Előszó

Kedves barátom!

Ha valaki sokat szenvedett, ha keserű csalódásokon ment át, ha olyan balsors érte, ami egész életre nyomot hagy: rendesen igyekszik eltitkolni keservét emberi szemek elől, igyekszik homályban tartani a kapott sebeket, hogy senki se lássa.

A költő nem cselekedhetik úgy, mint a közönséges ember. A költő kénytelen leírni azt, amit érez, legyen érzése gyönyör vagy fájdalom, büszkeség vagy szégyen, lelkesedés vagy háborgó harag. Belső szükség kényszeríti rá. Éppen azért költő, mert így van alkotva. A nagy csapásokat egy ideig állhatja hangtalanul, megdöbbentő némasággal, mint az olyan vándor, aki mellett leütött a villám. De a némaság nem tart sokáig; a magával vívott benső tusa kifelé tör és a költő száján megfakad a vers. Nem tehet zárat a szivére. Érzéseit nem nyomhatja vissza semmi. Próbáld elgátolni a megáradt folyót: ha sikerült, a költő érzelmeit is elfojthatod. Próbáld betömni a vulkán kráterét, hogy tüzes haragját égre ne dobálhassa: ha sikerült, a költő érzelmeit is betömheted.

Én a poétánál első sorban ezt a belső kényszert, ezt a mélyről fakadó belső erőt keresem. Mert csak annak a poétának van mondanivalója, akinek a szíve, a szenvedélye diktál. Csak annak a poétának van hatása, aki verseiben a maga lelkét tárja ki előttünk.

Hiába minden csinált dísz, hiába sziporkázik az ötlet, hiába cseng a nyelv polifóniája, hiába minden frázis és deklamáció, ha a remekül fölszerelt költeményből hiányzik az érzés ereje. Hidegen letesszük a könyvet és a pompás versekből nem marad bennünk semmi. A költő csak akkor hat biztosan, ha abban a rímben, amit leír, életének egy eleven töredéke dalol hozzánk; ha verseiben őszintén elmondja mindazt, ami üdve, vagy átka volt; ha víg dalaiban valósággal halljuk a költő jókedvű kacagását, ha dithirambjaiból égő lelkesedés csapdos felénk, mint a lobogó tűzoszlop és ha bánatos strófái úgy következnek egymásra, mintha könnyek hulldogálnának a szeméből. Ha így énekel a költő, akkor minden hangja hosszasan fog reszketni szívünk mélyén, mint négyszeres visszhang a völgy katlanában.

Az Ön versei, tisztelt barátom, éppen azért hatottak rám, mert megtaláltam bennük az igazi költőnek ezt az erős közvetlenségét.

Önt nem a divat, nem a hiúság, nem a mások poétikai dicsősége ingerli arra, hogy verseket írjon, hanem a szivében megáradó és kifelé törő érzések belső kényszere. Önnél a vers nem tüzijáték, hanem igazi tűz: állandóan lobog s fényt és meleget áraszt Önnél a vers az az édes csöpp, mely dallamosan ömlik ki a szív csordulásig telt poharából.

Igazságot, bensőséget találtam verseiben, akár a szerelem boldog szenvedéseit festi, akár a forrón szeretett édes anyához zokog, akinél hűbb vígasztalónk nincs, mert elkísér bennünket a Golgotha végső stációjáig, mint Jézust a mater doloróza, - akár a hazáról énekel, akár a szatira, akár a bölcselkedés hangján beszél.

Szép magyar verset írni ma már nem nehéz, mert nyelvünk bámulatosan kifejlődött, technikánk egészen a virtuozitásig kicsiszolódott. De ön nem az ügyes verselők, hanem a poéták számát szaporítja ezzel a kötetével. És Önre magas fok várakozhatik a magyar Parnasszuson, ha megkezdett útján tovább halad, amit bizonyosra veszek, mert verseiből kiérzem, hogy Önnél a poézis nem az ifjúkor rímelő szeszélye, nem könnyelmű és hamar elmúló szeretkezés, hanem komoly, hosszú, örökkétartó viszony a Múzsával.

Útra induló kötetének sok szerencsét kíván s Önt szeretettel üdvözli

tisztelő pályatársa
Ábrányi Emil.