MÁRIA TERÉZIA KORSZAKA.

AZ EGYÉNISÉG, BAROKK ÉS FELVILÁGOSODÁS KÖZT. ELSŐ KORSZAK, ÚJABB KOMPROMISSZUM A RENDEKKEL, 1741, OSZTRÁK ÖRÖKÖSÖDÉSI ÉS HÉTÉVES HÁBORÚ, A MAGYARSÁG RÉSZVÉTELE; A KIRÁLYNŐ HÁLÁJA; AZ UDVAR ÉS BÉCS HATÁSA; A FŐURAK, A POZSONYI UDVAR. – AZ ÚJ KORMÁNYRENDSZER, HAUGWITZ, A NEMESI ADÓZÁS; A BÉCSI FELVILÁGOSODÁS, MÁRIA TERÉZIA SZUBJEKTIV MOTIVUMAI. FELVILÁGOSODÁSI REFORMOK: NÉPEGÉSZSÉGÜGY, NÉPJÓLÉT, GAZDASÁGI REFORMKÍSÉRLETEK. – ÁLLAMI ISKOLAÜGY SZERVEZÉSE. – A JOBBÁGYVISZONYOK RENDEZÉSE AZ 1764. ORSZÁGGYŰLÉS UTÁN. – A PROTESTÁNS KÉRDÉS FEJLŐDÉSE III. KÁROLY ÉS MÁRIA TERÉZIA ALATT. – AZ UTOLSÓ KORSZAK, ÚJ KORMÁNYSZELLEM. DEFICIT FEDEZÉSE; TANÁCSOK, PUBLICISZTIKAI VITÁK. – AZ 1764. ORSZÁGGYŰLÉS GAZDASÁGI KÖVETKEZÉSEI: AZ ÚJ VÁMPOLITIKAI ÉS IPARPÁRTOLÁS, MAGYARORSZÁG GYARMATI HELYZETE, KERESKEDELMI ÉS FIZETÉSI MÉRLEG. MÁRIA TERÉZIA SZEMÉLYES VISZONYA A MAGYARSÁGHOZ.

III. Károly halála után 1741-ben Mária Teréziával a Habsburg-háznak egyik legnagyobb uralkodói személyisége lépett Magyarország trónjára. Az évszázadokon át Európa annyi trónján ülő Habsburg-család sohasem mutatott fel valami nagyobbfajta képességet arra, hogy korok, népek és országok helyi, adott művelődéséhez idomulva, egy-egy korszak gondolatirányának élére álljon és azt diadalra vezesse. Önálló kezdemény, új műveltségi kor inaugrálása nem tartozott a család erényei közé, ezért hiányzanak belőle a hódító, vezető egyénisége, minők oly nagy számmal akadtak például a francia dinasztiákban, avagy aminő volt II. Frigyes porosz király és nálunk Hunyadi Mátyás. A Habsburg-ház politikai erényei közé inkább a régihez való ragaszkodás tartozott, mely nem egyszer merevedett formalizmussá és akadályozta a jövő szempontjából szükséges eszközök feltalálását. A német-római birodalom, majd Magyar- és Csehország trónját századokon át betöltő tagjai a családnak ehhez képest életforma dolgában bizonyos egyhangúságot mutatnak fel: a késői középkor feudális és territoriális fejedelmi életmódján és gondolkodásán kívül még csak az abszolutizmus formáit tudták magukba venni s e kettőnek keveréke az, ami még XIX. századi reprezentánsaiknak is politikai alapszövetét adta. Az egész hosszú korszakban, mikor a régihez ragaszkodás merevsége nem egyszer a szív és érzelem hiányának képzetét kelti fel a szemlélőben, Mária Terézia és fia, II. József a kivétel, s e kettő között is az anyának egyénisége a merészebb s emberibb, teljesebb.

Mária Terézia az egyetlen asszony, aki a magyarság történetére iránytadó, elhatározó befolyást gyakorolt. Hogy ezt megtehette, az kizárólag az ő nagy egyéniségének volt köszönhető. Trónraléptekor atyjától vesztett hadjáratokban demoralizált hadsereget, tönkrement pénzügyeket, vigasztalanul nagy államadósságot, tehetetlen tanácsosokat vett át, amikor pedig mindennek az ellenkezőjére: kitűnő seregre, nagy pénzforrásokra és bölcs tanácsadókra lett volna szüksége a huszonhároméves fiatalasszonynak, kinek ügyét régi szövetségesek cserbenhagyták, új ellenségek fegyverrel támadták. III. Károlynak nagy fáradsággal és áldozatok árán sikerült az európai hatalmakkal leányának trónutódlási jogát, az azt biztosító pragmatica sanctiót elismertetni, azonban halálával a szerződések „papírrongy” jellege csakhamar bebizonyult és Mária Teréziának nyolcesztendős véres hadjáratokban kellett a nőági trónutódlás elismerését újra kikényszerítenie. A krízisek és fenyegető katasztrófák ez éveiben egyedül saját egyénisége tartotta fenn, mely uralkodása e kezdő korszakában sok hasonlóságot mutat legmakacsabb természetű őseiével, egy III. Frigyesével vagy II. Ferdinándéval. Férjétől, Ferenc István lotharingiai hercegtől alig várt támogatást: ez a korán gömbölyödő becsületes nyárspolgár sokkal inkább szerette a kényelmet, semhogy feleségét heroikus küzdelmében aktíve támogathatta volna. Ferenc herceg hajlandó volt már a legelső percben, II. Frigyes ajánlatára, egész Sziléziáról lemondani, holott Mária Terézia nemcsak, hogy felháborodással utasította vissza az ajánlatot, hanem a tartomány utóbb bekövetkezett elvesztésébe egész életén át nem tudott belenyugodni, s bármily emberszerető szíve volt is, nem habozott Szilézia visszaszerzéséért új súlyos hadjáratokba bocsátkozni. A Habsburgok régi következetessége, semmi vélt vagy valódi jogról le nem mondó engesztelhetetlensége működött benne, s ezen jellemtulajdonok uralmát nála is családjának régi erénye, a vallásosság szilárdította meg. Katholikus hite volt nagy vigasztalása a csapások során, melyek benne nem egy merev maszkkal bíró férfit, hanem minden benyomásra csodálatos érzésgazdasággal reagáló női kedélyt találtak és fenyegettek megsemmisüléssel. Nőiessége s benne mindegyre tükröződő meleg szíve teszi szimpátikussá első, hatalmi törekvésektől vezetett korszakát is, mely egyébként magyar vonatkozásban könnyen hozzásimul a század barokk és rendi jellegéhez. A magyar barokk vallásossága, tekintélyszeretete, a királyság és rendiség harmóniáján nyugvó állampolitika koncepciója, mindezek kiteljesednek Mária Terézia kongeniális egyéniségének hatása alatt vonuljanak be és helyezkedjenek el a magyar életben.

Ez az áthajlás, mely a barokkból a felvilágosodáshoz és a század második felének folyton mozgásban levő viszonyaihoz vezet át, Mária Teréziának éppen nőiességéből magyarázható meg. A felvilágosodásnak legtisztább emberi, humanisztikus tartalma hatott reá, azok az ideák, melyeket egy Voltaire és társai cinizmusától, minden meglévőt megingató kritikájától egész világ választott el. Az érzelmi behatásoknak kitett női lélekre azok az emberbaráti ideák hatottak, melyek már a pietizmus híveit, a század elejének felvilágosodásához húzó egyszerű lelkeit is meghódították. Amint a hallei iskola magyar tanítványai végső fokon az életszinvonal emelését célozták, amikor minden egyes ember szívéhez szóló új tanítási rendszert sürgettek, hasonlóképen az életszínvonal emelése lesz Mária Teréziának nagy gondja, főként miután végkép leszámol Szilézia elvesztésével, leszámol élete erényes örömeivel, eltemeti férjét és lelke melegével most már népeit, minden alattvalóját kapcsolja magához. Az abszolutisztikus kormányrendszer s a keresztény-katholikus természetelv egyaránt arra tanítja, hogy alattvalóinak testi és lelki javáért, isteni és túlvilági boldogulásáért ő a felelős Isten előtt, ki reábízta a hatalmat; ez a felelősségérzet mind nagyobb szorongással tölti el érzékenységét s mint látni fogjuk, hatalmának ez érzésteli vallásos felfogása lesz jobbágyfelszabadító munkájának legfőbb indítójává. A barokk-rendi korszak kiegyensúlyozottságában nem leli többé helyét lelkiismerete, mely nőies gyöngédséggel lázad fel az áthagyományozott elnyomás ellen, sőt még a jobbágyviszonyon túl is keresi, más társadalmi osztályok számára is, az eddiginél emberibb életlehetőségeket. Ezen az úton már alig használhatja a barokk kor embereit, akik mereven ragaszkodnak a rendi kompromisszumhoz és királynőjüktől is eltávolodnak akkor, mikor ezt melegen érző szíve a rendiségtől végkép elhajló utakra vezeti. Így veszik körül a mélyen vallásos királynőt, aki a barokk hagyományokból éppen az egyvallású államkoncepcióhoz ragaszkodik leginkább, minden pozitív vallástól és dogmától elvált deisták vagy pláne hitetlen atheisták, gúnyolódó és erkölcstelen életű libertinusok, minő volt a nagy kancellár Kaunitz gróf, Mária Teréziának évtizedes belső tanácsadója, akinek botrányos életmódja azonban folyton felháborította úrnőjét. Mindezen felvilágosodási emberek azonban nélkülözhetetlenek voltak Mária Terézia számára, mert bár ők személyes vonatkozásban nem mindig gyakorolták a felvilágosodás emberboldogító és filantróp tanait, elméleti gondolkodásuk mégis át volt itatva ezektől, s politikai és közigazgatási működésükben is ezek az elvek vezették őket. Gyakran gyarló emberek ők, nem egyszer a barokk harmóniát kereső szemlélő visszataszítón edényeit látja bennük a tiszta emberbaráti törekvéseknek, a vallásos élettől végkép elszakadt laikus világboldogításnak, de mindnyájan szívesen szolgálják a királynőt, aki elé szíve és emberi részvétel oly új feladatokat szabott, melyek a felvilágosodási programmban is bennfoglaltaknak.

Így válik Mária Terézia a felvilágosodás úttörőjévé, miután ő volt az, aki a barokk-rendi koncepciót a legmagasabb fokon valósítá meg; a tőle inaugurált új irány fogja a régit ledönteni, a XVIII. századot soha fel nem támasztható multtá tenni és a XIX. század igazi új korát megnyitni. Kevés uralkodónak adatott meg, hogy két korszak mesgyénjén az egymást gyilkosan gyűlölő multat és jövőt harmónikusan, egymással kibékítve egyesítse egyéniségében s Mária Terézia esetében ezt a ritka jelenséget nemcsak az ő érző szíve és nőiessége varázsolta elő, része van abban mély politikai érzékének és államférfiúi belátásának is. Az ő szinguláris egyéniségét csak akkor becsülhetjük meg igazán, ha meggondoljuk, minő makacs merevség az öregkor tulajdona a körötte megújulni készülő új világgal szemben, ha megtekintjük, mennyire képtelen új ideák befogadására bármely magánember vagy uralkodó fejedelem, amikor már évtizedeken át más, régebbi ideák szolgálatában telt el élete. Ilyen esetben jóakarat és kötelességtudás mit sem használ, mint azt Ferenc József király esete is mutatja, aki félszázadon keresztül ugyanazon elveket alkalmazta változatlanul, mikor már körötte úgy megváltozott a világ; – az új ideák elfogadásához csak államférfiúi genialitás segítheti az uralkodót, s ez a genialitás egyesült szerencsés módon Mária Terézia egyéniségében az ő nőiesen érzékeny, mindenkor könnyen megmozdítható lelkialkatával. Hogy az ő uralkodása mint sorsforduló egyike a magyar történet legnevezetesebb korszakának, ezt elsősorban az ő hatalmas egyéniségének kell tulajdonítanunk.

Első korszakának barokk-rendi, kompromisszumos irányát a trónralépését követő események is segítettek kijelölni. A pragmatica sanctiót a számbajövő európai hatalmak közt egyedül Bajorország nem ismerte el, melynek választója, Károly Albert, I. József leányának férje lévén, ezen a címen, s még régebbi, I. Ferdinándra visszavezetett jogigény szerint is magának követelte a fiúág kihaltával az egész Habsburg-örökséget. Ez az egyetlen tagadás csakhamar megingatta a pragmatica sanctiót elfogadott többi államnak beleegyezését; Szászországon kívül Franciaország is hajlandóságot mutatott arra, hogy a feloszlónak tekintett osztrák birtokkomplexumból részesedjék, de az első csapást az olthatatlan becsszomjú fiatal porosz király, II. Frigyes mérte Mária Teréziára. Poroszország már két nemzedék óta csak alkalmilag, saját érdekeit követve szolgálta a császári koronát viselő Habsburgokat, akik minden támogatását, így a visszafoglaló háborúkban nyujtott segélyt is, drága pénzen, területek átengedésével voltak kénytelenek megvásárolni. II. Frigyes, az európai történetnek addig talán legtipikusabb machiavellistája, akinek egyénisége teljességgel összeforrott országa érdekeivel, elérkezettnek látta az időt, hogy a védtelennek és tehetetlennek látszó fiatal asszonytól a német örökös tartományok leggazdagabbikát, Sziléziát elvegye, amelyre az akkori genealógiai és jogtudománytól kimutatható igényfélét tartott Poroszország. Frigyes atyjától a porosz seregben nagyszerű hadieszközt örökölt, melyet az ő tehetsége kitűnően tudott alkalmazni, s így Európa Habsburg-ellenes megmozdulásának idején nem volt megvetendő ajánlata, mely szerint Mária Teréziát ellenségeivel szemben megvédi, férjének német császárrá választását elősegíti, ha Sziléziát békés úton kezébe kapja. A királynő elutasító álláspontja következtében II. Frigyes betört Sziléziába, Boroszlót elfoglalta, szövetségre lépett Franciaországgal, a bajor választó pedig Spanyolországnak szintén Bourbon királyával is megegyezve, nyugatról tört be és foglalta el Linzet egészen Sankt-Pöltenig nyomulva előre. Mindezen csapás 1741 elejétől őszéig érte, sűrű egymásutánban Mária Teréziát, akinek helyzete nem sokkal javult azzal, hogy a Sziléziát bajor étvágytól féltő Frigyes 1741 októberében egyidőre megegyezett vele, – a bajorok és franciák északnak fordultak s Prágát foglalták el, ahol a cseh rendek Károly Albertnek meghódoltak, mire Frigyes is tovább folytatta a háborút, még nagyobb zsákmányt remélve.

Ebben a helyzetben Mária Terézia a családját jellemző kitartó és tűrő energiával mindent megtett az ellenállás szervezésére, az állandó császári hadsereg azonban még nem heverte ki az utolsó török háború szégyenét és demoralizáló hatását, az öreg Neipperg alatt Mollwitznál Frigyessel szemben döntő csatát vesztett, új sereget pedig sem az ellenségtől megszállott Csehország, sem az elpusztított és még részben megszállott Alsó- és Felső-Ausztria nem tudott kiállítani. A Habsburg-ház, mely még néhány évtizeddel előbb Európa minden harcterén nagy offenzív erőkkel rendelkezett s Magyarországot is katonaság tízezreivel kényszeríthette engedelmességre, most egyszerre védtelenül érezte magát és Magyarországtól kellett várnia az egyetlen lehetséges segítséget. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, melyhez hasonló csak II. Mátyás számára adódott Rudolffal szemben és Ferenc Józsefnek 1866-ban; mindegyik esetben a nemzetnek és a Habsburg-uralkodónak egyaránt nagy tapintatra és önmérséklésre volt szüksége, hogy a pillanatnyi zavarból állandó harmónia születhessen. II. Mátyásnak ez nem sikerült, s az első, aki a problémát Ferenc Józsefet megelőzően megoldotta, Mária Terézia volt.

III. Károly halálával nem volt többé lehetséges azon kormányzati rendszer fenntartása, mely az utóbbi évtizedekben mindinkább nyiltan mellőzte a rendek részvételét, országgyűlést nem tartott, nádort nem választott, s a magyar tanácsosok háttérbe szorításával a bécsi hatóságok akaratát valósította meg. A trónváltozás a nőági öröklés mellett is szükségessé tette, a koronázás miatt, az országgyűlés összehívását, ez az 1741 májusában összeült országgyűlés azonban legelőször a hosszú, 12 éves országgyűlés nélküli periódus felhalmozódott gravamináit akarta orvosolni s e célból a régi, I. József-féle királyi diploma helyébe új szöveg kiadását kérte a királynőtől, mely sokkal hatékonyabban írta volna körül a rendiség közjogi érvényesülését, mint az 1687. évi diploma. Ismerjük a rendi nemzeti fellángolás eredményét: Mária Terézia tanácsosainak, különösen Grassalkovich Antal királyi personálisnak és Pálffy János gróf országbírónak hűségére és ügyességére támaszkodva keresztülvitte, hogy csak a régi diplomát kellett kiadnia, s az országgyűlés törvénykönyvében újabb közjogi igéretek mellett pozitívum gyanánt a nemesi föld adómentességét emelte alaptörvénnyé s ezzel az egész mozgalmat leszerelte. A hangulat azonban az országgyűlésen éppen nem volt kedvező s a rendek állhatatosan vonakodtak a királynő férjét kormánytársként elfogadni, amire annál kevésbbé volt szükség, mert Mária Terézia nem akadályozván a nádori szék betöltését, a szatmári béke szerzőjének, Pálffy Jánosnak személyében már új nádora is volt az országnak. Kisebb jelentőségű kedvezések kezdettől fogva arra mutattak, hogy Mária Terézia keresi a megértést és a közeledést, úgy a rendek tömegéhez, mint az egyes vezető urakhoz; ilyen volt, amikor 1740-ben először nevezett ki Pálffy János személyében magyar katonát az országban levő parancsnokló tábornokok (commandierender General) közé, akiknek az alattuk levő kerület egész katonasága, a császári, rendes ezredek és a határőrségek is alá voltak rendelve. Pálffy most, mint Magyarország parancsnokló tábornoka, vezérkarában egy csomó osztrák altábornaggyal és magyar vezérekkel, mint Károlyi Sándor gróf tábornaggyal, rendelkezett. Ugyancsak ő volt az, aki Szilézia megtámadása első hírére, 1741 január 26-án több dunai vármegyének részleges insurrectiót hirdetett, Pozsony, Komárom, Győr, Pest vármegye és a jászkún kerület ki is állított 2741 embert, akik magyar vezérek, Beleznay, Halász Péter, gróf Esterházy István alatt ki is küldettek Sziléziába, s ott az év őszéig hadakoztak, mint magyar „Nationalhusaren.”

Nagyobb segítséget azonban, mely a bajor, francia és porosz seregekkel sikeresen szembeszállhatott volna, csak az országgyűlés adhatott, melynek hangulatát ecélból Mária Terézia bizalmas embereivel, Grassalkovichcsal, Pálffy Jánossal, gróf Batthyányi Lajos kancellárral és az öreg Esterházy Imre hercegprimással folytatott előzetes megbeszélés után női közvetlenséggel, helyzetének nyilt feltárásával akarta megnyerni. Szeptember 11-én a pozsonyi várban fogadta az országgyűlés tagjait, s a kancellár és prímás segélykérő és igérő beszédei után maga latin nyelven kijelentette, hogy mindenkitől elhagyatva a magyarok híres fegyveréhez, ősi vitézségéhez fordul és hűségükre bízza magát és gyermekeit. A gyászruhás fiatalasszonynak királyi méltósággal elmondott, végefelé könnyekbe fulladó beszéde mély hatást tett a rendekre, akik erre a már korábbi országgyűlések megajánlásával is hangoztatott „Vitam et sanguinem”, életünket és vérünket királyunkért, kiáltásban törtek ki. A pozsonyi várbeli jelenet a barokk-kor egész szellemét összesűrítve fejezte ki: heves érzések erők hullámzásából heroikus nemzeti, királyhű akarat született, mely egész létrejövésében a király és nemzet egymásrataláltságának, az érzésbeli harmóniává tisztuló politikai kompromisszumnak lett szimbólumává. Egyúttal most nyilvánult meg, talán legelőször a rendi magyarság újabb, barokk-fejlődésének hatásaként az a tulajdonság, hogy a rendi urak mint tömegjelenség érzelmi momentumokra rendkívül könnyen reagálnak, amely tulajdonság a régi, középkori magyarokból bizonyára hiányzott, de utóbb, így Kossuth és Ferenc József fellépései alkalmával nem egyszer a pozsonyi érzelmi kitöréshez hasonlóan nyilvánult meg. A rendek a várbeli jelenetre nemcsak hogy tárgyalásokba bocsátkoztak a generalis insurrectio dolgában, hanem Ferencnek kormánytárssá, corregenssé választásába is beleegyeztek, mire a királynő szeptember 20-án, Ferencnek eskütétele alkalmával hathónapos fiát, József trónörököst is megmutatta lelkes magyarjainak.

Az 1741.országgyűlés 63. törvénycikkében csakugyan megadta a bajor, francia és porosz támadás ellenében a pragmatica sanctióra, s az abban megszabott közös védelemre hivatkozva az általános nemzeti felkelést s ezenkívül portális katonaságként, az ország költségén felállítandó 21.622 gyalogos katonát, míg az egytelkes és armális nemeseknél megelégedett azzal, hogy ezek többen szereltek fel egy-egy lovast. A portális katonaságot kerületenkint állították fel, s belőle az egyes kerületi parancsnokok, egy Forgách, Andrássy, Ujváry, Haller, Szirmay és Bethlen alatt hat gyalogos ezredet létesítettek a reguláris katonaság mintájára, még az akkor az ezredekhez csatolni szokásos gránátos-kompániák sem hiányoztak bennük. Ez a portális katonaságot majdnem teljes számban állították ki, s legalább is 20.000 főt kitett a létszám, valamivel ez alatt járhatott a nemesi felkelés száma is, melyből a nemesi családok alig 20.000-nyi száma miatt, fizikai lehetetlenség lett volna jóval több fegyverforgató férfit kiállítani. Maga az országgyűlés, amikor még 30.000 portális katonát és 15.000 nemesi felkelőt akart megajánlani, 14.000 rác katonával, 5000 erdélyi lovassal, a Bánságból és más leszakított területekből várható katonasággal 100.000 főre tette a remélhető magyar segítséget. II. Frigyes és tábornokai gyakran túlmagasra taksálták a kombattáns magyarság számát, részben félelemből, részben pedig hogy Mária Terézia kényszerhelyzetét, melyben egyedül a magyarok segítik, annál jobban kiemeljék; a porosz király 1741 nyarán, amikor még az országgyűlés meg nem szavazta a felkelés és legfölebb a Pálffy felszólítására kiállított kétezer főnyi magyarság harcolt Sziléziában, 30.000 főnyi magyar katonaságról beszélt. A valóságban a magyar korona összes országaiból 60.000 főre tehetjük a királynőnek adott segítség számát, melyben az országgyűlés felajánlásától függően 20.000 portális gyalogost és 10–15.000 nemesi felkeléshez tartozó katona harcolhatott. E két utóbbi kategóriát azonban az országgyűlés csak egy esztendőre adta meg, 1742 októberében az új katonai esztendő kezdetén lejárt szolgálatuk, a hazatérő inszurgensek közt azonban verbuválást tartottak s közülök csakugyan sokan beléptek a császári sereg magyar ezredeibe, úgy, hogy ezek létszámát egész új kompániákkal lehetett kiegészíteni, melyek eltartására egyes urak sajátjukból vállalkoztak; a magyar ezredeket azután a béke közeledtével, 1747-ben a többi császári ezreddel egyszerre apasztották le békelétszámra. Hasonlóképen sokan léptek át az 1742 októberben feloszlatott telekkatonaság hat gyalogsági „légiójából” a sorezredekbe, s így a magyarság az inszurrekciós év letelte után is kivette részét a monarchia védelméből, s bár ha keretei: tíz császári huszárezred és néhány gyalogezred nem voltak is igen nagyon, ezért a felelősséget a korábbi császári hadvezetőségeknek kellett viselniök, melyek bizalmatlanságukban semmikép sem akarták a magyar ezredek számát szaporítani.

Mikor a hadműveletek további folyamán 1744-ben a második porosz támadás Morvaországig hatolt, Mária Terézia előbb leiratokban hívta fel segélyadásra a vármegyéket, azután Pozsonyban konkurzusszerű gyűlésen augusztus 18-án személyesen kérte őket, mire az urak és előkelő megyei nemesek Vivat regina, ad arma kiáltásokkal válaszoltak, s újabb személyes felkelést ajánlottak fel, amely azonban már sokkal lassabban és kisebb mértékben állt fel, semmint az első inszurrekció. Általában a katonai adminisztráció mindkét esetben nagy nehézséggel, akadozva működött: az ország belsejében legfőbb hatóságként a helytartótanács intézkedett, melynek elnöke a nádor lévén, a nádori expediciók is általa mentek ki, már pedig a helytartótanács katonai dolgokban egyáltalán nem rendelkezett nagy szakértelemmel, s amellett folyton érintkezésben kellett lennie a bécsi haditanáccsal és más katonai hatóságokkal. Ez utóbbiakat pedig most is élt a régi bizalmatlanság, mely főként a kiállított ezredek törzstisztjeinek kinevezésében nyilvánult meg – az alsóbb tiszteket a kiállító testületek, vármegyék, kerületek maguk választották. A haditanács a portális katonaság nagy részét Frigyes király ellen irányította, ahol legnagyobb szükség volt rá, de már a lovasságot nem akarta önállóan alkalmazni, hanem szinte atomizálva a császári rendes ezredek emberpótlására osztotta be. A felszereléssel s azután a csapatok harci készségével, szakszerű mozgásával sok baj volt, itt megbosszulta magát az, hogy sem a nemesség, sem a bécsi haditanács nem törődött a felkelésre kötelezett tömegek békebeli kiképzésével, pedig ezt már Zrinyi Miklós is követelte. A sorozásnál működő hadibiztosok eleinte igen szigorúan jártak el és a portális katonaságból a jelentkezőknek több mint felét kimustrálták, utóbb azonban vettek be, úgy, hogy „ma hagyja el némelyik az ostort, fejszét, kaszát s holnap már indítják minden rendben való szoktatás, minden exercitium nélkül” a kitűnően iskolázott és fegyelmezett porosz ellen. A tanultságbeli hátrányt a vitézségnek és bátorságnak kellett kiköszörülnie, melynek lelkesebb gyakorlása érdekében a helytartótanács nagy tárgyalások során kieszközölte a haditanácstól, hogy a magyar ezredek német vezényszó helyett azon magyar hadi regulamentumokban oktattassanak, melyeket a császári sereg magyar ezredei még első, alapító ezredtulajdonosaiktól, így az egyik Károlyi Sándortól, kaptak.

A magyar országgyűléstől adott hadi segítség értéke nem a csapatok számától vagy gyakorlottságától függött, s a nagy európai összefüggéseket tekintve kétségtelen, hogy a Habsburgok trónját ekkor a magyarok mentették meg. „Mária Terézia sorsa lényegében Magyarország magatartásától függött: ha ott ekkor is, mint negyven évvel előbb a spanyol örökösödési háború kitörésekor, felcsap a felkelés lángja, a királynő menthetetlenül elveszett.” A két török évszázaddal szemben nem az örökös tartományok voltak ekkor a mögöttes terület, mely előtt Magyarországon folyt a harc, hanem az ausztriai és cseh hadszintér mögött, annak nagyrészben való elvesztése után Magyarország volt az egyetlen „Hinterland”, melyből még újabb erők voltak kivonhatók. Ha itt még bármikép is él a Rákóczi-kor szelleme, ha a barokk-korszak kompromisszumos szelleme nem uralkodik az egész nemességen, akkor bármely kis terület felkelésével is nemcsak Magyarország vész el, melynek újabb leigázására nincs többé nélkülözhető császári sereg, hanem az örökös tartományok is, mert Magyarország tetterős részvétele nélkül Prágát és Linzet lehetetlen többé felszabadítani. A magyarság tehát már azzal is, hogy nem vett fegyvert kezébe a dinasztia ellen, bár erre alkalma és lehetősége lett volna, valamint azzal, hogy évtizedeken át felgyűlt panaszait és gravámeneit törvényes, dietális tárgyaláson, nem pedig fegyveres fölkeléssel óhajtotta orvosolni, a Habsburg-háznak oly nagy szolgálatot tett, hogy Mária Teréziának vele szemben egész életén át a hálás megmentett szerepét kellett viselnie, amit az érzelmes királynő szívesen és őszinte szívből vállalt is. II. Frigyes számítása, hogy a magyarság legalább is semleges marad, nem teljesült; ő leveleket is küldött Pálffy Jánosnak, aki azokat Mária Teréziának átszolgáltatta.

A magyar segély hatása természetesen csak az 1742. esztendőben érvényesülhetett, elsősorban a bajor-francia offenzivával szemben; gróf Khevenhüller főparancsnok ez év elején néhány hét alatt nemcsak Linzet, hanem Münchent is elfoglalta, épp akkor, mikor a bajor választót Frankfurtban VII. Károly néven császárrá választották. Mária Terézia most, miután a császári korona ilykép elvált családjától, mindenütt mint Magyarország királynője szerepel, mivel országai közt, a német birodalmat elvesztvén, az európai közvélemény és saját maga szemében is Magyarország a legelőkelőbb; seregeit Magyarország királynője seregeinek, követeit a magyar felség követeinek nevezik mindaddig, míg férjének császárrá koronáztatásával a magyar koronát ismét árnyékba nem borítja a német-római császári korona. A magyar csapatok nyugati előretörése után következett Prágának hasonlóképen a magyarok közreműködésével történt visszafoglalása, s bár a háború további folyamán a harci szerencse erre-arra hajlott, Mária Terézia soha többé nem került oly veszélyes helyzetbe, mint aminőben a magyarok közbelépése előtt volt. Az osztrák örökösödési háború most már a spanyolhoz hasonlóan egész Európára kiterjedt: a magyar segítség morális hatásának könyvelhető el, hogy a Habsburgok tradicionális szövetségesei, Angolország és Hollandia is bátorságot kaptak, holott például a háború első esztendejében Anglia a porosz kívánságok feltétlen megadását ajánlotta Mária Teréziának: az angol és hollandi „pragmatikai” seregek 1743-ban döntő módon avatkoztak a háborúba, a franciák ellenében, Mária Terézia Itáliában is újból fel tudott lépni, ahol Szardiniát sikerült a spanyolokkal szemben szövetségbe vonni, míg északon Szászország békült ki vele és bocsátotta rendelkezésére seregeit a porosz királlyal szemben, aki geniális győzelmek után 1745-ben szintén békét kötött, Sziléziát megtartotta, de a VII. Károly halála után gazdátlan császári korona új viselőjét, I. Ferenc császárt, Mária Terézia férjét is elismerte. Az európai háborút 1748-ban az aacheni béke fejezte be, melynek értelmében a Habsburg-ház birtoka, Szilézia és néhány kis olasz terület kivételével, épségben maradt, Mária Terézia megtartotta a francia-spanyol-porosz-bajor koalicióval szemben is az őseitől megszerzett nagyhatalmi állást. A királynő azonban ezzel nem elégedett meg, Sziléziát minden áron vissza akarta szerezni, s ecélból az aacheni béke után nemcsak hadseregét szerveztette újjá, a porosz mintára, hanem külügyeinek vezetője, Kaunitz által II. Frigyest teljesen elszigetelte. Francia- és Oroszország ez alkalommal Mária Terézia szövetségében lépett be a hosszú, hét esztendeig tartó háborúba. Frigyes király csupa ellenségtől körülvéve: Szász-, Svéd-, Orosz-, Franciaország támogatták Mária Teréziát, üldözött vadként fordult erre-arra, de a központi helyzetéből adott belső védelmi vonalakat kihasználva nem egyszer osztrák területre is tört, Olmützöt elfoglalta, majd Szászországot semmisítette meg, s végül is sok fényes győzelem és néhány súlyos vereség után sikerült neki az, ami előbb Mária Teréziának: az 1763-i hubertusburgi békekötésben megtartotta egész Európa koaliciójával szemben a porosz királyság területét, sőt Sziléziát is, melyről Mária Terézia újból és végkép kénytelen volt lemondani.

Mindezen hadjáratokban a magyarok is résztvettek, azon keretek közt, melyek a császári seregben III. Károly óta rendelkezésünkre állottak. A magyar reguláris ezredek magyar lábon harcoltak, magyar vezényszóval, magyar egyenruhában, mely már erősen letompította a kuruckor csupa fényes, csupa paszomántos szineit, de az ausztriai ezredek öltözetével szemben mégis speciális magyar volt, azzá tette a gyalogságnál a szűk magyar nadrág és a magyaros cipő, bakancsforma; a huszárezredek továbbra is a jellegzetes magyar lovasruhát és fegyverzetet használták, melyet II. Frigyes is nagyban utánzott lovassága felszerelésénél. Vezető állásokba azonban e két hosszú háború alatt sem kerültek a magyar tábornokok, akik pedig akkor már mindnyájan beszéltek németül és franciául, tehát nyelvismeretükben nem volt hiba. Mária Terézia fővezérei kiválasztásában igen szerencsétlen volt, férjének testvérét, Károly lotaringiai herceget éveken át megtartotta a fővezérségben, bár ennek semmi katonai tehetsége nem volt és gyakori vereségeinél nem szégyelte, hogy seregére tolja a vereség ódiumát. Katonásabb szellemű volt Daun, aki azonban a porosz király genialitásával szemben alig tudta érvényesíteni tudós és methodikus lényét; az Itáliában parancsnokló osztrák főurak, Traun és Lobkowitz teljesen tehetségtelenek voltak, a hétéves háborúban fővezérségre került Browne-ról is csak korábban, fővezérsége előtt hitték, hogy tehetséges, míg az ír származású Laudon, aki még leginkább megközelíté Frigyes katonai erényeit, csak a hadjáratok legutolsó periodusában tudott előtérbe jutni. A magyarok közül önálló sereg vezetését először gróf Batthyány Károly nyerte el, a hercegi cím megszerzője, 1744-ben a bajorországi, majd a csehországi császári seregek parancsnoka, aki Belgiumban is szolgálatot teljesített, mint a „pragmatikai sereg” osztrák főparancsnoka, utóbb II. Józsefnek és testvérének, Lipót főhercegnek „ayo”-ja, magas udvari méltóságban álló nevelője volt. Az ő esete mutatja először a császári hadsereg felszívó hatását: a magas vezető állásokba emelkedő magyarok nemcsak nemzeti ruhájukat vetik le, hanem Magyarország iránti természetes érdeklődésüket is kiszorítja életükből a császári szolgálat; Batthyány herceget is udvari emberré tette a katonaság, s mint ilyent testvérétől, a kancellár és később nádor gróf Batthyány Lajostól eltérően elidegenítette hazájától, – mint abszentista nagybirtokos hitbizományokat alapított, egyéb nyoma alig van működésének hazánk történetében. Azok a magyar tábornokok pedig, akik hadiszolgálatban sem szakadtak el a hazai környezettől és annak emlékeitől, a haditanács bizalmatlansága miatt alig nyerhettek tehetségüknek megfelelő helyet, így a Fontenoynál megsebesült gróf Forgách Ignác gróf, utóbb altábornagy, a protestáns vallású Beleznay Miklós tábornok, a hadseregszervezésben és vitézségben egyaránt kiváló báró Ghillány János vagy pedig gróf Nádasdy Ferenc, Laudon mellett Mária Teréziának kétségtelenül legtehetségesebb hadvezére, aki nagy tömegeknek a kor színvonalán álló metódikus vezetését épp úgy értette, mint magyar szokás szerint bátor rajtaütést és a győzelemnek személyes bátorsággal kikényszerítését. Ilyen sikere volt a burkersdorfi vesztett csatában II. Frigyes táborának elfoglalása, a kolini csatában száz lovasszázad élén véghezvitt rohama, mely a porosz király megveretésének igazi oka volt; Nádasdy emellett kitűnő hadszervező is volt, aki mint horvát bán a horvát gyalogságot és lovasságot korszerű színvonalra emelte. Mellette gróf Hadik András emelkedett legmagasabbra, Nádasdyhoz hasonlóan husztártiszti pályán, Erdélynek, majd Galiciának volt katonai kormányzója, s 1774-től kezdve a bécsi haditanács elnöke, amely hatóságba, mint tudjuk, korábban még tanácsosnak se vettek be magyart. Hadik nevéhez fűződik Berlinnek 1757-beli huszáros elfoglalása, mely a magyar katonára újból felhívta egész Európa figyelmét. A kolini csata után II. Frigyes Szászországon át nyugatnak tartott a franciák ellen, s ezzel Sziléziát háta mögött védetlenül hagyta. Hadik ez felhasználva, a nyugat felé fordult porosz sereg mögött az Elbe egy mellékfolyójától, az Elstertől északnak indult összesen 2000 gyalogossal, 1500 lovassal és négy ágyúval, október 11-én indult el Elsterwerdából, 16-án ért Berlin alá, melynek parancsnoka nem adta meg magát, mire Hadik kemény harcban kaput és bástyát elfoglalva, sietve megsarcolta a várost, s október 17-én éjjel visszavonult a Frigyestől ellene küldött porosz sereg elől. Gyalogosai a visszavonulásnál napi ötven, huszárjai nyolcvan kilométert tettek meg, s kibujtak a gyűrűből, melynek teljessé tételére maga Frigyes is visszafordult, s ezzel Hadik támadása lényeges stratégiai eredménnyel is járt. Bátorság mellett kitűnő katonai diszpozíciók is jellemezték Hadik e bravúrját, feltűnt mellette oldalbiztosítékként Ujházy ezredes, aki 300 huszárral tartotta fel az átkaroló porosz támadást, meg Babocsay tábornok, aki a berlini vársánc elfoglalásakor esett el.

A hadvezetés módja akkoriban különben is kedvezett a huszárság érvényesülésének. II. Frigyes még mindig a Marchiavellire visszavezethető kimerítő stratégiának volt a híve, aki lehetőleg manöverezéssel akarta kitudni egy-egy tartományából az ellenséget, hogy az elfoglalt terület segélyforrásainak kiméletlen kihasználásával pénzt és időt nyerjen további hadműveleteire. Nézete szerint legalább négy-öt évig kellett a háborúnak tartani, hogy az ellenfél kimerüljön s e célból ajánlatosnak tartotta 40.000 embernek fegyver alatt tartását. Ily nagy sereg ellátása, nagy munkát kívánt, s a sereghez tartozó magazinok folytonos védelmét, azaz megerősített helyek fenntartását, továbbá a hozzájuk vezető utak biztosítását. Mindez rendkívül emelte a magyar lovascsapatok fontosságát, melyek a porosz sereg háta mögött könnyen elvághatták annak tápvonalait, s például 1758-ban Frigyes király azért volt kénytelen Olmütz ostromát abbahagyva visszavonult, mert egy hatalmas élelmiszervonatát Laudon magyar huszárokkal, horvát és német gyalogsággal rajtaütéssel megsemmisítette. Az ilyen „coup”-k, köztük Hadik berlini diverziója, sokkal nagyobb hatással voltak az akkori hadviselésre, mint az elképzelnők, nemcsak egész tartományokat mentettek meg az akkor minden hadviselő részről egyforma barbársággal folytatott megszállástól, hanem az ellenfél stratégiai szándékait is döntőleg keresztezhették. Persze a kimerítő stratégiának is más eredménnyel kellett járnia, mikor azt Montecuccoli helyett II. Frigyes genialitása és törhetetlen energiája alkalmazta: őnála a mozgósítás hat napnál nem tartott tovább, rendkívül gyorsan vonult és a kimerítés céljából fontos pontok birtokáért véres csatákat is kockáztatott, sőt kolini csatavesztése után arra is rájött, hogy a háború végcélja az ellenség megsemmisítése. Ebből a már napoleoni gondolatból származott Rosbach és Leuthen, de utánuk ismét túlságos véráldozatnak, kockázatosnak tartotta az ütközetet, s lehetőleg tartózkodott tőle. Ebben az általános hadifelfogásban – a többi hadakozó fél szolgailag követte a régi manöver-stratégia szabályait – forradalmi hatása lehetett volna, ha a császári seregek vezetésében a magyarok nagyobb szerephez jutva ősi, egészséges katonai tehetségüket érvényesíthették volna. A magyar stratégia már a honfoglalás és kalandozások óta mindenkor az ellenfél teljes megsemmisítésére törekedett, az volt legutóbb Zrinyi Miklósnak is alapelve, melyet most Nádasdy vagy a mellette kiképezhető magyar hadvezérek annál könnyebben és nagyobb sikerrel alkalmazhattak volna, mert az aacheni béke után a császári sereg porosz mintára époly biztosan mozgatható instrumentummá vált a hozzáértő kezében, mint II. Frigyesé. Ausztriának gyakran önokozta szerencsétlensége volt, hogy ez a kitűnő instrumentum mindegyre hozzá nem értő kezekbe került, s most sem adták Nádasdyék kezébe, akik vezető pozicióban bizonyára Napoleon előtt indították volna meg az ütközetet vívó, megsemmisítő stratégia korszakát.

A magyarság így is eleget tett igéretének, melyet a pozsonyi várban adott a monarchia és dinasztia megmentése érdekében. 1711 óta most terjed el újra Európában a magyar vitézség híre, mellyel osztrák és ellenséges jelentések, egykorú könyvek és hírlapok egyaránt teli vannak. A későbbi magyarellenes osztrák felfogás gyakran megterheli huszárjainkat zsákmányolás és kegyetlenkedés bűneivel, amiben azonban bizonyára nem voltak hibásabbak, mint bármely más akkori hadviselő fél: például II. Frigyes seregei az elfoglalt ausztriai tartományokban, Sziléziában és Csehországban felülmulhatatlan embertelenséggel bántak a polgári lakossággal. Azaz ebben mégis csak felülmulták őket a határőrvidék rácjai. Trenck báró és Menzel „horvátjai”, akik azonban részben nem Horvátország régi lakosaiból, hanem rácokból vagy nemrég bevándorolt vlachokból rekrutálódtak, szinte állatias magaviseletükkel ellenség és barátnak egyaránt rémei voltak s nevük ma is mint az embertelen, balkáni hadviselés szimbóluma él az emlékezetben. Ezek a „pandurok”, vagy „varasdiner”-ok, vagy a marostiszai határőrség rácjai különben hadban is megbízhatatlan elemeknek bizonyultak. A már majdnem félszázados határőrvidéki nevelés csekély eredményére jellemző, hogy az első hadjáratokban gyakori volt e határőrcsapatok gyáva megszaladása, így panaszkodik Mária Terézia, hogy az alsó-szávamelléki határőrök – tehát a legjobban dédelgetett Csernovics Arzén-féle jövevények leszármazói, – Khevenhüller seregéből 1741 végén mindnyájan hazaszaladtak. Viszont az ottmaradt varasdiakat Khevenhüller akarta rablásaik és féktelenségük miatt eltávolítani. A háborúk további folyamán a katonai fegyelem kétségtelenül hozzájárult a szerb népfaj lassú európaizálásához.

A megmentett királynő sohasem felejtette el, hogy megmentését a magyarok szabad elhatározásának köszöni. Hálájával folyvást találkozunk nyilatkozataiban és ezek a nyilatkozatok őszinteségük dolgában a legbizalmatlanabb kritikát is kiállják. Az örökösödési háború folyamán a magyar csapatok minden új haditényét lelkesedéssel írja meg magyar tanácsadóinak, elsősorban Pálffy Jánosnak, akit atyjának nevez. „Tudja, mily nagy volt mindig szeretetem és bizalmam e nekem annyira drága nemzet iránt, – és nincs semmi, mit az ország iránt hálás szívvel tenni kész ne volnék”, írja neki 1744-ben. És csakugyan, Mária Terézia nemcsak hogy soha ellenséges érzülettel nem viseltetett Magyarország iránt, de még azon közömbösségnek sem engedett szívében helyet, mely atyjának és annyi elődjének Magyarországhoz való viszonyára a legjellemzőbb volt. A magyar nemzetiség fejlődésének nem állt útjába, akadályozta volna őt ebben nemcsak a magyarok iránti szimpátiája, hanem egész gondolkodásmódja, mely a nacionalizmustól és az azt előkészítő felvilágosodástól távol állott.

Mióta a német tudomány kilábolt az elfogultan poroszbarát, osztrákellenes „kisnémet” történetfelfogásból, azóta Mária Terézia alakját, mit tipikus német asszonyét „nagyasszonyét”, magáénak reklamálja. Bizonyos azonban, hogy a középeurópai fejlődés azon fokán Mária Teréziát nehéz egyetlen nemzethez kötni, szinte egybe, bármelyikbe is beskatulyázni. Méretei nagyobbak, nemzeteken felüliek, aminő volt korábban például V. Károly császáré. Németül ritkán beszélt és írt, ezt a nyelvet inkább csak a bécsi dialektus formájában bírta. Családi levelezését franciául, hivatalos iratait franciául, latinul és németül írta, s bár uralkodása első felében a nagy német irodalmi reformátor, Gottsched Bécsben hatalmas pozicióra tett szert, ez Mária Terézia közreműködése nélkül történt s az udvar utóbb mindjobban elfranciásodott. Gyermekei, rokonai franciául beszéltek és írtak, udvari emberei franciául készítették emlékirataikat, s a század közepétől kezdve a „Sturm und Drang”-ban újjáébredő német nemzeti szellemnek, Herdernek, Goethének, Schillernek egyelőre semmi talaja nem volt a császárvárosban. Mária Terézia még nemzetközi barokk légkörben élt, melybe még utólag sem képzelhetünk bele nemzeti elfogultságot vagy gyűlöletet. A monarchiájában élő különböző nemzetekkel szemben tisztán célszerűségi szempontok szabták meg álláspontját.

A magyarsággal szemben Mária Terézia elsősorban háláját akarta kifejezni azzal, hogy úgy az egyes urakkal, mint a rendi nemzettel gyöngéd figyelemmel bánt. Említettem, hogy két fiának magyar főúr volt a nevelője, a József után következő, de korán meghalt Károly főherceget is taníttatta magyar nyelvre s ez 1751-ben az országgyűlésen Barkóczy hercegprímás üdvözlő beszédére magyarul válaszolt; hasonlóképen beszélt magyarul öccse, Ferdinánd főherceg, aki tízéves korában az országgyűlési küldöttség tagjaival ebéd után magyarul beszélget, nevüket, állásukat megkérdi s ezek megcsodálják elegáns magyar hanghordozását. Az országgyűlésen Koller püspök üdvözlőbeszédére szintén magyarul válaszolt, s hogy „ez mekkora vigasztalás volt nekünk, azt el sem lehet mondani”, írja egy országgyűlési jelentés. Annyi bizonyos, hogy az uralkodócsalád tagjainak ez a magyar tanulása egyedül Mária Terézia kezdeményéből történt és hasonlóval nemcsak előtte, de utána sem találkozunk Ferenc József és Erzsébet királyné koráig. Kétségtelenül ott volt a kis főhercegek magyar beszéde és barátságos volta mögött anyjuk törekvése, hogy a nemzet szívét ily egyszerű, de hathatós eszközökkel nyerje meg, de viszont ezt a törekvést nála nem tisztán politikai érzék, hanem valódi hajlam és hálaérzet szülte. Érzelmes nőiessége mindegyre kiütközik még hivatalos irataiban is, melyek – a politikai történetben szinte unikumszerűleg – a hivatalos stílustól elütő egyéni érzelmeket fejeznek ki. Így a Bánság visszakapcsolását elrendelő iratának végén: „Bizton remélem, hogy nem lesz senki az országban, ki mindezt nem úgy fogadja, mint az én annyira kedves nemzetem iránt való igen gyöngéd és javát akaró hajlandóságomnak tanúságát.”

Ez a vonzalom és hajlandóság csak részben magyarázza azt a törekvését, hogy a főurakat, sőt gazdagabb nemeseket is Bécsbe, udvara körébe vonja. Itt már közrejátszott a monarchia centralisztikus koncepciója, melyet őseitől örökölt s az azzal egybekapcsolt dinasztikus érdek, mely éppen az ősi, százados hagyományok miatt nem volt képes egész a monarchia feloszlásáig a bécsi centralizmus alól felszabadulni. Bécs a Habsburg-ház birtokának középpontja, az I. Lipóttól és III. Károlytól monumentálisan kiépített Hofburg a környező vidéki kastélyokkal, Favoritával, Laxenburggal és Schönbrunnal az udvari és állami élet színpada. Ebből a koncepcióból, mely a birtokkomplexum egységének gondolatát is magában foglalja, származik Bécs hirtelen felemelkedése III. Károly és még inkább Mária Terézia alatt. A birodalom még mindig nincs meg, az egyes országok és tartományok, a magyar szent-korona, Szent Vencel koronája országai és a német, olasz, belgiumi tartományok továbbra is megőrzik önálló alkotmányukat és itt-ott már csak formális függetlenségüket; a birtokkomplexum még csak mozaik, de ennek már középpontja van, melyből az egész mozaiknak egyetlen színe sem hiányzik többé. Nincs többé tartomány, melynek számára Bécs és az udvar ne volna valami jelentős dolog. 1711-től Napoleon bukásáig, százesztendő alatt Bécs falai közt spanyol és olasz, német és cseh, magyar és illyr és erdélyi, belga és dalmát-albán kancelláriák működtek, ami nem kevesebbet jelentett, mint hogy időnkint mindezen országoknak és népeknek ügyeit legfelsőbb fokon itt intézték el. Ehhez képest Bécs élete hasonlóképen a legkülönbözőbb nemzeti színekből tevődött össze és az alapszín, mely időnkint feltört a rárakódott esetlegességek közül, bizonyára nem a német, hanem egyszer az olasz, utóbb a francia volt. A Habsburg-országok előkelő társadalmi osztályai tehát Bécsben éppenséggel nem forogtak abban a veszélyben, hogy valamely új nemzetiséget fognak magukra venni; a bécsi élet és huzamos tartózkodás a monarchiát együtttartó dinasztia céljai szerint a centralizálás szellemét, az egyes tartományok összetartozásának öntudatát kellett, hogy nevelje anélkül, hogy elvileg ellensége lett volna az egyes nemzetiségeknek. A magyar, cseh, német, olasz főurak Bécsben legfölebb elbécsiesedtek, ami III. Károly alatt olaszos, spanyolos kultúrát, Mária Terézia korában francia műveltséget, s mindenkor azt jelentette, hogy a monarchia szempontjai a vezetők, s ezeknek az otthoni, provinciális, nemzeti szempontokat politikában lehetőleg alá kell rendelni.

A monarchiának akkoriban, leszámítva az osztrák Németalföldet, Bécs volt egyetlen nagyvárosa, mely iparkodott nyugati társait, Londont, Párizst, Amszterdamot fejlődésben utólérni. A korakapitalizmus ezekben a nagyvárosokban kezdett kibontakozni, ahol az udvar és a köréje gyült főnemesek, a központi hivatalok jólfizetett alkalmazottai és a nagy tömegekben állomásozó katonaság, mint nagy fogyasztók szokatlanul nagy ipart és kereskedelmet hívtak életre. Az udvari élet pedig itt is Versailles és Párizs után igazodott, ruha- és ételluxusát, szinházi és más mulatságait a francia „módi” szerint alakította, s a legfelsőbb társaság e szórakozásaiból műiparosok, kereskedők, lakájok és szolgák százai és ezrei éltek és kerültek rendes polgári sorba. Bécs talán még kizárólagosabban az udvari életből származó gazdasági felemelkedésnek köszöni újabb nagyságát, mint a nyugati székvárosok, hasonlóképen az udvarnak köszönhette építkezésének monumentalitását, hatalmas tereit és palotáit, melyek mellett nemcsak a polgárházak és a kicsiny budai főúri házak, de Prága palotái is eltörpültek. Azt az életmódot, melyet egyszer Bécsben megszokott a főúr, más városban a monarchia területén többé el nem érhette, innen van a székváros felszívó hatása, mely alól, ha valaki mégis megszabadította magát, miként Bessenyei György, mindig honvágyat érzett utána és inkább falura temetkezett, semhogy provinciális városkában éljen. Ipar, mesterség, művészet, tudomány, épületek, gondozott és megközelíthető természet, változatos társadalmi élet, mindezt csak Bécs nyujtotta, s ezért gyakorolt Mária Terézia korától kezdve több mint száz esztendőn keresztül oly vonzó hatást a monarchia minden műveltebb rétegére, nemcsak a főurakra, hanem az irodalom és tudomány embereire is, mint Kazinczy példája mutatja. Ezt a komplex hatást nagyon félreismernők, ha egyszerűen Mária Terézia hívó szavának vagy éppen nemzetietlenítési szándékainak akarnók tulajdonítani.


Pécs, Szekszárd, Mohács környéke a XV. század végén illetve a XVIII. század végén.

De ha nem is volt, s akkor még nem is lehetett szándékában Mária Teréziának a magyarságot nemzetiségéből kivetkőztetni azzal, hogy a vezető osztályokat Bécsbe vonta, természet szerint közreműködött olyan életmód elkészítésében, amely egyeseket valóban eltávolított a nemzeti közösségtől. Az udvari életben szerepet játszó főurak érdeklődési köre gyakran teljesen kimerült az udvari életben, s a magyar határokon belül lejátszódó dolgok is csak az udvari élet szemszögéből érdekelték őket. A magyar Versailles, az eszterházai kastély felépítése csak úgy volt lehetséges, hogy Esterházy herceg teljesen benne élt az osztrák Versailles, Schönbrunn életében és amint látta, hogy az osztrák főurak miniatür Schönbrunná átalakított kastélyaikban fogadják és szórakoztatják a császárnőt, ugyanezen példa követésében iparkodott rajtuk túltenni. Mária Terézia természetszeretetét kielégítve egyúttal személyéhez bilincselő kegynyilvánítást is végzett, amikor híveit falusi birtokukon meglátogatta, így 1755-ben napokat tölt Kaunitz herceg austerlitzi birtokán udvarával együtt, vele van Esterházy herceg és gróf Esterházy Ferenc kamarás, talán az első a magyar urak közt, aki a bécsi udvar életben szokásos becéző nevet visel: „sobriquet”-vel. Az udvari napi életében és szórakozásaiban mindnyájan résztvesznek azok a magyarok, akik születésüktől fogva ott szerepre igényt tarthatnak: a nagykövetek feleségeit Esterházy grófné vezeti be, kamarások és udvarhölgyek közt igen sok a magyar. Természetesen az udvari szolgálat megköveteli a francia mintára készült díszruhákat s így magyar uraink egymásután elhagyják ősi magyar viseletüket, hogy azt csak akkor vegyék fel újra, ha az udvar magyar földön, például országgyűlésen tartózkodik. Az udvari élettel udvari gondok és intrikák járnak, melyekből szintén ki kell venniök részüket: egyszer gróf Esterházy Miklós felesége és a hadvezér Dauné, aki pedig Mária Terézia régi barátnéjának, Fuchs grófnénak volt a leánya, egy szánkázás alkalmával összevesztek az elsőbbség kérdésén, amikor is Esterházy grófné kapott igazat, mert férje Daunnál rangban idősebb kamarás volt. Sokféle szála volt az udvari életnek, mely az arisztokratákat a központhoz és a dinasztiához csatolta, anélkül, hogy egyenes elnemzetietlenítés akcióra szükség lett volna. A királynő egészséges, mozgást és társaságot kedvelő asszony volt, aki özvegységéig ki nem fogyott ünnepségek rendezéséből, sokat lovagolt, szerette a rokokódivatú falusi és népünnepélyeket; fête champêtre, petite fête de vendange folyton programon voltak; így rendezett Laxenburgban tizenöt párral szüreti mulatságot, a társaságot a királynő és férje a császár vezették, maguk hordták a szőlőt puttonyokban, belőle vörös és fehér mustot préseltek. Híresek voltak a férje magyarországi birtokán, Holicson rendezett mulatságok, francia szindarabok előadása, parforce-vadászatok s a tót, hanák parasztok mutatványai: urasan felöltözött parasztokat hoztak a magas társaság elé, azzal, hogy Brünnből érkezett lovagok és nemes hölgyek, leültették őket, ezüst „service”-ről etették, s úgy találták, hogy ez a legmulatságosabb és legnevetségesebb dolog. Különösen sokat járt az udvar az Esterházyak kastélyaiba. Ferenc gróf kancellár cseklészi kastélyába többször rándult ki Mária Terézia az 1764. országgyűlésről; a gróf a Dunáig nyúló erdős földnyelven Ile de Calypso-t épített, à la chinoise pavillonokkal, ahol gáláns falusi ünnepélyeket zenével és tánccal rendezett. Az ország belsejében Gödöllőt látogatta meg, Grassalkovich Antal birtokát. A királynő magyar földön is teljes udvartartásával jelent meg s ez a gyengítetlen udvari fény és pompa magában véve is hatalmas eszköz volt a magyarság megnyerésére. A Pozsonyban kikötő hajóról nagyszámú hatlovas batárral vonult be a várba, ahol naponkint 8-tól 12-ig magánaudienciákat adott, kedden, csütörtökön és vasárnap nyilvános audiencia volt, s délután farao-játék. A vasárnapi misén jezsuita gyóntatója a magyarokat „parengyrizáló” szentbeszédet tartott; beteg híveit személyesen látogatta meg a királynő s 1744-ben a második nemesi insurrectio érdekében a konferenciákat a podagrás öreg Pálffy János nádor szállásán tartatja s azokon férjével együtt megjelenik, majd az insurrekciót megnyervén, Szent István-napján ünnepi misét tartat, melyen az öreg Esterházy Imre hercegprímás is ott van: mint egy múmiát hozták be és tették le a hallgatóság közé, prémes sapkában és prémekbe burkolva fekszik ott hordágyán. A szép és okos királynő nem kímélt fáradságot az emberek megnyerésére, női lelkesedéssel házasította össze udvarának különböző nemzetiségű tagjait, s mikor például gróf Bethlen Gábor a főudvarmesternek, Khevenhüller hercegnek leányát elveszi, évi fizetését 5000 forinttal emeli, majd pedig azt a 20.000 forintot adja neki három éven át, melyet az erdélyi országgyűlés nagy érdemek jutalmazására bocsátott rendelkezésére. Embereit mindenkor megbecsülte s gyakran joggal hibáztatták az érdemek túlpazar jutalmazásával. 1758-ban a nyelvszélütés miatt szolgálatképtelen gróf Nádasdy kancellárt nyugalomba téve, haláláig meghagyja eddigi 20.000 forint évi fizetését, 40.000 forint külön gratifikációt ad neki, feleségének pedig külön penziót. A magyar arisztokrácia valóban nem vesztett azon, hogy Bécsben szolgált, a főúri vagyonok nem Mária Terézia korában, hanem utóbb őrlődtek fel a külföldi életben.

A királynő megírta kedves leánya, Mária Krisztina főhercegnő férjének, Albert tescheni hercegnek, 1765-től magyarországi helytartójának: „Mindig szerettem a magyar nemzetet, mert ez a mi közös boldogságunknak bázisa.” A közös boldogság a monarchia, a Habsburg-birtokkomplexum boldogsága, az a salus reipublicae, mely az egész Habsburg-területre van radikálva, s amelynek egy részét, fontos elengedhetetlen részét teszi Magyarország közjava. Az I Lipót-korabeli konstrukciótól idáig óriási lépés, igen nagy haladás volt és ha a XVIII. század jelentőségét történetünkben meg akarjuk érteni, akkor viszonyait nem szabad az 1526 előtti független, egyedülálló Magyarország vagy az 1867 utáni dualizmus viszonyaihoz hasonlítani, hanem csak azokhoz, melyekből kifejlődtek. Minő különbség a magyar arisztokrácia kezelésében I. Lipót korához képest, amikor bebörtönzés és lefejezés volt a legnagyobbak sorsa, a kisebbek pedig szinte jobbágyként kétrét görnyedve mehettek könyörögni egy-egy Kisnksy grófhoz vagy Hocherhoz, az ő esküdt ellenségükhöz! Még ha eltekintenénk is Mária Terézia személyes szimpátiáitól, akkor is nagy haladásnak kell tekintenünk a megnyerés politikáját a megtörésé helyében. Mária Terézia tudatában egész életen át ott volt a magyarok megnyerésének gondolata, mely, ha akár tisztán állampolitikai szempontból táplálta volna is, akkor sem jelentett volna kevesebbet, mint a magyarság, a magyar erő és hatalom felismerését és annak tudatát, hogy a magyarság kielégítése nélkül nagyhatalom alig lehet a monarchia. Mária Krisztinát helytartói teendőire kioktatta: „nem akarok mást, mint az állam javát”, s ebben segítse őt Albert herceg és felesége azzal, hogy Pozsonyban és Budán minden társadalmi osztályhoz barátságos legyen és kedvüket megnyerje. Nagy ünnepeken felváltva más és más templomba menjenek, hogy minél több papnak legyen öröme jelenlétükből; ebédhez az udvartartás tagjain kívül hívják meg a kisebbrendűeket is, mert Magyarországban nagy számmal van kisnemesség, közötte pedig sok a hű ember, akiket meg kell becsülni; a budai udvartartásban állandóan tartsanak a nemesek számára második asztalt; a főurakat, katonai, polgári és egyházi hatóságok fejeit ne mellőzzék, ezekhez kertjükbe vagy birtokukra ebédre is elmehetnek, de különben a városban a királyi palotán kívül ne étkezzenek. Időnkint tartsanak nagy fogadást vagy „cercle”-t, melyre el ne felejtsék a kisnemességet is meghívni, csakhogy ezt ne engedjék kártyázni, s amikor a főurak a termekben kártyához ülnek, a kisnemesek a külső szobákban tartózkodjanak. A helytartó és felesége mindenkivel ismerkedjenek meg, kérvényeket mindenkitől vegyenek át, az egyes emberek jelentőségéről a melléjük adott Kempelen tanácsos fogja őket tájékoztatni, s különben a főhercegnő szorgalmasan gyakorolja magát a latin és magyar nyelvben, hogy „az emberekkel legalább néhány szót válthasson”.

Mint látható, Mária Teréziának a magyarokkal szemben alkalmazott módszere nem volt valami ördöngősség, nem is sötét magyarellenes célok elleplezése, hanem józan és nőiesen praktikus elgondolás arra nézve, hogyan kormányozza őket békességben, miután ez a békesség az utóbbi évtizedek tanuságai szerint feltétlenül szükséges volt a monarchia fenntartásához. Ebben a törekvésben Mária Terézia, ha most az állampolitikai ügyeket nézzük, kétségtelenül igen sok hibáját javította ki a korábbi kormányzatoknak, melyek még a magyarság kielégítése szükségére nem eszméltek rá. Itt külön ki kell emelnünk a tisza-marosi határőrvidék feloszlatását, a temesi Bánság bekebelezését, a Duna-Dráva és Száva között a vármegyei beosztás helyreállítását, melyek következéseként Magyarország újra visszanyerte a török hódítás előtti területi integritását. Hogy Erdély továbbra a királyságtól különálló tartomány maradt, saját kormánnyal és Bécsben külön erdélyi kancelláriával, ez bizonyára a bécsi kormányférfiak elgondolásának is megfelelt, akik a magyar hatóságok hatalmát inkább megnyirbálni, mint kiterjeszteni szerették; Erdély visszacsatolásának elmulasztása azonban nem annyira Mária Terézia hibája, mint inkább az érdekelteké, akik közül az erdélyi politikai körök egyáltalában nem gondoltak kormányszerveik megszüntetésére: ezek nekik sokkal több díszt és anyagi emelkedést hoztak, semhogy kedvük lehetett volna a helytartótanács kormányzása alá visszatérni és magukat a sokkal gazdagabb és hatalmasabb magyar urak alá rendelni. De Erdélytől el is tekintve, a területi integritásnak megvalósítása a magyar nemzeti autonómia szempontjából rendkívül jelentős lépés volt: ezek az új területek ismét magyar uralom alá kerülve, másfélszáz éven át újból beilleszkedhettek a nagy magyar egységbe, melyből a török kiszakította őket, úgyhogy 1918 katasztrófája már ezeken a vidékeken is gyökeret vert magyar állami gondolkodást és hagyományokat találhatott. Visszaemlékezve a bécsi kormányférfiak nyilatkozataira, melyek a Bánság s a déli vidékek visszacsatolását a magyarság további fékentartása érdekében mindörökre mellőzendőnek mondották, csak így tudjuk igazán méltányolni Mária Teréziának elfogulatlanságát és jóakaratát, valamint a bécsi kormányzási elveknek a magyargyűlölő irányból elfordulását, melyet egyedül a királyné eszközölt, gyakran legbizalmasabb tanácsosai, sőt fia, József corregens akarata ellenére.

Magyarország felett az uralmat a régi törvényes formák megtartásával gyakorolta: első országgyűlésen nemcsak szabályszerűen letette az esküt az ország szabadságaira, hanem az atyjától legutóbb gyakorolt, félig abszolutisztikus jellegű kormányrendszert is megszüntette: nádort választatott, férjét, aki III. Károly alatt kevéssé szeretett helytartó volt, rögtön trónraléptekor kinevezte uralkodótársnak, de leiratában utalt arra, hogy az ügy végleges rendezését az országgyűlésre hagyja, s csakugyan, az 1741-i országgyűlés kívánságára beleegyezett, hogy férje is esküt tegyen a magyar alkotmányra. Ferenc herceg, majd német császár befolyása azonban sohasem érvényesült mellette, a császár rendesen csak feleségének gyermekágya idején írta alá a Magyarországnak szóló rendeleteket, melyek elkészültére alig gyakorolt hatást. A királynő mindenkor a törvényes központi hatóságok: a kancellária és helytartótanács útján kormányzott, melyeknek szervezetét megszilárdította és gyakorlatiasan átalakította, – többé nem fordul elő az, hogy idegen kancelláriák vagy hatóságok rendelkeztek volna magyar központi hivatalokkal, mint ez még a század elején is folyvást szerepel a gravámenek között. A bécsi hatóságok indirekt befolyása azonban továbbra is megmaradt, amint az az uralkodó személyéből és annak bécsi, külföldi tartózkodásából következett.

Ezen hagyományos csapásokon haladó kormányzási rendszert az osztrák örökösödési háború tanulságai döntötték meg, egyelőre csak az ausztriai tartományokban. A monarchia leggazdagabb tartománya, Szilézia, elveszett, az évekig tartó háború előre nem látott óriási kiadásokat okozott, melyeket Mária Terézia bizalmas tanácsosa, a nyárspolgári pontosságú Bartenstein nem tudott többé évenkint készülő költségvetéseiben eltüntetni. Az adósságcsinálás, a lyukaknak más lyukak nyitásával való betöltése nem folyhatott tovább a pénzügyi helyzet teljes megromlása nélkül, s így történt, hogy a Habsburg-monarchia is elsősorban anyagi érdekből lépett a korszerű reformok, sőt a humanisztikus haladás útjára. A reform megindítója gróf Haugwitz Frigyes Vilmos volt, aki a Mária Terézia kezén marad kis Osztrák-Szilézia pénzügyeit hozta rendbe és itt szerzett tapasztalatai alapján 1747-ben a királynő utasítására a monarchia pénzügyi rendezésére tett javaslatot. Haugwitz itt elismeri, amit különben a magyar rendek is mindegyre hangoztattak, hogy t. i. a jobbágyság képtelen immár a megnövekedett katonai terhek elviselésére; ő ezért új bevételi forrásokról akar gondoskodni, s itt szerinte az „Istennek tetsző egyenlőség” elvére kell támaszkodni, mely megkívánja, hogy ne csak a jobbágy, hanem a privilegizált osztályok: papság és nemesség is adózzanak. A gondolat maga a felvilágosodás fegyvertárából való, de Mária Terézia katholikus-barokk udvarában még barokk formában jelentkezik: Mária Terézia, elfogadván Haugwitz javaslatait és annak végrehajtásával megbízván őt, az állam főcéljának még mindig „az egyedül üdvözítő katholikus vallás fenntartását” tartja, melyből szerinte egyenesen következik az „Istennek tetsző igazságszolgáltatás szüksége” és az „Istennek tetsző egyenlőség”. A francia forradalom egyenlőség-ideája helyett itt a keresztény természetjog egy hajtásával találkozunk, mely még barokk ruhában jelentkezik, de ugyanazt mondja, mint a forradalmi és liberális eszme: a közös teherviselés elvét. Haugwitz a királynő utasítására végigjárta az osztrák tartományokat, s azok rendjeit rávette, hogy tíz esztendőre szerződést kötve az állammal, a jobbágyok adóján túlmenőleg magukra vállaltak pénzbeli adót, tehát nemesi adómentességükről valóságosan lemondottak. Egyes tartománygyűlések erélyesen védték az előjogokat, legszelidebbek még a morvák és csehek voltak, a német tartományokban nehezebben ment a dolog, Tirol rendjei csak egy évre voltak hajlandók adózni, Karinthia pedig egyáltalán megtagadta a királynő kívánságát, mire ő „jure regio”, abszolút hatalmával hajtotta végre ott is a reformot. Magyarországra egyelőre nem terjesztette ki reformtörekvéseit, még emlékezetében volt az élénk ellenállás, melyet az 1741-i országgyűlés fejtett ki s a nemesi föld adómentességének alaptörvénnyé emelése ugyanezen diétán, úgyhogy utóbb, reformjaira visszatekintve, maga megírta, hogy Magyarországon „nem tartottam ajánlatosnak bármi változtatást eszközölni, mert országgyűlésen kívül próbálni ilyent nem volt tanácsos, annál kevésbbé, mert az ottani különleges viszonyokat is tekintetbe kellett vennem, melyek kényes következményekkel járhattak”. Nem tudjuk, vajjon nem a Rákóczi-felkelés tanulságai hatnak-e még Mária Terézia ez elhatározásában, mellyel Magyarországnak külön elbánást biztosított a most kezdődő pénzügyi reform terén, amelyből különben nemsokára a politikai és társadalmi viszonyok átalakulása is következett. Annyi nem kétséges, hogy az első támadás, melyet a fejedelmi hatalom a Habsburg-országokban már a felvilágosodás szellemében intéz a nemesi előjogok ellen, Magyarországot még kikerülte, s a királynő továbbra is csak az előjogos rendek közreműködésével akar adót, így az 1751-i országgyűlésen, amikor is a III. Károly óta állandó két és félmillió forintnyi contributiónak 1,200.000 forinttal való felemelését kéri. Hogy a magyar rendi alkotmány szellemébe mennyire behalt és azt mennyire meg akarta tartani, arra jellemző az országgyűlést megelőző nyilatkozata tanácsosai előtt, akik azzal ijesztették, hogy az adókövetelésre a rendek panaszokkal és gravámenekkel fognak felelni. A királynő szerint „nem is volna diéta, ha az ország sérelmeit annak rendje szerint elém nem terjeszthetné és orvoslásukat nem kérhetné tőlem; amit a többi örökös tartományok sérelme nélkül adhatok, biztosak lehetnek a magyarok, hogy meg fogják kapni tőlem”. A rendek hosszas alkudozás után, Grassalkovich Antal, akkor már kamaraelnök nógatásaira, összesen 700.000 forinttal emelték az adót, s ez újabb összeget is egészében a jobbágyság vállaira helyezték; a nemesi privilégium megszüntetése szóba sem került, s a Haugwitz-féle reformgondolatok az ország határain kívül maradtak. Némelyek szerint igazában ekkor kezdődik Magyarország és az ausztriai tartományok kétféle kezelése, mely száz év mulva a dualizmusban nyert törvényszerű formát; azt hiszem azonban, hogy ennél fontosabb (és igazabb is, hiszen a két államterület mindig különböző elvek szerint kellett kormányozni) az a megállapítás, hogy az ausztriai nemesi előjogok e legelső háttérbeszorításával ott már most megkezdődik a társadalom demokratizálódási folyamata, s így a monarchia két felének társadalmi struktúrájában észlelhető különbségek már itt kezdenek kialakulni.

A Haugwitz-féle pénzügyi reform csak kezdet volt, melyből az állami igazgatásnak rendi szempontoktól tökéletesen felszabadult formái csakhamar kifejlődtek. A rendi szempontok helyébe a felvilágosodott abszolutizmus konstrukciói lépnek, melyekben az uralkodó már az összes „alattvalók” jólétét és boldogságát akarja megvalósítani, tekintet nélkül különböző elbánást követelő előjogokra. A rendi szellemet legtovább őrizték az egyes kancelláriák, melyek az udvari kamarától és haditanácstól eltérően nem kollégiális, hanem egyetlen felelős főnök vezetése alatt álló hatóságok voltak, s az osztrák kancellária az ausztriai német főnemesség, a cseh kancellária a cseh főurak érdekeit védte, a kancellárok mindig e főnemesi családok tagjai közül vétettek. Mária Terézia az osztrák kancellária hatáskörét egyelőre azzal korlátozta, hogy a külügyek vezetését mindjárt 1742-ben elvette tőle, s az újonnan alakított „államkancelláriára” bízta, melynek vezetőségében később Kaunitz herceggel és Metternichhel fogunk találkozni. A döntő csapást a rendi maradványokra 1749-ben mérték Mária Terézia és Haugwitz gróf: ekkor megszűnt az osztrák és cseh kancellária, s az összes belügyek, politikai pénzügyi adminisztráció vezetését új kollégiális hatóságra, a „directorium in publicis et cameralibus”-ra bízták. Az új hivatal felállítását éveken át különböző kísérletek előzték meg, s utóbb sem volt éppen egyszerű dolog a központi kormányzás egész berendezését megváltoztatni. A korábbiakból tudjuk, hogy a bécsi központi hatóságok néhol magyar ügyeket is intéztek, s most az újjászervezésnél külön probléma volt, vajjon e változásokról a magyar hatóságokat kell-e értesíteni. Mikor 1745-ben Dietrichstein gróf az udvari kamarából kivágandó külön bányabizottság felállítására tesz javaslatot, szükségesnek látja a magyarok miatt óvatosan cselekedni, nehogy, ha a magyar kancellária nehézségeket csinál, még az országgyűlésen is bonyodalmak legyenek. Mária Terézia azonban eloszlatta aggodalmait, utasításba adva, hogy „Magyarország miatt semmi fennakadás ne legyen, vele simpliciter úgy kell bánni, mint a többi országgal, mivel ott engem mint úrnőjüket igen szeretnek”, – azok a tekintetek, melyek a nemesi adózás dolgában megkötötték szabad elhatározását, alig jöttek számba nála, amikor az alkotmánynak nem szorosan vett előjogos részéről volt szó. A királynő finom füllel érezte ki az 1741-i országgyűlési tiltakozásokból, hogy a nemesség legféltettebb kincse a személyes előjogok rendszere, melyet tehát óvakodott erőszakosan érinteni, – hasonló vigyázatosságot azonban nem tételezett fel a rendekben akkor, mikor a nemzeti autonómiának a rendi mentességeket nem érintő részéről volt szó.

A rendi alkotmány megállapodott formáin tehát nem esett nagyobb vagy újabb sérelem, mégis az ausztriai központi reform több pontban is érintette a magyar viszonyokat. A bécsi udvari kamara négy referátuma közül a harmadik tisztán a magyar, erdélyi és melléktartományokbeli cameraléval foglalkozott, élén a későbbi magyar kancellár, gróf Esterházy Ferenc állott, s amikor az udvari kamara ügymenetét átvette a direktórium, az udvari kamarának más ügyei nem maradtak, mint a magyar és tiroli „cameral”. A direktórium volt az első ausztriai központi hatóság, melynek hatásköre világosan el volt különítve a magyar főhatóságokétól, s maga Haugwitz gróf állapította meg 1755-ben, hogy „a direktórium határai semmikép nem terjedhetnek ki annyira, hogy a magyar királyságnak és tartozékainak közügyeit is intézzék, melyek intézésére az udvarban külön kancellária áll fenn, s amelyek a Felség többi örökös tartományaitól teljesen különböző, egészen rendkívüli alkotmánnyal bírnak, s ezért kell is, hogy külön kancelláriájuk legyen”; mindez azonban nem akadályozza a kormányzási szervek akkori racionalizálóit abban, hogy a már egyszer Bécsben koncentrált magyar ügyeket tisztára mechanikusan tologassák az egyik hatóságtól a másikhoz. A hatáskörök e folytonos változása közben alakul ki a központi hatóságok egymáshoz való viszonyát illetőleg az addigi independencia, dependencia és correspondencia mellett a „concertatio” fogalma, mely abban állott, hogy amennyiben az egyik hatóság olyan tárgyakkal foglalkozott, melyek valami mértékben egy másik hatóság hatáskörébe is belevágtak, akkor ez utóbbi egy vagy több referenst küldött át az illető hatóságba, s ezek vagy annak grémiumával, vagy pedig külön bizottságával „concentrálták” a dolgokat. Így volt kénytelen a nem hosszú életű illír udvari deputáció akkor, mikor még Erdélyt is saját kezébe kaparította, az erdélyi „provincialát” az erdélyi kancelláriával, a bányaügyeket az udvari kamarával mint bányakamarával „concentrálni”, ami csak előkészület volt ahhoz, hogy ezen tárgykörök az illír deputációtól elvétessenek és régi kezelésbe adassanak.

Mélyreható következményekkel járt a magyar fejlődésre azon egész gondolatkomplexum, melyből Haugwitz reformjai kibontakoztak, s amelyet sikerült a királynő lelkébe is átplántálni. Formában Haugwitz kétségtelenül az I. Frigyes Vilmostól, II. Frigyes atyjától megkezdett porosz központi szervezést követte, mely abszolutisztikus elveken épült fel, s ehhez képest Mária Teréziának hivatalalkotó és hivatalmegszüntető jogát is azzal védelmezte a főúri-rendi oppozíciót vezető Harrach gróffal szemben, hogy a „summus princeps”-nek jogában áll mindent az ő kedve szerint berendezni. De a hatalom e korlátlansága mögött már Haugwitznál is ott áll a felvilágosodás boldogságfogalma, mely szerint az uralkodó az, aki alattvalói boldogságáról, jólétéről gondoskodik, s ezért számíthat joggal vak engedelmességre. „Különben is az országok sohasem haladhatnak elő a boldogság útján, mint mikor őfelségének szemei előtt kormányozzák őket.” Nagy hatással volt e tekintetben a királynő gondolatkörének kialakulására udvari orvosa, a hollandi származású Van Swieten, vallásos katholikus, aki azonban a felvilágosodás szellemében az emberi bajok, műveletlenség és szegénység forrásainak megszüntetésén gondolkodott, s a bécsi egyetem, s ezzel a monarchia egész, ausztriai és magyarországi felsőoktatása reformjának megindítója volt. Mellette oroszlánrésze volt a felvilágosodási ideák elterjesztésében a zsidó származású Sonnenfelsnek, a bécsi egyetem tanárának, s a királynő egyik tanácsosának, aki a „policiáról, kereskedelmi és pénzügytudományról” írt könyveivel a század második felének felvilágosodott, szabadkőműves nemzedékét nevelte fel. Sonnenfels szerint az emberi társaság végcélja a közjó, mely magában foglalja az „élet biztonságát és kényelmét”, a közjólétet, mely viszont nem egyéb, mint a „kényelmes életnek biztonságos élvezése”. Ezen kissé kényelmes elvekből, melyek a barokk heroikus-morális világszemléletének egyenes ellenlábasai voltak, a felvilágosodás mechanizáló korában is meglepő könnyedséggel fejtette ki a fejedelem abszolút hatalmát, mely egyedül képes a lehető legnagyobb jólétet és annak zavartalan élvezetét az alattvalók számára biztosítani. A fejedelemnek joga és kötelessége a belső rendet fenntartani, s az olyan társadalmi osztályt, mely túlságos hatalomra tett szert, a lóhátról megint leszállítani; őneki kell a viszonyok ismerete kedvéért népszámlálásokat tartani, a nevelést célszerűen berendezni, miért is az összes iskolák ő alája tartoznak, a nevelés eredményét veszélyeztető műveket a cenzúra által elnyomni; gondoskodni, hogy mindenki dolgozzék és senki ne henyéljen – ami a német népszerű felvilágosodásának, s a pietizmusnak egyaránt alapelve volt –, s e célból munkakényszert, de egyúttal tulajdonjogi viszonyok ellenőrzését és alkalmi korrigálását is bevezetni; hasonlóképen széles rendelkezési jogokat tulajdonít az államhatalomnak, az élelmiszerek termelése és elosztása dolgában, az árszabályozásban, akár élelmiszermagazinok felállításával, akár kényszereladásokkal; a gyáripar megszervezése természetesen szintén állami gondoskodás tárgyát képezi. Sonnenfels egész rendszere az emberek természettől való egyenlőségén épül fel s a középeurópai fejlődésre jellemző, hogy miután itt évszázadok óta megszokott és megmerevedett különbözőségek, előjogok és jogtalanságok állottak fenn, melyekről hogy a privilegiáltak önként lemondjanak, egyelőre szó sem lehetett: ezért a történeti folyamat valóban önmagán segített és saját útjából sok akadályt eltávolított azzal, hogy feladatainak végrehajtását egyszerűen az államhatalomra hagyta. Mária Teréziát mint egyetlen, s még hozzá igen intelligens és érző szívű egyént sokkal könnyebb volt e feladatoknak megnyerni, semmint annyi külön tartománynak annyiféle privilegiált rendjét. A királynő bizonyára az állam anyagi javára is gondolt, mikor az életmód emelését, az egészségügy javítását célzó tipikusan felvilágosodási rendeleteit kiadta, aminthogy Sonnenfelsnek is alapelve volt, a Lipót-korabeli kameralistákra visszamenően, hogy az az állam bír a legbiztosabb jövővel, melynek minél több lakosa van és ezek a lakosok minél gazdagabbak és egészségesebbek. A felvilágosodott abszolutizmus tehát egyelőre a saját hatalmát is munkálta, mikor az embereket rendi különbség nélkül boldogítani akarta, s ecélból letördelve a társadalom kimagasló csúcsait, az egyenlősítés munkáját megkezdette. Ebből a szempontból a francia forradalomnak Közép-Európában éppen a fejedelmi abszolutizmus jár előtte, s készíti elő a talajt az általános nivellálásra.

Elhihetjük, hogy sem Mária Terézia, sem tanácsosai nem látták e távoli perspektívákat, s ami a királynő személyét illeti, őnála az állam java döntött, melyet keresnie és fenntartania az ő katholikus-barokk felfogása szerint Istentől nyert kötelessége volt. A felvilágosodási eszméknek, legalább is a humanitárius vonatkozásúaknak, mély emberi gyökereire jellemző, hogy azokat Mária Terézia mély, pozitív vallásos hitből, II. Frigyes ugyanakkor könnyed, lehelletszerű, alig érzékelhető deizmusból igyekszik megvalósítani. A két különböző forrásból azonban hasonló eredmény áll elő. A királynőnek nagy igazságügyi reformjai Ausztriában, Magyarországon, parasztvédelmi intézkedései csakúgy vallásos felelősségérzetből származnak, mint akár a Van Swietentől készített legkisebb egészségügyi rendeletének aláírása. „Ha király akarok maradni, írta gróf Pálffy Miklósnak, kell, hogy éppúgy igazságot szolgáltassak a szegénynek, mint a gazdagnak”; vejének pedig megírta tépelődéseit, melyeket bátran szakít meg azzal, hogy az ország érdekében cselekszik: „Ha arra adunk valamint, mit mondanak majd az emberek, vagy hogyan vélekednek a pártok, semmi sem jönne létre ezen a világon és ki tudná magát exponálni, ha minmagunk habozunk vállalni azt, hogy a jót megtesszük tekintet nélkül arra, hogy az emberek jónak vagy rossznak találják-e azt. Amit teszünk, az ország érdekében van”, és Albert hercegnek is csak azt ajánlja: „Kövesd csak saját ítéletedet és szívedet.” Rendelkezéseit folyvást lelkiismeretével indokolja meg: „Ha megkezdtem ezt a dolgot lelkiismeretem szerint és mivel azt hiszem, köteles vagyok azt minden erővel szerencsésen véghez is vinni – mondja a magyar úrbériségről –, nem fogok semmit sem kímélni az ügy érdekében.” Nézete szerint a Habsburg-családnak évszázados jószíve és elnézése elkényeztette a nagyurakat és a rendeket, akik túlságos hatalomra tettek szert, sőt trónraléptekor őrá is túlnagy befolyást gyakoroltak, ámbátor már trónraléptekor forró ima után abban ismerte fel jövendő uralkodásának alapelvét, hogy egyedül a Mindenható kezébe kell jövőjét helyeznie. A rendek önzésével szemben az első háború tapasztalatai nyitották meg szemeit, s ettől kezdve próbálja uralkodásában „az erény, istenfélelem, igazságosság, atyai szeretet és gondoskodás” elveit alkalmazni. Az istentelen vagy legalább is deista felvilágosodás elvei így érkeznek meg a Habsburg-uralom országaiba egy mélyen vallásos, a katholikus erényvilágban élő női lelkületen keresztül.

Mária Terézia magyarországi kormányzatának ezek voltak a felvilágosodási-objektív és katholikus-érzelmi-szubjektív indítóokai. Végigtekintve uralkodásának első periódusán, úgy találta, hogy Magyarországon még sokkal többet kell alkotnia, mint többi országaiban. Magyarország joggal el volt keseredve trónraléptekor az előző kormányok hibás módszerei miatt: „a magyarokat folyvást tökéletes elnyomásban akarták tartani”, mindennemű szolgálatból kizárták őket azon ürügy alatt, hogy III. Károly korában rebelláltak. Pedig, mondja a királynő, ha vannak is rühös juhok, ezekkel az érdemeseket nem szabad összekeverni, már pedig a magyarokkal így jártak el, miből a nemzetnek „kicsinyhitűsége és desperációja” származott. De ha eddig kevés történt is Magyarországon, annál többet lehet ezután alkotni, még pedig a világi urak és az egyháziak közreműködésével: szemináriumokat, kollégiumokat, akadémiákat alapítani, kórházakat betegek és sebesültek számára, olasz mintára intézeteket rossz útra tévedt leányok megmentésére és hasonlókat: mindez Mária Teréziának, mondhatni, futólag papírravetett első tervezete, mely szélesebb kiterjedést tanácsosainak hatása alatt, s uralkodásának további folyamán nyert.

 

Itt a hazai fejlődésre két ténybeli momentum gyakorolt döntő befolyást. Az egyik, hogy a magyar rendiség a barokk korszakban konszolidálódván, nem rendelkezett többé azzal a rugalmassággal, mely szükséges lett volna az új feladatok elvállalására. A rendek éberen őrködtek személyes előjogaik felett, ragaszkodtak az áthagyományozott, most már ősinek tetsző „avitá”-nak nevezett közjogi berendezkedésekhez, de hogy új tartalmat adjanak nekik, ez távol állott gondolkodásuktól. A helytartótanács készen volt, működött, rendeleteket küldözgetett városokhoz és vármegyékhez, de e rendeletek alig különböztek azoktól, aminőket az előző korszakokban műveltebb városi tanácsok szoktak kiadni. A „közjó” elérésére a helytartótanács rendi emberei elegendőnek látták, ha pestis idején a határokon parancsoló haditanács vesztegzárszabályait átveszik és nekik alárendelt törvényhatóságokhoz továbbítják, ha egyes városokban az utcák rendbentartásáról, vizek elvezetéséről rendelkeznek. A felvilágosodás eszmekomplexumát nem ismerték, s így nem is vállalkozhattak ennek a magyar életbe való átültetésére. Így maradt ez a feladat Mária Teréziára, akinek rendelkezései most egyre újabb területekre terjednek ki, melyekkel a korábbi magyar rendiség nem foglalkozott, nem is foglalkozhatott. Fásítás, szülőnők ápolása, árvák nevelése csak most, a felvilágosodás hatása alatt kerülnek azon feladatok közé, melyekkel az állam érdemesnek látja foglalkozni, s miután ezek kezelésére és szabályozására a rendi alkotmány semmi jogszabályt vagy utasítást nem tartalmaz, rendezésük annak a hatáskörébe fog kerülni, aki először nyúl hozzájuk. Ily módon terjed ki Mária Terézia korában az állam jogköre a népjólét széles területeire, s különösen az egészségügyre és iskolázásra, a nevelés problémáira, melyek mindnyájan rendi közreműködés nélkül rendeztetnek. Azaz a megmerevedett régi rendiség tehetetlenül, s egyelőre ölbetett kézzel nézi, mint növekszik a király hatalma új rendelkezési területeken, melyeket korábban senki, sem a rendiség, sem az állam tekintetbe nem vet.

A másik momentum, mely nem kevésbé hozzájárult a rendiség, de egyúttal a magyar nemzeti autonómia háttérbeszorulásához, abban állott, hogy a Magyarországon elvégzendő felvilágosodási feladatok ugyanazok voltak, melyekkel Mária Terézia és nyugati szomszédjai, a német territoriális fejedelmek, már addig is foglalkoztak. A felvilágosodás Nyugat felől közeledett hozzánk, akárcsak a többi európai szellemi áramlat: kereszténység, humanizmus, renaissance, protestantizmus, s mire hozzánk ért, már kifejlett gyakorlattal, elvekkel és módszerekkel bírt speciális feladatai elvégzésére. Ezeket a módszereket Mária Terézia már többnyire kipróbálta örökös tartományaiban, vagy legalább azokkal együtt kezdte meg Magyarországban is megvalósulásukat, úgyhogy a nálunk alkalmazott eszközök lényegükben ugyanazok voltak, mint aminőkkel a felvilágosodott abszolutizmus az örökös tartományokban dolgozott, amelyek viszont ritkán különböztek némely rajnai fejedelem vagy Nagy Frigyes népjóléti rendszabályaitól. Itt körülbelül ugyanaz a processzus ismétlődött meg újra, melyet Szent István kezdett meg az akkori nyugati eszmetartalom minél teljesebb átvételével, de Szent István magyar uralkodó volt, itthon lakott és alkotmánya bármennyire új volt is itthon, s bármennyire régi nyugati alkatrészekből tevődött is össze, mégis a magyar alkotó géniusz eredménye volt. Holott most a felvilágosodást külföldön élő uralkodó géniuszt a rendiség képviselte, mely vármegyéi által az egész kultúraátvételben csak szenvedőleges szerepet játszott. Mária Terézia felvilágosodási rendeletei jót akartak és jót eszközöltek, de kétségtelenül nagyban hozzájárultak a nemzeti autonómiát ekkor még egyedül kifejező rendiség elhanyatlásához. A királynő, ahol csak tehette, az ugyanazon témakörrel megbízott ausztriai, központi hatóságnak engedte át a magyarországi reformok megvalósítását is.

Erre az elidegenítési folyamatra típikus a felvilágosodás korszakát annyira érdeklő közegészségügy kezelése. A XVII. század végén az alsóausztriai kormány mellett fennállt egy egészségügyi bizottság, mely a keletről terjengő pestis elleni védekezéssel foglalkozott, s 1692-ben és 1709-ben a magyar királyi kancellár bécsi szállásán ülésezett, hogy ilykép közvetlenül megtárgyalhassa a magyar határon szükségessé vált rendelkezéseket. Itt tehát két külön hatóságnak oly tárgyilagos együttműködéséről volt szó, aminőt később „concentratio”-nak neveztek; lassankint azonban az egészségügyi bizottság túlsúlyra jutott, s bár névleg továbbra is csak alsóausztriai, tehát egyszerű tartományi, nem udvari hatóság maradt, 1738-ban a török háború, majd az ennek nyomán behurcolt és Magyarországon 1744-ig dühöngő pestis ellen ő állította fel a magyar és erdélyi határokon az ú. n. kontumácia-stációkat, a vesztegzár-állomásokat. Csak természetes fejlődésnek volt tehát eredménye, hogy ezt a tényleg kiterjedt körben működő hatóságot a királynő 1753-ban udvari bizottság rangjára emelte, mely egyedül neki van alárendelve és amely a monarchia országai felett egyformán rendelkezik. Ehhez képest elnökei is nem kisebb emberek voltak, mint Haugwitz gróf, majd később Bartenstein. Úgy látszik, Magyarország csak 1776-ban, az udvari egészségügyi deputáció megszüntetésével nyerte vissza rendelkezési jogát, bár a helytartótanács addig is foglalkozott egészségügyekkel, melyek nem tartoztak a nevezett udvari bizottság alá. Mindamellett bizonyosnak látszik, hogy akkor is, mikor a helytartótanács az udvari bizottságtól függetlenül járt el, rendeletei tartalmilag alig lehettek egyebek, mint az ausztriai tartományokban már kipróbált rendelkezések. A XVIII. század huszas éveiben a helytartótanács az ú. n. kontumác-rendeleteket egyszerűen németből fordította.

Az új rendeletek közt legfontosabb a népjólét szempontjából az országnak hatósági orvosokkal és szülőnőkkel ellátása. Az előző században a sebészek még mesteremberek, „borbélyok” voltak, akik céhekbe tömörülve dolgoztak: köztük a budai chirurgus-céh, nem tudni mi okból, magát 1703-ban „centrális”, központi céhnek nevezte. Tanult, külföldi egyetemet végzett orvosok inkább csak a felvidéki városokban voltak, s a helytartótanács is ily városi orvosokat vesz igénybe, mikor néha szüksége van egészségügyi szakember tanácsára. Így szabja meg 1727-ben, hogy a gyógyszerészek szakvizsgát a nagyszombati városi orvos és gróf Csáky érsek udvari fizikusa előtt tegyenek, s mikor az 1738-i ragály miatt a király itthon is külön egészségügyi bizottságot állít fel, ennek tagjai gróf Pálffy János országbíró elnöklete alatt csupa helytartósági és pozsonyvárosi hivatalnokok, s csak egyetlen orvos: Pozsony városáé. Ekkor már, III. Károly utolsó évtizedében, több vármegyének van hivatalos, fizetett orvosa, sőt Győr vármegyének külön chirurgusa, fizikus-doktora és szülésznője, akiknek fizetését az egyik megyegyűlés megszünteti, de a következő, 1736-ban, újra visszaállítja. Nógrád vármegyének különösen kitűnő fizikusa van: a külföldi egyetemeken járt protestáns Perliczy János Dániel, aki megyéje számára már 1733-ban összeírta a hatósági orvos teendőit: a gyógyszertárak és a sebészek ellenőrzését, egy bábaasszony kioktatását s ennek a megyei bábák fölé helyezését, bűnügyekben, így mérgezés, abortus esetén, szakvélemények adását. Perliczy volt az, aki a felvilágosodás szellemében magyar nyelven írt közérthető orvosi könyveket, így a „szegények számára való házi orvosságokról”, melyek könnyen és olcsón beszerezhetők, vagy útipatikát, melyet „kedves magyarainak, de főként Nógrád vármegyében lévő városokban és falukon lakozóknak” hasznára bocsátott ki már 1740-ben, 1751-ben pedig a helytartótanácsnak tett javaslatot orvostudományi fakultás alapítására, melyet az ország közepén képzel el, mellette nagy kórház, mely a kart holttestekkel bőven ellátná; a tanárokat valláskülönbség nélkül kell kinevezni, de előbb külföldi egyetemeken kiképeztetni; a kar és kórház felállításához szükséges pénzt pedig a vármegyéknek, városoknak és földesuraknak kell összeadniok. Mint ebből látható, a felvilágosodásnak már a barokk korszakban sem hiányoztak magas műveltségű úttörői, s egyedül a rendiség elöregedésének róhatjuk fel, hogy a nemzet nem tudott magától gondoskodni e korszerű reformokról, hanem megvárta, míg Mária Terézia és idegen tanácsosai valósítják meg azokat. A királynőnek 1752-ben kiadott főispáni utasítása szabja meg minden vármegye számára, hogy képzett orvost fizetéssel alkalmazzon, aki viszont az adófizető népnek ingyen rendeljen, – a vármegyék még ekkor sem fogadnak fel mindenütt tiszti orvost és a helytartótanács utóbb is, így 1768-ban kénytelen a rendeletet szigorúan ismételni. A hazai orvosképzés csak 1769 óta vált lehetővé, igen szerény méretekben, amikor Mária Terézia a nagyszombati egyetemet állami kezelésbe véve, azt orvosi karral kiegészíti; a magyar orvosi kar legjelesebbjei ezután is külföldön, Hollandiában, Franciaországban, vagy a Van Swietentől átalakított bécsi egyetemen készülnek. A királynő 1766-ban a lyoni királyi akadémia mintájára Bécsben állatorvosi akadémiát alapított, s ezt azért közli a helytartótanáccsal, hogy az országból a tanulnivágyók Bécsbe mehessenek; míg végre 1776-ban magyar kancelláriát felszólítja, hogy gondolkodjék, nem kellene-e Óbudán külön magyar állatorvosi iskolát alapítani. A nálunk alkalmazott alapelvek mindig nyugatiak, a helytartótanács normatív rendelkezései még Mária Terézia utolsó szakában is más örökös tartományokbeli rendeletek fordításai, vagy azok után készültek, s mikor a királynő 1772-ben a hazai irgalmasrendet megrendszabályozza, mert tagjai kórházak helyett konventekben laknak, ahol csak egyetlen szobában tartanak, szinte pro forma, betegeket, ekkor is külföldi, még pedig spanyol párhuzamot alkalmaz: ha Granadában 400 beteget nyolc-tíz fráter kezel, akkor a pozsonyi és egri kórházban is elég lesz 10–10, a pápaiban és szepesváraljaiban pedig 5–5 irgalmas konfráter egy-két pappal együtt. Kórházak és gyógyszertárak még a szerzetesek számára tett kegyes alapítványokból állnak fenn, gyógyszertárakra az irgalmasok mellett főként a jezsuiták szereztek befolyást, de az államhatalom már megkezdi ellenőrzésüket, amikor is egyelőre, látszólag, mér morális, a valóságban már etatisztikus szempontok is szerepelnek. Az állam minden módon törekszik a szükségtelen, elkerülhető halálesetek számának csökkentésére, mert érzi, hogy létezése hadseregének számától függ, melyet a „túlságos halálozás” veszedelembe hozhat. Ezért rendeztet időnkint vizsgálatokat Mária Terézia a szaporodás és halálozás viszonyairól, s az összeírás tanulságait siet a népsűrűség emelése érdekében felhasználni. 1777-ben sajnálattal konstatálja, hogy bizonyos vármegyékben „excessiva mortalitas” van, tudni akarja a halálozás főbb okozóit, amikről a vármegyei tiszti orvosoktól vár jelentést. Mivel sok a holtan született, elrendeli, hogy a vármegye költségén minden járásban tartassanak képzett bábaasszonyt, aki a szegényeket ingyen kezelje, emellett azonban a plébános is imádkozzék Istenhez, mielőtt a szülőnő órája elérkeznék, hasonlóképen a plébános intse a férjeket, nehogy durva bánásmóddal bajt okozzanak. 1769-ben külön rendeletben közölte a királynő a helytartótanáccsal, s ez utóbb a vármegyékkel azon módokat, melyeket hirtelen balesetek ellen ajánlott a bécsi orvosi kar: vízbefúlás ellen, füstbefulladás vagy szénmérgezés ellen, pincében musterjedés, sokáig zárt kutak tisztítása közben támadó halálveszedelmek ellen; 1777-ben szó szerint latinra fordíttatta II. Frigyes porosz király egy rendeletét a veszetteb-marás gyógyításáról. Se szeri, se száma rendeleteinek, melyekben higiénikusabb temetkezési eljárásokat ír elő: 1769-ben elrendeli, hogy a halottakat mélyebbre temessék, a temetőt pedig legelő marhák ellen kerítéssel védjék meg; utóbb eltiltja a halotti torokat, a holttest két napnál tovább ne maradjon temetetlen (hasonló rendelet ellen lázadoztak, mint láttuk, az oláhok és rácok), a holtat ne vigyék a templomba, hanem egyenesen a temetőbe, kriptákat többé templomokban ne tartsanak, sőt a kripták higiénikus felállításáról részletes rendeletet is ad ki. Az egész magyar közegészségügyet szabályozta 1770-ben németből fordított, az ausztriai szabályzattal megegyező rendelete, mellyel a helytartótanácsban állít fel egészségügyi bizottságot és megszabja, hogy ez ügyeljen fel minden orvosra, sebészre és szülésznőre, évenkint mindegyiket ellenőrizze, otthon van-e éjjel-nappal, hogy a betegek megtalálják; orvos ezután csak egyetemi doktori diploma birtokában működhetik. Az egész rendeletre jellemző a német népszerű felvilágosodásnak kicsiny dolgokban is részletező, pedáns szellemére, mely hazai közegészségügyünknek szülőanyja volt.

Általában véve szemmel látható, hogy a helytartótanács főként a 60-as évektől kezdve, amikor t. i. Mária Terézia környezetében a felvilágosodás szelleme erősebben érvényesül, mindnagyobb érdeklődést tanusít a szegény néposztályok anyagi és szellemi bajai iránt, s különösen pártfogásba veszi a betegeket, szegényeket, árvákat, mindenkit, aki keresetképtelen vagy egyébként szerencsétlen. Egyes vidékeket érő természeti csapásokra is kiterjeszti figyelmét ez az emberiesebb kormányzás: pestis és éhinség idején gondoskodik, s egyik legelső ilynemű rendelete 1742-ből van, amikor Károlyi Sándor grófot bízza meg a Máramaros és Ugocsa vármegyében kitört éhség megszüntetésével s élelemnek szállításával. Míg korábban, így a középkorban is, egyes vidékek magukba zártan élték életüket, s ha az ország egyik részén bőség volt, ebből nem volt haszna az éhinségben szenvedő másik vidéknek, addig most mindegyik vidék érzi, hogy élete felett felsőbb, állami hatalom őrködik, mely baj esetén megmentésére az ország távolabbi vidékeit is képes mozgósítani. Szakadozott, egymásról nem tudó tájakból így alkot a helytartótanács egyetlen egységet, cirkuláréi minden vármegyével ugyanazon parancsokat közlik s minden vármegye hozzászokik, hogy a tőle még oly távol fekvő vármegye gondjai őt is érintik. Ugyanazon bajokkal szemben így fejlődnek ki az egész ország területén ugyanazon eljárások, az „Istennek tetsző uniformitás” gazdasági és lelki dolgokban egyaránt terjed az ország határán belül. Így rendeli el a kormány az igen gyakori sáskajárásokkal szemben az egyöntetű védekezést; veszélyeztetett falvak védelmére a szomszéd falvak népét rendeli ki, hogy árkokat ássanak s az ilykép körülfogott sáskasereget elégessék. Jellemző módon egy korai, 1748-i rendelet, mely a sáskaveszedelemmel kapcsolatban az őszi vetések szorgosabb gondozását rendeli el, még egyúttal az isteni kegyelemre hivatkozik s a népet istenfélő munkára buzdítja; hasonló vallási, barokk vonatkozások később elmaradnak és leplezetlenül előlép a felvilágosodásnak a világi, közjóra törekvő tendenciája.

A főispánok 1765-ben adott utasítás már teli van ily – jó értelemben! – népboldogító parancsokkal: tavasszal gondoskodnia kell a főispánnak, hogy a kenyér fogytával éhinség ne üsse fel fejét, gondoskodnia kell az öregek és munkaképtelenek ellátásáról, akikről félévenkint jelentéseket és kimutatásokat kell küldenie a helytartótanács elé, hasonlóképen a vármegyei foglyok sorsáról, akiket gyakran ártatlanul bántanak, róluk is a főispán év végén jelentést tegyen, hány rab van a vármegye börtönében s mily bűn miatt, mióta tartják ott őket. Szintén az állam az, mely központilag és vármegyénkint ki akarja építeni az árvák védelmét: a főispánok írják össze pontosan a vármegyéjük területén élő árvákat, vigyázzanak azok vagyonára, a minden rokon nélkül szűkölködőket maguk a megye fejei neveltessék és róluk évenkint jelentést küldjenek a kormánynak. A hazai árvaügyre úttörő az 1763-i rendelet, melyben Mária Terézia Sonnenfels szellemében kívánja, hogy „minden jól berendezett respublikában” az árvákon közsegéllyel és közjótékonysággal kell segíteni, s bár Magyarországra több árvaház kellene, egyelőre csak egyet rendez be, gróf Esterházy Ferenc tallósi, pozsonymegyei kastélyában, melyet a tulajdonos, a magyar udvari kancellár tízezer forint tőkével együtt bocsátott a kormány rendelkezésére; az árvaház többi költségét a cassa parochorumból, tehát katholikus összegekből fedezték és csak katholikusokat vettek fel, 75 fiút és 25 leányt, akiket mesterségekre tanítottak és Magyarországon szokásos ruházatban járattak. A következő évben elrendelte Mária Terézia, hogy a protestáns istentiszteleti korlátok átlépése után fizetendő bírságokat második árvaház céljaira szedjék be, 1766-ban pedig minden vármegyében kötelezővé tette, hogy árvaházat állítsanak fel, amely célra a vármegyei igazságszolgáltatásból befolyó bírságok egy részét utalta át. Hatalmas elgondolása nem valósult meg: a bírságpénzeket már két év mulva a vármegye egyéb szükségleteire rendelte.

Kevésbbé levegőben járó volt 1775 október 12-i rendelete, mellyel a szegényügyet próbálta az összes vármegyékben uniformizálva rendezni. A királynő lehangoló képet nyujt: az országnak minden zúga, városok, birtokok, terek, sarkok, templomok, korcsmák teli vannak koldusokkal, akik házról-házra járnak, a templomokban is istentiszteletet zavarják, búcsúkon, vásárokon messze földről is összecsődülnek, a postaállomások biztonságát is veszélyeztetik annyira, hogy a „hazában, lehet mondani, minden telve van koldussal”; egészséges, erős emberek élnek vissza az alamizsnával, bénának, sántának tettetik magukat, borzasztó betegségeket szimulálnak, fiatal nők öregasszonyoknak öltözködnek, gyermekeket kölcsönkérnek és mutogatnak s vannak, akik saját gyermekeiket megcsonkítják és koldusnak küldik. A kép ugyanaz, melyet német és más területekről a középkor második fele óta ismerünk, s amely nálunk is ugyanaz volt a régiebbi időkben, amikor azonban a városok és falvak egyaránt iparkodtak a saját hatáskörükben az elhatalmasodott kolduláson segíteni. Közben a török korszak alatt, nem utolsó sorban a falusi nép jobbágygyá uniformizálása következtében, a falusi és más kisebb kommunitások mindennemű önállóságukat elvesztették, s mint láttuk I. Lipót korában igen nagy hullámzó, a földtől elszakadt népesség keletkezett, melyet ugyan 1711 után iparkodtak megint földhöz kötni, de egyes, tekintélyes számú tömegei bizonyára e hivatásos koldusok testületeibe menekültek. A koldusügy rendezésére a helyi hatóságok képtelenek voltak, hiszen az emberek egyik területéről a másikra vándorolhattak s az útlevelek, litterae passuales behozatala is, mellyel főként 1711 után találkozunk, alig javíthatta a helyzetet. Az egész országra kiterjedő rendezést itt sem a rendi szervek, hanem csak a felvilágosodott királyság hozhatott, Mária Terézia ki is tanítja a vármegyéket és más törvényhatóságokat, hogy a „policiáról nincs helyes idájuk”, s ezért valósítsák meg saját hatáskörükben azon alapelveket, melyeket ő közül velük. Ezek az elvek pedig ismét a német felvilágosodás tipikus termékei, már Justus Möser és vele igen sok századközepi író is próbálkozott a koldulás megszüntetésével, s erre legalkalmasabbnak a munkakényszer kimondását vélte. Mária Terézia is elrendeli, hogy miután a nem odavalókat vagy a három év óta nem ott lakókat eltávolították a községből, az ottani nem dolgozók közül az egészségeseket elzárással, kenyéren-vizen tartással munkára szorítsák, az öregekről, vagy tényleg testi betegekről pedig olykép gondoskodjanak, hogy a vármegyék járásonkint s ezenkívül 10–12 birtok együttesen építsenek szegényházakat, melyekben elhelyezhetők legyenek. A járási szegényházak építésére – az árvaházakhoz hasonlóan – különböző bírságpénzeket, azután a jobbágyok végrendeleti illetékeit és egyházi jövedelmeket jelöl ki, városok számára a polgárok évi megadóztatását ajánlja. Az egész szervezetben modern állami és népesedési gondolatok is érvényesülnek: az állam minél több használható embert, munkást és katonát akar magának biztosítani: neki már minden ember, nemcsak a rendiség tagjai, egyformán értékes és egyet sem akar elveszíteni, ezért kívánja a koldulásból élőknek rendes kereső életmódba való átvezetését, s gondoskodik a szegényügy kapcsán is a törvénytelen születésű gyermekek megmentéséről és munkára neveléséről. Még azt is elrendeli, hogy a falusi hatóságoknál legalább egy csecsemő számára pólyák legyenek, hogy a mindvégig titkolt születéseknél is meg lehessen menteni az állam számára – ma társadalmat mondanánk – a gyermeket. És „mivel Magyarország lakosságának nagy része falusi lakosságból áll”, ezért különösen kell vigyázni, hogy a falusiak száma ne kisebbedjék, már pedig mindenki, pap, diák, iparos, inas faluról megy a városba, viszont városból senki se megy falusi lakosnak, ezért legalább a talált és törvénytelen gyermekeket kell falusi életmódra, azaz földművesnek nevelni a szegény-, árva- és egyéb házakban. Ezekben persze mindenütt erős fegyelem, folytonos munka folyik, mint ezt a „politia megkívánja”, akár Sonnenfels, akár Justus Möser, akár Tessedik Sámuel követelik is azt egyforma morális lelkesedéssel a felvilágosodott állam feladatai iránt.

Tovább ismertethetnők a felvilágosodott királyság e rendeleteit, melyekkel az európai haladást, a kezdő emberi szolidaritás eszméit akarta terjeszteni e rendi tagoltságú és partikuláris érdeklődésű országban. Mintha az államhatalom széles rést tört volna az akkori Európától elválasztó barokk-rendi falba, mely, mint láttuk, még XVI. és XVII. századbeli alapokon épült fel, s ekkor már elavult voltában könnyen töredezett. Német populáris filozófia, Beccaria humanizmusa és a már kezdődő érzékenység egyaránt modernre szinezik a királynő és helytartótanácsának rendelkezéseit, akár közigazgatási, akár gazdasági vagy nevelési problémákkal foglalkoznak. Emlékszünk, hogy I. Lipót kora óta ausztriai büntetőpraxisból terjed el igazságszolgáltatásunkban a kínvallatás embertelensége, most azonban, miután Sonnenfels nagy irodalmi harcban kimutatta a tortura barbárságát, Mária Terézia siet ez újabb eszmét is megvalósítani nálunk, 1776-ban elrendelve az összes törvényhatóságoknak és a „jus gladii”-val bíró magánosoknak, hogy „kínvallatást semmi esetben ne alkalmazzanak”; már korábban, 1763-ban eltiltotta a hóhér által homlokon vagy arcban való megbélyegzést, mert az így büntetettek soha többé keresethez nem juthatnak s ezért kénytelenek újból a bűn útjára visszatérni, ami pedig Beccariának és Sonnenfelséknek nézete szerint nem lehet célja a büntetésnek. nagy bűnösöket a királynő hajóvontatásra, nyilvános megvesszőzésre ítéltetett, de már javítóházakra, latinul „domus correctoria”-kra is gondol, s ilyent fel is állít Szempcen, Pozsony vármegyében. Többször fellép a szerzetes- és apácakolostorokban szokásos büntetések, különösen az egészségtelen, földalatti tömlöcök ellen, melyekben a kolostor főnökének parancsára bünteti a szerzeteseket, – ilyen rendelkezéseit kétségtelenül erős harc előzte meg az egyházi tekintélyek iránti tisztelete és emberies jó szíve közt, mely utóbbit tanácsosainak egyházellenes szenvedélyei segítettek diadalhoz.

Máskor viszont az életnek oly részletező szabályozgatásába bocsátkozik, aminővel a későközépkori és újkori városi magisztratusoknál találkozunk: fellép a rendetlen életű nőszemélyek ellen, akik a katonaságot rosszra csábítják; megrója Pest város hatóságát, hogy ilyenek ellen nem lép fel elég erélyesen, s követeli, hogy számukra a város javítóintézetet állítson fel. Külön foglalkozik a legalacsonyabb fokon álló népfaj, a cigányság művelődésével: 1773. évi rendeletében meghagyja a hatóságoknak, hogy sátraikat szétrombolják, s aki visszatérne a nekik rendelt szilárd házakból sátor alá, mint csavargót zárják el: asszonyaik, gyerekeik rendes, az ottani vidéken szokásos népviseletbe öltözzenek, vajdákat többé ne tartsanak, hanem ezek helyett a falusi bíró parancsoljon nekik, döglött marhák husától tartózkodjanak, s nehogy visszaessenek vadságukba, a purdékat parasztemberek neveljék fel a plébános felügyelete alatt napi három krajcárért, úgy, hogy a cigányság a következő generációban már falulakó mesteremberekké alakuljon át. Ez az elképzelés jellemző a felvilágosodásnak realizmustól idegen optimista felfogására. Sok rendelkezésben megtaláljuk ezt az optimizmust, mely a királynőnek öreg korára gyakran ellágyuló szívében könnyen gyökeret verhetett. Ilyen és nem tisztán gazdasági háttere van azon rendeletnek, mellyel 1772-ben az egyetlen fiúkat minden katonai szolgálat alól felmenti.

Kétségtelen, hogy igen sok utasítást kevéssé vagy sehogysem hajtották végre, hiszen a hazai viszonyok még alig voltak érettek arra, hogy a középeurópai német területeken is alig megkezdett reformokat azon melegében ideültessék, már pedig Mária Terézia életének utolsó évtizedében alig tudott ellenállni tanácsosai reformátori buzgóságának és rendeleteivel olyan állapotokat akart elérni itthon, minők külföldön is inkább csak ideákban, mint valóságban léteztek. Az utcai világítást a német városok is csak a XVIII. század második felében, igen sok még később, a XIX. század elején vezeti be, úgyhogy Buda és Pest városa Mária Terézia gondoskodásából ily módon a legmodernebbek közé került. Ugyanily rohamos újítás eredménye 1746-i rendelete, mellyel a badendurlachi őrgrófnak 1758-i rendelete alapján a szabad királyi városokat akarja egy testületbe foglalni, hogy együttesen alakítsanak tűzvészelleni biztosító társaságot. Különösen a gazdasági élettel foglalkozó rendeletei azok, melyek jóformán hatástalanok maradtak, minek okát abban találhatjuk, hogy a német viszonyokra készült német szövegekből, egyszerűen, változás nélkül, latinra fordított rendelkezések alig voltak az egészen máshazai viszonyok közt végrehajthatók. Így adja ki 1766-ban a Wernigerode grófságban és Wittgensteinben használatos tőzeg- (tufa) termelési rendeleteket a magyar vármegyék számára, melyek azzal igazán kevésre mehettek, még ha nagyon is akartak volna a királynő rendeleteinek engedelmeskedni. Már pedig ez az eset alig állott fenn, mivel az új népjóléti, egészségügyi, gazdasági programm mindinkább a vármegyék közreműködését vette igénybe, – hiszen a helytartótanácsnak nem voltak az országban végrehajtó szervei – s ezek ilyképen korábban el sem képzelt feladatok tömegével állottak szemben, melyek elvégzésére kénytelenek voltak hivatalnokaik számát gyarapítani és új költséges tisztviselői apparátust szervezni.

Az igaz, hogy Mária Terézia sokoldalú programmja a vármegyék vállára kerülvén, ezek most kezdenek korlátolt hatáskörű és érdeklődésű rendi testületekből valóságos közigazgatási szervekké átalakulni, melyek már az egész népességnek gondját viseli és olyan feladatokat látva el, aminőket a nyugati országokban az állami közigazgatás végzett, állami jelentőségük is nagyban növekedik. A XIX. századi nagyjelentőségű vármegye kifejlődéséhez az első fok az állandó hadsereg következtében a katonai terhek vármegyei kezelése volt Lipót és III. Károly alatt, a második fokot pedig Mária Terézia népjóléti programmja képezi, mely a megyei vezetőket akkor modern gondolatokkal ismerteti meg és kényszeríti, hogy azok megvalósítását ettől kezdve vármegyei feladatnak tartsák, még akkor is, ha egyelőre nem valósítják meg. A vármegyei vezető osztály csak lassan szokhatott hozzá ez új ideákhoz és ahhoz, hogy eddig ismeretlen dolgokkal foglalkozzék, innen a közöny, mellyel a királyi rendeletek gyakran találkoztak. Semmiképen nem sikerült Mária Teréziának ausztriai és cseh mintára megyei gazdasági egyesületeket alapítani, melyek a mezőgazdaság, állattenyésztés emelésével foglalkoztak volna és a haladást e tereken évenkint rendi különbség nélkül kiadandó jutalmakkal szolgálták volna. A helytartótanács általában túlságos sok kérdést intézett a vármegyékhez, mindegyre írásbeli munkát, összeírásokat, gazdasági, éghajlat és egyéb viszonyok leírását kérve tőlük, mikor a megyéknek alig volt szakemberük, aki a kérdésekre választ tudott volna adni. Hasonlóképen csekély eredménnyel jártak a mezőgazdaság és állattenyésztés észszerűbb művelését németes pedanteriával leíró rendeletek, így például a tejelő tehenek kezeléséről, ménesek és általában a lófajták javításáról vagy az Alföld befásításáról, amikor is a helytartótanács az ausztriai mintákat követve egyre a fűzfák ültetését ajánlotta a vármegyéknek, holott ez a homokos, száraz talajban nem élt meg s így történt, hogy az Alföldön már a XVIII. században sok helyütt sikerrel ültetett akácfáknak behozatala nem a kormánynak volt a műve, hanem egyes lelkesebb magánembereiké, így a már említett Tessedik Sámuel ágostai ev. lelkészé, akinek szarvasi paplakában Békés vármegyének egyetlen akácfája állott 1768-ban, s aki félszázados működése után a szarvasi határban egész akácfaerdőkre tekinthetett.

A népjóléten kívül még a szellemi és állami életnek három más terén próbál érvényesülni Mária Terézia személyén át a század felvilágosodási iránya, több-kevesebb sikerrel, nagy alkotásokkal vagy határozott kudarccal: a nevelés és iskoláztatás, a jobbágyvédelem és a vallási kérdés dolgában. A következőkben ezeket kell közelebbről megtekintenünk.

 

Az iskolaügy, jól tudjuk, a középkor óta az Egyház feladatainak körébe tartozott: Európában egyetlen nevelője régebben a katholikus egyház volt, melynek szerepét a XVI. század óta északi országokban a különböző protestáns egyházak vették át. A protestantizmus azonban mindenütt szorosabb kapcsolatban állott az államhatalommal, semmint a katholikus egyház, mely javadalmainak, s ezekkel együtt iskolaügyének függetlenségére az újkorban különösen nagy figyelemmel volt. A protestáns iskolaügy igen sokban függött a hasonló valláson levő territoriális fejedelemtől, mint ennek példáit Erdélyben is láthattuk a fejedelmek korában. Ez a viszony már mintegy előképe volt a további fejlődésnek, mely francia földről indult ki és kibontakozását a felvilágosodás szellemének köszönheti. XIV. Lajos volt az, aki az ő saját államhatalma érdekében bizalmatlansággal tekintett a katholikus egyház kezén lévő iskolaügyre, vele együtt a gallikánizmus hívei, majd Németországban is egyes „episkopalisták”, s utóbb, 1763, Febronius könyve megjelenése óta a febronianizmus hívei egyöntetűen fordultak a római egyház, a pápa és a jezsuitarend döntő befolyása ellen nemcsak egyházi, hanem iskolai ügyekben is. Ezek az időben és helyileg egyképen korlátozott mozgalmak hatalmas szövetségesre találtak a felvilágosodásban, melynek legkülönbözőbb árnyalatai harcoltak elkeseredetten az addig nagyrészt egyházi, jezsuita szellemű tanrendszerek ellen. Több, egymással ellenkező felvilágosodási irány hatott e téren ugyanazon forradalmi szellemben: a pietisták, élükön Francke és Thomasius, a realiák fokozottabb tanítását sürgették és arra messze látható példát nyujtottak Halléban, viszont a Halléból elüldözött Christian Wolff az ő Leibniztól kölcsönzött népszerűsítő filozófiájával fordult az egyházak befolyása ellen, amelyeknek nem a közjó, az állam és a benne lévő alattvalók java a céljuk, hanem saját feladataiknak megvalósítása. Wolffot II. Frigyes vette pártfogásába és tőle tanulta meg, hogy az ifjúság nevelése a törvényhozás tárgya, mert csakis a köznevelés helyes berendezésével tehet szert az állam jó polgárokra. A porosz király tanügyi reformjában, mely Mária Teréziáét jó egy évtizeddel megelőzi, a német felvilágosodás humanisztikus iránya mellett a francia filozófia és államjog új elvei is érvényesülnek: Rousseau Émile-je 1762-ben jelenik meg és foglalja össze az új szellemet századokra kiható erővel. Émile már egészen 18 éves koráig nem tanul vallástant, nem kell vizsgákon versenyeznie, mint akkor minden ifjúnak a jezsuita iskolákban, csak azt tanulja, amiből haszna van fejlődésének, s ez a fejlődés a természet, az észszerű tapasztalat és a rendi gondolattól immár tökéletesen független uniformizálás, demokratizálás irányában halad. Az új világ megteremtéséhez, mely a század végén minden univerzális kapcsolatból felszabadult nemzetállamokban fog megjelenni, most kezdik az építőmunkásokat kinevelni, s a dolgok összefüggésére jellemző a véletlen összetalálkozás: Émile megjelenése évében távolítják el Franciaországból a jezsuitarendet, mely két századon át volt Európa országainak egyházi szellemű nevelője.

Az új szellem számára beléptijegyül Ausztriában is az államhaszonnak még a XVII. századi kameralizmusból ismert elve szolgált. Az egyházi, s közelebbről a jezsuita befolyás visszaszorítására már III. Károly tett kísérleteket, 1735-ben elrendelvén a jezsuita iskolák tanrendszerének modernizálását. Utána Mária Terézia elsősorban az állam szempontjából legfontosabb, mert hivatalnokot és tisztet szolgáltató nemesi rend ifjainak képzésével foglalkozott, megalapította a bécsi Teréziánumot, ahova, mint egyéb bécsi nemesi és katonai intézetekbe, magyar nemesifjak is felvétettek. Felvilágosodási szellemben Van Swieten indította meg a küzdelmet, 1749-től kezdve átszervezve a bécsi egyetemet, s onnan a jezsuitákat kiszorítva. Az egyetemi ügyeket Mária Terézia előbb a jezsuitaellenes Trautsohn bécsi érsekre bízta, ennek halála után 1760-ben külön tanulmányi udvari bizottságot szervezett, melynek hatáskörébe immár az egyetemen kívül az egész közoktatásügy, alsó- és középfokú oktatás is beletartozott. A felvilágosodott abszolutizmus rátette kezét olyan területre, melyen eddig rendi befolyás helyett egyházi érvényesült, s így érthető, hogy új hatalmát önmagának tartotta meg és nem jutott eszébe, hogy azt a rendekkel megossza. A közoktatásügyet mint államigazgatási tárgyat az abszolutizmus szerezte meg a modern nemzeti államok számára. Az ausztriai fejlődés a tanulmányi bizottságban oly instrumentumot kapott, hogy gyors ütemben haladhatott előre. Van Swieten mellett Haugwitz, Kaunitz, Pergen már erősen etatisztikus és deista szellemben próbálják az iskolaügyet reformálni, de Mária Terézia vallásos lelke legfeljebb kompromisszumokra hajlandó, döntő elhatározásoktól egyelőre visszariad, míg a jezsuitarend feloszlatásával aktuálissá nem válik az egész oktatási komplexum. A középiskolát a jezsuitáktól az úgyis realistább irányú piaristák veszik át, a piarista Marx Gratian készíti a középfokú reformot mérsékelt, éppen nem deista szellemben, a királynő igazi alkotása azonban a népiskola, melyet 1774-től kezdve porosz-sziléziai mintára hív életre Felbiger sagani apát terve szerint. Az ausztriai tartományoknak tisztán állami, egyházi befolyástól függetlenített népiskolái: a triviális, a „fő” és a városokban létesített „minta” vagy normális iskolák Mária Terézia személyes érzései és tanácsosai felvilágosodási szelleme közti sajátszerű kompromisszumból álltak elő, de mindenképen legnevezetesebb aktivumát teszik uralkodásának.

Hazánkban Mária Terézia reformját megelőzően hasonlók voltak az állapotok, mint nyugati szomszédainknál. A kormánytól a reformot megelőzően, 1770-ben összegyüjtött adatok szerint volt az országban, Erdélyt leszámítva, körülbelül 4000 népiskola, amennyiben annak voltak nevezhetők oly korlátolt tanulási lehetőségek, mint a 4000-ből 2000 iskolában, ahol a tanítást a falu jegyzője végezte. A népiskolák szoros kapcsolatban álltak a plébániákkal és protestáns lelkészségekkel: az ország 18.700 faluja közt 4300-ban volt valamely felekezetű lelkész és világos, hogy 4000 iskola a lelkész hivatalokkal függött össze. A vármegyék a népoktatásra nem voltak befolyással, miután, tudjuk, a rendiség nem terjesztette ki befolyását a közoktatásügyre. Több érdeklődéssel viseltettek iránta mint kegyúr tartotta fenn; az összeírás évében Pozsonyban pl. 11 katholikus népiskola volt, Budán hat, Pesten kettő, Nagyszombatban német, magyar és tót, Selmecbányán német és tót. Az ország tiszai vidékein, a protestáns népiskolák voltak, magában Bihar megyében 126 kálvinista vallású. Szintúgy megvoltak a görög katholikus oláhságnak és az orthodox rácságnak az alsófokú iskolái: magában Bács megyében 41 „illír”, azaz rác népiskola. Mindamellett a községek háromnegyedrészében minden oktatás nélkül nőtt fel a nép, ami eléggé mutatja, mily kevéssé törődött a rendi igazgatás az akkor már nagyon is korszerű közművelődési kérdésekkel. A középiskolák mind egyház, katholikus vagy protestáns kézen voltak; a protestánsok iskolaügye az alább említendő Carolina-resolutio hatása alatt sok zaklatást szenvedett, magasabb tagozatú iskoláikat vizitációkkal iparkodtak egy-egy fokkal leszorítani, anélkül, hogy abból a katholicizmusnak bárminő haszna lett volna. A Carolina-resolutio azonban már protestánsokra és katholikusokra egyaránt kimondta, hogy királyi engedély nélkül felsőbb iskolát nem tarthatnak: az állam megjelenik, mint aki hasznot készül húzni a két vallásfelekezet vetélkedéséből. A katholikusok iskolaügyébe különben is belenyúlhatott az államhatalom a már említett 1722: LXX. t.-cikk következtében, mely a kegyes alapítványok feletti felügyeletet a királyra bízta, miből a helytartótanácsnak igen kiterjedt vizitációi és rendelkezései származtak. A rendek egyúttal megígérték, hogy a főiskolai oktatás modernizálása, politikai és katonai tárgyak előadása dolgában javaslatot fognak a király elé terjeszteni, amit azonban nem tettek meg; érdeklődésük kimutathatólag nem terjedt túl az elszegényedett nemesi családok sarjainak neveltetésén. Azaz a reformot nálunk is az uralkodói hatalomnak kellett megcsinálnia.

Mária Terézia a reformmunkát nálunk az ausztriaival párhuzamosan kezdte meg, a hazai viszonyok tekintetbevételével és magyar munkatársak alkalmazásával. Miként Bécsben az ottani hercegérseket bízta meg eleinte a tanulmányi ügyek központi irányításával, hasonló megbízást adott 1761-ben gróf Barkóczy Ferenc hercegprímásnak a magyar királyság területére. Barkóczy hű alattvaló és erős magyarérzelmű művelt ember volt, aki először a jezsuiták befolyását iparkodott háttérbe szorítani: több papnevelőintézet vezetését kivette kezükből, a Pazmaneumot Bécsből Nagyszombatba helyezte és nagy építkezéseket kezdett Esztergomban, hogy a katholikus élet és iskoláztatás középpontjává ismét Szent István ősi alapítását tegye. További lépésként a nagyszombati egyetemet szándékozott a bécsi mintájára megreformálni, azaz ezt is kivetkőztetni jezsuita jellegéből. Barkóczy, ha tovább él, bizonyára kompromisszumot talál az akkori koreszmék és a régi katholikus igények közt. De 1765-ben bekövetkezett halálával a királynő nálunk is megalakítja a már tisztán állami tanulmányi bizottságot, a helytartótanács kebelében, gróf Pálffy Miklós országbíró elnöklete alatt. Az Egyház tehát nálunk is háttérbe szorul, s megnyílik a tér a felvilágosodás elveit követő világiak számára, akik nálunk is az államhatalom körébe utalják a közoktatásügy szervezését. Az első gróf Niczky Kristóf, a temesi reinkorporáció későbbi királyi biztosa, aki mintha csak de Chalotais vagy Nagy Frigyes elveit írná át, zárt következtetések során mutatja ki, hogy a közoktatásügy a magyar király felségjogai közé tartozik, javasolja a földvári apátság jövedelmeinek a nagyszombati egyetem javára fordítását, s ezzel kapcsolatban az egyetem államosítását. Csakugyan a reform első ténye a nagyszombati egyetem Budára helyezése, állami dotálása, bécsi mintára átszervezése, s ezzel a jezsuitarendtől átvétele lett. Pázmánynak és a jezsuitáknak a hazai barokkra annyira tipikus egyeteme most az új Nagy-Magyarország központjába kerül – az áttelepítést Niczky gróf és Ürményi József végzik el nagy szeretettel –, s vele együtt Buda székhelyévé lesz az új, realisztikusabb felső oktatásnak csakúgy, mint a központi papnevelésnek. Csillagvizsgáló, természettudományi gyüjtemények, szép modern könyvtár államköltségen készülnek, s a jogi kar hallgatói a bécsi Martini és mások tankönyveiből szívják magukba a felvilágosodást. Az új tanszékek közt nagyjelentőségű a mezőgazdaság katedrája, melyen Mitterpacher Lajos apát ismerteti, követésreméltó példaként, az előhaladottabb nyugati művelés módszereit.

Az egyetem reformját igazában a jezsuitarend eltörlés tette lehetővé, mely szinte teljesen új viszonyokat teremtett. A rend eltörlését kimondó pápai brevét Mária Terézia kihirdette országaiban, de a jezsuiták nagy vagyontömegére, a „massa Jeusitica”-ra rátette az állam kezét. Az egyházi eredetű vagyonrészekre nézve maga is elismerte, hogy azok kizárólag tanügyi célokra fordítandók, ezeknek értékét hárommillió forintra, s jövedelmüket évi 120.000 forintra becsülték. A világi jogcímen, magán- vagy királyi adományként a jezsuitákhoz jutott vagyon értéke több mint másfélmillió forintra rúgott, s ezt a királynő magánosoknak zálogba vagy egészen eladta, a befolyt pénzt szintén tanügyi célokra fordította. Az egész vagyonból ilymódon két külön alapítványt létesített. Az egyik 1775. évi alapítólevél értelmében az egyetemi alap, mely 1,465.000 forintnyi vagyont foglalt magában, s évi jövedelme 61.000 forintot tett ki; a másik, nagyobb részt a tanulmányi alapban egyesítette, melynek tőkéje 2,700.000, évi kamatja 126.000 forintra, az ingatlanok jövedelmével együtt 191.000 forintra rúgott. A most meginduló nagy reform anyagi alapjait ily módon biztosítva, a királynő a magyar kancellária tanügyi előadóját, Ürményi Józsefet bízta meg a reformjavaslat elkészítésével, miután a helytartótanács tanulmányi bizottsága képtelen volt pozitív javaslatok tételére. Ürményinek, ki jezsuita-tanítvány volt, s utóbb Bécsben Martini iskolájába járt, a tiszta német birodalmi felvilágosodásban felnőtt Tersztyánszky Dániel kamarai levéltáros volt a munkában jobbkeze; a két alkotó közül Ürményi volt az, aki a felvilágosodás ideái mellett a barokk-korszaknak még élő hagyományait is iparkodott érvényesíteni. Az egész, Ratio Educationis néven ismeretes munkálatot a királynő hosszas tanácskozások után 1777-ben tette kötelezővé, még pedig legfőbb kegyúri jogánál fogva, melybe most a kor szelleméhez képest az iskolák feletti jogot is belemagyarázták. A felvilágosodott állam, hogy céljait minél könnyebben elérhesse, az apostoli királyság középkori és barokk palástját ölti magára: ez a tünet Mária Terézia uralkodásának kettősségére mindennél inkább jellemző.

„Az állam boldogsága leginkább a tanulmányok egyenlő formájától függ, ezért szükséges, hogy a különböző iskolákban a doktrinának ugyanazon fejezetei tárgyaltassanak, mindenütt azonos legyen a szabály, azonos az igazgatás módja, azonos a fegyelem azzal, mely az egész országot és kapcsolt részeit kötelezi.” Világosabban alig lehet kifejezni a közoktatásügy politikai jellegét, s ezzel együtt azt, hogy annak vezetéséből az addig uralkodó vallási szempontok most végleg kiszorulnak. A Ratio Educationis Magyarország és Horvát-Szlavónország egész közoktatását uniformizálni akarja, s ezért a területet a felekezeti beosztásoktól függetlenül, tankerületre osztja. Összesen kilenc ily tankerületet állít fel: a pozsonyit, budait, győrit, pécsit, besztercebányait, kassait, ungvárit, nagyváradit és zágrábit, – az egész beosztást tudatosan ignorálja úgy a vármegyei, mint a duna-tiszai kerületi tagozódást, s ezzel is dokumentálja a rendiségtől való függetlenségét. A kerületek élére királyi tanulmányi felügyelőket helyez, akik kerületük minden, alsó-, közép- és felsőfokú iskolájára felügyelnek, a katholikusokra úgy, mint a protestánsokra; itt kivétel nélkül előkelő urak – köztük Niczky Kristóf, gróf Balassa Ferenc, gróf Károlyi Antal – neveivel találkozunk, akik tehát az akkori rendi világban személyükkel is legjobban képviselik a közoktatásügy rendkívüli jelentőségét. Alattuk minden iskolának kell, hogy igazgatója legyen. Ez az ausztriai minta szerint átvett direktori állás most honosodik meg hazánk minden iskolájában.

Mert Ürményinek igazi mintája, melyhez erősen ragaszkodott, az ausztriai tanrendszer volt, ennek beosztását, ennek iskolatípusait, tanrendszerét és szellemét ültette át saját tervezetébe. Az oktatásügy tagolása az ausztriai tartományokbeli: egyetemek, gimnáziumok a föléjük helyezett filozófiai tanfolyamokkal, legalul a népiskolák különböző fajtái: falvakban az egy- vagy kéttanítós népiskola, vagy az „anyanyelvi iskola” (schola vernacula), városokban az iparos- és kereskedőosztály számára háromtanítós népiskolák, a tankerületek székhelyén a nemzeti minta-, vagy elemi iskolák (scholae normales, nationales), amelyekben a népoktatás mellett a vidéki tanítókat is kiképezik. Ezek a normális iskolák tehát osztrák mintára népiskolák és pedagógiumok egyszerre. A tantervben a felvilágosodás racionalisztikus irányának felel meg, mindenütt, de főként a gimnáziumi tagozatban a tantárgyak meglepő sokasága, mely az utilitárius elvnek következése: mindent tanítani akarnak, ami csak szükséges a racionalisztikus elképzelés szerint, a jó állampolgár típusának kialakulásához. A népiskolában háztartástant és a polgári élet szabályait taníttatják, a gimnáziumokban a kor realisztikusabb szükségletei szerint a természettudományokat és kézi ügyességeket: geometriát, természetrajzot, fizikát, gyorsírást, kettős könyvvitelt, a gondolkodásnak racionalisztikus alapelveit, a pietistáktól kezdett ujságolvasást. Gyakorlati erkölcstant, természetjog szintén nagy szerepet játszanak e korban, mely boldog észtiszteletében még azt hitte, hogy erkölcsöt és tisztességet óránkint, tantárgyak gyanánt lehet a gyermek fejébe – nem a lelkébe! – csöpögtetni. Emile és a német philantropia pedagógiájának hatására vall a testi nevelésre való törekvés: sétát, a szabad levegő élvezetét, futást, ugrást, súlyemelést az iskolaépület mellett kijelölt játszótéren ajánlanak, ahol a gyermekek maguktól kitalált (azaz népies) játékokat is játszhatnak.

Bármennyire új levegőt hoz is be Ürményi munkája a barokk-rendi korszak zárt mozdulatlanságába, nem tagadja meg ezt a korábbi korszakot sem, sőt annak nagy nemzeti haladását átveszi rendszerébe. A földrajz tanításában a honismertetést helyezi a középpontba, a magyar vagy hazai történelem bevonul a tantárgyak közé, hasonlóképen a magyar jog története; még a természetrajzi tanítást is a hazai állatok és ásványok ismertetése köré csoportosítja. Mindez a barokk nemzeti szelleméből következik, annak egyenes következése, melyet a jezsuiták tanrendszerének zárt volta miatt csak a felvilágosodás tud a barokk-nemzeti premisszákból levonni. Hasonlóképen átveszi a Ratio a barokk-korszaktól a katholikus állam koncepcióját: megkívánja, hogy a középiskolákban elsősorban szerzetesrendi tanárokat alkalmazzanak (ami természetes is volt: ha a jezsuita-rend feloszlatásával a jezsuita tanárokat elküldték volna, katasztrófális tanárhiány állt volna be), a piaristák és pálosok mellett bencések, ciszterciták, premontreiek, ferencesek és minoriták is tanítanak; a nem szerzetes és nem protestáns iskolák, az úgynevezett „királyi gimnáziumok” mind katholikus jellegű intézetek; vezető tanügyi állásba csak katholikusok kerülnek s így a katholikus főigazgatók azok, akik most már szabály szerint ügyelnek fel a protestáns intézetekre. A falusi népiskolákat Mária Terézia egyenesen a plébános felügyelete alá rendeli. A protestánsok természetesen kiérezték a reform katholikus jellegét, annál inkább, mert Bessenyey Györggyel, a tiszántúli reformátusok bécsi ágensével együtt azt várták, hogy a református iskolákat ki fogják venni a kilenc tankerületből és külön főigazgatót fognak kapni. A főigazgatóknak azonban „minden valláskülönbség” nélkül rendelték alá területüket, miért is a négy református egyházkerület Pesten gyűlést tartott és abból tiltakozó feliratot küldött a királynő elé. A valóságban a Ratio Educationis nyitotta meg a protestánsok számára az utat, melyen életkörülményeiknek 1681 óta tartó mélypontjából végkép kiemelkedhettek, hiszen a Ratiónak néhány katholikus irányú rendelkezése csak külső máz volt, mely alig tudta befödni az állam és Egyház közt létrejött belső szakadást. Ürményi kivette az Egyház kezéből az iskolaügyet és ezzel már rálépett az új útra, melyen a nemzeti államok valamennyien folyvást járnak: az Egyház tanítóműködését már ő kezdte ellenőrizni a mindenhatóvá emelt, a minden jog teljességével ellátott állam érdekében. A szerzetes iskolák az államtól megszabott tananyagot kénytelenek államilag előírt tankönyvekből tanítani, s a kilenc főigazgató közt, akik szinte teljhatalmú urai iskoláiknak, egyetlenegy püspök, viszont több az olyan főúr és hivatalnok, akik etatisztikus, febronianus hajlandóságúak. Az időnek csak keveset kellett fordulnia, hogy a Regnum Marianum iskolái szabadkőművesek és jozefinisták vezetése alá kerüljenek, de addig is el kellett tűrniök a püspököknek, hogy papnevelési elveiket deista főhivatalnokok bírálják és szabályozzák, sőt a reform egyik első lépéseként a szerzetesrendek házi studiumaiba is kezdett beleszólni az államhatalom. Egyház és állam kettéválásának s az utóbbi hegemóniájának egyik első, nagykihatású dokumentuma a Ratio Educationis. Ne felejtsük el: a jozefinizmus kérlelhetetlen formája a tiszta katholikus Ausztriában igája alatt tartotta hetven esztendőn át, II. Józseftől a konkordátumig, a katholikus egyházat és hasonló processzus kezdeteit figyeljük meg nálunk is Mária Terézia uralkodása alatt.

Nemzeti szempontból a Mária Terézia-féle tanügyi reformtól nem kívánhatjuk a nacionalisztikus korszak nemzetvédelmi vagy pláne nemzetterjesztő szerepét. A falusi iskolák a falusi nép anyanyelvén: magyarul, németül, tótul, horvátul, ruténul, illírül és oláhul tanítanak, – ez a hét nyelv annyiban egyenrangú, mert a falusi nép közt mindegyik el van terjedve, s a Ratio azt akarja, hogy „minden nemzet el legyen látva saját népiskoláival”. A korszak még nem tud a nyelv és faj összességéről, sem arról, hogy az iskola tannyelvével tömegek fajiságának megváltoztatását lehet elérni vagy legalább is megkísérelni. A barokk és racionalista felfogás egyként megegyezik abban, hogy itt csak hasznossági szempontok jöhetnek számba: azon a nyelven kell tanítani, melyen a tanítás állami kultúrcélja legkönnyebben elérhető, ez pedig – nincs benne kétség egyetlen akkori szakember számára sem –, csakis az anyanyelv lehet. A közép- és felsőfokon már latin a tannyelv, mert ez a nyelv van legközelebbi kapcsolatban az ott tradált műveltségi anyaggal. Az anyanyelven kívül szükségesnek látja a Ratio a német nyelv ismeretének terjesztését is, falusi tanítóktól szeretné megkövetelni ezt, a középiskolák számára pedig egyenesen kiemeli, hogy a latin mellett a műveltség egyedüli kútfeje a német irodalom. Ha tudjuk, hogy a latin nyelvbe beleértődött az egész magyar barokknemzeti kultúra, akkor ebben a nyilatkozatban is a barokk és a racionalizmus különös szintézisét kell látnunk, mely Mária Terézia korára annyira jellemző. Ürményiék racionalizmusa nem a magyar nemzetiség ellen vélt fordulni e nyilatkozatával, hanem éppen annak kiművelését célozta azzal, ha a német, a racionalizmus művelt nyelve nálunk is minél inkább elterjed. Mechanisztikus gondolkodásukra jellemző, – II. József előképeként – hogy lehetségesnek tartották az akkori kulturális viszonyok közt második nyelv tudásának népiskola útján való elterjesztését. A Ratio ugyanazt tette, mint Mária Terézia, mikor főurai közt a német nyelv ismeretét terjesztette, vagy II. Frigyes, mikor poroszait mindenképen francia szóra szoktatta: mindegyik a kultúrára s csak másodsorban gondolt a nemzetiségre, s nem is hitte volna el, hogy rendelkezéseivel ez utóbbit megsértette.

A Ratióból sok minden maradt papiroson: a hatalmas egyetemi és tanulmányi alap csak arra volt elég, hogy a jezsuitáktól fenntartott intézetek továbbra is fennálljanak; új alapításokról alig lehetett szó, s tudjuk, hogy a pozsonyi tankerület nemzeti (elemi) iskoláinak felügyelője, Pál Gáspár kanonok, éveken át úton volt egyik faluból a másikba, hogy a községeket iskolatartásra rábeszélje, igen csekély eredménnyel. Jó, ha a Ratio hatása alatt a 4000 népiskola néhány százzal szaporodott. Pál Gáspár világosan felismerte, hogy amíg a vármegyék nem érdeklődnek a népoktatás iránt, nagyobb javulás nem remélhető. A közoktatásügyet hiába vette át az Egyház kezéből az államhatalom: amíg az utóbbi nem foglalta magában a nemzetet, hanem csak idegen elvek szerint készült felépítmény volt, addig igazán nagyot nem is alkothatott a kultúra terén. A nemzeti művelődés tehát egyelőre annyival sem emelkedett a Ratio útján, mint amennyivel a barokk-jezsuita kultúra segélyével, de annál nagyobb a reformnak politikai jelentősége: az Egyház végleges visszaszorítása, az egész magyar területnek uniformizált tanügyi igazgatásba való megszervezése nagy és merész dolgok voltak, melyeknek igazában csak a következő, nacionalisztikus kor látta hasznát.

 

A tanügyi kérdéshez hasonlóan a jobbágyügyek rendezése is több erőnek együtthatásából származott, melyek között a királynő humanitárius érzései voltak a vezetők. A magyar jobbágyság jogviszonyai, bármennyire rosszabbodtak is a török-korszak óta, s a jobbágyok többsége bármennyire közel volt is a földhözkötöttség állapotához, melyet a német nyelvterületen Leibeigenschaftnak, nálunk a „hereditarius” jobbágy jogállapotának neveztek: ma már tudjuk, hogy még mindig jobb dolga volt, mint Közép-Európa legtöbb más államában. Az a visszafejlődés, mely a földművelőosztályok életviszonyaiban és jogállapotában a XVI. században megkezdődik, teljes kibontakozásban mutatkozik a XVIII. században, amint már föntebb is megemlítettük, hogy a porosz, lengyel, cseh, morva, részben a bajor és német-osztrák jobbágyság ebben az időben a nagybirtoknak földhözkötött mezőgazdasági munkaereje, aki urát semmiképen el nem hagyhatja, viszont ez őt bármikor kiteheti birtokáról. A porosz és lengyel nagybirtoknak szüksége volt e majdnem ingyenes munkaerőre, hogy minél több gabonát termeljen a nyugati, rajnai tartományok, továbbá Anglia és Hollandia számára, amely országokba óriási gabonaexportja volt. A rabszolgatartó nagybirtoküzem másutt más okokból súlyosbítá meg a jobbágy helyzetét, így például Csehországban a kezdődő iparosodás hat ily irányban: a nagybirtokosok gyárakat alapítanak birtokaikon; tudunk egy Kinsky grófról, akinek nem kevesebb, mint tíz gyárüzeme volt, köztük több posztógyár s egy tükörgyár; ilyen birtokon a jobbágyok nemcsak mezőgazdasági robottal tartoztak, hanem a gyárüzemeket is az ő munkájukkal tartották fenn a tulajdonosok. Nálunk minderről szó sem, volt, hiszen iparosodásunk még meg sem kezdődött, gabonakivitelük pedig alig volt, legföllebb a nyugati nagybirtokról Bécs felé, sőt belső gabonaértékesítés is csak igen kis mértékben állott fenn: a benn állomásozó császári katonaság volt a magyar gabonatermésnek szinte egyetlen fogyasztója. Mégis kétségtelen, hogy a jobbágy helyzete a század második felére nálunk is megrosszabbodott a XVIII. század elejének viszonyaihoz hasonlítva. Az alföldi és keletdunántúli nagybirtokon, mint fönt láttuk, a primitív termelési mód mellett a lakosság szaporodásával nincs többé tejjel-mézzel folyó Kánaán, a jobbágy mind nehezebben él, s alig tudja azon terheket viselni, melyeket a fokozódó bőség éveiben földesura folyvást emelt. Károlyi Sándor gróf az emberséges földesurak közé tartozott, de a század első felének, mondhatnók, gazdasági konjunkturájából ő is lefölözte a hasznot s például Csongrád városának szolgáltatásait minden alkalommal emelte. Így emelte 1726-ban a taksát s magának lefoglalta a kocsma- és mészárszéktartás jogát, 1730-ban a taksát 1500 forintra, 1735-ben 2000 forintra emelte; ez fia, Károlyi Ferenc alatt 4000, majd 1755-ben 4500, 1762-ben 8000 forintra emelkedett s ezzel körülbelül ki is egyenlítődött az a különbség, mely az ország régi úrbéres jobbágyai és az ujonnan beletelepített alföldi szerződéses jobbágyok helyzete közt volt. A visszafoglalt területek „szűz” földjének kimerülésével e szerződéses jobbágyok sem bírták korábbi kedvezőbb helyzetüket fenntartani és a földesurak részéről a jó esztendőkben felcsigázott igényeket kielégíteni. Az igazi nehézségeket azonban nem a jobbágytelkek használata fejében járó mezőgazdasági szolgáltatások okozták, hanem azok a különböző szolgálmányok, melyeket a birtokosok saját kuriájuk vagy gazdasági üzemük kényelmére követeltek. A vasmegyei Batthyányi birtokon voltak falvak, melyektől karácsonykor jobbágyonkint egy szekér fának Körmendre szállítását követelték, másoknak az uradalmi gabonát kellett Grácba fuvarozniok s nemcsak, hogy maguk élelméről és lovaik ellátásáról nem gondoskodott az uradalom, hanem még a vámot is velük fizettette meg. A nagybirtok továbbá eladhatatlan vagy élvezhetetlen terményeit a jobbágyokra kényszerítette, mint ez a keleteurópai nagybirtoküzemekben általános szokás volt: malom, kocsma, mészárszék csak urasági lehetett s gyakran megesett, hogy ezekben a paraszt romlott bort, elesett állat húsát volt kénytelen megvenni. A dohánytermelést a nagybirtok valóságos magánmonopólium alá vetette: jobbágyától más nem, csak ő vehette meg a dohányt alacsony áron, hogy összeköttetéseinél fogva drágábban adhassa el. Sok a panasz a különböző pénzbeli szolgáltatások miatt is: erdőhasználatért, faizásért, makkoltatásért külön taksákat követel a nagybirtok, mely nem emlékszik többé arra, hogy az erdők valamikor köztulajdont képeztek. Általában úgylátszik, hogy Nyugat- és Közép-Európában rég meglévő nyomasztó szolgáltatások most kezdenek a magyar parasztra, vagy legalább a dunántúli jobbágyokra nehezedni: a francia „droits casuels”, droit de rachat, a német „Heimfall”-ból kikövetkeztetett szolgáltatások mind nagyobb mértékben terjednek el nálunk is, úgy, hogy vannak már jobbágytelkek, melyeken atyja után az örökséget a fiúnak szabály szerint pénzen kell megváltania.

Valószínű azonban, hogy ezek a viszonyok Mária Teréziának soha tudomására nem jutnak, ha a jobbágyság helyzetére az új államelméletek és a háborúkból származó anyagi gondok rá nem irányítják a kormányzás figyelmét. A hétéves háború következtében az ausztriai államadósság 18 millióról 271-re emelkedett, s ha nem is ennek törlesztésére, de legalább a kamatok fizetésére Mária Terézia újabb követelésekkel volt kénytelen az 1764. évi országgyűlés elé lépni, holott eddigi tapasztalatai után tisztában volt azzal, hogy a rendek megint jobbágyaik szomorú helyzetére való hivatkozással fogják az adóemelést megtagadni. A királynő tanácsosai komoly támadást indítottak egyelőre az egyházi birtok adómentessége ellen, melyről más kapcsolatban fogunk szólani, a királyi előadások viszont csak a nemesi felkelés szabályozását követelték, amiben azonban már bele volt értve, hogy a nemesség ismét évek és évtizedek óta nem tevén eleget hadi kötelezettségének, régen itt az ideje, hogy szolgálatát pénzbeli adóval váltsa meg, miként ez az osztrák tartományokban már meg is történt. Az adófizetés, helyesebben jobbágyadó emelése körül még hevesebb viták fejlődtek ki, mint akár III. Károly országgyűlésein, akár 1741-ben és 1751-ben; az évi hadi adót végül felemelték, 3,900.000 forintra, de mikor a királynő a jobbágynak állami teherviselő képessége érdekében jobbágyvédő javaslattal lépett fel, szinte az összes rendeket magával szemben találta. Mária Terézia osztrák tanácsosai, köztük vezetőhelyen Borié államtanácsos, tudatosan arra törekedtek, hogy a király felségjogainak kihasználásával a jobbágy és az úr közti viszonyra felügyeleti jogot szerezzenek, a jobbágy terheit a földesúrral szemben csökkentsék, viszont az állammal szemben lehetőleg emeljék. Ezen jellegzetes etatitisztikus elképzelés szolgálatában a Corpus Jurisnak mindenre használható tárházából egyelőre azt a tételt próbálták megtámogatni, hogy úrbéri ügyekben a földesúri széktől és a vármegyétől induló fellebbezések ne a királyi kúriához menjenek, hanem a helytartótanácshoz, ami annyit jelentett, hogy a jobbágy és földesúr közti differenciák elintézése nem bírói, hanem közigazgatási feladat s mint ilyenben a királyi kormány dönt legfelsőbb fokon. Mária Terézia emellett még pontos, a jobbágyszolgáltatásokat világosan körülíró urbariumok készítését követelte, szintén az ő legfelsőbb felügyelete alatt.


A budai vár, mint az egyetem székhelye Mária Terézia korában.
Mária Terézia 1777 február 10-én kelt leiratával az egyetem székhelyéül a királyi palotát jelölte ki. A hatalmas épülettömböt Jean Nicolas Jadot tervei alapján Fr. A. Hillebrandt emelte (1749–1770). A kép egykorú metszet után.

A felvilágosodott királyság tehát nyilván reálépett azon útra, melyet II. Mátyás 1608-ban elhagyott: ismét védőkart készült nyújtani a jobbágyságnak, melynek sorsát, 1608 óta szinte kizárólag földesurai intézték. A kormány indítékai nem voltak emberbarátiak, de amit követelt, az mindenkép magasabb fokán állott a humanizmusnak, mint az eddigi állapot. A rendek szinte kivétel nélkül visszautasították a királynő kívánságait, legrégibb hívei is ellene fordulnak, így Batthyányi Lajos herceg nádor, gróf Barkóczy Ferenc hercegprímás, sőt még bizalmas embere, Grassalkovich Antal is. Úgylátszik, egyedül a nagyműveltségű püspök, gróf Esterházy Károly támogatta a királyi hatalomnak az úrbéri viszonyokra való kiterjesztését, egyes dolgokban mellette volt a nádornak nagyjövőjű fia, gróf Batthyány József kalocsai érsek is. A királynőt vérig sértette elkényeztetett kedvenc főurainak kíméletlen oppoziciója, az országgyűlést haragosan bezáratta és most már részletes jelentéseket szerzett magának a hazai jobbágyság helyzetéről, melynek jogviszonyaitól a rendek őt annyira igyekeztek távoltartani.

Ma már világosan látjuk, hogy az országgyűlést követő dunántúli parasztmozgalmak a királynő ez elhatározásának következményei voltak, nem pedig megfordítva. Mária Terézia a vármegyéktől vagy a szintén földesurakból álló helytartótanácstól nem várhatta, hogy őt a jobbágyok helyzetéről, melyről már gyanította, hogy rossz lehet, híven tájékoztassák, s úgylátszik, a katonaság, a vidéken helyőrségben levő német tisztek útján egyenesen a jobbágysághoz fordult, elterjesztetvén azt a hírt, hogy a parasztok az ő helyzetük javítását kérő folyamodványaikat a rendes, vármegyei út mellőzésével egyenesen Bécsbe küldhetik. Erre már 1765-ben valóságos áradata jött az udvarhoz a parasztság kérvényeinek, melyek a terhek könnyítését kérték többnyire alázatos, barokkizáló kifejezésekkel: hallják, hogy „szegény országunk istápja s szép fényes csillaga megjelent”, „nyitva van a békésség és irgalmasság ajtaja, melyen át az igazságosság kegye osztatik”, „ezért is országunk kegyes királynője, Mária Terézia lábai csókolásával folyamodunk nemes Vas megyében Dreskovics Leopoldina földesasszonyunk összes jobbágyai.” A legtöbb kérvényt írástudó emberek, nem parasztok írták – egy Bejczy István nevű ügyvéd előszeretettel foglalkozott, mint akkor mondták: a parasztok bujtogatásával, – mégis bizonyos, hogy e kérvényekben századok óta először találja meg az utat a magyar jobbágyság királyához, s először érzi, hogy a rátelepedett rendiség felette magasabb hatalom is van: az államot reprezentáló magyar király.

Mária Terézia nem volt méltatlan a bizalomra, mellyel rajta kívül legutóbb talán csak Hunyadi Mátyás találkozott. A parasztok keserű írásait olvasva elérzékenyült, s itt kapcsolódik be az úrbéri akcióba az ő meleg szíve, mely habozás nélkül azok mellé állott, kiknek elnyomott helyzetéről meggyőződött. A benyujtott kérvényeket kiadja ugyan adataik hitelességének megállapítása végett, de minél többet olvas belülök, annál világosabban látja, hogy e szegény névtelen embereknek van igazuk az ő leghatalmasabb és leghívebb tanácsadóival szemben. „Ezeket a szegény parasztokat túlságos terhekkel sujtják”, állapítja meg majd minden esetben, s vallásos hite, uralkodásának Istentől nyujtott alapjairól való meggyőződése egyaránt fellázad az ellen, hogy egyszer megismerve a bajokat, azok fennmaradásához bármiként is segédkezet nyujtson. „Lelkiismeretem szerint kell eljárnom – tör ki belőle a vallásos felháborodás, – nem akarok elkárhozni egy pár mágnás és nemes miatt.” Jobbágyvédő politikája ily módon tisztán személyes vallásos érzéseitől indul a megvalósulás útjára, nem világosodási, hanem barokk-termék tehát, s a mi magyar barokk korszakunk csak most, a királynő jóvoltából kezd szociális irányban kiteljesedni, ami benne korábban hiányzott. Eléggé sajnálhatjuk, hogy a század első felének nagy alakjai annyira rendi szellemben éltek, hogy szívük nem tudott megszólalni a szegények érdekében, mint ahogy Mária Teréziáé valóban megszólalt.

A parasztság pedig, a királyi felségnek „szegény megnyomorodott hű szolgái és irgalmasságot váró jobbágyai”, meglepetve és meghatva vett tudomást az érdeklődésről, s egymásután indultak a nyugat-dunántúli vármegyékből parasztdeputációk Bécsbe, hogy kérvényeiket átnyujtsák és ha lehet, panaszaikat szóval is elsírják. Mária Terézia főhivatalnokai, a királynő utasítására, fogadták is őket, s parasztvezérek hazatérve valóságos meséket mondtak el a királynő kegyességéről, jóindulatáról. Legkörülményesebben Petrikovics János és Gravecz János szentmiklósi parasztok beszélték el bécsi útjokat az ájtatos hallgatóságnak: a királynő a nádor és más urak jelenlétében fogadta őket s a nádort megkérdezte: no te palatinus, a te jobbágyid miképen vannak? mire a nádor azt felelte, hogy az ő parasztjai kapálni és kaszálni is sárga csizmába mennek; a királynő azonban a szomszéd szobából behivatta Batthyány három rongyos jobbágyát és rögtön elcsapta őt a nádorságból, Petrikovics Jánosnak pedig arcát is megcirógatta és azt mondotta neki, hogy reméljen. Az ilyen futótűzként terjedő szép legendáknak persze nem lehetett egyéb következésük, mint hogy a királynő pártfogásában bízva, a parasztság kezdte megtagadni úrbéri szolgáltatásait, és inkább Bécset megjárt vezéreire hallgatott, minők voltak a két somogyin kívül a vasmegyei Kramer György, a Pruckner testvérek, a radafalvai Talkner Mihály s a már említett Bejczy ügyvéd. A parasztok sugdolódzásai és összecsődülései főként Sopron, Vas, Zala és Somogy megyékben öltöttek fenyegető méreteket, az Erdődy, Inkey Festetich, Széchenyi, Sibrik, Sennyei birtokokon, de legnagyobb volt az elkeseredés a nádor, herceg Batthyány Lajos és gróf Batthyány Ádám birtokain. A nádor úgylátszik mindenképen pénzt akart birtokából kisajtolni, s ezért terhelte meg jobbágyait törvénytelen szolgáltatásokkal, melyeket a királynő előtt régi szokással iparkodott igazolni. Hogy a parasztságot nem annyira az úrbéri rendszer nyomta, mint inkább az az ellen elkövetett visszaélések és a jogorvoslásnak a nagyurakkal szemben teljességgel kilátástalan volta, erre bizonyíték, hogy kisnemesek ellen egyáltalában nem léptek fel panaszokkal, sőt földosztási szándéknak, de még földéhségnek sincs nyoma sem. Épp ezeken a régebbi mezőgazdasági kultúrával bíró, haladottabb üzemű dunántúli birtokokon volt meg a parasztnak a lehetősége, hogy úrbéri telkén, vagy annak hányadán megkeresse családja és maga élelmét, ha ebben őt a nagybirtok túlzott követelései meg nem akadályozzák.

Ezt Mária Terézia is felismerte és bármennyire felkeltette is részvétét a parasztság, sorsán döntő változásokat nem akart eszközölni, csak a visszaélésektől akarta megmenteni. Államtanácsosai, Borié és gróf Blümegen, a vasmegyei zavarokat az abszolutisztikus kormányzás kiépítésére akarták felhasználni: egyrészt a jobbágyot felmenteni az úri szolgáltatások nagyrésze alól, s munkaerejét és jövedelmét állami adók érdekében venni igénybe, másrészt az abszolutizmus útjában álló magyar nemesség hatalmát megtörni. Ez utóbbi célt különös eréllyel József corregens, a királynő fia és örököse képviselte, akinek azonban Mária Terézia jellemző módon válaszolta: „Nem látom be sem szükségességét, sem jogosságát a magyarok megsemmisítésének azon különös ürügy alatt, hogy a nagyobbik részt konzerváljuk.” Így azután tartózkodott a nemesi birtokjog aláásását célzó rendelkezésektől, a parasztmozgalmak lecsendesítésére királyi biztosokat küldött ki, gondoskodott arról, hogy a lázadó parasztok ügyével foglalkozó vármegyei hatóságok a legkiáltóbb visszaéléseket megszüntessék és a szokásjog alapjául szolgáló úrbéri szerződéseket, urbariumokat átvizsgálják. Biztosaink jelentése alapján adta ki 1767 elején az egész országra érvényes úrbéri rendeletét, miután Szlavónia már az 1755. évi véres parasztlázadás következtében 1756-ban külön urbariumot kapott, Horvátországra a magyar urbariumot terjesztették ki 1780-ban, s ugyanez évben a Temesi Bánság is kapott külön úrbéri rendeletet. Mária Terézia most kétszáz év óta százfelé szaladó, minden megyében és minden birtokon folyvást differenciálódó szokásjogi fejlődést iparkodott az államhatalom tekintélyével egységes mederbe szorítani, s ecélból elrendelte, hogy a helytartótanács felügyelete alatt mindenütt vizsgálják meg a paraszttelket és szolgáltatásokat, a jobbágy megélhetési lehetőségeit és ahol már van urbarium, ott ezt a királynőtől kiadott normákhoz idomítsák, ahol pedig még nincsen, ott a vármegye és a helytartótanács felügyeletével készítsenek ilyent. A telekállományt, mely az adózás alapjául szolgált, most írják össze először holdak szerint, még pedig a egyes vármegyékben, a föld termékenységének megfelelően, változó számú holdak szerint: egész telekhez legjobb földben 16, legrosszabban, Árva vármegyében, 40 hold szántó tartozott, a rét mennyisége hat és 22 kaszáló közt ingadozott. Azzal, hogy minden telekhez, vagy annak hányadához: fél-, negyed- és nyolcadtelekhez megszabadták a belsőségeket: házat, kertet és a külsőségeket, nemcsak az eddig nagyban elterjedt földközösségre mértek súlyos csapást, hanem ezzel kapcsolatban útját egyengették a háromnyomású rendszer bevezetésének is, valamint általában a mezőgazdaság intenzívebb művelési lehetőségeinek, melyek csak a földközösség megszűntével és a magántulajdon megszilárdulásával voltak elképzelhetők. Az állami és földesúri szolgáltatásoknak továbbra is a jobbágytelek maradt alapja, mi ily módon körülírva, kétségtelenül a jobbágynak is előnyére szolgált. A földesúri szolgáltatások eddig szokásos több faját eltörölték, az ajándékok nagyságát és szolgáltatásuk eseteit korlátozták, most szabályozták először a vármegyének járó szolgáltatásokat is, melyeket eddig a vármegyék önkényesen, saját szükségleteik szerint növeltek: a vármegyei követek országgyűlési költségeire is megszabtak oly összegeket, hogy azokból a követek ne túlságosan fényesen éljenek. A királynő emberbaráti céljait leginkább a robot megállapítása szolgálta: ezt az ország egész területére az eddig szokásos heti 3–4–6 nap helyett kétnapi kézi, vagy ennek megfelelően egynapi igás robotban szabták meg. Hogy a jobbágyság helyzete a középkorhoz képest az újkorban mily nyomasztóan alakult ki, arra mi sem jellemző annyira, mint hogy az emberiesség nagy vívmányának tűnt fel az évi 52 napnyi robot, amennyit viszont 1514-ben Verbőcziék mint súlyos büntetést állapítottak meg. Az úrbéri rendelet és azt követő más rendeletek megengedték a határozatlan időtartamra magánosoknál vagy egész jobbágyközségekkel kötött állandó szerződéseket, melyeket szintén a helytartótanács vizsgált felül, s csak akkor hagyhatott jóvá, ha az úrbéri rendeletben megszabott jobbágyhelyzetet nem rosszabbította, hanem javította. Ezek a szerződések a későbbi örökváltság ősei. A királynő szigorúan felügyelt ez új úrbéri rendelkezések keresztülvitelére, különösen a korona- és kamarabirtokon, melyeket ő látott el először urbariumokkal; a legtöbbön az ő korszakáig nem voltak pontosan megállapítva a jobbágyok tartozásai.

Szélsőséges, radiális kúrától kétségtelenül tartózkodott Mária Terézia, s nem ment annyira nálunk, mint pl. Csehországban, hol a koronauradalmakon a jobbágyságot megszüntette, s a földeket kis parasztbérletekre osztva, az eddigi jobbágyoktól szabad bérlőosztályt alakított, s ezzel a cseh fejlődés demokratizálódásához is hozzájárult. De bármennyire respektálta is a mi évszázados birtokviszonyainkat, mégis ő az első magyar uralkodó, aki emberi érzéssel fordul a magyar paraszt felé, s ha nem adunk is hitelt a somogyi parasztvezér kedves füllentésének, hogy a királynő megcirógatta volna orcáját, mégis Mária Terézia az első, aki lélekben szeretettel cirógatta meg ezt az elhanyagolt, elrongyolt néposztályt, a magyar jövő igazi letéteményesét. Ebben legméltóbb előzője Széchenyi Istvánnak, akivel abban is megegyez, hogy parasztvédelme és parasztszeretete a szív mélyéből és vallásos hitből ered. Az úrbériség előkészítésében körötte forgó tanácsosai, Koller és Festetich, az osztrákok közt Raab udvari tanácsos és Borié elsősorban felvilágosodási és abszolutisztikus ideák szolgálatában álltak, egyedül Mária Terézia törekvései nyujtják humanizmus és vallásos érzés tiszta képét.

 

Uralkodásának vallási vonatkozásait tekintve, rá kell mutatnunk arra a nagy különbségre, mely akkor még a felvilágosodásnak mind diadalmasabb fellépése közt volt. Az angol és francia filozófusok már rég emancipálták magukat minden pozitív vallásosságtól, s ehhez képest nem látnak többé különbséget az egyes vallások között, deizmusuknak vagy ateizmusuknak teljesen mindegy, milyen vallásfelekezet hívei az emberek, kik között élnek. Az emberek számára vallásuk szabályozását, istentiszteletük módjainak megállapítását nem bízzák többé az államra, a kormányoknak ellenkezőleg az a kötelességük szerintük, hogy senkit ne engedjenek ebben a magánügyében zavarni. A filozófusok és a művelt emberek társaság már megfogalmazta a tolerancia gondolatát, melyet a liberális államrendszer a következő században mindenütt megvalósít, de az az állam, melyben Locke és Shaftesbury, Voltaire és Condillac élnek, még éppenséggel nem a vallási türelem állama, hanem a felekezetek megkötöttségében még egyenes utóda a reformációkorabeli államnak.

Állam és vallás kapcsolatai a XVIII. században még mindig igen erősek: mindegyik állam lehetőleg csak egy vallásnak szabad gyakorlatát engedélyezi, azét, amelyet uralkodó vallásának tart. Protestáns és katholikus államokban egyként megvan ez a felfogás és vele a törekvés, hogy a másik vagy többi vallást kizárják, gyakorlatában törvényekkel és rendeletekkel, az állam világi hatalmával korlátolják. Angolországban a „szabad” Hollandiából jött Orániai Vilmos alatt 1689-ben behozzák ugyan a toleranciát, de csak a protestáns szekták, a dissenterek számára, nem pedig a katholikusok javára, akik továbbra is szigorú és szégyenletes korlátoknak vannak alávetve, nemcsak istentiszteletük, hanem állampolgári jogaik dolgában is. Hivatalt nem viselhetnek, birtokot nem szerezhetnek, sőt 31 évnél hosszabb időre bérletet sem kaphatnak, püspökeik és szerzeteseik fejére halálbüntetés van kimondva, ha hazatérnek, s mindez nemcsak a nagy protestáns többségű Angliára, hanem a tiszta katholikus Írországra is áll, hogy ily módon a föld négyötödére protestáns angolok tették rá kezüket. Az angol és ír katholikusok helyzete csak III. György király alatt, a XVIII. század 80-as éveitől kezd javulni, de tudjuk, hogy állampolgári egyenlőségre még hosszú időn át nem tudtak szert tenni. Hollandiában csak magángyakorlata van a katholicizmusnak, mely hierarchia híján csak mint misszió-egyház szervezkedhetik, csak 1688-tól kezdve szerzi meg magának egyes városokban a nyilvános vallásgyakorlat jogát. Az északi államok, Dánország, vele Norvégia és Svédország, éppoly mereven elzárkóznak a katholikusok elől, mint a déli katholikus hatalmak követségein, tehát exterritoriális területeken lehet tartani, Dániában a magán, házbeli vallásgyakorlat is csak külön privilégium alapján lehetséges, és az első katholikus templomot Kopenhágában 1751-ben azért építhetik, mert ennek fejében Mária Terézia is megengedte Bécsben egy dán lutheránus templom építését. Svédországban az 1686. évi birodalmi törvény és lutheránus egyház elhagyását, más vallásra térést száműzéssel és birtokelkobzással büntette, aminthogy a konvertiták voltak azok, akiktől az egy vallás hegemóniáját fenntartó államok a legjobban féltek és őket mindenütt szigorúan büntették. A dán katholikusok szabadságát csak 1849 hozta meg, a svédekét az 1779. évi tolerancia-rendelet, melyet azonban eleinte alig hajtottak végre.

Hasonlók voltak a viszonyok a német birodalomban, ahol a wesztfáliai béke 1648-ban stabilizálta mindkét félnek, katholikusnak és protestánsnak helyzetét olyképen, hogy az 1624. évet szabta meg normaként, s aki ekkor protestáns vagy katholikus volt, annak kellett maradnia, vagy pedig, ha a másvallású államhatalommal szemben addigi vallását megváltoztatta, joga volt kivándorolnia. Az olyan másvallású embert vagy községet, akinek vagy amelynek nem sikerült bizonyítania, hogy 1624-ben is ugyanoly vallásban ugyanoly territoriumon laktak ősei, mindegyik államhatalom veszedelmesnek tartotta és iparkodott tőle vagy megszabadulni, vagy pedig az ott uralkodó vallásra áttéríteni. Innen származik a német territoriumokban a XVII. és XVIII. század vallási törvényhozása, melynek szemmel látható célja az államvallás fenntartása és minden más vallás távoltartása. Ennek legkönnyebben alkalmazható eszköze volt az állampolgárságnak és a hivatalviselésnek az uralkodó valláshoz kötése: Württemberben és Szászországban mindkettőnek előfeltétele volt a lutheránus konkordia-formula aláírása, ami ez utóbbi országban annál nagyobb jelentőségű volt, mert Erős Ágost szász választó 1697-ben katholizált és így alatta és utána katholikus volt az uralkodó, akinek azonban tilos volt saját felekezete számára templomot, iskolát és kolostort alapítania. Drezdában csak 1741-ben épülhetett a katholikus udvari templom. Württembergben az 1724. évi rendelet értelmében a katholikus hitre áttértnek azonnal el kellett hagynia az országot. Badenben egyedül Karlsruhéban volt katholikus vallásgyakorlat, Hannoverben csak missziók működhettek, a rajnai Pfalzban csak az uralkodó áttérése szerezte meg a katholikusoknak a vallásgyakorlatot, amit azonban a porosz király I. Frigyes közbelépésére erősen megnyirbáltak. Brandenburg erősen elzárta magát a katholikusok elől, 1753-ban a katholikusokat úgy a nyilvános, mint a magánistentisztelettől eltiltotta, s a nantesi ediktum visszavonására felelet gyanánt 1685-ben ezt újra kimondotta, katholikus papnak sem Brandenburgba, sem a porosz, sem pedig a svéd Pommernbe nem volt szabad bemennie. Poroszországnak területe gyarapodásával mind több és több lett a katholikus lakosa, főként a rajnai vidékeken, de ekkor is ragaszkodott a katholikus hitre való átlépés tilalmához. A német birodalom katholikus, főként egyházi fejedelmei szintén óvták államterületük egyhitűségét, a protestánsokhoz hasonlóan a wesztfáliai béke rendelkezéseire támaszkodva, s mikor Salzburgban Firmian báró érseksége alatt az addig titkon protestáns parasztok nyilvános vallásgyakorlatot követeltek maguknak, az érsekfejedelem beleegyezett, hogy a wesztfáliai béke értelmében Poroszországba kivándoroljanak. II. Frigyes valósággal spekulált az ily kivándorlásokra, melyek neki hasznos gyarmatosokat adtak, s amikor a felsőausztriai parasztok 1751-ben hasonló okból nyugtalankodtak és Mária Terézia őket Erdélybe telepítette a lutheránus szászok közé, követe által tiltakozott, hogy ezeket nem a birodalom protestáns államaiba engedte ki a királynő.

Ezek az adatok eléggé megvilágosítják az akkori viszonyokat, melyek az állam és egyházak szoros kapcsolatánál fogva gyökeresen különböztek a maiaktól. Ha tehát hazánk XVIII. századi vallási viszonyait a maguk valóságában akarjuk felfogni, akkor el kell tekintenünk a tolerancia felvilágosodási és liberalisztikus elvétől és a viszonyokat az általános európai szellem függésében kell megnéznünk. A nagy nyugati államok, főként Francia- és Angolország, az elnyomás legembertelenebb eszközeivel próbálják az egy állam – egy vallás követelményét fenntartani, viszont a vegyesvallású német birodalomnak territoriális felosztása megadta annak lehetőségét, hogy legalább kisebb területeken valósítsa meg egyetlen államvallás uralmát. Nálunk a fejlődés két évtized óta haladt ugyanazon irányba, anélkül, hogy bármelyik félnek sikerült volna a másikat kizárva, saját vallását uralkodóvá, kizárólagossá tenni. A katholicizmus XVI. századi gyöngeségét helyrehozta az ellenreformáció, s a kálvinizmus is Erdélynek reánézve legkedvezőbb viszonyai között sem ért el egyebet, mint bizonyos hegemóniát, a katholikus ellenfél vallásgyakorlatának korlátozását, de nem annak teljes megsemmisítését. A XVII. század végén, láttuk, fordult a kocka, az államhatalom erélyesen lépett fel a katholicizmus mellett és mind világosabbá válik az a törekvés, hogy az eddigi szakadás helyébe nálunk is a régi egységet, a katholikus államvallás kizárólagosságát valósítsák meg.

Ez a törekvés nagy támogatásra talált a barokk szellemben, mely Máriának, Szent Istvántól felajánlott országát másnak nem is képzelhette el, mint tisztán és kizárólag katholikusnak. A Regnum Marianum koncepcióját tárgyaló művekben mindegyre két felfogással találkozunk: vagy tiszta katholikus Magyarországról beszélnek, aminő a valóságban csak a középkorban volt, s ehhez képest a tényleges szakadást nem említik, tudomásul veszik, vagy pedig keserűen panaszkodnak az ősi vallás kizárólagosságának megszűntén és a hitbeli egység visszaállítását sürgetik. A beköszöntő XVIII. század barokk kultúrája tehát nemcsak Nyugatról hozta magával az egy állam – egy vallás posztulátumát, hanem a hazai fejlődés, a multnak mind öntudatosabbá váló ismerete is arra ösztönzött, hogy az ország vallásbeli egysége újból helyreállíttassék. A század elején még folyik a XVII. század örökségekép a hitvitázó irodalom, s ebben katholikus részről mindegyre visszatérnek az egység gondolatára; a legtermékenyebb teológiai írók egyike, Szentiványi Márton jezsuita többször is kifejti, hogy Magyarország pusztulásának a vallási megoszlás az oka, innen származtak a polgárháborúk Zápolyai, Bocskay, Bethlen, Rákóczi, Thököly korában, ezért veszett el Nagyvárad is; most azonban, mikor a négy rendnek nagy többsége ismét katholikus, elérkezett az ideje, hogy az ősi törvények ismét életbelépjenek. Az ősi törvények pedig csak a katholikus vallás uralmát ismerik: a lutheránus és kálvinista hit egyképen ismeretlenek a régi szent királyok, István és László törvényeiben. Az ilyen és hasonló magyarázatok nem tisztán logikai gyakorlatok vagy posztulátumok többé, a Budavár visszafoglalása óta eltelt évek meghozták immár a realizálás lehetőségeit is. A szentkorona ősi területe megint hithű katholikus uralkodó alatt van, aki a Szent Istvántól alapított püspökséget helyreállította, s a püspöki székeken vallásos gondolkodású férfiak próbálják a tridenti zsinat utasítása értelmében az eretnekséget távoltartani. A protestantizmust az 1681. és 1687. évi törvények, meg I. Lipót rendeletei aránylag szűk körre szorították, az ő hatalmukat erősítő bécsi és linzi szövegek feledésbe merültek, történeti jelelget nyertek reális érték nélkül az újabb törvényhozás következtében és azóta, hogy az I. József óta szokásos új királyi diploma sem említi meg többé az őket megerősítő törvényeket. Ebben a helyzetben nem sok fantázia kellett hozzá, hogy erőshitű férfiak elérkezettnek lássák az időt a régi egység helyreállítására és a protestantizmus végleges megszüntetésére.

Az új katholikus vezetők pedig erőshitű, buzgó egyéniségek, akik nem szűnnek meg az Unus pastor, unum ovile követelését hangoztatni. A protestánsok vallásszabadságával szemben áll a „haza békéje és csendessége, mert a lelkek egységét másként nem, mint az Egy Istennek igazi kultusztában és a hívek egységében lehet fenntartani, a népek lelkének viszont az uralkodóéval kell egységbe lépni, olyképen, hogy ugyanazt a vallást nevezzék magukénak, melyet az uralkodó gyakorol”. Az új katholikus mozgalom tehát nálunk is az uralkodóra, az államhatalomra támaszkodik, akárcsak Nyugaton és ezt olyan korszakban teszi, amikor az abszolutizmus valóságos etatizmust fejleszt ki, melyben szinte semmi sem látszik elérhetetlennek, ha azt az állam akarja. Az ellenreformáció e XVIII. századi formáját éppen az államba vetett feltétlen hit különbözteti meg a korábbitól, amikor Oláh Miklós és Pázmány Péter elsősorban a saját működésükkel próbáltak a protestáns áramlatnak gátat vetni, s bár természetesen ők is az egy állam – egy vallás hívei voltak, törekvéseikben mégis inkább megmaradtak a reális talajon és nem hitték el, hogy az állam segítségével minden elérhető. Érdekes és komplikált szellemtörténeti jelenség, hogy az új korszak katholikus gondolkodói öntudatlanul is mennyire fascinálva vannak az állam mindenható fogalmától, s ennek nyomása alatt a Magyarországon még mindig tekintélyes számú, a lakosságnak III. Károly alatt szinte felé kitévő protestánsoknak közigazgatási rendszabályok útján való megtérítéséről ábrándoznak. Már az I. Lipót alatt hozott törvények is messze megelőzték a tényleges viszonyok alakulását, s amikor 1687-ben egy-egy vármegyében két artikuláris helyet jelöltek ki a protestánsok nyilvános vallásgyakorlata számára, ezzel még távolról sem szüntették meg a tényleges protestáns gyakorlatot igen sok más községben. 1700-ben a győri püspökség rábai esperesi kerületében csak Varosfa az artikuláris hely, s mégis rajta kívül 13 községben van protestáns pap és tanító. Ugyanezen püspökség vasvári kerületében Nemescsó artikuláris helyen kívül 28 faluban él a törvényhozással ellentétben a protestáns istentisztelet. Mindezen példák a nyugati végekről valók, ahol az Eszterházy-, Nádasdy- és más uradalmakon már évtizedekkel előbb végbement az ellenreformáció; az ország más területein még kiáltóbb lehetett az ellentét a katholikus szellemű törvényhozás és a tényleges állapotok között. Azok az írók tehát, akik a barokk irodalomnak, mondjuk, szélső jobb szárnyán rendeletektől remélték a protestantizmus megsemmisítését, legalább is végső céljaikat tekintve fantaszták voltak, mert eszközeik semmiképen sem voltak alkalmasak céljuk elérésére. Ilyen volt egy névtelen író, ki a pesti commissio ülésezésekor gróf Erdődy Gábor egri püspök védelme alatt subtilis teológiai következtetések során a heretikusok tejes megsemmisítését, akár halálbüntetés árán is, javasolta; ilyen volt Báchmegyey István, a nagyszombati káptalan konvertita főorvosa, aki alkimiai kísérletnél halt meg: 1733-ban megjelent művében a protestánsok vallásgyakorlatát semmisnek mondotta, s minden rávonatkozó rendelkezést érvénytelennek. Legszélsőbb kifejezést adott ennek a felfogásnak Padányi Biró Márton veszprémi püspök 1750-ben megjelent Enchiridionjában, ahol a herezis kipusztítására megmozdítandó világi hatalomnak egész rendszerét fejti ki, minden protestánst aposztatának nyilvánít, mert nem hallja az Egyház szavát, s velük szemben testi büntetések alkalmazását is indokoltnak látja. A vallás szabad gyakorlatát mégis megengedné, de ebből rendesen a lelkiismeret szabadságát szokás kikövetkeztetni, amit ő teljességgel lehetetlennek tart azért is, mert akkor új törvényeket is követelnének, ami már a királyi tekintélynek is kárára volna. Általában Biró Márton nemcsak hogy a lehető legszorosabb kapcsolatot képzeli el egyház és állam között, az akkori barokk-rendi felfogás szerint, melynek éppen ő adta szemléletes leírásait, de ezen túlmenve, az államot a király korlátlan, mindent elrendelni képes hatalmában látja megnyilatkozni. A magyar katholikus egyház történetében új és szokatlan volt ez a hang és nem is hallatszott sokáig: az államhatalom sokkal inkább világi szellemű volt, semmint a veszprémi püspök és társai elképzelték. Biró Márton könyvét Mária Terézia kormánya éppúgy eltiltotta, mint Damiani János váci főesperesét, aki 1763-ban azt fejtegette, hogy a római katholikus királyok, fejedelmek, hatóságok és nagyurak a birtokaikon tartózkodó eretnekeket erőszakos módokon és ha kell, legszélsőbb eszközökkel, halálbüntetéssel is kényszeríthetik a katholikus hitre. Ezek a szerzők mind igen vallásos emberek voltak, akik nemcsak a terjedő felvilágosodással kerültek ellentétbe, hanem az egyetemes Egyház multjával és érdekeivel is, mely a hitterjesztés dolgában sohasem hagyatkozott el ennyire világi eszközökre. A magyar egyház jövőjét illetőleg pedig egyenesen veszedelmes volt az államnak ilyetén igénybevétele, mert ez implicite magában foglalta volna az egyháznak még teljesebb alárendelését és megalázását a világi hatalom által, mint ez néhány évtized mulva, a jozefinizmus korában csakugyan megtörtént.

Ily fantasztikus elképzelésekkel szemben a protestantizmusnak immár több nemzedékre lenyúló gyökerei erősen állottak a magyar talajban, s a barokk-kultúrának valamikép felelősséget érző vezetői nem is gondolhattak azok kiszakítására. Arra azonban igen, hogy az I. Lipót alatt elért eredményeket megtartsák, sőt amennyire lehet, ki is bővítsék. Ennek érdekében a katholikus vezetők továbbra is ragaszkodtak a cujus regio illius religio-nak ismert hazai változatához és mindenképen ellenállottak az eleinte csak vallásos lagymatagság formájában nyilatkozó felvilágosodási toleranciának, melyet csakhamar hangoztatni kezdenek saját érdekükben a protestánsok. A kálvini reformáció 1720-i kétszázéves fordulóján a nagytudományú ifjabb Tsétsi János sárospataki tanár kifejtette a későbbi felvilágosodott és liberális állam alapelvét: hogy kiki üdvözülhet a maga hitében, amit a jezsuita Szerdahelyi Gábor külön műben utasított vissza, még az előző század hitvitáinak stílusában bizonyítgatva, hogy csak a tatárnak mindegy, kinek a hite, s így Tsétsi még tatárrá teszi a kálvinizmust, melyet pedig magyar hitnek neveznek. Viszont bár ily módon a lassankint koreszmévé növekvő toleranciát egyedül a protestánsok ápolták, természetesen ők sem mondtak le a földesúri jog érvényesítéséről, ahol az még kezükben volt. A nagy protestáns városok továbbra is a régi szokás szerint végzik a protestáns hatóság vallási kötelezettségeit: Nagykőrösön a városi hirdetéseket 1736-i rendelet szerint a református templomban, az istentisztelet után teszik közzé, s még mindegyre elrendelik, hogy minden gazda házanépével együtt templomba járjon és a szakramentomokkal éljen. Protestáns részen már nem sok nagybirtokos van, inkább csak az északi és tiszai részeken: a Révai-, Hellenbach-, Dessewffy-, Szirmay-, Ujfalussy-, Platthy-, Beniczky-, Podmaniczky-, Prónay-családok a főevangélikusok, a Rádayak a legelőkelőbb reformátusok, de a kisnemesek is érvényesítik továbbra is a földesúri jogokat, s pl. az 1753-i vadosfai véres esetnek legközelebbi alkalma az volt, hogy a protestáns községbe templomszentelésre bejött katholikusok plébánosa egy protestáns kisnemes telke végében akart misét mondani. A földbirtok és vallás közti kapcsolat ebben a korszakban is fennállott, mint a magyar rendi alkotmánynak egyik függeléke.

A protestantizmus visszaszorításának legnagyobb lehetőséget az nyujtott, hogy a vallási ügyeket kivették vagy kiengedték az országgyűlések hatásköréből. Igaz, hogy az országgyűlés mindkét tábláját már katholikus volt a többség, azonban a protestánsok még oly tekintélyes kisebbség, hogy nélküle igen nehéz lett volna törvényeket alkotni. A katholikus-protestáns ellentét nálunk is közel volt ahhoz, hogy az országgyűlést szétrobbantsa, miként a német birodalmi gyűlések is azért szűntek meg és alakultak át a regensburgi tekintélytelen tanácskozó hivatallá, mert lehetetlenség volt a Corpus evangelicorum és a katholikus rendek közt megegyezést hozni létre. Nálunk III. Károly két első országgyűlése a leghevesebb viták közt sem volt képes az I. Lipót és I. József-féle provizórius rendeletek helyében a protestáns vallásgyakorlat dolgában megállapodni, hasonlóképen eredménytelenül működött a királytól összeállított, tekintélyes protestánsokból és katholikusokból álló pesti bizottság, melyen a protestánsok az újabb eltolódásokat tekintetbe nem véve, reciprocitást követeltek, elvett templomaiknak visszaadását, melyek közt különösen fájlalták azon dunántúli és bányavárosi templomok elvesztét, melyeket a végvári öv megszüntetése után, I. Lipót rendeletei értelmében vettek el tőlük. A pesti bizottság tárgyalásai közt már szerepel mint gravamen a hivatalviselés kérdése, mely az 1728-i országgyűlésen lesz igazán aktuális, ahol az országgyűléstől hivatalos hatalommal kiküldendő bizottságok tagjaitól a Verbőczi-féle hivatali eskü letételét kívánják, azaz Szűz Máriára és a szentekre is. Ellene Jeszenák Pál, Savoyai Eugén mint távollevő mágnás követe szólalt fel, s végső fokon a király sem adott igazat a katholikus pártnak, melynek leghevesebb vezérei gróf Erdődy Gábor egri püspök és gróf Esterházy József, a későbbi bán és országbíró voltak. Arról szó sem lehetett, hogy a király és a körötte lévő, már többnyire deista, felvilágosodott bécsi kormánytagok teljes katholikus restaurációt akartak volna, a protestantizmus jövőjét ekkor az uralkodó menti meg, aki már laicizált, világi hatalom képviselője, akinek kényelmetlen a térítő katholikusoknak folyvást zavart okozó fervora. Mondhatjuk: a katholikus vezetőknek az államhatalomhoz való vonzódása már ekkor is némileg egyoldalú, s még inkább azzá lesz a következő korszakokban.

Rendi megegyezés híján végre 1731 március 21-i rendeletével, az ú. n. Carolina-resolutióval szabályozta III. Károly a protestánsok jogállását. A bécsi és linzi béke vívmányai most tűntek le végkép, megmaradtak az 1681. és 1687-i törvények, velük I. Lipót rendeletei, melyek szerint a protestánsoknak nyilvános istentiszteletük csak az artikuláris helyeken lehet, ahova a nép más helyről is bejöhet a prédikátorok hallgatására; a nem-artikuláris helyeken csak magánistentiszteletük lehet, ami egyedül a gazda és háznép közös szentírás- és könyvolvasásából állhat. Lelkészek alkalmaztatásához és szuperintendensek megválasztásához királyi engedély szükséges, működésük pedig több tekintetben alávettetik a katholikus klérus felügyeletének: hogy a keresztséget „rite” szolgáltatják-e ki, ezt a katholikus főesperesek külön vizitáció útján és kikérdezéssel állapítják meg; házassági pöreik a püspökök szentszékei elé tartoznak, melyek azokat az ágostai és helvét felekezet szabályai szerint intézik el. Nem-artikuláris helyeken a protestánsok a plébános alá tartoznak, akinek a katholikus hívekhez hasonlóan tartoznak szolgáltatásokkal. A resolutio egyik legsúlyosabb része abban állott, hogy hivatali, bírói állások, ügyvédség viselésénél megkövetelte a dekretális eskü letételét, amit hithű protestánsok jó lélekkel nem tehettek meg, s így a közhivatalokból tényleg kizárattak.

A rendelet fővonásaiban nem tért el a szellemtől, mely felekezeti viszonyokban az akkori Európa országaiban mindenütt, katholikusoknál és protestánsoknál, uralkodott. Nem vette azonban tekintetbe azt, hogy míg külföldön hasonló rendeleteket a katholikus vagy protestáns többség rendszerint csak elenyésző számú kisebbségekkel szemben hozott, addig nálunk a protestantizmusnak nemcsak nagy multja volt, hanem még most is igen erős, szinte a katholikus többséget elérő kisebbséget alkotott. Tudjuk, hogy az artikuláris helyekkel ellátott vármegyéktől keletre és délre az újonnan visszanyert területeken nagy tömeg protestáns élt, s akinek vallásgyakorlatát nem lehetett egyszerre, a Carolina-resolutio egy szavával, korlátozni vagy megsemmisíteni. Így kellett kifejlődnie a Carolina-rendelettel ellentétben, az élet szükségleteinek hatása alatt, a restringált és privilegiált vármegye fogalmának: az előbbi kategóriába az artikulált helyekkel ellátott vármegyék tartoztak, melyekben, a két artikuláris helyet és környékét kivéve, nemcsak a nyilvános istentisztelet szűnt meg, hanem a protestánsok nagy része, meg lévén fosztva vallásgyakorlatának lehetőségétől, a katholikus missziók hatása alatt katholizált. Persze ez is hosszadalmas folyamat volt, amire jellemző, hogy az 1681. évi törvény rendelkezését az artikuláris helyekről és a nem-artikuláris községekben a protestáns istentisztelet megszüntetéséről igazában csak III. Károly korában hajtották végre: Sopron vármegyében 1714–19 között, Vasban 1733-ban. Bár a templomok és iskolák bezárása vagy katholikus részre foglalása nagy feltűnéssel, a protestánsok nagy elkeseredésével járt, s a lelkek egy ideig legalább engesztelhetetlenek voltak, mégis hosszabb idő alatt, előbb-utóbb megmutatkozott a hatás abban, hogy a protestantizmus ezekben a vármegyékben erősen visszafejlődött. Sokkal kedvezőbb volt számára a helyzet az ú. n. privilegiált vármegyékben, a Dunántúl, Alföld és keleti Felvidék területén összesen húsz vármegyében, amelyekben nem voltak artikuláris helyek, a községek fenntarthatták protestáns vallásgyakorlatukat akkor, ha be tudták bizonyítani, hogy már 1681-ben, vagy azelőtt is birtokában voltak annak. Az Alföldnek utóbb visszakerült részein ilyen bizonyítás lehetetlen lett volna, s ezért itt a legtöbb földesúr meg sem próbálta földesúri jogainak vallási dolgokban való érvényesítését és meghagyta alattvalóinak protestáns vallásgyakorlatát, így különösen a Károlyiak, akik három nemzedéken át, Sándor, Ferenc és Antal gróf korában vallási békességet tartottak uradalmaik nagy protestáns városaival, s ehhez képest a cujus regio elvtől már a gyakorlatban eltértek. A privilegiált vármegyék protestantizmusa tehát általában nem fogyott oly rohamosan, mint az artikuláris vármegyéké, azonban a Carolina-rendelet ezeket is kiszolgáltatta az államhatalomnak, mely a katholikus államvallás fogalmához ragaszkodva, közigazgatási téren sok nehézséget okozott. Míg a XVII. században a protestantizmus létérdekeit az országgyűlési tárgyalások, ezeknek erdélyi hadjáratokkal is befolyásolható menete, s emellett a földesúri jog gyakorlása szabta meg, addig most a királyi hatalom, általános normákat adó rendeleteken kívül, az állami közigazgatás útján nyúl be a protestáns dolgok szabályozásába. A földesúri jog akár érvényesül, akár nem, de a mindennapi élet kis dolgait királyi rendeletek szabják meg, tekintet nélkül a rendek, vármegyék, földesurak kívánságaira. Ezek a királyi rendeletek pedig sem a protestánsok kívánságainak nem feleltek meg, sem pedig azon katholikusok reménységét nem teljesítették, akik, mint föntebb láttuk, kizárólag egy vallást akartak látni e hazában. A Carolina-resolutio ellen tiltakozó Althan gróf kardinális, váci püspököt III. Károly megdorgálta, tiltakozó írását eltépette, s őt egy időre jövedelmeitől is megfosztotta. Annyit kétségtelen, hogy a vallási ügyet az országgyűlések hatásköréből kiemelve és maga kezébe véve, az államhatalom megvédte a protestantizmust sok olyan rendszabálytól, aminőket az országgyűlés katholikus többsége nyugati: francia vagy angol minta szerint hozhatott volna ellene; ugyancsak az államhatalom e kizárólagos befolyása tette lehetővé, hogy utóbb II. József szintén az országgyűléstől és a katholikus többségtől függetlenül hozza be a tolerancia címén a protestáns vallásszabadságot.

Mindamellett az akkori protestánsoknak nem lehetett nem emlékezniök az előző századra, amikor egyrészt jogaik az alkotmány részét tették és törvények védelme alatt állottak, másrészt pedig a főurak többsége még protestáns lévén, az állami támogatás mellett messzemenő földesúri pártfogást is élveztek. Nagy multjok emlékei tehát nagyban hozzájárultak, hogy a jelen közigazgatási tűszúrásait, molesztálásait annál keserűbben érezzék és hangulatuk mindinkább elkeseredetté, reménytelenné váljék. Az egyháziak kezén levő állami cenzúra kifejlesztésével mind nehezebb lesz érzelmeik kifejezése, polemikus irodalmuk visszafejlődik, s vagy külföldön kénytelenek válaszirataikat kiadni – így az Erdődy Gábor égisze alatt megjelent munkára Gyöngyösi Pál, a hazai katholikusoktól és protestánsoktól egyaránt üldözött, angol presbyterianus irányú frankfurti tanár. Vidéki kisnemes házakban, ha nem is olvashattak új munkákat, ezek híján annál nagyobb buzgalommal forgatták az elmult, Lipót-féle korszakból származó protestáns polemikus műveket, így Czeglédi, Pécsváradi, Pósaházi könyveit, valamint németnyelvű apologetikus munkákat: Hammersted, Spanheim, Burman és más szerzőktől. A protestantizmus szeme így a multba és befelé fordul, mind nagyobb lesz a Lipót-korbeli események, a pozsonyi törvényszék és a gályarabok sorsának hatása, szinte mártírkultusznak nevezhető hatalmas emlékezés indul meg, amikor is e vezető egyének személyes sorsában egyúttal az egész protestáns egyház szomorú elhanyatlását, külső tekintélybeli fogyatkozását, szabad életének korlátozásait siratják. Református, de különösen ágostai evangélikus lelkészek, tanárok a napvilágra kerülés, kinyomtatás minden reménye nélkül írják egyházuk boldogtalan korszakának történetét, melyben mindegyre Isten csodálatos támogatását szemlélik, s érte hálálkodnak. Az isteni gondviselés megengedte egyházának csöndes s nyilt elnyomását, de egyúttal gondoskodott, hogy az ellenségek törekvései végül is megtörjenek; ily védelmi eszközként támasztott fel hadjáratokat, engedte, hogy a protestantizmus ellen végső csapásra készülő hatalmasok hirtelen erőszakos halállal haljanak, mint II. Lajos és Fráter György, védte meg csodás módokon a hitükért üldözést szenvedő lelkészeket, kiknek hosszú sora most foglal helyet a hazai protestantizmus öntudatában, hogy mindenkor emlékeztesse az újabb és újabb nemzedékeket az üldöztetés hősi korszakára. Ebben az állandó hangulatban, mely részben talán a barokk-korszak heroikus irányának is eredménye volt, a mindennapi élet közigazgatási bajait is még élesebben érzi a nagy multját sirató protestantizmus, semmint érezte volna olyan irány, mely már hosszabb idő óta beleszokott a korlátozás, sőt elnyomás tényeibe.

Mindez hozzájárult a befelé forduláshoz: a közigazgatási nyomás alá helyezett protestáns egyházaknak kiterjedési felülete megszűkül, lélekszáma megfogy, de a megmaradt terület konzisztenciája annál szilárdabb lesz és hívei lélekben is felbontathatlanul összekapcsolódnak vallásukkal. Az anyagiakban szegény lelkészi kar, melynek már alig voltak a nagybirtokosok várkastélyaiban élő tagjai, mint a XVI. században és a XVII. elején, most teljességgel hozzásimul a kisnemesekhez és a szegény néphez, s a térítés és uralom külső eszközeitől megfosztva, a lelkek gondozásával, a belső pasztorációval intenzívebben foglalkozik, mint bármikor előbb. Emellett az egyházi szervezet is megszilárdul, miután az 1734-i, úgynevezett második Carolina-resolutio a két protestáns felekezet szuperintendenciájának számát négy-négyre szállította le; most alakul ki véglegesen a reformátusoknál a dunántúli, dunamelléki, tiszántúli és tiszáninneni egyházkerület, az evangélikusoknál a dunántúli, dunáninneni, bánya és tiszai, melyek azután a trianoni katasztrófáig fennállottak. Az ily módon kialakuló egyházszervezetben a világiak jutnak nagy befolyáshoz, akikre a közigazgatási hatóságoknál közbenjárás, pártfogás, nagyobb bajok elhárítása végett az egyházközségeknek nagy szükségük volt. 1735 óta mindkét felekezetnél érvényesült a kormányzat terén egyháziak és világiak közt a paritás elve: az ágostai evangélikusoknál helyi, esperességi és egyházkerületi világi felügyelőket választottak, s a négy kerület egyetemes gyűlésének vezetője is világi egyetemes felügyelő lett; a kálvinistáknál az egyházkerületek és megyék élére gondnokok és segédgondnokok kerültek, a négy kerület püspökéből és gondnokából álló egyetemes főconsistorium élére az egyetemes főgondok. Mindez nem ment végbe belső harcok nélkül: a lelkészek nem látták szívesen a világi elem intézményes befolyását az egyházi ügyekre, főként a tiszántúli kerületben, ahol a nagyszámú protestáns többségű városnak védelme alatt a közigazgatási nehézségek is kisebbek voltak, s így a papaság nem érezte szükségét a világi kar védelmének. Egészben véve azonban a protestáns egyházaknak nemcsak szervezete, hanem belső ereje, kohéziója, lelkeken való uralkodása is sokban ennek a korszaknak eredménye.

Az alapokat III. Károly rakta le, Mária Terézia nem akadályozta e belső fejlődést, de az egyházi ügyeknek közigazgatás útján végzése alkalmat adott neki, hogy katholikus érzései szerint a protestantizmus kiterjedését mind szűkebbre szorítsa. Uralkodása alatt a helytartótanács kebelében kifejlődött egyházi bizottság gyakorlata azon főhatalmat, melyet az államnak a Carolina- és más rendeletek biztosítottak; a bizottság élén katholikus főpapok állottak, akik természetesen lelkes hívei voltak az egy vallás – egy állam koncepciónak a katholicizmus érdekében. Ma még nem tudjuk, mennyi része volt a protestáns vallásgyakorlatot korlátozó új helytartótanácsi rendeletekben az egyházi bizottságnak és mennyi Mária Teréziának, de valószínű, hogy királynő és bizottság nézetei nem tértek el egymástól, s az előbbi csak akkor szabott határt a bizottság buzgósának, amikor ezt a belső béke vagy külpolitikai érdekek megkövetelték. Az egyházi bizottság működése következtében a helytartótanács igen rossz hírre tett szert a protestánsok között, vallásügyi szereplése lőn egyik oka annak is, hogy a rendi korszakban a helytartótanácsnak még oly hazafias magatartását sem voltak hajlandók az országgyűléseken elismerni.


A temesi bánság északnyugati sarka a XV. század végén illetve a XVIII. század végén.

Mária Terézia vallásos érzése leginkább azzal foglalkozott a protestáns viszonylatban, hogy a már katholikusokat hitükben megtartsa és az „akatholikusok” közül is, akit csak lehet, megnyerjen a katholicizmusnak. Az első cél érdekében szigorúan büntette a katholikus hitet elhagyókat, különösen azokat, akik előbb protestáns hitről tértek át a katholikusra, s most ezt elhagyva, vissza akartak menni régi hitükhöz. A vegyes házasságok kérdése is ekkor hoz elő bonyolult és feltűnést keltő eseteket, miután rendeletek értelmében a belőlük származó gyermekeknek a katholikus vallást, mint az államvallást kellett követniök. Vegyes házasságot a Carolina-resolutio szerint csak katholikus pap előtt lehetett kötni, aki minden esetben megkövetelte a mindkét nembeli gyermekek katholikus nevelésére az ú. n. reverzálist; a reverzálist meg nem tartók ellen a helytartótanács fogság, és testi büntetést is elrendelt; főúri családokban – különösen Erdélyben – a királynő maga gondoskodott a vegyesházasságbeli gyermekek katholikus neveltetéséről, nem egyszer a szülők és hozzátartozók ellenére, ami hosszadalmas és a protestánsok elkeseredését növelő procedurákra vezetett. A helytartótanácsi rendeletek nagy tömegéből, melyeket a II. József-féle tolerancia óta a protestánsok többszörösen összeírva szemükre vetettek a katholikusoknak, az a benyomásuk, hogy ahol a katholikus egyház férfiai állami vonatkozástól eltekintve érintkeztek a másvallásúakkal, ott legtöbbnyire megtalálták az együttélés modus vivendi-jét az elvi álláspontok fenntartása mellett is. A püspöki és esperesi vizitációk a keresztelés helyessége érdekében többnyire mint barátságos formalitások folytak le, s ami ezzel ellenkező néhány esetet tud a hagyomány felhozni, azok elenyésző számú kivételek voltak. Az igazában nehézséget okozó momentum az államhatalom gyakorlásából állott elő. Nem-artikuláris helyeken a protestáns község is tartozott a katholikus papnak stóla és más szolgáltatásokkal; a helytartótanács több rendeletben adta ki, hogy a protestáns földesúr is tartozzék ezzel, s mikor megtudta, hogy több helyütt a plébános fizetés nélkül is kiadja a stolapénz lefizetéséről a hatóságtól megkívánt elismervényt, eltiltotta az ilyenektől a plébánosokat. Állandó izgatottságban tartotta a kedélyeket, hogy a helytartótanács a Carolina-resolutió kiegészítéseként újabb rendeletekkel próbálta a protestáns életköröket korlátozni: eltiltotta protestáns templomok építésére a gyüjtéseket, a leányegyházakat is el akarta venni, többször kimondotta, hogy beteg protestánshoz joga van elmenni a katholikus papnak, 1774-ben elrendelte, hogy katholikus templom építésénél protestánsok is segítsenek, viszont protestáns templom építését lehetőleg megnehezítette, a javítást is terhes és költséges szemléktől tette függővé. A protestánsok utólag összeírt panaszai szerint a templomfoglalások is tovább tartottak, már persze sokkal kisebb mértékben, mint I. Lipót korában; 1744-től a toleranciáig állítólag 86 templomot vesztettek el, főkép a Dunántúl (bizonyára részben az 1681-i törvények folyton húzódó végrehajtása miatt). A templomépítésbe a vármegyei hatóság is egyre beleszólt; mikor például a szentesieknek 1746-ban a helytartótanács megengedi, hogy elvett templomuk helyébe újat építsenek, s ez ellen a Károlyi uradalomnak sincs kifogása, a vármegye állapítja meg vizitációkkal a helytartótanácsi rendelet értelmében, hogy a templom égetett téglából, szilárd materiából épült, de a tornyot csak kemény tölgyfából szabad készíteni és nem feltűnő díszesen. Külön csoportját képezi a panaszoknak, hogy a városokban a céhek protestáns tagjainak is részt kell venniök a katholikus körmenetekben, s ilyen esetekben nem egyszer kellemetlen összetűzések származnak. Általában egyeseket és községeket érő összeütközések mély nyomokat hagytak a protestáns irodalomban, s ennek hatása alatt a legújabb időkig a protestáns öntudatban s gondolkodásban; Így Krmann Dániel ágostai evangélikus szuperintendens sorsa, aki 1729-ben egy protestáns hitre tért katholikus elfogásának ellenálló tömegmozgalom központjába került s mint lázító várfogságra ítéltetett, abban is halt meg. Feltűnő volt a már említett Gyöngyösi Pál esete, akit még 1723-ban ítéltek halálra – III. Károly az ítéletet száműzetésre változtatta, – mert bizonyítottnak látták, hogy egy akkor felállított Mária-szoborra, gúnyiratot függesztett. Legsúlyosabb volt a vadosfai, sopronmegyei eset, amikor egy katholikus nemes telkén épülő kápolna felszentelésére más falvak katholikusai körmenetben vonultak be, de a helybeli protestánsok ellenálltak, s egy öreg katholikus meghalt, állítólag, amint egy kerítésből karót akart az összetűzés hevében kihúzni. Az összeütközést hosszadalmas vizsgálat és Fábry Gergely szuperintendensnek hivatalából való letétele követte. Ilyen és hasonló esetek a későbbi protestáns tudatban talán éppoly mélyen megültek, mint a gályarabok története.

Mindezen bajok a hugenották kiűzéséhez vagy az angol és ír katholikusok elnyomásához képest világtörténeti viszonylatban alig említhetők, de mint említettem, az újabb protestáns tudat kialakulásánál az emlékezésnek is igen nagy szerepe volt s Bocskay, meg Bethlen és Rákóczi korszakának protestáns nagyságára emlékezve tűszúrások is nagy merényletként hatottak. Mária Terézia különben sem csinált titkot belőle, hogy minél több lélek megnyerése és biztosítása céljából helyesli helytartótanácsa rendelkezéseit, a hozzájött protestáns urakat eltiltotta, hogy idegen protestáns hatalmak közbenjárását vegyék igénybe, úgyhogy a protestantizmus most szinte pszichológiai folyamat hatása alatt kezdi magát az államhatalomtól elhagyatottnak, sőt üldözöttnek érezni, ami végső fokon alapját fogja képezni egyes protestáns körök későbbi Habsburg-ellenes oppoziciójának. A szellemet különben államhatalommal, közigazgatási rendeletekkel itt sem sikerült háttérbe szorítani: a protestáns felsőbb oktatást korlátozó rendeletek, a külföldi főiskolák látogatásának megnehezítése, egyidőre eltiltása nem használtak: a külföldi tanulás tilalmának megszüntetésével 16 esztendő alatt nem kevesebb, mint 700 protestáns diáknak adott a kancellária külföldi útlevelet. A protestáns egyházi viszonyokat szabályozó kormányzás és közigazgatás, bármennyire Mária Terézia és a katholikus egyház helyeslése mellett működött is, lényegében racionalisztikus munkát végzett, s azzal, hogy az államhatalom alá kényszerítette az egyik felekezetet, előképét nyujtotta a jozefinizmusnak, mely viszont a katholikus vallást akarta maga előtt térdre kényszeríteni. Az államhatalom ekkor már rég nem volt belsejében katholikus, Mária Terézia központi kormányában már szervezték a deisták és szabadkőművesek az Egyház elleni támadást, sőt már ekkor is sikerült nekik egyes tereken a hazai katholicizmusra veszélyes rendeletek kiadása. Az állami könyvcenzurát, ezt a német birodalomból átvett intézményt I. Lipót korában az esztergomi érsek megbízásából a nagyszombati egyetem jezsuita tudósai végezték, az egyetemtől 1730-ban a helytartótanács vette át és rendszerét osztrák mintára alakította ki; 1754-től kezdve azonban a pozsonyi helytartósági cenzura köteles a bécsi cenzurához igazodni, s amely könyvek olvasását és terjesztését ez utóbbi megengedi, kénytelen ő is eltűrni. A bécsi cenzurát ekkor már Van Swieten mellett a szabadkőműves Greiner udvari tanácshoz intézi, majd a febroniánus irány is érvényesül, úgy, hogy lassankint előáll az a visszás helyzet, hogy az itthon katholikus szinezetben feltűnő cenzura jezsuita-barát könyveket eltilt és gallikán, jansenista, febronianus, majd deista és felvilágosodási könyvek számára tárt kaput nyit Magyarországon. A hazai katholicizmus akkori vezetői vallásos buzgalmukban rátámaszkodva a világi karra, csakhamar beláthatták, hogy a felvilágosodás államhatalma még vallásos uralkodó alatt sem lehet őszinte támasza a katholikus Egyháznak.

 

A királynő uralkodásának két utolsó évtizede általában véve erős elhajlást mutat nemcsak a katholicizmustól, hanem a vele kapcsolatban lévő barokk-rendi iránytól is. Mária Terézia hajlottabb korában mindinkább átengedte magát bizalmas tanácsosai vezetésének, akik a hétéves háborúokozta nagy anyagi krízis enyhűlését az eddigi központi szervezet és kormányelvek radikálisabb megváltoztatásától remélték. Kaunitz államkancellár volt az a nagysikerű diplomata, aki Haugwitz gróffal együtt a legutóbbi kormányreform megváltoztatását sürgette. Mária Terézia is elismerte, hogy az állam a „romlás szélén” áll, s hogy ettől megóvja, a legfőbb ügyek vezetését 1760-ban az újonnan alapított államtanácsnak adta át. Ez a hatóság modernizált formája a több századon át élt különböző titkos tanácsoknak, tagjait az uralkodó nevezi ki főurak, hivatalnokok, tudósok közül, végrehajtó hatalmuk semmi sincs, egyedül tanácsokkal szolgálnak a királynőnek, aki ha elfogadja a javaslatokat, a végrehajtást a monarchia régi központi szerveire bízza. Az államtanácsosok véleménye nem is kerül más elé, egyedül az uralkodó olvassa azokat, ami a véleménynyilvánítás szabadságát nagyban elősegíti. A királynő Haugwitz és Kaunitz tanácsai szerint a közügyek és adminisztráció legjobb szakértőit nevezte ki államtanácsosoknak, akiktől joggal elvárhatta, hogy minden személyi elfogultságtól menten adják neki véleményeiket. Csakugyan az államtanács hosszú időn át, Ferenc császár koráig, kitűnő és képzett szakemberekből áll, akik a dinasztia és a monarchia javát akarják akárcsak elődeik, a titkos tanács és konferencia tagjai, de ezt a közjót immár tisztán a felvilágosodott abszolutizmus szellemében képzelik el. Bennük a rendi alkotmányok újabb veszélyes ellenségre találnak, amint már Kaunizt herceg megmondta az államtanács megalakítását megelőző tanácskozásokban, arról lévén szó, nem lenne-e jobb a régi feudális központi hatóságokat helyreállítani. „Semmikép nem helyeselhetem, hogy a nemességet és a rendeket ismét felemeljük. Magam is a cseh főnemességhez és a nagybirtokhoz tartozom, de ez mindig háttérbe szorul a Felséged iránt tartozó kötelesség mellett. Hogy mily veszedelmesek a nemesség hatalmi jogai, ez megmutatkozott már Magyarországon, Erdélyben és a Németalföldön.” A királynő nem is tért vissza a régi rendszerhez: az államtanács felállítása után 1761-ben megszüntette ugyan a direktóriumot, visszaállítá a kancellária és kamara különállását, de a tartományokban megtartá a rendiségtől független guberniumokat és az államhatalmat a felvilágosodás szellemében képviselő kerületi hivatalokat. Azáltal pedig, hogy nem külön osztrák és cseh kancelláriát állított helyre, hanem e kettőt egyetlen „egyesült cseh-osztrák” kancelláriában helyezte el, a közigazgatás legfelső fokán végrehajtotta a cseh korona tartományainak a német örökös tartományokkal való egyesítését, a legfontosabb lépést a fehérhegyi csata óta Csehország beolvasztására, s egyúttal civilizálására és gazdagítására. Az államtanács működése mögött már ott áll II. Józsefnek, atyja halála óta társuralkodónak heves reformtörekvése, mely immár teljesen Sonnenfels és társai szellemében a lakosság anyagi helyzetének gyarapítására, a harmadik polgári rend emelésére és ezzel együtt a nemesség gyöngítésére irányul.

Az államtanács minden ellentétes nyilatkozat dacára, Magyarországra is kiterjesztette hatáskörét, amennyiben a tanácsadást hatáskörnek lehet nevezni. II. József magyar tagot is akart kineveztetni és Festetich Pál udvari tanácsost ajánlotta erre, de Mária Terézia nem engedte meg, hogy a magyar ügyekkel hivatalosan nem foglalkozó tanácsban magyar tagok is legyenek. Így a kancellária és helytartótanács felterjesztéseit osztrákok, Borié, Stupan, König tanácsosok olvasták el és tettek javaslatot a magyar hatóságoknak irandó királyi kéziratok szövegét illetőleg. Csöndes, feltűnésnélküli működésüknek csakhamar voltak látható nyomai: a magyar iskoláztatás, egyetem ügyeinek az ausztriaival uniformizálása az ő tanácsaikból indult meg nagyobb mértékben, befolyásuk alól a királynőnek vallásos egyénisége sem tudta magával kivonni. 1773-ban az ő votumaik hatása alatt írta rá a magyar protestánsok egy panaszára, melyet a kancellária elutasítani kívánt: „hagyják békében ezeket az embereket”. Borié báró egy ilyen votumában kijelentette, hogy mint a katholikus egyház tagja tisztában van kötelességeivel, de olyan utakat nem helyeselhet, melyek az állam nyugalmát a vallás kedvéért veszélyeztetnék. Ő és társai már a laicizált államnak tanácsosai voltak, akik személyes vallásosságukkal összeférhetőnek tartották az egy vallás, egy állam koncepcióról való teljes és tökéletes lemondást. Nemességellenes álláspontjuk legelőször a hazai úrbériség dolgában nyilatkozott meg, amelyben Mária Terézia akaratát mindegyre nemesellenes irányba próbálták hajlítani.

A hétéves háború vége felé a pénzügyi helyzet szorult rá legsürgősebben a „Staatsrath” tanácsaira. Az évi deficit ekkor 12 millió forint volt, de a hubertusburgi béke után sem szállott 7 és fél millió alá: 23 1/2 millió bevétellel évi 31 millió kiadás állott szemben, s 1767-ben az államadósságok már 260 milliót tettek ki. Az államtanácsosok votumaiban mind gyakrabban előfordul, hogy az adósság egy részét Magyarországnak kellene átvennie, követelik a magyar dohánymonopólium behozatalát, majd a só árának újabb felemelését. Mindezen javaslatok már a királynő asztalán megrekedtek: Mária Terézia még ragaszkodik a régi kompromisszumhoz és jól tudta, hogy radikális pénzügyi követelések végkép megzavarnák a jó viszonyt közte és az ország között. A hétéves háború alatt folyvást a régi szívélyes módon próbál rekrutát, önkéntes ajándékot, természetbeli szolgáltatásokat elérni, kegyes levelet ír és hasonló üzeneteket küld Batthyány Lajos nádor által az urakhoz, főpapokhoz, vármegyékhez, aránylag kevés eredménnyel. A természetbeli szolgáltatásokat ugyan Grassalkovich Antal kamaraelnök nagy buzgalommal gyüjti és szállítja ki a sereghez, de nagyobb segítség a rendi alkotmány akkori formájában alig lehetséges. Batthyány nádor legalázatosabban kifejezi ugyan készségét, de egyúttal kiemeli, hogy a jövedelmek emelésénél semmit sem lehet tenni, ami „az ország pozitív törvényeivel ellenkeznék”, legjobb volna még országgyűléstől kérni az adóemelést, amitől viszont a királynő vár keveset az addigi tapasztalatok után. Tovább folytatja tehát a könyörgést, megírja a nádornak: „ki nem tudom eléggé fejezni, mily nagy szükségem van pénzre és rekrutára”; a nádor erre mozgásba hozza a rendi barokk ország egész tekintély-apparátusát: főispánok, püspökök személyesen beszélik rá a nekik lekötelezett urakat, hogy önkéntes adót vállaljanak, vagy legalább kölcsönt adjanak, mire a királynő hajlandó a kamarai birtokokat lekötni. A válaszok mind lelkes hangúak, de csekély pozitív eredményt hoznak, főpapok, hatalmas nagybirtokosok kitérő vagy egyenesen tagadó választ adnak. Batthyány Zsigmond gróf a mostoha időkre panaszkodik, alig van jövedelme, testvéreivel osztozkodnia kell, nem adhat semmit; a Nagyváradról Vácra helyezett gróf Forgách Pál püspök még neheztel, Nagyvárad sokba került neki, most semmije sincs; báró Sennyey Antalnak adósságai után kamatot kell fizetnie, tehát nem adhat, gróf Pálffy Lipót, báró Harruckern Ferenc már egyszer fizettek, most csak azt tehetik, hogy a megyei nemeseket vegyék rá az önkéntes fizetésre. A pécsi püspök, Klimó György őszintén jelenti, hogy a vármegyei urakat nem lehet rávenni fizetésre, ő maga 2000 forint önkéntes adományt jegyez, de a legtöbb jegyzés jóval 1800 forinton alul marad. Bíró Márton veszprémi püspök azt írja, hogy ő majd személyesen tesz jelentést a királynőnek, vármegyéjétől azonban csak 400 forint önkéntes adományt tudott kipréselni.

Kétségtelen, hogy az állami terhek ily módon való fedezgetése nemcsak lealázó, hanem kilátástalan is volt a királynő számára, akinek koncepciója szerint Magyarországnak is részt kellett volna vennie az egész monarchia gondjaiból. Magyarország és az örökös tartományok kapcsolata, a dinasztia közössége akkoriban teljességgel felbonthatlannak látszott, szinte természeti erőként hatott a kortársakra, akik vezetőállásban alig zárkózhattak el azon gondolat elől, hogy a kapcsolat további fennállásával Magyarországnak is részt kell vennie az adózásban és teherviselésben. Különösen fogékonyak voltak ily gondolatok iránt azon államférfiak, kik a barokk-korszak második vagy harmadik generációjához tartozván, a felvilágosodás politikai és gazdasági elméleteit már magukévá tették. Közöttük kiemelkedik gróf Pálffy Miklós, Mária Terézia magyar kancellárja, aki 1758-ban, hivatalba lépte előtt, foglalta össze a magyar reformot illető gondolatait úrnője számára. Pálffy már Christián Wolffnak, a jansenistáknak, de különösen Montesquieunek tanítványa, ez utóbbi államjogi terminologiáját használja művében, a „harcias és hű magyar nép közboldogságát” akarja elérni reformjaival, melyektől nem kell megijedni, mondja, mivel egykor maga a Hármaskönyv is újítás volt. Az újítást, ha lehet országgyűléssel, ha nem, anélkül kell végrehajtani s amint az 1741. évi 63. törvénycikk a későbbi (nemcsak egyszeri) rekrutálást eltiltotta ugyan, mégis többször is rekrutáltak országgyűlés nélkül, így lehetne a reformokkal is eljárni. Legnagyobb szükség volna a nemesi adómentesség megszüntetésére: a „ne onus inhaereat fundo” artikulus 1741-ben igen megnehezíté a helyzetet, rövid úton, országgyűlés nélkül kellene „arrangement”-t találni megváltoztatására. Erőszakot mégsem akar, a vármegyéket lassankint kellene felvilágosítani a főispánok és a kormánnyal titkos összeköttetésben álló urak által, s addig is mindent meg kellene tenni a békés fejlődés és gazdagodás érdekében. Az ország jövedelme a föld terméséből, mezőgazdasági produktumokból van, melyeknek fővevője a katonaság; ezek külföldre kivitelét teljesen meg kell szabadítani a korlátozásoktól, s ha több pénz lesz az országban, könnyebb lesz az adózás is. A belső béke érdekében tartózkodni kell a protestánsok erőszakos térítésétől, a kormánynak reájuk kellene támaszkodnia, mert hálásak volnának, ha földesúri önkény (a katholikus részen még fentartott kegyúri joggyakorlat) ellenében a kormány megvédené őket. Javaslatai egyébként is erősen főpapellenesek, másrészt pedig a városi polgárság állami megszervezésének szükségét hangoztatják a városi tanács és hatóságok önkényével szemben. Mindez egyelőre nehezen volt megvalósítható, s nem is igen volt aktuális; a főispánok által Mária Terézia már 1752. évi utasítása óta próbálta a kormány tendenciáit a vármegyékbe belesajtolni, azonban a nemesi adófizetés gondolatának terjesztésére alig volt kapható az akkori főispáni kar. Amíg a királynő nem tudta magát elhatározni, hogy esküjével és a magyarok iránt folyton hangoztatott szeretetével ellentétben országgyűlés nélkül, törvénytelen rendelettel változtassa meg az adómentesség 1741: 8. artikulusát, addig minden ily javaslat csak akadémikus értékkel bírt. Legtovább mentek a törvényellenes reform érdekében Festetich és Koller udvari tanácsosok: az első 1765-ben bebizonyította, hogy a törvényeket a király és rendek közös megegyezése teszi törvénnyé, minélfogva Mária Terézia országgyűlés nélkül is megváltoztathatja azokat, csak arról kell gondoskodnia, hogy legalább utólag megnyerje a rendeknek akár „hallgatólagos” consensusát. Koller szerint a király „Magyarországon korlátlan monarchia”, akinek nem szükséges a helytartótanács véleményére adni, ez a hatóság úgyis ismeretes, mint amely folyvást az ország törvényeit emlegeti és országgyűlést szeretne kiprovokálni.

Mária Terézia érzésben gazdag lelki életét ismerve, nem csodálkozunk, hogy a monarchia szükségletei és a fentiekhez hasonló tanácsok hatása alatt nagy lelki küzdelmet vívott utolsó évtizedeiben, minő eljárást tanusítson Magyarországgal szemben. Erőszakos alkotmányváltoztatástól azonban mindvégig tartózkodott: szigorúan egyházias, szinte apácaszerű élete, melyet férje halála óta folytatott, távoltartotta az esküszegésnek még csak a gondolatától is, bármily szükségesnek és Istennek tetszőnek találta is egyébként a magyar alkotmány megjavítását. Államtanácsosai azonban nem forogtak ily lelki konfliktusok veszedelmében, sőt voltak, akik sugalmazott publicisztikai írók által kirobbantották király és rendek, adókövetelés és nem fizetés ellentétét. Az egyik ily író volt Benczur József pozsonyi evangelikus rektor, aki hosszú félhivatalos publicisztikai pályája kezdetéül 1764-ben a királyi hatalomnak szinte korlátlan voltát mutatta ki, kevesebb hatással, mint a másik író, Kollár Ádám, a bécsi udvari könyvtár vezetője, a hazai jogtörténet első modern kutatója, aki az 1764. országgyűlés előkészítése gyanánt hatalmas tudományos apparátussal mutatta ki, hogy a királynak, mint apostoli királynak, Szent István alapításából és az állandó gyakorlatból kifolyólag joga van az egyházi rendet adóra, katonaállításra, szolgáltatásokra kötelezni. Az első támadás éle tehát nem annyira a nemesség, mint a főpapság ellen irányult, valószínűleg azért, mert remélni vélték, hogy a nemesség saját megmentése érdekében feláldozza a papság jogait. Kollár különben a nemesi insurrectió elavult voltára, a jobbágyok adóztatása és a nemesi adómentesség közti embertelen ellentétre is éles szavakat talált amellett, hogy Szent István törvényeit frank, karoling mintákra vezette vissza és a Hármaskönyv tekintélyét is próbálta megingatni azzal, hogy a tényleges jogviszonyokat megváltoztató szabályait és ferdítéseit kimutatta. Ma tudjuk, hogy a nemesi adómentesség ez első hatalmas döngetőjét nemcsak a felvilágosodás tanai szabadították fel a rendi hagyomány tiszteletétől, Kollár egyúttal a legelső tót is volt, aki teljesen magáévá téve a magyar nemesi kultúrát, nem feledte el szláv származását és a nagy szláv népcsaláddal való rokonságát. Munkáját akkor udvari megrendelésre készült tákolmánynak tartották, az országgyűlés Mária Teréziától a könyv eltiltását eszközölte ki.

A rendek felháborodása rossz jel volt az országgyűlés sikerére, melyet Mária Terézia 1764-ben utolsó kísérletként hívott össze, hogy a rendeket békés, törvényes úton vegye rá a nemesi felkelés fikciójának adóval történő megváltására. A felkelés korszerű szabályozásán kívül, mint fentebb láttuk, a jobbágyviszonyok könnyítését, az úrbériség szabályozását is javasolta, de a rendek mindkettő elől mereven elzárkóztak, egyedül a jobbágyság havi adóját emelték a megszokott hosszas tárgyalások után, 3,200.000 forintról 3,900.000-re. A királynő kiábrándulva látta, hogy még leghívebb emberei, így Barkóczy hercegprímás és Batthyány Lajos nádor sem támogatták követeléseit, az országgyűlés feloszlatta, s ettől kezdve haláláig, tizenhat éven át nem is hívott össze többet, 1765-ben fiát, Józsefet az országgyűlés megkérdezése nélkül tette Magyarországon is corregenssé. Neheztelését növelte az országgyűlés végén megjelent névtelen röpirat, a „Vexatio dat intellectum”, mely Kollárnak a kompromisszumos tradicióból való kilengésére még merészebb kilengéssel felelt a másik, rendi irányban. A szerző a nemesi kíváltságok védelmében egyenesen kettéosztja a magyar szuverénitást, melyet a királyon kívül a nemesség számára is vindikál, mint amely Verbőczi értelmében a királlyal együtt tagja a szent koronának. Sőt szerinte az igazi szuverénitás inkább a rendeknél, mint a királynál van, hiszen a föld valódi tulajdonosa a nemesség, a királynak csak névleges jogai vannak. Ezenkívül nem az országnak van szüksége, aki olcsóbban védi meg előjogaikat… Sőt a pragmatica sanctio közös védelmét is arra magyarázza, hogy ez is a magyar nemesi kiváltságok érdekében van: a király köteles az osztrák örökös tartományok erejét is igénybe venni – a magyar nemesi jogok védelmében! Az egész mű nem ok nélkül hivatkozik folyvást lengyel példára: a feloszlóban levő Lengyelország sorsát hazánk sem kerülhette volna el, ha jövőjének irányítása visszakerül a fejlődésképtelen, idejétmult, beteg rendiség kezébe. Ez a rendiség attól sem riadt vissza, hogy az országgyűlésen a nemesi testőrség költségeit, saját fiainak Bécsben eltartását is jobbágyai zsebéből fizettesse meg.

Az 1764-i országgyűlés e rendi szűkkeblűsége a magyar társadalomra és gazdaságra évszázadokra kiható súlyos következményekkel járt. A királynő az országgyűlés előtt bécsi tanácsosaival nagy programmot dolgoztatott ki a magyar gazdasági élet felemelésére az ipar és gyáripar fejlesztése, a belső fogyasztás és a kivitel kiépítése által, de a programm életbeléptetésének előfeltétele az volt, hogy a nemesség, az örökös tartományok mintájára, résztvegyen az adózásban. A rendek magatartása nemcsak hogy végkép kiábrándította a királynőt azon hitéből, hogy kívánságának teljesítését a számára egyedül lehetséges békés eszközökkel elérheti, hanem ez utolsó nagy kiábrándulás volt az oka annak is, hogy a tanácsosaitól már korábban megkezdett magyarellenes ipari politikát továbbra is fenntartotta, sőt azt uralkodása hátralévő éveiben következetesen ki is fejlesztette. Az országgyűlésnek a magyar borkivitel érdekében előterjesztett kérésére sajátkezűleg írta elutasító rezolúcióit: „A magyar termékenyeknek és áruknak semmiféle könnyítést nem szabad megadni, hanem mindent úgy kell hagyni, mint az országgyűlés előtt volt…” „Minden ugyanúgy szabályozandó, mint az országgyűlés előtt volt. Semmi további kedvezés, mivel a nagyok, kiknek egyedül volna hasznuk belőle, nem érdemelték meg azt.” A 64-i országgyűlés kimenetele volt az, ami a magyarellenes gazdaságpolitikát, eleinte csak felelőtlen próbálkozását osztrák tanácsosoknak, kormányzati maximává, hosszú időn át következetesen végrehajtott alapgondolattá tette.

Emlékszünk, hogy már a XVII. század osztrák kameralistái megkísérelték az akkor divatos merkantilista gazdasági elméleteknek az osztrák gazdasági területen való megvalósítását, legalább javaslatokban és elképzelésben; azt is tudjuk, hogy az ő elképzelésük szerint a német-cseh örökös tartományokban volt a gyáripar kifejlesztendő, s Magyarországnak ebben a programmban csak a nyersanyagszolgáltatás primitív szerepét szánták. A bécsi kormányköröknek európai vonatkozásbeli elmaradottságára jellemző, hogy III. Károly korában néhány jól át nem gondolt részletterv kivételével meg sem kísérelték a programm életbeültetését, ez tehát Mária Teréziára maradt, aki a gazdasági ügyek gondozására 1746-ban az ú. n. Kommerzdirektoriumot, 1762-ben pedig közvetlen udvari kormányszékként az udvari Kommerzienrat-ot alapította. Mindezen hatóságok tanácskozásaiban egyre Hornigk neve merül fel, s az ő 1684-ben megjelent munkájának, az „Österreich über alles”-nek alapelveit próbálják utánozni e kései tanítványok olyképe, hogy állami támogatásban az osztrák, főkép cseh tartományokban részesítik a kezdődő gyáripart, s Magyarországról egyelőre megfeledkeznek.

Magyarország a Kommerzdirektoriumot eleinte a vámok szempontjából érdekli. Mária Terézia trónraléptekor a magyar korona országai több vámterületre oszlottak: a magyar területtel 1748-ban egyesítették az addig külön vámterületet alkotó három szlavón vármegyét, de külön vámterülete maradt Horvátországnak, a Bánságnak és Erdélynek. A vámok azonban tisztán pénzügyi szempontból voltak megállapítva, kereskedelmi hatásukkal Bethlen Gábor óta alig törődött valaki. Mária Terézia vámreformja az első lépés volt a magyar és osztrák területek közti kereskedésnek vámtételek útján való szabályozására, melynek jelentőségét a magyar hivatalok egyelőre nem fogták fel: a magyar kancellária, mely a királynő parancsára a Kommerzdirektoriummal megbeszélte a dolgot, a nemesség és papság vámmentességéhez ragaszkodott, nemcsak a saját használatukra behozott áruk után, hanem azok után is, melyeket saját termésükből kereskedés céljából visznek ki. A kancellária emellett maga ajánlotta, hogy Erdély továbbra is külön vámterület maradjon, mivel „más az alkotmánya, mint Magyarországé”. A kereskedelempolitikai belátás e csekély mértékével a kancellária nem tudta megakadályozni a végre 1754-ben kiadott magyar vámtarifa hibáit; maga a magyar kamara elnöke, Grassalkovich Antal sem tudott a tervezeten más változtatásokat ajánlani, mint a tokaji bor kivitelének megkönnyítését és azt, hogy miután a magyar törvények nem tesznek különbséget behozott és keresztülvitt áruk között, az új tarifában is a tranzitó-vám ugyanannyi legyen, mint a behozatali. Az új tarifa, életbeléptetése után, egyszerre kioktatta a rendi kormányférfiakat, mi mindent lehet elérni a vámok berendezésével. Először is teljességgel kiszorította a magyar kereskedőket a német piacról, ahol a boroszlói és lipcsei vásárokon szokták importcikkeiket beszerezni; az örökös tartományokban vásárolt külföldi: német, francia stb. árut a külföldön vásároltakkal szemben 5–15%-kal kedvezőbb behozatali vámmal látták el a magyar határon, úgyhogy a magyar kereskedő ettől kezdve minden külföldi árut a bécsi és más osztrák cégeknél és vásárokon volt kénytelen megvenni. Viszont az osztrák örökös tartományok gyártmányait a behozatalnál, a harmincadkezelésnél 5–15 százalékkal kisebb vámmal sujtották, mint a távolabbi külföld áruit, úgyhogy az osztrák kereskedelem mellett az osztrák iparnak is biztos, kizárólagos piacává lett Magyarország. A hazai kivitel, gyáripar teljes hiánya miatt, csak nyersterményekből állott, s ezeknek kiviteli vámját az új tarifa már a magyar határon felemelte az addig szokásos 2%-ról, emellett azonban osztrák beviteli vámmal is sujtották, sőt a magyar exportárut, mint tranzitót, az osztrák területeken oly magas tételekkel vámolták el, hogy az szintén nem mehetett ki a német birodalmi piacra, s ki lőn szolgáltatva a bécsi piac alacsony vételárainak. Bár e tarifa ellen a vármegyék és központi hatóságok egymásután tiltakoztak, újabb rendeletek, s azután különböző behozatali tilalmak által sikerült az új rendszert megszilárdítani, a magyar kereskedelmet a most már porosz Sziléziától elvágni, s azt a bécsi piacnak, az osztráknémet vasnak, a cseh nagybirtokosok gyapjújának és szövetének kiszolgáltatni. Ezzel egyidejűleg indult meg az ausztriai terület iparvédelmére a behozatali tilalmak rendszere; az első ily tilalom szólt 1759-ben a varrótűre és a nürnbergi sárgarézárura, hogy a Bécs melletti első ilynemű gyár konkurrencia nélkül élhessen. A hétéves háború különben is jó alkalom volt e szigorú tilalmi rendszer kiépítésére, melynek sikerült is az örökös tartományok textil- és vasiparát nagyra fejleszteni. Nehézséget eleinte a lengyel kereskedelem okozott, mely vásznat hozott Magyarországba és borokat vitt ki, azonban Galiciának elfoglalása óta Magyar- és Lengyelországnak nem volt többé közös határa, minélfogva az ausztriai vámrendszer fogásai ebben a viszonylatban is alkalmazhatókká váltak: a Lengyelországba kivitt magyar áru, vagy a behozott lengyel áru galiciai területen tranzitó-vám alá esett, s ezenkívül a galiciai lengyel (vagy magyar) határon kiviteli vám alá; Magyarország kereskedelmi elzárása ezzel vált teljessé.

Mária Terézia eleinte érezte az igazságtalanságot, melyet e rendszabályok Magyarországgal szemben maguknak foglaltak, de az 1751-i, majd az 1764-i országgyűlés óta maga is szükségesnek látta Magyarország ilyetén megkárosítását, miután tanácsosai folyvást szemei elé tartották, hogy a nemesség adómentessége miatt az ország sokkal kisebb terhet visel, semmint az örökös tartományok. Az új vámrendszer azonban Magyarországnak modern európai fejlődését hosszú időre megakasztotta és minden kényszerítő ok nélkül agrárországgá tette, melynek gazdasági és társadalmi fejlődése sokkal kevésbbé rugalmas és primitívebb fokon mozog, semmint iparral rendelkező nyugati szomszédjaié. Azért, mert az ország természettől fogva termékeny volt, még nem lett volna agrártermelő országgá predesztinálva, amint pl. az igen termékeny Lombardia és Belgium is nagy ipari országokká lettek: nálunk a fejlődésnek szinte középkori fokon megállása egyedül a bécsi kormány irígy és önző iparpolitikájának tudható be.

A hazai gabona- és általában nyersanyagtermelést ez a rendszer egyesegyedül az osztrák lakosság és ipar szükségleteinek ellátása szempontjából tekintette. Az osztrák gyárak szaporodásával szükség volt ipari és kereskedelmi növényekre, elsősorban festőanyagot tartalmazókra, miért is 1768 óta a Bánságban nagyban termesztik a buzért és a kékfestő csüllenget, melynek termését a schwechati és más pamutárugyárak veszik meg. Ugyancsak a délvidéken próbálják meg, kevés eredménnyel, a kender és len termesztését, legtöbbet fáradoztak azonban az eperfaültetés és selyemtermelés érdekében, hogy az olcsó magyar termelési viszonyok következtében az osztrák gyárak olcsó nyersanyaghoz jussanak. 1763-tól kezdve királyi rendeletek egész sora intézkedik, a Bánság, Szlavónia és Baranya vármegye kivételével nem nagy sikerrel: a parasztok kultúrája sokkal alacsonyabb fokon állott, semhogy e mellékfoglalkozás hasznát felfogták volna, avagy hogy egyre a robot és szolgáltatások mellett idejük lett volna, avagy hogy erre a robot és szolgáltatások mellett idejük lett volna. A marhatenyésztés dolgában tisztán a bécsi piac szükségleteit tekintették: az egyetlen cél az volt, hogy a bécsi mészárosok olcsón kaphassanak magyar marhát és így a bécsi élelmiszerárak stabilitásban maradjanak. A Velence felé évszázadok óta irányuló magyar marhakivitelt is e cél érdekében áldozták fel: 1748-tól kezdve a stájer határon emelték a fogyasztási illetékeket, s a velencei kereskedőket rákényszerítették, hogy Magyarország helyett Albánián át Boszniából fedezzék szükségleteiket. A hazai marhavész éveiben a bécsi húsellátási társaság kérésére egyáltalán eltiltották, hogy a magyar marhát máshová, mint Bécsbe vigyék, egyébként pedig csak hitványabb, páronkint 6–7 mázsán aluli ökröt volt szabad Ausztrián át régi szokás szerint a német birodalmi piacokra vinni, ami szintén hosszú út után alig találhattak vevőre Németországban. Az akkori gyáriparban a szappan- és üveggyártásnál, s a kékfestésnél nagy kereslete volt a hamuzsírnak, melyet kizárólag fából állítottak elő, termelését nálunk 1730 körül a svájci Ott Kristóf honosította meg, s már a 40-es években aránylag nagy kivitelük volt belőle Danzig felé, ahonnan hajón vitték tovább a nyugati gyáripar számára; az osztrák ipar erre is rátette kezét: 1755-ben eltiltották Ausztrián kívül máshová kivitelét, s itthon a termelést a bécsi üzemek szükségletei szerint racionalizálták, miért is az egyes vármegyéknek (többnyire csak a dunántúliak termelték) évenkint jelentést kellett tenniök, hány mázsát termelnek. Utóbb az egész termést a cseh gyárak felé irányították, más vonalakon való szállítás vámjának erős felemelésével. A leginkább Lengyelországba irányuló gubacskivitelt raffinált módon a bécsi marhahús árának leszállítása érdekében áldozták fel: Bécsben a bőrfeldolgozó ipar köteles volt az ottani mészárosoktól magas áron venni meg a bőröket, hogy így a húst olcsóbban adhassák a bécsi közönségnek; hogy azonban ez fenntartható legyen, a bőrgyárosok olcsó nyersanyagot követeltek, mire a magyar gubacs lengyel kivitelét eltiltották, s azt, persze olcsó áron, Bécsbe irányították.

Az itt felsorolt nyerstermények kivitelének elnyomása és az iparpártolás hiánya annyira szembetűnő volt, hogy a bécsi kormány, eleinte legalább, a gabona- és borkereskedés terén szükségesnek látta Magyarországot kárpótolni. Az európai államokban a népesség szaporodása ekkor kezd nagyobb mértékben gabonabehozatali szükségletet teremteni, így különösen a középső és déli Olaszország államaiban, ahova a 60-as években Fiúmén és Trieszten át organizálni próbálják a magyar búza kivitelét. A vízi szállítás hasonlíthatlanul olcsóbb lévén, a bánsági búzát a Száván és Kulpán át Károlyvárosig vitték, onnan nagy nehézségek közt szárazon Fiúméig, a vízi és száraz utak javítását is megkezdték, de már 1765–70 óta a bécsi pékek panaszainak hatása alatt a magyar búzát inkább az ausztriai piac árszabályozására használták fel. Itt Bécs mellett a cseh-morva iparvidék jött számba; úgy Csehország, mint Alsó- és Felső-Ausztria jó években el tudták magukat látni, ilyenkor magas vámokkal csak az éppen szükséges magyar búzamennyiséget eresztették be; a drágaság éveiben a magyar gabona külföldi kivitelét teljesen eltiltották, s azt vámmentesen eresztették a 70-es években behatoló fiziokrata elméletek sem tudták változtatni, melyek tudvalevőleg az állam gazdaságát a földben látták, s annak kihasználását, a földművelés elősegítését követelték. Hatásuk alatt az államtanács javaslatára Mária Terézia elrendelte ugyan a gabonaexport és import szabadságát, de Magyarországgal kivételt tett, mint egyik tanácsosa írja: „A vám eltörléséről ezidőszerint és mindaddig, amíg a magyar nemesség és klérus nem adózik, az örökös tartományokba vitt magyar gabonáról szó sem lehet, hanem továbbra is fenn kell tartani az osztrák uradalmak számára terményeik oly áron való értékesítését, hogy az állami adókat abból megfizethessék.” Ez az elv azonban nem kívánta volna az Ausztrián kívüli magyar kivitel oly megterhelését, hogy 600 mázsa magyar gabonának Dunahajón a német-bajor határig való szállítása különböző vámhelyeken összesen 386 forinttal terheltessék meg, holott az egész szállítmánynak értéke a termelőhelyen 300 forintot tett ki!

A rendszer nyilván arra törekedett, hogy a magyar exportot ott is elnyomja, ahol erre az államnak nem, csakis ausztriai magánérdekeknek volt szükségük, így különösen a borkereskedelem terén. A nyugatmagyarországi bortermelők az előző századokban Sziléziába vitték termésüket, ahonnan a sopronvidéki erős borok a Keleti-tengerig elterjedtek; ezt a kereskedelmet Szilézia elvesztése, s a II. Frigyessel folytatott elkeseredett vámháború egyszerre elvágta, többé nem is kelhetett életre. A birodalmi piacot ettől kezdve csak Ausztrián, dunai szállítással lehetett megközelíteni, de Mária Terézia az alsóausztriai borokat is favorizálta, s ezért a dunai szállítás vámjait úgy rendezték be, hogy az 600 akót magában foglaló hajórakományra, ha osztrák bort vitt Bajorország felé, 193 forintot, ha pedig magyar vitt, nem kevesebb, mint 2250 forintot tett ki. Még ennél is szemérmetlenebb pártolását jelentette az osztrák termelésnek azon 1775.évi rendelet, mely szerint Ausztrián át a német birodalomba magyar bor szállítása csak akkor engedtetik meg, ha az illető kereskedő ugyanannyi mennyiségű osztrák bort is kivisz magával. Így a magyar borkereskedő kénytelen volt maga exportálni a konkurrens osztrák bort, s e gyönge, hitvány borok eladásával a saját, magyar borüzletét megterhelni. A magyar borvidékek között ilyen körülmények közt egyedül a tokajhegyaljai tarthatta fenn kivitelét, de ennek is mindtöbb nehézségei támadtak. Kivitelét mindjobban kezükbe kerítették a lengyel zsidók és a görög-örmény kereskedőtársaságok, mely utóbbiak tokaji és lengyelországi pincéket szerezve, nagyban kezdték meg a tokaji bor hamisítását; súlyos csapás volt Galícia elfoglalása, mi a bécsi kormánynak alkalmat adott arra, hogy a tranzitó- és kiviteli vámok felállításával a lengyel piac elérését is megnehezítse. A magyar hatóságok már 1780-ban megállapítják, hogy a lengyel piac kezd hozzászokni a francia: bordeaux-i champagne-i borok fogyasztásához.

Mindebben a bécsi gazdasági politikának aktív romboló hatása nyilvánult meg, a negatív pedig abban, hogy gyáripar nem fejlődhetett ki, Magyarország nem vehette ki részét azon iparosodásból, mely a vámpolitika segélyével zárt nemzetgazdasági egységekben, Colbert Franciaországban, II. Frigyes Poroszországában, Mária Terézia cseh-német tartományaiban létrejött. A királynő uralkodása elején férjétől alapított holicsi majolikagyár, sassini pamutgyár azt mutatják, hogy az iparpolitikai mellőzés nem volt benne eredetileg a királynő programmjában, tanácsosai közt főként báró Borié folyvást melegen ajánlotta a magyar gyáripar felkarolását. Borié a kendertermelés mellett vitorlavászon, pamutruhák, lópokrócok, mezőgazdasági szeszgyártás mellett lépett fel, gyáralapításra és a földművelés javítására prémiumok kitűzését ajánlotta és Kaunitzot is megnyerte azon tervnek, hogy Magyarországon a nyerstermeléssel kapcsolatban olyan gyárakat hívjanak életre, aminők még nincsenek ausztriai területen. 1767-ben sikerült neki az államtanáccsal elfogadtatni, hogy bár Magyarországon a nemes adómentes, de az államnak abból is haszna van, ha a gyárak útján a jólét emelkedik, a paraszt igényei nagyobbodnak, ő maga vagyonosodik, s mivel Magyarország is örökös országa az uralkodónak, nincs ok megrövidítésére. Így készültek néhány kamarai birtokon „manufakturák”, így Apatinban textilgyár, a cseklészi gróf Esterházy Ferenc-birtokon pamutgyár, s ez utóbbinak szükségletére Komárom, Pozsony, Győr vármegyében kiterjedt háziipart foglalkoztattak pamutfonással. A felsőmagyarországi posztószövő, kalap-, süveggyártó, dunántúli szűcs- és gombkötőipar is fejlődésnek indult, Mária Terézia pedig a magyar kamarától arra kért javaslatokat, hogyan lehetne a szabad királyi városokban, nagyobb kamarai községekben a sűrű népességű vidékeken egyszerűbb gyártmányokat termelő manufakturákat létesíteni. A magyar kamara azonban nem tudott tanácsot adni, mert rendi műveltségében még az volt a nézete, hogy „gyárra ha rá is szánnák a nagy költségeket, annak csak későn vagy sohase lenne sikere”.

A szigorúbb irány Chotek grófnak, a Kommerzienrat elnökének sürgetéseire 1770 óta nyomult előre, amikor sikerült Mária Teréziával elhitetni, hogy a magyar iparpártolás immár az ausztriai ipart fenyegeti, úgyhogy erélyesen véget kell neki vetni. Egyrészt a magyar ipartermékeket kitiltották az örökös tartományokból, másrészt az osztrák termékeknek szabad behozatalt biztosítottak, új gyárak alapítására pedig nem adtak engedélyt. Ekkor hozták be az árubélyegzési kényszert, ami a határon a magyar áru felismerését lehetővé tette, s a bécsi hatóságok örömmel konstatálták, hogy az árubélyegzés ezen következésére a magyar hatóságok még nem jöttek rá. Bőr-, vas-, textil-, üveggyártás ettől kezdve visszafejlődik, egyedül a durva ruházati cikkek, az abaposztó gyártását engedik meg, ezt pedig olcsóbban lehet Törökországból hozni. Miként a bécsi kameralista a gyarmatok gazdasági helyzetét körülírta: a gyarmatok célja, hogy az anyaországnak nyersanyagokat szolgáltassanak, kereskedelmet nem szabad űzniök, mindent az anyaországból kell vásárolniok, egyedül a legközönségesebb ruházkodás tárgyait szabad maguknak előállítaniok: ebbe a helyzetbe jutott két évtized leforgása alatt Magyarország. Nemcsak a rendi főhivatalnokok gazdasági belátása, hanem az egész rendi államkoncepció is csődöt mondott, amikor ezen egyszerű vám- és kereskedelmi eszközökkel végbemenő degradálását az országnak nem tudta megakadályozni.

A királynő lelke mélyéig meg volt győződve, hogy helyesen járt el, amikor monarchiája egyik államát ily gyarmati helyzetbe süllyesztette. Tanácsosai folyvást hangoztatták előtte, hogy Magyarország kevesebb adót fizet, mint a többi ország, emellett kereskedelmi mérlege Ausztriával szemben folyvást aktív volt, évi 1 1/2–5 1/2, azaz átlagban kétmillió forinttal. Ez érthető is volt, mivel Magyarország nagy tömegekben szállította a nyersanyagokat az ausztriai tartományok gyárai számára, viszont e gyárak termékeiből csak kis mennyiségeket tudott fölvenni, mert még mindig csekély igényű, csekély fogyasztású agrárország volt, helyi szükségletre való termeléssel, középkori viszonyok között, melyeket épp a bécsi politika iparkodott most, elég nagy sikerrel, továbbra is konzerválni. Az ausztriai ipar tehát kevesebbet tudott eladni Magyarországon, mint amit nyersanyagokban magába vett, az aktív kereskedelmi mérleg mellett azonban Magyarországnak erősen passzív fizetési mérlege volt, amit a bécsi tanácsosok már csak azért sem vehettek tekintetbe, mert annak fogalma akkor még ismeretlen volt. A nyersanyagok kivitele volt ugyanis az egyetlen mód, mellyel Magyarország pénzhez jutott, viszont a kereskedelmi mérleg nyereségét jóval felülmúlta az a veszteség, melyet a bánya- és kamarai igazgatás révén szenvedett: a hazai bányákból ekkor évi 1 millió, a megjavított üzemű kamarai birtokról és más kamarai (só, harmincad) jövedelmekből pedig évi 2–4 millió forint ment Bécsbe, ahol hadi vagy udvartartási költségek fedezésére szolgáltak. Igaz, Magyarország direkt adózás útján kevéssel járult a monarchia költségeihez, a hétéves háború 260 millió forintnyi rendkívüli kiadásaiból csak mintegy két százalékot fedezett, de már a monarchia évi rendes bevételeinek az 50-es évektől kezdve nem kevesebb, mint 26–29%-át fedezte. Az osztrákok folyvást csak az országgyűléstől megszavazott 3 millió és néhány százezernyi összeget emlegettek, ami békés időben is kevés volt: békében az állandó hadsereg fenntartása 14–15 millió forintba került. Ezen az alapon mondotta Kaunitz herceg 1766-ban: „Ha bekövetkeznék az a szerencsés időpont, hogy Magyarországtól nagyobb összeg volna kapható az állami szükségletekre és így az örökös tartományok túlnagy terhe csökkenthető volna, akkor méltányosság és kormányzati bölcsesség egyaránt azt követelnék, hogy az ipar minden ága Magyarországon is ugyanoly nyomatékosan pártoltassék, mint a többi országban. Mindaddig azonban, míg ez az eset be nem áll és a magyar nemesség az általános terhekhez hozzá nem járul, addig alaposnak és bizonyos mértékig szükséges rossznak ismerem el azon alapelvet, hogy Ausztria és Magyarország gazdasági érdekeivel egyenlőtlenül kell elbánni.” A valóságban az udvari legfőbb számszék megalapítója és első elnöke, a nagy pénzügyi szaktekintély, gróf Zinzendorf Károly mutatta ki 1773-ban, hogy „Magyarország kisebb hozzájárulása nem egyéb, mint előítélet”. Szerinte a népesség arányát nézve Csehország 11,300.000 forintnyi adójával szemben Magyarországnak melléktartományai nélkül 13,500.000 forintot kellene fizetnie, fizet is 11,500.000 forintot (beleszámítva a kamara-, bánya-, és egyéb jövedelmeket), de a katonaságnak adott természetbeli szolgáltatásokon, az ú. n. deperditákon, szénaporciók, fa- és kenyérporciókon melyekért túlkeveset vagy semmit sem fizetnek, előfogatokon, kaszárnya- és istállóépítéseken legalább hárommilliót veszít el, de azt hiszi, hogy az országnak ily meg nem térített természetbeli szolgáltatásait évi ötmillióra is lehet tenni, úgyhogy Magyarország a valóságban többet fizet a monarchia számára, mint a leggazdagabb és leginkább elkényeztetett Csehország.

Az ilyen becsületes kimutatás, ha még oly szakembertől származik is, nem dönthette meg az „előítéletet”, melyet a nemesség nemadózása keltett fel minden akkori szemlélőben. A rendiség kétségtelenül fausse position-ba került, mikor adómentességéhez ragaszkodott, miután nyugati szomszéd rangtársai már lemondottak arról. Egyesekből, a vezetőkből, bizonyára hiányzott a politikai belátás, még inkább a gazdasági műveltség, mely a lemondást tanácsolhatta volna nekik, – az egész rendiség állásfoglalását azonban a rendi történet egyenes következményének kell tartanunk, s érte még az akkor élt nemzedékeket sem tehetjük felelőssé. Az ausztriai és más kiváltságos rendek lemondhattak adómentességükről, mert érezték gyöngeségüket, mert tudták, hogy történetük két század óta alig áll egyébből, mint az uralkodó, az államhatalom folytonos előretöréséből az ő rovásukra. A magyar rendiségnek privilegizált helyzetét Hunyadi Mátyás óta I. Lipót korát kivéve soha sem fenyegette komoly veszély, a leopoldi abszolutizmus támadását pedig nemcsak rendi, hanem a magasabb erkölcsi rendbe tartozó nemzeti szempontból is sikerült kivédenie, úgyhogy a szatmári békét követő kompromisszum visszaadta önbizalmát és vele a minden társadalmi osztály lényeges jellemvonását kitévő őszinte önzését. Ez a szociológiai természetű megfigyelés megérteti velünk a helyzetet: a magyar rendiségtől évszázadokon keresztül nem mertek és nem tudtak semmi előjogot elvenni idegen uralkodói, – igen primitív gondolkodás volna az, mely feltételezhetné, hogy a rendiség most egyszerre lemondhatna jogairól, mikor azok elvételétől nem kell tartania! A rendiség elavult intézmény volt, de még élt és nem volt hajlandó öngyilkosságot elkövetni.

A következőkben még gyakran lesz alkalmunk rámutatni az önmagát túlélt rendiségnek talán öntudatlan hibáira és a károkra, melyeket az egész nemzettest egészséges fejlődésének okozott. De talán egyik kár sem olyan nagy, mint amivel az adómentesség fenntartása, s ennek egyenes következményekép fellépő bécsi gazdasági rendszer sujtotta az országot. Mária Terézia korszakáig, a magyar gazdasági és társadalmi struktúra alig különbözött az osztrák, bajor, általában délkeleti német és cseh struktúrától, s benne is megvoltak az újabb európai fejlődésnek, a differenciálódásnak, iparűző polgárság, városi lakosság, kapitalista felemelkedés, nem nemes származású szabad kis- és középbirtokosság kifejlődésének lehetőségei. A kezdő gyáripar és manufaktura idehelyezésével nálunk is megindult volna az erjedő folyamat, melynek során egymásba átsimuló társadalmi osztályok álltak elő, nem úgy, mint nálunk, ahol a földhözragadt agrárius jobbágyság és a szintén agrárius ári nemesség közt hiányzott minden átmenet. Az erjedés nálunk csak a magas kultúrával bíró osztályokban indult meg, a rendiségben kidifferenciálódott a felvilágosodás és liberalizmus hatása alatt egy vékony intellektuális réteg, mely azóta és Kazinczyék óta annyiszor tett kétségbeesett erőfeszítéseket, hogy az úr és paraszt közt tátongó örvény valamikép betemesse, de törekvései mindenkor hiábavalóknak bizonyultak. Társadalmi fejlődésünk Mária Terézia korában megakadt, s szinte még egy századig állott egyhelyben, a rendiségnek kedvező viszonyok között, mialatt Európa népei gyors rohamban haladtak előre. Ezt a ma is csak nehezen jóvátehető késedelmet pedig a rendiség makacs elszántsága okozta, mely a nemesség szempontjából hősi magatartás, régi jogokhoz és ősi életmódhoz ragaszkodás volt, de a magyar nemzetre és társadalmára súlyos csapást hozott. Most bizonyosodott be a magyar történet folyamán legelőször, hogy a nemzet egykori megszervezője és gerince, a nemesség nem egy többé a nemzettel: ami neki jó, az lehet káros a nemzetnek és megfordítva.

 

Társadalmi folyamatokat a kortársak még elméletileg képzettebb korszakokban sem igen tudnak megfigyelni, s innen van, hogy az egykorú magyarság az új bécsi gazdasági rendszerrel szemben alig fejtett ki oly ellenállást, minőt ez messzeható társadalmi következései miatt megérdemelt volna. Egyes konkrét, kiviteli tárgyakra vonatkozó panaszokon kívül nagyobb mozgalommal nem találkozunk, annál kevésbbé, mert a nemesség továbbra is birtokában maradt a saját használatára behozott áruk vámmentességének; az egész kérdéskomplexum így alig tudta zavarni a királynő és nemzet közti régi jóviszonyt. Mária Terézia továbbra is megajándékozta a nemzetet kegyességének messze látható jeleivel. A monarchia összes tartományai számára még mint magyar királynő, 1757 jún. 18-án megalapította a katonai Mária Terézia-rendet, mely a dinasztia és az egész monarchia szolgálatában végzett hadi tények jutalmazásával minden népfaj fiait egyaránt kitüntetve, formálisan is az első, nagyhatású közös intézménnyé lőn – az első kinevezéseknél tizennyolc tagból mindössze három volt magyar, köztük nagy kereszttel kitüntetett Nádasdy és Hadik, de ezek száma utóbb, részben horvát határőrvidéki származásúak jutalmazásával erősen gyarapodott. Később, 1764-ben, ennek polgári pendantjaként a Szent István-rendet alapítva, ezt már kimondottan magyar renddé tette. A Szent István-rend hazai tagjait a magyar kancellár tette javaslatba és hogy a külföldi tagokra Kaunitz államkancellárnak adatott át a javaslati jog, ez egyenesen a magyar kancellár, gróf Eszterházy Ferenc kívánságára történt. A magyar nemesség kitüntetésére a régi, még középkorból származó aulae familiaris intézményt is felújította, az ilykép kitüntetettek büszkén viselték most, már magyar fordításban, a királyi udvar belső embere címet. Bécsi udvarában a magyar nemzeti jelleg erősebb színezése kedvéért 1760-ban a vármegyékből küldött nemesi ifjakból magyar nemesi testőrséget állított fel, melynek létszámát utóbb majdnem ötszázra növelte; ez az új intézmény nemcsak arra szolgált, hogy még a legtávolabbi megyékben is személyes kapcsolatok útján a befolyásos köznemesi családok közt híveket szerezzen magának, hanem arra is, hogy a magyar jelleg az európai udvarok sorában, legalább a bécsinek keretében, hosszú idők óta újra megjelenhessen.

Az akkori barokk-nemzeti gondolkodásra nem csekély hatással volt a magyar állam nemzeti jellegének minden újabb kidomborítása, s mivel a magyar nemzetet e tekintetben a Habsburg-uralom századai éppenséggel nem kényeztették el, Mária Teréziának simogató kezét most annál nagyobb örömmel érezte. A királynő 1756-ban a pápával folytatott érintkezésben minden előzetes tárgyalás nélkül felvette Magyarország apostoli királya címét, mint amely a magyar királyokat Szent István óta állandóan megillette, bár azt gyakran nem is használták. XIII. Kelemen pápa nem fogadta el ezt a felfogást, bár elismerte, hogy Szilveszter pápa Szent Istvánnak megengedte a keresztnek, mint az apostolság jelvényének maga előtt vitetését és hogy István utódai magukat „néha” apostoli királyoknak is nevezték; a multbeli érveket nem látván elég erősnek, új kiváltságképen adta Mária Teréziának és utódainak az apostoli királyi címet és az ezt kihirdető bíbornoki konzisztóriumban allocutiót tartván, a magyar nemzetnek a szent hit védelmében a törökök ellen tanusított hősies buzgóságát, Hunyadi Jánosnak századokra méltán kiható hírnevét meleg szavakkal ünnepelte. Nem kevésbbé mély hatást gyakorolt a kor vallásos és nemzeti gondolkodására Szent István jobbjának hazahozatala. Hogy a szent jobbot Raguzában őrzik, ennek híre már I. Lipót korában elterjedt, Mária Teréziát Pray György, a nagy jezsuita történész tette figyelmessé, mire a királynő Raguzától elkérte az ereklyét, azt nagy egyházi ünnepélyességgel Bécsben kiállította és a „magyar nemzet iránt érzett szeretetének különös jele” gyanánt a budai királyi vár Szent Zsigmond-kápolnájának ajándékozta. 1771-ben Grassalkovich Antal és Hadik András gróf királyi biztosok vezetésével a magyar barokk teljes pompakifejtésével hozták haza, útközben a parasztok távoli falvakból processzióval siettek a szent ereklye csókolására, s miután a pápa az ünnepek számának redukálásával épp ekkor szüntette meg Szent István-napját, mint egyházi ünnepet, Mária Terézia királyi rendelettel augusztus 20-át tette „az apostoli királyság védőszentjének” országos ünnepévé. Mint látható, az egymásba folyó régi vallásos és nemzeti érzéseknek Mária Terézia adott újabb évszázadokra érvényes formákat. Figyelme arra is kiterjedt, hogy a Szent István-ünnepet magyarnyelvű énekkel lássa el: az ő utasítására fordíttatta magyarra Eszterházy kancellár középkori esztergomi missaléból az „Óh dicsőséges szent jobbkéz” kezdetű éneket, mely a nemzeti és katholikus vallási hagyományokat hatalmas egységbe foglalja.

Az újkori magyar nemzeti gondolat kiteljesedése, a törökkorbeli csonkaság végleges megszüntetése érdekében a Bánság visszacsatolásán kívül egyéb pozitív alkotásokat is hozott. Miután a régi magyar tengerpartra az utóbbi évtizedekben a bécsi kereskedelmi tanács terjesztette ki hatáskörét, s ezzel a Buccarin át irányuló hagyományos kereskedelem tönkre is ment, II. József pedig utazásai során megállapította, hogy az osztrák kereskedésnek Trieszten, a magyarnak Fiúmén keresztül van a természettől kijelölt útja: Mária Terézia a háromszáz év óta ausztriai igazgatás alatt lévő Fiúmét 1776-ban a magyar koronához visszacsatolta, s 1779-i diplomájával a szentkorona külön teste, corpus separatumaként szabad kereskedelmi várossá tette, elsőfokú hatóság épségbenhagyásával. Hasonlókép a szentkorona területének százados csonkaságát tette jóvá, amikor Lengyelország 1773. évi felosztásakor a még Zsigmond királytól elzálogosított szepesi városokat csatolta vissza az ország testéhez, sőt a magyar királyságnak Galíciára, a régi Halics és Lodomériára való jogigényeit is kidolgoztatta Kollárral és Pray Györggyel, de különben Galíciának Magyarországhoz csatolása nem jött komolyan szóba.

Az ország azonban így is lelkes szeretettel övezte a királynő alakját öregségében, szívesen megfeledkezve a kereskedelmi nehézségekről és a protestánsok helyzetének korlátjairól, s mikor 1778–79-ben a királynő a bajor örökösödés miatt ismét kénytelen volt háborúra készülni II. Frigyessel szemben, urak és vármegyék országgyűlés nélkül is húszezernyi katonaságot állítottak ki, sőt nemesi fölkelésre is hajlandók voltak, melyet vezérelni – a királynő szavai szerint – Nádasdy Ferenc gróf szinte égett a vágytól. Mária Terézia azonban, mint „keresztény fejedelem, mint öregasszony és anya”, inkább kívánt sovány békét, mint dicsőséges háborút és a bajor örökségről lemondva, háború nélkül békét kötött régi ellenségével. Megadatott neki, hogy magas kor békéjében haljon meg, s egykori testőrének, Bessenyei Györgynek igaza volt, mikor évtizedek mulva is sírva emlékezett vissza uralkodásának nagyságára: „Mária Terézia elfelejthetetlen részünkről, hogy mióta a magyar nemzet a világnak ezen részét megülte, nagyobb nyugodalomban, mint alatta, nem volt. A nemesi kar negyven esztendeig élt egy pihenőbe szerencséjével. Uralkodása alatt csendesség, bőség volt egész Magyarországon, attól fogva sem egy, sem más, annyira, hogy tőle elmaradott királyi széki halálát siratni mindezideig is még meg nem szűnhetett.” Mindez pedig elsősorban személyes tulajdonainak volt köszönhető, s Bessenyei, ki jól ismerte őt, így jellemzi ezeket: „Külső, belső tulajdonságai magával elragadó szépség, királyi tekintet, személyes méltóság, nyájas elme, érzékeny szemérmes szív, minden szerencsétlenen való szánakozás, kegyelem, gazdag javadalmazás valának. Tudósokat, vitézeket jutalmazott, magasztalt, kikhez beszélvén, kegyelmének ajánlásai között hozzájuk csaknem a hízelkedésig leereszkedett. Az emberi erőtlenség által megesett hibákra szemét lehúnyta, nehezen büntetett, örömmel kegyelmezett és valakit egyszer oltalma alá vett, azt árulás által elveszni sohasem engedte, ha különben maga magát kegyelmére érdemetlennek lenni nem mutatta.”

Magyarország e valóban nagy uralkodó alatt az erőgyüjtés, boldog növekvés éveit élte át és kétszáz év után újból bekapcsolódott önálló egyéniségként a keresztény Európának gyors léptekkel haladó közösségébe. A boldog béke sírbaszállt a királynővel, az ő jóságos mosolya után II. Józsefnek, a kötelesség fanatikusának szigorú pillantása következett, mely a nemzetet kérlelhetetlenül belekényszerítette az európai fejlődésnek vad rohanássá gyorsuló forgatagába.