ŐSHAZA

Legnehezebb volt az állásfoglalás az európai fajták őshazájának a kérdésében. Az emberi nem és az emberi művelődés bölcsőjét a bibliai hagyomány Elő-Ázsiában, az egyiptomi és indiai bölcsek elsüllyedt világrészek földjén, amazok Atlantiszon, emezek a Csendes-óceánba merült mesés Anyaföldön keresték. Korunk tudósai és költői földünknek szinte minden táját gyanúba vették; az egyik Közép-Ázsiában, a másik Közép-Afrikában, a harmadik az alpesi és a kárpáti tájakon, a negyedik Délnyugat-Európában, az ötödik Amerikában állapodik meg. Se szeri se száma az egymásnak ellentmondó tudós elméleteknek és fantasztikus elgondolásoknak, de mindannyiuknak van egy közös hibája: alig bizonyíthatók. A szakirodalomban túlságosan meggyökeresedett az ázsiai eredet elmélete; a legtekintélyesebb tudósok hosszú sora tört mellette lándzsát. A mellette felsorakoztatott adatokban azonban semmiképpen sem tudtam meggyőző bizonyítékokat találni. A közkeletű régi tanítás legújabb fogalmazása szerint Irán és Turán lett volna az őshaza, ahonnét előbb a sárga és fekete bőrű fajták, majd a fehér bőrű és rézbőrű fajták is szétágaztak szerte a világba. Az európai fajták egy része – e tanítás szerint – az eurázsiai sztyeppén, az iráni és a turáni népek későbbi országútján költözött volna nyugatra, a földközi és elő-ázsiai fajták délre húzódva árasztották volna el keleti és nyugati irányban a két földrész déli tájait, a sárga bőrűek keletre húzódtak, s e törzsről vált volna le az ősamerikai fajta és az északi irányba kivándorló kontinentális ősfajta s annak egyes ágazatai. Mások szerint a hosszú koponyájú európai fajták ősei Afrikában váltak volna le a fekete bőrű ősfajtáról, s onnét költöztek volna Európába.

Az ázsiai eredet elmélete tetszetős és logikus. A történeti idők európai népvándorlásainak kelet-nyugati iránya, a mai európai művelődés elő-ázsiai és egyiptomi előzményei s a kontinentális fajtáknak némely, az ősázsiai emberével rokon jellegei megerősíteni látszottak ezt a feltevést. Ez az elmélet mégsem oldja meg kifogástalanul a fajok oszlásának problémáját. Sok mindent homályban hagy. Nem adja magyarázatát az európai és az ázsiai fajtákat összekötő amerikai fajták földrajzi helyzetének. Nem magyarázza meg a történet előtti idők nyugat-keleti irányú népvándorlásait. Nem világítja meg az európai emberfajták idejutásának a körülményeit az Ázsiától a jégkorszakban teljesen elszigetelt Európába. De elfogadhatatlan azért is, mert a fehér bőrű európai fajták egyikének sem találtak eddig nyomára Ázsia őstörténetében, viszont odavándorlásuk körülményeivel eléggé tisztában vagyunk.

Az ázsiai eredet elmélete ilyképpen mindaddig puszta feltevés marad, amíg az európai fajták őskori nyomai Ázsiában s az onnét Európába vezető hosszú vándorút állomásain időrendi egymásutánban kimutathatók nem lesznek, s a jégkori átvándorlás lehetősége be nem bizonyul. Annál több nyom mutat nyugat felé: így a történet előtti népvándorlások nyugat–keleti iránya és az európai fajták eddig kevéssé méltatott amerikai rokonsága. A nyugati őshaza feltevésével azután lehetővé válik az ázsiai eredetelmélettel teljességgel megoldhatatlan nehézségek egész sorának a kiküszöbölése.

A fehér emberfajták ősei – éppúgy, mint chelles-i és moustiéri elődeik – délnyugatról jött bevándorlók voltak Európa földjén, és nyugat felől költöztek Afrika északkeleti tájaira, s innét Elő-Ázsián át Indiába is. Vándorlásaik részletes története és településeik kronológiája még nincs tisztázva. A tájkultúrák kapcsolatait és időrendjüket megvilágító régészeti leletekből s a helyükből kiszorított őslakók maradékainak elhelyezkedéséből mégis nyilvánvaló, hogy mindannyian az Atlanti-óceán partvidékén, a későbbi amerikai magaskultúrák földjével átellenben tűntek fel, s innét terjeszkedtek észak és kelet felé.

Ellenkező irányú népáramlásokra a történet előtti időkben nem is igen van példa. Az irányt maga a természet szabta meg, mikor a jég olvadásával megnyitotta a szerves élet útját földrészünk északi és magas hegyvidéki tájain, s az észak-afrikai sivatag kiszárításával kelet felé hajtotta az ott lakó állatokat és embereket. Legfeljebb a jég uralmának ismételt beköszöntése alkalmával húzódtak vissza egyes kisebb népcsoportok északról és keletről, Közép-Európa már lakott tájairól délre és nyugatra, mint a Kárpátok vidékén feltűnő ősrégi acheuli és fiatalabb szeleta kultúra vándorlásából következtetik.

Az ősamerikai fajtákkal rokon aurignaci, vagy földközi-tengeri fajta igen korán megszállta Észak-Afrikát, Elő-Ázsiát, Indiát, de mindenütt bevándorló volt. Legrégibb ismert települési területe a szudáni hegyvidéktől északra eső afrikai térség. Ez az elhelyezkedése magyarázza meg rokonságát a túlsó atlanti parton élő ősbrazíliai lagid fajtával, s az atlanti partvidéken mellette később feltűnő cromagnoni emberrel. Innét húzódott a moustiéri jégkorszakot felváltó meleg időszakban észak és kelet felé, de egyszersmind Közép-Afrikán át dél felé is. Nyomai a dél-afrikai Cape Flatsig kimutathatók, s már az ó-egyiptomi korban felismerhető nagyon hosszú együttélésre és keveredésre visszavezethető hatása az afrikai fajtakörhöz tartozó ethiopid, sőt kisebb mértékben a neonegrid fajtákon is.

Az Indiák és a szigetvilág peremvidéki őslakóinak – az ausztralid, melanezid, negrid, melanid népelemeknek – mai elhelyezkedése bizonyítja, hogy a földközi eredetű indid fajta nyugatról jött mai hazájába. Afrika őslakói viszont a kontinens belsejének őserdeibe és a déli peremvidékre vonultak vissza az északi tájakat elárasztó nyugati bevándorlók elől.

Az amerikai fajtákkal rokon cromagnoni, furfoozi, pireneusi ősfajtáknak meg éppen semmi nyomuk sincs Ázsiában a történet előtti időkben. E fajták ivadékai az árják, őstörökök, a sumerok és a szibirid népek bevándorlásával Kr. e. 5000–3000 közt érkeztek meg ázsiai hazájukba. Amikor ezek ősei az utolsó jégkorszak derekán a délnyugat-európai barlangokban megtelepedtek, Eurázsiában még javában állt a jég uralma. Szibéria jéggel borított tájai lakhatatlanok voltak, és bár Irán és Turán földjén ekkor is éltek emberek, ők az eurázsiai sztyepp közepén hullámzó hideg vizű beltengeren s az azt környező sós mocsarakon semmiképpen sem vergődhettek át. Az átjáró út itt csak akkor nyílt meg, amikor a mai Földközi-tengert, Kaszpi-tengert és Aral-tavat is magában foglaló beltenger többi része kiszáradt. Hasonló viszonyok akadályozták azt is, hogy az amerikai fajták a mai Bering-szoros vidékén hatolhassanak át a nyugati kontinensre.

A leletekből ismert települések helyzetének és időrendjének tanúsága szerint az aurignaci, a cromagnoni, a furfoozi és a pireneusi ősemberek mind délnyugatról, a spanyol félsziget és az Atlasz hegység vidékéről kiindulva árasztották el Európát és Ázsiát.

Közülük a legjellegzetesebben a fehér bőrű cromagnoni ember az utolsó jégkorszak derekán tűnt fel e vidéken. Műveltsége kezdetben is haladottabb a korábbi euroafrikai őskultúráknál. Mai mértékkel mérve is fejlett művészi érzéke és tehetsége, kiváló formaérzéke és gazdag képzelete kétségkívül hosszabb kulturális fejlődés eredménye volt. A cromagnoni ember művészete nem születhetett meg minden előzmény nélkül a dermesztő hidegben barlangok mélyén életéért és megélhetéséért küzdő kezdetleges ember lelkében. A barlangok művészlelkű ősembere minden jel szerint a dilúvium utolsó jégkorszakában elpusztult meleg égövi őskultúra emberének nagy sorscsapást túlélő ivadéka.

Aligha lehet kétségünk afelől, hogy valami végzetes katasztrófa sodorta az atlanti partvidék védelmet adó barlangjaiba, s ez a katasztrófa nem lehetett más, mint a világszerte élő őshagyományból ismert vízözön. A világ egymástól távol eső tájairól több száz változatban ismert vízözönmondákból nyilvánvaló, hogy az ember átélte a jégkorszaknak ezt a szörnyű sorscsapását. De a legrégibb mondák – a hindu Mahábhárata, az egyiptomi Atlantiszmonda, a Biblia, az ómexikói feliratokból ismert amerikai hagyományok és az évezredek óta elszigetelten élő óceáni és sarkvidéki szigetlakók ajkán is fennmaradt szájhagyományok – megrázó részletei szerint a diluviális ember nemcsak szemtanúja és károsultja volt a nagy világpusztulásnak, a rázúdult veszedelem nagyságát és végzetes hatását is felismerte. Ehhez mindenesetre már fejlettebb értelemre és műveltségre volt szüksége. Ez az értelem és műveltség képesítette arra, hogy puszta életén túl mindenét elvesztvén, romba dőlt régi otthonából kitaszítva, s a hideg elől barlangok mélyére menekülve, a kényszerű új életformák közepette is egészen napjainkig tartó új kultúrfejlődés megindítójává legyen. Értelme és műveltsége avatta küzdőképes ellenfelévé a barlangi lakhelyükről kiűzött fenevadaknak és a hegyvidéken kóborló vad embertörzseknek, amelyekről ősi hagyomány alapján már Platón megírta, hogy „ha az istenek vízzel árasztják el a földet, a hegylakók, az írástudatlanok és műveletlenek életben maradnak, de aki a városokban él, elmerül a vizek árjában”.

A kezdetleges és műveletlen ősfajták mellett már a dilúvium utolsó jégkorszakát megelőző időkben is éltek a műveltség magasabb fokán álló emberek és kultúrák. A magdaléni és azili műveltséggel egykorú délszaki kultúrák színvonala, az óegyiptomi, sumer, óindiai vallásrendszerek, az írás ismerete, a csillagászati tudomány és az építőművészet fejlettsége évezredes előzményekre mutatnak. Ősrégi időre utalnak az óindiai és a középamerikai mondában egyaránt tizennyolcezer évig uralkodó tizenkét őskori dinasztiáról, Egyiptomban az atlantiszi bölcsek tizenháromezer évi uralkodásáról fennmaradt hagyományok is. Az emberiséget végveszedelembe döntő vízözönről, sőt több vízözönről, a tengerek áradásáról és lefolyásáról, a hegyek kiemelkedéséről és lakott szigetek elsüllyedéséről, a földre hulló égitestekről és a holdtalan aranykorról, az ősvilági szörnyekkel – sárkánnyal, hidrával, óriásokkal – viaskodó emberről a világ egymástól távol eső részein fennmaradt hagyományok meg éppen időtlen időkről beszélnek. Ezeknek az ősrégi kultúráknak kialakítója és hordozója az aurignaci törzsről sarjadt földközi-tengeri ember volt. Nincs tehát semmi túlzás abban, hogy a nála testileg és lelkileg haladottabb, s vele műveltségben legalábbis egyenrangú cromagnoni fajtát hasonló színvonalú elpusztult őskultúra emberének tartjuk.

A világpusztulás miatt kezdetleges életre kényszerült barlanglakó ősember új lakóhelyére magával vitte régi tudását, ismereteit, művészetét, de nem tudott velük élni, mint régebben tette. Utódainak lelkében is ott égett a régi értelem tüze, de ezeknek ismeretei már megfogyatkoztak, műveltségük lassan elhanyatlott. Az új életformák közt sok minden értelmetlenné vált, feledésbe merült vagy más értelmet kapott. Az ősember gondolatvilágát a jégkorszakban és azután még évszázadokon és évezredeken át a létért való küzdelem mindennapi gondjai, az élelemszerzés és a ruházkodás, az önvédelemből vívott harcok töltötték be. Műveltségének csupán az új életviszonyok közt is gyakorlati értékkel bíró elemei maradtak meg. Szerszámait, ruházatát, harci és vadászfegyvereit, a napi munka eszközeit kellett tökéletesítenie. Művészi érzékét ezek formálásában és díszítésében érvényesítette, de fényűzésre, művészkedésre, elmélkedésre nem sok ideje maradt. Lelkében mégis megőrizte az ősöktől örökölt művelődéskészséget, hogy utódai majdan jobb életkörülmények közt fokról fokra előrehaladva, a réginél is magasabb színvonalra emeljék az emberi műveltséget.

A hanyatlásnak ez a folyamata az emberiség történetéből nagyon jól ismert jelenség. Az egykor oly magas műveltségű egyiptomi, indiai, amerikai ősnépek leszármazói tőlük idegen magaskultúrák közvetlen szomszédságában is szinte a szemünk láttára süllyedtek fokról fokra mai alacsony életszínvonalukra, s haladnak feltartóztathatatlanul a felszívódás vagy kihalás, avagy más népekbe olvadva új kulturális fejlődés felé. A pireneusi, balkáni, kaukázusi és más hegyvidéki néptöredékek, hatalmas népeknek a magas hegységekbe menekült utódai hegyes-völgyes kis hazájuk szűk látóköréhez és természeti viszonyaihoz alkalmazkodva élik a maguk kisszerű törzsi életét. Vagy gondoljunk csak arra, miképpen alakult át a mai életünk a reánk szakadt háborús világban, hány, korábban nélkülözhetetlennek vélt szükségletünk és igényünk kielégítéséről, hányféle anyagról, eszközről, élvezetről, kedvtelésről kellett lemondanunk! Gondoljuk el, hova hanyatlana a rombolások nyomán máris lezüllött kultúránk, ha ez az állapot hosszú évtizedekre, sőt évszázadokra állandósulna, s minden törekvésünket és munkánkat megbénítaná, minden anyagi értékünket elpusztítaná az ádáz és kíméletlen harc. A tények ismeretére alapított hitem szerint így történt a jégkorszakban is: így pusztult el a barlanglakó ősember régi kultúrája, bármily merésznek tessék is ez a feltevés.