A magyarság, az ugor testvérnépektől elszakadva, vándorlásai közben már a honfoglalást megelőző századokban több izben került török néptörzsek szomszédságába; mai hazájában, a honfoglalást követő századokban török néptöredékeket (palóczok, besenyők, kúnokat) olvasztott magába s a mohácsi vész után másfél századig nyögte az oszmán-törökök igáját.

E majd ellenséges, majd békés magyar-török érintkezések emlékét őrzik a magyar nyelv szókészletének török elemei.

E török elemek tudományos feldolgozásának legelső föltétele, hogy a különböző korokban, más-más török népek nyelvéből átkerült jövevényszócsoportokat - hangtani és tárgyi criteriumok alapján - egymástól különválaszszuk.

A legfiatalabb és leggazdagabb a hódoltság-korabeli oszmán-török jövevényszavak rétege. Igaz, hogy legnagyobb részük (pl. dalia, haramia, dereglye, findzsa, kefe, csizma stb.) nem egyenesen az oszmanliból, hanem szerb-horvát közvetítéssel került nyelvünkbe.

Nehezebb a kún-besenyő jövevényszavakat különválasztani egyrészt a honfoglaláselőtti, másrészt a hódoltságkorabeli réteg szavaitól. Csak néhány szóról (árkány, boza, koboz) állíthatjuk, nyelvi és tárgyi bizonyítékok alapján, hogy török jövevényszavainknak e régibb, kún-besenyő rétegébe tartoznak.

A legrégibb rétegbe tartozik végre az a 222 legnagyobbrészt közmagyar szó, a mely a honfoglaláselőtti bolgár-török hatás emléke.

E dolgozat török jövevényszavainknak csak e legrégibb s nyelvi művelődéstörténeti szempontból is legfontosabb csoportjával foglalkozik.

Budapest, 1907 deczember havában
GOMBOCZ ZOLTÁN.