Belső fejlődés. Törvényhozó és szervező munka.

A központi hatalom válsága s az uralkodók konszolidáló törekvései. László büntetőtörvényei. István király tisztelete és a magyar szentek felavatása. Szent László a keresztény magyarság hőse. A magyar történetírás kezdetei: a Gesta Ungarorum. László egyházi és világi szervezőmunkája; a határvidék organizációja. László és Kálmán egyházi törvényhozása. A Szentszék felfogásának fokozatos érvényesülése a papi házasság és az investitura kérdésében. Szerafin és Lőrinc esztergomi érsekek. Kálmán király egyénisége és világi törvényhozása: a büntetőjog és igazságszolgáltatás reformja, gazdaságpolitikai és pénzügyi intézkedések, a király magánjogi hatósága alá tartozó népelemek kötelezettségeinek szabályozása. Szent István legendája. László és Kálmán uralkodásának eredménye.

XI. század derekán kitört pártviszályok és küzdelmek súlyos válságba sodorták Szent István királyságát. A trón negyven év alatt nyolcszor cserélt gazdát. Három királyt felkelés fosztott meg trónjától és életétől, a negyedik sorsdöntő küzdelme előestéjén baleset áldozata lett, utóda száműzöttként végezte életét. A hatodik e rövidéletű királyok sorában a lemondás gondolatával foglalkozott, mikor a halál váratlanul elragadta. A trónbetöltésnél a törvényes örökösödés és szokásjog ellenére idegen tényezők akarata érvényesült s az erőhatalom döntött. Abát és Endrét forradalom emelte trónra. Pétert és Salamont császárok iktatták méltóságukba. Az ország harmadrészén az uralkodónak kijáró hűségen túl mire sem kötelezett hercegek uralkodnak teljes hatalommal és mihamarabb vetélytársaivá, diadalmas ellenfeleivé lesznek az uralkodóknak.

A harcok és pártküzdelmek, az uralkodói hatalom megosztása megnövelték a nemesség és papság politikai befolyását. Szent István véleményadó királyi tanácsát törvényhozó zsinat váltotta fel. István még „tanácsa kérelmére”, de „királyi hatalmánál fogva”, önkéntes elhatározással maga hoz törvényeket. Endre és Béla korában a pogány magyarság forradalmi gyülekezete terjeszt határozatokat és követeléseket az új király elé. Péter törvényeit Aba idejében törvényes formák közt összehívott országos zsinat semmisíti meg. Országos zsinatot hívott össze Béla is, mikor „hírtevőket” küldött szét egész Magyarországba, hogy minden faluból két ékesbeszédű seniort, birtokosurat hívjanak Fehérvárra a király tanácsába s később országos zsinat határozatával hozták László és Kálmán törvényeit. Salamon és Géza korában a békeszerző Dezső érsek és püspöktársai fellépésében a kialakulásnak indult főpapi rend első politikai próbálkozását figyelhetjük meg. Szent Lászlót a királytemetésre Fehérvárra gyűlt főpapok, királyi tisztviselők és birtokos nemesurak országos gyülekezete kiáltja ki az ország királyává, nyiltan szembefordulva váratlanul az elhúnyt király akaratával, ki halála előtt Salamonnal tárgyalt a trón átengedéséről. A királyi akarattól függetlenített nemzeti akaratot Árpád megválasztása óta itt halljuk először önállóan és döntő erővel megnyilatkozni. Későbbi értelemben vett rendi országgyűlésnek, intézményesen kiépült alkotmányos szervnek még nincs nyoma, de a törvényhozás már nem egyoldalúan uralkodói cselekedet, hanem a főpapok, birtokos urak, főtisztviselők, egyszóval az előkelők részvételével tartott zsinat funkciója s Kálmán király a velencei dogehez írt levelében erőtlen kötésnek mondja azt, ami „az egész ország tanácsának megkérdezése nélkül” történt. A királyi hatalom – különösen erős uralkodók idején – még korlátlan, de mellette szinte észrevétlenül kialakulásnak indult a renddéfejlődés felé haladó birtokos osztályok korlátozó politikai hatalma.

A trón megszerzéséért és megtartásáért vívott küzdelmek és az uralkodói hatalom megosztása – a krónikás hagyományban Vid bácsi ispán alakjában megszemélyesített – kegyencrendszert, intrikákat, árulásokat vontak maguk után. Királynak és hercegnek egyaránt érdeke lévén párthívek szerzése, nyilvánvaló hűtlenség bűne felett is szemet húnynak s az árulókat még jutalomban, adományban részesítik. Felhagynak a tisztségviselő ispánok szigorú ellenőrzésével. Napirendre kerülnek a királyi és hercegi tisztek hatalmaskodásai és egyéb hivatali visszaélések. S e visszaélések a népet is bűnözésre csábítják, utat nyitnak az alacsony szenvedélyeknek. Különösen a vagyon elleni bűnök harapóznak el. A lopás mindennapos s még előkelőbb körökben sem ismeretlen.

A magyar királyság leigázására törekvő császárok hét hadjárata s a velük szemben alkalmazott pusztító védekezés, a pogány lázadók dühös rombolása, az orosz, lengyel és morva segítőcsapatok dúlása megtizedelte az ország lakosságát, kiélte földjét, elpusztította állatállományát. Hatalmaskodó urak elhurcolták, saját hatóságuk alá vetették a király és más földesurak szabad hűbéreseit és szolgáit, elhajtották jószágaikat. Sok szolga megszökött, máshoz pártolt. Az emberi és állati munkaerő elvesztése egyértelmű volt a tönkrejutással, mert „a birtok sorsa e korban azon fordult meg, nőtt-e vagy fogyott szolgáinak száma.” Ha a szolga elpusztult, alkalmas munkaerő híján vele veszett a földbirtok is. A foglaló nemzetségek és első adománybirtokosok ivadékai közül sokan elszegényedtek s föld-, szolga- és állatadomány fejében katonai kötelezettségeket vállaltak, királyi szolgálatba álltak. Az elszegényedett nemesek, mint királyi adománybirtokon gazdálkodó kisbirtokosok, Szent István királyi vitézeinek – mileseinek – számát gyarapították s a „királynak szolgáló” szabad vitézek – a ministri regis, későbbi servientes regis – népes osztályának törzsévé lettek.

Az elszegényedési folyamattal párhuzamosan más rétegek viszont megvagyonosodtak. A mások birtokát dézsmáló hatalmaskodókról nem is szólva, a trónváltozás e zavaros korban mindig új elemeket vetett felszínre. Az oppozició diadalával új emberek kerültek kormányra s az új uralkodók tisztséggel, adománnyal jutalmazták kipróbált híveiket. A foglaló nemesség ivadékai közül mind többen vállaltak ispáni tisztséget és kaptak hűbéri kötelezettséggel terhelt adománybirtokot. A bevándorolt és meghonosodott idegen urak ivadékai pedig az állandó érintkezés és új családi összeköttetések révén elmagyarosodva, szabadulni igyekeztek hűbéri kötelességeik alól s a foglaló nemesség vérségi közösségeihez hasonló nemzetségeket formáltak. Ezek keretében magyar jogszokások szerint kezdtek élni és szerzett birtokaikat, majd hűbéri természetű adománybirtokaikat is szabad nemesi birtokként élvezték. A nagybirtokú nemesek legtöbbjének örökölt nemzetségi birtoka mellett már hűbéri kötelezettséggel terhelt adománybirtoka is volt; az adománybirtokosok hűbérbirtokuk mellett nemzetségi birtokot is szereztek, szerzett birtokaikat nemzetségi vagyonként bírlalták. Szent István korának tisztviselő és adománybirtokos arisztokráciája és a foglaló nemesség, a birtokos nemesek – nobilisek – egységes osztályában forrott össze s a későbbi időben bevándorolt német, olasz és más idegen adománybirtokosok is ez osztály keretében igyekeztek elhelyezkedni.

A társadalom és a magángazdaságok bomlásával, változásaival az államháztartás egyensúlya is megbomlott. A külső háborúk és belső küzdelmek sok pénzt emésztettek fel, pedig a hercegség alapításával a király elvesztette magángazdasági jövedelmei egyharmadát s a megmaradt rész is megcsappant. A birtokadományozás mellett – amit később Kálmán igyekezett legalább részben hatálytalanítani – a királyi javakat elfoglaló, szolgákat és barmot eltulajdonító hatalmaskodók s a tisztükkel visszaélő ispánok is fogyasztották a királyi vagyont és jövedelmet. Endre e hiány pótlására a pénzrontás rendszeréhez folyamodott. A királyi pénz értéke már Péter és Aba korában kezd hanyatlani, de a pénzláb fokozatos és céltudatos megrontásának kétes dicsősége, Szent István korában a nemzetközi forgalomban is kedvelt pénzünk hitelének tönkretétele I. Endre nevéhez fűződik. Ő kezdte meg a pénzverési regálé teljes pénzügyi kihasználását, évről-évre jobban körülnyírt s így ezüstértékben csökkent aprópénzt hozva forgalomba. A periodusonként való pénzkibocsátásnak ezzel a kezdetleges módszerével a pénzverés hasznát, ami Szent István korában a forgalomba hozott pénz ezüstértékének 5.88%-ára rúgott, 45.46%-ra fokozta. I. Béla útját vágja e gazdasági szempontból káros rendszernek, de Salamon nyugati mintára újra bevezeti a kényszerpénzváltást. Kétévenként új s értékben folyton hanyatló pénzt bocsátott ki, melynek forgalombahozatalával a régi értékét vesztette s csak a pénzverési haszon levonása ellenében volt újra beváltható. Uralkodása alatt a pénz ezüsttartalma, értéke 25%-kal csökkent s a tervszerű pénzrontás elviselhetetlen terhet rótt a háborúban amúgyis rengeteget szenvedett alattvalókra.

I. Béla komoly igyekezettel látott e baj orvoslásához. A pénzrontás és kényszerbeváltás rendszerével szakítva, jó ezüstből teljes értékű és állandó érvényű pénzt veretett s pontosan meghatározta az országban forgó bizánci arany – mint akkor mondták: pensa auri – és a királyi ezüstdénár értékviszonyát. Egy arany forgalmi értékét, ami Szent István korában harminc dénár volt, negyven dénárban vagy nyolcvan obolusban állapította[1] meg. Ez az értékmeghatározás lett azután alapjává a középkor folyamán szokásos és minden külföldi számításmódtól eltérő magyar pénzszámításnak, melynek értelmében negyven dénár összegét – tekintet nélkül annak időszerinti értékére – mindig pensának nevezték. Géza herceg mindenben apja nyomdokain járt s a hercegek egészséges gazdaságpolitikája nem kis részben járult népszerűségük megszerzéséhez, mert útját vágta az alattvalók mértéktelen kizsákmányolásának s egyidőre visszaállította a magyar királyi pénz hitelét. A kényszerpénzváltás rendszerét végleg kiküszöbölni még sem tudták. Szent László óta a királyi háztartás nem nélkülözhette a pénzregaléban rejlő jövedelmi forrást.

A királyi jövedelmek fokozása és a közhatalom növelése végett királyaink addig lakatlan területek benépesítésére és a belső harcokban megfogyatkozott lakosság pótlására – Szent Istvánhoz hasonlóan idegen telepeseket hívtak be. A földműves vendégek – colonusok és hospesek – számát gyarapító szegényebb sorsú népség szórványosan bár, de elég nagy számban jött hazánkba. I. Endre korában Lüttich vidékéről Endre sógorának, I. Henrik francia királynak alattvalói közül vallónok települtek nagyobb tömegben Eger vidékére. De jöttek német, olasz, cseh, lengyel és orosz földről is telepesek s a szomszédos országokból szökevények és pénzen vásárolt hadifoglyok is kerültek magyar földre. Az úzok és kúnok megmozdulása után nagyon sok szabad besenyő, majd úz is menekült Magyarországra s itt a királyi hatalom védelme alatt a nyugati végeken mint határőrök és szerte az országban – részben ma is Besenyő, Uz, Uzon nevet viselő – falvakban királyi földön telepedtek meg. Ezidőben kezdtek nagyobb számban bevándorolni a pénzügyi kezelésben – pénzverésben, vámszedésnél – már ekkor is szívesen alkalmazott arab és bolgár muszulmánok, kiket forrásaink a mohamedán besenyőkkel együtt böszörmény, kaliz, izmaelita és szerecsen (sarracén) néven emlegetnek. Velük egyidejűleg tűntek fel a zsidók is Magyarországon.

Az idegen kereskedők megjelenésével vált szükségessé a nép védelme a kereskedelmi kizsákmányolással szemben. I. Béla a vasárnapi vásárt a munkaszünet biztosítása és a zsidó kereskedők távol tartása végett szombatra tette át s a pénz forgalmi értékének pontos megállapítása után a piaci árakat is limitálta.

A politikai, társadalmi és gazdasági válsággal súlyos lelki válság párosult, bár az uralkodók nem szűntek meg az egyházat gondozni.

A pogány-forradalomban kipusztult, legyilkolt idegen papok helyébe Endre és Béla olasz, német, francia földről újakat hívtak, de a hazai kolostorokban felnőtt az első magyar papnemzedék is. Szerte az országban új templomok és kolostorok épültek. I. Endre 1055-ben alapította, Dávid fia négy évtizeddel később adományokkal gyarapította a tihanyi bencés kolostort; magyar szavakban, helynevekben bővelkedő alapítólevele legrégibb eredetiben korunkra jutott királyi oklevelünk s régi nyelvünknek egyik legbecsesebb emléke. Visegrád mellett Szentendrén ugyancsak Endre, az újonnan meghódított Szerémségben Szávaszentdemeteren Radován nádor alapított görög baziliták számára kolostort. I. Béla Szekszárdon és Kolosmonostorán I. Géza Garamszentbenedeken, Gellért püspök Csanádon, Salamon német nádora, Potho, Zselic-Szentjakabon épít új hajlékot Szent Benedek fiainak. Géza veti alapját a váci székesegyháznak. Az uralkodók és idegen származású udvari embereik alapításai mellett feltűnnek a foglaló magyar nemzetségek monostorai és templomai. Aba-nembeli Péter ispán Szászdon, a Kaplony-nemzetség egyik őse Kaplonymonostorán alapít bencés kolostort. Elszaporodnak a túlvilági boldogság útját, a lelki üdvösség biztosítását szolgáló kegyes adományok. Gyürk esztergomi ispán és Kirci nevű úr a pannonhalmi monostort, Gödény királyi vitéz a veszprémi káptalant, Damoszló herceg – talán Szár László fia? – Pécsváradot gazdagítják birtokadományaikkal. Pannonhalma ily adományokból Szent László trónraléptéig tizenhat új birtokkal gyarapodott. Mások a király példáját követve drágaságokkal, kegyszerekkel, könyvekkel ajándékozzák meg a szívükhöz közelálló egyházakat. Az előkelők hitélete elmélyült, de a nép szélesebb rétegeiben a hit még korántsem gyökerezett meg.

A nagy tömegeket Szent István korában csak külsőleg érintette meg a kereszténység lehellete. Sokan csak felső nyomásra, királyuk és uraik parancsára keresztelkedtek meg. A tiszántúli magyarság határozottan a pogányság felé hajolt s mikor a német császár hűbéruraságának elismerése kirobbantotta a reakció lázadását, sok magyar lelkéből élénk visszhangot váltott ki a pogány hit és ősi szokás visszaállításának jelszavával fegyverre kapott mozgalom, melynek az idegen és magyar papok, keresztény urak százai estek áldozatul. A pogány áldozat tüzei újra fellobogtak, pogány szokások kaptak lábra. A nép elköltözött papjavesztett templomai közeléből s a távoli mezőkön ütve fel sátrait, elmulasztotta vallásos kötelezettségei teljesítését. Béla király határozott és kíméletlen fellépése egyszersmindenkorra útját vágta a Vata és János lázadásához hasonló fegyveres kísérleteknek, de a nép lelki egyensúlya csak lassan állt helyre.

Szent István alkotásai a folytonos küzdelmek idején nem egyszer végső veszedelemben forogtak. Minduntalan ismétlődő forradalmi jelenségek és méltatlan eszközökkel vívott küzdelmek, gyakori személyi változások, az uralkodói hatalom megosztása és korlátozása s a pártkirályok kegyenceinek visszaélései teljesen aláásták a királyi tekintélyt, megrendítették a központi hatalmat. Egy-egy pillanatra – úgy látszott – az ősi hitben és társadalmi szervezetben gyökerező centrifugális erők győzedelmeskednek az új keresztény egyházi és állami szervezeten. Ha az állapotok mégsem fajultak idáig, ez kétségtelenül a pogány Vászoly uralomratermett ivadékainak érdeme, kik az oppozició vezéreként trónrakerülve, Szent István politikáját követték és elszánt energiával álltak a züllés útjába.

Vászoly fiai ízig-vérig reálpolitikusok voltak. Endre inkább diplomata, ravasz és számító. Béla egyenesebb jellem, jó katona és bölcs államférfiú. Salamon és Géza nem ütik meg apáik mértékét, de korántsem voltak uralkodói képességek híján. Salamon vitéz, alapjában jóindulatú, de nyughatatlan, gyenge jellemű, szenvedélyes és befolyásolható ember volt. Géza is ingatag, de viselkedése mindig nagy lelki nemességre vall. Szomorú, hogy Árpád törzsének ezek a szép hajtásai kivirágzani nem tudtak és egymással vívott meddő küzdelemben pazarolták el nagyra hivatott alkotóerejüket. E küzdelem volt az oka, hogy a hanyatlásnak, a királyi hatalom süllyedésének minden jószándékuk és tehetségük mellett sem tudták teljesen útját vágni. Mégis mindent megtettek a mi képességeiktől tellett s az ő irányításuk mellett ment végbe az a lassú, de folytonos átalakulás, melynek eredményeként Szent István koncepciója és eszméi a század végére teljes diadalt arattak.

E diadal első tünetei Szent Lászlónak a királyi hatalom és a hosszú küzdelmek zavaraiban megingott rend helyreállítását célzó intézkedései és a magyar szentek felavatása.

*

László első uralkodói cselekedete a herceg hatalmának korlátozása volt. Lampért öccsének megadta a hercegi méltóság díszét külön udvartartással és dús jövedelemmel, de idehaza és orosz földön szerzett tapasztalatain okulva, uralkodói hatalmat nem adott neki. Országát osztatlanul, teljes királyi hatalommal vette birtokába.

A közbiztonság és rend teljes helyreállítása s főleg a vagyon ellen irányuló bűnök kiirtása végett mindjárt trónralépte után a Szent hegyre – Pannonhalmára – hívta össze országa összes előkelőit s ezek zsinatot tartva „módot keresének, miképen lehetne a gonosz emberek szándékát megakadályozniuk és nemzetük ügyének előmenetelt szerezniük”. Az eredmény tizennyolc szakaszos büntetőtörvénykönyv[2] lett, melynek tizenkét szakasza különféle tolvajlási esetekkel s az ilyenkor követendő eljárással foglalkozik. Más négy szakasz a lopott jószág külföldre csempészését akadályozandó, a határvidéki ló- és marhavásárt és a kivitelt szabályozza. Egy-egy szakaszban a gyilkosságról és fegyveres támadásról történik intézkedés.

Feltűnő, hogy e törvény nemcsak a szegény szabadok és szolgák, hanem főemberekhez és előkelőkhöz közelállók, sőt papi renden levők tolvajlásairól s az orgazda kereskedőkről is intézkedik. A hosszú harcok és viszálykodások idején az enyém-tied fogalma teljesen elhalványult. A bűnözés oly mértékben harapódzott el, hogy Szent István egyébként szintén szigorú törvényei orvoslást nem hozhattak. Gyors, szinte statáriális eljárásra volt szükség. Ezért „egész Magyarország előkelői eskűvel fogadták, hogy tolvajnak nem kedveznek, őt el nem rejtik” s végezték, hogy „akármely főember hozzátartozója találtatnék lopás vétkében egy tyúk áránál feljebb, senki semmiképen el ne rejthesse és meg ne oltalmazhassa őt.” Szent István korában a tolvaj szolga orrát, visszaesés esetében fülét vesztette, de mindkettőt megválthatta öt-öt tinóval. Csak másodszori visszaesés esetén vesztette életét. A szabad ember első lopása után szolgának adatott el, de teljes díját lefizetve megválthatta magát; eladatása után pedig a szolgák törvénye alá esett. A pannonhalmi zsinat rendelkezései szerint a szabad ember, ha tíz denárnál vagy egy aprójószágnál kisebb értéket – tyúkot, ludat, gyümölcsöt s más effélét – lopott, egy ökörrel és a lopott holmi tizenkétszeresével, a szolga ennek kétszeresével és orrával válthatta meg életét, a pap vesszőzéssel szabadult. Nagyobb érték lopásáért azonban mindenkinek könyörtelenül kijárt az akasztófa, légyen bár szolga vagy szabad, férfi vagy asszony, pap vagy világi úr, tolvaj vagy orgazda. A szigorú büntetés alól csak két esetben volt menekvés. Saját családjának feje vagy rokona által lopáson ért közrendű ember számkivetéssel, nemes tömlöcben bűnhődött. A templomba menekülő tolvaj pedig – az egyházi menedékjog értelmében – annak az egyháznak szolgájává lett s az őt kellőképen nem őrző károsult semmi elégtételt nem kapott. A tettenért tolvajt még ez sem mentette meg a büntetéstől. Életét meghagyták, de a templomból kihozva megvakították s – ha szabad volt – vagyonát véve, tíz évnél idősebb gyermekeivel együtt szolgaságra adták el. A tolvajnak kedvező bíró, a bírót igaztalan ítélettel vádló s a tolvajt szökni engedő kezes vagyon- és szabadságvesztéssel bűnhődött, míg az igaztalanul akasztató bíró csak tíz aranyat fizetett. Az erőszakos cselekedetekre enyhébb büntetést szabtak. A karddal gyilkoló és más házára fegyveresen támadó nemes vagy vitéz vagyonával válthatta meg életét, ami kétharmad részben a sértett család, egyharmad részben saját felesége és fiai tulajdonába jutott. Ha azonban vagyona nem ért volna fel a teljes engesztelési díj, száztíz arany értékével, szabadságát is elvesztette.

1085 táján újabb harmincegy szakaszos törvényt hoznak az ország előkelői,[3] melynek húsz szakasza foglalkozik a tolvajlással és rokoncselekményekkel, részben magyarázva és kiegészítve, részben módosítva a pannonhalmi zsinat végzéseit. A szigorú intézkedéseknek – úgy látszik – foganatjuk volt, mert némi enyhítést tapasztalunk. A tolvaj szabadok továbbra is halállal bűnhődtek, de a szolga már nem életével, hanem szemevilágával, a tolvaj asszony orrával, vagyonával és szabadságával, özvegy asszony félszemével és vagyonával, a tolvaj leány pedig szabadságával fizetett. Az egyházi menedékjog is hatályosabban érvényesült, mint amott. A falvakban követendő nyomozási és istenítéleti, valamint a bírói eljárás részletes szabályozása pedig amellett, hogy a tolvajkérdés radikális rendezését jelentette, útját vágta a statáriális rendszernél elkerülhetetlen visszaéléseknek. A törvény rendelkezései szerint a király követei faluról-falura haladva, az egész országát bejárták s a várszolgákat előljáróikkal, a tizedesekkel és századosokkal és az összes falvak népét egybehíva nyomozták ki a tolvajokat. Feljelentés esetén a gyanusított, ha egész szolgatizedek, századok vagy falvak kerültek gyanúba, tíz-tíz emberért mindig egy s ha az bűnösnek bizonyult, mind a tíz magáért tűz- vagy vízpróbát állt. E próba eredménye – a kor istenítéleti bizonyítása értelmében – elég volt a bűnösség vagy ártatlanság bizonyítására s aki a próbánál megsérült, mint tolvaj bűnhődött. E követek hirdették ki országszerte a püspökök, apátok, ispánok, tisztviselők, nemesek és nem nemesek előtt a rendeletet, hogy minden András király és Béla herceg ideje óta jogtalanul szolgálatukban tartott, erre kényszerített királyi várkatonát, szabadot és várszolgát szigorú büntetés terhe alatt elbocsássanak és Nagyasszony-napján a királyúr elé állítsanak s ugyanők idézték a király elébe az összes üzbégeket vagyis szökevény szolgákat. Részletesen intézkedik e törvény a szökevény szolgákról és a bitang jószágról, idegen szolgák visszabocsátásáról és tíz szakaszban a bírákról, bírói eljárásról. A szokásjog erejét bizonyítja, hogy a törvény nem tilalmazza, sőt kifejezetten megengedi a vérbosszújog alapján vívott magánharcot s nem kényszeríti az alattvalókra, csak felajánlja nekik a királyi bírák törvénykező hatóságát. „Akik odahaza harcolnának és bíró elé nem jönnek, azokon a bírónak nincs semmi keresete, ha azonban elébe járulnak, tetszése szerint ítéljen.”

Szent László büntetőtörvényei a magyar jogalkotásnak első idegen hatástól mentes termékei. A való életben gyökerezvén, éles fénnyel világítanak be az egykorú jogfelfogásba, a társadalmi és gazdasági élet szövevényeibe s a Szent István halálát követő zavaros idők homályába. Velük zárul a trónviszályok, pogánylázadások, idegen hódító törekvések és belső harcok pusztító korszaka s velük veszi kezdetét a középkori magyar királyság első virágkora, melynek szimbolikus értelmű bevezető eseménye az első magyar király szentté avatása volt.

*

A véres küzdelmek és pusztító háborúk káoszából világító fáklyaként emelkedik ki és nő mindig nagyobbra a magyarok első nagy királyának tisztes alakja. A belső és külső harcok szörnyűségeit átélő nemzedék sóvárogva gondol vissza István király birodalmának isteni békéjére, a nagy király bölcs kormányzatára, életében annyira félt erős kezére. A „bitorlók” és „zsarnokok” uralma ellen lázadozó magyarok Endre és Béla személyében – egy kis töredék kivételével – nem a pogány ősök, Árpád vagy Taksony ivadékát kívánják trónra, hanem „Szent István vérét” s nem a pogány szokásjog, hanem István törvényeinek, az ő királysága rendjének visszaállítását sürgetik. László korában azután István király tisztelete bekapcsolódik az Európaszerte épp ezidőtájt fellángoló szentkultuszba.

A hit és egyház renaissanceának nagy szellemi mozgalma a XI. század közepére az egész kereszténység lelkét betöltő eszmeáramlattá szélesbült. A vallásos érzés, a hitélet Európaszerte megtisztult és elmélyült. Valóságos szent láz fogta el a krisztusi birodalom békéje után vágyakozó keresztény emberiséget. Új egyházak, kolostorok épültek s fellángolt a Megváltó, a Boldogságos Szűz, a hitvalló és vértanu szentek tisztelete. A keresztény népek a maguk hősei közt is keresve-keresik az ideált, akit nemzeti szentjükké avatva, igaz bensőséggel tisztelhetnek és követhetnek. Ez a vágy fogta el a magyar népet is, melynek fejedelme szívvel-lélekkel állt a hatalmas császár ellen harcoló nagy pápa oldalán.

István hatalmas alakjáról a köztudatban lassankint lefoszlik minden emberi gyengeség. A Vászoly-ivadékok udvarában kialakult kegyes hagyomány még a lázadó rokon szellemével is kibékíti István emlékét, annak bűnét és borzalmas bűnhődését „az idegenek” – Gizella és Péter – rovására írva. A nép csodákról suttog, legendák járnak szájról-szájra s a nagy királyt hitvalló fiával és vértanu püspökével együtt szentként kezdik tisztelni. A Nagyasszony-napi törvénylátásra mindenünnét Fehérvárra gyülekező magyarok tömegesen járulnak sírjaikhoz, ahol – úgy beszélték – súlyos betegek keltek lábra s az Úr kegyelme más csodás jelekben is megnyilatkozott. A vértanu Gellért püspök tetemeit Endre király engedelmével 1053-ban Pestről Csanádra szállították s ott nagy ünnepségek közt helyezték nyugalomra a Boldogságos Szűz tiszteletére alapított templomban.

A magyar szentek fokozódó tiszteletében maga László király is résztvett s a szentszéktől felhatalmazást kért az ünnepélyes felavatásra. VII. Gergely készséggel hozzájárult, hogy „azok teste, akik Pannoniábam elvetették a keresztény hit magvait és szentbeszédeikkel, oktatásaikkal azt az Úrhoz térítették, felemeltessék”. László a pápai felhatalmazás birtokában 1083 augusztus 15-ére, István halálának negyvenötödik évfordulójára országos zsinatra hívta a törvénynapon Székesfehérvárra gyülekező püspököket, apátokat s országa többi jobbjait. A szent zsinat bizonyító jelekből megértvén István király, Imre herceg és Gellért püspök életszentségét és csodatételeit, őket és a zoborhegyi remetéket – Hitvalló Szent Zoerard-Andrást és Vértanú Szent Benedeket – szentekké nyilvánította s testük felemelését elrendelte. A felemeltetés három-három napi országos böjt után megtörténvén, Szent István 1083. évi augusztus 20-án, Szent Imre november 5-én Fehérvárott, Szent Gellért a következő év februárjának 24. napján Csanádon végleges nyugalomra helyeztettek. A szent király teste annyi idő után is csodálatos épségben találtatott s az ájtatos hívők közül nem egy szerette volna annak egy-egy részét drága ereklyeként megszerezni. Egyiküknek, Katapán-nembeli Merkurnak sikerült is a jobb kéz birtokába jutnia s évekig rejtegette azt bihari birtokán, a mai Szentjobb község területén. Évekbe került, míg Szent László felfedezte rejtekét és Fehérvárra visszavitette. A feltalálás helyén László bencés kolostort alapított s apátjává Merkurt tette meg. Szentjobb díszes kőegyházát és kolostorát azután Almos herceg építtette fel s 1098 május 30-án a szentjobbi egyház oltárán helyezték el Szent István király dicsőséges jobbját. Később újra Fehérvárra került, honnét a török elől menekülő ferencrendi barátok vitték Raguzába s innen 1771-ben sértetlenül került vissza Magyarország fővárosába.

István királyt és társait voltaképen maga a nép avatta szentté, mert bennük vélte feltalálni követésreméltó vallásos és nemzeti ideáljait. A felavatást pápai engedéllyel elrendelő országos zsinat csak végrehajtója volt a nemzeti akaratnak, kifejezője a magyar lélekben félszázad alatt végbement nagy átalakulásnak, az új korszak szellemének, melynek Szent István személyét is elhomályosító hősévé és eszményévé maga László király, pogány Vászoly szentség hírével övezett unokája lett.

*

Szent László zsenge gyermekkorát anyai nagybátyjának, a keresztény renaissance szellemében nevelkedett Kázmér lengyel királynak udvarában töltötte. Richeza hercegnő, a hitbuzgó német asszony leánya, igaz keresztény szellemben, a katholikus hit védelmére s a krisztusi erények gyakorlására nevelte fiait. Apjuk győzelmes hadjáratai a régi magyar harci erények megbecsülésére és követésére ösztönözték őket. László öt-hat esztendős volt, mikor szüleivel hazakerült s Géza bátyjával együtt tíz éven át élvezte a népszerű uralkodó herceg fiainak, a hatalmas császárt megalázó „bajnok Béla” gyermekeinek kijáró szeretet és tisztelet melegét. De tanuja lett ravasz nagybátyja hitszegésének, hős testvérével szemben tanusított méltatlan eljárásának is. Három év alatt kétszer élte végig – előbb szüleivel, majd bátyja oldalán – a kegyvesztettség és száműzetés keserves napjait; gőgös unokatestvére, lengyel Boleszláv, asztalánál a kegyelemkenyeret is megízlelte. Hazájába visszatérve, a korán férfivá érett ifjú résztvett bátyja hercegségének kormányzatában s a keleti ellenségekkel vívott diadalmas hadjáratokban. Mint egykor apja, most ő volt a harcok ünnepelt hőse, a nép bálványa s mégis irígység nélkül, komoly kötelességtudással támogatta a trónra nála sokkalta méltatlanabb királyát. S mint apjának, neki is tapasztalnia kellett a híven szolgált uralkodó rút hálátlanságát. Megérte, hogy az ifjúvá serdült gyermekkirály rossz tanácsadókra hallgatva, jó rokonainak életére tört s mikor a megtámadottak védekeztek, azt az idegen hatalmat hozta saját országa nyakára, melynek jármából alig negyedszázad előtt kettejük apái együttes erővel szabadították fel népüket.

Ez a változó életsors, ezek a tapasztalatok kevésbbé kötelességtudó és kevésbbé keresztény lelket zsarnokságra, kíméletlenségre, kegyetlenségre ösztönöztek volna. László erős akaratú, hajthatatlan jellemű, komoly férfivá, kitűnő hadvezérré és bölcs államférfiúvá fejlődött, de egyéniségének legjellemzőbb vonása mégis az első anyai oktatással magábaszívott katholikus szellem, a krisztusi türelem és kegyesség maradt.

A magyar királyság kegyelmesszívű, igazságszerető alapítója a hűtlenséget halállal, csonkítással büntető törvény kemény szigorával sujtotta nagy alkotásait veszélyeztető, életére gyilkos fegyverrel támadó, bűnös rokonait. Aba Sámuel vak dühében kegyetlenül lemészároltatta Péter és Endre legjobb híveit. A szenvedélyes Péter levágatta öreg vetélytársát. Endre – ha a felelősséget ravaszul elhárította is magától – szemet húnyt pogány híveinek borzasztó vérengzése és koronás előde megvakíttatása felett. Béla világos jogaiban és testvéri érzésében megsértve, nyilt harcban ejti el bátyját, ki életére tört. Gézát és Lászlót csak gyors lábuk és fegyveres erejük mentette meg unokatestvérük gyilkos bosszújától. A bölcs Kálmán sokszor megbocsát öccsének, de végül is megvakíttatja ötéves ártatlan fiával együtt. A beteg II. István fejét véteti rokonának, Iván ispánnak, mikor ez saját trónutódlását készíti elő. Vak Béla trónralépve, véres bosszút vesz Kálmán és István legjobb hívein.

E kereszténységükben is keményerkölcsű, igazságszeretetük mellett is hajthatatlan, sőt kegyetlenül szigorú keleti fejedelmek családjának támadt új sarjadéka Lászlóban. Az óriástermetű, gyönyörű dalia már herceg korában megszerezte népe szeretetét. Trónralépve, egész lélekkel szentelte magát sokat szenvedett hazája szolgálatára. Az országra törő ellenségeket kemény ököllel verte vissza. A békeháborító, népe becsületét rontó bűnösöket, a tolvajt, rablót, útonállót, gyilkost, a hűtlen tisztviselőt és igaztalan bírót kíméletlen szigorral üldözte, irtotta. De személyes ellenfelét, bukott rokonát nem tiporta el, hanem a keresztény megbocsátás erényét gyakorolva, keblére ölelte s mikor Salamon a jóért rosszal fizetve, életére tört, nem sujtotta testi büntetéssel. Elcsukatta, hogy magába szálljon s közös elődjük szenttéavatásának napját a megtévedt rokon szabadonbocsátásával szentelte az engesztelődés és béke ünnepévé. Éppily jámborsággal bánt később, élete végén, akaratának ellenszegülő Kálmán öccsével s a lengyel nép haragja elől hozzámenekülő, trónvesztett Boleszlávval, szemet húnyva ennek dölyfös és sértő magaviselete felett. többi rokonait is támogatta, istápolta, segítette. Udvarába fogadta I. Endre unokáját, Bretiszláv cseh herceget, mikor ez 1091-ben apja haragjától tartva, kétezer vitézével hozzámenekült. Szívesen látta sógorának, morva Ottónak bátyját, Jaromir prágai püspököt. Udvarában tartotta, utóbb vejévé fogadta orosz Jaroszlávot, egykori szövetségesének, Szvjatoszlávnak számkivetett fiát. Dávid herceggel – Salamon öccsével – is békében, barátságban élt. De nemcsak rokonaival, mindenkivel egyaránt kegyes és nagylelkű volt. „Büntetőügyekben, hol vérbosszúnak, halálbüntetésnek van helye” – egykorú író mondja – „mindig az Isten félelmét tartá szeme előtt és minden ítéletében a könyörület szelídségével élt vala, enyhítvén a törvény keménységét. A szerencsétlenek vígasztalója, elnyomottak felemelője, árvák, nyomorultak és szűkölködők édesatyja volt s az ország minden lakosai nem tulajdon nevén, hanem kegyes királynak hívták vala.”

Vitézsége, lovagiassága, kormányzótehetsége és bölcsesége megszerezték számára nemzete tiszteletét és becsülését, de keresztényi erényei emelték más nagy uralkodóknak elérhetetlen eszményi magaslatra. Hatalmas testével arányos nagy és szép lelkében családja tehetsége, népe vitézsége az igaz keresztény hitével és erkölcsével, a keresztes háborúk pirkadó korának lovagi szellemével forrott szerves egységbe s kortársai a hős és államférfiú mellett szentet is tiszteltek benne. Hadvezéri és uralkodói cselekedeteiben már életében túlvilági tényezők közreműködését vélték felismerni. Legendák, mondák keltek szárnyra s alig pár évtizeddel halála után gazdag és szép mondakör kristályosodott ki a keresztény magyarság szimbólumává tisztult hatalmas egyénisége körül. Népe benne látta a keresztény világ vezéralakját, a szent sír felszabadítására induló keresztes hadjárat hívatott vezérét, kit – a magyarság hite szerint – csupán korai halála akadályozott meg e néki felajánlott hivatás betöltésében. Lászlónak a keresztes had vezérévé való megválasztása nem sokkal halála után szárnyrakelt legenda. Történeti alapja nincs e legendának, de eszmei igazság van benne, mert Szent László személyében a keresztes háborúk korszakának új ideálja, a keresztény lovag-király vallásos és hősi eszménye öltött testet. Ennek az ideálnak, a hős és kegyes, keresztény és magyar király eszményének állított emléket történetünk első összefüggő irodalmi feldolgozásának, a Gesta Ungarorumnak írója.

*

A magyar történetírás kezdetei a XI. század első felébe nyúlnak vissza. A pannonhalmi rendház egyik buzgó német vagy olasz szerzetese már 1019 és 1060 közt feljegyezgette korának néhány egyházi és rendi szempontból fontos eseményét. A XII. századi Pozsonyi Évkönyvben fennmaradt Pannonhalmi feljegyzésekkel egyidős Szent Mór pécsi püspök műve Szent Zoerard-András és Vértanú Benedek zoborhegyi remeték életéről. Mindkettő szűkszavú, sablónos és kevés értékes adatot tartalmazó terméke az egykorú kolostori irodalomnak.

Az 1073 táján írt Altaichi Évkönyveknek magyar származású hírei alapján megkockáztatható a feltevés, hogy I. András korában feljegyezték a Szent Imre halálát követő belső viszályok történetét is. Valószínűbb azonban, hogy e hírek a bajor földre menekült Salamon és édesanyja környezetéből szóbeli közvetítéssel kerültek az altaichi kolostorba, melynek kegyura és birtokainak élvezője, Nordheimi Ottó bajor herceg, Salamon főtámasza és barátja volt.

Valószínűleg ez úton, Salamon német környezete – az ősi bajor Aribo-nemzetségből származó Potho nádor, Aribo és társaik – közvetítésével kerültek osztrák földre Géza, Szent István és Gizella jellemének és uralkodásuk eseményeinek a magyar hagyományból ismert motivumai is, melyeket azután a Nibelung-ének osztrák költője Attila és Krimhild jellemzéséhez használt fel.

István király szentté avatását megelőzően, nyilván László király megbízásából írták meg Szent István ú. n. Nagyobb legendáját. Írója a szájhagyományon kívül István törvényeit, fiához írt Intelmeit és talán az Altaichi Évkönyveket használta forrásul István haláláig terjedő elbeszéléséhez. A szájhagyományból merített adatai nem mindig megbízhatók, mert az István halálát követő zavarok idején a régi események emléke elhomályosult. Ennek tulajdonítható, hogy a keresztelést tévesen Szent Adalbertnek tulajdonítja és esztergomi érseknek Ascheriket teszi meg Anasztáz helyett. István államszervező és törvényhozó munkájáról csak röviden, szinte odavetve emlékezik meg. Céljához képest inkább térítő és egyházszervező munkásságát, kegyességét, vallásosságát, életszentségét méltatja. A királyi család kebelében dúló viszályokkal, lázadásokkal nem szívesen foglalkozik. Koppány lázadásáról, mint az ördög által szított mozgalomról, konkrét tények említése nélkül röviden emlékezik meg, a király nagyapjának, Vászolynak, merényletéről mit sem akar tudni. A hivatalos megbízásból más legendák sablonja szerint készült „hiteles életirat” – a „scriptura authentica” – hiányait nem sokkal Szent László halála után az ú. n. Kisebb legenda pótolta, mert „méltónak és illendőnek tartotta István király életét és az ő korában élők hű és igaz tudósításából megismert tetteit az utódokra hagynia”. Az egész mű, a Nagyobb legenda egészen önálló fogalmazású, de a forrás gondolatmenetét és sorrendjét híven követő rövid kivonata, kiegészítve a szájhagyományból megismert kissé bővebb részletekkel. Géza és István térítő munkájának találó jellemzése, a Koppány- és Vászoly-féle lázadásoknak a két vezér nevét nem említő elbeszélése és a besenyő telepesekkel gonoszul bánó királyi vitézek tanulságos története új emberi vonásokkal, az erélyes uralkodó, a szigorú, de igazságos bíró vonásaival egészítik ki a Nagyobb legenda túlságosan elvont, égies Szent Istvánjának jellemrajzát. Művét az író nem a Nagyobb legenda helyettesítésére, hanem kiegészítésére szánta s – annak István halálával foglalkozó utolsó mondatait elhagyva folytatásképen vele egy kódexbe írta le.

Még Szent István ilyképen egy életirattá egyesített kettős legendájának létrejötte előtt, 1091-ben vagy 1092-ben írta meg Szent László udvarának egyik tudós papja a Gesta Ungarorumot, középkori történetírásunk legkimagaslóbb termékét.

A középkori történetírás legkedveltebb irodalmi formái az eseményeket tárgyi és okozati összefüggésekre való tekintet nélkül szoros időrendben elbeszélő évkönyv (annales) és krónika voltak. A kettő külső alakja azonos, csak módszerükben különböznek. Az annalista évről évre folytatólagosan közvetlen tapasztalat vagy tudomás alapján jegyzi fel saját kora eseményeit. A krónikás régebbi írott forrásokból és a szájhagyományból állítja össze, kompilálja és szedi évrendbe a történeti mult eseményeit. Az évkönyv önállóbb, eredetibb és megbízhatóbb; a krónika felfogásában egységesebb. Idővel azonban ez a különbség elenyészik. A krónikások saját korukhoz érve, évkönyvet írnak, az évkönyvírók krónikás módszerrel írt bevezetőrészt adnak könyvük élén s a krónika és évkönyv fogalma lassankint teljesen összeolvad.

A krónika a IX. századig a klasszikus ókorban ismeretlen világtörténet speciális műfaja volt. A római földre telepedett germán népek – gótok, frankok, angolszászok, longobárdok – nemzeti történetét klasszikus mintára históriás formában írták. A Chronika és Annales tagolt, évrendi tárgyalásmódjával szemben a Historia vagy Gesta címet viselő történeti művek – a gót Cassiodorus és Jordanes, a kelta Gildas, a frank Toursi Gergely, az angol Beda és a longobard Paulus Diaconus munkái – összefüggő, egységes előadásban adják a nemzet, illetőleg az uralkodók történetét s az időbeli kapcsolatok mellett figyelemmel vannak a személyi, tárgyi – főleg genealógiai, földrajzi – és oksági összefüggésekre s a világkrónikában domináló egyetemes egyházi szempontok helyeit a nemzeti, helyesebben dinasztikus szempontot állítják előtérbe.

A Karolingoknak a világkrónikák és a római birodalmi hivatalos annalesek kettős forrására visszavezethető hivatalos jellegű birodalmi évkönyvei a nemzeti történetírás terére is átültették a krónikás formát s a régi nyomon járó világkrónikások mellett a nemzeti, illetőleg dinasztikus, az egyházi és helyi történet művelői is krónikás- vagy évkönyvalakban kezdenek írni. E fordulat és a történetírás fellendülése egybeesik a szerzetesség felvirágzásával, mikor a Benedek-rend kolostorai a történetírás központjaivá lesznek. A középkori szerzetes lelkületének, világfelfogásának csak a krónikás forma felelt meg. A középkori általában érzéketlen volt a reális tárgyi összefüggések iránt s nem ismerte a fejlődés fogalmát, mert hiányzott a történeti folyamat kritikájához és megértéséhez szükséges valóságérzéke. A szerzetes-írót minden más szempontot elhomályosító, tiszta transcendens világszemlélete is akadályozta a földi összefüggések helyes felismerésében és kutatásában. A történet eseményeinek csak időbeli összefüggését ismeri fel, a tárgyiakat nem látja. Bennük nem földi okok összeműködésének eredményét, a reális fejlődés jelenségeit, hanem az isteni Gondviselés művét csodálja. Nagyfontosságú politikai és kulturális események, háborúk és egyházalapítások, elemi csapások, árvíz, sáskajárás s a legjelentéktelenebb helyi események egyaránt Isten hatalmának bizonyítékai s csak e szempontból érdemelnek figyelmet. Ezért jegyzi fel válogatás nélkül mindazt, amit igaznak tart, tekintet nélkül összefüggésükre és jelentőségükre. Fegyelmezett tekintélytisztelete írott forrásai bírálatától is visszatartja s azok elbeszélését saját egyéni következtetéseivel megmásítani szentségtörésnek tartaná, mert saját példájából kiindulva sohasem egyéni íróművet lát azokban, hanem az Isten dicsőségét hirdető tények hű leírását. A maga egyéniségét háttérbe szorítva, szinte nullifikálva kompilálja forrásait, másolja azok betűszerinti szövegét. Hibái szerzetesi világnézetének szükségszerű következményei, de ebből származik nagy erénye is, eléggé meg nem becsülhető tárgyi objektivitása. A forrásokból, tapasztalásból vagy hallomásból tudomására jutott tényeket – Isten hatalmának megannyi hirdetőjét – minden egyéni színezéstől és következtetéstől tartózkodva szárazon regisztrálja. Ez adja meg műve értékét, mikor saját kora eseményeiről ír és mikor elveszett régi történeti művek elbeszélését és a szájhagyományokat közvetíti.

A IX–XI. században a nyugati keresztény országok egyre fokozódó történetirodalmi termelésében – német földön szinte kizárólagosan – a szerzetes-krónika és évkönyv dominál. Nyugat- és Dél-Európában azonban a históriás forma sem veszett ki. A krónikák, évkönyvek és a szentek életrajzai, legendái mellett mindúntalan feltűnik egy-egy szubjektív íróművészettel új művet alkotó vagy régi históriaírók művét folytató Gesta- vagy Historia-író, a IX. században a brit Nennius, a frank Erchanbert és Nithard, a longobard András és Erchempert, a X. században Nagy Alfréd angol király, a longobard-olasz Liudprand, a szász Widukind, a XI. században a francia Richer és az angol Malmesbury Vilmos. Olasz és francia földön ravennai Agnellus, lüttichi Heriger, lobbesi Folcuin és rheimsi Flodoard az egyháztörténet terén is a históriás formát alkalmazzák.

A históriaírók a gót Cassiodorus óta ugyanazon a klasszikus nyomon járnak, azonos módszerrel és felfogással dolgoznak. Az őshaza vagy az ország földrajzi ismertetésével kezdik, az eredetkérdéssel és pogánykorral folytatják s úgy térnek át tulajdonképeni tárgyukra, a keresztény királyok történetére, saját koruk, illetőleg uralkodójuk történetét széles keretű elbeszéléssé bővítve, mert a főcél az uralkodó király s a dinasztia érdemeinek méltatása. A bevezetőrészben írott források híján családi és helyi szájhagyományokra, az eredetkérdés tisztázásánál ezenfelül bibliai hagyományra is támaszkodnak. Írott forrásaikat a krónikások módjára gyakran betűszerint másolják, de tartózkodnak szolgai követésüktől. Kompilátor létükre forrásaik, különösen a krónikák szövegén változtatniuk, tartalmilag és stilárisan módosítaniuk kellett. Nem riadnak vissza a források kritikájától, sőt a részletekben felfogásuk módosításától sem. Az évrendben előadott eseményeket tárgyi összefüggésben csoportosítják és az élő hagyományból újakkal egészítik ki. Az események reális okait, személyi, családi és politikai összefüggését kutatják. Koruk történetietlen gondolkozása és a realitások iránti érzéketlensége azonban sokszor tévedésbe sodorja őket. Forrásaikat kritizálva és kiegészítve, saját koruk viszonyait vetítik vissza a multba s igen nagy szerepet tulajdonítanak a tényeket szárazon felsoroló krónikákban sokkal halványabban jelentkező transcendens tényezőknek. Előszeretettel jegyzik fel a mondákat, a keresztény korban a csodákat, legendás történeteket.

A krónikások személytelen objektivitásával ellentétben szempontjaik egyéniek. Az elbeszélés központjában mindig az uralkodó és ennek ősei állanak, a mű egyes részletei szinte biográfikus jelleget öltenek. Az események és jelenségek megítélésében az író egyéni felfogása, érzelme és pártállása jut kifejezésre s ez a szubjektivitás a jelenkor felé közeledve folyton növekszik. A krónika hazája az egyszerű és rideg kolostor, a históriáé a fejedelmek, leginkább a nagy uralkodók – Theodorik, Károly, Alfréd, Ottó – fényes és meleg udvara. A históriaírók klasszikus műveltségű világot járt, társaséletben forgó, politikus udvari papok; olvasóközönségük az udvar népe, kit nem elégítenek ki az Isten dicsőségére író szerzeteskrónikások száraz eseményfelsorolásai. A krónikákban, évkönyvekben s a szentkultusz elmélyülésével folyton szaporodó legendákban, vallásos életiratokban is a középkor világtól zárt falak közé vonuló szerzeteseinek világnézete és tárgyilagosan szemlélődő élete tükröződik vissza. A históriás művekben a középkori udvarok műveltsége, a literátus világi papok felfogása, a lüktető élet, a kor szelleme jut kifejezésre. A história vagy gesta tárgyilagosság és megbízhatóság tekintetében mögötte áll a krónikának és évkönyvnek, de a középkor életének és felfogásának igazabb tükre, elevenebb szószólója.

Ennek a klasszikus talajon kivirágzott középkori gestairodalomnak szép és egészséges hajtása volt a Gesta Ungarorum. A mű maga elveszett, de későbbi históriaíróink – Anonymus, Kézai Simon, Márkus és a többiek – munkáiból szinte teljesen rekonstruálható. Szerzője Regino prümi apát Krónikáját, ennek folytatását és az Altaichi évkönyveket használta forrásul, de a formában nem követte őket. Szövegüket gyakran betű szerint követi, mégis átalakítja és kiterjeszti. Az eseményeket az őshaza és eredet leírása vezeti be, amit a vándorlások és a honfoglalás története, majd a kalandozásoknak hét nagyobb hadjáratba tömörített elbeszélése követ s végül a királyoknak a jelenkor felé haladva egyre bővülő, Salamon korától kezdve a kortársat világosan eláruló története következik. Az írott forrásokat sokszor betű szerint írja ki, de másutt átalakítja és kiegészíti. Az Altaichi Évkönyvekből részleteket vesz át szószerint, de a Béla-ág ellen irányuló tendenciát felismerve, felfogását, tartalmát az uralkodóház hagyományai s az 1047–1074. évi harcok élő szereplőinek elbeszélése alapján németellenes szellemben módosítja és egészíti ki. A gestaírók szokása szerint alaposan kiaknázza az uralkodóház, a Jákok és más dunántúli nemzetségek mondai elemekkel keveredett családi hagyományait, megmentve számunkra az Árpád-ház mondakincsének legékesebb köveit: a nőrablással kapcsolatos eredetmondát, az Álmos születéséhez fűződő Turul-mondát, a morva népet megszemélyesítő Marót mondai alakját, a fehérló-mondát, továbbá a X. század hős vezérei – Bulcsu, Lél és Botond – alakja körül kialakult mondákat. Az egyházias felfogású szerzeteskrónikásoknál ismeretlen nemzeti öntudat és büszkeség, a határozott politikai pártállás, a dinasztia s különösen az uralkodó királynak, bátyjának és apjának tisztelete lépten-nyomon kiütközik szavaiból.

Az egész mű dinasztikus érdekű hőstörténet. Az elbeszélés központjában egy rövid korszak – a Zsolt- és Taksony-kori kalandozások – kivételével a mindenkori uralkodó áll. Az élő uralkodó és ennek apja, Szent László és Béla dicsőítése, egyéniségüknek kidomborítása, uralkodásuk jótéteményeinek színes méltatása egyetemesen jelentkező, jellemző vonásai a középkori gestáknak. Sajátos, egyéni vonását nem magában az uralkodó király rokonszenves jellemrajzában, hanem a jellemzés módjában, az élő és elhalt királyokban megtestesülő eszményi uralkodóról alkotott felfogásában kell keresnünk. A képben, amit a középkori gestaírók saját, dicsőített uralkodójukról és elődeiről rajzolnak, nemcsak az illető uralkodó egyénisége, hanem a korszellem is kifejezésre jut. Leggyakoribb a szorosabb értelemben vett hősi jellemrajz, a katonai erények kidomborítása, de találkozunk az uralkodó államférfiúi vagy vallásos erényeinek szép méltatásaival is.


Nagyvárad alapítása a bécsi Képes Krónikából.
A nagyváradi székesegyház építése. Miniatür kép a Bécsi Képes Krónika 1358. évi kéziratából. A szöveg szerint Szent László vadászat közben angyali intelemre határozza el az egyház alapítását.

A mi Gestánk írója is lelkes bámulattal írt a nemzet erejét bizonyító hőstettekről. Büszkén emlegeti a honszerző Árpád, a félvilágot bekalandozó Bulcsu, Lél és Botond, a XI. századi királyok és különösen az életükben legendás hőssé nőtt testvérpár – Géza és Szent László – diadalmas harcait. I. Béláról írt soraiból az államférfiúi kiválóságok méltatásához szükséges politikai érzéke tűnik ki. Eszményét mégsem a hadvezérben vagy államférfiúban látja. Hőse nem a honfoglalás vagy a kalandozások vitéz harcosa, nem az országszervező, államalapító István, nem a bölcsen uralkodó Béla, de nem is a hős László király, aki „fejjel magaslott ki mindenek közül” s akinél alkalmasabb mintaképet a hősi eszményhez alig ismerünk. Az ő hőse, az ő ideálja a krisztusi hitet, a keresztény gondolatot megtestesítő, ellenfelének megbocsátó, a béke és a kiengesztelődés szellemét hirdető „kegyes király” volt.

Ehhez az eszményhez keresve sem találhatott ragyogóbb mintaképet Lászlónál, aki először gyakorolta a keresztény megbocsátás és kiengesztelődés erényét elbukott királyi rokonával szemben. Csodák és égi látomások kísérték Lászlót életútján az ő valóban csodás egyéniségét bámuló kortársainak gondolatvilágában. S ennek a gondolatvilágnak ékesszavú kifejezője volt a Gesta Ungarorum írója. Alig van történetünknek hőse, kinek személye körül oly gazdag mondakör alakult volna ki idők folyamán, mint éppen Szent László. Kétségtelen, hogy e színes és változatos mondák közt vannak idegen földről bevándorolt vagy László személyével csak századok multán kapcsolatba hozott mondák. Az egész mondakör gyökere azonban visszanyúlik a szent király korába, alapja az ő életében személye köré fonódó legendaöv. Ennek a legrégibb mondarétegnek néhány szép gyöngyét őrizte meg és juttatta korunkra a Gesta írója a váci egyházalapítás alkalmával feltűnő csoda szarvas s a Salamonnal vívott harcban megjelenő kardos angyal mondáiban.

De nemcsak Lászlóban, hanem elődeiben is ezt az uralkodói eszményt keresi az ő jámborságának ékesszavú hirdetője. Ezért menti fel Istvánt Vazul megvakíttatásának és fiai száműzetésének vádja alól, a német Gizellára hárítva minden felelősséget. Ezért festi a keresztény magyar állam hitben erős, de keménykezű, hatalmas alapítóját az élet igéjét szószékről hirdető apostolnak, majd élete végén tehetetlen, elaggott, síró öregnek, aki titkon szökteti ifjú rokonait gonosz felesége bosszúja elől külföldre. Ezért tette meg Pétert, Szent István legközelebbi vérrokonát, Gizella testvéröccsének. A keresztény királyról alkotott felfogása nem engedte meg, hogy az imént szentté avatott Istvánban lássa az uralkodó király pogány nagyapjának megcsonkíttatóját. I. Bélában és I. Gézában is a békés erényeket, a békülékeny szellemet dicsőíti, sőt Salamontól sem tagadja meg teljesen ezt a dicsőséget. Vidre, a gonosz német tanácsosra hárít a sok szerencsétlenségért minden felelősséget. Aba Sámuel, Péter, András és Salamon bukását is annak tulajdonítja, hogy ezt az uralkodói ideált elérni nem tudták vagy nem is akarták.

Felfogásában, eszményeiben, történetszemléletében a XI. századi keresztény renaissance és az első keresztes hadjárat korának eszméi és szelleme jutottak hű kifejezésre.

A Gesta Ungarorum nem krónika, hanem önálló felfogással és egyéni íróművészettel írt gesta, még pedig a históriás formában írt középkori nemzeti történeti művek jobbjai közül való gesta volt. Tárgyi megbízhatóság, objektivitás tekintetében talán mögötte marad a konkrét tényekhez és eseményekhez, az írott források szövegéhez híven ragaszkodó szerzetes-krónikáknak. De íróművészet, elevenség és sokoldalúság tekintetében messze felülmúlja azokat. Igen nagy szerencsének kell tartanunk, hogy írója nem krónikás, hanem históriaíró volt. Ennek köszönhetjük, hogy fenntartotta számunkra az Árpád-ház és a magyar nép X–XI. századi élő hagyományának értékes történeti anyagát és ősi mondakincsünk színes részleteit. Ennek köszönhetjük sok becses adatán kívül a Szent László korában ereje és hatalma tetőpontja felé haladó magyar patrimoniális királyságnak, a „kegyes király” egyéniségének, a kor felfogásának és szellemének megkapóan szép és hű rajzát. Történetírásunknak igen nagy vesztesége, hogy ez a mű teljes egészében nem jutott korunkra s így kénytelenek vagyunk megelégedni a későbbi átdolgozásokból kiolvasztható, bár így is tekintélyes részleteivel.

A Gesta Ungarorum szerzőjéről biztosat nem tudunk. Felfogásából, erős magyarérzéséből és németgyűlöletéből, I. Béla és két fia egyéniségének, uralkodói cselekedeteiknek a közvetlen szemlélőt eláruló jellemzéséből, a Koppány-verő Wasserburgi Vecelintől származó, de ekkor már magyarrá lett Ják-nemzetség hagyományainak ismeretéből, másrészt egyházias szelleméből és többhelyt kiütköző teológus műveltségéből következtetve, egy Szent László udvarához tartozó s a Ják-nemzetséghez közelálló magyar pap, talán maga Ják-nembeli Koppány püspök († 1099) – korábban Szent László udvari káplánja – volt. Mindenesetre egyike volt a középkor klasszikus nyomon járó udvari históriaíróinak. Művéből azt is megállapíthatjuk, hogy műveltsége francia vagy itáliai talajban gyökerezett. Német földön a históriás forma ismeretlen volt. Az egyetlen számbajövő németországi történeti művet – Widukind Gestáját – nem ismerte. Paulus Diaconus, Toursi Gergely, Jordanes, avagy más volt-e közvetlen mintaképe, ma még nem tudjuk megállapítani. Csak az bizonyos, hogy francia vagy itáliai író műve volt. Elsősorban francia hatásra kell gondolnunk. Egyik forrása, Regino, francia író volt s a francia-magyar kultúrérintkezések első jelentősebb nyomai éppen ebben a korban – Szent László és Kálmán korában – mutathatók ki. Béla és Salamon korában két-három püspöki széken ültek francia emberek s e korba vezetnek az első – Lüttich vidékéről kiinduló – francia-vallón telepítés nyomai. Szent László hozza hazánkba 1091-ben Saint-Gilles kolostorából Somogyvár francia bencéseit. Az alapításnál az egyik tanú éppen Koppány káplán volt, a másik Szerafin káplán, ki az esztergomi érseki székre emelkedve, a francia Alberiket hozta udvarába s vele iratta össze Kálmán törvényeit. Szent László unokaöccse és utóda, Könyves Kálmán – mint Gestánk egyik XII. századi folytatója nevezte – Sicilia francia-normann uralkodójának leányát vette feleségül. Az ő korában kezdi a hivatalos kancelláriai praxisban a XI. századi németes Ungri és Ungari népnévalakot a franciás Hungari kiszorítani. Szent László és VII. Gergely sűrű követváltása, az olasz kultúrába épp ezidőben erősen bekapcsolódó horvát udvarral s a dalmát-olasz városokkal való állandó érintkezés viszont az olasz kapcsolatokat mélyíti el, aminek nyomai a kor egyházi építészetén s a Gesta szenvedélyes németgyűlöletén, velencei Péternek németként való feltüntetésén is felismerhetők. A magyar udvar Géza fejedelem quedlinburgi követségétől Salamon bukásáig német hatás alatt állt, Szent László korában a neolatin kultúrák befolyása alá került. A szerzetes kultúra után a nyugati és déli udvarok lovagműveltsége is utat talált hazánkba.

Az „udvari történetíró” típusának első jelentkezése s a gestaforma átültetése a francia és olasz műveltség térhódításának első tünete, bevezetője a XII. században egyre mélyülő s III. Béla és fiai korában kulmináló magyar-francia kultúrérintkezéseknek.

*

A Gesta Ungarorum egykorú írója a kegyes királyt és a pogányság ellen vívott harc hősét ünnepli, az utókor az egyházalapítót, bölcs törvényhozót és bátor hódítót tiszteli Lászlóban. Uralkodásának legjelentősebb mozzanata az államalapítás nagy művét bekoronázó, céltudatos szervezőmunkássága volt.

Szent István nem tudta teljesen kiépíteni az egyházi és világi igazgatás szervezetét. Utódai nem is gondolhattak a nagy mű folytatására és befejezésére. László trónraléptekor még mindig rendezésre vártak a kalocsai érsek alá tartozó keleti egyházmegyék ügyei s az egész határvidéken kiépítésre várt a várgazdasági és katonai szervezet. A tíz egyházmegye közül kettőnek még állandó székhelye sem volt, a harmadiknak székesegyházát csak nemrégen kezdték felépíteni. A várispánságok száma mindössze negyvenöt volt; a mogyoródi csatában Salamon oldalán harminc, az ország egyharmadán uralkodó hercegek vezetése alatt pedig tizenöt vármegyei zászlóalj szállt harcba. A XII. század elején a püspökségek száma már tizenkettőre, a vármegyéké hetvenkettőre emelkedett s azután hosszú időn át, legalább is III. Béla haláláig nem változott. E szaporulat, a keleti, déli és északnyugati határvidékek egyházigazgatásának és várhálózatának kiépítése Szent László és kisebb részben Kálmán műve volt.

László a meglévő székesegyházakat, káptalanokat és kolostorokat kivétel nélkül nagy birtokadományokkal gazdagította; a megkezdett templomépítkezéseket befejezte, új egyházak és kolostorok egész sorát alapította. A Salamonnal vívott mogyoródi csata színhelyén, Szentjobbon, a Tolna megyei Bátán és a nyitrai Koloson bencéskolostorokat alapított. Somogyvárott Saint Gilles-ből jött francia szerzetesek számára építtetett kolostort, hová még száz év multán is csak francia szerzeteseket vettek fel. A kolostorok után a püspöki egyházakra került a sor. A Duna-Tisza-köz északi részén alapított püspökség székesegyházának még I. Géza vetette alapját Vácon. Az építkezést László idejében fejezték be s ugyanekkor új díszes székesegyházak épültek, valószínüleg olasz mesterek munkájával Váradon és Gyulafehérvárott a bihari és erdélyi püspök részére kijelölt székvárosokban.

A székesegyházakkal egyidőben épült ki a keleti egyházmegyék közigazgatása és területi szervezete. A bihari egyházmegye délnyugati részében Békés és Szeghalom vidékén nemrég még a pogány reakció fészke volt. Most ez a vidék is egyházi gondozás alá került. A váradi püspök hatósága alá tartozó Békés és Bihar vármegyék hatalmas területén az egri püspökség tiszántúli terjeszkedésének útját vágva s annak Zaránd megyével egybeeső pankotai főesperességét az anyamegyétől elszakítva – hat főesperesség alakul ki. Erdélyben a küküllői és telegdi főesperességek megszervezésével az egyházi közigazgatásba kapcsolódik az új püspöki székhelytől délnyugatra és keletre eső terület. Fehér megye dunabalparti részeinek és Csongrád megyének egyházi joghatósága felett ezidőben osztoznak meg a váci püspök és kalocsai érsek, illetőleg az érseki megyének szigetfői és csongrádi, a váci egyházmegyének sárközi és szegedi főesperesei. Az Endre korában meghódított Szerémség területén ekkor alakul ki a kalocsai egyházmegye szerémi főesperessége. A kalocsai érsek székhelyét László az érseki tartomány nehezen megközelíthető északnyugati csücskéből, honnét Ascherik egykor a térítésre útrakelt, az Al-Duna közelébe, Bácsra helyezi át, honnét az érsek nagykiterjedésű tartománya papjaival sokkal könnyebben talált érintkezést. Kalocsa székesegyházával s a mellette működő székeskáptalannal továbbra is megmaradt a kalocsa-bácsi érsek második székhelyének s a főegyházmegye pásztora később, a szerémi püspökség alapítása után, ismét oda költözött vissza. A kalocsa-bácsi tartomány átszervezését Szlavónia birtokbavétele után a Szent István király tiszteletére szentelt zágrábi püspökség alapítása koronázta be. László az új egyházmegyét a kalocsa-bácsi érsek joghatósága alá rendelte s ezzel befejezéshez jutott az érseki tartomány teljes kiépítése. Élete vége felé az északnyugati határvidéken, a Vág és Nyitra felső folyását környező trencséni és északnyitrai erdővidék elhanyagolt tót és fehérhorvát lakosságának üdvére a tizenkettedik püspökség alapítását is tervbevette. A nyitrai társaskáptalan részére tett adományaival elő is készítette ennek székeskáptalanná alakítását, de a terv kivitele utódára maradt. Kálmán király 1105 és 1110 közt szervezte meg a Szent Emmerám, Zoerard-András és Vértanu Benedek tiszteletére szentelt nyitrai püspökséget.

Az egyházi szervezéssel párhuzamosán építette ki Szent László a keleti országrész és a délnyugati határvidék vármegyei szervezetét. Vármegyei szervezetet nyert a Szerémség s a váradi egyházmegye békési főesperességével egyidőben alakult ki a Csolt- vagy Vata-nemzetség ősi birtokán, központjában a lázadó Vatától elkobzott Békés várával Békés vármegye. A többi főesperesi kerületnek – a kalotaszegi, köleséri és homorogi főesperességeknek – megfelelő vármegyék szervezése, valószínűleg a lakosság csekély száma miatt, elmaradt. A besenyő, úz és kún betörések tapasztalatai vezettek a keleti végeken négy új vár építésére. Ezek északkeleten Borsova, a Meszesi-hágó kijáratánál Kraszna, Erdélyben Dézs és Küküllő várai. Dézs vára Szolnok vármegye Erdély szívéig hatolt telepes népének központjává lett, a többi egy-egy új várispánság székhelyévé. A keleti határvidék eredményesebb védelme és igazgatása végett az erdélyi várak, a Maros- és Küküllő-völgyi székelység s az egész keleti határvédelem élén külön tartományi főtisztviselő, az erdélyi vajda állt. Hasonló tartományi kormányzatot létesített Kálmán Szlavóniában a szlavóniai bán alatt. A vajda és a bán hatásköre a frank-német őrgrófokéra emlékeztet s az udvari hierarchiában elfoglalt állásukkal csupán a nádorispáné vetekedett. Szent László utolsó éveiben vagy talán már Kálmán korában került sor a nyitrai egyházmegyéhez tartozó északnyugati végvidék várszervezetének kiépítésére. Ekkor alakultak ki Trencsén, Bolondóc, Bána, Galgóc (később Szolgagyőr), Sempte és Zólyom várispánságok. A Vág mentén egymást sűrű egymásutánban követő várak ellátására a szomszédos gyér lakosságú erdővidék nem lévén alkalmas, e várispánságokhoz az ország távoli vidékein fekvő királyi javakat és népeket csatoltak. Galgóc vagy Szolgagyőr várának a XIII. században tizennégy vármegye határában voltak népei. Kezdetben ezek a várak s a Vág vidékén letelepített székely határőrök – úgy látszik – Erdélyhez és Szlavóniához hasonlóan külön comes confiniorum-nak nevezett határispán alá tartoztak, de ezek a marchiák megszűntek, mikor a vármegyék teljesen kialakultak.

Szent László és Kálmán a keleti, délnyugati és északnyugati határvidék megszervezésével az egykori gyepűelve külső határáig tolták ki a királyi és egyházi közigazgatás szervezetét, politikai egységgé formálták a későbbi Magyarországot. Ez a nagy változás jut kifejezésre a magyar királyok címének egyidejű megváltozásában. Szent Istvánt a veszprémvölgyi görög oklevél bizánci műveltségű írója „egész Magyarország királyának” címezte, de későbbi latin okleveleiben s a János pápának küldött miseruhán ő maga, majd utódai is a „magyarok királya” – rex Ungarorum vagy rex Pannoniorum – címet használják. Így címezik őket a pápai és a császári kancelláriák, így emlegetik az egykorú írók is. László és Kálmán sem szakítottak teljesen a régi gyakorlattal, de ők már a rex Ungariae, „Magyarország királya” címet is használták s Kálmán halála után ez a cím állandósult.

*

Az egyházigazgatás szervezetének teljes kiépítése után került sor az igazgatás menetének, a vallásos és egyházi funkciók rendjének megállapítására, az egyházjog szabályainak kodifikációjára. A papi élet megtisztítására, az egyházigazgatás javítására, a világi befolyás és mindenféle visszaélések kiküszöbölésére irányuló nagy reformmozgalom a XI. század második felében kezdte gyümölcseit meghozni. II. Miklós (1058–1061), II. Sándor (1061–1073), VII. Gergely (1073–1085) pápák és egymást sűrűn követő reformzsinataik vaskövetkezetességgel igyekeznek a tisztítótörekvéseknek érvényt szerezni. Megállapítják a pápaválasztás és az egyházi tisztségbetöltés kánoni szabályait. A világi hatalmakat eltiltják a főpapi investiturától, egyházi méltóságok és javak adományozásától. Szigorú büntetéssel sujtják a simoniát: a méltóságok, javak és funkciók árusítását. Az egyház anyagi és szellemi javainak biztosítása végett nőtlenségre, tiszta életre kényszerítik a világi papságot. Minden részletre kiterjeszkedve szabályozzák a szerzetesek és kanonokok életrendjét, a papok és hívők vallásos kötelességeit, az egyházi szolgálat és istentisztelet rendjét.

A keresztény világot közel két század óta foglalkoztató reformeszmék és tisztítótörekvések Magyarországon csak Szent László korában kezdtek gyökeret verni. Korábban a magyarság nem is volt képes azok értékelésére. Szent István korának a század derekáig szereplő szigorú erkölcsű szerzetes-püspökei és égi boldogulásra, mártírhalálra törekvő térítőpapjai semmi közösségben sem voltak a világi életet élő, nagyurat játszó nyugati papokkal. A legsúlyosabb visszaélések később sem kaptak lábra. A magyar királyok és itt-ott kolostorokat alapító urak a főpapi stallumok betöltésében nagy szabadsággal éltek, de egyházi méltóságok és javak árusítására, a szó igazi értelmében vett simoniára nincs példa, de nem is lehet, mert a magyar egyházak és kolostorok még korántsem fejlődtek gazdasági hatalommá, javaik senkit sem csalogattak azok birtoklására. Birtokaik, ha területre nagyok voltak is, keveset jövedelmeztek. Az extenzív gazdálkodási rendszer mellett két ekeföld – mai mértékben mintegy 335 kataszteri hold – és hat-nyolc földmívesszolga volt szükséges egy szerzetes vagy kanonok reguláris ellátásához. Föld szerte az országban bőven hevert műveletlenül. Aki vágyott reá, könnyen szerezhetett, anélkül, hogy az egyház vagyonára kellett volna szemet vetnie. A szolga és az állati munkaerő már értékesebb volt, de az egyházi birtokon élő szolgák, igavonó és ridegbarmok száma meg sem közelítette a hatalmasabb világi urak, vagyonosabb nemzetségek munkaerőállományát. A belső zavarok idején megtörtént, hogy az egyházak vagyonát is megdézsmálták, szolgáikat és barmaikat elhajtották, eltulajdonították, de egyházi javak tartós birtokbavételére, árusítására vagy kihasználására az arra kellő erővel rendelkező hatalmasabb urak – maguk vagyonosabbak lévén – nem igen gondoltak. A királyi hatalom túlsúlya s a magánkegyuraság alá tartozó egyházak csekély száma is lehetetlenné tette ily visszaélések meghonosodását. Más bajok azonban itt is akadtak.

Az idegenből jött első papi nemzedék, a térítőszerzetesek kihalta után divatba jött a nősülés s a szegénysorból felemelkedett, nem egyszer szolgaszármazású papok feleségüket, gyermekeiket és rokonaikat az egyházi vagyonból tartották és gazdagították. A főpapok közt nem egy akadt, ki egyházi kötelezettségeit elmulasztva, csak maga és családja jólétét viselte szívén. Az apátok püspöki jelvényeket viseltek és püspöki jogokkal éltek. Szerzeteseikkel lelkipásztori funkciókat végeztettek s a velük járó jövedelmet elharácsolták a szegény falusi papoktól. Az udvarban, társaséletben forgolódó főpapok, kanonokok és diákok világiasan öltözködtek. Hasított mentét, zöld dolmányt és kucsmát, tarka keztyűt, csizmát vagy hímes sarut, selyem varrottas inget viseltek. A falusi alsópapság közé a pogány lázadás nyomán beállt paphiány idejében nem egy papi ruhával hivalkodó avatatlan személy tolakodott be. Az alsóbb társadalmi rétegekből kiemelkedő s kellő kiképzésben nem részesült vidéki papok közt részeges, mulatós, ágyastartó is akadt. Az istentiszteletben, vallásos kötelességek teljesítésében szabadosan viselkedtek. A szentbeszédet és a szentírás magyarázatát elmulasztották s a népet elidegenítették templomától.

E bajok tették szükségessé Szent István egyházi törvényhozásának kiegészítését s a haladó idő szelleméhez mért módosítását. Az első lépést Szent László tette meg, „az Úr megtestesülésének ezerkilencvenkettedik esztendejében május havának huszadik napján országa valamennyi főpapjával, apáturával és minden előkelőivel, mind az egész papság és nép jelenlétében Szabolcs várában zsinatot ülvén s a kánonok szerint törvényeket szerezvén”[4] Az új törvény huszonhét szakasza a vallás és erkölcs elleni bűnökkel, a vallásos kötelezettségek és némely szertartások megállapításával, a többi tizenhárom az egyház jogainak és vagyonának védelmével foglalkozik.

Ezúttal vették fel első ízben a kötelező ünnepek sorába Szent István, Imre és Gellért napját s itt hallunk először a hónap első napján, kalendáján ülésező s ezért magyarosan kalandosnak nevezett vallásos társulatokról. A kor hangulatára jellemző, hogy a pogánymódra kút, fa, kő és forrás mellett áldozók már mindössze áldozati barmuk vesztésével bűnhődnek, akárcsak a lovát vagy ökrét vesztő vasárnapi vadász és kalmár. A misemulasztót testi fenyítékkel és vezekléssel sujtják. A házasságtörő asszonyt és az erőszaktevőt a sértett fél bosszújának szolgáltatja ki a törvény. Szó esik – törvényhozásunkban először – izmaelita, vagyis mohamedán és zsidó kalmárokról. Részletesen szabályozták a tizedfizetés kötelezettségét és a beszedés módozatait. Gondoskodtak az egyházi vagyon gyarapításáról és védelméről. A háborús időkben elpusztult templomok felépítését a hívek kötelességévé tették, a rombadőlteké a püspökre hárult. Egyházi ruhákról és kegyszerekről a király, könyvekről a püspök tartozott gondoskodni.

Hét-nyolc esztendővel a szabolcsi törvényhozás után Kálmán király (1095–1116) a tarcali zsinaton új szakaszokkal egészítette ki László törvényét. Az egyházakat és monostorokat megerősítette Szent Istvántól rendelt adományaiknak és a későbbi királyoktól kapott erdeik, földjük, szölleik és házaik birtokában; intézkedett a Szent Háromság ünnepének és a kántorböjtöknek megtartásáról, az ereklyék költöztetéséről, utazó papok misemondásáról. Egyébként egyházi ügyekkel e zsinat nem foglalkozott. A törvénykezési rend szabályozása során azonban a bíráskodást, törvénylátást az egész ország területén a püspök elnöklete alatt, az ispánok és más világi tisztek, előljárók részvételével tartott egyházmegyei vegyes zsinat hatáskörébe utalta, miáltal a papság az eddiginél is szorosabb kötelékkel kapcsolódott az államigazgatás szervezetébe.

Egyházi tekintetben sokkal jelentősebb volt a Lőrinc érsek vezetése alatt 1104 és 1112 táján ülésező két esztergomi zsinat. A király által egybehívott, világi elemek részvételével tartott, világi és egyházi ügyekben határozó pannonhalmi, szabolcsi és tarcali vegyes zsinatokkal szemben ezek a magyar egyház feje s egyben a szentszék meghatalmazott követe által összehívott magyar papság országos zsinatai voltak, kizárólag egyházi kérdésekkel foglalkoztak s csupán a határozatokat terjesztették a király elé, őt kérve és szólítva fel azok foganatosítására.

A zsinatok kiterjeszkedtek az egyházi vagyon védelmére, a püspök és apát joghatóságának és a plébános jogkörének tisztázására, az istentisztelet rendjének, a papság kiképzésének, kötelességeinek, templomi szolgálatának, életmódjának és ellátásának, a kalandos társulások összejöveteleinek szabályozására, az egyház javait csorbító és tekintélyét aláásó különféle visszaélések s a vallás és erkölcs elleni bűnök és vétségek büntető elbírálására; általánosságban kimondva, hogy „egyházi és papi személyt illető ügyek a kánonok szerint intéztessenek”. Röviden – szinte meggyőződés nélkül – ismétlik a simoniára vonatkozó nyugati jogszabályokat. Annál részletesebben foglalkoznak az egyházi vagyon és jövedelem pocsékolásával, különösen a főpapi családok pazarlásával. A püspök feleségét előbb kitiltják az egyházi birtokról, majd a teljes szétválást írva elő, volt ura jövedelmének negyedrészére korlátozzák tartását, de ezt is csak az esetre engedélyezik, ha a többi háromnegyedrész az egyház javára fordíttatik. Az egyházról nem gondoskodó s mindent fiaik gazdagítására hagyományozó nős püspökök hagyatékának fele az egyháznak adandó vissza, kegyúri kolostoraik pedig az utód hatósága alá kerülnek. Saját birtokán egyháza szolgáját sem a püspök, sem más pap nem dolgoztathatja. Az egyház javait elpocsékoló előljáró kétszeresen fizesse azt vissza s ha nem tudja, méltóságát veszítse. Az apátok rokonaiknak csak annyit adhatnak, amennyit más szegényeknek szoktak adni s ha monostoruk javait eltulajdonítják vagy pocsékolják, letétessenek és a kárt megtérítsék. Az apát két eke föld után egy szabályszerűen öltöztetett és felszerelt szerzetest köteles ellátni. Hasonlóképen gondoskodnak, hogy a püspök illően ellássa a káptalani kolostorban együttlakó kanonokokat. Az apátoknak szigorúan megtiltják a püspöki jelvények viseletét, a plébános és püspök jogait csorbító lelkipásztori működést és a monostor gyakori elhagyását. A tudatlan, avatatlan papokat tisztvesztés terhe alatt utasítják tanulásra s a közös életet élő kanonokokat és az udvari papokat egymásközt latin beszédre kötelezik. A pogányság teljes elhanyatlását bizonyítja, hogy a pogány módra áldozók már csak egyházi vezekléssel, a közrendűek ezenfelül hét bot elszenvedésével bűnhődnek.

A zsinati rendelkezésekben az egyetemes egyház Európaszerte érvényesülő felfogása és törekvései jutnak kifejezésre, de a kardinális kérdésekben csupán az utolsó esztergomi zsinat áll a római szentszék orthodox álláspontján. A szabolcsi és tarcali zsinat szigorúan tiltják a papok másodszori házasságát, özvegynő, úrhagyott asszony és szolgaleány nőülvételét s az ily együttéléssel fel nem hagyó papot lefokozással, a papi rendből kizárással vagy szabadságvesztéssel büntetik. „Az oly papoknak azonban, akik első és törvényes házasságban élnek, minthogy a szeretet kötötte össze és a Szentlélek egyesítette őket, ideiglenesen engedelem adatott, míg az apostoli szent atya tanácsot nem ad róluk.” Az 1104 táján tartott első esztergomi zsinat továbbmegy egy lépéssel. A törvényes házasságban élő papoknak még megengedi az együttélést, de a püspök feleségét már kitiltja az egyházi birtokról. Jövőre nézve a nőtlen papokat a házasulástól eltiltja, a nős pap püspökké szentelését pedig felesége beleegyezésétől, vagyis mindkét fél megtartóztatási fogadalmától teszi függővé, az elválasztott asszony tartását a püspök jövedelmének legfeljebb egynegyedrész értékéig biztosítva. Egy évtizeddel később a második esztergomi zsinat már fenntartás nélkül a coelibatus mellett tör lándzsát. A nős papot eltiltja az oltártól s csak akkor bocsátja vissza, nős embert csak úgy enged áldozópappá szentelni, ha feleségével együtt teljes megtartóztatást fogad és tőle teljesen elkülönített felesége életfenntartásáról gondoskodik.

A papi nőtlenség elismerésével egyidejűleg érvényesült az egyház szigorú felfogása a házassági jog terén. Szent István törvénye nemcsak az elhagyott asszonynak, hanem ennek férjhezmenetele esetén püspöki engedély mellett a felesége utálatából idegen földre menekült férjnek is megengedte az újranősülést. Az első esztergomi zsinat már csak a szétválásban ártatlan félt, a házasságtörő és urát harmadízben elhagyó asszony férjét s a felesége elől szolgaságba menekülő férfi feleségét engedi új házasságra lépni, a másik házasfelet eltiltja a nősüléstől. A második esztergomi zsinat elrendeli, hogy a házasság mindenkor az egyház színe előtt, tanu jelenlétében pap előtt, a két fél megegyezésével menjen végbe s a nem így kötött házasságot ágyasságnak minősítve, kimondja a házasság felbonthatatlanságát, „mert írva vagyon: kiket Isten egybe kötött, ember el ne válassza”. Az urahagyó asszonyt minden esetben visszaadja férjének. Házasságtörés esetén a férj, a férfi szolgaságba menekülése esetén az asszony tetszésére bízza, visszafogadja-e feleségét, illetőleg követi-e férjét a szolgaságba, vagy vele együtt házasságon kívül kíván-e élni.

A szentszék felfogása az investitura kérdésében is csak fokozatosan tudott érvényesülni. László az egyházszervezésben és alapításoknál nagy szabadsággal élt. A zágrábi püspökséget Acsa esztergomi és Fábián bácsi érsekek, Kozma veszprémi püspök, Gyula nádorispán, Garáb somogyi ispán és más előkelők tanácsára alapította s első püspökét saját káplánjaival – Fáncsikával és Koppánnyal – iktattatta méltóságába és birtokai élvezetébe. Pápai hozzájárulásról vagy éppen külön követ részvételéről az alapítás szemtanui mit sem tudnak. A somogyvári kolostor alapításánál az anyaegyház előljárójának Odilo saintgillesi apátnak, társaságában Teuzo szentszéki követ is jelenvolt, de nem a pápai hozzájárulást hozta, hanem mint az egyház javára tett adománynak egyik átvevője szerepelt. László eljárása ellen a szentszék semmi kifogást sem támasztott s II. Orbán a somogyvári apátság alapításáról szólva, „kedvelt fiának” nevezi őt. Vajjon VII. Gergely kifejezetten felhatalmazta-e Lászlót az apostoli követ jogainak gyakorlására és Szent István nagy művének befejezésére vagy csupán elnézte kedvelt hívének e jogok gyakorlását, nem tudjuk. A pápai kiváltság, illetőleg felhatalmazás mellett szól az apostoli keresztnek címerjelvényként való használata László pénzein és II. Orbán pápa (1088–1099) eljárása, ki 1096-ban maga ajánlotta fel Kálmánnak „azt a tisztséget és méltóságot, amit előde, István az apostoli egyháztól köztudomás szerint kiérdemelt”. Kálmán király uralkodása első felében élt is e jogával s az első esztergomi zsinat ennek gyakorlását ismeri el, midőn „a királyt szólítja fel, hogy püspökségre nős papok csak feleségük beleegyezésével mozdíttassanak elő”. II. Paschalis pápa (1099–1118) azonban 1105-ben palliumot küldve, maga iktatta érseki méltóságába Pál kalocsai érseket és tőle hűségesküt követelt. A király és előkelői csodálkozással vettek tudomást az újszerű követelésről s annak mellőzését kívánták. A pápa erről jelentést véve, felveti a kérdést, „vajjon a magyar fejedelemnek mondatott-e: és te erősítsd meg testvéreidet?” s az érseket a szentszék iránt engedelmességre utasítja. A jogvita eredményeként azután Kálmán király az 1106. évi guastallai zsinaton követei útján ünnepélyesen kijelentette II. Paschalis előtt, hogy „az isteni törvényeknek magát alávetni és azok szerint a szentatyának szolgálni kész lévén”, az eddig gyakorolt investituráról lemond s a kánoni választás szabályainak megsértésétől tartózkodni fog. A második esztergomi zsinat pedig már határozottan kimondja, hogy „senkinek a világiak közül az egyház fölött hatalma ne legyen”.

A szabolcsi és tarcali zsinaton még az egyházi ügyekben korlátlanul intézkedő király, a világias gondolkodású nős püspökök és papok szabadabb felfogása érvényesült. Az első esztergomi zsinaton már előtérbe nyomul a szigorúbb egyházi felfogás s a második esztergomi zsinat meghozta annak teljes diadalát. A győzelem kivívásában nagy része volt az új szellemben nevelt fiatal papságnak, főleg azonban Szerafin és Lőrinc esztergomi érsekeknek. Szerafin érsek (1095–1103), korábban László király udvari káplánja, a kortársak véleménye szerint „isteni erények tüzében lángoló férfiú” volt, kinek „elméjét a szent lélek malasztja mennyei bölcseség kincsével gazdagította és társalkodása művészetét sok jeles szónokkal és érdemes tanítómesterrel ékesítteté”. Tudományban utóda, „a filozófia bőséges vizeitől elárasztott” Lőrinc érsek (1104–1116) sem maradt mögötte. Az egyházi jogszabályoknak Szent István és László törvényeit kiegészítő és Róma szellemében módosító kodifikációja ennek a két kiváló egyházfejedelemnek műve volt. A tarcali zsinat határozatait, Kálmán törvényeit Szerafin íratta egybe udvarának francia papjával, Alberikkel s ő állította össze az esztergomi zsinaton törvényerőre emelt Divinorum officiorum ordo-t, az istentiszteletek szabályzatát. A két esztergomi zsinatot Lőrinc hívta össze, tárgyalásaikat ő vezette és irányította. A két tudós főpap törekvéseit teljes megértéssel támogatta az ifjú Kálmán, ki műveltségben és tudományban méltó társuk, VII. Gergely és utódai tisztító törekvésének lelkes híve s László utolsó éveiben, mikor ez Álmos herceg biztatására politikai okokból a szentszék hűségéről letért és IV. Henrik oldalára állt, a pápai párt reménysége volt.

*

Kálmán király (1095–1116) és Álmos herceg nyolc-tízéves gyermekek voltak, mikor apjuk meghalt. Édesanyjukat már korábban el vesztették; görög mostohájuk mindjárt Géza halála után visszaköltözött Bizáncba. A szülői szeretet melegét Szent László gondoskodása pótolta számukra, ki testvérbátyja fiaiban talált kárpótlást a fiúgyermekért, ki néki nem adatott meg. Mindkettőt jó nevelésben részesítette; de kedvence a kisebbik volt, a szép és daliás Álmos, kinek testi arányai, harci kedve, lovagiassága és alapjában egyenes, katonás jelleme saját ifjúkorát idézték emlékébe. Őt szemelte ki utódjának s mikor Horvátországot megszerezte, őt állította uralkodói hatalommal új tartománya élére. Arcra csúf, termetre vézna, beteges, bicegő és kissé görbe, de egész kivételes szellemi képességgel megáldott, lángeszű bátyját, kit a vadászat, harc és udvari élet örömeinél jobban érdekeltek a könyvek és tudós egyházi férfiak társasága, papnak szánta s később – rendkívüli tehetségét felismerve – a váradi püspökségre jelölte ki. Kálmán, ha látszólag megnyugodott is királyi nagybátyja akaratában, felnövekedvén a trón elfoglalására készült, de egyházi tanulmányait sem hanyagolta el s igaz keresztény módjára buzgólkodott. Odilo saintgillesi apát 1091-ben László udvarában járva, az akkor húsz-huszonkétéves hercegben „a világi mértéken túl buzgólkodó, az egyházi iratok tanulmányozásában és a szent kánonok tudományában bővelkedő” ifjút ismert meg. Az egykorú lengyel krónikás „a tudományban kora összes királyainál jártasabb”-nak mondja. Saját népe később tudományáért Könyves Kálmánnak nevezte. Egyházi műveltségét és papi nevelését az egyházjogi kérdésekben elfoglalt álláspontja és egyházi törvényhozása, kortársait meghaladó tudományát, kormányzótehetségét, alkotóerejét és emberies gondolkodását világi törvényhozása illusztrálja.

Legnagyobb alkotása az 1100 körül összehívott tarcali zsinaton alkotott nyolcvannégyszakaszos törvénykönyv.[5] Célja Szent István törvényeinek reviziója s a kor követelményeinek megfelelő újítások keresztülvitele volt. Újító törekvéseit – a tarcali zsinat végzéseit Szerafin érsek megbízásából egybegyüjtő francia Alberik szerint – sokan nem helyeselték. A kishitűek és akadékoskodók örökös ellenzéke, mint egykor Szent Istvánnal az ősi szokás és hit védelmében, most István törvényeit védve szállt vitába Kálmánnal. „Feleslegesnek vélték” a tarcali zsinatot s „balgatagul azt állíták, hogy inkább a jámbor elődök rendelkezései mellett kell megmaradni.” „Pedig hiábavaló és balgatag volt az ő vélekedésük, mert ki kételkednék benne, hogy mikor Szent István atyánk, az apostoli férfiú törvényt szerze népünknek s mikor egész népe barbár szokásokban sínylett, tudatlan volt és csak kényszerből lévén keresztény, rugdalódzott a szent vallás intő ösztökéje ellen, szükség volt a fenyíték erejére, hogy a hitetleneket megtérítse s a megtérteknek a bűnbánattal igazságot szolgáltasson. A mi galambszelídségű és minden erénnyel ékes nagykeresztény Kálmán királyunk azonban látván, hogy a felserdült hit immár a tökéletes istenfélés erejét megszerezte, bölcsen elgondolta, hogy a törvény békóin tágítson, mert méltatlannak tartá, hogy a hitnek immár önkéntes vitézeit, kiket a megismert igazság vallásától többé maga a halál sem tántoríthat el, a törvény bosszújától való rettegés gyötörje. S látván, hogy az ő koráig ránknehezedő polgárháborúk miatt az atyák hagyományai megromlottak, az ország tanácsa bomladoz, a királyi udvar tisztelete hanyatlik és félvén, hogy a békéhez nem szokott és otthon való ügyekhez vajmi keveset értő vitéz valami helyrehozhatatlan igaztalanságot művelhet, gyűlésbe hívta az ország előkelőit és szent emlékezetű István király törvényét az egész tanács meghallgatásával rendre átvizsgálta. Benne semmit el nem rontott, sőt inkább megjobbította azt, nem ugyan mint alapvető, hanem mint feljebbépítő, hogy a zsenge ültetés hulló eső harmatával megöntözve növekedjék az igazság által. Mert amaz buzgón őrködött, hogy a hitetlenek a törvényt át ne hágják, ez a hívőknek társaséletét tereli helyes irányba; az a hit fegyverébe öltöztette népét, emez a földi nagyravágyást köti meg az igazság kötelével; az Isten igéjének pallosával rettegtetett, ez az üdvösség sisakjával ékesít, noha mindkét királynak célja, hogy a bosszuló által kiszabott megérdemelt büntetés a kárhozat fiait eleméssze, a választottakat megnyugtassa.”

A törvények reviziójára és a százéves fejlődés során kialakult új jogviszonyok rendezésére valóban szükség volt s Kálmán e feladatot mesterien oldotta meg. A régiből csupán azt törülte, ami elavult, újat csak ott alkotott, ahol erre igazán szükség volt.

Büntetőjogi intézkedéseinek tendenciája a büntetések enyhítése és a magánharc kiküszöbölése. A lopás halálbüntetését eltörli s az értékhatárt felemelve, négylábú barom, húsz dénár vagy ennél nagyobb érték tolvaját szemevilágának elvesztésére ítéli. Tolvaj feleségét és fiait csak részesség esetén bünteti, tizenöt évnél fiatalabb gyermekeit ekkor is büntetlenül bocsátja el. László statáriális törvényei utat nyitottak az alaptalan vádaskodásnak. Kálmán a hamis vádaskodót, gyanúsítót tolvajként ítéli meg, a tévesen vádlót nehéz anyagi büntetéssel sujtja, a hamis tanukat arcukra égetett kereszt jegyével bélyegezteti meg. A longobard és frank törvényhozásban már a VII–VIII. században érvényesülő egyházi felfogás hatása alatt megtiltja az állattá változó, az emberek belsőjét emésztő boszorkányok üldözését; „strigák ellen semmi vizsgálat ne legyen, mert ilyenek nincsenek”. Szent István és László elvben ellene voltak a magánharcnak, de bizonyos esetekben – így a testi sértések és rontás esetében – utat engedtek a nemzetségi vérbosszújog érvényesülésének. Kálmán mindez ügyeket bíróság elé utalja. Apagyilkosság és hasonló súlyosabb gyilkossági esetek felett a püspök ítélt a kánonok és saját belátása szerint. Közönséges emberölés a főesperes és királyi bíró közös ítélőszéke elé került s ha közbenjárásukra a felek István törvénye értelmében kiegyeztek, az engesztelési díj tizede e bírákat illette. Az egyházi büntetés azonban kiengesztelődés esetén sem maradt el. A bűbájosokat és rontókat, házasságtörő és magzatelhajtó asszonyokat sem szolgáltatták ki többé a sértett fél bosszújának, hanem törvény elé viszik. A tolvajt fogó magánfelet, ki azt László törvénye szerint negyednapra köteles bírája elé állítani, eltiltják foglya kínvallatásától, keze szárasztásától és tűzzel égetésétől.

A magánharcok és bűnözések elharapódzásának főoka a törvénykezési szervezet hiányossága és avultsága volt. Szent István rendelkezései értelmében az udvari és várgazdaságok népeinek bírája az illetékes ispán – ott a nádorispán, itt a várispán – volt. Az egyház és papi személyek ügyei a püspök ítélőszéke elé tartoztak, kit az ispánok támogatnak bírói funkciójában. Az összes országlakosok fellebbezési fóruma s a nemzetségi szervezetben élő nemesek egyedüli bírája a törzsfők bírói hatáskörét átöröklő király volt, ki nemcsak udvarában, hanem – a régi frank királyokhoz hasonlóan – országában utazgatva, vidéken is gyakran ült törvényt. Mivel a király mindenüvé nem tudott eljutni, viszont odahaza sem volt mindig feltalálható, Fehérvárott évente egyszer, Nagyasszony-napján általános törvénynapot tartott, mikor is az ország minden lakói elébejárulhattak panaszaikkal. A király távollétében az ő pecsétjével és személye képviseletében a nádorispán ítélkezett. Később az ügyek elszaporodásával a király személyes bíráskodása helyébe fokozatosan a nádor kúriai bíráskodása lép. A király maga is ítélkezik, de az elébe hozott ügyek túlnyomó részében a király képében és helyettesítésében a nádor ítél, de csak az udvarban, illetőleg vidéken a király jelenlétében. Odahaza a hatósága alá rendelt udvarnokokon kívül még csupán az ítéletért önként elébejárulók ügyeiben bíráskodhatott.

Szent László a kúriai bíráskodás állandóságát biztosítandó, az udvarból távozó nádort helyettes állítására kötelezte, ki tőle a király pecsétjét átvette és távolléte idején a király képében ítélkezett. E nádorhelyettes funkciójából alakult ki később az udvarispáni hivatal, majd az országbíró méltósága. De a királyi kúria ítélőszéke nehezen volt megközelíthető. A nép nagy része s különösen az ispáni joghatóság alatt élő vitézek, vendégek és alsóbb népelemek ritkán vagy sohasem jutottak abba a helyzetbe, hogy a király vagy a nádor őket meghallgassa. Sok vidéken évekig sem fordult meg az uralkodó, Fehérvárra pedig szegénységük, az út nehézsége s a hatalmaskodó ispánoktól támasztott akadályok miatt nem igen juthattak el. A királyi személyes ítélőszéket a nagy számban jelentkező peres felek ügyei túlterhelték s lehetetlené tették az alapos és gondos elbírálását. László ezért vidékre királyi bírákat, a köznép nyelvén billogosokat rendelt. Hatáskörük kiterjedt volt, idéző pecsétjüket – a billogot – az egyházi személyek, ispánok és az allodiális nemesség kivételével bárkinek elküldhették de a gyakorlatban ez a hatáskör illuzóriussá lett. A hatalmasabb, előkelőbb királyi főtisztek és hűbéresek megvetették a karhatalommal nem rendelkező „megyei bírákat”, vonakodtak elébük járulni. Működésük sikere a karhatalom felett rendelkező ispánok jóakaratától függött s ők maguk is függő helyzetbe kerültek ezekkel szemben. Nagy nehézségeket okozott az egyházi és világi személyek közt támadt peres ügyek elintézése is, mert amazok minden világi bíró hatósága alól mentesítve voltak, ezek pedig vonakodtak az ily ügyekben elfogultnak vélt egyházi ítélőszékhez fordulni.

Kálmán e tarthatatlan álapotokon gyökeres reformmal segített. A tarcali zsinat a megyei bírák, billogosok törvénykezési hatáskörét a kisebb királyi ministerek, vagyis a szegényebb adománybirtokosok, várkatonák és alsóbb népelemek ügyeire korlátozta. A nagyobb ministerek, előkelőbb adománybirtokosok és főbb tisztek ügyeiben már az ispán ítélt a bíróval, az ispán és saját népe pörében a szomszédos ispán. A király országrészében lévő vármegyék ispánjainak és bíráinak joghatóságát az ott tartózkodó hercegi, a herceg országrészében az ott tartózkodó királyi tisztviselőkre és hűbéresekre is kifejezetten kiterjesztették. Ez intézkedésekkel a várispán törvénykezési hatósága a vár körzetében lakó, de várkötelékbe nem tartozó királyi hűbéresekre: az adománybirtokosokra és telepesekre is kiterjesztetett. Az allodiális nemesség azonban továbbra is mentes volt az ispán hatósága alól s a papi személyek bírája a püspök, illetőleg az őt helyettesítő főesperesek maradtak. Az egyházi és világi személyek közt felmerült ügyeket azonban a püspök és ispán közös ítélőszéke elé utalták.

A vármegyei bíróság és a királyi ítélőszék közé Kálmán új, másodfokú törvénykezési fórumot iktatott, az egyházmegyei törvénylátó zsinatot. Minden püspök évente kétszer zsinatra tartozott hívni egyházmegyéje főespereseit, ispánjait és más főbb tisztviselőit. Ez a zsinat ítélkezett azután a különböző hatóság alá tartozó személyek, így egyháziak és világiak közt felmerült ügyekben, alábbvaló bírák elé nem állítható főpapok és urak – apátok, ispánok, megyei bírák, udvari papok, nagyobb adománybirtokosok – pereiben és fellebbezés esetén minden más perben is. A zsinati törvényhozás mintájára, illetőleg annak kiegészítéseképen létesített új törvénykezési szervezetben igen nagy szerep jutott a püspököknek s általában a papságnak. Ebben is, mint sok egyébben, az egyház befolyásának és tekintélyének folytonos növekedése jut kifejezésre.

A zsinati törvénykezés életbeléptetése óta minden országlakosnak módjában volt peres ügyét és saját bírája, ispánja ellen támasztott panaszát elfogulatlan bíróság elé vinnie s a törvény külön is lelkére kötötte a püspököknek és ispánoknak, hogy „vigyázó gonddal és nagy buzgósággal” mérlegeljék az igazságot, „nehogy gyűlölségből elkárhoztassák az ártatlant és kedvezésből pártját fogják a bűnösnek”.


A Hartvik-legenda XII. századi Pesti Kódexének első lapja.
Hartvik püspök Szent István-legendájának első lapja az úgynevezett „Pesti Kódex” 82. leveléről. Hartvik püspöknek Kálmán királyhoz intézett ajánló sorait tartalmazza. A XII. századi hártyakódexet József nádor kérésére Frankfurt városa ajándékozta a Magyar Nemzeti Múzeumnak.

A törvénylátó zsinatok tehermentesítették a királyi ítélőszéket, de az országlakosoknak továbbra is módjukban volt odafordulni igazságért. A fehérvári törvénynapokat – most már Szent István-napján – a király továbbra is megtartotta s az országban utazva vidéken is ült törvényszéket, de maga csak kivételesen fontos ügyekben ítélkezett. A nádort is mentesítették az apró-cseprő ügyek elbírálásától. Az utazó király elé járuló peres felek ügyeiben a király kíséretéhez csatlakozó két megyei bíró ítélkezett; csupán az ő ítéletükkel szemben támasztott panaszok és fellebbezések kerültek a király képében s gyakran az ő jelenlétében ítélkező nádorispán elé. Az udvari törvényszéken, a kúrián ez a fejlődés néhány évtizeddel később, az udvarispánság kialakulásával következett be.

Az igazságszolgáltatás tisztaságának biztosítása végett csak vagyonos és szavahihető emberek tanuságát fogadták el, a bizonyítási eljárásban nagy szerepet játszó tüzesvas és forróvízpróbák tartását a püspöki és káptalani egyházakra korlátozták s a bírósági poroszlók megbízhatóságáról is gondoskodtak. A poroszló – pristaldus – bírósági segédtisztviselő volt; feladata az idézés, az ítélet szabályszerű végrehajtásának ellenőrzése és tanusítása s a törvénykezési eljárás minden fázisában előforduló segédszolgálat.

A büntetőtörvények reviziója és az igazságszolgáltatás reformja mellett Kálmán törvényhozását a királyi vagyon és jövedelem biztosítását célzó gazdasági és pénzügyi intézkedések jellemzik.

„Mivel a királyi udvar ereje annál kisebb lesz, mennél inkább megfogyatkozik a szükségesekben”, a királyi javak mértéktelen adományozását, azok lényeges megcsorbítását már Szent István is tiltotta, midőn elrendelte, hogy „e javak épségben maradjanak, azokból senki semmit el ne ragadjon és maga számára kedvezést keresni ne merészeljen”. Péter emiatt került összeütközésbe az egyházaknak bőkezűen adományozó Gizellával. Kálmán az összes adományok revizióját szükségesnek tartotta. A magánurak, egyházak és kolostorok részére jogos mértéken túl adományozott királyi halászóhelyeket – „tanyákat” – Szent István adományainak kivételével mind visszavette; csak annyit hagyva meg a kolostoroknak, amennyi a szerzetesek mindennapi élésére szükséges. István királynak az egyházak és kolostorok számára tett birtokadományait törvényes védelem alá helyezte s a későbbi királyok adományait – a földét, erdőt, szőlőt, házat – is meghagyta az adományosok birtokában, de szabatosan megállapította az adománybirtok jogi természetét.

Szent István adományait – a szabad rendelkezést biztosító törvényéhez alkalmazkodva – ágról-ágra öröklődő, tehát a nemesi szállásbirtokokkal egyenrangú nemzetségi birtoknak ismerte el. A pénzen szerzett birtok felett Szent István szellemében szabad rendelkezési jogot adott a tulajdonosnak s örököseit csupán igazuk bizonyítására kötelezte. A későbbi királyok adományainak öröklését azonban az adományos fiaira, testvéreire s ezek egyenesági férfileszármazóira korlátozta. Ily utódok hiányában a birtok a királyi hűbérúrra szállt vissza. Kálmán törvénye ezek szerint háromféle nemesi birtokot különböztetett meg: a nemzetségben ágról-ágra öröklődő allodiális szállásbirtokot, a tulajdonos szabad rendelkezése alá tartozó szerzett birtokot és csupán egyeneságon öröklődő hűbéri adománybirtokot.

Az adománybirtok hűbéri természetének törvényes megállapítására nagy szükség volt, mert az adományosok már nemzetségi szállásbirtokként kezdtek hűbérbirtokukkal rendelkezni s az adománybirtokot terhelő katonai kötelezettségektől is szabadulni igyekeztek. Ezért a tarcali zsinat az öröklés szabályozásával kapcsolatban törvényesen kötelezte a „saját”, de természetesen adományként élvezett birtokukról száz pénz – mai értékben mintegy 1440 aranykorona[6] – évi földbérjövedelemmel rendelkező ispánokat egy páncélos vitéz, a negyven pénz – mintegy 576 aranykorona – jövedelemmel rendelkezőket egy könnyű fegyverzetű vitéz hadbaállítására. Ennél kisebb jövedelmű adománybirtokosok katonát nem állítottak, csupán személyes hadbaszállásra voltak kötelezve. A várkatonák személyes hadi kötelezettségét illetően Kálmán elrendelte, hogy még a várszolgálattól felmentett s valamely ispán vagy királyi hűbéres személyes szolgálatára rendelt várkatona is hadbaszálljon s ha nem teszi, álljon ismét a vár szolgálatára, a szökevény várkatonát pedig senki szolgálatába fogadni ne merje. A hadbaszállás alól csak más katonai természetű szolgálat mentesített. Így a végekről háború hírére követként a királyi udvarba küldött várkatona útja egy hadjáratban való részvételnek számíttatott.

Az adománybirtokosok hűbéri természetű katonai kötelezettségeihez hasonlóan az alsóbb népelemek pénzbeli és természetbeli kötelezettségeit is szabályozták. A szabad telepesek, szláv és egyéb vendégek s általában az összes nem katonáskodó közrendű szabad emberek és szabadosok akár a királyi várak, akár mások földjén éltek, nyolc dénár – mintegy 120 aranykorona – évi fejadót, helyesebben illetéket fizettek a királynak ,,szabadságukért”, szabad állapotuknak közhatalmi védelméért. A király hadbautazása alkalmával lovat, szekeret kiállító és zsoldos szolgálatot, vagyis katonai segédszolgálatot teljesítő szabadokat Kálmán mentesítette az adó félösszege alól. Ezektől csupán négy dénárt szedetett, de a várkatonák által felszabadított és a várba hetes katonai szolgálatra berendelt várnépet továbbra is a teljes nyolc dénár megfizetésére kötelezte. A „szabaddénár” vagy szabadok dénárja az első – kezdetben illetékjellegű – állami egyenesadó, amit egy társadalmi réteg, tekintet nélkül magánjogi hovátartozására, a közhatalomnak fizetett. A dénáradó beszedése az ispánoknak és a várnép századosainak kötelessége volt. Kálmán törvénye rendes adólajstrom vezetését rendelte el s a beszállítás határnapját Szent Mihály-napjára tűzte ki. Az adónak – mint a vámnak és az összes várjövedelmeknek is – egyharmada az ispánt, tizede a püspököket illette, de az ispáni harmadot csak a beszállítás után Esztergomban fizették ki.

A vár földjén élő közszabadok és telepesek a fejadón kívül földbérrel is tartoztak a királynak s ezt vagy munkával rótták le, vagy a „munkáért” váltságul fizetett dénárokkal. Munkakötelezettségük a várszolgák felekötelezettségének mértékéig terjedt; váltsága újabb nyolc dénár volt. Ebből a nyolcdénáros munkaváltságból fejlődött ki a telepesek és adózó szabadok későbbi földbére, a census vagy terragium. Az alsóbbrendű szabadok adója és munkaváltsága ezidőben már tekintélyes jövedelmet hozott s ennek gyarapítása végett rendelte el Kálmán, hogy a földjükröl kiűzött szabad telepesek oda visszaköltöztessenek. A bevándorlókat is szívesen látta, de gátat vetett a saját hazájukból gyanús körülmények közt menekülő kétes elemek beözönlésének. Az idegen földről jövő telepeseket kezes állítására kötelezte.

A telepes vendégek közt sok volt az izmaelita, vagyis bolgár, kazár, besenyő és arab nemzetiségű muszulmán, magyarosan: böszörmény. A régebben bevándoroltak már keresztény hitre tértek és szépen magyarosodtak, de egy részük, különösen az újonnan bevándorolt elem, ragaszkodott hitéhez s egész falvakra rúgó telepein saját szokásai szerint élt. A mohamedán hitre visszatért izmaelita kereskedőket már László áttelepítette keresztény magyar falvakba. Kálmán általánosította ezt az intézkedést. Nagy Károlynak a szászokkal szemben jól bevált módszerét alkalmazva, kötelezővé tette a megkeresztelkedést s az izmaelita falvak népének felét keresztény magyar falvakba telepítve át, helyükbe magyarokat hozott és az izmaelitákat az egymásközti házasodástól eltiltotta. Célja ez értékes keleti, részben a magyarral rokon népelemnek teljes beolvasztása volt.

A zsidókkal szemben egészen más politikát követett. A zsidókat Európa keresztény népei nem tartották megbízható és kívánatos elemnek. Az egyház szigorúan tiltotta erőszakos térítésüket, a nép kerülte a velük való érintkezést, ők maguk szigorú elzárkózottságban éltek saját törvényeik uralma alatt. A vallásban gyökerező ösztönszerű ellenszenv a szentföldi probléma előtérbe nyomulása és a népet gazdaságilag kizsákmányoló zsidó kereskedelem elhatalmasodása következtében elkeseredett gyűlöletté fokozódott. Az eszközeikben nem nagyon válogatós zsidók kölcsönüzletei a vagyonos úri osztályt, az árakat felhajtó kereskedésük és különösen egész Európát és Ázsiát behálózó rabszolgakereskedelmük a köznépet is ellenségükké tette s a XI. század végén a gyűlölet Németországban, Csehországban és másutt is nyilt üldözésekben robbant ki. Magyarországon ezidőben még sokkal kevesebb zsidó lakott, semhogy ily üldözésre kerülhetett volna a sor, de hamarosan szükségessé vált a zsidókérdés rendezése. A nyugatról menekülő zsidók Kelet türelmesebb népeinél kerestek menedéket. Magyar földre is egész rajok jöttek az 1098. évi csehországi üldözés idején. Kálmán befogadta és szigorú ellenőrzés mellett megtűrte őket, de beolvasztásukra nem gondolt. Keresztény lányok nőülvételét és keresztény szolgák tartását már László megtiltotta a zsidóknak. Kálmán a földbirtok szerzését megengedte nekik, ha módjuk volt rá, de gazdaságukban csak külföldön vásárolt pogány szolgák munkáltatását tűrte és kifejezetten megtiltotta nemcsak keresztény szolgák, hanem fizetett cselédek tartását is. A zsidók kizárólagos lakóhelyéül a püspöki városokat jelölte ki, hol állandóan törvényes bírájuk, a püspök, szeme előtt voltak. A rabszolgakereskedés megakadályozása végett a zsidókat szigorúan eltiltotta bármily nemzetiségű keresztény szolgák vásárlásától és eladásától s a magyar és Magyarországon született idegen nemzetiségű szolgák külföldrevitelétől. E tilalom nagyon indokolt volt, hiszen Jákob fia Ábrahám afrikai zsidó rabszolgakereskedő már 965-ben találkozott a prágai vásáron magyar földről rabszolgákat hozó zsidókkal. A zsidó kereskedelem elhatalmasodása ellen már I. Béla és Szent László is védekeztek a vásárnak szombati napra helyezése s a vasárnap kalmárkodók büntetése által. Kálmán kétszeres vásárvámot rótt a hivatásos kereskedőkre és külön törvényben[7] szabályozta, szigorú formaságokhoz kötötte a zsidók kereskedését és kölcsönüzleteit. Keresztény és zsidó üzletkötését csak keresztény és zsidó tanuk jelenlétében, zálog vétele és pecsétes oklevél kiállítása mellett engedélyezte és súlyos büntetést szabott az orgazdaságra.

A katonáskodó és adózó szabad népelemek után a királyi birtokon élő szolgák és szabadosok jogviszonyainak rendezésére került a sor, de ez már nem a törvényhozás, hanem külön úrbéri összeírás keretében történt. A várak népét – Szent László törvényéből tudjuk – már I. Endre és Béla herceg korában összeírták. A XI. század végén a királyi népek új összeírása és kötelezettségeinek pontos megállapítása nemcsak a vagyonállag és a jövedelem számbavétele, hanem biztosítása végett is szükségessé vált. A királyság megalapítása óta eltelt században a gazdasági viszonyok lényegesen átalakultak. A honfoglaló magyarok részben már földművelő, de túlnyomóan állattenyésztő gazdaságát fokról-fokra az állattenyésztéssel is foglalkozó földművesgazdaság váltotta fel. Az ország területén talált szláv szolgák és nyugati foglyok ivadékainak elszaporodásával s az állandó nyugati bevándorlással a földműves elem száma gyarapodott. A magyarok közül is mind többen térnek át a földművelésre. A zavaros időkben elszegényedett és királyi szolgálatba állt hűbéres vitézek, serviensek a maguk két-három ekeföldes birtokán, kevés szolgájukkal csak földművesgazdálkodást folytathattak. A nagybirtokú adományosokat és foglaló nemeseket viszont a királyi és egyházi birtokon elért gazdasági eredmények csábították a föld műveltetésére.

A földművelés térhódításával természetszerűen megindult az állandó megtelepedés folyamata, de a magyarok még ragaszkodtak ősi nomád települési szokásaikhoz s a falvak népe nomád földközösség keretében művelte földjét. A csekély népesség miatt bőven rendelkezésre álló földből évről-évre más és más területeket vettek művelés alá s az éppen művelés alá vett nagyobb földterületet a falu népe évről-évre nyílhúzással sorsolta ki s osztotta fel. A falvak népe sátraival az állandó téli szállás mellett emelt templomtól nem egyszer napi járóföldre vagy még messzebb eső részekre szállt ki s ha ott megfelelőbb, termékenyebb földre talált, sokszor vissza sem tért; a közelben ütötte fel téli szállását is. László és Kálmán korában törvényes intézkedéssel kellett a falvakat a templomhoz való visszatérésre kényszeríteni. Ez a nomád földközösségi rendszer, ami egyébként nem valami kommunisztikus gazdálkodási közösség volt, hanem egy népcsoportnak más-más vidékre vándorló községi együttélése, nem vezetett nagyobb bajokra, amíg föld bővében volt s amíg egy falu lakosai azonos jogviszonyok közt élő emberek, egy nemzetség tagjai és szolgái vagy egy földesúr népei voltak. De később nagy bonyodalmak keletkeztek. A királyi adományozások következtében gyakran előfordult, hogy egyazon faluközösségben élő népnek egy csoportja a király földesúri hatósága alatt maradt, mások egy vagy több adománybirtokos tulajdonába, illetőleg hatósága alá kerültek. Megtörtént, hogy új földre, más vidékre kiszálló falvak ott más falvak népével találkoztak és a kiszemelt földhöz ragaszkodva, közösen ejtették meg a nyílhúzást s összeszokva egy faluvá egyesültek. A XI. századból alig egy-két oklevél jutott korunkra, de ezekből is megállapítható, hogy a falvak nagy részében különféle jogviszonyok közt, más és más földesúr hatósága alatt álló népek éltek nomád földközösségben. Szent István kilenc falut adományozott minden népével és földjével a veszprémvölgyi apácakolostornak. Száz évvel később, mikor Kálmán ez adományt megerősítette, már csak öt volt a kolostor kizárólagos tulajdonában. A többi négynek földjét, erdejét a kolostor már másokkal közösen birtokolta s népei azok népeivel közösen művelték. Sarlóson a pécsi püspök, Padragon egy világi földesúr, Szárberényen és Gerencséren más birtokosok népei osztoztak az apácák szolgáival. Paloznakon a kolostornak már Szent István is csak egy szőlőművest adott s ugyanott a bakonybéli apátságnak és Gödénynek, majd az ő adományából a veszprémi káptalannak is laktak szolgái. Faddon a tihanyi apátság, a veszprémi püspök és a királyné szolgái éltek együtt. Ily viszonyok mellett megesett, hogy a faluban legtöbb emberrel rendelkező hatalmasabb birtokos osztatlan birtoklásra törekedve, a másiknak szolgáját, szabadosát vagy telepesét saját földesúri hatósága alá vetette vagy kiűzte, ami későbbi királyainknak, de már Kálmán törvényhozásának is sok gondot okozott. Viszont az is előfordult, hogy a birtokos népe közé telepedett szabademberek vonakodtak az ő földesúri hatóságát elismerni és neki tartozó kötelezettségeiket teljesíteni. Egyházi birtokon néha az apátok, szerzetesek maguk segítették elő saját rokonaik ilyetén törekvéseit. Ez ellen védekezik Kálmán, midőn a veszprémvölgyi kolostor részére 1109-ben kiadott oklevelében megtiltja, hogy bárki a kolostor osztatlanul bírt falvaiba telepedjék az apátnő engedelme nélkül és elrendeli, hogy „akik nem akarnak a szent monostor fennhatósága alatt élni, a fejedelemasszony és a nővérek rendelete nélkül is űzessenek ki lakóhelyükről.” A XII. és XIII. század fordulóján a váradi tüzesvaspróbalajstrom és a XIII. századi oklevelek az esetek százait sorolják fel, midőn földesúri népek addigi jogviszonyaiktól szabadulni és kedvezőbb kondiciójú népek közé jutni igyekeznek.

A birtokviszonyoknak ez a bizonytalansága tette szükségessé a földesúri népek összeírását és kötelezettségeik megállapítását, ami bevezető lépése volt a földbirtok száz év multán bekövetkezett területi kialakulásának. Az egyházak részére adott adománylevelek és birtokösszeírások – az első ily összeírás Pannonhalma számára Szent László korában készült – még csak általános keretek közt mozognak. Felsorolják az illető egyház falvainak nevét és különböző kategóriába tartozó népeinek számát. A részletező összeírásra s az egyesek és csoportok kötelezettségeinek szabatos megállapítására csak a XII. század közepe óta gondolnak. A mintája e későbbi összeírásoknak a királyi népek Kálmán korában készült új összeírása volt. Kézai Simon mestertől, IV. László király jegyzőjétől, tudjuk, hogy Kálmán megállapította az udvar és várak szolgálatára rendelt udvarnokok, várszolgák s a többi szolga és szabados népség jogviszonyait, az egyes személyek, családok és csoportok szolgálati kötelezettségeit, melyek alapján a korábban egységesen szolgának, ministerialisnak, udvarnoknak, várnépnek nevezett osztály szántó-vetők vagy udvarnokok, vincellérek, pásztorok, kanászok, lovászok, gulyások, lovas szolgák vagy szekeresek, hírnökök, tárnokok vagy kamarások, étekhordók, sütők, tímárok, ácsok, ötvösök és más ily szolgáló népek csoportjaira tagolódott. E szolgák és szabadosok foglalkozása a földművelés és pásztorkodás volt, de a földesúrral szemben az elnevezésükben kifejezett különféle természetű és változatos szolgálatokra, illetőleg szolgáltatásokra voltak kötelezve. A királyi népek összeírását – egykorú szokás szerint – az udvari és várgazdaságokat megszervező Szent István király életrajza vezette be, amint a váradi és zágrábi egyházak középkori jogszabályainak élére is egy-egy rövid történeti művet, a váradi és zágrábi alapítást is elbeszélő krónikát illesztettek. A bevezetésül írt életrajzról nevezték később a fehérvári káptalanban őrzött s onnét I. Károly korában Visegrádra vitt összeírást „Szent István király legendájá”-nak.

Az összeírást bevezető mű Hartvik püspöknek Kálmán megbízásából írt új István-legendája volt. A királyt – úgy látszik – nem elégítette ki a két legendából egyesített, de szerves egészet nem alkotó, zavarossá lett életirat s nem elégítette ki a Gesta Ungarorum sem, melynek írója igen röviden végzett Szent Istvánnal. Annak kedvelt hősei Álmos fejedelem, a kalandozó vezérek és Béla; királyeszménye Szent László – a kegyes és hős király – volt. Kálmán nem Lászlót, hanem Szent Istvánt tartotta a keresztény király eszményének, őt igyekezett követni s őt akarta utódai elé is mintaképül állítani. Ezért egyik püspökét, Hartvikot, új mű írásával bízta meg.

Hartvik a királyhoz intézett ajánlósorok után egyszerűen lemásolta a Nagyobb legendát, de szövegébe beiktatta a Kisebb legenda önálló részleteit és saját új adatait. Bár forrásai szövegét szószerint másolta, itt-ott kritikát is gyakorolt. István koronázását a Nagyobb legenda tévedését javítva, Géza halálától az ötödik év helyett helyesen negyedikre, halálának a Nagyobb legendából hiányzó napját – a Kisebb legendát és az Altaichi Évkönyveket követve – augusztus 15-re teszi. Vászolyék királygyilkos merényletét a Kisebb legenda nyomán írja le, de a cinkosok megvakításáról és kezük levágatásáról – udvari érdekből – nem szól, csupán „méltó büntetést” emleget. Megbotránkozik a Nagyobb legenda írójának tudatlanságán, ki Ascherik kalocsai érseket Esztergom első főpapjának és mind a tíz egyházmegye metropolitájának mondja, de elbeszélését kereken kétségbevonni nem meri, noha úgy tudja, hogy Esztergom érseke István korában Sebestyén, majd Anasztáz volt s hogy Ascherik mint kalocsai érsek halt meg. Ezért a hibát újjal tetézve, Ascherikot az esztergomi érsekséget 1006-tól 1026-ig egyfolytában kormányzó Anasztázzal azonosítja s a kalocsai püspöki székről esztergomi érsekké emeltetését regényes elbeszélés keretében Sebestyén háromévi csodálatos vakságával hozza kapcsolatba, melynek gyógyulta után érsekként tért volna vissza Kalocsára. A kalocsai érsekség alapítását ily legendásan magyarázó elbeszélésén és néhány jelentéktelen megjegyzésen kívül saját betoldása Szent István anyjának viziója, ami nem egyéb az Álmos-monda keresztény változatánál, Szent István – Kálmán király papos életére emlékeztető – szüntelen buzgólkodásának leírása, a fehérvári káptalan kiváltságainak közvetlen tudomáson alapuló felsorolása és Ascherik koronakérő küldetésének a királyi család hagyományain s a római székkel éppen Kálmán idejében nagy készültséggel folytatott tárgyalások anyagán alapuló elbeszélése. Hartvik műve még Szent István halálának, a holta után támadt csodáknak és szentté avattatásának bő története. Önállóság, jólértesültség és írói készség tekintetében Hartvik messze mögötte maradt a korábbi életíróknak és Szent László gestaíró káplánjának. Kompilációja mégis jobb sorsra jutott azok önálló és jól megírt műveinél. A Gestát későbbi korok történetírói újra meg újra átírták, kibővítették és megcsonkították s ma is csak későbbi írók átírásaiból, töredékesen ismerjük. Szent István két régebbi életirata a XVIII. század végén került elő külföldi kolostori könyvtárak homályából, hol legfeljebb egy-két buzgó szerzetes olvasgatta. Hartvik legendája századokon át hivatalos tekintélyt élvezett s hitelét, autenticitását királyi és pápai elismerés szava erősítette. A szentszék már a XII. század közepén Hartvik tekintélye alapján erősíti meg a fehérvári egyház régi jogait, s később is sokszor hivatkoznak reá a pannonhalmi, fehérvári és más egyházak pereiben.

*

A történeti fejlődés különféle természeti és művelődési – gazdasági, társadalmi, politikai, szellemi – tényezők összeműködésének, egyéni és tömegtörekvések küzdelmének s valamennyiük egymásrahatásának eredője. A legerősebb egyéniségek is alá vannak vetve az addigi fejlődésben és koruk közfelfogásában gyökerező külső körülmények irányító hatásának. Nagy tévedés volna ezért az emberiség és a nemzetek sorsának kizárólagos irányítását – régi történetírók módjára – történeti hősök, kiváló uralkodók, hadvezérek és politikusok személyes elhatározásának tulajdonítanunk. A történet tényei mégis határozottan ellentmondanak a fejlődés teljes törvényszerűségét hirdető, az egyének irányító szerepét kereken megtagadó elméleteknek. A fejlődés irányításában a természeti és művelődési tényezők mellett a nagy történeti egyéniségeknek is van szerepe. A fejlődés ütemét nem egyszer gyorsítja, menetét nem egyszer tereli új irányba a kor eszméit, törekvéseit megértő és átérző, a korszerű fejlődés követelményeit felismerő s azoknak néha a közfelfogással szemben is érvénytszerző uralkodóegyéniségeknek személyes akarata. Hatalomrakapott, de vele élni nem tudó vagy helytelenül élő uralkodók és államférfiak viszont nem egyszer terelték a fejlődést rossz irányba, nem egyszer nyitottak útat bölcs kormányzás mellett könnyen elhárítható veszedelmeknek. A nemzet és az emberiség sorsa, történeti fejlődése szempontjából épp ezért nem közömbös, hogy válságos időkben, ellentétes irányok és áramlatok küzdelmében kinek kezében van a hatalom, kinek jut aktív szerep az események irányításában.

A magyar nemzetnek nagy szerencséje volt, hogy történeti élete sorsdöntő óráit uralomra termett nagy egyéniségek vezetése alatt élte át. A X. és XI. század fordulóján bekövetkezett nagy változás alapfeltételei adva voltak a X. századi fejlődésben. Az ellentétes irányok és felfogások – Kelet és Nyugat, pogányság és kereszténység, görög és latin egyház, központi hatalom és törzsi partikularizmus – fejlődésirányító küzdelmét mégis Géza erős akarata, Szent István energikus harckészséggel párosult békeszándéka és bámulatos szervezőtehetsége döntötte el. A fejlődést az ő személyes elhatározásuk terelte a nép nagy tömegeitől, sőt akkor még a nemzet vezetőitől is idegen irányba. Alapvető és irányító munkásságuk nélkül a nemzet könnyen más irányba terelődhetett volna s aligha tud megküzdeni az ősi szervezetben rejlő centrifugális erővel és az ellene támadt idegen hatalmakkal. Hozzájuk hasonló gondviselésszerű egyéniségek Szent László és Kálmán. Négy évtized véres küzdelmei és pusztító harcai után az ő bölcs és körültekintő uralmuk hozta meg a békét, a rendet, a közbiztonságot és a királyi hatalom tekintélyét.

Mindketten egyaránt kiváló uralkodók, egy szellem képviselői, egy felfogás harcosai, egy kultúra hordozói voltak s mindketten át voltak hatva koruk uralkodó eszmei törekvéseitől. Mindketten örökölték az Árpád-házat jellemző kormányzókészséget, politikai és katonai tehetséget, legkiválóbb elődeik uralkodóképességeit. László többet örökölt a harcos ősök katonai erényeiből és anyja családjának benső hitéből, Kálmánnak nagyobb osztályrész jutott a békefejedelmek alkotóerejéből és diplomáciai érzékéből. Lászlóban több a konzerváló, Kálmánban az újító hajlam. László kiegészítette István törvényhozását, pótolta a gyakorlatban nehézséget okozó hiányait, érvényt szerzett a törvényes rend követelményeinek, befejezte István egyház- és államszervező munkáját. Kálmán tovább épített és tudatosan újított; alapul vette elődei rendelkezéseit, de azokat saját kora felfogásának és szükségletének megfelelően módosította, újakkal helyettesítette. László Szent István hagyományait híven őrző apjára, Bélára és a régi harcok legendás vezéreire emlékeztet, Kálmán szinte mása Istvánnak. László egy árnyalattal magyarabb, Kálmán jobban megértette Nyugat eszméit. Az a szív és érzelmek, a hősi fellobbanások embere, ez csupa ész és számítás. Azt nemes lelki tulajdonságai és benső vallásossága, ezt magas műveltsége és egyházias gondolkodása emelte a kortársak színvonalát messze meghaladó magaslatra. A nép amazt szerette és csodálta, ezt tisztelte és félte. Lászlót kegyessége és lovagi erényei a keresztény magyarság eszményi hősévé avatták, Kálmánban a magyar tudás testesült meg. Kettejük sokban különböző egyénisége és munkássága szerencsésen egészítette ki egymást és a legszerencsésebb időpontban lett a nemzet történeti fejlődésének irányító tényezőjévé, mikor az ő tehetségükre, energiájukra és szervezőképességükre volt szükség az egészséges fejlődés biztosítékának megszerzéséhez. Rendkívüli képességeiknek köszönhető, hogy az ország politikai és területi egységének kiépítésével és bölcs törvényhozásukkal európai értelemben is számottevő hatalmi tényezővé avatták s – egy kiváló osztrák tudós megállapítása szerint – „a kornak tán legrendezettebb államává” fejlesztették a magyar királyságot.


[1] A bizánci arany tiszta fémértéke 14.43 aranykorona volt, Szent István 30 dénárja, vagyis 60 obolusa tehát 14.17 aranykorona értékű ezüsttartalmával teljes értékben forgott. I. Béla 40 dénárja vagy 80 obolusa ezzel szemben már csak 12.64 aranykorona értékű színezüstöt tartalmazott – ugyanannyit, mint István közvetlen utódainak 60 obolusa – s így valódi fémértékénél kb. 15 %-kal mgasabb névértékkel volt felruházva.

[2] A Corpus Jurisban Szent László II. decretuma.

[3] A Corpus Jurisban Szent László III. decretuma, továbbá az I. decretum 41. és 42. szakasza. E két szakasz nyilvánvalóan a III. decretum 15., 25., 26. szakaszaival függ össze és semmiképen sem tartozhat az egyházi természetű I. decretumhoz.

[4] A Corpus Jurisban László I. decretumának 1–40. szakasza.

[5] A Corpus Jurisban Kálmán I. decretuma.

[6] Kálmán korában a pensát még a bizánci arannyal vehetjük egyértékűnek s ekkor 1450, ha Kálmán denárai alapján számítunk 600 aranykoronát kapunk.

[7] A Corpus Jurisban Kálmán II. decretumának 1–4. szakasza.