TATÁRVESZEDELEM. OSZTRÁK ÉS CSEH HÁBORÚK.

A XIII. századi magyarországi tatárhadjárat megítélésében irodalmunk ugyanazon az úton jár, mint a németek a X. századi magyar hadjáratok történeti méltatásában. A tatároknak rendszerint csak borzalmas pusztításai és háborús kegyetlenkedése ragadják meg a támadásuktól sujtott Magyarország történetíróinak figyelmét s így nélkülöznünk kell a XIII. századi tatárhatalom szervezetének és világuralmi törekvéseinek tárgyilagos méltatását. Ezért láttam szükségesnek e hatalom kialakulásának, Dzsingisz-kán hódításainak, népe jellemének és életmódjának a megszabottnál részletesebb ismertetését. Mindezekre nézve ma is D’ohsson: Histoire des Mongols, depuis Tchinguiz-Khan. La Haye, 1834 és Wolff: Geschichte der Mongolen oder Tataren, Bresslau, 1872. c. műveiben találjuk a legkimerítőbb és legmegbízhatóbb tájékoztatást. V. ö. még Bourgeois: L’héritage de Gengis-Khan. (Études par les pères de la Comp. de Jésus. Tome 192.) és Stanley Lane Pole: On the History of the Mongols. János pap országára és a körülötte kialakult hagyományra vonatkozólag jó összefoglalást adott tanítványom Pálfy Ilona: A tatárok és XIII. századi Európa, 1928 c. doktori értekezésében. A nyugati hadjáratokra v. ö. Altunian: Die Mongolen und ihre Eroberungen. Berlin, 1912. A magyarországi hadjáratra és hazai előzményeire legfontosabb források Rogerius váradi kanonok, később spalatói érsek Carmen Miserabile-je és Tamás spalatói főesperes Historia Salonitana-jának Rogerius szóbeli értesítését is felhasználó jelentése. A részletek tekintetében becses adatokat találunk IV. Béla okleveleiben és leveleiben, valamint Matheus Parisiensis Cronica maiora című művében. Emellett sok más nyugati évkönyv és krónika, valamint a kínai források is szolgáltattak néhány adatot. Ez utóbbiakat Jankó János ismertette (A magyarországi tatárjárás és a kínai évkönyvek. Századok, 1890). A feldolgozások közül Pauler művének idevonatkozó fejezetén és jegyzetein kívül leginkább Strakosch-Grassmann (Der Einfall der Mongolen in Mitteleurope, 1893), Olchváry (A mohi csata. Századok, 1902), D'Ohsson és Wolf műveinek vettem hasznát. Wertner: IV. Béla király története, 1893 a tatárjárás részvevőire vonatkozó forrásadatok összegyüjtésével tett szolgálatot. Julián jelentésének legjobb kiadását Fejérpataky adta (A magyar honfoglalás kútfői), a második útról szóló jelentést ld. Wenzel: Árpádkori Új Okmánytár, VII. V. ö. Altaner: Die Dominikanermissionen des XIII. Jh. (Breslauer Studien. VII. 1924). Mátyás Flórián feltevése, mintha a tatárok Pannonhalmát is bevették és lerombolták volna, IV. Ince pápa oklevelének félreértett szövegén alapszik. A pápa itt a monostornak javai elvesztése miatt bekövetkezett anyagi tönkremeneteléről szólva a „destructum” szót használja. Ebből a monostor tényleges lerombolására az egykorú Rogerius hiteles értesítése ellenére semmiesetre sem következtethetünk. Sejbán-kán magyarországi királysága, amiről mostanában napilapjainkban is szó esett, legfeljebb annyi alappal bír, hogy Batu-kán végleges hódítás esetére őt szemelte ki a magyar tartomány fejedelméül. Tényleg azonban erre nem kerülhetett sor, mert a tatárok nyolchavi uralma idején maga Batu volt az itteni tatárseregek vezérlőfejedelme.

IV. Béla újjászervező munkáját a tatárjárás után rohamosan gyarapodó okleveles adatból tudjuk rekonstruálni. A reorganizáció elv szempontjait illetőleg különösen becses Béla adomány- és kiváltságleveleinek indokló része és mindenekfelett Bélának IV. Ince pápához intézett s a szövegben többször szószerint is idézett levele. Ennek az évjelzést nélkülöző oklevélnek keltét az eddigi véleményekkel szemben 1250 és 1253 helyett 1252-re tettem, mert csak így egyeztethető össze a tatár történetének vele összefüggő eseményeivel. A városalapításokra v. ö. Hóman: A magyar városok az Árpádok korában, 1908; a német telepítésre Kaindl: Geschichte der deutschen in den Karpathenländern, II. Gotha, 1907; a kún telepítésre Gyárfás id. m., betelepülésük időpontjának terminus post quemjét az 1246. évi osztrák háborúban való részvételük adja meg; az oláh telepítésről Húnfalvy id. m. s v. ö. III. Endre mellékelt oklevelét is. A zsidókról Kohn: A zsidók története 1884, Balog Szidi: A magyarországi zsidók kamaraszolgasága, 1907. Béla munkatársainak, a főméltóságviselők sorrendjének és működésük idejének megállapításában megint csak Karácsonyi és Szentpétery többször idézett alapvető munkái voltak a legbiztosabb vezérfonalak s hasznát vettem Wertner és Pór Antal számos részlettanulmányának is.

Frigyes osztrák hercegről lásd Ficker: Herzog Friedrich II. Innsbruck, 1884. Az osztrák és cseh háborúra becses forrásadatokat tartalmaznak az egykorú osztrák és cseh évkönyvek, köztük különösen az Annales Pragenses (Otokariani), a Historia Annorum 1264–1279, és az osztrák Rímes Krónika. A hadtörténeti események kronológiájára itt is Pauler megállapításait igazolják a források. Azt a feltevését azonban, mintha Otokár III. Henrik vagy Mánuel terveihez hasonló hódítási tervekkel foglalkozott volna, nem fogadhatom el. Otokár célja 1271-ben is legfeljebb valami területi engedmény kierőszakolása s a neki nem tetsző magyar kormányférfiak, illetőleg a kormányrendszer felcserélése lehetett. IV. Béla és V. István küzdelmének részleteit szépen tisztázta Huber: Die Streitigkeiten zwischen König Béla IV. und seinem Sohne Stefan. (Archiv f. ÖG. LXV. 1884.) A két király küzdelmének indítóokát kutatva, nem csatlakozhattam ahhoz az irodalmunkban eléggé meggyökeresedett felfogáshoz, mintha a küzdelem kezdeményezője a fia ellen felingerelt Béla lett volna. Az események és a következmények is a mellett szólanak, hogy a küzedelem István mértéktelen hatalomvágya miatt tört ki. Ez a körülmény természetesen nem akadályozhat bennünket V. István kiváló uralkodói kvalitásainak elismerésében. A bolgár ügyeket illetőleg v. ö. Szentpétery: Bolgárország IV. Béla királyi címében. (Klebelsberg-Emlékkönyv, 1925).