Az erdélyi-magyar államrendszer. A vallásügy.

Az új nemesi alkotmány és politikai gondolkozás.

A királyság és Erdély politikai fejlődésének párhuzamossága és ellentéte. A királyságbeli kormányzat. Az uralkodó személye: II. Mátyás, II. és III. Ferdinánd. – A nyugati abszolutizmus törekvései és eszközei; a Habsburg-abszolutizmus e korabeli kezdetleges volta; Khlesl elvei; Az abszolutisztikus hivatalszervezet alacsonyrendűsége. – A rendiség közjogi vivmányai. Királyválasztás és hitlevél. Pázmány Péter álláspontja, a nemesség politikai túlsúlya; A bécsi befolyás további érvényesülése; rendi kormány hiánya; Pénzügyek, hadügyek, visszafejlődés; Esterházy Miklós és Zrínyi Miklós nézetei a nemesi hanyatlásról.

A korábban egységes magyar élet már Erdély különválása óta két politikai szervezetben folyt, de e két magyar állam viszonya Bocskay István támadása és a bécsi béke óta lényegesen megváltozott. A XVI. század történetében megismertük az erdélyi fejedelemség belső gyöngeségét, benne egységes rendi szervezet hiányát, aminek következtében az erdélyi politika nádszálként hajlott, ingadozott a fejedelmek személyes akarata és elhatározásai szerint. A fejedelmek pedig maguk is minden alkalommal elismerték a magyar király felsőbbségét, s tudatában voltak, hogy fejedelemségük, hogy úgy mondjuk, szükségalakulat, melynek csak külső erőszak, a török hatalom ad létalapot. Ehhez képest erdélyi önállóság sem a politikai tényekben, sem a mögöttük rejlő gondolkodásban nem nyilvánult meg, s a XVI. század legnagyobb erdélyi államférfiai, Fráter György, Báthory István, Bocskay István életük feladatának Erdély egyesítését Magyarországgal, az erdélyi államiságnak ilyen vagy olyan formában megszüntetését tartották.

Ezt a politikai Hamupipőke-szerepet az új, 1604-beli Bocskay kezdeményezésére cseréli el Erdély a XVII. században. Igaz, Bocskay gondolata nem valósul meg azonnal, s a bécsi békekötésnél igényelt szerepet Erdély egyelőre nem tudja betölteni, de már nem messze az idő, mikor a fejedelemség trónszékében erős akaratú államférfiak, Bethlen Gábor és a két Rákóczi György sikerrel próbálják Bocskay elképzelt koncepcióját megvalósítani. Ő alattuk a régi magyar királyságnak kiszakadt része önálló életet él, önmagának, saját népességének felvirágoztatására, anélkül, hogy egy pillanatig is fölmerülne előtte a XVI. századi álom, a magyar királyságba leendő visszacsatlakozás. Ez az ifjabb magyar államalakulat csak most lesz, Bocskay elgondolásában, Bethlen és utódai állampolitikájától megvalósítva valóságos, öncélú állam, mely most már nemcsak éjszaki és nyugati hatalmakkal, de az anyaországgal is egyenrangúnak tartja magát. De ezen az egyenlőségi síkon mégis csak közelebb áll Magyarországhoz, mint bármily más országhoz vagy tartományhoz: összeköti vele az a kapocs, mely már hasonlóképen Bocskay Istvántól származik: az erdélyi fejedelemség hivatottnak érzi magát a királyságbeli alkotmányos viszonyokba mindannyiszor belenyúlni, ahányszor csak, nézete szerint, a magyarság érdekei megkívánják.

Míg tehát a XVI. században a diplomácia és hadvezetés nyugatról, a királyságból próbált Erdély viszonyaiba avatkozni és azt visszakapcsolni, addig most a keleti fél, az erdélyi fejedelmek folytatnak aktív, sőt aggresszív politikát Magyarországgal szemben, s ha eredeti törökbarát koncepciójuk nem is engedi nekik a két országnak saját jogaruk alatti egyesítését, a királyság keleti, szomszédos területeit időnkint mégis elfoglalják. Az erdélyi fejedelemséggel ebben a korban minden királyságbeli államférfiúnak számolnia kell, viszont az erdélyi fejedelmek szeme is ott függ a nyugati és éjszaki látóhatáron, hisz a két államalakulat oly szoros kapcsolatban van egymással, hogy mindegyiknek politikai számításaiban a másik, a vérrokon partner, a döntő tényező.

Ez a két ikerország, Erdélynek valóságos állami öntudatra ébredése óta, belső fejlődésében ellentett utakon jár. A következőkben látni fogjuk, hogy Erdélynek nagyságát és egyáltalában állami létét a rendiségtől csak formálisan, némely cerimóniák következtében függő fejedelmi hatalom alapítja meg, melynek szabad akaratnyilvánításait a török hűbérúr, ha megkapja az adót, rendesen alig akadályozza. Holott a nyugati fél, a királyság, már szinte egy század óta nem rendelkezik többé autarkiával, belső fejlődésében mindegyre idegen hatások érvényesülnek, s éppen ez idegen hatások, valamint az ősi autarkiára törekvő politikai erők összeütközései szabják meg a magyar királyság e korbeli, az erdélyitől gyökeresen eltérő belső fejlődésmenetét. Az erdélyi belső, nemzeti magyar fejedelmi hatalommal s annak korlátlanságra törekvő irányával szemben a magyar királyságban ekkor születik meg a nemesi alkotmány, állandó oppozícióban az ország határain kívül székelő királysággal, mely viszont az erdélyi fejedelemséghez hasonlóan maga is abszolutisztikus irányt vesz. Csakhogy a királyságban érvényesülni törekvő abszolutisztikus hatalom nem magyar, nem nemzeti érdekeket képvisel, mint az erdélyi, hanem idegen és érvényesülése a magyar politikai élet teljes megszűnését jelentené.

A magyar királyság központi kormányzatának alapelveit vizsgálva, és azoknak abszolutisztikus tendenciáit felismerve, a XVII. század első felét illetőleg a szent korona viselőiről, a Habsburg-házbeli királyokról ugyanazt kell mondanunk, mint XVI. századi elődeikről. Az I. Lipótot megelőző Habsburgok távol állottak tudatos abszolutisztikus tendenciáktól, s gondolkodásukban az abszolutizmusnak sem politikai, sem gazdasági ideái még gyökeret nem vertek. Ami nem azt jelenti, mintha ők, ha hatalmat éreztek kezükben, azt régi rendi előjogok összetörésére fel nem használták volna, hiszen éppen II. Ferdinánd az, aki elkeseredett küzdelem után, a hadi szerencse kihasználásával összeroppantja a csehek alkotmányát. Ezt azonban távolról sem azon meggyőződésből tette, mintha országainak reábízott gondja kívánná a rendi privilégiumok romjain az abszolút fejedelmi hatalom felállítását, aminthogy Csehországban megszerzett korlátlan befolyását nem is sietett oly hasznos politikai és gazdasági rendszabályokra felhasználni, aminőket akár Bethlen Gábor Erdélyében, akár Richelieu és később XIV. Lajos Franciaországában hozott létre a közjóra törekvő fejedelemség. Ellenkezőleg: II. Ferdinánd a fehérhegyi ütközet után eltörli ugyan a csehek régi alkotmányát, de helyébe újat ad, melyben bár kevesebb, de még mindig lényegében rendi előjogok engedtetnek, azaz a fejedelmi hatalom az ő végletes győzelmét még nem tudja az abszolútizmus érdekében kihasználni.

És csakugyan ezek a Habsburgok egészen más dolgokra gondoltak, semmint a Bodinustól és a természetjogtól ekkor már kidolgozott elvi abszolútizmus megvalósítására. Hozzátehetjük, egyik sem volt olyan fából faragva, hogy az akkoriban új ideák érdekében, XIV. Lajos vagy Frigyes Vilmos brandenburgi választó példájára, évtizedeken át dolgoztak volna. Az ősi faj a spanyol és burgundi házasságok óta eredeti germán hajthatatlanságát még megtartotta ugyan, de ez már csak inkább negative, semmint nagy alkotó munka és pozitív erőkifejtés által nyilatkozott. Láttuk, már I. Ferdinánd is túlságosan sokat hallgatott tanácsosaira, akiknél jobban ismerte őmaga a dolgokat; Miksa király akaratereje egyenesen súlyos krízisbe került, melyben végkép megtörött, s valami félénkséggel párosult makacssággá devalválódott. Rudolfnak gyógyíthatatlan betegsége ugyan következés nélkül múlt el a család fejlődésében, de az alkotásvágy, kezdeményező erő és általában a pozitív munka öröme mintha Ferdinánd fiaiból és unokáiból egyképen hiányzott volna. Ez kiderül, ha Rudolfnak a trónon utódait, Mátyás, II. és III. Ferdinánd egyéniségét egy pillanatra magunk elé idézzük.

II. Mátyás király trónrajutásával már bevégezte életének feladatát. Gyermektelen bátyja mellett éveken át intett neki a királyság reménye, melyet azonban a mostoha körülmények, s nem egyszer Rudolfnak kiszámíthatatlan szeszélye, majd pedig a trónjára törő testvér iránt állandósuló gyűlölete elérhetetlennek tüntettek fel. A trón érdekében megtanult alakoskodni, szerepeket játszani, s ebben a Habsburgok ez újkori sorozatában szinte egyedül áll; a színjátszás és az önmagánál egyébnek feltűnni törekvés nem tartozott a XVI. és XVII. századi Habsburgok bűnei közé. A trón érdekében kereste a Rudolftól elfordult alattvalókkal a kapcsolatokat, s a királyság reménye hajtotta, őt a protestánsok felé, akikkel egyesülve, sikerült is bátyját trónjáról ledönteni. Korábban, mikor még a protestáns-kérdés nem látszott felhasználhatónak királyi tervei számára, ő volt az, aki 1604-ben javaslatot tett Rudolfnak a Miksa-féle alsó- és felsőausztriai vallási engedmények visszavonására és jellemző, hogy aki két évvel később megköti a bécsi békét, s ennek jóváhagyását Rudolftól, minden eszközzel, kiharcolja az ekkor még a jogászok véleményére támaszkodva természetesnek tartja, hogy az alattvalóknak adott privilégiumokat a fejedelem bármikor visszavonhatja, mert hiszen a privilégium kegyelmi tény, s az alattvalók nem kényszeríthetik kegyelmi tényekre uralkodójukat! Egészen bizonyos, hogy a bécsi békét is hasonló rosszhiszeműséggel kötötte meg; hogy pedig életében, úgy ahogy, megtartotta, ennek magyarázatát a hatalmi viszonyokon kívül, melyek annak megtartását saját érdekében ajánlották, egyéni kényelemszeretete adja meg.

Elérve ugyanis célját, király korában kényelemben akarta a méltóságot élvezni, melyért annyiszor meg kellett magát, alattvalók előtt is, aláznia. Hát még, mikor a császárságot is elérte, melyet már remélni sem mert! Élete a megülepedett, idősebb ember passzív kényelmében telt el, vidám szemlélkedéssel; felesége társaságában végignézegette, kezébe vette a Rudolftól gyüjtött drágaságokat; maga ugyan ilyeneket nem gyüjtött, de ami pénzt tudott szerezni, szívesen félretette. Feleségével boldogan élt, vidám udvart tartott, udvari bolondok, zenészek otthon voltak nála, de rokonait nem szerette, távol tartotta őket magától, észben tartva, hogy ő maga is gyermektelen, s így rokonai éppúgy várják utána a királyságot, mint ő várta Rudolf után.

Utóda, II. Ferdinánd, I. Ferdinándnak a stájer ágból született unokája volt, aki Mátyással ellentétben ismét örökölte a családbeli egyenes, céljára őszintén törekvő jellemet. Anyja bajor hercegasszony volt, őmaga Münchenben tanult, Miksa bajor herceggel, a későbbi fehérhegyi győzővel együtt, s a jezsuiták új szelleme őt is teljesen hatalmába kerítette. Már gráci főherceg korában keresztülvitte a belsőausztriai tartományok ellenreformációját, s egyházpolitikai céljai érdekében később is hajthatatlannak mutatkozott; Istenbe vetett bizalommal állotta ki a legnagyobb megpróbáltatásokat, s mikor ilyenekből kiszabadult, pl. mikor a Burgba tóduló protestáns felkelők inzultusaitól váratlanul mentette meg egy lovascsapat érkezése, mély hittel adott hálát az isteni gondviselésnek. De az uralkodás művészetéhez ő sem értett. Annak dacára, hogy a kor szokása szerint kedvelte a pompát, s udvartartásában nagyszámú lovagot és léhűtőt tartott, szegény emberekhez is barátságos volt, mindenkitől elvette instanciáját, s ahol lehetett, segített; pénze sohasem volt, udvaroncai mindent elkértek tőle s ő nagyúri adakozó kedvében senkitől se tudott semmit megtagadni. Napi élete pontosan be volt osztva, úgyhogy munkakerülőnek senki sem mondhatta, de ez a napi munka követfogadásokból, tanácsülésekből, azokon elnöklésből, aláírásokból állott, anélkül, hogy az ügyek felett tulajdonképen áttekintést szerzett volna magának. Emellett igen sok időt vett igénybe főpassziója, a vadászat, hetenkint gyakran négy napot, továbbá a zene, amikhez kritikusai hozzá szokták adni vallásos foglalkozásait – naponkint kétszer hallgatott szentmisét – s ebből azt a benyomást nyerték, hogy uralkodói feladataira nem marad elég ideje. Pedig Ferdinándnál nem az időhiány volt a baj, hanem az, hogy bizonyos politikai irányban elindulván és abban végig kitartván, a részleteket, a napi munkát illetőleg megelégedett az ügyek formális elintézésével, s itt is ragaszkodott azon eszközökhöz, melyeket neki titkos tanácsosai kijelöltek. A német birodalmi és vallási politika nagy irányai maguktól következtek főhercegi multjából, ezek az ő szellemi termékei voltak, de a végrehajtáshoz szükséges gondolatokat már nem ő termelte. Így indul meg már nála a fejlődés, melynek során unokája, I. Lipót, igen fontos politikai dolgokban aláírógép lesz, míg az ügyek vezetése teljesen ellenőrizetlen tanácsosok kezébe siklik át. Már I. Ferdinándnál is láttuk, hogy tanácsosait főként anyagi dolgokban nem inkommodálta; XVII. századi utódainál a szabad lopás szinte elvvé magasodik, s állandó szokás lesz, hogy 10–15 évi szolgálat után fejedelmi vagyon birtokában távoznak a miniszterek. Ahol pedig a tanácsosok ennyire gazdagodnak, ott természetesen senki sem akad, aki az uralkodó költséges passzióit korlátozni akarná. II. Ferdinándnak vadászati kiadásai évi 500.000 forintot tettek ki, a zenére, muzsikusok tartására, zenei előadásokra 150.000-et, istállójára 350.000-et költött, s az udvari élet maga 700.000 forintba került, – bizonyítéka annak, hogy a meleg, könnyen adakozó szív jobb, ha nem tartozik egy gazdasági krízisben élő fejedelem erényei közé.

Legvilágosabban látta ezt a trónörökös, a későbbi III. Ferdinánd, aki gyakran elmélkedett azon a kérdésen, vajjon a fiú visszaszerezheti-e az atyjától elpazarolt vagyont. Trónraléptekor első dolga volt a vadászat, zene, udvartartás költségeit leszállítani, s atyja főminiszterét, Eggenberget elküldeni. Persze a Habsburgok örökölt passzivitása mellett teljesen mindegy volt, a főudvarmestert és titkos tanács elnökét Eggenbergnek, Trautsonnak, Trautmannsdorfnak vagy Auerspergnek nevezik-e. Lényeges megtakarítások csak úgy voltak lehetségesek, ha maga a gazda lát gazdasága után. III. Ferdinánd alapos filozófiai s politikai műveltséggel rendelkezett, beszélt vagy értett németül, latinul, csehül, magyarul, spanyolul, franciául, olaszul, de elsősorban hadvezérnek érezte magát, I. Miksa császár óta az első Habsburg, aki személyesen hadbamegy és döntő csatákban vezeti seregét. Az igaz, hogy nagy sikereket nem ért el hadvezetésével, aminthogy a dolgok intézése neki is kisiklott kezéből. Bár a harminc évig tartó háborút már II. Ferdinánd is szívesen megszűntette volna, azt annyi érdekellentét tartotta életben, hogy meg kellett várni, míg magától, a felek végkimerülése folytán kimúlik, közben pedig a két Ferdinánd alig tehetett egyebet, mint szinte karbatett kézzel nézni ez elemi csapás lefolyását. Egyik sem volt nagy és gyors elhatározások embere, emberileg becsületes, humánus, jó lelkek, vallásilag erkölcsös életűek, példaszerű férjek és családapák, szorgalmas aláírók és ülésezők, akik többet nem tehettek, mint amire tehetségük volt.

A kormányzás abszolutisztikus iránya tehát, mely Rudolftól kezdve folyton erősödik, nem ő tőlük indul ki és a történeti felelősségnek méltánytalan elosztása volna, ha az abszolutisztikus ideák érvényesülését, bűn vagy erényként, nekik tulajdonítanánk. Az új kormányforma ekkor már elméletileg régen kész volt, s amint I. Ferdinánd korában is láttuk, hogy a Bécsben székelő Habsburgok kormány és közigazgatása olyan ideák után igazodik, melyek már a nyugat vezető országaiban érvényesültek, ugyanezt kell a XVII. századra nézve is megállapítanunk. E század elején a rendi dualizmus hosszas harca már vége felé közeledett, s a rendi hatalom, szétszórva, megverve, legfontosabb pénz- és hadügyi pozicióiból kiűzve, mindenütt készült letenni a fegyvert a hatalmasan előretörő territoriális fejedelmi hatalom előtt. Ez utóbbi már megkezdte az államterület gazdasági megszervezését, egységes alapon, anélkül, hogy a rendi tagozódást tekintetbe vette volna; azok a jövedelmek, melyeket az egységes államterületből kivont, függetlenítették őt a rendek adómegajánlási jogától, mely mindinkább formalitássá lesz, anélkül, hogy gyakorlása fejében a rendek újabb közjogi engedményeket tudnának kicsikarni a fejedelemtől. Ezzel kiesik kezükből a legerősebb fegyver, melyet a korábbi dualisztikus küzdelemben annyi sikerrel alkalmaztak előjogaiknak megerősítése és kibővítése érdekében. Megrendült poziciójukat annál szabadabban ostromolja a fejedelmi hatalom, minél inkább sikerül neki a bányászat, ipar és kereskedelem elősegítésével anyagi függetlenséget szereznie és ennek birtokában az egységesített nemzeti területen pozitív nemzeti politikát folytatnia. Franciaország nemzeti nagyságát nem a frondeurködő nagyurak, nem is az ország területi szétszakadását fenntartó, ahhoz ragaszkodó hugenották munkálják, hanem a királyi hatalom, mely magasabb nemzeti és kulturális hivatottsága tudatában söpri el az ellenállást, vissza, nem riadva sem véres polgárháborúktól, sem a legősibb családok fiainak kivégzésétől.

A fejedelmi hatalomnak ez az öntudata igen sok forrásból származik, melyeknek részletezésébe itt nem bocsátkozhatunk. Külsőleg leggyakrabban az isteni joggal, divino jure, támogatják a rendi hatalom elleni erélyes fellépést, azon gondolatból indulva ki, hogy a fejedelem sajátmaga, lelke szerint felelős az Istentől rábízott alattvalók jólétéért, s ezért van felhatalmazva, saját legjobb belátása szerint gondoskodni róluk. De az abszolutizmus teóriája részleteiben már tisztán világi képződmény, s mint ilyen egyrészt a római jog segélyével alkotja meg a modern impérium, a főhatalmi jog körét, másrészt pedig Machiavelli tanait követve, az államraisont, a közjót helyezi spekulációi középpontjába, s ennek érdekében, mely mindenek felett való, szabadítja fel a fejedelmet nemcsak a rendek gyámkodásától, hanem lassacskán minden erkölcsi köteléktől is. A fejlődés során a valláserkölcsi díszletek lehullanak, és előáll a nemzetállam korlátlan jogait, mindent magában foglaló hatalmát képviselő abszolutisztikus hatalom.

A XVII. század első felének vallásos Habsburgjaira még a valláserkölcsi szempontok hatottak, s így az abszolutisztikus fejlődésben határozottan mögötte maradtak Richelieunek vagy Mazarinnak, akiknél a hit szempontjai csak addig érvényesültek, míg általános nemzetpolitikai koncepciójukkal össze voltak egyeztethetők. Hiányzott ezenkívül a Habsburg-abszolutizmus akkori, modern kifejlődéséhez a nemzeti alap, lévén az ő fejedelmi hatalmuk nem egységes nemzeti területre, hanem különböző ily területek egész mozaikjára kiterjesztve. A XVI. század óta megalapozott merkantil-szisztéma, ehhez képest nem is volt nemzeti területen alkalmazható, s a Habsburgok kénytelenek voltak annak elveit a lényeg feláldozásával alkalmazni, olyképen, hogy az ő merkantilizmusukból nem is állott elő egy valódi nemzeti gazdaságterülét. Az elvek a levegőben voltak, alkalmazásukra ott volt az I. Ferdinándtól legjobb nyugati minták szerint megalapított központi kormányszervezet, de a feladat túlságos nehézségekkel járt, éppen a monarchiának kiterjedése, vegyes rendi és nemzeti viszonyai miatt. Ehhez képest a nyugati abszolutizmus irányában alig is történhetik egyéb, mint a bécsi kormánytól közvetlen függésben lévő ausztriai tartományok közigazgatásának modernizálása. Ezeken területeken az új rendszabályok nemzeti ellenállást nem keltenek, s így a már úgyis meglévő rendi és vallási ellentéteket nem élesítik ki még inkább. A fejedelmi hatalom a központi hivatalokból kiindulólag mindinkább érvényesül a közép- és alsófokú hivatalokban; a középfokú hivatalok előbb Bécsben és Grácban, utóbb, a cseh felkelés bukásával Prágában rendi képviseletekből fejedelmi hatóságokká alakulnak át, melyek immár rendi akadékoskodástól függetlenül hajtják végre a felsőbb parancsokat. Általános elfogadott elv lesz, hogy hivatali megbízás csak a fejedelmi hatalom részéről jöhet, s a közigazgatási hivatalnoknak tekintélyét minden jog forrása, a fejedelem adja. Ezek a középfokú hivatalok gondoskodnak ezután területükön az alsóbbfokú közigazgatásról is, rendőri intézkedések, a jogrend és közbéke védelme, hatalmaskodások üldözése, luxus és ruhaviselet szabályozása, egész a káromkodás eltiltásáig, fejedelmi hatóságok kötelessége és kizárólagos joga lesz, úgyhogy a korábban teljhatalmú lokális és feudális hatóságok vagy elsorvadnak, vagy átfolynak a fejedelmi megbízás alapján működőkbe. Az alsóbb közigazgatás ilyetén kialakításával nyúl be a fejedelem a társadalom legalsóbb osztályait érdeklő ügyekbe, az alsóbbfokú pénzügyi és igazságszolgáltatási szervek beleszólnak a feudális birtokosok és jobbágyaik közti viszonyba és lassankint általánossá lesz az a felfogás, hogy az alattvalók, a jobbágyok jogvédelme a fejedelmi joghatóság körébe tartozik. Már I. Ferdinánd kimondotta, hogy a Regierungoknak, azaz az egész monarchia szempontjából nézve a középhatóságoknak joguk van mindenkinek védelmére közbelépni; később e fejedelmi középhatóságok mind többször jutnak abba a helyzetbe, hogy az alsóbbfokú közigazgatási hatóságok és a feudális urak közt kitört viszályokban ítélkezzenek, amikor is a fejedelem képviseletében szorítják vissza a feudális birtokosok érvényesülését minden téren. A gráci kormány a XVII. század közepén hivatva érzi magát minden polgári és bűnügyben, feudális és állami ügyben ítélni és az „Isten szeretetén alapuló ősi igazságot” kiszolgáltatni az alattvalóknak. A cseh területen a közigazgatásnak eddig inkább rendi kezelője, a Kreishauptmann ekkor már tisztán fejedelmi megbízásból működik, s ő is, miként az egész alsóbbfokú szervezet, puszta létével is előkészíti a jobbágyvédelmet, a feudális birtokosok előjogainak fejedelmi érdekből való megszüntetését.

Mindez azonban az államélet magasabb szféráiban csak később érezteti hatását, a XVIII. század felvilágosodott abszolutizmusát fogja előrevinni, de a XVII. században még nincs közjogi jelentősége. Az itt tárgyalt három Habsburg korszakát, a nyugati fejlődéssel ellentétben, még a tipikus rendi dualizmus jellemzi, az ő mindennapos harcaival, melyekből csak lassankint, igen nagy erőfeszítések árán tud kiemelkedni a fejedelmi hatalom. Az abszolutizmus lassú érvényesülésének egyik főoka, hogy az uralkodók és főhivatalnokaik s tanácsosaik nem munkálkodnak elvi alapokon és állandó akarattal ez irányban; a főminiszterek, amennyiben feudális nagyurak, soha nem gondolták át az abszolutisztikus teóriákat, s amit tesznek, azt inkább alkalmilag és azért teszik, mert nekik a rendek nélkül, azok befolyásának háttérbe szorításával, kétségtelenül kényelmesebb kormányozniok. Az abszolutisztikus tannak Lipót koráig nincs is ausztriai elméleti képviselője, úgyhogy politikai rendszabályokon kívül egyéb tudatos működéssel ezirányban nem is találkozunk.

Kivéve egy ausztriai államférfiút, II. Mátyás titkos tanácsának elnökét, Khlesl kardinálist, aki, mint tudjuk, már a bécsi béke előtt is szerepet játszott, utána pedig tulajdonképen ő határozta meg II. Mátyás magatartását a magyar kérdéssel szemben. Khlesl joggal mondhatta magáról, hogy a Habsburgok diadalának nálánál jobban senki sem örülhet, mert ő éjjel-nappal töri a fejét, hogyan lehet a rebelliókat megszüntetni. A rendi mozgalmak az ő szemében rebellióval egyenértékűek, s ebben nagy iskolát csinál, századokon át követni fogják bécsi miniszterek; a rebelliót pedig, nézete szerint, fegyverrel kell leverni, mert az uralkodónak erre minden joga megvan; még akkor is, ha a rendi előjogok megtartására ígéretet tett volna. Igaz, mondja juristáinak véleménye alapján, az uralkodó rendes körülmények közt nem bonthatja fel az egyszer megkötött szerződéseket, de ha az azok kötésénél remélt dolgok és ígéretek nem teljesülnek, ez magában véve is bontó okot szolgáltat. Ilyen bontó ok a rendek attentatumai a fejedelmi hatalom ellen, továbbá az előjogaikkal űzött visszaélés, aminek következtében a szerződések önmaguktól érvénytelenekké válnak és őfelségének alkalma nyílik azoknak teljes cassatiójára, megsemmisítésére. Mint látható, a még nagy jövővel bíró Verwirkungs-theória már csirájában megvan Khlesl eszközei közt is, melyekkel az abszolutizmus érdekében a rendi hatalmakra támad, az eszközöket magukat a római jognak és a jus naturae-nak szabályai szolgáltatják neki.

Az ilyen felfogás a magyarság politikai szervezetével szemben csak ellenséges lehetett. Míg I. Ferdinánd, sőt még Miksa és Rudolf is csak a napi politika szükségleteiből fordultak a magyar rendi alkotmány ellen, anélkül, hogy személyes antipathia vagy megsemmisítésre törekvés vezették volna őket, addig Khlesl és az ő tanításait engedelmesen befogadó Mátyás király már tudatosan ellenséget láttak benne, amelynek megtörése az ő feladatuk. Khlesl nemcsak egészében átveszi, hanem meg is toldja és rendszerré képezi ki a magyar természetről a XVI. században itt-ott, főleg velencei követeknél felbukkanó felfogást: a magyar természettől hajlik a rebellióhoz, a tractatiók és folytonos kiegyezések rendszeréhez, – amivel ő a rendi dualizmus természetében levő folytonos tárgyalási szükségletet akarja kifejezni; ezen rossz hajlandóságát, nézete szerint már Hunyadi Mátyás is felismerte, ezért tartotta, a nemzet ráncbaszedésére, német lovasokból a fekete sereget. A mai helyzetben Hunyadi Mátyás példáját követve, továbbra is szükség van német végvári katonaságra, szükséges továbbá a nádor hatalmának megszüntetése; Khlesl az 1606 utáni nádorok, Illésházy István és Thurzó György működéséből arra a meggyőződésre jut, hogy a nádor kezében nemcsak a katonai, hanem az igazságszolgáltatási hatalom is veszedelmes, mert sokan keresik kegyét és könnyen tesz szert népszerűségre, melynek birtokában a királyi jurisdictiónak korlátokat von és helyében a sajátját terjeszti. Azaz a nádori hatalom, mint Khlesl világosan felismerte, ahelyett, hogy az abszolutizmushoz szükséges kiterjesztését a fejedelmi hatalomnak elősegítené, még a saját hatalmát állítja annak helyébe. Ez tipikusan külföldi felfogás, mely ettől kezdve folyton érvényesül, s végső fokon a nádori méltóságnak az uralkodóház tagjaira ruházását eredményezte, ellentétben a régi magyar felfogással, mely a nádori hatalomban annál kevésbbé látott veszedelmet, mivel az egész nádori jogkör a királyi hatalom kifolyása volt.

Khlesl abszolutizmusában nyoma sincs annak a népjóléti, kereskedelem- és iparemelő tendenciának, mely az egész iránynak európai jogosultságát megadta; ő csak politikai fogásokra képes, melyek érdekében piaci ékesszólással ócsárolja a gyűlölt rendiségeket, s végső ratiója egyszerűen a háború. A Báthory Gábor- és Bethlen Gábor-féle nehézségek közepett többször is mentegetőzik, hogy ő nem felelős semmiért, mert hiszen kezdettől fogva háborút javasolt, s ha ez mégis elmaradt, nem az ő hibája. Valóban, az abszolutizmus nem vezethette volna Európa legnagyobb kultúrnépeit évszázadokon át, ha csak ilyen durva politikai eszközökkel rendelkezett volna, aminőket Khlesl őrzött fegyvertárában! Erdéllyel szemben fegyver, a magyar országgyűléssel szemben is fegyver, mert a magyar népet nem lehet ratiókkal meggyőzni, csakis: armata manu! Khlesl fáradozásai következtében Mátyás király nagyszámú német vagy spanyol katonasággal jött az országgyűlésekre, amelyeknek előkészítéséhez most már az is hozzátartozott, hogy a bécsi udvar, az országgyűlésekre menendő, előzőleg spanyol királytól, németektől kolduljon össze csapatokat. Az anyagi erő egyetlen eszköze lévén ennek az új ausztriai abszolutizmusnak, meg kell tőle tagadnunk azt, hogy a rendi politika eszközeinél magasabbrendű módszereket alkalmazott volna.

A brutális erőszakon kívül valóban csakugyan kevés segítő eszköze volt a bécsi kormánynak, hogy időnkénti céljához, a rendiség háttérbeszorításához közelebb jusson. Valamikor, I. Ferdinánd korában, az újonnan létesített központi hatóságok magasabbrendű közigazgatást termeltek, mint a rendek, azóta azonban ez a központi kormányrendszer fejlődés helyett visszaesést tüntet fel. Nem kis része volt ebben Rudolf periódusának, aki a központi hatóságokat szabadjukra eresztette, minden ellenőrzés alól felszabadította azáltal, hogy palotájába zárkózva, legföllebb a titkos tanácsosokat fogadta. Igaz, Mátyás, még inkább utódai újra megjelennek a titkos tanács ülésein, maguk veszik át a többi központi hivatal főnökeitől a jelentéseket, de az ügymenetnek közben kifejlődött betegségeit többé nem tudják orvosolni. A legnagyobb baj a hivatali fizetéseknek szinte állandó hiánya; úgy a tizenötéves török háború, mint a harmincéves, horribilis kiadásaikkal lehetetlenné tesznek minden rendezett költségvetést és annak megtartását; a hivatalnoki fizetések vagy kiutaltatnak valami állami bevételre, vámra, harmincadra, állami birtok jövedelmére, vagy pedig egyáltalában nem fizettetnek. Az első esetben is az állami jövedelem legtöbbször már egyéb célra van lekötve, úgyhogy ketten-hárman várják az összegek beérkezését, s ha így az illető hivatalnok kézhez kapja is járandóságát, ebben is megvan az a veszedelem, hogy az állami jövedelmet sajátjának tekintve, fizetésén felül is elsikkasztja. Általában mind gyakoribbá válik, hogy a hivatalnok egyszersmind hitelezője is az államnak: minden jövedelem „anticipálva” van, már bejövetele előtt lekötve, úgyhogy a központ még azt sem tudja meg, mennyi folyik be, egyes hivatalnokok azonnal ráteszik kezüket. Vannak hivatalok, pl. pénzverdék, bányatisztségek, melyeket a tisztviselő után felesége vagy családja örököl, mert az üzembe befektetett összegeket az állam nem képes megtéríteni. Bár tehát így a hivatalnoknak elég útja van, rendes fizetésének elmaradását az állam kárával jóvátenni, a császári szolgálat, éppen bizonytalan anyagi helyzeténél fogva, nem igen kecsegtető; szolgálatot kereső jogászok és nemesek inkább fordulnak a német territoriális fejedelmekhez, s még a kis rajnai egyházi fejedelemségek is elvonják a Habsburg-udvartól a tehetségeket. Nem kevésbbé alacsony fokon állott az ügyek kezelési módja; itt a XVI. század végére kihalt minden élénkség és minden iniciatíva; az a vontatott tárgyalási mód, melyet a szent római birodalom központi hatóságain annyit gúnyolnak századokon át, már ekkor készen van, elsősorban a császári udvar birodalmi hatóságaiban, a birodalmi kancelláriában és udvari tanácsban, de innen tovább terjedve, a tartományi központi szervekben is. Az egyes hatóságok kompetenciái elhatárolatlanok, minek következtében egyik a másikhoz tolja az ügyeket, s ha a birodalmi udvari tanács és főtörvényszék híres volt arról, hogy egyes pereit néha 50, néha 70, sőt 152 évig sem tudta lefolytatni, ugyanezen tehetetlenség figyelhető meg az ausztriai központi hatóságoknál, de itt már sürgős közigazgatási ügyekben, melyeknek elintézésétől tömegek és népek sorsa függ.

Mindezen bajokat már a kortársak is felismerték; a velencei követek és pápai nunciusok, így Carafa püspök II. Ferdinánd korában megvetéssel nézik az osztrák hivatalok munkáját és sajnálkoznak a császárokon, kiket saját tanácsosaik és hivatalnokaik fosztanak ki. Khlesl maga lehetetlennek tartja ilyen viszonyok közt a fegyveres fellépést, szerinte nemcsak pénzhiány, municióhiány, ilyen nép (amilyen a magyar), ilyen nádor az akcióképtelenség oka, hanem a konfúziók, az érdekek, meg az ügyszeretet és szorgalom hiánya, a folytonos sértődések és kompetenciák. Mindezen bajokon nem a hivatalszervezet korszerű reformjával akarnak segíteni: az I. Ferdinándtól megalapított hatóságok nagyobb változások nélkül vegetálnak a tudatos abszolutizmus beköszöntéséig, I. Lipót koráig, s ami javaslatot a főhivatalnokok közben készítenek, mint pl. a tisztakezű kremsmünsteri apát, Wolfram kamaraelnök, azok is gondolattalan, jámbor óhajtásokból állanak: a költségek leszállítását, s a jövedelmek felemelését ajánlják, új utak keresése nélkül. Khlesl pedig, az egyetlen öntudatos abszolutista szidalmazza és császárjának feljelenti a főhivatalnokokat, kiket soha sem talál hivatalukban, majd pedig lelkesítő beszédeket tart egy-egy titkos tanácsosnak, hogy fogjanak össze, a „haza” szolgálatában tegyék félre a „szubtilitásokat, a kompetenciákat és passiókat”, ne nézzenek egymás gusztusára és diszgusztusára, hanem barátjaikkal összefogva, győzzék le a másik pártot a titkos tanácsosok közt. Ezentúl Khlesl sem tudja magát egyébbel vígasztalni a császári kormányzás tehetetlenségén, mint a korszak arcana-irodalmából, a machiavellisztikus és római jogi elveket nyúlós erkölcsi tésztában összekeverő könyvekből merített maximákkal: a politikában lelkes munka kell és mindenhez alkalmazkodás; a bölcs változtatja terveit; a legkisebb körülmény is elég a helyzet megváltoztatásához és végül: Isten szándékát, titkait és a jövő dolgokat úgysem ismerhetjük meg, hanem értelmünkkel kell a dolgokat megítélnünk. A római szentszék nem ok nélkül volt ellene a kezdő abszolutizrmus e századában magas egyházi férfiak politizálásának.

Mi pedig felvethetjük a kérdést: ilyen kormányzati erkölcs, bölcseség és ügyesség vajjon minő magasabb jogokkal bírtak arra, hogy hatalmukat minden áron kiterjesszék Magyarországra?!

A magyar rendiség még lehanyatlásában és szélsőséges egoizmusában sem volt alacsonyabb rendű politikai képződmény, mint a nyugati abszolutizmusnak e csökevénye, a kátyukban döcögő ausztriai kormányzat, melynek ekkor még álmában sem jutott eszébe a népek java és amely Magyarországot, ha kezébe fogja, épp oly kevéssé tudja előrevinni az európai jólét és műveltség útjain, mint saját tartományait.

A kérdés tehát tisztán hatalmi volt, s a magyarság jövője attól függött, minő erőket tud kifejteni a rendi dualisztikus küzdelemnek e meghosszabbított kiadásában az alacsonyrendű, szervezetlen, s nagyjában még öntudatlan bécsi abszolutizmussal szemben.

A rendiség a bécsi béke nyujtotta, eszközöket használta védelmül, melyek, mint láttuk, sokkal nagyobb hatalmi állást biztosítottak számára, mint amit a XVI. században élvezett. A bécsi béke alkotmányrendező artikulusait azután II. Mátyás király még inkább szigorított formában volt kénytelen koronázása előtt külön dekrétumban kiadni, úgyhogy a további fejlődés alapjául ezek az 1608-i, antecoronationalis artikulusok szolgáltak. Az egész komplexum több igen erős hatalmi eszközt biztosít a rendiség számára, így különösen a királyi trón betöltése, az idegen hatóságok kizárása és a régi magyar hatóságok befolyásának biztosítása dolgában, továbbá a királyi hatalom általános megnyirbálása és az örökös tartományokkal kötött konföderáció által.

A királyi szék betöltésével összefüggő kérdések voltak azok, melyeknek eldöntésétől függött az egész dualisztikus küzdelem sorsa. Láttuk már, hogy a XVI. századbeli Habsburgok sikerrel eliminálták a rendek trónbetöltő asszisztenciáját és sem Miksa, sem Rudolf megválasztásánál nem találtunk a rendeknek adott ígéreteket; ez esetekben a választás ténye annyira elhomályosult, hogy az országgyűlési artikulusok még csak említést sem tesznek róla. Ezen a ponton 1606 óta a rendek teljes győzelmet arattak, még pedig Mátyás főherceg segélyével, aki Rudolfnak trónját elvéve, kénytelen volt elődjei útjáról letérve, az őt királynak elfogadó rendeknek igen nagy engedményeket tenni. Miután Rudolftól a bécsi és zsitvatoroki béke végrehajtása semmikép nem volt remélhető, s miután ő a Mátyástól összehívott pozsonyi országgyűlést szétoszlató rendeletet adott ki, az országot kiszolgáltatva a hajdúlázadás és a török háború rémeinek, az országgyűlés nem oszlott szét, a királytól helytartónak kinevezett Forgách Ferenc esztergomi érsek hatóságát nem ismerte el, hanem megerősítette Mátyás főherceget gubernatorságában és Thurzó György kérdésére egyhangúlag kijelentette, hogy a bécsi béke fenntartásáért mindnyájan halni is készek. A főherceg, Illésházy István és Thurzó György ekkor már megegyeztek Rudolf letételében, s a magyarok jóhangulatának biztosítására Mátyás egyenesen felszólítá a rendeket, hogy a bécsi békéből esetleg kimaradt rendelkezéseket most utólag felvegyék, – ekkor került be a vallási rendelkezéseknek a jobbágyságra vonatkozó fontos része. Az országgyűlés ekkor a koronás királlyal szemben határozottan forradalmi alapra helyezkedett a főurak és a bécsi békéhez ragaszkodó protestáns nemesek vezetése alatt; a városi követek nem voltak beavatva, a királyellenes tervekbe, s a soproni követ jámboran megjegyzi, hogy ezekkel a fontos tárgyakkal tulajdonképen a királyhoz kellene fordulni, ha nem volna veszély a késedelemben. Az országgyűlés 1608 február 1-én szerződést köt az alsó- és felsőausztriai rendekkel a hajdúk, a törökök és „minden ellenség és zavart okozó” ellenében. A szerződés éle már Rudolf ellen irányul, s ezért az esztergomi érsek és Nádasdy Tamás nem is írják alá.

Rudolfon azonban nem lehetett segíteni; ő prágai tehetetlenségében a német birodalmi rendektől várt katonai segélyt, pedig ekkor már Morvaország is a forradalom útjára, lépett, letevén az eddigi Landeshauptmannt és Mátyás bizalmasa, Liechtenstein Károly vezetésével április 19-én Eibenschützben csatlakozott a magyar–ausztriai konföderációhoz; a magyar rendeket itt Lépes Bálint püspök képviselte. Most azután az egyesült magyar–morva–ausztriai rendek sereggel nyomulnak be Csehországba, a magyarok Thurzó György vezetése alatt; Rudolf a 20.000 főnyi sereg közeledtére hajlandó volna a bécsi és zsitvatoroki béke megerősítésére, de már minden késő, a spanyol követ is csak a tehetetlen uralkodó lemondásával látja a ház jövőjét biztosítva, aminthogy Rudolfnak nem is marad más híve, mint a birodalmi protestánsok vezetője, Anhalti Christian herceg, aki őt éppen a domus Austriaca teljes pusztulása reményében biztatja ellenállásra. Az utolsó pillanatban a csehek kierőszakolják rendi és vallási jogaik megerősítését Rudolftól – a dualisztikus rendszer rendi presszióinak, lehet mondani, zsebmetszéseinek kiváló példája – s Mátyás és a konföderált rendek ellen fordulnak, minek következtében a júniusi egyezményben Mátyás csak Magyarországot, a két Ausztriát és Morvaországot kapja meg, Csehországra nézve csak örökösödési joga ismertetik el Rudolf halála esetére. Mátyás országának rendjei sietnek még a sterboholi táborban újabb, titkos konföderációt kötni, melyben rendi jogaik védelmére megígérik egymásnak, hogy az új fejedelemnek teendő hódolásnál, vagy Magyarországon a koronázásnál biztosítni fogják, feltétel gyanánt, a protestáns vallás szabad gyakorlatát, s ha ez valamelyiküknek nem sikerülne, a másik két ország segíteni fogja.

Így jut, a testvérviszály felhasználásával, a magyar rendiség a királyválasztó jognak teljes elismeréséhez és biztosításához, amint az Mátyásnak a cseh expedíció után végbement koronázásánál megtörténik. Rudolf lemondólevele még arra szólítja fel a rendeket, hogy helyette Mátyást „fogadják el, kiáltsák ki és koronázzák meg”, de a tanulékony Mátyás mán „megválasztására” hívja fel őket; a rendek most nádor választását és a bécsi békének törvénybeiktatását szabják feltétel gyanánt. az előbbit ugyan sikerül Mátyásnak a választás utánra halasztani, de a bécsi béke kiegészített szövegét csakugyan kénytelen koronázása előtt külön törvénykönyv gyanánt kiadni, s ezzel eddig példátlan biztosítékát adni a rendi alkotmány szellemében gyakorlandó kormányzatának. Csak ezután választják meg őt a rendek, Illésházy felszólítására, a koronázás utáni törvényekbe beírva, hogy „megválasztották, kikiáltották és megkoronázták”.

A fejedelmi hatalom akkori, modern fejlődésének útjában legnagyobb kölönc a rendek választójoga volt. A dualisztikus rendszerben minden választás vagy új fejedelem trónralépte alkalmat szolgáltatott, hogy a rendek a koronázást vagy hódolást feltételekhez kössék, s ezen feltételek közt természetesen ott szerepelt az összes rendi előjogok megerősítése. Választási jog mellett keveset használt a központi kollégiumok és római jogászok minden fáradozása a rendi jogok visszaszorítására, reviziójára, kasszálására, ha az új fejedelem, hogy trónraléphessen, kénytelen volt azokat újból megerősíteni. Ebből a szempontból a magyar rendek, XVI. században elhomályosult választójoguk ily tökéletes elismertetésével igen nagy sikert értek el, ami azonban nem akadályozta a fejedelmi hatalmat saját, ellentétes érdekeinek további követésében. Ez történt már Mátyás utódja kiszemelésénél is, mely az 1608-i törvényhozás ellenére ment végbe, amennyiben Mátyás királynak idős, gyermektelen testvéröccsei, Miksa és Albert főhercegek lemondanak jogaikról, mik őket „a magyar korona elnyerésére megilletnék”, hasonlóan lemond az ausztriai és magyar tartományok ez esetben való örökösödéséről a spanyol király is, birtokok ígérete fejében, s mindegyik beleegyezik Ferdinánd stájer főherceg, Belső-Ausztria ura trónraléptébe. Persze mindez titokban folyt, de később mégis napvilágra került a dolog, s főként I. Rákóczi György használta ki Bécs ellen azt, hogy a magyar koronát törvényellenesen Spanyolországnak akarta juttatni.

Az új király választása az 1618-i országgyűlésen ment végbe, melyet már két év óta készültek összehívni, mivel Thurzó György nádor halálával az új törvények értelmében egy esztendő alatt nádorválasztó országgyűlést kellett tartani. A meghívók nem említik a királyválasztást, aminthogy ekkor már a magyarság vezető elméi fel is ismerték az 1608-i vívmánynak nem rendi, hanem általános nemzeti szempontból kétes értékét. Mindjárt látni fogjuk, hogy a bécsi béke és 1608 alkotmányrendező törvényei nem tudták az életet megváltoztatva, azon kapcsokat elszakítani, melyek immár száz éves fejlődés során Magyarország dolgait az uralkodónak és bécsi hatóságainak alárendelve tartották. Oly szabad királyválasztás, mely nem Habsburgot emelne a trónra, ezen kapcsolatok közt lehetetlenség volt, s az országra végső katasztrófát jelentett volna. A viszonyok józan mérlegelése vezeti Pázmány Pétert, az új esztergomi érseket, mikor 1618-ban előbb a vármegyegyűléseken, azután az országgyűlésen szót emel a Habsburgház örökösödése mellett. Szerinte a régi magyarok „mindenkor az míg a királyi magból valaki találtatott”, addig idegent nem választottak; ezt fejezték ki Hunyadi Mátyás alatt, amikor a nádornak azon esetre adták az első szavazatot, ha „a királyi mag kihal és új királyt kell választani”; ezt mondták ki az 1547 :5. tv.-cikkben is, elismerve az egész ausztriai háznak Ferdinánd személyében történt megválasztását. De jogi alapon kívül a történeti szükségszerűség is a Habsburgok mellett szól, kik a szomszéd országok urai. „Annakokáért valaki Csehországot Morvával és Sziléziával és mellette Ausztriát Styriával és Karinthiával bírni fogja, úgy tetszik, hogy minékünk kéntelen ahhoz fejünket hajtanunk. Mert azmint mondám, noha Magyarországnak hossza messze terjedett, de az széle igen kicsiny és egyfelől német provinciákkal határos, másfelől az törökökkel, lehetetlen, hogy Magyarország erejével az két hatalmas fejedelemség közt megmaradhasson” – ezért kell Pázmány szerint a nyugati keresztény fejedelmi házat a trónon megtartani, annál inkább, mert hiszen a trón jelölt Ferdinánd Szent Istvánra viszi fel genealógiáját. A Habsburg-házi örökösödésnek ily elismerése csak akkor volna veszedelmes, ha „szabadságunkban és törvényünkben” megbolygattatnánk; ennek kikerülésére szolgál Pázmány szerint a koronázási eskű: a király „koronázatkor az mi hazánknak és nemzetségünknek törvényeire és régi szabadságára azért esküszik meg, hogy bátorságosak lehessünk szabadságunkban”.

Pázmány itt még Bocskayt is felülmúló éleslátással ismerte fel hazánk középeurópai helyzetének lekötöttségét: míg Bocskay a pillanatnyi helyzet kihasználásával arról akart gondoskodni, hogy az ország függetlensége megmaradjon, amíg „idegen nemzetség” kezén van a korona, addig Pázmány az idegen nemzetség uralmának feltételeit vizsgálva konstatálta, hogy a török hódítás fennállása miatt Magyarországnak lehetetlen, még ha akarna is, más nemzetséget ültetni trónjára. Azok a kísérletek, melyek később, a török kiűzéséig a Habsburgok eltávolítására törekedtek, félreismerték a Pázmánytól kifejezett vaskényszerűséget, s utóbb Bethlen Gábornak is elég keserűséget okozott, hogy a magyar királyság ez életfeltételeit félreismerve indult a korona meghódítására. A XVII. században egyetlen lehető útja volt Habsburg-királyok fölöslegessé tételének: az, ha Magyarország valami más viszonylat, államszövetség felhasználásával, ausztriai segély nélkül tud a töröktől szabadulni. Ebben az esetben nem szorul rá többé a nyugati szomszédra és szabadon választhatja fejedelmét. De tudjuk, hogy éppen a Habsburgok ellen feltámadó erdélyi hatalom szövetségese, alattvalója volt a töröknek, s a török kiűzésére álmában sem gondolhatott, – így esett meg, a középeurópai realitások kivédhetetlen nyomása alatt, hogy a felszabadító háborúkat a Habsburgok vezették, s ezzel minden tényleges jogcímet megszereztek az örökösödés állandóvá tételére.

Az esztergomi érsek 1618-i szereplésében kétségtelenül része van annak is, hogy a klérus Ferdinánd főhercegben végre olyan királyt várt Szent István trónjára, aki elődeivel, Miksával, Rudolffal és Mátyással szemben a katholikus érdekeket nem fogja feláldozni politikai vagy egyéni szempontokból. De Pázmány állásfoglalását meghatározta, annak az óhaja is, hogy számolva a Habsburg-uralom történeti szükségszerűségével és a modern kormányzati irányokkal, lehetővé váljék Magyarországon egy modernebb, a királlyal való dualisztikus ellenkezést feladó kormányzati szellem. Hiszen az abszolutisztikus fejlődés éppen azért jelentett Magyarországra veszedelmet, mert azt idegenek és külföldi központban alakították ki; ha viszont a magyarság kiegyezik királyával, megadja neki azt, amit ekkor már, a lengyel királyt kivéve, minden fejedelem bírt, nincs kizárva, hogy az új uralkodási elvek magyar központból, magyar tanácsosok által érvényesülhetnek. Nem akarom azt állítani, hogy Pázmány, aki Khlesl bukásával az új uralkodónak bizalmában az első helyet foglalta el, egy ilyen nemzeti abszolútisztikus fejlődés lehetőségeit átgondolta volna; annyi bizonyos, hogy az uralkodó és alattvaló viszonyait az új abszolutizmus elvei szerint fejtegető elméleti magyar munkát az ő embere írta, Balásfi Tamás püspök, akit, bár rakoncátlan életmódját nem helyeselte, mindegyre visszafogadott bizalmába. Azt is tudjuk, hogy Pázmány a spanyol királlyal folyt tárgyalásokba is be volt avatva, továbbá vezető szerepe volt II. Ferdinánd 1621-i végrendelete megalkotásában, s azon az első aláírás, két osztrák úré előtt, az ő kezétől van; már pedig ez a végrendelet foglalja össze legelőször, spanyol mintára, az ausztriai ház összes középeurópai birtokait, benne Magyarországot is, egyetlen hitbizománnyá és majorátussá, melyben a fiágon örökösödés rendje házi törvényként megállapíttatik. Az esztergomi érsek, a Habsburg-ház iránt tanusított feltétlen hűségével és szolgálataival Ferdinánd királynak valóságos barátságát nyerte meg, és joggal számíthatott arra, hogy ha a rendi mozgalmakat nem ugyan leszereli, de korlátok közé levezeti, akkor a királyi hatalom további, kiterjedt működése őáltala és a katholikus rendek által magyar formák közt fog haladni. Ma megállapíthatjuk, hogy hazánk társadalmi és gazdasági nehézségei leginkább arra vezethetők vissza, hogy az abszolutizmus magyar jellegű működése kiesett a magyar fejlődésből; az abszolutizmus nálunk idegen lévén, nemzetnevelő hatása helyett csak elnyomását éreztük és ha annak idején magyarok alkalmazhatják a kormányzás ez akkor modern eszközét és magyarok szüntetik meg idejében az elavult rendiséget, Hunyadi Mátyás példáját követve, az ország fejlődése egészen más irányt vesz. Ezt a gondolatot, az idegen abszolutisztikus befolyás kizárásával az országban benn létesíteni egy erős királypárti központot, mely a fejedelmi hatalmat kihasználva az új abszolút irányt számunkra hasznosítaná, egyedül Pázmány körében kereshetjük.

De már az 1618-i országgyűlés is megmutatta, hogy a Khlesltől vad magyargyűlölettel képviselt idegen törekvések és a rendi irányzat közt ez a gondolat szinte életképtelen. A királyválasztás ügyében Pázmány Khlesl és a rendek közt volt kénytelen közvetíteni és Mátyásnál formálisan kiharcolni a rendi kívánságot, hogy t. i. a megválasztandó főherceg választása előtt feltételeket fogadjon el, s ezekről hitlevelet adjon ki. A rendek ezt a módját látták előjogaik biztosításának, s miután már Mátyás is, választása előtt, külön decretumot adott ki, ettől kezdve állandósul a Habsburg-királyokra a koronázás előtti diploma inaugurale kiadásának kötelezettsége. Rendi fejlődésünkre jellemző, hogy az előjogok és szabadságok ily taxatív elsorolása, mint a trónralépés feltétele, csak most jön divatba, amikor más európai országokban a feltétel nélküli trónörökösödés érvényesül, s amikor hasonló rendi kívánságok másutt mindenütt, Lengyelországot kivéve, formasággá és cerimóniává avultak. Az első hitlevél lényegében az 1606-i és 1608-i rendelkezések megtartására kötelezte a trónralépő királyt, az utána következők, III., IV. Ferdinándé és I. Lipóté tartalmilag megegyeztek az elsővel, melyet nagyobb tekintély kedvéért a legközelebbi, 1622-i országgyűlés törvénykönyvébe beiktattak.

A legközelebbi királyválasztás az 1625-i országgyűlésen folyt le, anélkül, hogy ennek meghívó leveleiben az országgyűlési tárgyak közt megemlítették volna. Pázmány ez alkalommal is hiába hangoztatta a Habsburg-ház örökösödési jogát; II. Ferdinánd legalább a hitlevél kiadását szerette volna elkerülni, s e célból Pázmány tanácsára fiának megválasztása után a koronázást elhalasztani, hogy a legközelebbi országgyűlésig esetleg a politikai erőviszonyok megváltozván, a hitlevélnek a királyi hatalomra súlyos pontjai megváltoztathatók legyenek. Itt azonban Esterházy Miklós nádor, mint a rendi kormány feje lépett közbe, ajánlva a királynak a rendi kívánságokhoz képest a koronázás előtt a hitlevelet kiadatni, s utána fiát megkoronáztatni. Tényleg III. Ferdinánd csak az atyjától kiadott hitlevélszöveggel egyező tartalmú diploma kiállítása után koronáztatott meg, nem az összes országgyűlési szavazatok hozzájárulásával, mert a Bethlen Gábortól függő hét felsőmagyarországi vármegye, Bethlen haragjától félve, semmiféle kapacitálásra sem adta le szavazatát, de viszont „jelenlétükkel és hallgatásukkal” elismerték a választás tényét. III. Ferdinándnak trónralépés előtt meghalt fia, IV. Ferdinánd hasonlókép csak a „kondiciók akceptálása után” koronáztatott meg. Ugyanígy IV. Ferdinánd halála után I. Lipót is a II. Ferdinánd-féle hitlevél elfogadása és kiadása után érte el, hogy Szent István koronáját fejére tegyék.

Mindezek az egymásra következő hitlevelek, az alapjukat képező bécsi békével és 1608-i törvénycikkekkel valóságos rendszerévé alakulnak az alkotmánybiztosítékoknak, a rendiség olyan hatalmas erődjévé, amilyennel az a magyar történet eddigi folyamán sohasem rendelkezett. Maga a gondolat, hogy e rendelkezéseket veszély fenyegeti, hogy egy új király esetleg nem hajlandó azokat eddigi formájukban akceptálni, nagyfokú izgalomba hozza a rendeket és viszont, minden egyes újabb megerősítése e komplexumnak mindennél inkább alkalmas az ő megnyugtatásukra. Ami az egész komplexum tartalmát illeti, a rendek méltán vannak azzal megelégedve, hiszen a XVI. századi helyzethez képest a királyi hatalom oly mérvű háttérbe szorításáról van szó, amilyen már csak a lengyel alkotmány rendelkezéseivel állítható párhuzamba. Aminthogy ebben a korszakban mind gyakrabban hivatkoznak a rendiség képviselői a lengyel mintára, s pl. Pázmány Péter kénytelen az 1625-i országgyűlésen visszautasítani ezt a párhuzamot és megállapítani, hogy a magyar gyakorlatban eddig a rendeknek úgysem voltak a fejedelmi hatalmat annyira korlátozó jogaik, mint a lengyel respublikában. De a rendi hatalom így is elég széles területekre terjed ki, amikor a királytól elveszik a béke és háború jogát, megtiltva neki, hogy „az ország előleges tudta és beleegyezése nélkül, Magyarországon és annak kapcsolt részeiben háborút indítson”, ami magában véve is a rendi hatalmat eddig el nem ért magaslaton mutatja be. De tilos a királynak külföldi katona behozatala is, amivel lehetetlenné válik, hogy alárendelt helyzetéből fegyverrel szabadítsa ki magát. Kötelessége a rendeket összes kiváltságaikban megtartani és őket kizárólag magyarok útján kormányozni. Itt a bécsi hatóságok eddigi befolyásának tökéletes ignorálásával szabályozzák a magyar ügyeknek magyar elintézését: idegeneknek ezekre nem lehet befolyásuk, az udvari vagy ausztriai kamara azokba többet bele ne avatkozzanak, az ország pénzügyeit ezután a generalis thesaurarius, a főkincstartó intézze, akit a király a magyar tanács tagjai közül nevezzen ki és mindig világi legyen; magyar ügyekben csak a magyar kancellária kiadványai legyenek érvényesek, és idegen hatóságtól jött kiadványok érvénytelenek legyenek. Mindez egy csapásra megszünteti nemcsak a bécsi kamaráknak, hanem a titkos tanácsnak és hallgatólag a haditanácsnak befolyását is, melyeknek működése, mint láttuk, eddig már bizonyos fokig törvényes elismerésre is talált. Az évtizedek folyamán külföldre került központi kormányt e rendelkezések most minden tekintetben visszamagyarítják; az ország koronája, melyet eddig a királyok Bécsben vagy Prágában őriztek és útjokban magokkal vittek, visszakerül a csonkaország székhelyére, Pozsonyba, ahol már nemcsak a király, hanem „a karok és rendek, sőt még a távollevő országlakók” is vigyáznak rája, s őrzésére született magyarok választatnak. A király maga az országban köteles lakni és azt „saját személyében administrálni”, azaz nem az ő közigazgatási hatóságai által; ha pedig ezt fontos okok miatt nem tehetné és az országtól huzamosabban távol kell maradnia, akkor nevében a nádor a magyar tanács tagjaival kormányoz „olyan teljes hatalommal, mintha maga a király székelne itt”. Ez az egész új berendezés, mely éles ellentétben van az addigi viszonyokkal, a törvények megtartásának általános erkölcsi kötelezettségén kívül két garanciát nyer: az egyik a nádori méltóság, a másik az országgyűlésnek új összetétele. Nádasdy Tamás halála óta most kénytelen a királyi hatalom először új nádor választásába beleegyezni, s 1608-tól kezdve szakadatlan sora következik e magas méltóság viselőinek, akiket a bécsi béke és 1608 értelmében inkább a rendek, mint a király választanak ki, amennyiben a királytól kandidált két katholikus és két protestáns jelölt közül a karok és rendek választják. A nádori méltóságra most már mint szemük fényére vigyáznak, s ahol csak tehetik, újabb feladatokkal ruházzák fel, s minden, az országban előforduló ügy elintézésénél, katonai és igazságszolgáltatási dolgokban, az ő tekintélyét tolják előtérbe. A nádor mellett az országgyűlés összetétele is biztosítékot nyujt a királyi hatalom egy újabb túlhatalma ellenében, amennyiben az 1608 koronázás utáni 1. tv.-cikkben megszüntetik azt az állapotot, amikor a király az ő saját belátása szerint hívhatott meg urakat, egyháziakat és városokat az országgyűlésnek már régóta kialakult két táblájára; ettől kezdve az egyháziaknak nagy része az alsó táblára utasíttatik, ahol a vármegyék követei mellett alig juthatnak érvényhez, csakis a valóságos, joghatósággal bíró püspökök maradnak meg a főpapok és főurak tábláján; a városok részvételi joga pedig, mint föntebb láttuk, végkép összezsugorodik és az országgyűlés akaratától tétetik függővé. E rendi testület befolyását pedig állandóvá teszi a király azon kötelezettsége, hogy trónraléptekor három hónapon belül, nádor halála után egy éven belül, s általában háromévenkint köteles az országgyűlést összehívni.

Mindezen artikulusok betűiben kétségtelenül megvan minden, ami az ország saját autarkiájához, a magyarság nemzeti autonómiájához szükséges, ami tehát az 1526 óta eltelt Habsburgi-század összes, a magyar fejlődéssel ellentétes fejleményeit eliminálni alkalmas. Ki kell emelnünk azt is, hogy az egész új berendezés tisztán magyar alapokon épül föl, a régi magyar kormányzási rendszert akarja, megvalósítani, az ő főhivatalnokaival, akik saját felelősséggel, kollégiális testületek nélkül intézik a nekik kijelölt ügyköröket, a nádor a legfőbb kormányzást, hadi és igazságszolgáltatási ügykört, a főkincstárnok a pénzügyeket, köztük részben az eddig a királynak fenntartott jövedelmeket is. A rendek tehát erélyes fordulattal visszatérnek a magyar multhoz, elvetik az utóbbi század alatt betolakodott német államéleti formákat és tiltakoznak a szomszédos német hatalom minden további beavatkozása ellen. Aminthogy ez az egész új törvényhozás Bocskay országgyűléseiből indult ki, alapelveit nagy nemzeti felháborodás szülte, s továbbépítésében, a magyar királyság diétáin hasonlóképen lángoló németgyűlölet és nemzeti érzés vettek részt. Ha a régi nemzeti államot, amint az még Mohács előtt a XVI. század ausztriai együttélésétől el nem homályosítva élt, érzés, szenvedély és nemzeti akarat visszahozhatta volna, akkor ez az új törvényhozás, a rendek nemzeti érzéséből táplálkozva, az 1606 és 1608-i alapokon, és az újra és újra törvénybe iktatott királyi hitlevelek segítségével bizonyára új életre keltette volna.

Hogy ez még sem történt, annak okát nem a magyar rendek akarathiányában, s nem is tisztán a bécsi hatóságok erősebb, hatásosabb akaraterejében kell keresnünk, nem is valami elvont, a magyar történetben immanensként feltételezett nemzeti szerencsétlenségben, hanem egyszerűen abban, hogy ilyen rendi eszközökkel a, XVII. században már lehetetlenség volt államot fenntartani. Tudjuk, hova jutott a lengyel állam, mely ebben az időben indul el a rendi respublika lejtőjén, amelyen az újkornak bonyolult viszonyaiban nincs többé megállás. Ezen a lejtőn a magyar rendiség is megindult, amikor közigazgatási téren a modern államélet eszközeit eldobva, a már több mint száz éve elavult középkori magyar kormányzási rendszerhez tér vissza; s amikor társadalmi téren az egyháziak és a városok érvényesülését megakasztva, sajátmagát tisztán a vármegyei nemesi rétegre és az időnkint azzal szimpatizáló főurakra korlátozza. Az új nemesi alkotmány, Bocskay óta kifejlődve, nem számíthat többé a társadalom osztatlan támogatására: a városok a vármegyék hegemóniája alatt görnyedve, a királyi hatalomhoz húznak, az egyháziakat a rendi alkotmányt kialakító Bocskay-féle törvények protestánsvédő artikulusai is eltávolítják a rendiségtől, annál inkább, mert hiszen II. Ferdinánd óta a királyság ismét katholikus és az egyházi érdekeket anyagilag is támogatja, miként ezt még látni fogjuk.

Az új törvények és hitlevelek tehát olyan rendi alkotmányt alakítanak ki, amelynek hordozója elsősorban a köznemesség. Az új alkotmány nemesi alkotmány, melynek megvannak a maga élei nemcsak a királysággal, hanem más társadalmi osztályokkal, a főpapsággal, a polgársággal és jobbágysággal szemben is. A köznemesség pedig nemcsak a nemzeti autonómia javára használja fel új közjogát, hanem egyszersmind a maga hegemóniája kiépítésére, s ezzel együtt saját terhei megkönnyítésére. Mi sem jellemzőbb erre a különben természetes osztályérdekre, mint mikor II. Ferdinánd hitlevelében, fenntartva a német befolyás, a bécsi központi hatóságok beavatkozásának tilalmát, egyszersmind megígértetik a királlyal, hogy a végek őrzéséről pedig „atyailag gondoskodni fog”, azaz a védelmet a külföldi király gondjára bízva, megint abba a hibába esnek, mint már I. Ferdinánd korában, amikor hasonlókép a királyra bízva az ország védelmét, ezzel maguk tették lehetővé a külföldi hatóságok befolyását. Mintha valaki maga statuálná az okot, melynek okozatai ellen kézzel-lábbal tiltakozik.

Az új közjogi elvek csak akkor szerezhették volna vissza Magyarország kormányzati autarkiáját, ha a rendek erős kormányt tudnak alapítani, bent az országban, ha ezt a kormányt adóval és katonával ellátják és így a nemzet életfenntartásához szükségeseket maguk hozzák össze, a külföldi király segítsége nélkül. Ne felejtsük el, hogy az egész új rendi hatalom a Bocskaytól elért eredményeken alapszik, melyeknek viszont előfeltételük volt a török háborúról, s az ország területi integritása eléréséről való lemondás; ezzel kapcsolatban az új rendiség nem is gondolhatott többé török háborúra és így az ahhoz szükséges nagy erőfeszítés, hatalmas katonai kontingensek kiállítása egyszersmindenkorra feleslegessé vált. Úgyhogy a csonka országban a kormányzati autarkia helyreállítására, eleve is lemondva az integritásról, teljesen elegendő lett volna, ha a rendiség olyan kormányt termel ki magából, amely a végvárak katonaságát ellátja, azon katonaságot, melynek számát a zsitvatoroki béke megkötése után úgyis le szállították, úgyhogy a magyar vitézek Lengyelországba tódultak hadi szolgálatra. Tehát csak ezt a redukált védelmet kellett volna fenntartani, hogy a királyi hatalom illetéktelen, külföldi természetű beavatkozásának véget vessenek.

A valóságban ilyen rendi kormánnyal az egész korszakban nem találkozunk, s minden, amit a külföldi befolyás kizárását illetőleg 1608-tól kezdve kimondtak, papirosbölcseség maradt, éppen úgy, mint I. Ferdinánd óta minden hasonló rendelkezés. A kancellária továbbra is fennáll ugyan, vezetője, a továbbra is püspök-kancellár, a királyt minden külföldi útjában elkíséri, a magyar kéréseket, miket nem egyszer nagy magyar küldöttségek visznek a császár birodalmi székhelyeire is, Augsburgba, Regensburgba, átveszi és a királynak átnyujtja; egyes törvények értelmében mellette két magyar tanácsosnak is kell tartózkodnia, ami azonban, ha így volt is, keveset változtatott a dolgok elintézésének régi menetén. A magyar tanács rendesen a nádor elnöklete alatt szintén állandóan működött; fontos esetekben a király az egész tanácsot magához hivatja Bécsbe és személyesen kéri ki véleményüket. Mindez azonban most sem több, mint a XVI. században: formalitás, bevezetője a dolgok igazi elintézésének, ami már a titkos tanácsban történik, távol a magyar urak befolyásától. Ez utóbbi hatóságban ekkor már ausztriai német és cseh, meg olasz urak dominálnak, a birodalmi németek háttérbe szorulván, szinte teljesen kiestek, s ezek az udvari főnemesek, személyi érdekeiktől és kapzsiságuktól vezetve, döntenek a magyar ügyekben a magyarok részvétele nélkül, bár ekkor már, 1646-ban, az első magyar titkos tanácsos is megjelenik, Pálffy Pál, aki nemsokára nádor lesz. De a magyarok bevonulásakor a titkos tanács már nem egységes testület, kebelében egyes fontosabb ügyekre bizottságok alakultak (legelőször 1625-ben, az új cseh alkotmány kidolgozására), s az ekkor 15-20 titkos tanácsos közül a folyó ügyek intézésére 4-5-nél több nem hivatott össze. A többiek szolgálatára csak esetről-esetre reflektált a császár, ha olyan ügyről volt szó, melyben az illető valamely okból szakembernek volt tartható. Így készül a titkos tanács konferenciákra, deputációkra bomlani, ami I. Lipót alatt meg is történt, s ezzel kapcsolatban alakul ki a titkos tanácsos két fajtája: az, aki a főudvarmester vezetése alatt tényleg szinte naponkint köteles a Burgban megjelenni, s a monarchia minden ügyében tanáccsal szolgálni, s az, akit ilyenre csak ritkán, alkalmilag hívnak be. A magyarok ez utóbbiak közé tartoztak, s még a kancellár is, aki közelről látta a dolgokat, s akinek referádája a 4-5 valóságos tanácsos üléseinek szubsztrátumát szolgáltatta, elkeseredve szemlélte az osztrák főurak tehetetlenségét, mely a Habsburg-politika lassúságának és folytonos baklövéseinek oka volt. Lippay György kancellár abban az évben, 1642-ben írja Esterházy nádornak, amikor esztergomi érsekké lett és hosszú évek után elhagyta a kancellárságot, hogy „ezekben az mi bőrünkben járó dolgokban csak opiniót sem kérnek mitőlünk, hanem az bellicum (haditanács) is azt felelé a tanácsban őfelségének, hogy mikor osztán resolválva leszen az dolog, akkor közlik velünk az állapotot”. Az előző évben pedig így tört ki, szintén a nádor előtt, aki ekkor engedélyt akart kérni a török támadásainak megtorlására: „Ezek az emberek magukat sem tudják oltalmazni, nem hogy minket … Az minemű gubernatióval vannak, igazán mondom Nagyságodnak, hogy én egyebet nem várok utolsó ruinánál, nemcsak az töröktől, de másutt is, hanemha Isten ugyan csodatételekkel tart meg bennünket. Most az egy isteni félelemnél több jó bizon nincsen, úgy látom, az egész gubernatióban. Jó az egynek, igaz, de több is kell hozzája.” Emellett a titkos tanácsosok mindegyre nyugatra néznek, s a birodalmi érdekek fontosabbak nekik, mint a magyarok, amint Lippay is megfigyelte ezt: „Ezek az emberek mindenestül bemerültek az impériumi hadba, úgyhogy még fülük sincsen ki belőle, hogy hallani kívánnák az mi nyavalyáinkat. Meg is vagyok szólítva, noha nem őfelségétől, hogy az Nagyságod írásinak csak az velejét vegyem ki, ne fárasszam annyival és terheljem fülüket”, de a kancellár nem tágít: „fáradtig elől beszélem nyavalyáinkat”. Míg a XVI. században a külföldi kormány legalább állandóan foglalkozott azon ügyekkel, melyeknek intézését kivette a magyarok kezéből, addig most már kezdetét veszi a magyar kérdéseknek azon lenéző tárgyalási módja, amely később, századokon át annyi alkalmat fog elmulasztatni a bécsi kormányokkal a magyar helyzet javítására.

Hogy a bécsiektől elhanyagolt ügyeket belső magyar kormány, nemzeti autonómia kereteiben hozza rendbe, ehhez elsősorban rendezett pénz- és hadügy lett volna szükséges. Mindkét téren szinte példátlan tehetetlenséget árult el az új nemesi rendszer. Az 1608-ban felállított főkincstartóság természetesen nem tudott életerős hatósággá alakulni, lévén az egyetlen feudális úrból álló hivatal már rég elavult igazgatási forma, amely az akkori feladatoknak már nem tudott megfelelni. Ehhez képest a magyar kamara tovább működik az ő kollégiális szervezetével, sőt az országgyűlések, ősi rendi szokás szerint megfeledkezve korábbi határozataikról, még az udvari kamarával fennálló viszonyát is elismerik, csak azt követelik, hogy az a viszony ,,korrespondencia” legyen, ne pedig alárendeltség, „dependentia”, miként ezt már a XVI. században is követelték. A pénzügyi kormányzás dolgában tehát minden a régiben marad, s az országgyűlések régi szokást követve, jámbor óhajtásokat hangoztatnak a nondependentiáról, a harmincadoknak Pozsonytól az Adriáig a magyar kamara alá rendeléséről, az abuzusok megszüntetéséről. Mindezt rendkivül csekély pénzügyigazgatási ismerettel és belátással; az 1647 : 146. tv.-cikk pl. abban látja a bajokat, hogy igen sok a kamarai tisztviselő, s ezért követeli, hogy az egyes harmincadhivataloknál az ellenőr, a contrascriba állása megszüntettessék, holott így is elég csalás és hivatali sikkasztás fordult elő a magyar harmincadoknál, bár távolról sem annyi, mint az egészen korrupt udvari kamarai kezelésben. A magyar kamara függésére különben éppen elég volt, hogy az 1569-i utasítás érvényben maradt, mely több utat is nyitva tartott a bécsi befolyás számára, s erre támaszkodva egy 1637-i udvari rendtartás egyenesen kimondja, hogy „az udvari kamarának minden más kamara felett hatalma és joghatósága van” és „amennyiben valamely ország vagy örökös tartomány külön kamarával bír, az ilyen az udvari kamara dependentiájában legyen”, azaz épp az ellenkező álláspontot statuálja, mint amit a magyar rendiség papirosnyilatkozatai követelnek. Ezen a helyzeten csak a Kollonics Lipót kamaraelnöksége alatt kiadott 1672-i utasítás változtat, magyar szempontból in pejus, amennyiben az addig érvényes 1569-i utasítás kifejezéseit megszigorítja, s ahol korábban az rendeltetett, hogy az ügyeket a magyar kamarának elintézés végett a királyhoz kell felterjesztenie, ott most félre nem érthetően kimondatik, hogy „udvari kamaránkhoz küldendők nekünk jelentéstétel végett”. Az új utasítás e központosító hatásának ellensúlyozására követeli az alkotmányt helyreállító 1681-i országgyűlés, hogy a magyar kamara ismét függetleníttessék és csak korrespondenciában legyen bécsi kollégájával; a király ezt el is rendeli, de már Kollonicsot nem bocsátja el állásából, melyet ő tisztán abszolutisztiko-centralisztikus irányban tölt be, s Budavár visszafoglalása óta, mint látni fogjuk, a magyar pénzügyigazgatásnak még eddigi formális önállósága is megszűnik.


Magyar hímzéssel díszített szoknya és vállfűző.
(Bethlen Gábor fejedelem nejének, Brandenburgi Katalinnak szoknyája és vállfűzője) kék selyembársony, domború arany- és ezüsthímzéssel. A bársonyalak XVII. század első fele, az arany- és ezüstfonalas hímzés magyar munka, ugyancsak a XVII. század első feléből. Félköríves szekfűs, rózsás és tulipános mintája keleti hatásról tanuskodik; szintígy a hozzátartozó vállfűző is, amelyet a szoknyával együtt ma a budapesti Iparművészeti Múzeum őriz.

Valójában a nemesi alkotmány védelme alatt a magyar kamara még sanyarúbb alárendeltségbe került, mint a XVI. században. A magyar állam pénzügyi szuverénitása alól kiesett ekkor már egész Horvátország és Szlavonia, melyek a XVII. század eleje, Kanizsa elveszte óta területileg is alig voltak többé kapcsolatban Magyarországgal, s pénzügyeiket a gráci kamarának voltak kénytelenek alárendelni. Viszont a keleti területekre az erdélyi fejedelmek tették rá kezüket és a szepesi kamara időnként Bethlen Gábor és Rákóczi György utasításainak engedelmeskedett. A nyugatmagyarországi, Fraknó és Kismarton körüli birtokokat visszacsatolta ugyan II. Ferdinánd, de a szepesi városok továbbra is lengyel igazgatás alatt álltak. A magyaróvári harmincad és uradalom, a horvát és dunántúli vámhelyek, a bányavárosok és az egész bányászat továbbra is ki voltak véve a magyar kamara alól, melynek egy 1628-i rendelet azt is eltiltotta, hogy tíz forintnál nagyobb összegeket királyi rendelet nélkül utalványozzon; a bevételekről való rendelkezést az udvari kamarától kellett várnia, melynek negyedévenkint pontosan felterjesztette bevételei és kiadásai jegyzékét. Ez utóbbi egyébként fizetett kémeket tartott a magyar kamara számvevőségénél, s minden alkalommal megpróbálta vizsgálat, inkvizíció vagy vizitáció útján beavatkozni. 1627-ben maga Pálffy Pál, a későbbi nádor, ekkor pozsonyi kamarai elnök kénytelen II. Ferdinándnál védekezni az udvari kamara vádjai ellen, mintha a magyar kamarások fosztogatnák a királyi jövedelmeket, s nagynehezen tudja megakadályozni, hogy a feladók vádjainak megvizsgálásával az udvari kamara bizassék meg, melynek korrupcióját ekkor már csak tehetetlensége múlta felül.

Igaz, a bécsi pénzügyigazgatás ekkor szokatlanul súlyos feladatok előtt állott, amennyiben neki kellett a harmincéves háború költségeit előteremteni. Hogy ezeket honnan vette, azt ma már a történeti kutatás sem tudja többé pontosan megállapítani, annyira ellenkeztek a pénz előteremtésében alkalmazott módszerek az állami pénzügyigazgatásról kiképződött fogalmaink legprimitívebbjeivel is. II. Ferdinánd 18 millió adóssággal kezdi uralkodását, magának az 1619. évi hadjáratnak havi szükséglete 328.000 forint, egy évre 4,300.000; a pénzt egész kis kölcsönökkel is próbálják megszerezni; s a hitelezők és adakozók névsorában kereskedők, egyháziak, spanyol király, pápa, birodalmi rendek közt magyar urakat is találunk, Homonnaiakat, Frangepánokat, Draskovicsokat, Koháry Pétert. 1620-ban Breuner Szigfrid udvari kamaraelnök bankalapítást ajánl, az olasz Monti-k mintájára mely a készpénzfizetéseket közvetítené, ezért két százalékot tartana meg magának, s a nyereséget az államnak adná át. De ami a fejlett olasz gazdasági életben lehető volt, ahhoz itt Közép-Európában a kereskedelem és pénzforgalom még teljesen hiányzott; a pénzügyeket továbbra is lelkiismeretlen pénzrontással és azzal próbálják javítani, hogy régi és új államadósságokat egyes tartományokkal elvállaltatnak; így kénytelen a levert Csehország 1622-ben 8,169.000 forintot magára vállalni. III. Ferdinánd az első, aki a hadiadósságok rendezésére 10, 15, 30, 50, 100 forintos obligációkat ad ki, és ilymódon nemzeti kölcsönként 1643-ban 1,800.000 forintot akar szerezni, ami azonban szintén nem sikerül. Marad utolsó kétségbeesett eszköznek sürgős hadi és egyéb kiadások fedezésére az udvar főembereitől felveendő kölcsön, ami az udvari kamara szelíd nyomása alatt megy végbe, de igen csekély eredménnyel; 1662-ben már hiába küldi a kamara az egyes urakhoz Lipót császár sajátkezű levelét, ezek legkülönbözőbb, s néha arcátlan ürügyek alatt zárkóznak el: Rottal és Trautson a rossz termés miatt maguk is szegények, Abensberg-Traun, Schwarzenberg, Nostitz: majd meggondolják, Auersperg: majd személyesen intézi el a császárral, Gonzaga: írásban fog válaszolni, Stahremberg: boldog volna, ha annyi pénze volna, amennyit kérnek tőle, Montecuccolinak nincs ideje válaszolni, mert éppen kikocsizik, Portia végül, a főminiszter, fel se bontja a császár levelét.

A kezdődő abszolutizmusnak e kitartottjai nemcsak hogy semmit sem tesznek a pénzügyi helyzet javítására, melyért tulajdonkép ők a felelősek, mióta a monarchia összes pénzügyeit Bécsben központosították, hanem az orvoslás nagy lehetőségeit is ők maguk teszik tönkre. A cseh felkelés leverése után magában Csehországban 491 uradalom került konfiskálás alá, melyek együttvéve a királyság területének háromnegyed részét tették ki. Egy részüket II. Ferdinánd elajándékozta, más részüket eladta. A cseh egyháznak ugyan régi birtokait csak igen kis részben adta vissza, a legtöbb adománybirtokot ez a bécsi udvari arisztokrácia kapta, mely ekkor szerezte meg vagyonát, hogy annak birtokában elcsehesedve; évszázadokon át kormányozza tovább az egész monarchiát. A birtokok értéke 90–100 milliót tett ki, bár csak 30 millióra becsülték, s eladásukból, hozzászámítva a rendekre, főként városokra kirótt súlyos pénzbüntetéseket, összesen 25 és fél millió forint jött be. Amennyiben bejött, mivel a császár; jó szívétől vezettetve, boldog-boldogtalannak elengedte a vételár egy részét, amit különben a kevésbbé jószívű vevők úgyis lehetőleg értékét vesztett pénzben fizettek le. A nagynehezen befolyt pénzt azonban alig lehetett a régi adósságok törlesztésére fordítani, a folyvást újonnan kiállítandó katonaság mindent megemésztett, az ezredek felállításával megbízott ezredesek hallatlan számlákkal léptek fel, s a császár kénytelen volt nekik utólag fizetni, így csak 1635-ben 1,951.000 forint ily „kegydíjat” fizetett ki utólagos hadi kötelezettségei fejében az arisztokráciából való ezredeseknek. Igen általános számítás szerint a birodalmi háború 1618–40-ben 71,400.000 forintba került, s ebből Alsó-Ausztria 3,800.000 forintot, Belső-Ausztria 5,400.00-et, Csehország 22 milliót, Morvaország 2,500.000-et és Szilézia 7,700.000 forintot fizetett. Hozzávéve a bajor és szász választó segítségét, amiért az előbbi Felső-Ausztriát kihasználhatta, az utóbbi pedig a két Lausitzot Szászországhoz csatolhatta, az egész háború 110 millión felüli összegbe is belekerült.

Bármennyire korrupt, sőt időnként tárgyilag is rosszakaratú volt a bécsi pénzügyigazgatás, ennyi adósságnak felvétele és a hadsereghez átutalása magában véve is igen nagy teljesítmény volt, mely természetesen az országok kizsarolása, nélkül nem mehetett végbe. A háború tartama alatt a bécsi kormányférfiak, még ha akarták volna, sem alkalmazhatták a merkantilizmusnak az alattvalók jólétét elősegítő módszereit. Ehhez képest nyoma sincs, hogy az udvari kamara magasabb nemzetgazdasági elvek szolgálatában hozzányúlt volna az egyes országok és tartományok gazdasági fejlesztéséhez, ellenkezőleg, az a módszer, melyet a merkantilizmus egy alacsonyabb fokán, többek közt nálunk is, alkalmazott, csak a meglévő gazdasági élet leromlását eredményezhette. Értjük itt az ú. n. appaldo-rendszert, mely általában bérbeadást jelentett, s ekkor a kamarai jövedelmeknek nagy bérletek által való kezelését. Így került a többnyire olasz származású appaldatorok kezébe minden ipari és kereskedelmi bevétel, amiből nagy összegeket lehetett kisajtolni, így az idriai higanybányák és a higanynak és melléktermékeinek külföldi piacokra szállítása, így a besztercebányai rézkereskedelem, melyet 1642-től kezdve a bécsi kereskedő Joanelli-család bérelt, s bár mindennemű kedvezményben, vámmentességben stb. részesültek, s bár üzletüket lassankint az egész magyar bányatermelésre kiterjesztették, sikerült nekik elérniök, hogy két évtizedes működésük alatt a kamara nem hogy nyert volna, de folyton kölcsönökkel volt kénytelen táplálni a bányaüzemek termelőképességét. A besztercebányai üzem fenntartására, már a Bocskay kezéből való átvétel korában kellett havi 10.000 forintot, egy esztendőre 120.000-et befektetni, s általában a bányaüzem minden része nagy adósságokkal volt megterhelve; Körmöcbányának 1646-ban 200.000 forint terhe volt, s az egyes kölcsönök utáni kamat húsz százalékra is felment. Mindezen bajokat az appaldo-rendszer még inkább kifejlesztette, sőt elpusztíthatlanokká tette, mivel az appaldatorok az udvari nagyuraknál összeköttetéseikkel mindent elérhettek.

A magyar gazdasági életre a bánya-appaldónál is súlyosabb volt a marhakereskedelem bérbeadása, amire e korban szintén több kísérlet történt. Az udvari kamara a harmincéves háború elején gondolt rá, 1622-ben javaslatot téve, miként lehetne „a magyar marhakereskedés hasznát, mely eddig másoké, őfelsége hasznává tenni, amely esetben őfelsége nem csekély profithoz jutna”. Így alakult meg a Velencével folytatott marhakereskedés már meglévő appaldójának mintájára a Landverleger-Compagnia, amelynek monopóliumává tétetett a magyarországi szarvasmarha- és bőrkereskedés, amiből azonban a társaság csak hét percentes hasznot tarthatott meg magának, a többit, valamint a csempészetből folyó bírságjövedelmeket, s még ezen felül évi 20.000 tallért a császárnak volt köteles fizetni. A monopólium birtokában a társaság nemcsak leszorította a magyar marha árát Magyarországon, hanem az olcsó áron összevásárolt állatot Bécsben a birodalmi városok mészárosainak nagy „aufslág”-gal, a Bécsből Augsburg, Nürnberg stb. élelmezésére kivitt marhák párjára 24 birodalmi tallérral, adta el. A magyar marha ára ilymódon a bécsi vásáron 30–35 forint helyett 95 forintra is felszökött, úgyhogy a délnémet városok és a bécsi mészárosok egyképen méltatlankodtak. Az üzlet igazi kárvallói, a magyar tőzsérek hasonlóképen, akik kimutatták, hogy míg ők egy bokor, azaz egy pár ökör után csak 2–3 tallért nyernek, addig a társaság 15-öt. De el volt keseredve Bethlen Gábor is, aki otthon Erdélyben monopóliummá téve a marhakereskedelmet, őmaga hajtatta, saját nyereségére, a marhát Bécsbe és a birodalomba, rendesen harmincad fizetése nélkül, s külön szerződésben kellett harmincad fizetésére kötelezni. Most ő is kénytelen volt a magyar területen marháit a compagniának átadni, az attól diktált olcsó áron, s ezzel elesett a további szállítás és birodalmi eladás hasznától. Ennek következtében a saját harmincadain vetett ki bokronként hat tallér vámot a Magyarországba hajtott marhák után. Végül az udvari kamara maga volt kénytelen kölcsönöket adni a bécsi mészárosoknak, hogy a compagniától megdrágított marhát meg tudják venni, s minthogy a társaság jövedelméből úgysem folyt be a kincstárba semmi, azt már 1624-ben feloszlatták. Ily gyászos véget ért a bécsi merkantilizmus ez egyik első kísérlete, az udvari kamara szaktekintélyeinek csekély kapacitását bizonyítván.

A magyar tőzsérek különben nem voltak oly könnyen letörhetők, miután a divatos kereskedelmi elveket maguk is jól elsajátították, s például a győri több mint hetven tőzsér társaságba állván, szinte korlátlan monopóliumot gyakorolt a bécsi marhavásárral vetekedő forgalmú győri hetivásárokon, a marha árát közös megegyezéssel szöktetve föl. Rendkívül sok torzsalkodásuk volt a különböző olasz nagykereskedőkkel, akik időnkint a Velencébe irányuló marhakereskedelem appaldatorai voltak, máskor meg nagymennyiségű marha vámmentes kivitelére jártak ki maguknak a bécsi kamara vezetőinél engedelmet. A velencei kereskedelem ekkor a Zrínyiek tengermelléki birtokairól, Buccariból tengeren átment, a szárazföldön ugyancsak Zrínyi-birtok, Légrád volt előző állomása, ahonnan a marhákat a tengerhez hajtották. Az ausztriai törekvés állandóan odairányult, hogy a velencei kereskedelemből kizárja a magyarokat, s Grácon és Belső-Ausztrián keresztül vezetve azt, a velenceiek ausztriai kezekbe fizessék az árucikkek árát. Mindezen törekvések véget nem érő torzsalkodásokra vezettek a magyar érdekeket védelmező pozsonyi kamara és a bécsi, meg gráci hatóságok közt, mely utóbbiaknak még álmukban sem jutott eszükbe, hogy Magyarország is a császár országa, s így annak gazdasági érdekeire is tekintettel kellene lenni. A magyar országgyűlések, rendi szokás szerint, itt is papirosnyilatkozatokra szorítkoztak, a kereskedelem szabadságát hangsúlyozva, s hogy például a küzdelembe pozitív intézkedésekkel, a magyar tőzsérek támogatásával beleszóltak volna, annak sincs semmi nyoma. A szegény pozsonyi kamara, melynek működése mindig szálka volt a magyar rendek szemében, magára hagyatva védte a magyar érdekeket a most kezdődő merkantilizmus korszakában, amikor is a gazdasági élet fellendülését mindenütt az abszolutisztikus hatalmak, nem pedig a rendiségek eszközölték.

De felismerve a bécsi hatóságok tehetetlenségét és rosszakaratát, mellyel az uralmuk alá erőszakkal hajtott magyar gazdasági területet sorsára engedték, sőt létfeltételeit tudatos rendelkezéseikkel is megnehezítették, az érem másik oldalaként a rendiség bűneit és mulasztásait is meg kell tekintenünk. Az udvari kamara, bár tehetségtelenül és elvetendő eszközökkel, de mégis csak törte magát a háború horribilis költségei összeszerzésében, a magyar kamara hasonlóképen, komoly munkával és hazafias kötelességérzettel védelmezte a rábízott gazdasági terület érdekeit, – ilyen komolyságot a rendiségnél e korban hiába keresnénk. A XVI. századhoz hasonlóan ez a kor is irígylésreméltó lelki nyugalommal bízta rá az ország védelmi költségeinek fedezését a királyra, akinek hatalmát oly kevéssé kedvelte és oly szívesen megnyirbálta. Szakadatlan sora ismeretes a törvénycikkeknek, melyek a császárra róják e terhet; így az 1618 : 34., mely szerint a végek építésére ő fáradozzon és „Magyarország, mint az egész kereszténység védőfala és bástyája iránt való kegyes atyai jóindulatánál fogva a római szent birodalom fejedelmeinél, meg a többi szomszédos országoknál vigye ki”, hogy eddigi ígéretei szerint a végvárak „erődítésekkel, hadi ágyúkkal, élelmiszerekkel, zsoldfizetéssel és egyéb szükségesekkel a lehető legjobban megerősítve legyenek”, mert ha ezt a császár nem teszi, akkor azok még kisebb török támadásoknak sem állhatnak ellen. Különös és egyedül a rendiség természetéből érthető felfogása a nemzeti autarkiának ez a kérés éppen akkor, amikor a rendek oly önérzetesen utasították vissza Pázmány Péter felszólalásait azon uralkodóház örökösödése érdekében, amelytől egyedül várták megmaradásukat! Hasonló kívánságokat fejeznek ki az 1630 : 2., 1638 : 34. tv.-cikkek, ez utóbbi a császártól ígéretet szerez, hogy a védelem költségeit Csehországból, az ausztriai tartományokból és a birodalomból meg fogja szerezni.

A rendiség ily gondolkodásmódja mellett érthető, ha a védelem pénzügyi oldala e korban is teljesen elhanyagolva sinylődik. A tulajdonképeni hadiadó, a már rendes adóvá vált dika kivettetik ugyan, a 15 éves török háború dikájától messze elmaradó mértékben, előbb 3, azután rendesen 5 forintban portánkint, azonban az adóbeszedésre alkalmas terület mindinkább összeszorul, egyrészt a török hódításai következtében, másrészt pedig azon gazdasági processzus folyamán, melyet a korábbi fejezetekben megszemléltünk, s amely a jobbágylakosság mind nagyobb tömegeit telepíti át a dika alá nem eső allodium majorságaira és teszi kuriális jobbágyokká, akik szintén adómentességet igényelnek. A dikabevétel ezek következtében folyton apad, úgyhogy végül alig jön számba, még a magyar kamara bevételei között sem, amelyek pedig ekkor rendkívül alacsonyak. Az 1621–26. évek alatt a pozsonyi kamara ötesztendei összes dikabevétele, a felsőmagyarországi vármegyéket leszámítva, 26.842 forint, esztendőnkint minimálisan 2919, maximálisan 8017 forint; ugyanezen háborús években, a felsőmagyarországi megyék egy része különben is Bethlen Gábor kezére kerülvén, egész Felsőmagyarország öt évi dikajövedelme 4393 forintot tesz ki! 1608 óta, a nemesi alkotmány megerősödésével mind kevesebb a dika összege, 1610-ben még 19.065, 1611-ben 14.690, 1613-ban 8661, 1626-ban 8017, 1627-ben 7749 forint. Az országgyűlés többször megpróbálja saját rendi kezelésbe venni a portális adót, anélkül, hogy ezzel annak összege megszaporodnék; ilyen periódus után a magyar kamara élénken tiltakozik az ellen, hogy újra az ő kezébe adassék, mivel az egész dikából haszon nem, csak gond származik.

A hadiadó e rendkívüli elapadásán nem segít az sem, hogy egyes szükségletekre külön adókat szavaz meg az országgyűlés, így időnkint a török béke költségeire, azután a királyi koronázási ajándékra; állandó adóvá lesz a koronaőrzésre kivetett évi félforint, miután a koronaőrzés költségeit nem sikerült a királyra áthárítani, továbbá 1635-től kezdve a harmincadon felül minden exportra kivetett félharmincad, mely utóbb egészében a végvárak szükségleteire fordíttatik. Mindez azonban együttvéve sem tesz ki sokat; a már említett 1622–26 közti ötéves periódusban az egész rendkívüli adó nem tesz ki többet 146.579 forintnál. A magyar kamara összes jövedelmei ekkor átlag 90–100.000 forintra mennek évenkint, ami a 40-es években már 60.000-re is leszáll, közöttük a harmincad a legtöbb, évi 30–45.000 forint, utána következik a városok és mezővárosok taksája, mely a maga 10.000 forintot rendesen felülmúló összegével meghaladja a vármegyei terület megfelelő adónemének, a portális adónak hozadékát. Tehát még a pozsonyi (és szepesi) kamara jövedelmeiben is több a városi élettől, meg kereskedelemtől és ipartól szolgáltatott adó, mint a nemesi birtokjogtól védett agrár termelésé. Viszont a kiadások közt mindinkább emelkednek azok, melyek a rendi kormány fenntartására szolgálnak; így a nádor 24.000 forintnyi évi fizetésén kívül (aki különben ez összegen körülbelül ezer lovast tart), 1635-ben 40.000 forint esik az országgyűléstől kiküldött különböző, határkiigazító, békéltető bizottságokra, 6500 forint a kamara tisztviselőinek fizetésére, 6900 forint a külföldi futárokra, 1370 forint utiköltségekre, 15.000 forint kegydíjakra stb. A kép teljessé tétele végett még megemlítjük, hogy az 1622-i, összesen 8496 forintot kitevő dikajövedelemre Nyitra vármegye 2044 forintot, Trencsén 1016-ot szolgáltatott be, Bars 829-et, Hont 594-et, Pozsony 500-at, tizenegy más vármegye hozzájárulása 500 forinton alul volt, le egészen 133-ig; Sopron, Vas, Zala, Somogy ez évben semmit sem fizetett, s a felsőmagyarországi vármegyékből összesen 514 forint folyt be.

Pedig a végváraknak mégis ott kellett állniok a török rablások ellen védbástyául, s a végvári katonát valamiképen fizetni kellett! Senki sem képzelhette, hogy a Bocskay koncepciója értelmében fennálló hosszú török béke feleslegessé fogja tenni az I. Ferdinándtól létesített végvári rendszert. A végvári főkapitányságok továbbra is fennmaradnak, összesen 88 várban néz körülbelül 15.000 ember farkasszemet a törökkel; később, 1650 felé számuk 12.000-re apad, bár bizonyos, hogy a kimutatott létszámnak jóval alatta maradt mindenkor a tényleges létszám. A külföldi hozzájárulás azonban éppen úgy ki-kimarad, mint a magyar rendek szolgáltatásai; a harmincéves háború alatt egyes tartományok, Csehország, Felső-Ausztria, véglegesen elpusztultak, de időnkint mégis fizetnek, s pl. 1638-ban a cseh rendek megint elküldik képviselőjüket, egy Kolowrat-Krakowszkyt a magyar határra, hogy ott a cseh hadisegély felhasználását ellenőrizze. Rendesen csak Belső-Ausztria tartja fenn a szlavóniai végeket, melyek már minden tekintetben hozzátartoznak, csak a formális becsatolás hiányozván, Alsó-Ausztria pedig a győri főkapitányság várait; a többi végek pusztulnak, bástyáik elomolnak, katonáik éheznek, rabolnak és szegénylegényekké lesznek. A végvári dicsőség utolsó foszlányai is leszakadoznak e pusztulásnak kitett, mindenkitől elhagyatott katonákról, Balassa Bálint társainak friss harci kedve már emlékezetben sem él többé, s a rendi alkotmány kifejlődése egybeesik a magyar hadi szellem, a magyar vitézség váratlan elhanyatlásával.

Ebben megegyeznek mindazok a kortársak, akik született és kinevezett vezetői lévén a magyar végváriaknak, a helyzetet kritikus szemmel nézik, hogy kötelességüket teljesítendők, a bajokat minél teljesebben, egészükben orvosolhassák. Szavuk a pusztában kiáltó szava volt, sem a bécsi hatóságok, sem a magyar rendek nem hallgattak reájuk: e két részen a vétkes közömbösség ugyanoly mértékét kell megállapítanunk. Esterházy Miklós, nádor korában, egész csomó beadványban követelte a honvédelem javítását, s ezzel kapcsolatban a pénzügyek rendezését, beadványai a bécsi hatóságoknál elsüllyedtek, s mikor azokat az országgyűlés elé akarta terjeszteni, úgy II. Ferdinánd, mint utóda III. Ferdinánd eltiltották attól. Esterházy meggyőző részletekkel rajzolja meg a végvári védelem szomorú állapotát, s az okok között a nemesi áldozatkészség hiányát is felsorolja. „Most kicsoda az, ki cselekedettel nem vérét, de csak kevés rész javát is végezések szerint kívánná kiadni, nemhogy azonkívül valamit cselekednék édes hazájáért!” Így jutottunk szerinte az extremumra „nem annyira erőtlenségünk, mint az magunk nem-akaratja miatt”. Régebben több eszköz állott a védelem szolgálatában, idegen segély, több ezerből álló continuus miles (amint ezt a XVI. században láttuk is), személyes felkelés gyakorta, portális adófizetés, most azonban „minden hazánk és magunk oltalmát az külső őfelsége erejére biztuk, s az nyomorult községre (azaz a jobbágyra), úgymint az portákra, senki semmivel az magáébul nem akarván az közönséges jót segíteni”. A részleges felkeléseknél, amikor a török támadás csak egyes országrészeket fenyegetett, a portális adót a nemes maga szedi be a jobbágytól, hogy azon maga állítsa ki az országgyűléstől megszabott számú, portánkint néhány, 2–4 katonát, de Esterházy szerint ilyenkor saját szolgáit, szabadosait, fegyverre alkalmatlan gyerekeket küld el, rosszul felfegyverezve, a pénzt pedig elteszi magának s az ily felkelésből több kár, mint haszon származik; a generális felkelés pedig, attól kell tartani, a mohácsinak példájára végződnék, ha összejönne.

Esterházy javaslatai szerint Magyarország megvédhetné magát, 50–60.000 embert ma is kiállíthatna, de ehhez egész had- és pénzügyi berendezését más lábra kellene állítani. A katonaállításnál a bárók és előkelők példáját kell követni, akiknek kondiciója a „török torkában” egészen más, mint más keresztény országokban; a magyar báró várában lakik és annak védelmére katonát tart, maga Esterházy ezeren felül; hasonlókép kell megint continuus milest tartani a végvárakban, s azokat ott jól kiképezni; javasolja tehát, hogy az országgyűlésektől függetlenül, minden társadalmi osztály jövedelme arányában állandó katonaságot tartson, a főnemesek váraikban vagy a végeken, a többiek a végvárakban, még pedig négy porta után, a prelátusok száz forintnyi tizedjövedelem után egy-egy lovast, ki „igen könnyen meglehetne, s igen szép sereget is tenne”; vármegyék és városok hasonlóképen jövedelmük szerint tartsanak, úgyhogy kisebb támadásokat az ország maga is kivédhetne, csak a „pogány derék indulatjakor” kellene a királyhoz fordulni.

Pénzügyi téren Esterházy az országtól is nagyobb áldozatot kíván. A magyar kamara jövedelmei egészükben a védelemre fordítandók, így különösen a dika, a városok taksája, a harmincad, s legalább egy része a bányajövedelmeknek, melyek, mint a nádor tudhatta, a bécsi udvartartás fedezésére mentek ki; de fel kellene emelni a hadi célokra adott félharmincadot egész harmincaddá, amit szerinte a marhakereskedelem nagyobb megterhelése nélkül el lehetne érni. Követeli továbbá e dupla harmincadnak minden kivitelre való megállapítását és a kiváltságolt osztályoknak megadóztatását: a bandériumot nem tartó egyháziak beneficiumaik szerint, a kanonokok és kisebb jövedelműek egy aranyat fizessenek, a világi nemesek, akik kastélyban laknak, de fegyvereseket nem tartanak, két aranyat, kúriában lakó nemesek pedig egyet, malmok után szintén egyet; prédikátorok, kiknek háza nemesinek számít, hasonlóképen egyet. A koronára szálló birtokokat eladva, ezekből évente 500.000 forint is bejöhet, amely összeget szintén a végekre kellene adni. A végvárak dominiumai is jobban kezelendők; a borkimérési jog haszna ne a kapitányok zsebébe menjen, gabona, bor és egyéb élelmiszer elég terem a birtokokon, nincs szükség arra, hogy a bécsi hatóságok most Ausztriából, sőt Linzből hozzanak a végbelieknek gabonát és bort, holott a dunai és szárazi szállítás többe kerül, mint az élelmiszer egész vételára itthon.

A legfőbb bajnak Esterházy azt tartja, hogy a nemesség lassankint visszavonul a harci élettől. Szerinte ez részben érhető: azon nyomorúság miatt, melyben a végváriak élni kénytelenek, nem igen áll be szolgálatra nemes ifjú, inkább otthon marad és ökonomiával foglalkozik. De mégis szomorú, hogy a nemesség, mely azelőtt vagyona felét is védelemre adta, ma ötvened-hatvanad részét is sajnálja. Esterházy javaslatai száraz adatok halmazán át mindegyre az erkölcsi kérdést érintik: a gens Hungarának ősi hadi erkölcséből való kivetkőzését olyan korban, amikor pedig fegyver nélkül a magyar lét egy pillanatig sem biztosítható. Ezt a lehangoló tényt, a hadi szolgálatra való kedvetlenséget, a pénzbeli áldozatkészség hiányát s velük együtt a katonai disciplina, a régi végvári rendtartás felbomlását szinte minden akkori főkapitány elpanaszolja. Forgách Zsigmond borsodi főispán 1641-ben írja, hogy neki az egri török őrség ellenében Szikszóra ezer emberre volna szüksége, ami 36.000 forintból meglehetne olyképen, hogy a tizenhárom vármegye egyenkint 3000-et fizessen és bizonyos, hogy „egy vármegye sincs, akiben ne volna ember, akinél 3000 forintot ne találnának”, s ha pénz volna, az ország hullámzó, szökött jobbágy, birtoktalan nemes népességéből „a bizonyosra, mint a mézre, úgy tódulna a jó katona”, de a pénzhiány mindent megakadályoz. Itt jelentkezik a nemesi korszak új decentralizáló hatása is: a védekezés is vármegyénkint tagolódik, egy-egy vármegye a saját szükséglete szerint pillanatnyilag fogad és bocsát el katonát, amikor is lehetetlen rendet és disciplinát tartani, Forgách Ádám szerint egy-egy vármegye néha 6–8000 forintot is fizet katonaságra, de az eredmény semmi: „a török is rabol, saját fizetett népünk is rabol. Szabad legény névvel senkinek osztán nem volna szabad élni, hanem mint tolvajt, mert nem is egyéb, valahol hallanák, kergetnék, így a latorság is kigyomlálódnék, a vitézlő rend is a disciplinát megszokná”.

A fizetetlen katonaság évtizedes nyomorában teljesen demoralizálódott, s mint már korábban említettük, a vár körüli jobbágyfalvaknak, valamint a hódoltsági parasztnak is ostorává lett. Rablások és zsarolások nem egyszer a király nevében mennek végbe alantas végvári tisztek részéről, akik még éhezésükben és ruhátlanságukban is büszkék arra, hogy a király katonái. Kanizsai János szatmári lovas hadnagy 1670-ben Ugocsa megyei községben hatalmaskodván, nemes személyeket verve, sarcolva, fogságba cipelve, állatokat elhajtva, a nemesi jószágot „koronás királyunk őfelsége számára” foglalta le, Danka János gyaloghadnagy pedig ugyanekkor Kökényesden, Keresztúron a jobbágynépességet szedi ráncba, a bíró családját kardra akarja hányni, ha „máskor a falu össze nem gyűl és süveget nem vetnek előtte, ha távul meglátják is”. Egy másik faluban a bírót levonatva, keményen megveretve, kijelentette: „Én vagyok most az ti császártok ebben a két vármegyében; meghidgyétek, ha másszor kijövök, harmadik falu ellen meghalljátok híremet is, süvegelve jöjjetek előmbe, mert Isten engem úgy segéljen, hogy feleségestől, gyermekestől megöllek benneteket.”

Anélkül, hogy a magyar végbeli katonaság kihágásainak súlyosabb eseteit felsorolnók, eléggé világos a nagy különbség, mely e disciplinálatlan csapatok és a XVI. század végvári dicsősége közt van. A nemesember nem vezeti többé a jobbágytól lett végvárit, s ha igen, nem a jóra, hanem a rendet tartó kapitányok tekintélyének lerombolására. Ez a fejlődés Lipót korára már odajut, hogy a végbeli kapitány már csak jobbágykatonára tud támaszkodni, a hadi szolgálatban még megmaradt nemesek minden szigor ellenére is rendbontó elemek. Koháry István, Füleknek Thököly és a török ellenében hősi védője, aki Balassa Bálinthoz hasonlóan, hadi mesterség mellett tollforgatással is foglalkozik, panaszosan írja 1680-ban Esterházy Pálnak, hogy nem elég, hogy a vármegyével rossz a viszonya, mert az alispán végvári katonák felett is ítélkezni akar, a szolgálatban levő nemesekkel sem bír, ezek „végházban éccakának idein is nyargalóznak, lövöldöznek, s akarmi ellenség hírére fegyvert sem fognak; csak ez a keveses és majdnem jobbára elfogyott vitézlő rend vártálja és strázsálja az egész nemességet. Senki nem cirkáltat, senki nem vártáltat őkegyelmek közül. Ellenben a szabad földet némelyek csak magok hatalmával felfogják, a vitézlő rendre osztott szántóföldeket is sokan eltulajdonították, hol koldulnak s hol ittben laknak őfölsége s Nagyságod tilalma ellen is, sok több rendetlen dolgok is ezekkel a nemesi szabadság prerogativája színe alatt impune megtörténhetnek”. A nemesi szabadság hasonló rendetlenségében szenvedtek Wesselényi Pál és Thököly kurucai is, amint ezt még látni fogjuk; erre a korszakra legyen elég kiemelnünk, hogy a végváriak fegyelmét a rossz fizetés és elhanyagolás mellett a nemesi szabadságok e korbeli kultusza is megzavarta.

Ezekből eléggé kiderül az is, hogy az 1608 óta annyiszor megerősített nemesi előjogok és alkotmánybiztosítékok együttvéve sem hoztak létre komoly kormányzati hatalmat, melynek tekintélye, felhasználható jövedelmei és hadserege lett volna. A nádori méltóság tekintélyét hiába védték meg a bécsi hatóságok ellenében, ha azt maguk a vármegyék nem ismerték el, s ha a magyar kormány közegeit a hivatali hierarchia minden fokozatán tekintély nélkül hagyták. Mert amint a füleki nemesek – azaz a hódolt Pest, Pilis, Solt, Heves vármegyék tisztikarát tevő urak semmit se hajtottak védelmezőjüknek, Koháry főkapitánynak parancsaira, nem sokkal több tekintéllyel bírt még a legerélyesebb nádor is a vármegyék előtt. Esterházy Miklós nádor hadfölkelő rendeletei végrehajtatlanul maradnak, még akkor is, mikor pedig a törvény értelmében őt II. Ferdinánd távolléte idejére helyettesének nevezi ki. A nádor ezen kinevezésről értesítve Győr vármegyét, szép szavakban biztatgatja engedelmességre: „éljünk igen szép egyességben, hogy távollétében is őfölsége hallhasson minden jót felőlünk és Isten őfölségét egésségben rövid nap visszahozván közinkben, találhassa kedves országát kegyelmetekkel együtt azon jó békességben és dícséretes egyességben” – de már generális inszurrekcióra rendeletet adva, kénytelen megmagyarázni, hogy neki ehhez igenis joga van, mint a király helyettesének. A vármegye azonban így sem kel fel rendesen: „sokan minden engedelem nélkül házuknál maradnak, némelyek a mustra után hazamennek”. Sőt a vármegye a nádor felkelő rendeleteit gyűlésen meri tárgyalni, mintha, mondja Esterházy: „mi sem az ország statutomát, sem az nemességnek szabadságát, sem mostani hazánk szükségét nem látnánk”, pedig „igen jól tudjuk mi, mit teszen s micsoda gyümölcse vagyon az kegyelmetek generalis insurrectiójának”, ő protestál a vármegye engedetlensége miatt „visszavaló dolognak látván azt, mind az lelki, mind az testi dologban, az mikor az nyáj akarja s kívánja legeltetni az pásztort”. Hasonlókép elkeseredve látja az adóbehajtásnál is, hogy „sokakban igen meghűlt az ő hazájokhoz való igaz szeretetük”, sokan a lovasok kiállítása helyett – ekkor, 1630-ban, a hét vármegyének visszafoglalásáról van szó – pénzt fizetnek, de nem maguk zsebéből, mire Esterházy megjegyzi: „de ezt a szegény embereken semmiképen nem akarjuk, hogy exigálja, hanem maga adgya meg kegyelmetek, holott az maga személyét menti evvel az personális insurrectiótól meg”. Ez a szemrehányás folyton szerepel Esterházy zsörtölődéseiben, hogy a nemes urak az adózást és fegyverbeállást egyképen jobbágyaikra hárítják; 1634-ben egy részleges expedicióra négy portánkint egy lovas és egy gyalog vettetvén ki, a földesurakat külön biztatja, hogy maguk is járuljanak hozzá és „magok oltalmát ne bízzák teljességgel csak pórjokra és azoknak értékekre”. Különösen felindul azon, hogy még a koronaőrzésre kivetett csekély adó sem jön be, mert „bűn és gyalázatos is, hogy így elhagyattattanak” a koronaőrző gyalogok: „ugyan irtózom belé, írja ugyanezen évben, hogy az mikor elmémben forgatom ezt a mi segedelmünkre való idegenségünket, holott ha meggondolom, a dikában, ami az közönséges kontributiót nézné, átallom kimondani, mennyi jut négy esztendő alatt egy jobbágyemberre, s mindazáltal, ím abban is megfogyatkoznak sok helyeken” – a jobbágyok adóbeli megfogyatkozásáért Esterházy, a viszonyok alapos ismerője, persze a földesurakat teszi felelőssé.

Nem folytatjuk Esterházy kifakadásainak felsorolását, az eddigi példák is bebizonyítják, hogy a nemesi áldozatkészség és harci kedv hiánya tényleg általánosan elterjedt jelenség volt, aminthogy Esterházy Miklós nem is egyéb okból, mint tisztán praktikus szempontból jellemezte az állapotokat, melyek szerinte az ország további fennállását veszélyeztették. A nádornál jobban senki sem ismerte a közigazgatási viszonyokat és az emberek hangulatait, úgyhogy a huszas és harmincas évekre egész objektív pontossággal megállapíthatjuk az Esterházytól ostorozott bajok fennállását. A század közepére, be egészen I. Lipót korába hasonlóképen megbízható adataink vannak, még pedig magától Zrínyi Miklóstól, aki már nem annyira praktikus kormányzati szempontból nézte a dolgokat és nem azt kereste, miként hajtják végre a vármegyék az ő rendeleteit (mint még Esterházy), hanem magasabb nemzeti álláspontról jutott ugyanoly lesujtó eredményekre. Zrínyi Miklós a nemzeti ideál útján haladva, elégedetlen kora nemességével és kesereg a magyar hadi diszciplina végzetes hanyatlásán. Talán ő az egyetlen, kinek megvan a történeti szemlélethez szükséges objektivitása, a napi gondoktól megszabadulása, valamint fantáziája is, melyek segélyével az elmúlt XVI. századnak hadi erényeit világosan felismeri, és saját korába visszatérve, néha borongó lemondással, de legtöbbnyire heves ócsárlással, lángostoros szavakban korholja lehanyatlott kortársait. Hogy szavai nem túloznak, ebben bizonyosak lehetünk, megismerve a józan, praktikus Esterházy hasonló nézeteit.

Zrínyi Miklós nemcsak poeta doctus volt, aki szigetvári ősének történetét tudatos kútfőfelhasználással énekelte meg, hanem egyszersmind tudós katona is, akinek a magyar nemesség újabb, dekadens képén elsősorban a tanultság hiánya tűnik fel. A faj kitűnő, a magyar természet ma is bátor és harcias, állapítja meg lelkes szavakban az, akinél hevesebben senki sem szerette faját, s akinek devizája „ne bántsd a magyart” volt. Ez a deviza azonban nála sem jelentette azt, hogy behúnyja szemeit a magyar hiba és vétek előtt. Ebben Zrínyi Miklós Széchenyi Istvánnak kevés elődje közé tartozott. „Teliek a historiák a mi magyar nemzetünknek dicsőségével, teli a világ azoknak emlékezeteivel és Európának egy szegelete sincs, aki az mi eleinkről becsülettel ne szólana; soha muzulmán vér nagyobb folyásokkal nem folyt, mint a magyar kard miatt, soha ennek a pogány holdnak betöltését úgy nem késlette senki, mint mi magyarok. De meg kell vallanunk, noha nyögve és pironkodva: …csúfsága lettünk a nemzeteknek és magunknak, ellenségünknek pedig, valahonnan jön reánk, prédájává. Miért? a vitézségnek disciplinája meg nem tartásááért, a részegségért, a tunyaságért, az egymásgyűlölésért és ezer ilyen vétkünkért. Én nem hízelkedhetem, édes nemzetem, tenéked, hogy hazugságommal dícsérjelek, hanem ím megmondom magadnak fogyatkozásidat, olyan szívvel és szándékkal, hogy megismérvén magad is, vesd ki ezt a mocskot lelkedből, reformáld vétkeidet…” Ahol egy lelkes ember, mint Zrínyi Miklós, így beszél édes nemzetéhez, ott a fejlődés során nagy mélységeknek kellett felnyílniok, melyekbe kisebb embernek szeme be sem hatolhatott volna. A török torkában levő nemzetre csakugyan el sem képzelhető nagyobb csapás, mint a hadszervezetnek Zrínyitől felismert elhanyatlása: „Mikor meghallottuk, hogy a török nagy készülettel fegyverkezik és készül reánk, mi is akkor, de későn, tapodni kezdtünk, kaptunk mindenfelé, hadat, seregeket kezdtünk gyüjteni. De micsodás seregeket, micsoda hadakat? régi látott, hallott vitézekből állott-e vajjon ez a sereg? bizonyára nem, hanem mentül rosszabb, hitetlenebb, istentelenebb, tolvajabb volt az országban, a gyűlt öszve a mi sipolásinkra. Ismég, ki volt ennek a hadnagya? ugyancsak szintén ilyen, vagy aki még jobban megelőzte a többit részegséggel, garázdasággal, kevélységgel, aki a maga vitézsége rudimentáit vagy kassai kereskedőkön, vagy kecskeméti tőzséreken, vagy soproni kalmárokon, vagy más szabad városok s szegény polgárok kárán végezte el; aki nem a jóhírért, névért és becsületért, hazájához való szeretetiért iratta be magát a hadakozásban, hanem hogy jobban ezeket az ott fenn megírt virtusokat szabadabbul űzhesse; aki hogy jobban valami boszúját valamely falura vagy nemesemberre tölthesse, kívánt hadi emberré lenni, hogy evvel a titulussal mind módot, mind mentséget vétkének, mind impunitást találjon.” Ez a fizetetlenségében, elhagyatottságában fosztogatóvá, rablóvá vált végvári katona portréja, akiben a diszciplina is végkép elhalt, s akinek oly régóta nincs már fegyvere sem, hogy viselésétől is elszokott: „Ihon, magyar katona, ihon, magyar hajdú, a te fogyatkozásod. Ha én a katonának azt mondanám, viselj fegyverderekat, karabint, tartsd meg a rendet; ha a hajdúnak, viselj muskétát és pikát, ne hágj ki az te rendedből, mit mondana nekem? legelőször megnevetne, azután meggyűlölne. Hej-hej, hun van a magyarnak régi jó híre! kivel németeket, olaszokat, törököket feljül haladta; valjon olyan könnyen nyerték-e a magyarok Pannoniát, amint most hadakoznak?… Examináljuk a mi rendtartásunkat. Nem különben mint a ménes avagy barom járása; egy csoportban nincs több tisztviselő egy hadnagynál, senki nem néz rendtartást, senki nem kívánja, sőt gyűlöli. Nemcsak ebben vagyunk rendetlenek, de rendetlenek mindenben. Más nemzetek könyveket írnak seregek rendeléséről, mi penig azokat nevetjük”, – a magyar azt hiszi, egy kis puskával várakat vehet, sáncokat megszaggathat, pedig míg azt egyszer tölti, a muskatéros négyszer lő, pedig a janicsár is muskétát visel már, a szpáhi meg, sőt a lengyel zsoldos is fegyverderekat. Zrínyi maga korának egyik legképzettebb tudós hadvezére volt, s nem sajnálja népét a némettől, sőt a töröktől való tanulásra is utasítani: várépítésben, mezei hadban, fegyverzetben, fegyelemben, hiszen egyik nagy népnél sem fordul elő, mint a magyarnál, hogy a „legrosszabb lovász is szembeugrik a hadnagyával, ott pörlődik és szitkozódik vele”, s a vezér nem meri a méltó büntetést alkalmazni, az akasztófát. Bethlen Gábor, aki Zrínyinél szerencsésebb, mert maga ura volt és szabadon rendelkezett seregével, ki is gúnyolta egy alvezérét, hogy az a nemesi kiváltságokat respektálva, nem mer fegyelemsértő nemest kivégeztetni. Zrínyi ilyent nem tehetett, azért panaszkodik: „Próbáld meg Magyarországban, ha mered az ilyen kicsi dologért megöletned az alattvalót; vagy hogy mind elszöknek, vagy hogy feltámadnak rád s agyonvernek. Mitől vagyon ez? attul, hogy a disciplina malitaris közülünk rég elveszett; csak annyival kell hinni bennünket vitézeknek, hogy kard van az oldalunkon.”

Pedig Zrínyi Miklós Esterházynál is közelebbi viszonyban volt a nemességgel, nem nézte le feudális nagybirtokos és országnagy álláspontjáról, sőt katonának jobbágyot nem is fogadott be szívesen: „csak héjában, a paraszt a kapanyelet tudja forgatni, és a vitézség nem őnéki való és nem is hozzá illik”, – ő egyébként is ellensége volt az abszolutisztikus államformának és ha a nemességet mégis így korholta, ebben csak az a felismerés vezette, hogy katonai szervezet és kormány nélkül az oldott kéveként széthulló nemesség, hitlevelek és Verbőczi-féle jogok birtokában sem képes a hazát fenntartani. A kérdést világosan állította fel: „Látom, hogy egy Mátyás király azt cselekszi a magyarral, akit akar, és egy Bethlen Gábor megállíthatja rendjét mindenféle vitézlő renddel. De hun vannak ezek a kapitánok? oda vannak, csak a jó hirek-nevek maradott meg.” Mátyás király és Bethlen Gábor mindketten erős központi hatalom kormányosai voltak, akik a rendi hullámoktól, a rendiségtől terjesztett fegyelemhiánytól semmiféle viszonylatban, sem hadban, sem politikában nem ijedtek meg; a királyi magyarság elgyöngülését végső fokon éppen az okozta, hogy a központi erő nem volt többé magyar erő, s ellene a magyar autarkia védelmében a magyarság csak rendi formákban tudott szervezkedni. Rendi szervezet pedig ekkor már az állami test felbomlását készítette elő, Lengyelországban a lengyel respublikát, a német birodalomban a központi egység elhalását és territoriális fejedelemségekre felbomlását, Magyarországon a vármegyeileg szervezett nemesség uralmát, s ezzel együtt a Lipót korabeli teljes felbomlását a régi állami egységnek.

Amit nagy magyarok, Esterházy Miklós és Zrínyi Miklós nem tudtak a nyugati félen megvalósítani, az állami akarattá, s magyar akarattá erősödött a keleti félen, Erdélyben.


Erdélyi fejedelmi birtokok 1650.