VILÁGSZEMLÉLET

Tudásvágyát és képzeletét már az ősidőkben sem elégíti ki a világ kézzelfogható és szemmel látható jelenségeinek az ismerete, az értelmének megfoghatatlan életjelenségek és természeti erők megértésére törekszik.

Mindennek az okát kutatja, összefüggéseket keres, titkokat fürkész.

Az egymást követő eseményekben és jelenségekben okot és okozatot, az esetleges ismétlődésekben törvényszerűséget lát, s így jut el a jó és a rossz okozójának tekintett élettelen tárgyak tiszteletéhez, a fetisizmushoz és a babonahit mágizmusához. Mesterségesen igyekszik előidézni a vélt okot, s hogy elérje azt, varázslatokhoz folyamodik, hogy megteremtse a siker neki nélkülözhetetlennek tetsző előfeltételeit. Ellenségein – emberen és állaton egyaránt – rontással, bűvöléssel, igézéssel próbál erőt venni. Költözés, harc, munka vagy nagyobb vállalkozás idején mindig jóslatokhoz folyamodik, és az előjelekhez igazodva indul el vagy halasztja tervét jobb időkre. A mindennapi élet legközönségesebb mozzanataiban, ébredés és lenyugvás, munkakezdés és befejezés, élelemgyűjtés és étkezés alkalmával sem mulasztja el a csodatevő varázsigék elmondását.

A fajnak, a népnek, a törzsnek és minden egyes embernek testi és lelki elemekből összetett egyénisége jut kifejezésre az emberi művelődés legősibb korszakában kialakult dualisztikus világszemléletben: a test és a lélek kettősségének hitében. A születés és a halál, az élet és az álom nagy misztériumában már a legkezdetlegesebb ember is a testtől különálló lélek megnyilatkozását látja. A természet erőinek jótékony és kártékony munkáját a bennük élő jó és rossz szellemek működésének tulajdonítja. Képzelete az ember sorsát intéző és a természet erőinek munkáját irányító hatalmas lényekkel népesítette be a világot.

Az ősember és a mai primitív ember elképzelése és hite szerint az emberben, állatban, a növényben, az élettelen tárgyakban, égitestekben és más természeti jelenségekben rejtőző szellemek jóindulatán vagy rosszakaratán múlik minden e világon. Ezektől függ az élet és halál, termékenység és meddőség, egészség és betegség, jólét és nyomor, bőség és ínség, siker és bukás, győzelem és vereség, hőmérséklet és időjárás, égi áldás és elemi csapás. Gondolatvilága, élete, művelődése telve van kultikus mozzanatokkal, semmit sem tesz, semmihez sem kezd a jó lelkek támogatásának biztosítása, a rossz lelkek haragjának megengesztelése nélkül.

Az imént elköltözött léleknek földi teteme mellé helyezett fegyverek, eszközök, ékszerek, kedvenc állatok, sőt asszonyok eltemetésével vagy elégetésével áldoznak. Az ősök szelleme előtt a családi tűzhelybe vetett és a házi bálvány elé helyezett áldozatok felajánlásával hódolnak. A nagy természet elemeinek tűz és víz mellett, ércek alján és sziklák alatt, kövek felett és fák tövében, a Nap és a Hold világa mellett tesznek áldozatot. Baj, vész, nyomor, ínség, betegség, elemi csapások idején a szellemekkel – hitük szerint – közvetlen érintkezésben álló kiválasztott személyek közvetítését veszik igénybe, így keresnek enyhülést és segítséget.

A művelődés legősibb, mondhatjuk az emberrel egyidős eleme a lélekhiedelem és szellemkultusz. Ezzel függ össze az őskultusznak, a házi bálványnak és a házi tűzhely tiszteletének, a halottak eltemetésének és elégetésének, a tornak és áldozatoknak, a totemállatok és természeti tárgyak tiszteletének világszerte elterjedt őseredeti szokása. A bajt okozó és szerencsét hozó élettelen tárgyak tiszteletétől – a fetisizmustól – s a kezdetleges lélekhiedelemről – az animizmustól – évezredeken át tartó fejlődési korszakokon és változatos fejlődési fokozatokon keresztül vezetett az út a kinyilatkoztatott egyistenhívő vallásokig. De már a legkezdetlegesebb természeti vallásokban felismerhetők, legalább csírájukban, a haladottabb vallások alapvető tanításai a testről és lélekről, a születés előtti és halál utáni életről, a jótevő és kártevő szellemekről vagy istenekről, a földi világról és túlvilágról, a jó és rossz – Isten és Ördög – örökös küzdelméről, a megdicsőült lelkek – ősök és hősök, s félistenek – földöntúli hatalmáról, a kiválasztottak – varázslók, sámánok, bűbájosok –, a hálaadó, engesztelő áldozatok és könyörgések s más egyéb szertartások erejéről és hasznáról.

A ma élő legkezdetlegesebb természeti népek – az afrikai és ázsiai pigmeusok, a tűzföldiek és a tasmániaiak, a karibu-eszkimók és az ausztráliai törzsek – körében szerzett tapasztalatok alapján azt is megállapíthatjuk, hogy az ősvallásnak igen sok helyütt lényeges eleme volt a későbbi pantheisztikus fejlődés során elhalványodott istenfogalom: a mindenek felett álló és mindenek őséül tekintett jó Atyában, a teremtő Istenben való hit.

Az ősember tán kezdetleges, de színes élettel teli világszemléletében és az egész gondolatvilágát, élettevékenységét, művelődését átitató kultikus vonásokban eleve adva volt a későbbi vallástörténeti fejlődés alapja. Az ősember jobban el tudott mélyedni a mindenség titkainak fürkészésében, mint a sokféle irányban igénybe vett modern emberek nagy tömegei bármikor is tehetnék. Ez magyarázza meg a történeti kor hajnalán kibontakozó korai délszaki kultúrák – az egyiptomi, kisázsiai, mezopotámiai, indiai, kínai, ómexikói művelődések – világképének és hitrendszerének csodálatos fejlettségét és gazdagságát, világszemléleti alapon épült és vallásos elemekkel telített műveltségük magas színvonalát.