[IV]
A MAGYAROK EREDETE ÉS ŐSHAZÁJA

Az őstörténet első legfontosabb feladata a nép eredetének és őshazájának, a világ népei körében elfoglalt helyzetének tisztázása. Ez úton juthatunk el egyéniségének és műveltségének a megismeréséhez, életszemléletének és történeti magatartásának a teljes megértéséhez.

Az eredetkérdés megoldásához a nép fajtajellegének a vizsgálata és nyelvének elemzése, az őshaza problémájának a megfejtéséhez a régészeti emlékek és a történeti forrásadatok együttes mérlegelése vezet.

A magyar őstörténet eme forrásai közül a nyelvi és a történeti anyag régóta ismeretes, beható elemzésben is részesült, de kifogástalan értelmezésüket a legújabb időkig nagyon megnehezítette az embertani és régészeti anyag rendszeres felkutatásának és feldolgozásának a hiánya. A kutatók – módszeres tudósok és lelkes műkedvelők – ezért nem tudták és nem tudnak még ma sem egyöntetű álláspontra és egyező eredményekhez jutni. Se szeri se száma a magyarokat szinte valamennyi eurázsiai néppel – finnugorokkal és török-tatárokkal, árjákkal és mongolokkal, etruszkokkal és pelazgokkal, egyiptomiakkal és zsidókkal, pártusokkal és szkítákkal, hunokkal és avarokkal, bolgárokkal és szavirokkal – több-kevesebb jogon kapcsolatba hozó tudós elméleteknek és délibábos feltevéseknek.

Egyben mégis megegyeznek mindezek a tudósok és műkedvelők; a történeti adatok ismeretében mind elismerik, hogy a honfoglaló magyarok keletről jöttek mai hazánkba. Elődeiket és honfoglalás előtti hazájukat vagy hazáikat tehát a Kárpátoktól és a Balti-tengertől az Altaj–Tarbagataj–Tien-san hegységekig, az északi tundravidéktől a Pontusig, Kaukázusig, Kaszpi-tengerig és Iránig terjedő eurázsiai nagytájon kell keresnünk. Ez a térség ősidők óta a népek országútja. Itt vonult keresztül öreg földrészünk minden nyugatról keletre és keletről nyugatra költöző népe. A déli mezőségeken a Kr. e. 3. évezred óta egymást váltják a keletre áramló őstörök, ősárja, hurri-kimméri-géta, trák népek, majd a nyugatra visszaköltöző lovas nomád géták, urgok, szkíták, szarmaták, alánok, hunok, bolgárok, avarok, türkök és az északnyugatról délkelet felé induló gótok-gepidák s oroszok, vagy rúszok. Szomszédságukban, a déli tengerek partvidékén délről jött görög és perzsa gyarmatosok, arab, örmény és zsidó kereskedők tarkították a vidék színes néprajzi képét. Az északi erdőövezetben pedig paleoeurópai fajta lappok-szamojédek, finnugorok és szlávok szivárogtak lassan nyugatról keletre. A népeknek ebben a zavaros tömkelegében kell a magyar nép eleire rátalálnunk, hogy faji jellegüket, nyelvüket és ősi környezetüket megismerve legrégibb őshazájukba is eljuthassunk.

Hosszú, göröngyös út vezet idáig, sok nehéz probléma, megannyi akadály áll az utas előtt, de az embertani, nyelvészeti és régészeti kutatások újabb eredményei megadják a módot a leküzdésükre. Kalauzolásuk mellett immár tisztán látjuk a magyarság faji hovatartozását és legősibb rokoni kapcsolatait. Megerősítő tanúságtételük ott is eligazít, ahol a történet írott forrásai elapadnak, a betűvetést még nem ismerő legrégibb őskorban.

Mielőtt ezen az úton elindulnánk, ki kell térnem a magyarság ősi kapcsolatainak, nevezetesen a magyar–bolgár és magyar–ugor–szamojéd érintkezéseknek a kérdésében elfoglalt korábbi álláspontom módosításának az indoklására.

Mikor és hogyan jutott és juthatott el a magyarok legközelebbi rokonának vélt obi-ugorok kezdetleges életszínvonalán élő erdei halász-vadász nép az Urál vidékéről a Fekete-tenger mellékére? Mikor, hogyan és milyen hatás alatt alakult át ez a kezdetleges nép szkíta-török műveltségű lovas nomád néppé? Mikor, hol és milyen körülmények között jutottak érintkezésbe, majd szorosabb kapcsolatba a magyarok ősei a 6–7. századi bolgár-török szomszédaikkal és élettársaikkal? Minő része volt ennek a török elemnek a magyar népiség, a magyar kultúra és a magyar életformák kialakításában? Ezek a kérdések voltak eddig a magyar őstörténeti kutatás legnehezebb próbakövei. Megoldásuk ismereteink fogyatékossága miatt csak kisegítő feltevések s a nehézségeket áthidaló elméletek közbeiktatásával volt lehetséges.

Az a mindenképpen helytálló felismerés, hogy a vogul-osztják-szamojéd műveltség színvonalán álló erdővidéki nomád halászok semmiképpen sem vergődhettek át a kelet-európai mezőségen a Fekete-tenger partvidékére, szükségképpen vezetett ahhoz a feltevéshez, hogy a lovat – nyelvünk tanúsága szerint – már az ugor korban ismerő és gazdaságában használó magyar ősnép még az uráli őshazában valamely lovas nomád nép hatása és uralma alá került, s így váltott műveltséget, s hogy ennek még a délre költözés előtt meg kellett történnie. Az obi-ugor, vagy akárcsak a finn-permi népekkel azonos életszínvonalon élő erdei nép a nyugat és dél felé áramló néphullámok elől mindenesetre északi vagy északkeleti irányba húzódott volna, ahogy a magyarok finn és permi rokonai és vogul-osztják élettársai is tették.

A műveltségadó népet a magyarság Pontus-vidéki kapcsolatainak figyelembevételével előbb a magyarok, majd a későbbi időben a bolgár-török népek közt kerestük. Feltevésünk szerint a magyarság ezek hatása alatt alakult volna át lovas nomád pásztornéppé, s az onogur-bolgár szövetség keretében bolgár-török vezetés alatt költözött volna a Kr. u. 5. században déli hazájába. Az a feltevés is felmerült, mintha már Kr. e. 600 és 200 közt virágzó ananioni bronzkultúrát is a bolgár-törökök hozták volna az Urál-vidéki magyar őshazába.

Ma már tudjuk, hogy sem a bolgárokat, sem más török népeket nem kereshetünk ily korai időkben az Urál vidékén. Először Kr. u. 4. században találkozunk velük a magyar őshaza közelében, mikor a hunok elől nyugatra költöző bolgár törzsek az Urál-vidékre érkeznek. A magyarok ősei a hunokkal és a bolgárokkal egyaránt csak a Kr. u. 4. században kerülhettek érintkezésbe, s a magyar-bolgár politikai kapcsolatok csupán az 5–6. században alakulhattak ki. Ahhoz pedig, hogy egy erdei halász népből lovas nomád nép váljék, ily rövid idő semmiképpen sem elegendő. A kezdetleges műveltségi színvonalon álló népek sokkal merevebben ragaszkodnak régi életformáikhoz, mint bárki más, s ezért az átalakulás folyamatának hosszú századokon át kellett tartania. Az obi-ugorok életszínvonalán álló nép pedig – mint maguknak az obi-ugoroknak, szamojédeknek és lappoknak a példája bizonyítja – a régi életmódjának megfelelő erdővidék határán még hosszas együttélés esetében is alig lehetett képes ily nagy horderejű kultúrhatás befogadására.

Mindezek alapján a magyarság nyugat-szibériai és Urál-vidéki bolgár-török érintkezéseinek és a bolgárok hatása alatt végbement kulturális átalakulásnak a hipotézisét végig el kell ejtenünk. De ma már nincs is szükségünk ily feltevésekre. Az embertani, néprajzi, régészeti és nyelvtudományi kutatások újabb eredményei felesleggé tettek minden áthidaló elmélet igénybevételét.

Az egymással rokon paleoeurópai fajta lappok, obi-ugorok és szamojédek testi és lelki alkata – látni fogjuk – merőben különbözik a magyarokétól, s a többi finnugor népekétől. Ezek őseit nem is ismerjük oly kezdetleges állapotban, aminőben amazok mindmáig élnek. A finn-magyar ősnép már az őshazájában is sokkal fejlettebb életformák közt és magasabb műveltségi színvonalon élt paleoeurópai élettársainál. A főképp halászatból s emellett vadászatból élő kezdetleges népekkel szemben a finn-magyar már az őskorban állatokat is tartó és földet is megművelő erdei vadásznép volt.

Az obi-ugorokat és szamojédeket ily módon ki kellett rekesztenem az ősmagyarok közeli rokonsága köréből, s meg kellett állapítanom, hogy a szittya-hun eredet tudatában nevelkedett régi magyar nemzedékek helyes ösztönnel riadtak vissza a lapp-vogul-osztják-szamojéd rokonság nyelvtudományi alapon kikövetkezett gondolatától. Csak akkor tévedtek és tévednek mai követői is, amikor a kezdetleges paleoeurópai fajta „halszagú atyafiakkal” együtt a magyarsággal faji alkat, nyelv, műveltség tekintetében egyaránt rokon, s vele közös eredetű finn-permi atyafiságot is megtagadták, viszont a mongol rokonság tudatába – a hunok és a tatárok történeti szerepét kedvezően értékelve – szó nélkül belenyugodtak, holott a magyarság faji összetételében a fehér bőrű „turáni”, vagyis eurázsiai elemekkel együtt népünkbe olvadt mongol elem egészen alárendelt szerepet tölt be.

Az eredetkérdésben felfogásom lényegében mégsem változott, de nem is változhatott, mert a finn-magyar rokonság kérdését a történettudomány a nyelvtudomány alapvető megállapításainak a segítségével már régen tisztázta. Vitának e kérdésben nincs helye, s napjainkban újra felburjánzó délibábos eredetelméleteknek nincs semmi komoly alapjuk. Ezek az egyébként jó szándékú, de tudománytalan kísérletezések csak arra jók, hogy kétes értékű illúziókba ringassanak, és mások előtt hitelünket rontsák. Olyan ez, mintha valaki szerényebb sorsú elődeit megtagadva nem létező előkelő hősökkel hivalkodik, csak az a különbség, hogy a magyar népnek semmi oka nem lehet finn-magyar őseinek megtagadására, akik semmivel nem voltak alábbvalók a velük egy tőről sarjadt nyugat-európai népek őseinél. Az emberfajták eredetének, oszlásának, rokoni kapcsolatainak és ősi műveltségének ismertetésével egyik célom épp ennek a tételnek a bizonyítása volt.

A fajrokonság kérdésének a tisztázása, s az ugor-szamojéd csoport idegen fajiságának a megállapítása után a legősibb időkre vonatkoztatva sem „finnugor ősnépről”, sem „finnugor ősnyelvről” nem beszélhetünk, a népet és nyelvet is helyesebben „finn-magyarnak” kell a népcsoport két legszélsőbb tagjáról neveznünk. „Finnugorokról” és nyelvükről csupán az időtől kezdve lehet szó, amikor a finn-magyar ősnép vándorlásai során a paleoeurópai fajta, manapság obi-ugornak is nevezett vogul-osztják és szamojéd népekkel találkozott, s vele élet- és nyelvközösségre lépett. Szembe kell tehát helyezkednem azzal a közkeletű tanítással, mintha a szamojéd nyelv az ún. „uráli ősnyelvnek” a finnugor ősnyelvtől elszakadt ágazata, a magyar és obi-ugor nyelvek közös ősének tartott állítólagos „ugor ősnyelv” pedig a finnugor ősnyelvnek a finn-permi nyelvtől jóval a szamojédek kiválása után önállósult leszármazója volna. A legújabb nyelvtudományi kutatások eredményéből nyilvánvalóvá vált, hogy a kétfajta népelem egyesülésével kialakult finnugor élet- és nyelvközösség a szamojédeket is magában foglalta, s ez az eddig helytelenül „uráli ősnépnek” nevezett közösség nem szamojéd és finnugor, hanem finn-permi és magyar-ugor-szamojéd ágazatokra szakadt, mely utóbbiból előbb a szamojédek, majd az obi-ugorok váltak ki.