Második fejezet: A márka.[1]

A márka-súly eredete. Északi márka. Angol Tower-márka. Ó-kölni és kölni kereskedelmi márka. Párisi (troyesi) márka. Az északi, kölni kereskedelmi és angol márka elterjedése. Velenczei márka. A kölni márka és font. Olasz márkák. Barcelonai márka. A párisi márka elterjedése. A 16 unciás új fontok. A márka súlyfelosztásai.

A márka (marca, marcha), – vagy mint XV–XVII. századi forrásaink nevezik – a gira, gyira[2] eredetét homály fedi.

Angliában a IX. század közepén a font (libra) mellett, mint arany és ezüst mérésére használt súlymérték, tünik fel a márka (marc) és félmárka (healf-marc). Az első forrás, a mely említi, Ethelwolf királynak egy 857 november 4-én kelt oklevele, majd 886-ban Nagy Alfréd és később Edwárd dán békeszerződéseiben találkozunk vele.[3]

A márka eredetét mindamellett nem Angliában, hanem Skandináviában kell keresnünk. Az első angolszász forrásokban a márka rendszerint dánokkal kapcsolatban, dán-angol szerződésekben fordul elő. Világosan kitünik a X–XI. századi forrásokból, hogy az angolszászok solidusokban, a dánok pedig márkában számították a pénzt.[4] Egyébként a súlymárka ősi skandináv beosztása [1 márka = 8 őre (eyrir; többese: aurar) = 24 őrtuger] is skandináv eredetre mutat.[5] Erre vall az ó-izlandi „Gragas” törvénykönyvben való előfordulta is.[6]

Seebohm – a márka eredetét kutatva – a kelet-római súlymértékek egyikében, a 436 g-os könnyű attikai minában keresi ősét. A 436 g-os mina skandináviai használatát a Balti-tenger mellékén máig fennmaradt hasonló nehézségű súlymértékekkel véli igazolhatni. A márka e súlymérték fele lett volna, az oertug pedig a görög statér-nek felel meg.[7]

A nélkül, hogy a kérdésnek ily hypothetikus taglalását megkísérelnők, a rendelkezésünkre álló forrásokból megállapíthatjuk, hogy a márkasúly a skandináv északon a X. század óta mindenütt használatban volt. A „márka” minden valószínűség szerint ó-skandináv súlymérték volt, a melyet a dánokkal való folytonos háborús és békés érintkezés igen korán meghonosított Angliában.[8]

A Skandináviában használatos márkák súlya 208 és 218 g közt ingadozik. XIV–XIX. századi adatok szerint:

      a svéd (stockholmi márka             208.612, vagy 210.616 g
      a norvég márka                            215.974, vagy 218.053 g
      A „Skara-Mark”                          214.747, vagy 216.814 g volt.[9]

Ezek a súlyok azonban nagyon közel állnak a római font 8 unciájának 218.3 g-os súlyához. Ezért a skandináv márkát nagyon korán azonosították a római font 2/3-ával, az őre-t (1/8 márkát) pedig a római unciával.[10]

Angliában már mint a font 2/3-részével azonos súlymérték került a márka. Mivel azonban Angliában nem a római font, hanem a 350.029 g súlyú Tower-pound volt használatban, a márkát is e font 2/3-részének tekintették. Így jött létre a 233.3533 grammos középkori angol márka, a melyet londoni márkának vagy „Tower-mark”-nak is neveztek.[11]

A márka elsősorban a veretlen ezüst mérésére szolgált s csak később lett pénzverési alapsúlylyá. A fontból 240 denár (sterling) veretett, a márkából 160-at vertek. A törvényes angol pénzláb tehát így alakult:

      1 font = 1 ½ márka = 20 solidus = 240 sterling = 350.0299 g,
      1 márka = 13 1/3 solidus = 160 sterling = 233.3533 g,
      1 solidus = 12 sterling = 17.50149 g,
      1 sterling = 1.458457 g.

Az európai continensen a XI. század második negyedében tünik fel a márka.[12] Első ízben egy 1026-iki hollandi oklevél említi.[13] Nem sokkal utóbb Köln vidékén tünik fel, 1045-ben.[14] Innét terjedt azután el Kelet-Németország felé s 1074-ben már cseh márkáról szól egy pápai oklevél.[15] Francziaországban a források először 1070 és 1090 közt – I. Fülöp idején – említik a márkát.[16]

Honnét került a márkasúly Kölnbe, erre nézve biztos forrásadataink nincsenek. Az a korábbi feltevés, mintha az angol kereskedők honosították volna meg, a XIII–XIX. századi kölni márkasúly és az angol márka súlyának egyezésén alapul. XI–XIII. századi forrásainkból egyáltalában nem igazolható.

A kölni márka XI–XII. századi súlyát illetőleg, Hilligernek a metrologia történetében korszakos jelentőségű megállapításait kell elfogadnunk.[17] Hilliger a kölni márka és denár közt fennállott 144:1 arányból kiindulva – számos más bizonyítéktól támogatva – meggyőző érveléssel bizonyítja be, hogy a XI–XII. században Kölnben nem a későbbi 233 g-os kölni márka, hanem egy 215.496 g-os súly volt kölni márka néven használatban. Ez a márka az északi márkával azonos.

Hilligernek ezt a megállapítását két újabb – a XII. és XIII. század fordulójáról származó – forrásadattal támogathatjuk. Az 1192. évi pápai adókönyv szerint Svédországban (Suecia) a kölni márkasúly volt használatban.[18] A svéd márka súlya pedig a legújabb időkig 208–218 g közt ingadozott. Wolfger passaui püspök 1203–1204. évi utiszámadásainak pénzváltási adatai csakis evvel a 215.496 g-os súlylyal oldhatók meg.[19] Minden más kísérlet meddőnek bizonyul. Már pedig a számadáskönyv világosan megmondja, hogy Henrik barát, a püspök kincstartója, a nyersezüstöt kölni súlylyal mérte.[20]

Köln és az északi államok közti kereskedelmi kapcsolatot kutatva, önkénytelenül is III. Henrik német-római császár házassága ötlik eszünkbe. III. Henrik (1039–1056) felesége Kunigunda dán herczegnő, Nagy Kanut leánya, volt. Valószínű, hogy e házasságnak következménye volt a skandináv-német kereskedelmi forgalom fellendülése és az északi márkasúlynak Kölnben való első megjelenése 1045-ben.

Hilliger kutatásai alapján magyarázható meg az a sajátságos jelenség is, hogy Kölnben és kölni számítás alapján később egész Közép-Európában a márkát nem a font 2/3-ának, hanem felének tekintették.[21]

A márka elsősorban érczsúly volt, majd mint pénzverési súlymérték is alkalmazásba jött. Mint pénzverési alapsúlyból kereken 12 solidus, vagyis 144 denár került ki belőle. A kölni denár súlya tehát 1.496 g volt, a minek a jó XI–XII. századi kölni denárok 1.35–1.44 g-os átlaga[22] – ha 5%-os hozzáadással élünk – meg is felel. Később 148 denárt vertek 1 márkából.[23]

Kölnben a XI. században a Karoling-kor óta használatos 408 g-os Karoling-font volt a súlymérték. Az új márkasúly behozatalakor a kereskedelmi forgalomban nehézségeket okozott a 215.496 g-os márka és a 408 g-os font egymásmellett való használata. Természetes tehát, hogy a gyakorlatban igyekeztek a két súlymértéket egymással közelebbi relatióba hozni, hogy a számítást megkönnyítsék. Így jött létre a Karoling-font felének megfelelő kölni kereskedelmi márka (marca mercatorum), a melynek súlyát egykorú források 11 ¼ solidusra, vagyis 135 denárra teszi, a mi 201.98 g-nak felel meg.[24]

A kölni kereskedelmi márkára vonatkozik az a XI. századi forrás, a mely a márkát kifejezetten a Karoling-font felének mondja.[25]

Francziaországban először I. Fülöp uralkodása idején, 1070 és 1090 közt, találkozunk a márkával. Fülöp közeli rokonsága Hódító Vilmos angol királylyal és a XI–XII. századi angol-franczia érintkezések nyilvánvalóvá teszik, hogy a márkasúly meghonosodása az angol kereskedelemmel való szoros összeköttetés következményének tekintendő. Dél-Francziaországban – mint alább látni fogjuk – több-kevesebb súlyeltéréssel maga az angol Tower-márka honosodott meg.

Észak-Francziaországban azonban – Párisban és Troyesban – egy új, úgy az északi és ó-kölni, mint az angol márkától eltérő súlymérték, a párisi vagy troyesi márka, keletkezett.

A későbbi hivatalos francia királyi súlymérték, a párisi márka súlya 244.7529 g volt.[26] Azonos volt a troyesi márka súlya. Eredetét kutatva, mindenesetre a régi Gallia területén használatos görög eredetű, kb. 367 g-os kelta (gall) fontra kell gondolnunk, a mely font 367.95 g súlyban még a XVIII. században is használatos volt Troyesban.[27] A márkát Francziaországban is – mint Angliában – a font 2/3-részének tekintették, de súlyát az ott használatos 12 unciás és 367.1293 g-os gall fonthoz viszonyítva 244.7529 grammra tették.

A márka felosztása solidusok és denárok szerint szintén eltér az angol és a kölni rendszertől is. Angliában – láttuk – a márka felosztása 13 ½ solidus, azaz 160 denár, Kölnben 12 solidus, azaz 144 denár volt. A párisi és troyesi márkát viszont, mint pénzsúlyt, 16 solidusra, azaz 192 denárra osztották fel.

A 192 denáros számítási mód azt mutatja, hogy – habár a márkasúly maga Angliából került Francziaországba – Párisban és Troyesban a solidus szerint való felosztásnál a kölni pénzverési súlyfelosztást vették alapul. Kölnben ugyanis:

      1 font = 2 márka = 24 solidus = 288 denár
      1 márka = 12 solidus = 144 denár

volt. Ehhez képest Párisban is

      1 font = 24 solidus = 288 denár,

de mivel itt a márka a font 2/3 része volt, az

      1 márka = 2/3 font = 16 solidus = 192 denár

felosztás jött divatba.[28]

A márkasúlynak tehát már a XI. században négy helyi typusa alakult ki, úgymint:

1.       az északi vagy ó-kölni márka = 2/3 római font = 215.496–218.3 g;
2.       az angol Tower-márka = 2/3 Tower-pound = 233.3533 g;
3.       a kölni kereskedelmi márka = 1/2 Karoling-font = 201.98–204 g;
4.       a párisi vagy troyesi márka = 2/3 gall font = 244.7529 g.

A márkának, mint pénzverési alapsúlynak háromféle felosztása volt ismeretes:

1.       1 ó-kölni márka = 12 solidus = 144 denár;
2.       1 angol márka = 13 1/3 solidus = 160 denár;
3.       1 párisi márka = 16 solidus = 192 denár.

A különböző márkatypusoknak további elterjedése és ez elterjedés iránya a helyi márkasúlyokból állapítható meg.[29]

Az északi márka volt használatban Svédországon, Norvégián és Kölnön kívül Dániában, Lübeckben, Danzigban, Oroszországban[30] és Wolfger passaui püspök 1203–1204. évi útiszámadásai szerint Passauban is.[31]

A kölni kereskedelmi márka – nyilván a rajnamenti kivándorlók révén – keleti irányban terjedt el. Sziléziában, Lengyelországban, Poroszországban és Oroszországban, valamint nálunk a Szepességen és Erdélyben ennek 190–210 g közt ingadozó leszármazottjai voltak használatosak. Ugyanitt a Karoling-font is használatos maradt, két márka értékben.[32]

Az angol márka kezdetben főkép a déli latin országokban, Dél-Francziaországban, Olasz- és Spanyolországban, Portugáliában honosodott meg. A XIV. századi firenzei Pegolotti adatai szerint az anconai, barlettai vagy pugliai, messinai vagy szicziliai, chiarenzai, castello-di-castroi (Szardinia) és a (régi) barcelónai márkák a 233.3533 g-os Tower-márkával teljesen azonosak voltak.[33]

Más városokban némi súlyváltozáson ment keresztül az angol márka, 228 g-tól egészen 235.5 grammig,[34] sőt Velenczében, a hol kezdetben eredeti súlyában volt használatos, később 237.872 g-ra emelkedett súlya.[35]

Az angol márka continentális elterjedésére nevezetes hatással volt, hogy Köln városa a XIII. század folyamán a 215.496 g-os ó-kölni márka helyébe az angol márkát acceptálta.[36] A kölni kereskedelmi márka az angol súly mellett is használatban maradt egy ideig, de a XIII. század végén emez végleg kiszorította a régi kölni súlymértékeket. Az angol márka „kölni márka” néven rövid egy század alatt Németország uralkodó súlymértékévé lett. A rajnavidéki kereskedők a keresztes hadjáratok nyomán fellendült nagy kereskedelmi forgalom korában egész Európát sűrűn beutazták árúikkal s éppenséggel nem csodálható, hogy súlymértékük rövid időn belül országos, a helyi márkák mellett minden nagyobb német kereskedelmi városban ismert mértékké lett.

A „Kölner Mark” fogalommá vált és a közép- és újkorban sokhelyütt – így Dániában, Regensburgban – kiszorította a régi, helyi súlymértéket. Másutt a mellett, mint fémsúly, helyi „kölni márka” néven volt használatban. Így tudunk a bécsi márka mellett bécsi „kölni márká”-ról, a lübecki és svéd márkák mellett lübecki és svéd „kölni márkák”-ról.[37] Elterjedését nagyban előmozdította, hogy a XVI. században (1524) a birodalmi pénzverést is a kölni márkasúly alapul vételével rendezték.

Maga a kölni márka kezdetben – Pegolotti szerint – teljesen azonos volt a 233.3533 g-os angol márkával. Idővel súlya növekedett s a XIX. században egy 233.812 g-os márka volt Kölnben használatos.[38] Mint a német Zollverein hivatalos súlymértékét a XIX. század első felében 233.855 g-ban állapították meg.

Az angol márka elfogadása maga után vonta a Karoling-font kiküszöbölését. Helyét – a régi kölni 1:2 arányhoz képest – egy új, két márka súlyú, tehát 466.7066 g-os „kölni font” foglalta el, a melynek súlya a helyi kölni márka súlyváltozásával helyenként 466–469 g közt ingadozott.

Itáliában az angol márkát – több helyt – 223–226 g-os márkák váltották fel,[39] a melyek a 335–339 g-os új római és firenzei fontok 2/3-részéből képeztettek.

Barcelónában az újkorban a 267.333 g-os barcelónai vagy catalonai márka lépett a régi barcelónai márka helyébe.[40] E nehéz márkasúly eredete a Barcelónában legújabb időkig használatos 401 g-os fontra[41] vezethető vissza, a melynek éppen 2/3-része volt az új barcelónai márka.

A párisi vagy troyesi márka Francziaországon kívül, a hol – az említett néhány délfranczia várost nem számítva – használata általánossá lett és hivatalos franczia súlymértékül fogadtatott el, néhány északolasz városban, Svájczban, Hollandiában és délkeleti Németországban honosodott meg, 240.34–249 g súlyban. Antwerpenben és Bruxellesben, sőt 1562-ben Londonban is kiszorította a régebben használatos londoni Tower-márkát.[42]

A kölni kereskedelem, kölni pénz és kölni márka terjeszkedésével lassanként egész Nyugat- és Közép-Európában tért hódított a kölni súlyrendszer számítási módja, a mely szerint a márka a fontnak fele. A hol a „kölni márkát” fogadták el súlymértékül, vele a kölni fontot is átvették. A hol pedig más márkasúly volt használatban – Angliát, Itáliát, Dél-Franczia- és Spanyolországot kivéve, a hol az eredeti (2/3 font = 1 márka) számítási mód maradt érvényben – a márka másfélszerese helyett annak kétszereséből képeztek új fontokat.

Így jött létre a 489.5058 g-os párisi „poids de marc” font, a 475.744 g-os velenczei nagy font, a régi 367.1293, illetve 300.97 g-os fontok mellett. Az új fontokat a 16 unciás súlybeosztás jellemzi, szemben az eredeti fontok 12 és 15 unciás beosztásával.

Brüggében a 8 unciás és 244.003 g-os (arany mérésére szolgáló) márka mellett egy 6 unciás, 185.9268 g-os (ezüst) márkasúly is volt használatban.[43] A kétféle márka eredetét egy kb. 366–370 g-os régi (gall) fontra kell visszavezetnünk, a melyből angol-franczia módra egy annak 2/3-részét tevő és kölni módra egy másik, annak ½-ét tevő márkát képeztek.

*       *       *

A márkát, mint súlymértéket, a különböző országokban különféleképen osztották fel kisebb súlyrészekre.

Az ősi skandináv súlyfelosztás szerint:

      1 márka = 8 eyrir (őre) = 24 őrtug
      1 eyrir = 3 őrtug

Az angol felosztás szerint, a mely Hollandiában és egyes délfranczia, spanyol és olasz városokban – így Avignonban, Anconában is – szokásos volt:

      1 font = 1 ½ márka = 12 uncia = 240 sterling
      1 márka = 8 uncia = 160 sterling
      1 uncia = 20 sterling.

A franczia (párisi vagy troyesi) rendszer szerint, a mely Itália legtöbb városában is szokásos volt:

      1 font = 1 ½ márka = 12 uncia = 288 denár = 6912 grän
      1 márka = 8 uncia = 192 denár = 4608 grän
      1 uncia = 24 denár = 576 grän
      1 denár = 24

A kölni vagy német quartalis-rendszer szerint:

      1 font = 2 márka = 8 ferto = 32 lat = 128 quentchen = 512 pfennig,
      1 márka = 4 ferto = 16 lat = 64 quent. = 256 pfennig,
      1 ferto = 4 lat = 16 quent. = 64 pfennig,
      1 lat = 4 quent. = 16 pfennig,
      1 quent. = 4 pfennig.

Aranymérlegelésnél még szokásos volt Németországban az 1 márka = 24 karát = 288 grän felosztás is.

Lengyelországban:

      1 márka = 4 ferto = 24 skot = 96 quart
      1 ferto = 6 skot = 24 quart
      1 skot = 4 quart.

Más és más súlyfelosztás volt szokásban Spanyolországban, Portugáliában, Dél-Olaszországban, Oroszországban stb., a melyekre – tárgyunktól távol esvén – e helyütt nem terjeszkedhetünk ki.[44]


[1] Irodalom: Le Blanc, Noback, Soetbeer, Ereky, Prou, Hilliger, Seebohm, Luschin, Guilhiermoz és Friedensburg-nak az 1. fejezet élén felsorolt művei mellett: Inama–Sternegg: Deutsche Wirtschaftsgeschichte. II. Leipzig, 1891. – Grote H.: Münzstudien. I–VIII. Leipzig, 1859–77. – G. Waitz: Deutsche Verfassungsgeschichte. VIII. Kiel, 1878. – K. A. Muffat: Beiträge zur Geschichte d. Bayerischen Münzwesens (Abhandlungen der Hist. Cl. d. kgl. Bayer. Akad. XI. München, 1870). – Ueber das Gewicht und Gehalt der österreichischen Pfennige… (Ugyanott. XII. 1874.) – Luschin v. Ebengreuth, A.: Münzgeschichtliche Vorstudien (Archiv f. Ö. G. 47. Bd. Wien, 1871). – Die Wiener Pfennige. (N. Zschr. VII–IX. Bd. Wien, 1876–1877). – Mark. (Reallexikon der germanischen Altertumskunde. III. Strassburg, 1916. 190–191. l.) – Schäfer K. H.: Wertvergleiche… (Vatikanische Quellen. Hgg. von der Görres-Gesellschaft. II. Bd. Paderborn, 1911. 41* s köv. l.) – Lamprecht, Karl: Deutsches Wirtschaftsleben. II. Bd. Leipzig, 1885. – Engel & Serrure: Traité de numismatique du moyen âge. I. Paris, 1891. – Sommerlad, Theo: Münzwesen (Conrad–Lexis: Handwörterbuch d. Staatswissenschaften. VI. Jena, 1910). – Az egyes márkák súlyadatait nem az irodalomból ismert adatok nyomán, hanem saját – főkép Pegolotti XIV. századi és Schoapp XVIII. századi műve alapján nyert – eremdényeim alapján adom. (V. ö. az I. függeléket.)

[2] A régies hangzású gira szó használatát mellőztem, mert árpádkori forrásaink ezt a magyar elnevezést nem ismerik. A XV. század előtt kivétel nélkül marca és marcha szerepel okleveleinkben. Szamota–Zolnai: Magyar oklevélszótár. Budapest, 1902–1906 első adata 1474-ből való: „ad novem marchas, vvlgo kylenchgyrara”. – Szarvas–Simonyi: Magyar nyelvtörténeti szótár. I. 1091. hasábon az első adatok a „girá”-ra 1436–1439 (Bécsi Codex) és 1466-ból valók, szemben a még újabb „gera” és „gyira” alakokkal. V. ö. még Bas. Fabr. Szikszovianus: Nomenclator seu dictionarium latino-hungaricum. Sarvarini, 1602. 73b. l.: „Marca, Gira, ein Marck”. Ambrosius Calepinus (Dictionarium undecim linguarum. Basileae, 1605) és Pesty Gábor (Nomenclatura, 1561.) nem ismerik a gira szót. Szenczi Molnár Albert-nél (Dictionarium, 1604): „Gira, marca, talentum”. – A magyar gira szót Czuczor–Fogarasi (A magyar nyelv szótára, II. Pest, 1864. 1073. h.) a latin granum és franczia grain szóval, Salamon Ferencz (Budapest története. III. Budapest, 1885., 135. l.) a libra-lira (gira)-val hozza kapcsolatba. – E származtatásokkal szemben nem tartom valószínűtlennek, hogy a gira szó a bibliai héber „gérá” (=1/20 sekel) súlymérték nevével van összefüggésben. V. ö. Mózes II. 30/13.; III. 27/25.; Ezechiel. 45/12. stb. – Kaulen (Wetzer u. Welte-s Kirchenlexikon. V. 2. Aufl. Freiburg i/B. 1888., 231. l.) és Vigouroux (Dictionnaire de la Bible. III. 197. l.) a géra szót etymologiailag a granum < grain-nel hozzák kapcsolatba. – Melich János a gira szó eredetét illető kétrendbeli kérdésemre azt válaszolja (Magyar Nyelv, 1915. 47. l. és 1916. 95. l.), hogy a „gira” eredete ismeretlen s a mennyire különböző alakváltozataiból ítélhetünk, a libra-lira szóval nem függhet össze. A héber gérá-ból való származtatás gondolatát Melich nem tartja ugyan elvetendőnek, de nem tartja megmagyarázhatónak annak meghonosodását, mivel a közkézen forgó Vulgatában a géra sohasem eredeti alakjában, hanem mindig „obolus”-ra fordítva szerepel.

[3] Murray, James H.: A new english dictionary on historical principles. VI/2. Oxford, 1908. 169. l.: „Mark…886. Aelfred and Guthrum's peace. §. 2. Ealle we laeted efen dyrne Engliscne & Deniscne, to VIII. healfmarcum asodenes goldes”. – Hilliger: Studien, 1900. 172–173. l. – Luschin: Allgem. Münzkunde. 157. l. – A 857. évi adat némelyek szerint téves olvasás „mancus” helyett, így első biztos adatnak a 886. évi tekintendő.

[4] „reddat 30 solidos cum Anglis et cum Danis III. dimidias marcas”; „12 oras cum Danis et 30. sol. cum Anglis”. Idézi Hilliger: Studien. 173. l. – Nagy Kanut törvénye szerint: „Omnis, qui habet 30 denariatas vivae pecuniae in domo sua, de suo proprio, Anglorum lege dabit denarium S. Petri et lege Danorum dimidiam marcatam (így!)”. – Muratori, L. A.: Antiquitates italicae medii aevi. V. Mediolani, 1741. 827. l.

[5] V. ö. Hilliger: Studien, 174. l., Sommerlad id. h. 842. l., Seebohm: Tribal custom. 233. l. stb.

[6] Soetbeer id. h. I. 233. l.

[7] Seebohm id. m. 233. s köv. l.

[8] A márka skandináv eredete a szakirodalomban általánosan elfogadott ténynek tekinthető. Hilliger, Seebohm és Sommerlad imént idézett művein kívül v. ö. Soetbeer id. h. I. 233–245. l., Luschin: Allgem. Münzkunde. 157. l., Kruse: Kölnische Geldgeschichte. (Westdeutsche Zeitschrift. Ergh. IV. Trier, 1888) 6. l., Kováts Ferencz: Pénztörténet. (Magy. Közg. Lexikon. III. 203. l.), Nyhuus, Haakon: Illustreret norsk Konversations-Lexikon. V. Cristiania, 1915. 554. l. – Soetbeer (id. m. IV. 334. l.) a márkában látja az ősi germán súlyt és a márka skandináv felosztásában az ó-germán súlyrendszert. Tekintettel arra, hogy a germán számrendszer a 4-es számon alapult – mint a német-germán ősi vérdíjrendszer és a márkasúly későbbi német (1 márka = 4 ferto = 16 lat = 64 quent = 256 pfennig) felosztása is bizonyítják – ez a feltevés nem bír sok valószínűséggel. A márkarendszer specialis skandináv – de valószínűleg idegen, görög vagy római alapon nyugvó – súlyrendszer volt. Guilhiermoz az ő komplikált 12, 15 és 18 unciás súlyokon alapuló rendszeréből kiindulva, a márkát a római és Karoling-font 2:3 arányából származó súlynak tartja. A római font szerinte – mint a Karoling-font márkája (2/3-a) – az ősmárka (id. m. 212–213. és 232–233. l.). Feledi azonban, hogy a márka nem a Karoling-birodalom területén, hanem Skandináviában keletkezett súlymérték volt, eredete tehát a Karoling-fonttal nem hozható kapcsolatba.

[9] V. ö. Hilliger id. h. 176–177. l. és Noback id. m. 1162–1166. l. A márka skandináv eredetét mutatja az is, hogy a svédek még a nagyobb – 340.06, 357.91, 375.77, 377 g-os – érczsúlyokat sem nevezték fontnak (pund), hanem mark-nak. Így Stapelstads-Mark, Upstads-Mark stb. Noback id. m. 1162–1164. l.

[10] Az sem lehetetlen, hogy a márka a Skandináviába utat talált római fontból keletkezett, mint annak 2/3-a, vagyis 8 unciája.

[11] Grote (Die numismatische Metrologie. Münzstudien. III. Leipzig, 1863. ll. l.), Engel–Serrure (id. m. I. XXXVII. l.) és Soetbeer (id. h. I. 239., IV. 335. l.) 349.94 g-ra teszik a Tower-pound súlyát. Pegolotti XIV. századi adatai alapján végzett számításaimmal 233.3533 g-os súlyt kaptam a Tower-márka súlyául s így az annak 3/2-ét tevő fontot 350.029 g-ra kellett tennem. (V. ö. az I. függelékben számításaimat.) A 0.089 g-nyi eltérés egyébként középkori súlyoknál teljesen lényegtelen, számba sem vehető külömbözet. – Az angol font és márka arányára nézve egyebek közt v. ö. Cencius bíboros 1192. évi: „Liber censuum Romanae ecclesiae” cz. számadáskönyvét. Az Angliából szedett „Szt. Péter denárok” részletes felsorolásában fontokban, a végösszegezésnél márkákban fejezi ki az összeget. E szerint „300 marcha” = „200 libra”, vagyis 1 marcha = 2/3 libra. Muratori: Antiquitates italicae. V. 892. l.

[12] Waitz: Deutsche Verfassungsgeschichte. VIII. 335. l. említ egy 1015. és egy 1017. évi adatot. Ezek azonban nem bírnak hitellel. Gero magdeburgi érsek 1015. évi ellentmondó keltezési adatokkal ellátott oklevelét már maga a kiadó is gyanusnak találta. (Heinemann: Codex diplomaticus Anhaltinus. I. Dessau, 1873. 78–79. l.) Keltezése így hangzik: „Datum Idus Decembris anno Dn. incarn. MXV. indictione XIV.… anno Henrici II. regis regni XV., imperii tertio, anno quoque pontificatus Geronis archiep. III.”, holott 1015 deczember 15-ikének a XIII. indictio, II. Henrik 14-ik (1015 jún. 6.–1016 jún. 5.) királyi, 2-ik (1015 febr.–1016. febr.) császár és Gero érsek 4-ik (1015 szept. 22–1016 szept. 21.) uralkodási éve felel meg. Az összes keltezési adatok egymás közt sem vágnak össze, a három első 1016., az utolsó 1014. évre esik! Az 1017-iki adat félreértésen alapszik, mert a bleidenstädti apátság registrumának már a czíme – „Haec sunt bona, que sub Herberto et Ezzone…” – elárulja, tartalma pedig egészen világossá teszi, hogy az 1017–1079 közt élt Herbert- és Ezzo-korabeli vagyonszerzés összesítő leírása 1079 előtt nem keletkezhetett. (Monumenta Blidenstatensia Saec. XI., X., XI. Hg. v. Böhmer u. Will. Innsbruck, 1874. 13. l.)

[13] Egy keltezetlen oklevélben, a melynek kora benne említett személyek alapján 1026 tájára tehető: „persolveret 20 libras Thielenses hoc sunt 40 marce”. – Sloet, L. A. J. W.: Oorkondenboek der graafschappen Gelre en Zutfen, s'Gravenhage, 1872–76, 151–152. l.

[14] Grote: Münzstudien. III. 3. l. – Lamprecht id. m. II. 479. l. – Hilliger: Studien. 167–169. l. – Inama–Sternegg id. m. II. 396. l. – Luschin: Allgem. Münzkunde. 157. l.

[15] Friedrich: Cod. d. Bohemiae. I. Praga, 1904. 76. l.-on egy pápai oklevélben: „centum marchas argenti ad mensuram vestri ponderis”.

[16] Le Blanc id. m. 150. l. – Engel-Serrure id. m. I. XXXVII. l.

[17] Hilliger: Studien zu mittelalterlichen Maassen u. Gewichten. (Hist. Vjschr. 1900.) 161–200. l. Eredményeit Sommerlad is elfogadta (id. h.).

[18] „XII. marchas ad pondus Coloiensium.” Muratori: Antiquitates Italicae. V. 892. l.

[19] Zingerle, Ignaz: Reiserechnungen Wolfger's von Ellenbrechtskirchen, Bischofs von Passau, Patriarchen von Aquileja. Heilbronn, 1877. – V. ö. számításaimat a III. függelékben és Kropf Lajos megjegyzéseit (Magyar Gazdaságtört. Szemle. VI. 1899. 64. s köv. l.) Henrik 210–218 g-os márkájáról.

[20] „accepit frater Heinricus in camera episcopi X. marcas et unum fertonem minus uno loth ad pondus colon.” Zingerle 7. l.

[21] Már az első continentális forrásban: „20 libras Thielenses, hec sun 40 marcae”. Waitz id. m. VIII. 335. l.

[22] V. ö. Inama–Sternegg. II. 499. l., Lamprecht id. m. II. 479. l. és Kruse id. m.

[23] Hilliger azon az alapon, hogy egy forrás szerint „1 súlymárka = 1 finom márka 4 denár”, azt következteti, hogy a pénzverő márka könnyebb volt a súlymárkánál s míg előbbinek súlya 144 denárt, a súlymárkáé 147.6 denárt tett volna. Feltevése szerint a pénzverési márka 210.24 g nehéz lett volna. Az illető forráshely azonban nem jogosít fel e feltevés elfogadására, a mi a kérdést túlságosan komplikálná. A 4 denáros többlet arra mutat, hogy idővel az eredeti 144 db helyett 148 denárt vertek egy márkából, de a számításban továbbra is 144 denár forgott egy finom márka értékében. V. ö. Grote: Schwäbisch-Alemannische Geldgeschichte. (Münzstudien. VI. 23. l.) – Hilliger id. m. 188. l.

[24] Hilliger id. h. 197–200. l.

[25] „3 libras et obolum componat ad pondus Karoli, scilicet 6 marcas.” Waitz id. m. VIII. 336. l. A régi és új súlymértéknek teljesen analóg arányosítása jóformán szemünk előtt játszódott le, a midőn a méterrendszer behozatalakor a régi 489–560 g-os fontokat ½ kg-mal azonosítva, azok kiküszöbölésével az 500 g-os német és osztrák vámfontot és franczia „livre usuelle”-et kezdték a kg-mal párhuzamosan használni. (V. ö. Finály Henrik. Erdélyi Múz.-Egyl. Évkönyve. IV. 1867. 60–61. l. a bécsi vámfontról és Noback id. m. 855. l. a párisi „livre usuelle”-ről.) A czél itt is, mint Kölnben a XI. században, tisztára gyakorlati volt. A 204 g-os kölni kereskedelmi márka eredetére nézve a fenti megállapításoktól eltérő eredményt kapunk, ha Arne legújabb kutatásainak eredményei valóknak bizonyulnak. Arne – számos Svédországban talált súlymérték-lelet alapján – arra az eredményre jut, hogy Skandinávia ősi súlymértéke az oda Oroszországon át került 408 g-os arab Irak-font, a Karoling-font őse, volt. S valóban, Stockhomban a XVIII. században egy 413.72–424.16 g-os font volt használatban. (V. ö. az I. függeléket.) További következtetéseiben Arne nem tartja valószínűtlennek, hogy a skandináv márka eredetileg az Irak-font ½ súlya lett volna. Ez esetben a kölni kereskedelmi márkát kell az ősi északi márkával azonosnak tartanunk. (Arne: La Suède et L'Orient. Upsala, 1924. 189–196. l.) Ha ez így van, a későbbi északi márka és ó-kölni márka akként jött létre, hogy az ősi 204 g-os márkát a római font 2/3-ával azonosították. Arne feltevése annál érdekesebb, mint Kölnben – a hova közvetlenül Skandináviából került a márka – félfontnak s nem 2/3 fontnak tekintették azt.

[26] E számot a napjainkig fennmaradt XIV. századi párisi normalsúly, az 50 márka súlyú „Pile de Charlemagne” súlycsoport 1/50-e adja s az irodalomban általánosan elfogadott súlya a középkori párisi márkának. V. ö. Hilliger id. h. 210. l., Schäfer id. m. 43*. l., Sommerlad id. h. 843. l. Larousse: Grand dictionnaire universelle du XIX. Se. X. Paris, 1873. 1129. l. – Luschin: Allg. Münzkunde. 155. l. stb.

[27] Schoapp adatai szerint. V. ö. az I. függeléket.

[28] Guilhiermoz (id. h. 432–434. l.) szerint Normandiában már 1087-ben az 1 font = 1 ½ márka = 12 uncia = 288 denáros felosztás volt szokásban.

[29] Az egyes typusok elterjedéséből értékes következtetések vonhatók a XI–XIII. századi politikai és főkép kereskedelmi érintkezések irányára.

[30] Schäfer (id. m. 42.* l.) a dán márkát 215.38 g-ra, a lübeckit 215.645 g-ra teszi. Schoapp adatai szerint a danzigi 219.75 g (v. ö. az I. függ.), a La Grande Encyclopédie (Tome XXIII. 17. l.) szerint az orosz márka 215.5 g volt.

[31] V. ö. a III. függeléket és a fentebb mondottakat.

[32] Schoapp adatai szerint a krakói, poseni, thorni, boroszlói és lengyel márkák súlya 195.1293 g, a régi porosz márka 192.3418 g volt. (V. ö. az I. függeléket.) Noback és Schäfer számításai szerint a régi porosz márka (königsbergi m.) 190.619 g, a XIX. századi krakói márka 198.9, a varsói 200.41 g volt. A szepesi és erdélyi márkáról alább, az 5. fejezetben szólunk, a fontokról v. ö. az előző fejezetet. Friedensburg feltevése, mintha a lengyel és sziléziai márka 158.8 g lett volna (Schlesiens Münzgeschichte im M. A. II. Bd. Bresslau, 1888. 23–27. l.), teljesen téves számításokon alapszik.

[33] V. ö. az I. függeléket.

[34] La Rochelleben „angol márka” néven egy 229.85 g-os márka (Engel & Serrure id. m. I. XXXVII. l.) volt ismeretes. Antwerpenben, Bruxellesben, Mechelnben és más brabanti városokban 232.3957 g-os, Sevillában, Cadixban, Castiliában és Lissabonban a XIV–XVIII. században 228.8424–229.8577 g-os márkák voltak használatban. A XIV. századi avignoni márka 234.1564, a nimesi, montpellieri, mallorcai és piacenzai márka 235.1884 g, a XVIII. századi milanói 234.6198–235.549 g volt. V. ö. mindezekről az I. függeléket.

[35] Ez a márkasúly volt Padovában, Friaulban és Zárában is használatos. V. ö. az I. függeléket.

[36] 1340 táján Pegolotti már azonosnak mondja a kölni és angol márkákat.

[37] A „kölni márka” a XIX. században Németországban Noback (id. m. XXII–XXIII. l.) szerint 17-féle súlyban volt ismeretes. Súlya 233–234 g közt ingadozott. Ezek az altonai, bécsi, darmstadti, lübecki, nürnbergi, württembergi „kölni márkák”, továbbá a badeni, berlini, braunschweigi, drezdai, frankfruti, góthai, hamburgi, hannoveri, kur-hesseni, kölni, lipcsei, müncheni (új), nassaui, oldenburgi, regensburgi (új) márkák. A kölni márka származékai voltak még a XVIII. században 233.45–233.69 g-os bambergi, erfurti, a 235.31 g-os augsburgi és a – velenczeivel azonos súlyú – 237.872 g-os nürnbergi márkák. V. ö. Schoapp adatait az I. függelékben.

[38] A súlynövekedés jóformán valamennyi helyi márkánál tapasztalható jelenség. A XIX. századi márkák mind néhány tizedgrammal nehezebbek a középkoriaknál. Ennek magyarázatát Finály és Rocca abban találják, hogy az új anyasúlyokat rendszerint kissé nagyobbra csinálták, abból a feltevésből indulva ki, hogy a régi mérték kopás útján vesztett súlyából. Azt pedig nem akarták, hogy az új mérték kisebb legyen az eredetinél. V. ö. Finály Henrik: A régi magyar súlymérték. (Erdélyi Múzeum-Egylet Évkönyvei. IV. Kolozsvár, 1868. 59–60. l.) – Rocca művét idézi: Schalk, Karl: Zur Geschichte der älteren Wiener Maasse im XV. und XVI. Jahrhundert. Wien, 1887. 14–15. l.

[39] A firenzei márka 225.7925 g, a pápai márka 223.3607 g, a ciprusi 223.3371 volt. (V. ö. az I. függeléket.) Ezekkel volt rokon a 226.28 g-os limogesi márka is. Engel & Serrure id. m. I. XXXVII. l.

[40] Noback id. m. 86. l. – La Grand Encyclopédie. Tome. XXIII. Paris. 17. l.

[41] Noback id. m. 86. l. – V. ö. az előző fejezetet.

[42] Pegolotti és Schoapp adatai szerint a ferrarai márka 240.34, a londoni aranyműves-márka 241.13, a brüggei 8 unciás, a fèrei és tournaii 244.003, a troyesi 245.3055, a regensburgi, strassburgi 245.5377, a XVI–XVIII. századi antwerpeni 245.5377–245.861, az amsterdami 245.8862, a lyoni és genfi 246.00–246.23, a svájczi márka 249.022 g volt. A XVI. században acceptált angol „troy-mark” 248.5576 g volt. V. ö. mindezekről az I. függeléket.

[43] V. ö. az I. függeléket.

[44] A márka különféle súlyfelosztásáról v. ö. Hoffmann, Leonhard: Alter u. Neuer Muenz-Schluessel… I. Nürnberg, 1715. 69–74. l. és Pegolotti: La pratica della mercatura. (V.ö. I. függelék.)