Előszó

Most leülök írni, ezt határoztam el magamban. Keresek egy üres papírt, fogom a ceruzát és írok. Egészen könnyű dolog, így képzeli mindenki, talán még magam is, pedig dehogy könnyű. Tessék csak másnak írni, és úgy, hogy tetsszen is annak, akinek szántam azt az írást. Ez a nehéz dolog, de hogy mi ennek az oka? Sok minden. Először is tudni kell írni. Én például sokszor szeretnék leírni valamit, el is képzelem, de mire leírom, alig ismerek rá, nem az, amit akartam, amit szerettem volna. Pedig szép lett volna, ha úgy le tudom írni, ahogy elképzeltem, de hát nem sikerült.

Például ez is egy ok, hogy nehéz az írás. A másik példa; én gyermekkorom óta próbálkozom az írással, több-kevesebb sikerrel (ezt csak magam állapítottam meg).

Írtam verseket, prózákat és milyen eredménnyel? Hát, a tanáraim megdicsértek, nagy jövőt jósoltak (de ezt még nem váltottam be), és szerepeltettek az önképzőkörben saját verseimmel, sőt, a nyilvános iskolai ünnepségeken külön büszkék voltak reám, mint az iskola költőjére. Ebből gondoltam, valamit kell, hogy értsek hozzá.

A 1930-as években megpróbáltam különböző helyekre beküldeni a kézirataimat, de sajnos az eredmény mindig ugyanaz volt, ha vállalkozom arra, hogy a leendő könyvből eladok párszáz példányt és erre anyagi fedezetem van, elfogadják.

Kaptam oklevelet valamiféle "Százhúros hegedű" című társaságtól, ahol száz fiatal író műveiből adtak volna ki egy könyvet az előbb említett követelmények mellett. Próbálkoztam a "Pesti Hírlap"-nál és egyéb napilapnál, sajnálattal közölték, túl sok kéziratuk van, így nem áll módjukban közölni. Ezután elhatároztam, hogy magamnak írok, megpróbáltam még 1956-ban, az "Irodalmi Újság"-nál. Udvarias levelet kaptam, sajnos az összetorlódott anyag miatt nem közölhetik, de kérnek, továbbítsam az Írószövetség lektorátusához. Nahát, itt végre megtudtam, hogy nem tudok írni, ne is próbálkozzam vele, legfeljebb, ha magam szórakoztatására teszem. Na ugye, hogy nem is olyan egyszerű az írás?

A harmadik nehézség talán a legsúlyosabb. Ha valaki járt már olyan helyen, ahol régi képeket és újakat is árultak, észre kellett vennie, hogy a régi drágább. Ha egy új képet néznek, először szembeötlik a kép szépsége, de utána megnézik a képfestő nevét, és legyintenek, ah' az ismeretlen név, értéktelen.

Így vagyunk az írások szerzőivel is. Már sokszor törtem a fejem, vajon hogy emelkedik ki valaki az ismeretlenség homályából?

Vagy lehetséges, egyesek elkallódnak, hiszen Madách: Ember Tragédiáját is csak holta után értékelték, és akkor döbbentek rá a műértők, hogy milyen óriási koponya volt Madách Imre.

Lehet, hogy én nem írok korszerűen, úgy értsem, jelen korom szellemében, már egyesek mondták, a mai életből vegyem az írástémáimat. Írjak a gyárak, tszcs-k életéről, de hátha azt is rosszul csinálnám? Én csak egyszer politizáltam, akkor is viszonylag rosszul, többet nem politizálok. Azután meg van még egy érvem, ha például Arany Jánosnak azt mondták volna az ő korában, hogy a saját korából vegye a témákat, sohasem írta volna meg a Toldit. Pedig szép, ugye? Hiszen még ma is tanítják az iskolában. Ugye, mennyi minden baj van egy íróval? Na már most, tegyük fel, kiadják az írásait. Jön a kritika, hát persze, ezt sokan magukévá teszik, főleg, akiknek nincs önálló véleményük. Szerintem itt az a döntő, hányan kívánják azt a munkát elolvasni? Ha sokan keresik azt a könyvet, biztosan jó, ha nem, akkor írhatják róla a világ legszebb és legjobban kicirkalmazott kritikáját, az író megbukott. Persze vannak kivételek is, amikor csak későbbi korok tudják értékelni az író írásait, vagyis az író túlhaladta az élete századát.

Gondoljunk Vernére, ami akkor a fantázia szüleménye volt, ma többnyire már megvalósult. Közrejátszhat az is, valamit megszoktak az emberek, ami ettől eltér, maradi vagy újszerű, a mai megszokottól eltér, nem kell. Én megpróbálok mégis úgy írni, hogy az minden befolyástól mentes legyen, az életről írok, de nem mindig a mai életről, mert a régi időkben is történtek olyan dolgok, amiket érdemes megírni.

Hogy az írás sikerül-e, a jövő titka, hiszen elöljáróban megjegyeztem, sajnos nem mindig sikerül. Írok többet, majd csak akad benne jó is, választhatnak belőle, kinek mi tetszik, mert jól tudom, az ízlések különbözőek.

Az itt felsorolt szempontokon kívül még arra törekszem, hogy valamit megörökítsek az utókor számára az én életemből, helyesebben abból a korból, amiben mindmáig éltem...

Budapest, 2007. május

Vörös János