Előszó

Mikor leültem e zsoltárokat, énekeket írni, behunytam szemeimet és lelkem elé idéztem régen bemohosodott képek egész sorozatát: azt a kis falut a hegyek közt a Rima völgyében, hol gyermekéveimet átéltem és a hova teljes életemben mindig vissza is vágyódtam.... az alvégi kis korcsmaházat... a paplakot a falu tulsó szélin és annak áldott lakóit: az ősz papot, ki olvasni tanított és a tiszteletes nagyasszonyt, ki rózsadúczos fehér czipóval kínálgatott.

Késő őszszel, mikor a napok rövidülni kezdenek, mikor a kukoriczacsövek kicsüngő szakálla barnulásnak indul, rendesen benépesedett a mi kis falunk kaputos emberekkel. Összejöttek a hitsorsosok, megülni az év fejét: a Roshasónó ünnepet. Ki magános országúti csárdából jött, ki pusztáról, ki félnapi járásnyira fekvő falujából; - ki magába, ki familiástul: asszony, kocsiderék-gyerek, czókmók... jöttek, szegénységükhez mérve nagy áldozatok árán, hogy egyszer egy évben imádkozhassanak gyülekezetben az Úr előtt.

Alacsony nádtetős parasztház volt a templom: talaja sárgaföld... mestergerendája faragatlan fenyő... a szoba közepén felnyuló ágas... ablakok mint a gyüszű!

A legvénebb ember felvette fehér halottas ruháját, odaállt a két kis ablak falközibe és kezdődött az imádság... Zajos imádság volt, tagadhatatlan, de igaz! Mély ájtatosság remegett az aggastyán hangjában, mikor azokat a búbánatos, régi dallamokat versenként elmondta hol vontatottan, hol czikornyásan, megadva neki a módját és túlharsogva a többieket. Talán az imádkozók legnagyobb része hibásan ejté ki a szöveget, melyből alig értett valamit... Talán egyik-másik, mialatt a szókat morzsolá, elvétve haza gondolt: nem törik-e fel kamráját rosz emberek ? Nem gyujtja-e fel szénaboglyáját boszúból valamelyik ellensége?... nem éri-e valami baj szegény beteg gyermekét, kit idegen gondviselésére otthon kellett hagynia, vagy hogy a kérlelhetetlen uraság a bérlet megújításánál nem fogja-e följebb csigázni a bérösszeget? Gondolt száz más ide nem való profán gondolatot.... de hamar egyet fordított eszén és közönséges, együgyű lelke ismét egyesült istenével...

Ó, azoknak az embereknek nagy szükségük volt istenre és egyszer egy évben meg is találták őt!

S magamat is ott látom a gyülekezetben: gyermekarczczal, áhitatosan... Képes vagyok visszaidézni magamnak azt a hamisítatlan, naiv és boldogító gyermekáhitatot, mely szivemet és képzeletemet elfoglalá... látom az alakokat, hallom a hangokat...

És e távolban elenyésző hangok sajátságos zümmögő melodiájára írtam én meg ez imákat, énekeket....

Kiss József.