjam be a csibe fejét, tegyem az ablakba, és hagyjam ott egy-két napig.

És két napig az ablakban volt a kiscsibe és türelmesen várt, bekötött fejjel, mint egy kis beteg. A zsalut leengedtem, és betettem a táblákat.

Délután háromkor kezdett el csipogni. Odakint, a tikkadt napfényben porzó udvaron akkor ült le délutáni bóbiskolásra tyúkanyó - a jó fészekért veszekedő csibék csipogása behallatszott: bent, a pállott és alvó szobában valami szorongató és vigasztalan csendesség homálykodott. Ebben a csendességben hangzott fel a beteg csibe torka; - oly váratlanul és rögtönösen, hogy nem lehetett kétség benne: az udvarra felelget, azokkal szeretne beszélgetni. Aztán három óra hosszat egyfolytában, megszakítás nélkül és fokozódó fájdalommal panaszkodott. Végre elgyengült a hangja, és csend lett.

Másnap kint voltam a hegyekben: hatkor jöttem meg. Már a küszöbön megütötte fülemet a beteg csibe hangja: egész nap csipoghatott, mert rekedt volt, mint valami icipici csengettyű, ami megrepedt.

Másnap reggel erre a csipogásra ébredtem megint. Ekkor nagyon megsajnáltam a kiscsibét: óvatosan kivettem az ablakból, és kicsavargattam a nedves gyolcs közül. Abban a pillanatban elhallgatott, mintha elvágták volna a torkát.

Egészen kicsike és sovány volt most: a pelyhek, vizesen, hozzátapadtak nyomorult kis bőréhez: buksi fején pedig hetykén, borzasan állt néhány nedves, összetapadt toll. A nyaka kopasz lett és ráncos és veres, mint a paprika. Mikor a kezem melegét érezte, nagyon csendes lett: hallgatózott. A két kis szem nem nyílt fel többé - elmúlt a daganat, de a két gyöngy üresen és fehéren tátogott a héjak közt: a kiscsibe megvakult. Nem furcsa? Én nem is tudtam, hogy a csibék is megvakulhatnak.

De nagyon nedves volt és borzas, és én kivittem azért az udvarba, ahol sütött a nap, és letettem a földre, hogy megszáradjon. Állva maradt a csupasz földön: mint két gyengén megtámasztott gyufaszálon egy fél marék sárga kóc. Csámpásan állt, behúzta a fejét, és hallgatózott. Csibék szaladgáltak csipogva, és fűillat csapott a csőréhez. A vak csibe állt, és egy hang nem jött a torkából. Aztán ügyetlenül lépni próbált egyet, de mindjárt megállt megint. Most igen-igen elcsudálkozott.

Ezután ez történt.

A tyúk felállt, odajött a csibéhez: a csibetestvérek is odafutottak és körülállták. A vén tyúk kotkodácsolt egyet, aztán odakoppantott a csőrével - hát te honnan kerülsz elő és milyen állapotban? - mondta haragosan. A vak csibe nem felelt egy kukkot se, bűnbánóan gubbasztott, hagyta ütni magát, lógó csőrrel és összehúzódva - és kimondhatatlan boldogság volt a hallgatásában.

Aztán otthagyták, és a tyúk leült megint, és a kiscsibék aláfurakodtak. Most megmozdult: a hang után tipegett, de már nem tolakodott: szerényen és udvariasan bújt el a tollak közt, és most nagyon, nagyon boldog volt, és úgy volt megint, mintha semmi se történt volna, s rossz álom lett volna az egész.

Aztán sokszor láttam így a vak kiscsibét. Ott mászkált a többi közt, és nem volt már öröme, csak ha az anyja körül lehetett... igen... nem furcsa?... csakhogy sokszor egy dobogó láb felriasztotta a tyúkot, a csibék szétszaladtak, és a vak csibe magára maradt: felállt, behúzta fejét, és hallgatózott. Nem nagyon törődtek vele most már: hozzászoktak riadt, sovány kis testéhez. Én is elfelejtettem.

Egy hét múlva egyszer megláttam megint. A fáskamra oldalában gubbasztott. Egészen egyedül volt: úgy látszik, elfáradt, leült. Óvatosan hajoltam le, hogy el ne riasszam: de nem volt szükség erre a vigyázatos mozdulatra, a vak csibe meg se moccant, mikor a kezembe vettem. Nem is csipogott: közönyösen hagyta, hogy áttegyem a másik tenyerembe, félrehajtotta a fejét. Lábam alatt csipogtak a csibék, de a vak csibe nem felelt már nekik.

Ekkor eszembe jutott valami: a másik tenyerembe néhány magot tettem, és egy cseppecske vizet: most a vak fejét odaszorítottam a magokhoz. Egyszer, kétszer, nem reagált: harmadszor kinyitotta a csőrét, és odakapott. A tenyeremet találta: újból, most már mohóbban biccentett oda, és ezúttal felszedett egy magot. Sokáig tartott, míg ziháló és vonagló torokkal lenyelte: párat pötyögött még a csőrével, mintegy biztosan tudni akarta, lement-e már, aztán élénken kinyújtotta a fejét, keresgélt, és most sebesen, egész kihűlő testében remegve, bedagadt szemekkel, és csupasz, kopasz fejjel enni kezdett. Igen... és ekkor láttam... hogy a kis lábai... egészen... na, igen... egészen le voltak száradva... leszáradtak a lábai...

Hogy mi... hogy minek mesélem én ezt el... tetszik tudni... bizony isten, nem tudom, tudniillik csak azért, hogy furcsa, ugye... csak éppen ezt, mert aztán óvatosan letettem a földre, hogy majd másnap reggel megint megnézem... de már megdöglött... mire megnéztem... ott feküdt, döglötten, ahová letettem, a leszáradt kis lábai égnek meredve... de hát mit csodálkozik ezen, kapitány úr, csak nem hiszi, hogy bolond vagyok, úgy néz rám... hát nem mesélhetem én el, mi van abba... hiszen elég furcsa... ön talán hallotta már, hogy a csibék is megvakulhatnak?... én még sohase hallottam... csak ezt akartam mondani... és hogy milyen buta egy látvány volt... amint úgy kapott a kis fejével a magok után... na!... gyerekség!... ideges vagyok... na... nevetőgörcsöt kapok min... mindjárt... Köszönöm... csak hagyja... van nálam zseb... zsebkendő... mindjárt jól vagyok... ne nézzen ide... micsoda egy hülye vagyok, igazán... olyan rettenetes nehéz lett a szívem... alásszolgája...

Jánoskám, kedves, szelíd, szőke fiú te: most fehéren, hidegen világol odafönt a hold, és ti kifáradtatok, ittatok is, ugye, és most alusztok az olajfák alatt. Az imént odamentem, és percekig néztem szelíd, szomorú fejed: - nagyon megindultam, Jánoskám, és nem költhettelek fel benneteket. Idejöttem a lugasba, ahol sötét tujafák résén villog be a hold - idejöttem, és most úgy érzem, talán nem bírnám ki mégse, ha utoljára nem szólhatnék veled, egyszerűen és melegen, kedves, kedves Jánoskám. Majd hajnalban, mikor már nem lehetek köztetek, olvasd el szépen ezt a pár sort, amit idevetettem - olvasd el, és aztán vesd a tűzbe, ezt ígérd meg nekem, erre igen komolyan kérlek, és hiszem, hogy megteszed, megértesz engem. Tudod, sohasem szívelhettem a leírott szót, és óvakodtam attól, hogy írás maradjon utánam. Te szereted a régi papírokat, és sok mindenfélét gyűjtögettél, meg irkáltál is - tudom, te kedves, lelkes fiú, a szavaimat, beszédeimet is feljegyezgetted titokban - abban nem akadályoztalak, ha már kedved telt benne. De ez a pár sor neked szól, csakis neked, erről nem szabad tudnia soha senkinek, érted-e, erről beszélned se szabad senkinek. Azért is írom ilyen egész egyszerűen, látod, hogy talán nem is ismersz majd reám ebből a levélből - a zsidók szeretik a nehéz és dagályos szavakat, és úgy kellett szólnom velük, hogy megértsenek.

Írom, mert nagyon nehéz ám a szívem, Jánoskám, ezen a szép, holdvilágos éjszakán; és olyan igen egyedül vagyok. Néhány órával előbb még együtt ültünk a terített asztalnál, és ti faggattatok, hogy miért vagyok oly szomorú. Most megmondhatom már neked; mire ezt elolvasod, már úgyis tudni fogod, hogy az én utam elvégeztetett. Csitt, csitt, te derék, lelkes ifjú barátom; ne indulatoskodj, ne kiáltsd közbe szenvedélyesen, hogy nem lehet, nem szabad; ha a szívembe látnál, mily békével, csendesen és elhatárolva fekszik ott a mérhetetlen fájdalom: elnémulnál te is, és éreznéd, hogy itt nem szólhat ember szava - csak a szél süvölthet magasan fejünk fölött, csak a tenger zúghat a mélyben -, csak a végtelen Tér egyhangú kongása konghat tovább és a csend. Igen, elvégeztetett, és jól van így. Most még néhány formaság - hajnalban katonák, akik elvisznek; néhány hosszú és fájdalmas kihallgatás - aztán a kereszt és a szögek.

Csitt, csitt, János: értsd meg, így van, és én akartam így, és jól van így. Emlékszel, amit a farizeusoknak mondtam? Már akkor tudtam, mivégre ezek a kérdezősködések, és nagy nyugalom szállt meg attól a perctől. Nyugodt vagyok ám most is, kedves, szelíd barátom: bevallom, egy kicsit könnyeztem, és emlékszem, az imént, néhány perccel azelőtt, hogy ezt a pár sort írni kezdtem neked, remegés fogott el, és szédültem, és így szóltam magamban oly sötéten, mint a mély sötétség: én atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e keserű pohár - s míg ezt mondtam, majdnem haragosan, egy percre azt hittem, elvesztem az eszméletem. De elmúlt ez, Jánoskám, és most már tudom, hogy végig erős és komoly leszek. Csitt, csitt, te makacs, fürtös gyerek: értsd meg hát, így akartam, ez volt az egyetlen út, nem tehettem másképpen. Meg kell értened, meg kell valahogy magyaráznom neked - és te el fogod temetni a szívedbe, és soha nem beszélsz erről senkinek, érted-e, Péternek se, aki szilaj és heves, mint te, és szereti a szép szavakat - de nem tud hallgatni és érezni, úgy mint te, és holnap ő lesz az első, aki elárul, mint ahogy megmondottam.

Hallgass meg, János. Én nektek soha nem beszéltem az én életemről. Tizenkét éves koromban eltűntem Názáretből, és harminc esztendős voltam, amikor ti megismertetek. Hittetek bennem, és nem zaklattatok: jól volt úgy. De most elsuhan előttem az egész, és én megértem ezt az életet, s nem fáj beszélni róla. Tudod-e, János, hogy sokfelé jártam ám - tizennyolc év hosszú idő, és ti nem tudtok erről a tizennyolc évről. Bejártam egész Kisázsiát, és nyolc évet éltem egy csudálatos szép földjén, a félsziget déli csúcsán - hallottatok valaha a dravidákról? Majdnem gyermek voltam még, mikor közéjük kerültem. Ó János, tudnál-e szeretni engem, ha látnád, mennyi zavar és bánat és kétségbeesés kavargott a lelkében annak, akit erősnek láttál, s akiben bízni akartál? Mondom neked: én is úgy áhítottam akkor a csodát, mint ahogy ti áhítozzátok és a ti népetek. És akkor ott, a dravidák közt, hosszú évekig úgy volt, hogy megtaláltam. Másféle emberek laknak ott - emberfölöttiek szinte, azt hittem először, míg hosszú évek alatt úgy fordult aztán, hogy én is meg tudom tenni mindazt, amit ők. Élnek köztük papok, Jánosom, akiket fakíroknak és derviseknek neveznek - ezekben a papokban találtam meg útját ama vallásnak, ami az én szívemnek kellett, ők nem a szó emberei, mint a zsidó próféták - de hiszen ez vérmérséklet dolga és semmi egyéb! -, az ő lelkük megfeszült akarata tetteken át válik erővé és csodává. Láttam köztük, az első években, olyanokat, akik kiállnak a sokaság elé és elém - s egyszerre szemünk láttára a levegőbe tudtak emelkedni, vagy kettészelték saját fejüket, vagy átszúrták szívét egy gyermeknek, s aztán éppé, érintetlenné tették egy kézlegyintéssel. És voltak köztük, akik virágerdőt varázsoltak a szemünk elé, a puszta homokból, egy szempillantás alatt.

Ó, Jánosom, remegett a szívem, s évekig lestem sóváran a szürke és mély szemeket, melyekből némán áradt a csoda. Míg egy nap megértettem, hogy történik mindez, s másnap, némi erőlködés után felismertem önmagamban ugyanazt az erőt. Oly egyszerű, ó, oly egyszerű volt az egész: tudd meg, Jánosom, az emberi elmében van egy kemény pont - valahol a két szem között, a koponya falán túl -, ezt a pontot kell megmerevíteni agyunkban, s e pontból mozgatni lehet más emberek szemét és elméjét, úgy, ahogy akarjuk - és e pontból, hiszem, meg lehet mozgatni a hegyet s így szólni: menj a tengerbe. Emlékszel, János, a bénákra, akiknek a kezét megmozgattam? Emlékszel, mikor ott álltam köztetek - csak én tudtam, hogy állok, mozdulatlanul -, s ti láttatok engem felemelkedni a magasba, mert úgy akartam? Emlékszel-e arra a viharos éjszakára, Genezáreth taván? Ó, Jánosom, ugye láttatok akkor járni az olajos vízen, lágyan, kitárt karokkal, mint a fehér holdfény? Láttatok és sírtatok: és én ott ültem köztetek, s megfeszültem a görcsös, boldog indulatban, s lángoltam az örömtől: hogy íme, látjátok a csodát, mert akarom - s mert nagyobb csoda, hogy láttatok ott járni, bár köztetek ültem; miként ha ott jártam volna valóban. S nagyobb csoda, hogy jóllakott öt hallal és öt kenyérrel ötezer ember; mint hogyha öt halból lett volna ötezer - s nagyobb csoda, hogy megrészegedett a víztől egy kánai vőlegény: mint hogyha borrá vált volna a víz. Ó, Jánosom - és nagyobb, nagyszerűbb csoda lesz három nap múlva, hogy látni fogtok, élve, s felbontva látjátok síromat - mint hogyha valóban feltámadhatnék halottaimból: - mert akartam, hogy lássatok.

Akartam, hogy lássatok; de nem fogok élni, Jánosom. Halott leszek - mindenki élni fog, csak én nem. Csitt, csitt, János: te jó vagy és megértő - te állsz majd a többiek közt, mikor fényességben megjelenek előttetek, s letérdelsz -, s nem gondolsz akkor erre, amit lázongó, zavart szívvel írtam neked, éjnek évadján a lugosban, Getsemáne kertjében. Ó, Jánosom, az én szívem erős és kemény most már, mint a vas, de izzik, mint az izzó vas, és lángok csapkodnak körülötte. Ó, Jánosom, én végtelenül szerettelek titeket! Mikor két évvel ezelőtt hosszú, hosszú heteken át tapostuk a sivatag homokját, s a tevék csontvázai közül bélpoklosok keze ágaskodott felém rimánkodva - én a te szelíd arcodba néztem, s elborzadva szóltam magamban: hát így, és újra így? Hát elrohadtok, mind, és porotok elkeveredik a föld porával? Én akkoriban hosszan, mélyen, mélyen gondolkoztam, János: abban az időben volt ez, mikor oly homályos, töredezett példázatokban tudtam csak beszélni hozzátok, s mikor a régi írásokra hivatkoztam gyakran. Tehetetlen, kétségbeesett harc dúlt bennem: íme, mondtam magamban, hát hiába minden. Le tudtam győzni a Gonoszt, ami az emberben lakozott, az én akaratommal: - de le nem győzhetem a Gonoszt, mely odakünt lakik, az emberen kívül, s melyet úgy hívnak: Végzet - Végzet és Természet. Íme, az ő akarata rajtam és mindnyájunkon -, hiába keményítem meg az én elmém, mert ha ő akarja: nincs tovább.

A Halál járt mellettem, és az arcomba nevetett, Jánosom. A Halál járt mellettem és az ő szolgája, a Halálfélelem. Ha széppé és nemessé akartam tenni egy arcot - hirtelen megjelent a szemekben a halálfélelem, s rám vigyorgott -, elfutottam onnan, s mikor zaklatott szívvel a patak vizébe néztem, hogy az én arcomon megtaláljam az emberi lélek szépségét - az én arcomról is a sárga halálfélelem meredt rám.

Ekkor megfeszítettem elmémet, és így szóltam magamban: lássuk csak. Amit eddig tettem: tettem a Végzet ellenére - és sikerült. A Végzet úgy akarja, hogy meghaljon minden ember, s hogy féljen a haláltól. A halálfélelem mulattatja e szörnyű zsarnokot - mert senki sem mer meghalni, s kell hogy az ő akarata meglegyen. Jönni kell tehát egy embernek, aki akarni tud, mint a Végzet - aki szembehelyezi az ő akaratát a Végzettel - aki éppúgy akarja magának a halált, mint ő -, és elrabolja tőle. Ha lesz egy ember, aki meg akar halni, hogy mások éljenek - a Végzet kiejti kezéből elvesztett játékszerét, a Halált, amit csak az Élet ösztönének drótján tudott rángatni.

Ezt gondoltam, s elvégeztem magamban, hogy megteszem a kísérletet. Ó, János, nem tudom nézni ezt a rettenetes nyomort? Ó, Jánosom, nem tudom, mi lesz: de nem tudtam látni többé a ti kétségbeesett, eltorzult arcotokat, hebegő nyelveteket, kifordult szemeitek fehérjét, amint szembefordultok a Szörnyűség nyitott torkával. Hadd vesszek el; beleugrom e torokba, talán megfullad rajtam, s ti megmenekültök. Ó, János, hinni akarok benne, hogy jól tettem - nem, nem szabad, hogy a te szép, szelíd orcádon is ott lássam a hideg verítéket egyszer s az összecsikorgó fogakat.

Emlékszel? Ott, a vacsorán bort töltöttem nektek, és így szóltam: igyátok meg: a vérem. Ki akarom ontani - nem szabad, érted, nem szabad, hogy Ő úrrá legyen mirajtunk. És nem szabad ezen gondolkozni tovább - így akarom. Meghalok, s ti hinni fogjátok, hogy élek, de én azt akarom, hogy mindenki éljen, csak én, egyes-egyedül én legyek meghalva, helyettetek.

Hajnalodik. A pirkadat zöld sávot húzott az ég peremére. Jánosom, kedves, kedves Jánoskám, isten veled. Most már mintha könnyebb lenne: tudod, majd erősen összeszorítom a fogamat, és behunyom a szemem. Ugye, érted, most már nem lehet visszafordulni, nem bírok, de mintha egy kicsit gyönge volna a testem... Ó, János... egyszer szerettem volna még ülni veletek a zöld hegyoldalban a nyájas napfény alatt...

...De mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te akarod...

Nem vagyok tagja semmiféle tudományos társaságnak, és a kísérleti fizikában sem vagyok járatos, abban az értelemben, ahogy szakemberek elismerik a tudóst: az ő szemükben nem szakember az, akit a terminológia zavarba hozhat. Ez a pár sebes és kusza szó, melyben felfedezésemet lejegyzem, nem is szakembereknek szól, általában nem szól a közönséghez sem - inkább magamnak, későbbi használatra, szeretném hamarjában megrögzíteni azokat az eredményeket, amiknek alig néhány órája hogy birtokában vagyok, s amik annyira felizgatnak, hogy összefüggő és kimerítő képet e percben aligha tudnék adni felfedezésemről.

Röviden csak ennyit: magában véve egyszerű optikai kísérletről van szó, ami, éveken át folytatott kutatások után, ma végre sikerült nekem, s bebizonyította, hogy feltevéseimben igazam volt. Hogy e sikernek milyen gyakorlati és elméleti jelentősége van, azt e pillanatban nem tudom felmérni; bizonyos, hogy rendkívüli és ismeretlen tünemények kategóriája nyílik meg e kísérlet nyomában, s hogy egy ártatlan frázissal alkalmazkodjam hangulatomhoz: az élet rejtélye mától kezdve egy árnyalattal világosabb lett.

A következőket kell előrebocsátanom:

Hosszú évek óta foglalkozom pszichofizikával - nem deduktíve és spekulatív alapon, hanem az intuíció tolvajlámpása mellett -, tapogatózva a sötétben, mindenütt, ahol érthetetlen és homályos tünetek zavarják a természettudományos módszerek összefüggő sorrendjét. Hiszek a tudományban; hiszem azt, hogy ami rejtély és homály nekünk, az csak gyenge szemünknek az s nem valóban, hogy egyszerű és felbonthatatlan törvények foglalnak egybe mindent. De éppen mert hiszek az emberi megismerés fejlődéstanában, nem hiszek és nem hihetek egyetlen tudományos módszerben és elméletben sem, mely a belső, titkos megismerés kúszó fénye után kullog, hogy üvegbe zárt lámpát csináljon belőle, mely ragyogóbban ég, mint amaz, de mozdulatlan, és csak kis területet világít be. A módszer tengelyt ad a gondolatnak, s munkát végeztet vele, mert forgatja maga körül, de az ilyen gondolat egy helyben forog, s nem visz előre. Egyetlen módszert ismerek: nem hinni semmiben s nem foglalni törvénybe semmit, tudni azt, hogy agyunk, e tökéletlen gép, tökéletlent produkálhat csak, s azért az összefüggéseket nem önmagunkban keresni, hanem odakünt, a létben, mely alkotott.

Fiatal koromban erősen neuraszténiás voltam, s gyakran láttam víziókat: este, ha kihunyt a lámpa, egy fehér fej jelent meg a sarokban, és növekedve közeledett felém; felordítottam sokszor, és segítségért kiabáltam. Néha kezek nyúltak arcomhoz, aztán eltűntek. Oly rettenetes félelem töltött el ennek a fejnek csak az emlékére is, hogy néha nappal se mertem egyedül maradni a szobában; mindig ugyanaz a fej volt, és egyre borzalmasabb volt gondolni rá.

Később, hogy fizikailag erősebb lettem, ez a vízió ritkult. De egyszer egy spiritiszta tudományokkal foglalkozó szakkönyvben szellemek lefotografált képét láttam: pillanatnyi magnéziumfényben kapta le őket - állítólag - valamelyik tag, de nekem hideg borzongás futott végig a hátamon: ez volt az az arc, elfolyó, fehér körvonalakban - hosszú, elmosódó vonások -, s amint ez átvillant rajtam, egy pillanatra vízióm volt megint, de nem elmosódó és kísérteties: egy szobát láttam félhomályban, ahol behunyt szemekkel sápadt leány ült, és körülötte csudálkozó közönséges arcú emberek.

Ettől a perctől kezdve homályos ösztön élt bennem, hogy sokszor kicsúfolt és sokszor tagadott tünetek vannak szoros, fizikai összefüggésben rég felismert s megértett tünetekkel. Foglalkozni kezdtem a víziók elméleteivel, már amennyivel foglalkozhattam. Egy dologban megegyeztem velök: hogy a víziók valóságos képek, nem álmodottak - (vagy álmaink is valóságok? meglehet!) -, hogy szemünk mélyén, a retina sárga foltján valóságos, fixírozott képe jelenik meg annak, amit látunk, s mint a mozifilm egymásra következő képeit a hosszú szalag, úgy rögzíti meg s teszi el valahová valami végtelenül finom szerkezet mindazt, amit valaha láttunk odakünt a nagyvilágban. S hogy néha megfordulhat a folyamat - a szemünkben elrejtett kép visszacsavarodik, s az üres térbe veti ki mását - s akkor alakot és képet látunk az üresség fekete lapján: ez a vízió.

Hiszek az anyagban, melyből lettünk, s éreztem, hogy ez nem lehet másképpen. S egy napon, hogy erről gondolkoztam, váratlanul s önként eszembe jutott annak a kísérletnek a lehetősége, amit ma éjszaka végrehajtottam. Ha ez így van, mondtam magamban, akkor bizonyos, hogy egész agyműködésünk ilyen alapon történik, a gondolkodás nem más tehát, mint rekonstrukció, képek visszaidézése s egybekapcsolása, képeké, melyek valaha agyunkba kerültek. S közel feküdt a gondolat: kell hogy e képek megjelenjenek a retina sárga foltján ahhoz, hogy tudjunk róluk, ahhoz, hogy eszünkbe jussanak, ahhoz, hogy felidéződjenek - igen, a retina sárga foltja előtt képszalag fut el, régen felvett képek negatívja, s ezt nevezzük gondolatnak és képzeletnek.

De hogy lehetne erről meggyőződni? Ha szemünkbe, vagy más szemébe nézünk: a szem azonnal tükörré lesz, s nem ver vissza mást, mint aki belenézett. Miért? Mert mögötte sötétség van, s a sötétség tükrözővé teszi az átlátszó felületet. Ha a vetítőgép lencséjébe néznél olyankor, mikor a lencse mögött nem ég a lámpa: nem látsz egyebet, a saját arcodat csak, jóllehet, a lencse s lámpa között ott van a vetítendő kép. De ha a lencse s a kép mögött kigyúl a lámpa: e fény azonnal kivetíti a képet, s az megjelenik a szemben levő falon. Szemünkben is csak azt a képet látjuk, amit a szem a valóságban lát, de van ott más kép is, a rekonstruált kép: maga a gondolat és képzelet, amit kivetítene magából, ha...

Oly egyszerű volt a következtetés. Ha közvetlenül a szemlencse és a retina mögött kis lámpát lehetne gyújtani, mely belülről átvilágítja a szemet: akkor ama valóságos kép, amit önnön gondolatunknak és képzeletünknek nevezünk, a látott képen keresztül kivetítődne a térbe, eltűnne előlünk a világ, s a szemben levő falon vagy ernyőn megjelenne nagyított képe annak, amit gondolunk...

Most már egyetlen pontra redukálódott a kísérlet: lehet-e belülről átvilágítani a szemet? Először durva, anatómiai beavatkozással gondoltam megoldhatni a kérdést: kis villamoslámpát lehetne bevezetni, az orron keresztül, a szemgolyó mögé. Tanulmányoztam a terepet, és kiderült, hogy ez lehetetlen.

A többit már néhány szóval elmondhatom. Hosszú évekig azt hittem, megoldhatatlan a kísérlet; néhány hónap előtt hallottam először a mezotórium ama mellékterményéről, mely a csontot is átvilágítja. Szereztem magamnak néhány grammot ebből a még névtelen elemből: két hónapig aztán egyebet se csináltam, mint hogy különböző beállításokkal kiszámítottam, mekkora intenzitás s milyen távolság kell ahhoz, hogy a koponya túlsó falára alkalmazott átvilágító fény a retina s a szemlencse közé rögzítse minden sugár gyújtópontját.

Ma éjszaka készültem el: műszeremet, a kis mezotóriumos sapkát feltettem a fejemre - elsötétítettem a szobát.

Szemben velem, fehér kis vászonernyőn e pillanatban kör alakú folt jelent meg: azonnal felismertem retinahártyám világossárga foltját, ezerszeres nagyításban. Ekkor izgalom fogott el: gyermekkorom jutott az eszembe, amikor homályosan éreztem, hogy valamikor új tüneményeket fedezek majd fel, új megismerések alapját. E pillanatban az ernyő kerek foltján egy kanyargó erdei ösvény jelent meg, magas fenyőkkel körös-körül, az ösvényen egy szőke kisfiú közeledett, gondolkodva, tágra nyitott kék szemekkel. Azonnal megismertem: ez én voltam, tízéves koromban, az erdő pedig Máriabesnyő közelében egy részlet, ahol akkor nyaraltunk.

És most váltakozni kezdtek a képek - erdők, mezők, hegyek, völgyek -, szobákat láttam aztán és rég elfelejtett embereket.

Néhány perc alatt összeszedtem magam: önmagamat akarom látni, így szóltam határozottan, valóságos lényemet, azt az elvont valamit, amit így nevezek: én.

És ekkor elhomályosult a sárga folt: a következő pillanatban elmosódó, fehér arc jelent meg közepén. Jéghideg borzongás futott végig a hátamon - ez volt az az arc, a vízió, amitől rettegtem -, és ez volt az az arc, amit ama könyvben láttam, ahol kísértetek képét fotografálták le egy spiritiszta ülésen.

Lekaptam fejemről a sapkát, és villanyt gyújtottam. Néhány óra múlva magamhoz tértem, s most itt ülök és sebesen, kuszán leírom, amit megtudtam. Még nem tudom, mit jelent felfedezésem, s mit fog jelenteni valaha, s a tünemények mely kategóriája nyílt meg a tudomány előtt, ez még a jövő titka s elkövetkező kísérletek és elméletek hosszú soráé. De engedtessék meg nekem, hogy minden elmélkedésen s magyarázaton túl, a nagy munka előtt, érezzem azt az izgalmat, amit Volta érzett, mikor a sósavba mártott drót végén először rándult meg ismeretlen erőktől a levágott és élettelen békacomb.

Kezdetben volt egy szürke fal, a szürke falon alul hosszú, sötét csík, aztán valami szilárd tárgy. A köd előtt valami puha dolog kóválygott, és belül fájás, gonosz fájás, ez volt talán az ördög. A fájás következtében, ami belül volt, hangos zúgás származott, egy állandó és ritmikus hang, ez volt az első hang, ami a káoszból kivált, mint külön és körülhatárolt jelenség - eköré tömörült most a többi, és forgott körülötte.

De a fájás egyre erősbödött, és erősbödött a hang is, és most már megkülönböztethető volt egymástól a két jelenség: a fájás és a hang, ami származott belőle.

És a szürke falon jelent meg először az isten. Hosszú, sárga uszályának egyik csücske suhant végig a falon - abban a pillanatban eszméltem fel. Néhány percig elült a hang akkor - néhány pillanatig, kuszán és elmosódva, még emlékeztem az álom túlsó pontjára -, láttam az elborult, őszi mezőt, a lankás hegyoldal alatt, és egy pillanatra még láttam magamat is, a hegyoldalban. Kissé ferdén álltam ott, gyökereim kiálltak a földből, és lombkoronám előrehajolt. Ágaim csendben és boldogan zúgtak a szélben, és én halkan és boldogan szörcsögve szívtam a vizet a földből. Az isten sárga szakálla libegve mozgott leveleim között, és csiklandozott. Előttem egy kis cserje ágaskodott, a cserjén valami röpdösött.

Igen, minderre emlékeztem abban a pillanatban, mikor a sárga csík először jelent meg a falon. És akkor még világosan tudtam, hogy én voltam a fa. Még arra is emlékeztem, hogy odajött valami állat, és a kemény, duzzadt gyümölcsöt, ami megint csak én voltam, hirtelen leharapta a fáról. Aztán, nemsokára, valami borzasztó következett: az állat hörgött és toporzékolt, és én ijedten, zakatolva ugráltam a belsejében; - akkor folyékony és vörös, sűrű voltam, és csak néha láttam a sárga istent. Egy pillanatra megint megjelent előttem, de csak nagyon rövid ideig tartott ezúttal - valami sötét tárnába kerültem, ahol forgattak és gyömöszöltek, pácoltak, hígítottak, alakítottak - végre egészen kicsi golyó lett belőlem, és akkor megkapaszkodtam. Megkapaszkodtam, és úgy éreztem, most egy ideig nyugodt lehetek megint, mint ott a hegyoldalban. A sárga isten is ott volt, de nem éreztem, hogy sárga, csak a melegét éreztem, és én kiéhezve és elcsigázva, habzsolni kezdtem ezt a meleget. Most megint itt vagyok a hegyoldalban, gondoltam, hálistennek, és lassan, óvatosan kinyújtottam megint a gyökereimet - lágy és meleg, sötét föld fogott körül -, és szívni kezdtem ennek a földnek nedvét és melegét.

Aztán valami szobrász jött, aki megint mintázni kezdett. A lombkoronámat összegyömöszölte, a sok kis ágamból csinált négy vastag ágat, kettőt behajtott a törzsem felé - a gyökereimet is összecsavarta egy szívós, hajlékony gyökérré. Ez nagyon mulatságos volt. Közbe eszembe jutottak egészen régi idők, mikor még egyebekkel próbálkoztam - mikor még a vízben is úszkáltam, víz alatt csúszkáltam, fák között bujkáltam, és jól éreztem magam. Veszekedni kezdtem a melegistennel, hogy én megint úgy akarok. A melegisten nem akarta, de én makacskodtam: kis békaporonttyá lettem, és erősködtem neki, hogy így majd jó lesz, én ezt már kipróbáltam. De erre kiderült, hogy nem tudtam jól lélegzeni - a kopoltyúk kevés levegőt szívtak, és majd megfúltam. Na látod - mondta a melegisten -, és erre becsukta a kopoltyúkat, és a törzsemben, belül, két kis hólyagot fútt. Így mindjárt jobban éreztem magam. Aztán egyebeket is próbáltam, igen. Régi dolgok jutottak eszembe, madarak, fókák, macskák és párducok - akikkel valamikor együtt futkostam - és megkísérlettem, hogy megint olyanná legyek. De sehogy se volt jó, és végre abbahagytam az erőlködést, és mindent rábíztam a melegistenre. És szívtam a nedveket, és hosszú ideig aludtam - aztán minden összekuszálódott megint, és hosszú ideig csönd volt és üresség.

És most eszméltem ezekre a dolgokra először és utoljára, most, mikor a sárga csík megjelent a falon. Akkor még, úgy rémlik, tudtam, miről van szó. A hang újra visszatért, most már világos volt előttem, hogy belőlem árad, és hogy az a fa, ami a hegyoldalban állott, most itt van, a fal előtt, valami kerek, kemény földben fekszik - gyökere eltépve és elfonnyadva -, ágai fehéren és puhán lengedeznek előtte, levéltelenül. A hegyoldal, az ismerős hegyoldal most egy fehér fal, és a sárga isten uszálya ezen a falon siklik most végig úgy, mint máskor a hegyoldalon. És hogy a fa ugyancsak én vagyok most - és ekkor eszméltem a fájásra, ami belül, a törzsemben motoszkált. Ez a fájás onnan volt, úgy látszik, hogy gyökeremet eltépték, és én nem tudtam, mint rendesen, belekapaszkodni a földbe, hogy felszívjam belőle a vizet. Innen volt a fájás és a rezgés, ami a torkomat rezgette, a hang.

Mikor a sárga csík megjelent a falon, feléje fordultam, és ekkor ráeszméltem arra is, hogy az ágaimat mostan mozgatni tudom, akkor is, mikor a Szél nem fújja. A két puha, fehér ág ott lengedezett előttem, és utánakapott a sárga isten uszályának. Mit kapkodtok, kérdeztem az ágaimtól, magatoktól, mikor nem is fúj a szél? De ők már nem feleltek nekem, mint rendesen. Mi ez, kérdeztem azután a sárga istentől - mi ez, hogy a gyökereimet kitépték... és hová vitték el a gyökereimet, mi ez, mi ez, mi ez?... és a sárga isten felelt is valamit, de olyan messziről és sebesen és kuszáltan, hogy most nem értettem. Egyre távolodott a beszéd, még láttam, hogy integet nekem a sárga isten, de már nem értettem a beszédjét, és amikor jobban oda akartam figyelni, rájöttem, hogy nem is beszéd az, hanem csak fény.

Most aztán igen rossz volt minden, az ágaim se beszéltek, a sárga isten se beszélt, a hegyoldal se beszélt, alattam se beszéltek, fölöttem se, mint ahogy megszoktam - bután és szótlanul néztek engem, és nem értettek egy szót se a tárgyak. Már azt hittem, hogy vége lesz mindennek, amikor egy fehér, hosszúkás valami hajolt felém - ó, hiszen ez a jó, puha föld, gondoltam belül boldogan... és belekapaszkodtam és szívtam. Csakugyan, édes volt és éreztem, hogy árad szét ágaimban és lombkoronámban.

Még beszéltem is hozzá, a jó, puha földhöz - milyen rég nem láttalak, mondtam neki, milyen jó puha vagy és édes, ugye, most már nem szakadunk el soha többé - és akkor éreztem is, hogy felel valamit, de ijedten tapasztaltam, hogy már nem értem, amit felel - két ágammal belekapaszkodtam -, és amit felelt, valami zúgás volt csak, értelmetlen, zagyva hangzavar akkor... később értettem csak meg, mit jelentett és mit szólt akkor anyám:

- Hallod-e, mit gügyög ez a csöppség? Gyü... gyü... azt mondja... hát ezt ki érti?...

Csakugyan, mire én az ő szavait megértettem, már én se tudtam volna megmondani neki, mit akartam akkor. És aztán mindent elfelejtettem.

- Látjátok a vízen keresztül? Ott, a lávahegy aljában... egy szabályos vonal...

A tanítványok kihajolnak a gépből - a kopoltyúkészülékek zizegve nyelik a vizet. Egy percre megáll a villany.

Rádion 23, a fiatal tudós, kinyújtja kezét, és egy ködös, elfolyó tömböt jelöl meg a távolban. Talán huszonöt kilométernyire ködlik az egész.

- Ez a város.

Közöttük s a város között zöldeskedik a víz - de elég ritka és átlátszó, reflektor nélkül is tisztán kivehetők a megjelölt pontok.

Rádion 23 fürkészve mered előre, aztán nyugodtan megigazítja homlokán a kopoltyúkészüléket.

- Nos - mondja, és mosolyogva fordul vissza a tanítványok felé -, foglaljuk egybe ismereteinket, mielőtt befutnánk a pályaudvaron.

Mindnyájan odasereglettek.

- Az első nyomokat három éve fedeztem fel... ha nem tartjuk meg a város eredeti nevét, az eredeti írásjelek valami feltételes kiejtése szerint - akkor, úgy hiszem, rólam fogják elnevezni a régi várost. Mert tudnunk kell, és ez a legfontosabb, hogy előttem jó háromezer éven át nemcsak nem látta, de nem is láthatta senki egyetlen tégláját se ennek a városnak...

Megütközve néznek rá - Rádion 23 egy széles mozdulattal a vízen át felbukkanó hegylánc-félkört rajzolja maga elé.

- Gondoljuk meg, barátaim, hogy mintegy ezerötszáz méterrel vagyunk a víz felszíne alatt. Ez itt lávatalaj - tízezer éves réteg, pontos számítással -, annak a borzalmas erupciónak terméke, amit geológiatörténetünk a Krisztus-számítás huszadik századába helyez. Ez a földrész, amin most állunk, akkor szárazföld volt - tisztes magasságban a tenger színe fölött. Az erupció egyik felét hirtelen, néhány perc alatt lökte víz alá - a másik fele évszázadokon át siklott utána. Itt, ezen a helyen alföld volt, egy körülzárt katlan - és éppen erre akartam felhívni a figyelmeteket. Ezt a katlant a kitörő láva néhány perc alatt színig elöntötte - ami város vagy kultúra, vagy tenyészet: a láva alá került és megkövesedett. Alig tíz éve, hogy egy újabb földrengés megrázta ezt a lankát, s a felső lávaréteg lecsúszott, kifordult az északi szoroson keresztül - leválva a humuszról, mint a gipszmaszk válik le a halott arcáról -, mélynyomatát kifordítva a fénynek. Most felszabadult az alföld, és a víz átjárta puszta felületét, öt éve jártam erre, a huszadik egyetem küldött ki, vizsgálni ezt az ismeretlen talajt - mikor rábukkantam erre a városra. Öt éve bukkantam rá - tízezer éve fekszik itt, a tenger alatt -, és tíz éve vált le róla a réteg, mely addig eltakarta. A többit olvashatták könyvemben, amit azóta írtam erről a kérdésről.

A villamos nagyítószelencét óvatosan emeli szeméhez.

- Legyünk tehát tisztában, hogy mi a feladatunk - folytatta aztán. - A geológiai vonatkozások ezúttal nem érdekelnek. Az egyetem megbízásából tisztán azért jelentünk meg, hogy mármost a város pontos korát megállapítsuk. Ha az anyagok még alkalmasak - nem lehetetlen, hogy restaurálni fogjuk az egészet. Hiszen tudjuk, hogy a Közállam építkezni akar ezen az elhagyott vidéken - az elméleti tanszakok egyetemeit egészen víz alá óhajtja helyezni... és nem lehetetlen...

Egyszerre izgatottá lesz, nem tudja folytatni.

- Barátaim... - és egy kicsit reszket a hangja... - barátaim, a perc ünnepélyes... Ebben a városban tízezer éve élő ember nem járt... az utcákon halak és pókok suhogtak, és bekandikáltak az ablakokon... Amit én öt éve láttam, hihetetlenül érdekes... igen... érdekes... Útközben nem beszéltem róla, mert azt akartam, hogy az első benyomás friss és elfogulatlan legyen. Az utolsó percben nem akarom elrontani meglepetésünket és áhítatunkat. Kapcsold be a villanyt, Fizika 14, és előre!...

A kerekek közt hideg fény villan fel. Halak verődnek szét az iszapból - a víz vörösen opálzani kezd - az alkonyattól. A gép sziszegve és szikrázva lódul neki a víznek.

Két lávahegyen túl egyszerre kinyílik a láthatár. Első percben ködös, szürke sziklatömegnek látszik az egész - aztán egyenként válnak külön a részletek. Annyit azonnal látni, hogy két részből áll a Régi Város - az egyik, sűrűn beültetett házöböl, laposan, simán terül el, mint egy tányér, egy mély barázda választja el a másik résztől, mely dombos és hegyes - a dombokon itt-ott mereven és szikáran állnak még a régi épületek. Az egész fölött derengő világosság - igen, a tiszta tengervízen át idáig világol le a nap.

A gép a középső lávahegy előtt hirtelen leállítja kerekeit, és függélyesen mintegy kétszáz méternyit emelkedik. Úszva hatolnak át a szoroson - akkor, alig háromszáz méternyire az első, nagyobb épület előtt, ismét leszállnak a fenékre, és keréken folytatják az utat.

Kétoldalt hallgatag házsorok futnak, szemben a géppel halak csapódnak el, és algák foszforeszkálnak a homályos kapuk alatt. Szorongva hallgatnak mindannyian. A szilárd kövezeten néha tompa nyekkenéssel pukkad meg egy-egy lomha polip, amint a kerekek átfutnak a testén. Az úttest közepén néha egy-egy furcsa, nehézkes tömeg állja el útjukat.

- Ezek járművek voltak.

A tanítványok hallgatnak. Egyik se mer belenézni a jármű homályos belsejébe. A gép rohan tovább.

- Csupa három- meg négyemeletes ház. Csodálatos építkezés, csodálatos munka... Igen... ez a Krisztustól számított huszadik század... Tízezer éven át láva takart el egy egész korszakot, és nem maradt semmi emlék... Ez a korszak kiesett a történelemből...

Rádion 23 komolyan mered maga elé.

- Egy korszak, igen, és egy kultúra... Mert volt kultúrájuk, barátaim... ismerték a villanyt, amint ezek a primitív vezetékek mutatják... és ismerték az élőképet, amit lapos vászonra vetítettek - és nem térbe, mint mi. De míg kínai őseinkkel összeköt minket a történelem vörös fonala - ez a földrész kikapcsolódott mindenből, s eltemetkezett a víz alá... és szelleméről nincs, ami hírt adjon nekünk. Majd megmutatom nektek csodálatos könyveiket, melyeknek betűjeleit öt éve tanulmányozzuk, hogy kulcsát találjuk ennek a nyelvnek... ennek a kultúrának, mely tízezer év előtt a mi kínai őseink kultúrájával párhuzamosan fejlődött, az akkori Európa közepén... egy nép, mely állítólag oly művelt s fejlett volt már akkor, mint a hatalmas kínaiak, a mi őseink.

- Élőképük is volt már? - kérdi Fizika 15.

- Élőképük, mint mondom, akkor még vászonra vetítették... De találtam néhányat, restauráltam és kipreparáltam - és Plaston-gépbe illesztve kiderült, hogy lehet térbe vetíteni velük.

Alumínium tokjába nyúl, s egy preparált, furcsa filmet szed ki belőle.

- Ide nézzetek... Ezt egy régi színház romjai közt találtam... majd megmutatom nektek...

A mellékutcákban hallgatva, mozdulatlanul állnak a hínárral, bürüvel belepett járművek. Ha megmozdulna valamelyik, s egyszerre robogni kezdene és száguldana, szembe a géppel!...

A gép nekilódul, s hirtelen széles főútra tér. Megszorítják a kopoltyút. Aztán egy sötét mellékutcába robognak. Aztán Rádion 23 leállítja a kerekeket.

- Itt szálljunk ki - szól, és felrántja kesztyűjét. - Bemegyünk valamelyik házba, akármelyikbe, amelyik utunkba esik.

Kiszállanak mind. Hallgatnak: szorongó izgalom vonaglik torkukban. Egymás után lépnek fel a házak melletti járdára. Egy kapu előtt megállnak. Rádion 23 felvilágít a kapura - keskeny tábla ködlik át a vízen, rajt betűjelek.

Rádion 23 lerántja a moszatot, s figyelmesen nézi a jeleket. Lemezt szed elő, s egymás után leírja rá...

"R-á-k-ó-c-z-i-ú-t-8-4"

- Mit jelenthet ez?

- Még nem tudjuk. De rájövünk majd. Nyilván a tulajdonos neve.

Azután hozzáírja:

"B-u-d-a-p-e-s-t"

- Ez a város neve volt.

Mielőtt bemennek a kapun, Rádion 23 végignéz az úton. Szembe velük szürkéskéken ködlik a vízen át a Keleti Pályaudvar megkövült körvonala.

Lassan, egymás után mennek fel a lépcsőn. Egy ajtón keresztül egymás után lépnek be a szobámba. Halak neszelnek fel. Rádion 23 felemeli lámpását, s a növekvő homályban íróasztalomra világít. Kopoltyúi idegesen sziszegnek.

- Egy női fej...

Felemeli asztalomról kedvesem relief-portréját, és figyelmesen nézi. Fizika 13 egy sarokban megtalálja koponyám mellső felét, fehérre meszesedve. Ujjai közt forgatja, aztán maga felé fordítja. Szembenézünk: szembenézek vele - ő nyugodtan és figyelmesen - én összeroppantott fogakkal, tehetetlen, mérhetetlen gyűlölettel.

Édes fiam,

Rómában ért utol leveled - nagy örömmel olvastam a levelet is, meg a mellékelt cikkeket, amikből valóban megállapítható, hogy sikered nem mindennapi és hogy a "Munkások" fordulópontot jelent művészi életedben. Valami illusztrált lapban láttam a szobor fotográfiáját, és mondhatom, hogy magam is nagyon meg vagyok elégedve veled: a "Munkások" erős, férfias munka, és ha úgy tetszik, büszke vagyok rád.

Ami a levélben jelzett töprengéseket és aggodalmakat illeti, megnyugtathatlak, Boldizsár. Az emberi élet hosszú, és van idő ilyenre is - mindez elmúlik és különben nem is fontos. Egy kis meghatottságot is éreztem, hogy éppen a te öreg apádra gondoltál, és neki beszéltél a belső dolgaidról. De hidd el: nem tudok mondani semmit, és nem tudok tanácsot adni - ne hidd ám, Boldizsár, hogy a hosszú évek egymásra rakódnak, és hogy épület lesz alattunk, mely egyre magasabb, s melynek tetejéről egyre szélesebb a láthatár. Nyilván valami folyik alattunk és felettünk, folyjunk mi is bele, de nem látunk két partnál egyebet. Nem tudok mondani semmit, és ha nem ülnék most itt, nagyon egyedül, a Tiberis partján, egy kicsi szobában, és nem tudnám, hogy ma este már nem megyek sehová, s ma estére nincs egyebem, mint egypár gondolat: néhány figura, amit öreges kedvvel rakosgatok a sakktáblán, valószínűleg nem is írnék neked levelet.

Nem írnék, kedves kis Boldizsár, sőt úgylehet, ezt a levelet se küldöm el, amit így lazán és andalogva írok most... az ám, érzem, hogy ebben a pillanatban hiányzik belőlem a bölcs, apai póz, és te keveset tanulnál tőlem. Sőt talán meg is bántanálak, mert őszintén meg kell vallanom, valami mosolygásféle suhant át öreg arcomon, míg a leveled olvastam, amiben olyan végzetes és elszánt komolysággal beszélsz művészetedről, eszmék meghasonlásáról... hogy milyen harcok dúlnak benned, s a kétségbeesés szélén állasz sokszor, mert nem tudod tökéletesen kifejezni magad a gipszen és márványon keresztül... mert nem tudod, kinek higgy: Michelangelónak vagy Rodinnek; - és hogy hol van az abszolút, megdönthetetlen Művészi Igazság.

Egy helyen futólag (ó, nem szemrehányásból mondom, hogy futólag!) megemlíted, hogy azért fordulsz hozzám, mert homályosan úgy érzed, keresztülmentem én is ezen a válságon. De nem vonhattad le a tanulságot, mert, íme, húsz éve annak, hogy letettem a vésőt, és nem bánva, hogy szép hírnevem szertefoszlik, otthagytam mindent: lázas verekedést agyaggal, márvánnyal, izgató kiállításokat, versengéseket, Rodint, Michelangelót - elbujdostam, s nem bántam: folytassák ott, ahol én abbahagytam.

Jó Boldizsár, milyen szép és hideg emlékek! Mosolygok, és hidd el, nem bántja a hiúságomat, hogy mindenről és mindenkiről beszéltél, ami foglalkoztat, csak az én hírhedt "Önarckép"-sorozatomról nem, amit annak idején nemcsak te csodáltál. Hol van a sok agyag meg gipsz, Boldizsár? Úgy tudom, anyád valahová a padlásra rakta a szép kiállítást - most pillanatnyi szeszélyből, szinte látni szeretnék még egyszer néhány darabot belőle. Nem hiúságból és nem lelkesedésből: szeretnék mosolyogni a furcsa, mókás torzókon - a hideg agyagba micsoda fogcsikorgó erőlködéssel kapartam, reszeltem bele a szájamat, az orromat, a füleimet meg a homlokom, és hogy püföltem ezt a homlokot, hogy a magamé fájt bele, én Istenem!

Igazad van, Boldizsár, keresztülmentem ezen a válságon én is. Huszonkét éves voltam, és az egész világból egyetlen dolog érdekelt, zaklató, nyugtalan kíváncsisággal: önmagam. Ki ez, kívül és belül, ki ez a vízcseppnyi mindenség, amihez ismeretlenül és ok nélkül jutottam, kiről nem tudom, mit ér nekem, és hová visz, s mégis annyira féltem őt, hogy felordítok, ha durván nyúl hozzá holmi avatatlan kéz, vagy mellbe löki a vihar? Tudtam, hogy egyetlen a világon, mert mindenben hasonlatos bár a többiekhez, az idő és tér végtelenjében ez a lény, csak az nem volt s nem lesz többé soha, akiről így beszélek: én.

Órák hosszú során át néztem arcomat a tükörben, kitágult szemekkel egyre közelebb hajoltam a fényes vízlap színéhez. Néztem mohón és sóvár kívánsággal szájam és szemem. Szerelmes voltam magamba. Ki fogja kifejezni valaha ebből az arcból, amit én tudok egyedül, aggódtam; ki menti meg a pusztulástól ez áll kifejezhetetlen vonalát s a fájdalmat, ami itt bujkál az ajkak között - mindezt, ami azért van így, s nem lehet másképpen, mert engem jelent, a kínok és gyönyörök legmélyebb forrását, az én édes, kegyetlen s önző, de formátlan indulataimat, érzéseimet, amikhez hozzáolvadt, s amiket szoborba öntött, s formába tökéletesített ez az arc? Ki menti meg, mert tudom róla, hogy el kell pusztulnia különben nyomtalanul ez értelmetlen létben, mely csak teremteni tud, de megtartani nem.

Mintázni kezdtem az arcom, jó Boldizsár. Hosszú órákat töltöttem a tükör előtt, s gyúrtam és faragtam az agyagot, hogy egy napon majd úgy nézhessek az agyagba, mintha tükörbe néznék, s megnyugodjam: íme, megfogtam a tükröt, és most már elmehetek, a tükör él helyettem, s beszél rólam, az idők végezetéig.

Igaz, igaz, Boldizsár, keresztülmentem a válságon. Megfaragtam a homlokomat, orromat és szájamat és államat - hiába! Minek a sok szó és magyarázat: nem sikerült. Orr, száj és homlok volt, nem én. A formák hidegen néztek rám - nem az én fejem, vagy nem az, ami benne lényeges, amit belőle féltek. Újra meg újra nekifogtam: talán itt volt a hiba vagy ott. Talán ezt a vonalat kell mélyebbre fognom, s akkor kapom meg azt a kifejezést, ami túl van a vonalakon. Ravaszkodtam. Megpróbáltam kivonatolni: a szájat kifaragtam erősen, s a többit hagytam, háttérnek - sok fej lett belőlem, és egyik se voltam én. Gondoltam, művészetemben a hiba. Tanulmányozni kezdtem a nagy szobrászokat - mi az a fortély, amit felhasználhatnék belőlük? Híve lettem Michelangelónak, aki roppant tömbökbe fogta össze a lágy életet, s kővé dermesztette, s híve lettem Rodinnek is, ki a formátlan és élettelen köveket, midőn aludtak, kifúrta - s a kövek lágy része kicsurgott, s ő hirtelen formált lágy s leheletszerű életet a kövek csurgó s hirtelen megalvadt véréből. Próbáltam ezt, próbáltam azt, minden hiába volt, Boldizsár!

Akkor éppúgy kétségbeestem ám, mint te. Bolyongtam, és bolyongás közben nem szűntem meg keresni - lopva és dühösen kerestem azt a hajlékony vésőt, azt a megértő anyagot, melyből és mellyel kifaraghatnám magam.

Anyád így ismert meg engem: tehetetlenség és meghasonlás útján találkoztam vele. Éreztem, hogy az anyag hűtlen lett hozzám - s ekkor én szerettem bele gyógyíthatatlanul az anyagba -, halálos bús nosztalgia fogott el, hogy fogadna vissza magába, s keverne el a földnek porával, mint ahogy én kevertem vissza a vályúba összetört szobraimat, mert éppen úgy nem sikerültem neki, mint ahogy azok a szobrok nem sikerültek, amiket belőle hasítottam. Anyád igen szép volt, Boldizsár, de engem nem szépsége, hanem az a végtelen, ismeretlen vonzás taszított hozzá, ami úgy áradt belőle, mint a nehéz földből árad az erő, mikor visszahull rá a feldobott kő s a felrepülő ember. Ostobaság, ne haragudj: azt hiszem, a köveket is vonzotta anyád. Egyszer egy kutyát láttam, egy vérebet, mely fogával szétharapta a láncot, s kitépte a lánc cölöpeit a földből, hogy anyádhoz futhasson, és megnyalhassa a kezét.

Szerettem anyádat, és ő megszeretett engem. Fölébe hajoltam, és a szemébe néztem, hogy temesse el szemébe az arcom. És anyád kinyitotta szemét, befogadott engem, és aztán lezárta a pilláit.

És ekkor, Boldizsár, ekkor felvette vésőjét, és faragni kezdett a vak szobrász. Így vénen, gondolatok sakkfiguráit tologatva, mosolyogva minden indulaton: mégis reszketni kezdek, Boldizsár, hogy eszembe jut. A vak szobrász - ó, Boldizsár, mily szörnyű -, a vak szobrász, ott a szuroksötét szobában, felemelte ujjait, és faragni kezdett rólam egy piciny, fehér szobrot. Először puha, nagy vonalakban megfaragta a fejem, behunyt szemekkel, két karomat keresztbe fektette, és lábaimat felhúzta. Aztán a részletekre tért. Megfaragta a szájamat, és megfaragta a koponyámat, és megfaragta a homlokomat. Aztán, még készületlenül, a kialakulás állapotában, megmutatta nekem kis szobromat.

Ó, Boldizsár, megrendültem egész testemben, és kihullott kezemből a véső! Még kicsiny volt akkor a szobor s a vonalak hevenyészettek. De én voltam az, Boldizsár, én voltam az, ahogy soha szobrász meg nem faraghatta - én voltam, az idők végezetéig! Rémület és borzongás suhant át rajtam, és az arcomhoz kaptam, ki látott engem, onnan a sötétből, ahol nincsenek szemek, és nincsen öntudat?

És aztán megnyugodtam, Boldizsár. A vak szobrász lefőzött, de nemcsak engem. Nincs többé vágyam, és nem érdekel már, mit jelentek én, s mi vár rám: itt ülök, az ő műhelyében, s csudálom őt, s gyönyörködöm benne - a te arcodba nézek, és mintha tükörbe néznék, ott látom arcomat, amit jobban megértett ez a vak szobrász, mint ahogy én valaha megérthettem. És rábízom a többit, nincs több dolgom, míg ő él, s munkálkodik helyettem.

Azon a helyen lazán feküdt a bazaltréteg, alatta egy gneiszlap, úgy, ahogy a kihűlő kéregben megmerevedett. A két réteg közt egy darab okszidiánkő volt, amit nyomtak a kőzetek - ez a kődarab szeretett volna vagy egy félrőfnyivel lejjebb csúszni, a puha zsírkőbe -, de ez kicsit nehezen ment.

Mint vajat kenyérre, a szél homokos fövenyt kent a bazaltrétegre, s e homokba száraz, szívós páfrányok kapaszkodtak. Felül, nem messze az okszidiántól, egy zöld halom lejtőjén, halformájú, de szőrös állatok gubbaszkodtak. Bár nemrég kerültek csak e vidékre, otthonosak voltak már: élénk, figyelmes szemük forogni tudott, nem úgy, mint ama halak és gyíkok szeme, melyek e vidéket lakták. Ez a fajta régen elhagyta már a vizet: hasukon két lágy mirigy fejlődött, e mirigyből fehér lé folyt, s a tehetetlen kölykök behabzsolták ezt a lét. Kicsi, zömök lények voltak, a szájuk félig halszáj, félig madárcsőr - ínyükből kemény, piciny csontocskák törtek elő.

A domb másik oldalán, hunyorogva a napfényben, feküdt az ichtioszaurusz. Óriási testén ezer színben szikráztak a pikkelyek - széles szárnyait legyező formájában behúzta, földnek eresztette -, kurta gyíklábait szétterpesztette a fűben. Az erdő felől repült ide, kígyózó köröket írt le a magasban - aztán a tenger fölött nagy ívben, és most lefeküdt pihenni. Hosszú, keskeny állát lelógatta a lejtőn.

Az egyik mirigyes, az, amelyik közelebb feküdt a repülőgyíkhoz - két-három rőfnyire -, már egy félórája nézte az óriást, mohón meredt rá, és nyilván észrevette, hogy az nem látja őt: a hatalmas állat szemgödréből hiányzik a harántizom, oldalt nem tudja mozgatni a szemét. A mirigyes tudta ezt, mert amint óvatosan és hangtalanul előrekúszott, vigyázott, hogy mindig oldalt maradjon, az ichtioszaurusz látkörén kívül. A mirigyes egyszer visszanézett, és vonagló mozdulatot tett - ekkor megmozdult a másik mirigyes is, és utánakúszott.

Mikor csak félrőfnyire voltak: meglapultak. Összenéztek. A repülőgyík hátán, fent a nyaknál keskeny ér dagadt ki: tisztán látható volt a finom, zöldes bőr alatt, hogy árad, lüktet benne az élet, hogy dobog és vonaglik. A repülőgyík álmosan pislogott, még mindig nem látta a két mirigyest. Ha nem oly álmos és lusta, ha csak egy kicsit oldalt fordítja a fejét, éktelen dühbe jön vala: csontos szárnyát messze kitárja, s szájával odavág - a két melegvérű csúszómászó felmetélt hassal gurul le a domboldalról, s ő szikrázva és ragyogva emelkedik a magasba - két perc, s a felhők közt lebeg.

De hát nem mozdult. Az első mirigyes nekifeszítette lábát a homoknak, és elrúgta magát - a másik elkapta a repülőgyík farkát. Az első a hátára ugrott, s egyetlen harapással felszakította azt a finom, lüktető eret. Aztán jól megkapaszkodott a pikkelyekben, mert a repülőgyík szétcsapta szárnyait, s toronymagasat ugrik, visszaesik megint, s a felszakított sebből zöld lé patakzik. Kinyitja száját, a hatalmas test remegni kezd. Ájult, merev szemei kidagadnak. A mirigyesek ott gubbaszkodnak a hátán, s várnak, míg elcsendesül.

Az okszidiánkő félrőfnyit csúszott: a bazalt még mindig nyomta, a gneisz valamit engedett. A homoktorlasz félresiklott, de még áll a domb fölötte - rajta finom, másfajta pázsit.

A közeli tó vize azóta valamit emelkedett, úgyhogy most a domb oldalát mossák a habok. Ügyes kezek cölöpöket vertek a tó fenekére, s a cölöpökre négyszögletű, nagy fészkeket raktak fából. Híd vezet a parthoz, ezen a hídon, hátsó lábra emelkedve jön két majom, abból az új fajtából való, amelyik házakat épít. Mindkettőnek dorong a kezében. Pofájuk csupasz. A vézna, nyomorult testet idegen állatok bundája borítja. Átjönnek s a domb lejtőjén elbújnak egy bokor mögé.

Kétszer jött fel és szállt le a nap, és nem volt bátorságuk megtámadni az óriásmajmot. Az óriásmajom velük együtt jött le a hegyekből, de nem tartott velük - nem kellett neki dorong: kézzel fojtotta meg a lámát, s a vaddisznónak a nyakát átharapta. Nem kellett annak se cölöp, se ház, ahelyett inkább gyakran megtette, hogy kiráncigálta a cölöpöket, s ha ilyenkor közeledtek hozzá, ütött, és a fogait vicsorgatta. De nagyon erős volt, nem bírtak vele. Néhány nap előtt kézzel lyukat ásott a domb másik oldalán, s abban elrejtőzött, néha bújt csak elő, hogy valami galibát csináljon.

A két dorongos majom ott gubbaszt a bokor mögött, s néha kidugja fejét. Tudják, hogy az óriásmajom ott szuszog barlangjában - nyilván alszik. A szemük izgatottan forgolódik.

Így vártak sokáig, s egymás kezét szorongatták aggodalmasan. Néha a cölöpház felé pillantanak, az egyik pillér széttörve lóg alá - ezt az óriásmajom csinálta. Nagy megnyugvásukra szolgált, hogy a házak eresze alatt csapatostul ültek a majmok, s figyelték a jelenetet. Legrosszabb esetben azok idefutnak, és segítségükre lesznek a munkában.

A nap leszállóban - határozni kell. Végre megmozdul az egyik, lassan húzódik a barlang felé, oldalvást. A másik utána. Görcsösen szorongatják a dorongot.

Az óriásmajom bent fekszik az odúban. Az egyik óvatosan nyújtja előre dorongját - vigyázva löki be az odú száján. Hangosan bömböl odabent az állat, kidugja a fejét, s éktelen dühben csikordulnak meg a fogai.

A két majom visszaugrik a domb lejtője mögé: meglapulnak. Most vadul, véres szemekkel néz szét az óriásmajom. Nekilódul, hogy kimásszék. Roppant öklével a levegőbe kap.

De hogy megfordul, suhint a dorong. A másik oldalról az egyik felmászott a domb tetejére, behúzott fejjel, kiálló pofacsontokkal. A dorong koponyán találta az óriásmajmot. Vonítva fordul meg, s támadójára veti magát - de az megugrik, s most társa, a másik dorongos sújt le bozontos koponyájára. Az óriásmajom lerogy - ordítása hosszú, gurgulázó hörgésbe vész.

A domb meglehetősen lelapult, mert letarolták, s téglákat raktak fölébe. A téglákból pince lett, a pince fölé cöveket raktak, ezekre épült a kávéház padlója. Négy méternyire a domb fölött merőleges irányban, ezt a padlót linóleum borítja, s a szőnyegen, a domb jobb oldala felől, kicsi asztal áll egy ablakfülkében. Ennél az asztalnál ül Balog, kéziratot olvas, és nem veszi észre, hogy szemben, egy másik asztalnál (a domb bal oldala felől), ott ülnek Balázs a kritikus és Kaczolay, a népszerű, fiatal drámaíró. Éppen most ültek le.

Ő nem veszi észre őket, de azok meglátták. Odanéznek, de nem szólnak. Balázs mosolyogva int Kaczolaynak, hogy ne zavarják, úgy látszik, el van merülve.

- Kéziratot olvas.

- Igen. Az utóbbi időben nagyon szorgalmas.

- Sokat dolgozik. Az "Észak" óta, ami két évvel ezelőtt jelent meg, volna már vagy három kötetre valója.

- Nagyon helyesnek találom, hogy válogat, író soha nem lehet eléggé szigorú önmagához.

- Hát az igaz, igaz. Jól tudod, mily sokra tartom ezt a Balogot.

- Hiszen ebben megegyezünk. Egyike a legkitűnőbb publicistáinknak.

- Én is mindig mondom. Minek ír ez az ember novellákat, minek rontja magát, igazán kár. A novella nem neki való műfaj.

- Látod, ugyanezt mondtam nemrég Mucskainak. Furcsa, hogy mégis a legszívesebben tárcákat ír. Két éve alig ír egyebet. Amellett biztosan nagyszerű humoreszkeket tudna írni, biztosan van tehetsége hozzá.

- Nagyszerűeket tudna írni! Mindig mondom! Én nagyon sokra becsülöm, látod, de hát az ember nem tehet a lelkiismerete ellen. Ilyen ügyes publicista - hogy jön ő ahhoz, hogy drámát írjon?

- Drámát írt?

- Igen, drámát írt. Beadta a darabot a Nagy Színházhoz, azzal, hogy ez az életének egyetlen munkája, amire tart valamit. Ettől függ, hogy maradhat-e író, vagy sem. Ennek a darabnak a sorsától. Ha nem lesz vele sikere, örökre leteszi a tollat.

- Szép! Hiszen éhen hal, egyebe sincs, amiből megéljen!

- Én is azt mondtam. Mit tegyen az ember? Az igazgató ideadta nekem a darabot - tudod "A más felesége" óta, amivel olyan sikerem volt, nagyon megbízik a színpadi érzékemben - szóval, ideadta, hogy mondjak véleményt, persze diszkréten, hogy ne tudjanak róla... szóval, a véleményemtől teszi függővé, előadassa-e az "Ember"-t, ez a címe a Balog darabjának.

- Na és? Elolvastad?

- El. Egészen máig gondolkodtam rajta. Ebben a pillanatban határoztam el magam, most, hogy itt láttam ülni. Nem tehetek a lelkiismeretem ellen.

- Hát milyen? Rossz?

- Tudod, kérlek - nem színdarab. - Van benne minden, líra, filozófia, emberismeret -, de tudod kérlek, sehol egy eredeti helyzet, ami kell a népnek. Nem ajánlhatom tiszta lelkiismerettel, hogy előadják.

- Hát nem ajánlod?

- Lehetetlen. Te tudod, hogy szeretem ezt a fiút, de ez más.

- Na és ha Balog megtudja, hogy te...

- Nem tudhatja meg, mert a diri megígérte nekem, hogy senkinek nem szól - ha nekem nem tetszik a darab, visszaadja Balognak azzal, hogy az ő saját dramaturg meggyőződése szerint - és a többi...

- Pszt! Vigyázz - már nem olvas, idefigyel...

- Jó reggelt, kedves Balog! Mi szépet olvas? A "Kék vár", ami ma jelent meg, gyönyörű. Délelőtt beszéltek a klubban róla, és én ugyancsak kiálltam magáért - méregbe jöttem... "Nem igaz!"... - mondtam - "ellenkezőleg, nagyon tehetséges munka!"... kiabáltam folyton...

Az okszidiánkő még egy fél rőfnyit csúszott, lekerült a gneiszlapról, és kényelmesen kinyújtózott a puha zsírkőben, az asztal alatt, a kávéház alatt, a pince alatt, a homok alatt, a bazaltréteg alatt.

Erzsébet délután háromkor ébredt. Az utóbbi időben három-négy órakor hajnalban került ágyba, és lassankint ebbe is beletörődött. Késő ősz volt, és jó is volt így, a homályos szobában megvárni, míg a szűk Kálvária utca elsötétül, és túl, a borbélynál meggyújtják a petróleumlámpát. Ilyenkor halvány fénypászma esett a szobába, és Erzsébet lassan öltözködni kezdett.

Erzsébet tournure-t vett fel és az olcsó, de tarka szalagokat gonddal kötözgette. Borszeszlámpával bodorította a haját, amelybe ősz szálak vegyültek. A borszeszlámpa egy halványkék kötésű könyvön állott; - ennek a könyvnek ez volt a címe: "Emlény", valami költői társaság adta ki, ezernyolcszázötvenkettőben, itt, Kanizsán. Erzsébet elmerengett, s a felsőbb matézisben nem nagyon járatos elméjében jó egy percig tartott, míg kiszámította, hogy ennek már tizenegy éve lesz hovatovább. Az "Emlény"-nek nemcsak a kötése, de a lapjai is halványkék papirosból voltak, halványzöld versek voltak benne, Lisznyaitól és több költőnő is szerepelt. Az ötvenkettes évszámra Erzsébet külön emlékezett, hányatott és zavaros életében, homályosan tudta, ez az évszám valami különösebb eseményt jelentett. De ez nagyon távoli és kényelmetlen és bús gondolat volt, és Erzsébet gyorsan Szeremleyre gondolt. Szeremleyvel már egy hónapja volt együtt - illetőleg Szeremley volt az egyetlen ember, aki egy hónapja állandóan járt hozzá úgy, hogy együttlétüknek holmi határozottabb jellege kezdett kialakulni, megkülönbözve az egy- meg kéthónapos, futó barátságoktól. Ma is, hajnalban, öt órakor váltak el, Erzsébet suttogva kísérte ki a homályos kapualjába nyíló szobából, és Szeremley már ötre újból ideígérkezett.

De már négykor ott volt, pepita nadrágban, rettenetesen magas gallérban, fekete Chevallier-beli, alacsony, egyenes cilinderben. Erzsébet még nem fejezte be a ruházkodást, és bizalmasan hátraszólt, hogy csak üljön le. A gavallér óvatosan húzta fel nadrágját, és előbb megnézte a kopott bőrhokedlit. Aztán unni kezdte magát, és megszólalt:

- Ma beszéltek rólad valahol - mondta előrehajolva. Mostanában, mikor magukra maradtak, már tegezték egymást.

- Ne mondjad.

Erzsébet nem nagyon bánta, miről beszélhettek. Csak azon csudálkozott futólag, ki ismerheti őt Kanizsán, ahol alig fél éve lakott. Az emberekkel szemben évek óta valami távoli, zagyva érzése volt - nem emlékezett senkire és semmire, ami azelőtt történt -, mintha ez utóbbi tíz év előtt nem lett volna semmi, vagy ami volt, holmi más, idegen emberrel történt és nem vele. Úgy volt, mintha ő tulajdonképpen tíz évvel ezelőtt született volna, egy szennyes és homályos sikátor valamely udvarában, de nem gyereknek született, hanem már érett és mindent értő, megcsömörlött asszonynak - egy nagy, gúnyos csecsemő, kit nem érdekel a világ, mert már kiábrándult belőle, mielőtt megpillanthatta volna.

- Matskásyéknál kerültél szóba - folytatta Szeremley, látván, hogy magától kell belefogni.

Majd, hogy Erzsébet erre se érdeklődött:

- Nem is tudtam, hogy neked férjed is volt már.

Erzsébet egy gombostűt erősített meg, és a tükör felé hajolt. Annyit érzett, hogy Szeremley hangjában volt valami tiszteletféle, és ez bosszantotta. Évek óta elképedve és egyre növekvő megvetéssel szilárdult meg keveset foglalkoztatott értelmében a meggyőződés a férfiak határtalan ostobaságáról. Íme, ez az ember, aki eddig úgy bánt vele, ahogy ő maga is természetesnek és helyénvalónak találta, most talán meg akarja különböztetni őt a hozzá hasonló nők között, mert valaki megmondta róla, hogy tiszta családból származott, s hogy egyszer férje is volt, tekintélyes és jómódú ember, valami jegyző. Istenem, alig emlékezett rá.

- Mi bajuk velem? - rántotta a vállát.

A gavallér közelebb jött, legyeskedni kezdett. De Erzsébet ráütött a kezére. Egyszerre valami durva és kemény érzése volt. Most magától kezdett beszélni a volt férjéről. Szeremley a külsejére volt kíváncsi.

- Keszeg kis ember volt - mondta Erzsébet jókedvűen -, csapzott bajusza volt, nem szerette a rendet. Kevés pénze volt.

- Mért hagytad ott?

- Becsukták.

Szeremley megtudta, hogy holmi politikai ügyről volt szó: közvetve tudta csak meg, elképzelésből, mert a nő nem nagyon értette, mi a különbség.

A gavallér intim részletekre tért, érdeklődött. Erzsébet ajkát biggyesztette, megvetően legyintett. Aztán behívta a viceházmesternét, és kávét hozatott. Kalácsot ettek hozzá.

- Erzsébet, este elviszlek a Teátrumba - mondta a gavallér. - Társulat érkezett.

- Komédiát játszanak? - kérdezte.

- Nem ám, édes babám. Hanem a barátom uram, egy bizonyos Bájligethy, valahol egy drámai poémát talált, nyomtatásban, vagy azon manuscriptumban vette meg a szerzőtől, eljátssza, engedelem nélkül, Kanizsán és még egyebütt. Pesten még nem is játszották. Nagy mester ez a Bájligethy, ő maga festi a kárpitot meg a kulisszákat mind. Ehhez kellett vagy ötven darab.

Erzsébet elkészült, rizsport hintett az arcára, pirosítóval kendőzte még. Aztán jókedve lett.

Sokan voltak, az egész kanizsai intelligencia, és Erzsébet dacosan, szemtelenül suhogott fel a páholyba, megkövetelve mintegy, hogy az anyák szégyelljék magukat, és zavarba jöjjenek bakfis leányaik miatt. Szeremley valami diákot hozott még magával, és Erzsébet, amint a szűk lépcsőn felfelé mentek, már csak szokásból is, megszorította a diák kezét, úgyhogy a körmei egy kicsit belementek a tenyerébe. A diák hűlt-fűlt és remegett, a puha asszony sötét, árkolt szemei vészes, baljós mámorban ringatták.

Mire leültek, odalent javában folyt már a játék. A diák, lelkes szemű, igen fiatal ember, Szeremleynek magyarázta, miről van szó. Szeremley gúnyosan figyelt a diákra, és egyik karját óvatosan dugta Erzsébet háta mögé. Erzsébet viszont a diák felé hajolt. A diák folyton beszélt, suttogott. Erzsébet az egészből ezt a nevet hallotta: Arany János, és itt megjegyezte, hogy ismerte azt az írót, egyszer Pesten találkozott vele, és beszéltek is.

Valami nagy sivatag volt most a színpadon, hátul piramisok, és az egyik, barna színész igen hangosan szavalt. A diák azt mondta, hogy ez szimbólum, és hogy ilyeneket Goethe is használt. Erzsébet a színészre tett megjegyzést, hogy csinos fiú, de buta, ismeri ezt is. Szeremley elménckedett, hangosan szójátékokat csinált, hogy a földszinten is hallhatták.

- Mi ez az egész? - mondta Szeremley türelmetlenül.

Odalent tapsoltak. Erzsébet egyik lábszárát odaszorította a diák lábszárához. A diák nem tudta, mit tegyen, és megint beszélni kezdett. Erzsébet futólag a barna színészre is gondolt, aztán maga se tudta, hogyan, fanyar fáradtságot érzett, mind a hármat megutálta: Szeremleyt egyenesen megrúgni szerette volna, a diákot elkergetni. Halálosan unta őket: elhatározta, hogy inkább a színpadra figyel, és ha lehet, int a színésznek.

A színész hosszú lebernyegben állt egy asztal előtt, és szavalt:

Erzsébet megütődött: milyen furcsa beszéd ez. Aztán megint elfelejtette a darabot. Megint ráfanyalodott, hogy a diákkal foglalkozzék, de ez tátott szájjal figyelt, nem is vette észre. Ez felbosszantotta Erzsébetet: ostoba férfiak, gondolta magában, mindenfélét összeirkálnak egymásnak a nőkről, és úgy figyelik egymás szavát, hogy közben megfeledkeznek arról, amiről szó van. Mit bámul úgy ez a gyáva diák?

Minek, minek, minek - minek ez az egész -, mondta magában Erzsébet, és életének nagy ürességébe bámult. Rossz napokat látott és erőszakos, ostoba embereket - utálatos. Minek él ő? És miket beszélnek ezek az írók - eszébe jutott az Emlény, ami ott áll most az asztalkán, a hajfodorító spiritusz-masina mellett. Az egész egy zavaros mélység, amibe rossz illatú dolgok kavarognak. Csak lefelé lehet nézni bele - mélység, ami egyre mélyebb lesz.

Egykedvűen vette észre, hogy véletlenül ebben a pillanatban valaki a színpadon is a "mélység" szót mondta, abban a pillanatban, mikor ő maga is ezt a szót gondolta. Oda figyelt. Egy nő szavalt, felemelt karokkal:

- Ki írta ezt a darabot? - kérdezte Erzsébet a diáktól.

A diák megmondta.

Erzsébet csak egy pillanatra merevült meg. De a diák észrevette. Megkérdezte, mi az. Erzsébet Szeremley felé fordulva válaszolt:

- A férjem... a volt férjem... nem is tudtam... hogy az darabokat írt...

És nagyra meresztette a szemeit, lassan előrehajolt.

Három napig az ütközetről beszélt: felváltva vizet kért és a kardját, rohamra vezényelt, sokat emlegetett valami erdőt, ahol az ellenség elbújt, majd sírva követelte, hogy valami jelentést vigyenek el az őrnagyhoz, a tartalékba. A negyedik napon megnyugodott - ekkor úgy tűnt, sziklás hegy csúcsán fekszik, a havon, végtelenül magasan, és mintha már régen-régen ülne itt és beszélgetne a Kőemberrel, mintha más nem is lett volna soha, csak ez a havas csúcs, ahol ők évek óta ülnek szemben egymással, és vitáznak.

A Kőember gúnyosan és szánakozó fölénnyel érvelt, és ő szenvedélyesen vitatkozott vele. Arról volt szó, hogy ő a szívéről beszélt, hevesen magyarázta a Kőembernek, hogy az ő szíve húsból van, és hogy annak mozogni, dobogni kell, mert a szív él. A Kőember legyintett, gúnyosan mosolygott, kivette az ő szívét, és mutatta neki:

- No nézze, szerencsétlen, maga erővel csak vitatkozni akar velem. Hát nézze meg, hogy kőből van.

És ő kínlódva tápászkodott fel, és nézte a szívét - ott feküdt a Kőember kezében, és valóban nem mozdult.

- Mutassa, mutassa közelebbről - lihegte mégis makacsul.

- Tessék - akár nagyítóüveggel is nézheti -, mondta a Kőember, és vállat vont.

- Nagyon helyes - vitatkozott ő -, igenis, nagyítóval kell nézni, így nem látni semmit - hát nem hallott még ön a piros és fehér vértestecskékről? Ezek cirkulálnak a szívben, és ehhez nagyítóüveg kell. Adja ide, mindjárt bebizonyítom, hogy mozognak.

A Kőember megint vállat vont, és odaigazította szeme alá a nagyítóüveget.

- Hm, persze, nagyító alatt gömb alakja van - mondta értelmesen -, és a színe se vörös. - Gömb alakú volt a szív, valóban, a nagyító alatt, s amint szeme hozzászokott az üveghez, szeszélyes rajzok és színfoltok bukkantak fel a föld felszínén. A vonalak ismerősek voltak és csudálkozva ismerte fel Spanyolország, aztán a Skandináv-félsziget, a Földközi-tenger rajzát, amit annyiszor látott a térképen.

- Értem, értem - motyogta zavartan, mert e Kőember megint diadalmasan mosolygott. - Hát persze, az anyag, maga a Földgolyó, kőből van.

- Pardon, a szívét akarta látni - mondta a Kőember.

- Hát mondjuk, a szívem... hiszen látja, mindegy. Ha nagyítón nézem, az egész Föld. Hát mondjuk, a szívem is kőből van - de a vér, a vér, ami cirkulál... a veres vérsejtek... meg a fehérek... az él és mozog... az keresztülgázol a szíven, és kitör belőle, szerteárad az erekben, szertefoly szabadon, és mindent elönt. A vér, a vér nincs kőből, s a vértől dobogni kell a kőnek is, a vértől, mely benne dobog, hogy szétfeszítse.

A Kőember vállat vont.

- No jó, hát lássuk, hol van a vér, s hol tör ki belőle?

Ekkor ő ismét a nagyító fölé hajolt, s görcsösen meresztgette a szemeit, hogy a Gömb halott, megkövült vonalai közt valami életet fedezne fel. Odafönt északon, a félsziget fölött fehéren, halálos békében feküdt a hó. De lejjebb, Helgoland és Németalföld felé enyhébb, zöld foltok folytak szerte - és ott... ott... a Földközi-tenger hegyes, szeszélyes öblei fölött mintha... ó igen, most tisztán látta, mintha megmozdult volna valami...

- Forgassa... forgassa a nagyítót... - kiáltott lázasan - hogy jobban nagyítson.

Csikorogva fordult a csavar, s most egyszerre szétszaladtak a körvonalak, hatalmas mezőkké; hegyláncok váltak külön, folyók bukkantak fel. Lent a félsziget kitágult, s ekkor boldogan kiáltott fel - igen, a zöld lapályon mozgott valami. Ezer meg ezer porszem kúszott a mezőn előre, piciny, élő porszemek, s közöttük néha megvillant a fény.

- Oda nézzen! - mondta diadalmasan. - Ott a Vér, mely a Föld kőszívéből kiáradt, hogy szertefusson az erekbe. Én ismerem őket, ó drága, gyönyörű vér - én ismerem a porszemeket. Aprók, ugye, és tehetetleneknek látszanak e roppant, holt kövek fölött - de várjon csak, és figyeljen, mit művelnek majd, ha mozogni kezdenek. Forgassa a csavart, nagyítson jobban az üveg - a pici vérsejtek, íme, egyenkint látszanak, fejük van, kezük és lábuk - és látja-e, mi van a kezükben? Csákány van, erős vas, amit puha kezükkel letéptek a Föld kemény testéről. Tudja-e, mire való e csákány? Ezzel törik fel, szaggatják szét a Föld kemény kőszívét, hogy kitörhessen belőle minden vér, amit magába rejtett - hogy dobogni kezdjen a Föld, s kilökje magából az életet, szerte az erekbe, szerte a végtelen térbe, ahol minden élni és örülni akar.

A Kőember megint vállat vont, és hidegen érvelt tovább.

- Ha már a biológiáról van szó, hát akkor beszéljünk csak egész tudományosan - mondta. - A vörös vértestecskék nem azért úszkálnak, hogy feltörjék a szívet, hanem hogy elpusztítsák a fehér vértestecskéket: ezt én így tanultam az iskolában. Nekem nagyon gyanús az a csákány, amit ezek a kezükben forgatnak. Mielőtt kimondaná, hogy magának van igaza, talán figyelje még egy kicsit ezt a mozgást. Nekem úgy rémlik, mintha onnan felülről is látnék valamit.

És valóban, felülről, a hegylánc alól, másik áradat zúdult lefelé: egyre közelebb jutott a két sereg - szétereszkedtek, percre megálltak, aztán összekeveredtek. Gomolygás indult meg; hevesen forrongott minden a nagyító alatt, ez így tartott egy ideig, majd lassan gyengülni kezdett az örvény, a mozgás szűnőben volt, egyet-egyet rándult még itt-ott egy porszem - aztán egyszerre csönd lett, mozdulatlanul feküdtek a mezők. Kimeredt szemekkel nézte sokáig - de nem mozdult odalent semmi, csak a Kőember hideg hangja zengett lehajtott feje fölött.

- No lám, hiszen a csákányok nem a Föld kőszívébe vágtak bele, hogy kicsalják az életet belőle. A kicsikék egymásnak estek, s milyen szépen elhallgattatták egymást. Most némák és csendesek ők is, mint a Föld, amelyen feküsznek. Látja, csak maga vitatkozik velem ilyen makacsul és oktalan - ők igazat adnak nekem: kőből lettek, és kővé kell válniok. Amit életnek nevezett, életnek, ami túléli a Földet, megtöri és kilép belőle: íme, csak futó betegsége volt az ön szívének, e kőgolyónak. Múló betegség beteg férgei e porszemek - nevezze őket bacilusoknak, mert maga szereti az ilyen tudományos hasonlatot -, a tiszta, nyugodt, erős kő múló betegségének férgei, amik önmaguk pusztítják el egymást, undorodva egymástól, egymás szagától - homályosan érezve, hogy beteg kiütései csak a kőnek, s el kell pusztulniuk, hogy tiszta és nyugodt legyen megint a Föld.

Így beszélt a Kőember, s ő meredten, kábultan fordította el a szemét.

- Nem, nem - hebegte aztán -, ez valami borzasztó tévedés volt csak... Valami gonosz szellem félrevezette e szerencsétleneket - talán éppen maga... - Valamit öntött a nagyító alá, amitől megzavarodtak. Nem, nem... Nem betegség férgei ők... ők a vér, ami az erekbe fut... De még fejletlenek, gyöngék voltak ezek, nem volt erejük, mely fölemelné őket a Föld felszínéről, az én szívemből... Azért pusztították el egymást, hogy helyet adjanak jobbnak, erősebbnek, igazabbnak - az majd felemelkedik, s repülni fog! Várni kell, várni azokra, akik most bújnak elő, amonnan - ezek a jók, az igazak... Várni kell, míg minden lecsendesedik...

Behunyta a szemét, s várt, úgy tetszett, ezer évet. Aztán habozva, aggódva hajolt megint az üveg fölé.

- No lám - mondta izgalomtól remegve a Kőemberhez - íme, élnek, mozognak megint... Fúrókkal, vésőkkel ássák, vésik a Földet... Most a villámot szedték le, s azon nyargalnak... Most hegyekre hágnak, s szembenéznek velünk... És most... ó!... most szárnyakat csináltak... próbálják kitárni... nem sikerül... de igen... egy már felemelkedett közülök... egy másik követi... diadal, diadal!... egy egész sereg... fel, fel az ég felé... repülnek!... elhagyják a Földet... ott, ott... odanézzen... az Alpesek fölött... ezek hát letépték a kövek láncait!... Ezek hát dobognak!... él... él... mégis repül... mégis kering... győzött az élet...

Fuldokolni kezdett az előretörő szavaktól, de ekkor érezte, hogy a Kőember jéghideg kézzel fogja meg kezét.

- Nyugalom - mondta a Kőember -, és várjon még néhány percet. Hátha nem az ég felé repülnek azok. Ismerem őket.

Felelni akart, de nem tudott, elszorult a torka... még egyszer, görcsösen felcsavarta az üveget. Kék ég tárult fel előtte, mélyen, az ég alatt a hegylánc. A hegylánc mögül szabályos sorban háromszáz repülőgép emelkedik, biztos lejtéssel száll észak felé... Arra fordul, észak felől felbukkan a horizonton egy másik repülőflotta - szembekerülnek. Már alig öt-hat kilométer a távolság, már látni a pilóták sapkás, feszes fejét, ekkor az első gép csavarja mögül durranás hallatszik. Az ellenséges flotta egyik gépe lefordul, bukfencezve zuhan a mélybe. Túlnan a flotta két balszárnya összeért - percekig tartó dulakodás, a szárnyak csattognak, gépfegyver durrog. Aztán egymás után zuhognak alá a gépek... percek múlva tíz-húsz küszködik csak... aztán csak öt... aztán egy... aztán semmi... Csendben, változatlanul kéklik az ég nyugodt lepedője.

- No lám... a kövek visszahúzták a köveket...

A sebesült kiáltani akart, segítségért - "vizet!" ezt akarta ordítani -, de mire az ápolók odafutottak, már érezte, hogy megdermedt a szíve.

A második felvonás közepén már kétség nem volt, hogy siker lesz - legalább ötven ház. A slágerszám beütött: Bardócz felülmúlhatatlan volt a kandallójelenetben, őrülten tetszett az "Omló csipkeszoknya" muzsikája, négyszer meg kellett ismételni, nem győzték hallgatni, tomboltak, verték a padlót, négyezer ember tátott szájjal kiabált: "Bardócz, Bardócz!", nem engedték le felvonás közben a vasfüggönyt.

Igen. A szerző fonnyadni kezdő, kicsit púderezett arca idegesen rángatózott, és az ajka remegett. Most vagy soha: ötven ház, motyogta magában. Aztán, mint éles kardpenge, villant át rajta: vajon Roskay átvette-e még egyszer az őrnagy szerepét, nem lesz-e majd belesülés? Gépiesen mondogatta magában a végszót: "Bella..." - mondogatta - "...Bella, mit bánom én, a szádat akarom, a nagy, erős, piros asszonyszádat, harapj, tiporj rám, megőrülök..." Ettől csak megőrülnek odalent is, gondolta kajánul. Meg is őrültek. Parády nagy volt - Parády még ilyen nagy sohase volt!!... bömbölte az újságíró át a negyedik sorból Bardócznak, aki részegen nézett vissza rá, s bal kezével letörölte álláról a nyálat, ami hurrázás közben kicsordult. Igen, Parády egy színésznőt játszott, egy forró színésznőt, akiért négyen fuldokoltak, meg az őrnagy, az öt. De neki nem kellenek, neki nem, neki a hatodik kellett, az izzó moziszínész - "vissza a lupanárba!!!" kiáltott, vagyis kiabál majd az utolsó felvonás végén, ha Parády így folytatja.

Óriási ötlet volt, barátom, lihegte az igazgató, óriási ötlet. Hogy zeneszámot is belevettél kettőt, mint valami operettbe. Féltem tőle, de látom, neked volt igazad. Nekem mondod: tudom én, mitől dögölnek. Dögöljenek csak - majd meglátod, mi lesz itt, a harmadik felvonás alatt, mikor a vallás- és közoktatásügyi miniszter hörögve megragadja a nő szoknyáját, de a nő kitépi magát, és feléje rúg a lábával, de a vallás- és közoktatásügyi miniszter, hehe, nagyszerűen maszkírozta a kis Alcsuth, szóval a vallás- és közoktatásügyi miniszter nem engedi el a szoknyát, letépi a nőről - mi? Ilyet még mindig nem írtak azért. Mér, talán nem volt igazam, hogy Edisont is belevettem? "Én vagyok a feltaláló, feltaláló, feltalálom magamat...", barátom, bőgni fognak, mint a fenevadak. És az őrnagy! az őrnagy a tengerparton, meg a hold, amint besüt. Az öreg Csepre sírt a főpróbán. Barátom. Tábla, barátom, tábla, ötven tábla.

Valaki Vad Lajosról beszélt a kulisszák közt, hogy nagyon mérges, írni fog a kis pamfletújságba. Azt elhiszem, még mindig fáj neki a múltkori cikk, a Lapba. Semmi az, a nők a mi pártunkon vannak! Itt járt már az ügynök, óriási az érdeklődés az egész országban. Mit szólsz a ruhákhoz? ilyet csak az én bemutatóimon lát az ember. Tudod talán, hogy rögtön átíratom mozidrámának, a Nordisk-film már írt is, háromezer méter tuti, az egész világon mutogatni fogják.

Berkenye, a Revü szellemes kritikusa csendesen ropogtatta ujjait. Nem tiszta irodalom, azt nem lehet mondani, talán kevesebb - de nem lehetetlen, hogy több. Az élet, kedves uram, a véres élet - egy darab kiszakított élet, még vérzik és vonaglik. És minden benne van, ez az, ez a fontos, minden benne van - ezt érzi ez a négyezer ember, azért tombolnak. Mámor, bűn, szerelem - micsoda eszeveszett szenvedélyek, kérem alássan. Színei vannak az öregnek - amihez hozzányúl, élni kezd. Nekem az idegorvos mondta, hogy sokat beszélt vele, mikor még embrióban volt a téma. Hiába, azért hat az emberre az ilyen - mégiscsak nagy dolog a szerelem.

Az újságíró végtelenül sajnálta, hogy nem nézheti meg a harmadik felvonást. Boyt küldtek érte, azonnal jöjjön be a szerkesztőségbe. Micsoda buta zaklatás. Sigorszky pár kilométernyire a várostól! Szép kis kacsa. És erről kell neki azonnal jelentéseket leadni. Ki a fenét érdekel most az ilyesmi? Az egész háborút megunta már a közönség, az ország, háromnegyed éve, augusztusban, akkor szenzáció volt, de most már mindenki tudja, hogy az egész holmi pénzügyi tranzakció, Németországnak semmi köze az ügyhöz. Katonáék szalonnát sütnek a határon. Folyton ezek a vaklármák! Hogy még nem unták meg, csak azt csudálom. Pukkadjon meg az öreg, ráérek szünet után is, ezt a felvonást még megvárom. Jól van, fiam, csak menj.

Sziszegve fütyörészett, aztán tátva maradt a szája. Hát ez a Parády Teréz óriási. És a vörös fény, amint a kandallóból megvilágítja. Puff! Nagyszerű. Revolverlövés?! Szóval, az őrnagy agyonlőtte magát a mellékszobában. Kitűnő, kitűnő, nagyszerű ötlet. A színésznő riadtan összerázkódik. "Hallotta... ez az őrnagy volt!" "Mit törődik vele, Bella - béke a nyugovóknak!! Az élőknek mámor és szerelem! Adja ide a száját... a piros száját... most... most akarom megcsókolni... mielőtt a hullát behozzák...!!"

Na, írni, azt tud az öreg. Milyen jó most ide ez a tompa, kísérteties zene. Dobpergés. Most hozzák a haldokló katonát. Milyen jó ma ez a Kovács Gyuri is! Igazi katona... úgy hal meg, mint egy igazi katona - hol tanulta ezt? "Bella... isten vele... én elestem, mint ahogy katonához illik... és azt akarom, hogy zászlóul terítse fejemre a maga bronzvörös, tikkadt haját..."

Nnna... ez szép volt. Egészen belemelegedtem. Függöny!!... Bravó! Bravó! Óriási! Óriási siker!!

A negyedik sorban feláll az öreg báró, és vörös arccal tapsol. Egy kövér bankár szuszogva és lihegve hívja Parády Terézt. Tizenhétszer legalább kihívják. Azt elhiszem, az öreg báró. Hallotta? Beszélik, de én nem hiszem. Pénz beszél, kutya ugat. De mit szól hozzá a szerző? Bánja is az, fő, hogy jól menjen a darab. Okosan teszi, nem bolond - az ilyen nagy nőt külön erkölcsi világnézet illeti meg.

Szép, a nyomorult - azt nem lehet letagadni, hogy szép. Meg tudom érteni Szomolnokit.

A szerző homlokáról csurog a veríték. Reszketve számolja a kihívásokat: "kilenc... tíz... tizenegy..." A tizenkettediknél elragadó ötlete támad - kézen fogva vezeti ki Parády Terézt -, és a feldörömbölő viharban, a tátott szájak és duzzadt nyakak előtt megáll, szívére teszi a kezét, szemét elfutja a nedvesség, rámutat a színésznőre, mintegy jelezve: "őt... őt ünnepeljétek... ő a nagy, nem én... ő csinált világraszóló remeket az én szerény művecskémből...", aztán a közönség előtt lehajol, és száját odaszorítja a nő festett kezéhez.

Az elragadtatás üvöltő orkánja zúg fel. Láttátok? Kezet csókolt Parádynak!! Óriási!! Micsoda finom, nemes ötlet!! Szerző! Szerző!

- Kapitány úrnak jelentem, a negyedik század nem bírja tovább. Harminc órát marsoltak, teljesen kimerült a legénység.

- Lágert csinálni, azonnal, ahol lehet. Mi ez a nagy hodály itt?

- Nem tudom, a sötétben nem találtuk meg a térképet. A patruj nem találkozott senkivel, a sötétben zugsweise felvonultunk a körúton, civilek sétáltak, senkinek nem tűnt fel, azt hitték, úgy látszik, az ő katonáik mennek éjféli gyakorlatra.

- Jól van. A negyedik és ötödik század berukkol ebbe a nagy épületbe, és lágert csinál. Két őrszem bemegy a kapun, és jelentést tesz, hogy mi van odabent.

- Kapitány úrnak jelentem, valami bál vagy komédia. Nagy barakk, tele civilekkel, oszt igen ordítanak. Oszt a kárpit elé kigyün két festett komédiás, egy férfi meg egy némber, oszt hajbókolnak. Oszt a civilek meg nagy zajt vernek.

- Jól van, freiter. Tiszt urak - hozzám! Két század berukkol ebbe a barakkba, egy itt, a nagy kapun, a másik hátul, a kis kapun. A civileket felszólítani, hogy menjenek ki - ha nem mennek, kiverni, de csak tussal, bajonett marad a szíjban. Vannak bent ágyak?

- Csak székek meg padok.

- A padokra pokrócot teríteni, három székre egyet-egyet. Zugok szerint mindenki lefekszik. Félóra múlva rend legyen, mindenki feküdjék, aludjék, lámpát nem gyújtani. Wache a kapuk elé. Negyedik század - mars!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Szent isten!... Mi ez?... Mi történt? Tűz van? Kik ezek?

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Igazgató úr!... igazgató úr!...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Mindenki takarodjék haza. Tíz perc alatt itt csak katonát lássak. Káplár úr, vigyázzon a legényekre, nem kell bajonetthez nyúlni, mennek már maguktól. Jól van. Mihelyt a padok üresek, a détachement hozza be a pokrócokat a szekerekről, terítsék szét, három-három székre egyet - és lefeküdni! Azt a komédiást rántsák le onnan, mert a függönybe kapaszkodott, vigyék ki szépen vigyázva, és tegyék le az utcán. A nőt nem szabad bántani, két baka vezesse ki szépen, és küldje haza.

- Mindenki fekszik? Lámpákat eloltani! Őrség a kapukhoz! Napos káplár itt járkál a padsorok közt és vigyáz. Retraite!

Tada... tadarata... tatata-ratata-ra!!

Katonák - aludni!

Hajnalban, három órakor, a nyírliget egy harmatos tisztásán bukkant rá a fiatalúrra Clarisse, a barna provence-i leány, aki két hónapja lakott náluk. A fiatalúr egy galagonyabokor tövében aludt; még erősen világított a hold, és a tisztást eltakarták a nehéz fák. A leány leguggolt mellé, és úgy költögette.

- Léon, Léon... - ismételgette kétségbeesetten. - Léon úr, hát mi jutott eszébe? Laetitia asszony nem aludt egy minutát, azt hitte, az algíri rablók vitték el.

Léon kadét kábultan nézett körül, és felült. Értelmetlenül nézte a leányt, és bosszúsan dörmögött valamit.

- Nem értem a mamát - mondta később hevesen. - Algíri rablók! Micsoda ötlet! Már párszor megmondtam a mamának, hogy ne féltsen, és ha már félt, bánom is én, de ne mondja meg másoknak, akik aztán azt hiszik, hogy engem félteni kell.

A leány elmosolyodott, és mondani akart valamit, de hirtelen maga se tudta, miért, eszébe jutott, amit tegnap este az öreg szolgáló mesélt neki Léon úrfiról, hogy milyen egy méreg lakik ebbe a fiúba, szűzanyám, egyszer, hatéves korában az anyja megverte, akkora volt, mint egy kis mérges patkány, és harapott!... szűzmáriám, mintha ma is látná, beleharapott az anyja hasába - mert csak odáig ért -, úgy kellett letépni, karmolt, mint egy kis tigris.

- A mama nagyon jól tudja, hogy itt szoktam olvasni délután, ezen a tisztáson... Tessék, itt van Plutarchos... Mit érdekel engem, amit Joseph citerázik? Hétig olvastam, azután jól éreztem magam, azután sétáltam, azután megint idejöttem... aztán... azután itt szavaltam és énekeltem...

- Egyedül szavalt és énekelt, éjszaka?

- Egyedül szavaltam és énekeltem, és gyönyörű szép volt, mondhatom magának. Azután lefeküdtem és elaludtam. És egy nagy lepedő repült el a fák fölött.

- Most aztán jöjjön, Léon úr...

- Egy nagy lepedő repült, igenis, és a lepedőn ültek a zenészek, és messziről, messziről zenéltek és trombitáltak... Mit zavarják az embert?

- Hát most menjünk, Léon úr...

- Nem magának beszélek, Clarisse kisasszony, hanem magamnak, és még nem megyünk, mert előbb elmondom magamnak hangosan, hogy mit álmodtam az ajacciói erdőben, éjszaka, a fák között és a repülő lepedő alatt... Elmondom magamnak hangosan, mert ennek az álomnak egyetlen szavát se szabad elfelejteni, érti?... És itt kell elmondani, amíg még itt vagyok, mert csak addig látom, és míg idesüt a hold, hogy lássam...

És Léon kadét felállt, és hangosan elmondta magának és az erdőnek:

- Az a két fa volt két égbe nyúló hegy, és köztük vezetett az út... És azon az úton jöttem én Párizs felé... és mögöttem borzasztó sok katona jött... És rettenetesen trombitáltak, és mint a mennydörgés visszhangját, úgy verte vissza az erdő a nevemet... mert mindenki a nevemet kiabálta... És borzasztó nagy csata volt valahol... és olyan tisztán láttam, mintha nem álmodnék, hanem valóban látnám, hogy egy völgyben verekedtek a franciák és a rómaiak... és a rómaiakat Julius Caesar vezette, mert nekem szólt valaki, egy lihegő katona, hogy látták Julius Caesart... egy szobában ült, gúnyosan mosolygott, és levelet írt a galloknak, ami így kezdődött: "Venio nunc..."

- Minek olvassa azt a sok csúnya háborús könyvet, Léon úr.

- Én a katonának nem szóltam semmit, hanem lóra ültem, és Marseille felé lovagoltam, és ott felmentem egy dombra, és távcsővel néztem az ütközetet. És a franciák karddal verekedtek, és visszaszorították a rómaiakat. Akkor odajött hozzám egy tábornok, és kérdezte, hogy most mit kellene tenni. És én azt mondtam, hogy nyittassuk ki Versailles-ban a palota kapuit, és kergessék ki Lajos királyt, hogy jöjjön ide... és kiabáltam, hogy hozzák ide, mert láttam, hogy baj van... És elfutottak Lajos királyért, és aztán jött egy katona, és jelentette, hogy Lajos király alszik, nem jöhet... És én rettenetesen tomboltam dühömben, mert tudtam, hogy Julius Caesar azonnal itt lesz, és bekeríti a franciákat... És akkor a tábornok bután nézett rám, és én ordítottam, hogy csináljon valamit, de nem értette. Akkor valaki megint a nevemet kiáltotta, és én félrelöktem a tábornokot, és mulinékat vagdostam, és lerohantam a völgybe... és a franciák utánam... és én tudtam, honnan kell jönnie Julius Caesarnak... és folyton hangosan ordítottam... és végre mindenki velem ordított... és akkor embereket söpörtek el előlem... és egyszerre messziről, nagyon messziről, egy hegyen át láttam futni a rómaiakat... És megint a nevemet kiabálták, azután jött, jött egy abbé, derékig érő varkoccsal a tarkóján, és sokat beszélt, hogy minek csinálunk ilyen lármát, a király nem tud aludni... És a végén maga Lajos király volt ez az abbé, a szemeit dörgölte, és pislogva nyafogott, hogy mért nem hagyják az embert aludni... hiszen ez nem parlament... De én nagyon fel voltam hevülve, és nem feleltem neki... És akkor udvariasan mosolygott, és mondta, hogy jöjjek be hozzá egy kupicára, itt lakik a közelben...

- Hahaha... ilyet álmodott, Léon úr?

- És akkor együtt bementünk a versailles-i palotába... és nekem még mindig rettenetesen dobogott a szívem az izgalomtól... és lakájok hajlongtak... és bementünk a király hálószobájába... és csupa aranyból és brokátból volt minden... még az ajtó is bronzaranyból volt... és leültünk... és Lajos király nagyon dicsért, azt mondta, többet tudok, mint Julius Caesar... és én nem tudtam felelni... de a lakájok hangosan kiabáltak! "Cézár, Cézár!" és hajlongtak és leültettek egy selyembaldachin alá, és én féloldalt dőltem, és úgy tettem, mintha egészen nyugodt volnék, és elfogulatlanul beszélgettem... pedig a szívem úgy vert... hogy vert a szívem!

- Hahaha, szóval császárnak álmodta magát, Léon úrfi? Nagyon szép álom lehetett.

A kadét felfortyant:

- Ne zavarjon, Clarisse kisasszony! Mit zavarják az embert? Ki küldte magát ide? Olyan gyönyörű... olyan félelmes volt... mért nem hagynak aludni? Épp a legszebb részben zavart meg, maga... szerencsétlen... buta... épp a legszebb... legérdekesebb... részben... mikor kiküldték a királyt, és a lakájok suttogtak... császár... császár... és én fáradt voltam... és egy érdemrendes tábornok... akkor fölém hajolt... éppen, mikor maga jött, és ráncigálni kezdett, Clarisse kisasszony... és éppen, mikor maga ráncigált, akkor fölém hajolt, és ő is költögetett... és női hangon beszélt valaki... egy királyné... és még hallottam a hangját, mikor felébredtem... azt mondta éppen: "Sire, ébredjen, Sire... a császár követei, Sire..."

- Sire, ébredjen... A császár követei, Sire...

A császár nehezen nyitotta ki szemét, és kábultan nézett a beszélőre.

- Sire, kegyes irgalmát esedezem, hogy megzavartam álmát... de oly nehezen ébredt... és Ferenc császár követei egy órája várnak a vörös teremben.

- Igen... a követek...

- Tegnap este kegyes volt elrendelni, hogy azonnal keltsék fel, ha megjönnek...

A császár felült ágyában.

- Igen... tudom már... rendben van.

- Jól érzi magát felséged?

- Sajnálom, hogy éppen most kellett ébrednem.

S még néhány percig az ágyban üldögélve, a császár, mindnyájuk meglepetésére, még félálomban és révedezve, néhány egészen távoli és ide nem tartozó, furcsa szót ejtett.

- Kár... mert éppen olyan szépet álmodtam... éppen ebben a percben... mikor felkeltettek...

A körülállók némán és hódolattal figyeltek.

- Azt álmodtam, hogy megint tizenöt éves vagyok... kadét a marseille-i iskolában... és egy csodaszép, csodaszép erdőben ültem... ó, micsoda szép erdő!... hajnalban, egy üde, szagos reggelen, de még sütött a hold... és minden remegett a szellőben... És tizenöt éves voltam, és egy bűbájos provence-i leány guggolt mellettem... fehér szoknyában... karcsú, fiatal térdei a hajamhoz értek... és valamit beszélt hozzám... de nem hallottam... milyen kár!... milyen kár, hogy már nem hallottam, mit beszélt... Szeretném tudni... hogy mit mondott nekem, és mit akart tőlem... és miért jött oda bátran, egyedül... hajnalban, egy csendes, elhagyott erdei tisztás közepére... ahol zúgtak a fák, és én egyedül feküdtem... egyedül és fiatalon... De éppen akkor keltettek fel...

A körülállók zavartan néztek össze. A császár megdörgölte szemét.

- Hja, igen... A követek.

Sóhajtva tolta félre a takarót.

- Várjanak, jövök.

Aztán elmosolyodott, mintegy bocsánatkérően, amiért félálomban elárulta magát.

- Az urak attól félnek, hogy beteg vagyok, mi? Nincs semmi baj. Magamnál vagyok. Az álmok szépek, uraim... de hát az élet munka és nem álom... ugye? Jövök már.

Ma, mondta magában a fiatal orvos. Ma délután.

Ünnepélyes áhítat töltötte el a szívét. Korán reggel volt még, a villamosok hangosan csilingeltek. De nem ült a villamosra, pedig az intézet közel volt: fiákerbe ült, hátradőlt az ülésen, és átadta magát örömének. Ma délután öt felé elmegy a leányhoz - végre, végre! Elnyomta magában a nyugtalanságot - mert volt valami nyugtalanság, az bizonyos, a diadala nem volt teljes. Margit olyan különös és szomorú volt, mikor ezt a találkozást megbeszélték - és a fiatal orvos azt is tudta, hogy ma lesz az esküvője annak az embernek, akit a lány szeretett. Három évig vágyott rá, gyötrelmesen, méltatlan kínok között, és három évig éppoly kevéssé látta, hogy a lány szereti őt, mint ebben a pillanatban, amikor kapzsi mámorral gondolt rá, hogy mégis megcsókolja, összeszorítja, belemarkol a derekába, akár szereti, akár nem. A lány majdnem nyíltan megmondta neki, hogy csak az ő kívánságának enged - mindegy, az a fő, hogy engedett. A többit majd meglátjuk. Megcsókolhat, mondta, tehet velem, amit akar, holnap. Jól ismerte, tudta, hogy megtartja a szavát. A hároméves görcs feloldódni készült - a fiatal orvos, akit érthetetlen és ismeretlen vágy kergetett ehhez az egyetlen nőhöz, úgy lélegzett fel ezen a napon, mintha először használná a tüdejét.

Az intézetben várnia kellett, a szolga nem jött még be, pedig annál voltak a kulcsok. Az igazgató leizent, hogy Kulcsár doktor urat átkérték a sebészeti klinikára, nagyon kéreti a doktor urat, csináljon meg délelőtt öt kórbonctani jelentést, legalább ennyit, egyedül, mert a cellák túl vannak zsúfolva, ma megint három érkezett. A fiatal orvos letette a kabátját, gumikesztyűt húzott, a hosszú, fehér lebernyeget már a gumikesztyűvel kapcsolta be, nyaknál. Végre jött a szolga, jókedvűen köszönt, hangosan csörgette a kulcsokat.

- Na, egyedül vagyunk, János - tréfálkozott az orvos -, Kulcsár doktor nem jött be. Nem keresett senki?

- Nem bizony, nagyságos úr. Hallgatók voltak itt délután, meg egypár kíváncsi.

- Nyissa ki az ajtót, János, megnézem, hogy állunk. Hányan leszünk odalent?

- Hát velünk együtt tizenketten, doktor úr. De bizony kellene a hely: vannak már ötnaposak a jég közt, az a lakatos, a Bloch, akit Budán fogtak ki, már hatodik napja fekszik... Bizony, tessen már jelentést tenni, hogy kellenének még fülkék, ötöt most is le kellett fektessek a csupasz földre. Nem mintha attól félnék, hogy hideglelést kapnak, könyörgöm, de egy-két napig mindenkire ráfér a jég, mielőtt a macerálóba kerülnek, mert akkor aztán hiába preparálják, ha már egyszer...

Tizenkét lépcsőt lépkedtek lefelé; a hűvös, nyirkos pincéből egy poshadt éjszaka kipállott levegője csapott feléjük. János meggyújtotta a gázt: sercegve szisszent fel a láng a nedves sötétségben. A bádogajtó kicsapódott: a vaksötét pince folyosója üresen kondult meg. János újból gázt gyújtott. Vigyázva lépkedtek: elöl az orvos.

A falon, egyenlő távolságban, fekete négyszögek, fogóval. Az első négyszög előtt megállt az orvos.

- Itt... ha jól emlékszem... az a megégett...

- Mindjárt megnézem.

János megfogta a fogót, és kihúzta a ládát, a fülkéből. Alaktalan emberi alak hevert a fülkében, behunyt szemmel, mosolyra torzult arccal. Kezét szőrös mellére helyezte, lába be volt csavargatva.

- Igen, ez az. Tolja be, János.

A láda puffanva szaladt be a fülke homályába.

- Igen - beszélt tovább János -, ez a hat fülke mind tele van.

- Hát a szegény földönlakók?

- Erre tessék.

A folyosó szögbe fordult: a fordulón túl megint süket sötétség. A szolga újabb gázt gyújtott. Kicsiny, szoba nagyságú helyiség ködlik fel homályosan a fényben, csupasz falakkal: a csatornacsövek hideget izzadva szaladnak le, két bolthajtás közt, a puszta földbe. János a helyiség egyik falához megy és lehajol.

- Itt la, mind az öt.

Lent a földön, fejjel a falhoz támasztva, lábbal kifelé, öt meztelen emberi test. János, aki rendes ember, és van érzéke a szimmetriához, egyenlő távolságba fektette mind az ötöt: a fejek egy vonalban simulnak a falhoz. Arról persze nem tehet János, hogy a természet nem olyan rendes, mint ő, és a lábak szeszélyes, egyenlőtlen hosszúságban úgy következnek egymás után, mint az orgonasíp. A cédulákat viszont János rakta fel a bokákra, cukorspárgával, azok megint egyformák. Legelöl egy tizenkét-tizenhárom éves kisfiú fekszik, haptákban: sovány kis karjai derekához simulnak. Kifordult, fehér szemecskéi gyanakodva kancsalítanak fölfelé. Sárga ínye kikandikál a fehér ajkak közül: az egész arc mintha mondani akarna valamit, valami nagyon fontosat, egy különös és érthetetlen élményt, amin az imént ment keresztül, és ami nagyon meglepte. János felemeli azt a lábát, amelyiken a cédula fityeg, és szakértelemmel vizsgálja.

- Csak hat órája van itt. Még merev, tessék nézni.

És visszaejti a lábat, mely egyenesen hull a földre, nem hajlik be térdben.

- Jól van. Hát ezzel a bácsival mi történt?

A kisfiú mellett értelmes, öreg ember fekszik. Iparos lehet vagy munkás, a durva származású, közönséges fajtájú emberekre jellemzően üt el fejének és kezeinek színe a test színétől. Ráncos, vörösessárga arcából a fehér sörték kérkedve meredeznek: az összeborzolt szakáll és bajusz szőrpamatában a száj egy fekete és mély lyuk.

- Ez meg itten egy fiatal leány, ma éjszaka hozták be, de nem tudják, kicsoda. A szigeten találták, szívébe lőtt: jó ruhába volt, eleinte nem akarták idehozni, de semmi útbaigazítást nem találtak, hogy miféle lehet. Levelet hagyott, hogy aszongya, nem akar élni és kéri, hogy hozzák őt azonnal ide. Az a furcsa, hogy pontosan megírta, hogy ide, ebbe az intézetbe hozzák, és tegyék őt le a pincébe, hogy reggelre ott találja, aki keresi... még az utcát is megírta. Szegény, bolond lány, amolyan lehet.

A fiatal orvos lassan felment az első emeletre, ahol a külön bonctermek vannak. Kinyitotta az ajtót: a piskóta alakú boncasztalt szép tisztán, már a szoba közepére gurítottak. Nyugodtan tett-vett, mint az alvajáró. Mintha idegen ember beszélne, úgy hallotta a saját hangját, mikor leszólt a szolgának:

- Azt a fiatal leányt hozzák fel először, János.

Ketten behozták és óvatosan ráemelték az asztalra. Barna haját lelógatták az asztal végén.

- Most menjenek ki.

Bezárta az ajtót, lehúzta a kesztyűt, és még egyszer, gondosan megmosta a kezét. A lancettákat, fogókat odakészítette az asztal mellé. Az ablakon erősen sütött be a nap: odament és leeresztette a redőnyt. Lassan felhúzta megint a kesztyűket. Most habozott egy percig. Aztán két lépést tett az asztal felé, előrenyújtott nyakkal, mint egy kíváncsi, ijedt kisfiú, aki életében először lát hullát.

Végre kinyújtott karral, gyengéden, megsimogatta a leány homlokát. A szemek szépen be voltak csukva. A száj összeszorítva.

- Margit - mondta, hogy élvezze azt a borzasztó csendet, ami e szó után következett.

Aztán gonoszul, kegyetlenül elmosolyodott: elővette zsebtükrét, és úgy, ezzel a gonosz, dühös nevetéssel az arcán, nézte magát sokáig.

- Hát most mit csináljak veled? - mondta aztán hangosan. - Megcsaltál.

Sziszegett a dühtől, amely csaknem megfojtotta.

- Hm. Úgy. Igen. Hát nem várhatott, nagysád, délutánig. Inkább a halált... Az az ostoba fickó... hm, persze. Hogy egy percre az esküvőjén... az megérte kegyednek. Az én három évem, az én vágyakozásom... az meg annyit se ért meg, hogy délutánig... csak éppen délutánig...

Először a szívnél szúrt be. Lassan vágta fel a mellkast, a fogóval szétfeszítette a bordákat. Az izmok síkosan váltak el egymástól.

- Látod? A szép melled... te elbizakodott, te ostoba... látod? ide nézz!... Ilyen belül... Ezt sajnáltad tőlem... Nézd... a szép fehér nyakad... mert kíváncsi voltál rá... nézd...

Végighasította a nyakat.

- Nézd, te gyáva... te ostoba, ostoba asszony...

Kalapáccsal bontotta fel a koponyát. Gumikesztyűs kezével belenyúlt a rengő velőbe.

Nézd... nézd... ez az igazi meztelenséged... nem az a másik... az a hazug... amire vágytam... A halállal akartál fölénybe kerülni... fölöttem, aki ismerem az ostoba, értéktelen halált... és akit az élet egyszerű, misztikuma tudott csak elbűvölni... az életé, amit nem ismertem... az élet rejtelmes, örök titka... Te ostoba asszony... A halálban akartad nekem adni magad... de nem kellesz... undorodom tőled... elmúlt a varázs... kiábrándultam...

És dühében sírt, és a könnyei belefolytak az asszony nyitott, meztelen és rút szívébe.

Valami lakatosműhely lehetett, ahogy homályosan emlékszem: de énnekem ez nem volt akkor fontos. Hanem nagyon sokat ültem a kis dobogós ablakba és az ablak fölött, drótszálon lebegett egy nagy, arany kulcs - úgy látszik, a lakatosműhely cégtáblája volt. Már mostan nem merném egész bizonyossággal állítani, hogy tiszta színaranyból való kulcs volt: akkor szentül hittem, és Szidi néni, aki az ablakban ülve meseszóval tartott, rám hagyta. Sőt, hogy őszinte legyek, tovább ment ennél (isten bocsássa meg, nyilván örült, hogy jó mesetémát adtam neki, úgy is nagyon kifogyott már), és beszélni kezdett az Aranykulcsról.

- És az Aranykulccsal ki lehet nyitni az Aranyország aranykapuját? - kérdeztem meghökkenve, Szidi néni csodálatos egyértelműséggel rám hagyta azt is, mire én tágra meresztettem a szemeimet, és csodálkoztam, mintha Szidi néni mondta volna ezt nekem, és nem én őneki.

- És ott minden aranyból van? - kérdeztem ijedten.

Szidi néni ezt is rám hagyta, és én hüledezve csóváltam a fejemet, hogy ilyesmi hogy lehet, és gondoltam aranyból embereket és asztalokat és házakat, átlátszó aranyból aranykocsikat, aranylovakkal - és meg voltam győződve róla, hogy mindezt Szidi nénitől tudtam meg.

Ez volt az egyik dolog, a másik pedig, hogy mikor este elfújták a lámpát, és a mécsest feltették a szekrény sarkára, mindig ugyanarra a helyre - hogy akkor a szembelevő falon, pontosan mindig ugyanazon a helyen, megjelent Szidi néni, profilban, hegyes állal és hegyes orral, továbbá a fal sarkában, már félig a mennyezeten, egy szakállas, görbe orrú gavallér, akit később Mukinak neveztem el, majd egy másik, kecskeszakállú férfi, szintén profilban, a kályha fölött, a Spitz úr, akiben volt valami hetyke, és mindig hátat fordított Szidi néninek, innen nyerte nevét. Azt hiszem, egyszerűen úgy volt a dolog, hogy a szekrény, a spanyolfal és a nagy onixváza körvonala árnyékká folyt össze minden este, a mécses mögött, ilyen profilokká, a falakon. Mindegy, Szidi nénire rögtön ráismertem; hogy Mukit Mukinak hívják, az meg nyilvánvaló, az rá volt írva az arcára, azon nem kellett gondolkodni, nemkülönben Spitz úr is egész beállításával, nyakának tartásával, méltán rászolgált erre a névre, különben kalapja is volt.

Szóval: Spitz úr, Muki és Szidi néni minden este ott voltak a falon, mihelyt a mécses felkerült a szekrény sarkába. Spitz úr néha egy pillanattal később jelent meg, de ez csak azért történt, hogy Szidi nénit bosszantsa. Nyíltan és bevallottan Spitz úr udvarias volt Szidi nénihez, értelmesen nézett rá, mintha nagyon érdekelné az, amit Szidi néni beszél. De az ember azért érezte, hogy ebben az udvariasságban valami rejtett gúny van, hogy gúnyból hajol meg olyan mélyen Szidi néni előtt, és ha meghajolt, belenevetett a kis kecskeszakállába. Sőt Szidi néni is tudta ezt, és eleget mérgelődött magában, de nem tehetett semmit, mert, mondom, nyílt gorombaságon Spitz urat nem lehetett rajtakapni részint, részint pedig közvetlenül nem beszéltek egymással, csak Mukin keresztül. Muki, aki, azt hiszem, egy kicsit gyomorbajos ember volt, siránkozva csóválta a fejét a Szidi néni rémes történetein, és bárgyúságában nem vette észre, hogy Szidi néninek azért görbül le az álla és szorul össze a foga olyan dühösen, mert Spitz úr hetyke mosolya ingerli, és nem azokon a rémes történeteken izgul fel, hiszen ilyent ő százat is el tudott mondani egy nap anélkül, hogy odafigyelt volna.

Közvetlenül és szavakkal először azon az éjszakán beszéltem velük, amikor az Aranykulcs került szóba. Ez körülbelül egy órával azután történt, hogy megjelentek a falon Szidi néni, Muki és Spitz úr. Most már nem emlékszem, én hoztam-e szóba vagy Szidi néni. Azt hiszem, Szidi néni, mert Spitz úr már akkor nagyon kétértelműen mosolygott.

- Az aranykulcs - mondta Szidi néni meglepően folyékony előadásban -, az aranykulcs igenis ott lóg a fejünk felett, és nézetem szerint pontosan beleillik az aranyországi aranykapuba. Vannak, akik ebben kételkednek, de ezek, nézetem szerint, olyan kalapos fiatalemberek, akik nyilván azért hordanak kalapot, hogy az ember azt higgye, végig fej van a magas kalapban: holott semmi sincs benne, csak az a cinikus mosolygás.

Restelltem a dolgot, és csitítani próbáltam Szidi nénit. Muki siránkozva csóválta a profilját, és egyre azt hajtogatta: "ugyan, ugyan, Szidi néni". Mondtam, hogy hiszen nagyon egyszerű a dolog, meg kell próbálni, Szidi néni élénken helyeselt. Spitz pedig kétértelműen jegyezte meg:

- Kérem, kérem, ugye, ha a nagyságos asszony mondja, meg lehet próbálni. Nem mondom, hogy nem lehet megpróbálni. Parancsoljon velünk.

Mindezt Mukinak mondta Spitz úr, mert egymással nem beszélgettek.

- Talán lemennénk az utcára... - vetettem fel bátortalanul.

Ebben megállapodtunk, és felkészültünk mind a négyen. Udvariasan előre akartam bocsátani őket, de mondták, hogy csak menjek előre. Egy kicsit feszélyezett érzés volt, velük tartani: mert csak egymás mögött tudtak haladni, egymás mellett nem, és ha az egyik elhaladt a másik mellett, akkor vagy az egyik, vagy a másik eltűnt, belefolyt a másikba, és a másik oldalon megint előkerült. Bakot is lőttem ügyetlenségemben: arra kértem Mukit, forduljon arccal felém, hogy láthassam, mire zavartan és kicsit sértődötten megmagyarázta, hogy nem fordulhat arccal előre, mert akkor egy sötét folt lesz az arcából - csak profilban tudnak élni mindnyájan.

A lépcsőn is zavarba jöttem, udvariasan mutattam a lépcsőre, hogy tessék, tessék - de ők álltak a falon, és végre lejöttek, mellettem, a lépcső árnyékán, egymás mögött. Elöl Muki ment, és mutatta az utat, utána Szidi néni, láthatóan mérgelődve, hogy Muki legutolsónak jön, és nyilván gúnyosan mosolyog. Muki egy zsebkendő árnyékát szedte ki a zsebéből, és megtörölt egy árnyék-szemüveget.

Az Aranykulcs azonban nem volt a helyén, és Szidi néni láthatóan meghökkent. Egy pillanatra úgy nézett Spitz úrra, mintha az lopta volna el.

- Nyilván odakint lesz a Városliget Árnyékában - mondta Szidi néni, és erre mindnyájunknak eszébe jutott, hogy valószínűleg ott van.

Sietve haladtunk végig egy utca világos-fekete árnyékán, a szemben levő házak árnyéka mentén. Siető árnyékok jöttek szembe, mind profilban, egy vonallal megrajzolt, siető alakban, feketén. Egyik-másik köszönt is Szidi néninek, sőt Spitz úr meg is állt diskurálni egyik barátjával, a bajuszuk mozgott a falon, és a két kéz összefolyt.

Minden rendben ment, eleinte kicsit furcsa volt, hogy a szembejövők nem kerültek ki bennünket, hanem egyszerűen keresztülmentek rajtunk, és mi is keresztülmentünk rajtuk, de ehhez is hamar hozzászoktam, rájöttem, hogy nem is érzem, mikor keresztülmegyünk egymáson, nemhogy fájna.

Nem mertem szólni, hogy fáradt vagyok, de Szidi néninek eszébe jutott, hogy villamosra kellene ülni. Jött is a falon, szembe, egy villamos, szép, tiszta, árnyékos. A kalauz csengetett és megállt, nem a lépcsőn mentünk fel, hanem egyszerűen keresztülmentünk a villamos elején, és beültünk profilba fordulva az ablakok mellé. A villamos megindult, végigszaladt a falon, keresztülszaladt egy csomó emberen, akik abban a percben eltűntek, de nyugodtan és vígan folytatták útjukat, mikor a villamos leszállt róluk. Az utcalámpákon is csak úgy keresztülmentünk - a körúton nagy bonyodalom támadt, összevissza futkosott, keresztül-kasul, mindenki -, egy nagy, fekete gombolyag lett az egészből, ami lassan oldódzott fel, úgyhogy megint kiváltunk, a villamossal együtt. Spitz úr a zsebébe nyúlt, fekete gyufát szedett elő, fekete cigarettát tett a szájába, meggyújtotta a gyufát, amiből fekete láng csapott fel, rágyújtott, és finom, csipkéhez hasonló fekete füstfelhő szállingózott. Szidi néni prüszkölni kezdett, és éles megjegyzéseket tett rossz modorú fiatalemberekről. Spitz úgy tett, mintha nem venné magára.

Aztán leszálltunk a villamosról, és véget értek a házfalak is: kint voltunk a mezőn. Én tovább akartam menni, de megint zavarba jöttem, Spitz úr, Szidi néni és Muki megálltak, és azt mondták, hogy így nem mehetünk tovább, állva, hanem feküdjünk le hosszába, a mezőre, úgy könnyebben megy. Kicsit furcsállottam, de nem mertem szólni, lefeküdtem melléjük. Abban a pillanatban Szidi néni, Muki és Spitz úr három méter hosszúra nőttek meg, és egész vékonyak lettek. Nagyon megsajnáltam, főleg Mukit, aki így hosszan és vékonyan oly siralmas és szomorú volt, részvétemet fejeztem ki, és aggódva kérdeztem, hogy talán beteg. Siránkozva felelt, hogy estefelé, mikor a nap leszáll, mindnyájan így meg szoktak nyúlni, és ilyen soványak lesznek, de nem baj, reggelre meghíznak megint, jobban, mint illenék, délben, mikor ebédre kerül a sor, olyan köpcösek és kövérek, hogy az már szinte kellemetlen - de hát mit tegyen az ember árnyéka?

Egy fekete hegyoldalban mentünk fölfelé, és most minden oly szép és légies volt; hosszú-hosszú jegenyefák közt jártunk, regényes bokrokon keresztül. Nekem megfájdult a szívem, úgy tűnt, hogy már ezer és ezer mérföldet suhantunk így, egyik hegyre föl, másik völgybe le, s még mindig nincs kezemben az Aranykulcs, amivel Aranyország aranykapuját kinyithatnám. Oly könnyű volt suhanni és mégis oly borzongató, felhők habkönnyű árnyéka libegett keresztül a testünkön, és percekre mintha köddé váltunk volna mindannyian.

És ekkor egy száz méter hosszú jegenyefa tetején megláttam az Aranykulcsot; az ám, ott függött egy ágon, és úgy ragyogott, mint a lebukó nap. Szidi néni nagyot ugrott örömében, és sorba ölelgetett mind a hármunkat.

- Na látja - mondta diadalmasan Spitz úrnak.

- Jó, majd meglátjuk - mondta Spitz úr, és kétértelműen mosolygott.

Kicsit magasnak találtam a jegenyét, de Szidi néni biztatott, hogy csak nyúljak bátran utána. S valóban, kinyújtóztam, s elértem a száz méter magas jegenye legfelsőbb ágát, és kezembe vettem az Aranykulcsot. Kezembe vettem a ragyogó Aranykulcsot, és majdnem felkiáltottam örömömben. De ekkor Spitz úr élesen és gúnyosan elnevette magát, és én görcsösen összeszorítottam a markom, hogy ki ne ejtsem a kulcsot, ám úgy volt, mintha az üres levegőt markoltam volna. Ijedten nyitottam ki a tenyerem, hogy ott van-e a kulcs, és ott feküdt a tenyeremben, laposan és feketén. Ott feküdt, egy pillanatig csak, aztán kiugrott a tenyeremből, s felugrott a falra, és mikor körülnéztem, a szobámba voltam, és a nap erősen sütött az ablakon keresztül, és a szemben levő falon, jobbra az ágyamtól, élesen és feketén ott feküdt az Aranykulcs árnyéka, az Aranykulcs, a lakatosműhely cégtáblája ott fityegett az ablakunk előtt, és az árnyékát bedobta a falra.

Egy borús, kedvetlen vasárnap délután magamra maradva, idegenek között, magamhoz is idegenül és hitetlenül, a panoptikum előtt ácsorogtam, és a rikító, durva plakátokat bámultam csüggedten: - milyen durvák és bántóak - és az a vonakodó bús kíváncsiság fogott el, ami néha, kétségbeesett percekben kívánatossá teszi, hogy megfeledkezzünk arról, amit szeretünk: gondolatainkról és érzésünkről s menjünk lefelé, piszkos és rossz szagú lépcsőkön, nyissuk külvárosi söntések ajtaját - üljünk le részeg, danoló bakák közé; zsebünkben operai szabadjeggyel "Siegfried"-hez, menjünk be a bolhaszínházba, és nézzük végig az előadást; zsebünkben D'Annunzió legújabb regényével, vegyünk ötér planétát, és olvassuk el figyelmesen - álldogáljunk hosszan és tompán tolakodó tolongások közepén, ahol elgázoltak valami munkást -, és félig ájult, szorongó öntudattal, bámészan hallgassunk, hosszan és figyelmesen holmi kikiáltót egy látványos bódé előtt.

Így voltam, és megváltottam a jegyet a panoptikumba, és mentem föl a cifra lépcsőn és álldogáltam a királyok viaszszobra előtt, és csodálkoztam, mily mozdulatlanok, igazi ruhájokban, igazi szakállal és hajjal. Hét óra volt, már akkor féltem - pedig az első emelet csupa idillt és boldogságot ábrázol: tündérek táncolnak az üveg mögött, és bölcsők fölé mosolygó anyák hajolnak. Legföljebb holmi tréfás helyzet. Egy leányka kiöntötte a levest a háziasszony kötényére, és a leves most végigfolyik a padlón... igazi tányérból... Végigmegyek a termen, és azon töprengek, miféle titkos emlék, micsoda régi, ismeretlen félelem az, ami mindig elkomorít és elcsüggeszt, ha viaszfigurákat látok. A terem végén szűk kis ajtó felfelé kanyargó csigalépcsőre nyílik - fölírás: Borzalomkamra - csak erős idegzetűeknek. Ezt éppen zárni akarják, odafönt senki sincs már.

Összeborzongok, aztán magamhoz térve nevetni kezdek. Mi ez? Ez az otromba, paraszti ijesztgetés hatni tud rám, a kultúremberre, aki figyelmesen s fegyelmezetten néztem végig híres sebészek legképtelenebb műtéteit - elegáns köpenyben hullák tüdejét metélgettem, s kesztyűmet húzogatva, vizsgáltam a cédulát, amit meztelen öngyilkosok lábára kötöznek, lent, a Szvetenay utcai tetemnéző pincéjében. Ostobaság. Várjon, mondom a szolgának, és pénzt adok át - én még fölmegyek, majd jöjjön vissza - és fölmegyek a homályos csigalépcsőn, és derengő, félig égő lámpafényben végigjárom a kongó, elhagyott szobákat, és benézek a zugokba, és egyedül nézelődöm, habozok. A lépcsőn már meghökkenve riadtam össze - fejem felett akasztott ember lógott, sötét boltozatból. Micsoda bornírt ötlet - mondom idegesen, és tovább megyek -, de milyen pállott, nehéz szag van itt. Egy pinceablak rácsa, félig lecsukva, a rács hegyes vasléce keresztülment a tüdején egy tolvajnak, aki éppen mászik kifelé a pincéből. Jó, nagyon naturalisztikus - hát aztán? Na, a levágott fejű ember. Egy szétdarabolt munkás, úgy, amint a villamos keresztülment rajta. Lépcső, sötétebb alagút. Ugyan, gyerünk csak. Egy halálsárga anya, amint a gyermekét vagdalja. Két gyilkos fojtogat sötét szobában egy embert, a másik hálóingben lóg ki az ágyból, kettévert feje a földre lóg, lába a vasba akadt. Az inkvizíció kínjai... Egy meggyilkolt, tizennégy éves fiú, a fél feje hiányzik... Hát az ott mi?... Valami homályos lyuk... habozok... fölébe hajolok és belenézek... Korhadt földbe ásott koporsó, egyik deszkája csikorogva emelkedik... hamuszürke, halálra torzult hullaarc furakodik a vízbe, és tátott szája, véres üvegszemei hápognak a levegő felé... egy álhalott, akit eltemettek és most véres körmeit beleássa a deszkába...

Mi az? csak nem zárták be az ajtót odalent? Hová ment az az ostoba ember?... Végre itt hálni, azt mégse akarok... Fázom is, a kezem hideg... kicsit sebesebben sietek a kijárat felé... no, merre van?... És miért nincs itt rendes világítás... Megriadok: egy tükörben saját arcomat pillantom meg... viasz a viaszok között... milyen riadt, fakó és gyűlöletes most az az arc... Egy hosszú, véres vágást képzelek rá, a sűrű, lucskos folyadék kettészelt homlokomból fehér ingemre szivárog. És most egyszerre kényelmetlenül, borzongva érzem, hogy ez lehetséges.

Miért fájnak úgy ezek a komisz, durva viaszok, és mit jelent az egész lidércnyomás? Igen, láttam hullákat és sebeket a valóságban, s emberi testem törékeny nyomorúságát azokon keresztül éreztem százszor, és megsirattam. De itt viaszból, ravasz mesterkedéssel és kegyetlen műgonddal rekonstruálták vissza mindazt, amit gyorsan el szoktunk rejteni, betakarni földdel, mert nem alkalmas arra, hogy kellemes képzeleteket reveláljon. Megcsinálták viaszból és festékből a nyílt, tátongó sebeket, amelyek nem gyógyulhatnak be, s nem is porladhatnak el - maradnak, állnak egy helyben s hirdetik szájasan, durván, mint a mosogatólé szagú cseléd a maga igazát: íme, ilyenek vagyunk. És ki meri mondani, hogy ez nem művészet? Minden művészet legfőbb jellegét: megfogni a percet, a mozdulatot, mely különben elmúlna: - ez a "műfaj" is szépen kifejezi. Aki csinálta a viaszkot, becsületes és ambiciózus megfigyelőmunkát végzett, és híven akarta visszaadni a valóságot.

De kinek szól ez a rettenetes, lelketlen művészet? - azaz, ami visszariaszt. Kinek gyönyörűsége, kiben kelt jó étvágyat és megelégedést, kinek érdeke és vigasztalása, és létjogáról kit győz meg az a "műfaj", mely bebizonyítja, hogy lucskos húscafatokból vagyunk összerakva, s az ember egy bűzös és szennyes folyadékokkal telt, fájdalmas zsák, mely undorító halommá bomlik össze, ha valahol fölmetéljük... Kinek okoz örömet, kifordítani ezt a zsákot s mulatni azon, hogy ő ilyen s ezzel elismerni, hogy semmi több?

Megfordulok. A lécen, sorba rakva, durva, sárga fejek: agyonvert emberek feje, mindegyik alatt név. Jó ismerőseim, egyenkint és összesen - ezek a Borzalom-kamra színészei és egyben közönsége is. A napihírek és rendőri hírek hősei ezek és az Életuntak rovat állandó, napi munkatársai: - ezek a kispolgárok, akiket elgázol a villamos, akik forró lúgba esnek, akiket harminc forintért késsel és baltával lerablógyilkolnak - mindennap, újra és újra, pontosan jelentkeznek, a maguk véres orcáival, ezek azok, akik hétköznappá teszik a tragikumot és sablonná a borzalmat -, igen, ezek az Apa rémtette-emberek és a Borzalmas öngyilkosság-emberek és a Rémes rablógyilkosság a Tőr-utcában-emberek és a Cseléd rémtette és a Fölakasztott csecsemő-emberek, akik úgy hozzátartoznak napi olvasmányainkhoz, mint az Időjárás és a Jelenvoltak Névsora. Ők feküsznek itt, összevagdalva és rémes arcokkal, és ők járnak ide, hogy kíváncsian és borzongva nézzék, mi lesz belőlük, mennyire vihetik, ha egy kis szerencséjük van. Impresszionisták, futuristák, naturalisták s ti mind, új irodalmi irányok hívei, jertek ide, hiszen ő a ti emberetek, a kispolgár, hát nem ölelitek meg? Hiszen ő vallja és hirdeti, amit ti harsogtok, hogy egyedül a testkultusz az, ami érdekelhet, s hogy csak az élet, a nagy Élet lehet anyaga a művészi becsvágynak, úgy, amint van, minden szamár, öreg filozófus nélkül, a maga nagyszerűségében és rondaságában. Miért nem látlak itt, Wilde Oszkár? Hiszen a te Dorian Gray-d hirdeti, hogy csak a testtel érdemes foglalkozni, a lélek nyomorékok agyréme csak, s a Gondolattól és Eszmétől sárga lesz az emberek orra.

Itt fekszik Dorian Gray, akit sikerült sterilizálni minden gondolattól, hát elég jól nézett ki, míg aztán egy kocsirúd véletlenül föl nem öklelte, mely alkalomból kiderült, hogy beleit mégsem szépítette meg eléggé ez a káros gondolatoktól és érzelmektől való tartózkodás. Most ő a kispolgár kedveltje és a kispolgár, akit úgy megvetettél, az áll melléd, megveregeti a vállad és bizonykodik: bizony, csak test van, látjátok - a többi - könyvek, drámák, gondolatok -, a többi mind ostobaság. Visszaadni az életet úgy, amint van, s nem tenni hozzá semmit, nos, ifjú esztétikusok, úgy tele volt a szájatok, hogy nem lehetett szóhoz jutni miattatok, hát nesztek most, itt van, a nyers, valódi Élet és fegyvertársatok, a kispolgár, őneki beszéltek. Látjátok, ott a sarokban egy jól sikerült hálószoba - Zola Emil hullája, azon naturalisztikusan, ahogy a gáz megölte. Sárga viaszarca kifelé fordul, harisnyája lecsúszott, kibukott az ágyból. Csak erős idegzetűeknek és reálista íróknak.

Most pedig levegőt, mert megfulladok! Levegőt s egy szép sort, valami szép versből és egy hosszú, hosszú kortyot valami lázadó és nagyszerű zenéből, melynek nincsenek szavai, mint a testnek, csak lendülete van, mint a léleknek és egy hasonlatot az életről, cserébe az életért - levegőt!

Kedves jó Helén néni,

aggódom, vajon megkapod-e ezt a levelemet, te kedves ibolyaszemű néni, pedig igen szeretném, ha megkapnád. Ma délután eső esett, és én a leveleim közt kotorásztam és egyszerre a kezembe került egy leveled, amiben a Jóskára kérdezősködsz, hogy feleljünk hamarosan. Attól félek, nem sikerült elég hamarosan felelni, bizony nem lehetetlen, hogy egy-két év el is múlt, hogy ez a levél választalanul hever a fiókban, úgyhogy azóta rémlik, egy-két dolog meg is változott, még azt se tudom teljes bizonyossággal.

De azért én mégis felelek, részben mert esik az eső, részben meg a leveled olyan sürgető, bár nem mindenütt értem a kérdéseket. Kicsit össze is kell hogy szedjem a gondolataimat, hogy is volt csak. Hiszen a Jóskát másfél éves korában vitted magaddal Bécsbe, mikor szegény mama meghalt, és te a tizenkét éves korod óta hófehér hajaddal (valami betegségtől lett ilyen, ugye, így mesélik a családban), ibolyakék szemekkel és rizspornál fehérebb arccal a fehér haj alatt, először jelentél meg nálunk, mint egy kövér, drága hercegnő a tizennyolcadik századból... Jaj, te kedves, furcsa Helén néni, máig is hiába töröm a fejem, mi lehetett az oka annak a hallatlan barátságnak, amivel mind a hatan neked estünk - mégis azt hiszem, a hangod, ez a porcelánvékony hang, amitől muszáj nevetni az embernek, mintha egy langyos vízcsepp gurulna le a füle mögött - ugye, nem haragszol? Vagy a szájad, hogy olyan nevetségesen csöpp. Nem haragszol ugye, de hiszen tudod, hogy néha a könnyünk is kicsordult, úgy nevettünk, mikor pörölni akartál velünk. Mivelhogy nagyon szerettünk, amiért olyan rettenetesen kövér és fehér, kicsi és drága voltál.

De hiszen nem erről van szó, hanem Jóskáról, akit magaddal vittél, és kijelentetted, hogy nem is adod vissza. Ugye, kedves Helén néni, ne vitatkozzunk a meddő kérdésről, hogy bizony egy kicsit elkényeztetted a Jóskát - eleget veszekedtünk már ezen: és most, hogy írok neked, úgy érzem, kár ezen veszekedni. Én ugyan még mindig azt mondom, hogy egy hatéves kisfiú ne hordjon vállig érő, aranyszőke hajat, mert az affektált - viszont el kell ismernem, hogy a Jóska nagyon helyes gyerek volt így. Mi otthon, anya híján kicsit vadul nőttünk fel, az igaz, a Jóska pedig zongorázni tanult nálad, és bársonyzekébe járt. A zongora előtt igen magas szék volt, és a Jóska tényleg jól játszotta a Minuten-valcert, bár én nem szeretem az ilyen csodagyerekeskedést. De mondom, úgy rémlik nekem, mintha az egész dolog nem volna aktuális, és mintha elkéstem volna valamivel. Arra még pontosan emlékszem, hogy hazahoztad látogatóba a Jóskát, és hogy akkor nem engedték vissza veled, amiből nagy tülekedés lett, te sírtál is, ugye és fenyegetőztél - a vége, mint leveledből látom, mégiscsak az lett, hogy egyedül utaztál haza, a Jóska itt maradt.

A Jóska itt maradt, és most kezembe került a levél, amelyben hevesen és mondhatnám követelően szólítasz fel engem, írjam meg részletesen, mi van a Jóskával. Nézem, nézem a levelet, hm, dátum persze nincs rajta, szokás szerint - csak a te rettenetes kriksz-krakszjaid -, de mondom, a kérdésekből következtetve: attól félek, a levél nemsokára azután íródott, hogy a Jóska visszakerült hozzánk. Hát most mit írjak?

Édes jó Helén néni, azt kérded, megkapta-e a Jóska a meleg bársonyruhát a csipkegallérral, amit küldtél? Továbbá, hogy nőtt-e azóta a Jóska, és hogy ápoljuk-e rendesen a hosszú haját? Hogy vigyázunk-e reggel a fürdésnél, meg ne fázzon - és mikor sétálni visszük, jól begomboljuk-e a kabátját a Jóskának? Hogy gyakorol-e a Jóska - és hogy ne gyakoroljon túl sokat, mert egy kicsit nervózus. Hogy írjam meg pontosan, mit eszik - és milyen az étvágya a Jóskának? Hogy miket beszél a Jóska, és szokott-e beszélni rólad? Hogy megmutattuk-e a tanárnak a szemét, amit egy kicsit erősíteni kellene. Hogy az utcán nem lökdösik-e komisz gyerekek a Jóskát - hogy velünk alszik-e, be van-e zárva az ajtó, ahol alszik a Jóska, mert földszinten hamar bemászik valaki - hogy lehúzzuk-e a függönyt, és meggyújtjuk-e azt a kis rózsaszín lámpát, amihez hozzászokott a Jóska, és amit azért vettél neki, mikor Pesten hagytad?

Kedves jó Helén néni, miránk is kérdezel, hogy mit csinálunk, járunk-e rendesen iskolába, jól tanulunk-e, és tudjuk-e már, milyen pályára akarunk lépni.

Kedves jó Helén néni, értesítelek, hogy már kijártuk az iskolát, hazajöttünk - aztán megint elmentünk hazulról. És most nagyon sokfelé vagyunk - és én már nagyon régen nem beszéltem a testvéreimmel.

Én elég jó bizonyítványokat kaptam - de, úgy látszik, Helén néni, a bizonyítványok nem bizonyítanak semmit, én mindig újabb leckéket kapok: - és kedvenc tárgyamat, a történelmet, most másképp tanulják.

Kedves Helén néni, értesítelek, hogy a Jóska nem kapta meg a meleg bársonyruhát, a csipkegallérral, amit küldtél. A Jóska azóta igenis megnőtt, nagyon hosszú és hórihorgas lett, és a hosszú haját lenyírták. A Jóska halvány, kicsit savanyú képű fiú lett és úgy emlékszem, keveset beszélt, mikor utoljára láttam.

Amikor utoljára láttam a Jóskát, durva, szürkekék ruha volt rajta, és én elfelejtettem megnézni, jól begombolták-e a kabátját. Kicsit előrehajtotta a fejét, mert a hátán nehéz zsák volt. Nem szólhattam hozzá, és nem kérdezhettem meg, mit üzen neked, mert sokadmagával volt, és a kezében görcsösen szorongatott egy szíjat.

A Jóska így ment - akkor még meleg volt, de sokat, végtelen sokat mentek, és később szelek jöttek a hegyek mögül. Végtelen hosszú, kopár mezőkön mentek keresztül, azután kanyargós utakon hágtak fel a sziklás hegyekre. A Jóska lába elfáradt, és a torka kiszáradt. Estére jeges szél fújt, és fekete lett a világ - de egyszerre, mintha hajnalodnék, piros sáv bukkant fel az ég peremén, a kőhegyek mögött: vörösen lángolni kezdett a láthatár. A határfaluk égnek - mondotta egy kemény hang, és ők mentek tovább. Meredek sziklafalak közt vezetett az út - az út végén egyetlen tűzoszlop világít. Komoran, dobogó léptekkel vonultak át égő faluk utcáin - kétoldalt füstölgő romok recsegtek. A Jóska nehezen járt és megbotlott egyszer - mikor lenézett, két szétvetett emberi kart látott a lába alatt, és valami puhába lépett... Hajnalban túl voltak a határon, akkor megálltak. Lovasok vágtattak előttük, integettek és kiabáltak. Messziről tompán mennydörgött. Rövid, gyors szavak futkároztak körül - lassan nyomultak előre, és hátuk mögött zengeni, bömbölni kezdett egy rettenetes zenekar. Lefeküdtek a hideg sárba, és feszülten figyeltek. Aztán pattogni kezdett valami, mint a kukorica - a Jóska nézett és csodálkozott: aztán egy parasztfiú, aki mellette feküdt, nagyot ordított, és mikor odafordult, látta, hogy a fél feje hiányzik. Akkor nem csodálkozott tovább a Jóska, csak az arca rángatózott még egy darabig. Később hideg lett, hó szállingózott, és ők dideregtek. Mély lyukakat ástak maguknak - és ezekben éltek hetekig. Aztán felkeltek, mentek előre, megint lefeküdtek, elásták magukat, és vártak. Aztán hozzászokott a Jóska szeme az égő falukhoz, és a füle úgy megszokta a folytonos dörgést, mintha ez a természet örök hangja volna, és mintha soha nem lett volna feje fölött más, mint az elborult, hideg felhőharang, és mintha ő mindig is itt élt volna, a fagyott földű gödörben, ahol emberi tetemek feküsznek, és fölöttük a csóka kering. Aztán nem tudom, mi lett. Egy napon talán odajött ahhoz az árokhoz, ahol ő feküdt, egy aranysujtásos lovas, és megkérdezte, kinek volna bátorsága bemenni abba az erdőbe. És talán felálltak néhányan, és a Jóska is köztük volt - és hideg éjben, hóviharban mentek az erdő felé, ahol kísértetiesen susogtak a fák. Elérték az erdőt, és feltűzött szuronnyal kikutatták - aztán megint este lett és elfáradtak -, feljött a hold, lefeküdtek, és a Jóskát kiállították őrködni.

Most hát ott áll talán a Jóska, lábhoz eresztett fegyverrel az erdő szélén, és kitekint a havas mezőre. Szél fúj, és ő összébbhúzza a kabátját. Jobbra tőle, egy kicsiny domb lapul meg, nem látja - pedig a domb mögött egy idegen katona hasal, puskatusát arcához szorítja, s összehúzott szemmel céloz a holdvilágban. Ujját most tette a ravaszra - most mindjárt elrántja.

Jóska!... Vigyázz, Jóska... ugorj félre!

Nem szeretném, ha eltalálna.

Borzasztó nekem a gondolat, hogy ebből esetleg humoros novella lesz a tollam alatt - most, hogy írni tudok róla, tárgyilagosan látom az esetet, és ha érzésemre hallgatnék, a legkomorabb és szorongatóbb műfajt választanám a témához, talán a balladát s talán így kezdeném: "Tekintetes törvényszék, bűnös vagyok!" De talán jó, hogy ez írást ötperces tollrágás előzi meg; ezalatt rájöttem, miért érzem e történet mögött a tragikum rembrandti hátterét: velem történt meg az eset, valóságosan és igazán.

Velem történt meg, hogy nehéz szívvel és reménytelenül szerettem felebarátom feleségét, és megkértem, hogyha már találkoztunk, hadd kísérjem őt el a fasorban a kocsiállomásig, mert ott kocsiba ül, és hazahajt a Mariska-lakba, hja bizony, a Mariska-lakba. Későcske volt már, és én kimondhatatlanul szomorú voltam; szegény voltam, nagyon szegény abban az időben - minden vagyonom ez a szegénység volt és az, hogy reménytelenül szeretek. Féltékenyen őrködtem erre a vagyonomra, s az asszony nem is gondolt rá, hogy megfosszon tőle - bár irigyelt ezért a nagyszerű érzésért, hogy olyan valakit szeretek, aki nem lehet az enyém -, ezt ő nem értette, és nagyon tisztelt érte. Órák hosszat beszélgettünk erről az én szerelmemről, mint valami érdekes és izgató betegségről, ami nem ragadós, hozzá lehet nyúlni, megtapogatni. Néha izgatottan beszéltünk róla, néha közönyösen és néha sajnálkozva - de mindig és mind a ketten fölényesen. Ez már így volt.

De ezen az estén egészen elvesztettem a hitemet. Bajok is voltak, amikről nem beszélhettem - szállodába kellett menjek javaim sürgős hátrahagyásával, és az asszonnyal való találkozás úgy hatott rám, mint a kegyelemdöfés. Méghozzá nagyon szép volt a nyomorult, az utálatos, és mikor a fasorhoz értünk, hirtelen azt mondta "Puff", és elfintorította az orrát.

Be kell mennem a kapu alá, a harisnyakötőm...

Engem odaállított háttal a kapunyílásba... ott álltam és hallottam, hogy a hátam mögött egyszerre suhogni kezdett valami... valami fehér suhogott, fehér meg halványlila... szemtelen, mohó, gyalázatos, fuldokló szövetek, csipkék... alattomos, romlott, ravasz kis szörnyetegek, amik csipkének mutatják magukat, holott én nagyon jól tudtam róluk akkor, hogy fülük és orruk és szájuk van, és hogy csak tettetik magukat szelíd, sima, ártatlan selymeknek. Vad keserűség szorongatta a torkomat, és mikor az asszony kijött, és szólt valamit: válasz helyett idomtalan hangok törtek ki belőlem, mint a vér.

Akkor már nem volt mit alakoskodni: emlékszem, csudálkozva figyeltem meg, milyen komikus, lehetetlen hangokat ad a tüdő és a hangszálak, mikor az ember a vágy miatt sír. Az asszony maga elé meredt, nem talált szavakat, így bandukoltunk végig a fasoron a kocsiállomásig. Akkor végre lélegzethez jutottam: - az utálatos vonítás megszakadt, és én végre fel tudtam nevetni. Erre ő is megkönnyebbült, elfogulatlanul beszélgettünk és tréfáltunk. Toprongyos ember jött arra, és kiskutyákat kínált: kettőnek a feje állt csak ki kétoldalt a zsebéből, a harmadikat tenyerén nyújtogatta felénk. Egészen fiatal, apró kiskutya volt, aminek az volt a szokása, hogy széles, vörös kis nyelvével mindent végiglefetyelt, amit a szája elé tartottak. Az asszony sikongva nevetett, és két kezébe fogta a kutyát. Erre a kiskutya formálisan megbolondult, mind a négy lábával kapkodni kezdett az asszony arca, melle, nyaka után - szűkölt, tombolt, buksi fejével döfködött, és tépte a selyemblúzt -, végre elkapta az állát, és vörös nyelvével villámgyorsan végignyalta az asszony arcát, szemeit, mielőtt megakadályozhatta volna. Az asszony sikítozott - odakaptam, és lerántottam a kezéből. De a kiskutya meg volt őrülve, vissza akart menni, nyújtogatta a talpát, hízelgett nekem, de nem úgy, mint az asszonynak, hanem csak ravaszságból, hogy odaadjam. Akkor először szorítottam meg a torkát. Az asszony nevetett, és kérdezte, mennyibe kerül a kutya. Én nem kérdeztem semmit, de mikor az ember megmondta az árát, szó nélkül zsebembe nyúltam, és egyik kezemmel erősen tartva a kiskutya nyakát, kifizettem utolsó koronáimból. Az asszony tapsolt örömében, és a kutya után nyúlt, de én visszarántottam durván, és gorombán megmondtam, hogy nem neki vettem, hanem magamnak. Aztán gyorsan kezet nyújtottam, nem csókoltam meg az övét, elváltunk. Száz lépés után megfordultam és utánanéztem - éppen akkor szállt kocsiba.

Én pedig nem vacsoráztam aznap, a kiskutyát begyűrtem kabátzsebembe, mint egy rongyot, gallérommal eltakartam, és hazamentem a szállodába. Lopva osontam fel a lépcsőkön - a folyosó sötét volt már, lábujjhegyen léptem a szobámba, és lefeküdtem. A kiskutyát letettem a földre - fürgén szaladgálni kezdett, szimatolta a falakat. Hirtelen megállt, és panaszos, félénk csecsemőhangon sírni kezdett. Kiugrottam az ágyból, egy vánkost dobtam a sarokba, megfogtam a kutyát, és rátettem. Felcsavartam a villamoslámpát a hálószekrényen - a sarok sötétben maradt -, a kutya elhallgatott. Olvasni próbáltam, nem ment. Eloltottam a lámpát, és hátamra feküdtem. Szemem a sötétségbe meredt, kinyújtott lábaim remegni kezdtek.

Előbb félénken, nyöszörögve kezdte - hallgatózott, mint egy kis gyerek. Hogy aztán az idegességtől, mely gerincemben futkározott, nem tudtam mozdulni, felbátorodott és hangosabb sírásba fogott. Hallottam, hogy motoszkál, forgolódik, leesik a vánkosról, a fal felé fut. Most hangosan sír, éles, követelő hangon. Egyszerre hallom, hogy az ajtót kaparja. Kaparja és sikít. Felülök az ágyban, felcsavarom a villanyt. Igen, ott van. Az ajtóhasadék felé szimatol és kaparja.

- Mit akarsz ott? - kérdeztem.

De nem hallgatott el, még csak meg se fordult - hallatlanul szemtelen, szinte kárörvendő makacssággal visított, szabályos időközökben.

Kiugrottam az ágyból, nyakánál fogva felemeltem. Tovább visított. Simogattam és hízelegtem neki, az arcomhoz emeltem - elfordult, és tovább sikított. Letettem a földre, tányérba vizet öntöttem, elébe raktam. Bedugta az orrát, prüszkölt - otthagyta, az ajtóhoz futott, újult erővel kaparni kezdte, és egyre hangosabban sírt.

- Mit akarsz? Hová akarsz menni?

Éreztem, hogy önti el a vér az agyamat.

Nyakon fogtam, és bevittem az ágyamba. Egy percre elhallgatott - elcsavartam a fényt, aludni próbáltam, bár tudtam, hogy nem sikerül. És mikor újból nyafogni kezdett, halkan, tapogatózva, már tudtam, mi volt az, ami az imént agyamba kergette a vért: - hiszen ezeket a hangokat, ezt a rút, elviselhetetlen, gyalázatos, állati panaszt, ezt a vonítást és szűkölést hallottam én ma már... ma délután... a fasorban... hiszen én, én sírtam így...

Ájult düh volt ez: a forró, lüktető kutyatest ott remegett mellettem - utálattal kaptam meg, és földhöz vágtam, hogy csakúgy nyekkent. Levegő után kapott - aztán szaladgálni kezdett a szobában, egy perc múlva az ajtónál volt. Kezdte elölről.

De most pillanatig se haboztam: leugrottam az ágyból.

- Itt maradsz! - kiáltottam rá, és nyeltem egyet. Ideges nevetés rázott. - Ohó, barátom, várjunk csak egy kicsit. Hova olyan sietve? Várjunk csak szépen. Hiszen te nem is haragszol rám, amiért kidobtalak az ágyból. Egészen jól jönne, ha úgy elkergetnélek... mi? ki az ajtó elé, az utcára... hogy futhass... és szimatolj... vissza az úton, amerre jöttünk... a kocsi után... mi? Te dög.

Fölemeltem, visszavittem az ágyba. Rátettem a vánkost. Idegeim főzésbe jutottak - a kiskutya vadul ugrált, tombolt, bőgött -, most már egészen nyíltan, szenvedélyesen, dühösen - nem könyörgött többé, követelte, hogy eresszem el, tegyem a földre -, dühöngött.

És akkor az éj csöndjében, a merev és hallgató falak közt, elhatároztam, hogy megölöm.

Elhatározásomat magam előtt azzal magyaráztam, hogy a kiskutya visítása nemcsak hogy engem nem hagy elaludni, hanem fellármázza az egész szállodát - bizonyosan hallják is már, bejönnek, felelősségre vonnak, hogy itt nem szabad kutyát tartani - kilöknek. Akkor hová megyek aztán?

Hidegen mérlegeltem az eshetőségeket. Késsel nem megyek semmire - vér, piszok nem kell. Talán a vánkossal - de nem tudom leszorítani, kiugrik.

Megfogtam a kutyát a vánkos alatt - simogattam, beszéltem hozzá -, megfogtam a nyakát, és lassan szorítani kezdtem. Kinyílt a szája, a szeme kevéssé kidagadt és rám meredt. Hüvelykem alatt éreztem a nagy ütőér lüktetését.

Ekkor léptek közeledtek a folyosón.

Valaki elment az ajtó előtt - talán a londiner. Eleresztettem a kutyát, felálltam, az ajtóhoz futottam. Szívem hangosan vert. A kutya utánam futott.

Vártam, míg minden elcsendesül - az ablakhoz léptem, és lenéztem a süket udvarra. A párkányon kis csomag hevert; óvatosan lefejtettem a spárgát - két részben maradt a kezemben. Most felemeltem a földről.

- Kutya... kutyuka - mondtam neki. A fejét simogattam, közben másik kezemmel rátettem nyakára a spárgát.

Hurkot csináltam, és erősen megrántottam. Ekkor irtózat fogott el - a díványon ott feküdt a kabátom, felkaptam -, a fuldokló kutyát begyömöszöltem a kabát egyik ujjába, és ezt az ujjat - a kezem reszketett közben - másik spárgával elkötöttem. Összecsavartam a kabátot, és az egészet a sarokba dobtam.

Eloltottam a lámpát, a takarót fülemre húztam és vártam. Kiszámítottam, hogy öt percig tart, míg megfúl. Halálos csönd volt most, és ebben a csöndben egyszerre úgy éreztem, hogy a lélegzetem kihagy, megfulladok. "Ostobaság!" mondtam magamban, nevetni próbáltam, de a fogam vacogott. "Autoszuggesztió!" mondtam újból.

Öt perc múlva kiugrottam az ágyból - levegő után kapkodva felöltöztem... a kabátot otthagytam a földön... kalapot vettem fel, és kinyitottam az ajtót. Lassan, hihetetlenül lassan mentem le a lépcsőn. Találkoztam a szobalánnyal - akkor köhécselni kezdtem meg dúdolni. A kapuban köszönt a portás - könnyedén megemeltem a kalapot. Tíz lépést nyugodtan mentem - aztán futni kezdtem.

Sötét mellékutcákon futottam - gyanús árnyak csaptak el mellettem. Egy jasszlegény bő nadrágban, véraláfutásos szemekkel, szembejött - aztán megfordult utánam. Én is megfordultam - tekintetünk találkozott. Erre zavarba jött, fütyörészni kezdett, én pedig ránevettem. Remegtem a vágytól, hogy hangosan felkacagjak. Szerettem volna beszélni vele, elkísérni, valahol inni együtt, vagy fejbe verni: a kezem ökölbe szorult.

Hogy jutottam a villához, magam sem tudom. A virágágyak közt hasas üveggömbök hunyorogtak, erre emlékszem. Fölkapaszkodtam egy kőre, és bezörgettem az egyik ablakon.

Fény villant fel, aztán kialudt. Ő volt az, az ablakhoz jött, kinyitotta.

- Várjon, kiemelem - súgtam.

Hagyta. Azt hiszem, félig ájult volt a rémülettől. Hideg száját egészen kinyitotta - a fogait éreztem, mintha hűs, nedves rizskásához ért volna az ajkam. Nem beszéltünk - csak én mondtam néhány halk, parancsoló szót. Éjféli ütközetnél, a bozót mögött hason fekvő katonák adják le egymásnak így, halkan, keményen a vezényszavakat.

Reggel a kávéház felforgatott székei közt talált rám a szálloda portása. Tudta, hol keressen. A kabátomat hozta, amit a szobámban felejtettem. Kérdezte, mit csináljon a kutyával. A kényelmes kis állat bebújt a kabátom ujjába, és nyugodtan aludt egész éjjel. Reggel tejet adtak neki.

Délelőtt dolgaim után szaladgáltam, délben egy kis korcsmában ebédeltem, ahová hivatalnokok szoktak járni. Délután a körúton találkoztam az asszonnyal. Egy kicsit elpirult és elbúcsúzott - elutaznak, mondta; két perc múlva nem tudtam, miről beszéljek.