A FINN–MAGYAR ŐSHAZA II.

A magyar nép – testi és lelki alkatának és ősi nyelvének kétségbevonhatatlan bizonysága szerint – a kontinentális ősfajtából sarjadt kelet-európai fajta finn-magyar ősnép, idők folyamán elő-ázsiai fajta, kimméri-géta és turáni fajta török-bolgár, kisebb mértékben paleoeurópai fajta ugor, északi fajta árja-alán és mongol fajta középázsiai népelemekkel keveredett ivadéka.

Őskori elődei évezredeken át éltek a kontinentális fajtakörbe tartozó alpesi és turáni fajták őseivel együtt az északi fajta szomszédságában. E korból valók a finn-magyar, a török és az indogermán nyelvek közös ősnyelvi szavai.

Az ősfajták oszlása idején alpesi és turáni rokonaitól elvált kelet-európai fajta, vagyis a finn-magyar ősnép – finnugorokról még nem lehet szó – újabb ezredéveken át élt életközösségben az északi fajtával, vagyis az indogermán ősnéppel. Szoros kapcsolataikról a kelet-európai fajta északi keveredésre valló testi jellegei – meghosszabbodott koponyája, kék szeme, szőke haja – s a finn-magyar ősnyelvnek a török ősnyelvből már hiányzó indogermán és jövevényszavai tanúskodnak.

Az indogermán–finn-magyar életközösség megszűnte után a finn-magyar ősnép a kontinentális ősfajtáról még a távoli ősidőkben leszakadt szibirid fajta paleoeurópai népelemekkel került érintkezésbe, s azokat befolyása alá vonva, nyelvét is átadta új élettársainak. A finn-magyar–ugor (szamojéd), röviden: „finnugor” élet- és nyelvközösség korának emlékei a mai finnugor és szamojéd nyelvek közös ősi nyelvkincsében s a régészeti emlékanyagban maradtak fenn. A kétfajta népelem eredeti különállását fajtajellegeik eltérő volta is bizonyítja.

A finn-magyar nép őskori elődeinek őshazáját ott kell keresnünk, ahol a kontinentális ősfajta és annak keleteurópai fajta ivadéka az északi fajtával életközösségben élhetett: az Alpesektől és Kárpátoktól északra eső európai térségen, a finn-magyar ősnépet pedig ott, ahol indogermán élettársaitól elválván a szibirid fajta ugor-szamojéd népekkel szomszédságba juthatott: az oroszországi erdővidéken. E vidékre utalnak a „finnugor” nyelveken az állat- és növényvilág, az ősfoglalkozások és az életfogalom körébe tartozó közös eredetű szavai, s a finn-magyar és ugor-szamojéd népek életének korunkra jutott emlékei is. Ezek értelmezésében azonban el kell térnünk a sohasem létezett „uráli ősnépet”, s a belőle eredeztetett „finnugor ősnépet” is az Urál vidékén kereső nyelvtudósok és archeológusok tanításától.

Az oroszországi újabb kőkorban a Dnyeper középső folyásától az Urál hegységig terjedő erdőrégiókban két kultúra keresztezi egymást: a „fésűskerámia kultúrája” (Kammkeramische Kultur) és a „csónak alakú kőszekercék kultúrája” (Bootaxt-Kultur), mely utóbbi gyökereivel Közép-Európába nyúlik vissza. Ezt közép-európai és skandináviai vonatkozásai miatt rendszerint valamely meg nem határozott indogermán népnek szokták tulajdonítani, amazt pedig a finnugorságnak. Ezt a következtetést azonban nem fogadhatjuk el, mert indogermán nép ebben a korai időszakban e területen nem lakott.

A fésűkerámia kultúrája éppúgy, mint később az Oka-vidéki és uráli ún. gorodiscsék csontkultúrája egy kezdetleges halásznép életének emlékeit tartalmazza. Lelőterületük kiterjed a Fehér-tenger finn-magyaroktól sohasem lakott partvidékéig, s így nyilván a paleoeurópai fajta lapp-vogul-osztják-szamojéd ősök műveltségének a maradványa.

A csónak alakú kőszekercék fejlettebb kultúrája, s az ezen épült fatjanovói rézkultúra viszont csak a finn-magyar ősnépnek a műveltsége lehetett. Közép-európai és skandináv kapcsolatai az indogermán-finn-magyar életközösség korának örökségéhez tartoznak, s újabb kultúrhatásokkal nemigen magyarázhatók.

Suomi földjén ugyanez a két kultúra keresztezi egymást, mint az e területre elsőnek benyomult lappok, s keresztény időszámításunk kezdetén rájuk telepedő nyugati finnek műveltsége.

A csónakalakú kőszekercék kultúrájának és fatjanovói kultúrának klasszikus lelőterülete az orosz erdővidéknek a Dnyepertől az Okáig terjedő szakasza. A fésűskerámia kultúrájával ugyanezen a területen s attól északra találkozunk. Itt volt tehát a finn-magyar őshaza, hol az indogermán élettársaitól elvált és keletre költözött finn-magyar ősnép valamikor a Kr. e. 3–2. évezredben megszállt, s az ott talált paleoeurópai népelemekkel a finnugor élet- és nyelvközösségben egyesült, hogy később több ágazatra szakadva északkeleti és északnyugati irányba szétszóródjon.

A finn-magyar és szamojéd nyelveknek a nyelvközösség korából való, s helytelenül „uráli” eredetűnek nevezett közös szókincse a finn-magyar befolyás alá került primitív halásznépeknek – a vogul-osztják-szamojéd ősöknek – a maihoz nagyon hasonló kezdetleges életmódját és műveltségét világítja meg. Belőle a finn-magyar ősnép kultúrájára nem vonhatunk le következtetéseket. Ennek életszínvonaláról és műveltségéről az állítólagos „uráli ősnyelvnél” sokkal gazdagabb „finnugor ősnyelvnek” a fémek használatára, a kezdetleges földművelésre és állattartásra is világot vető szókincse ad hű képet.

A nyelvi és régészeti adatokból egyaránt kitűnik a két együtt élő vagy inkább egymásba ékelődő nép műveltségvonalának nagy különbsége. A tundra és erdővidék határán halászatból és vadászatból élő kezdetleges műveltségű nomádokkal szemben a szomszédságukba jött és rájuk telepedő finn-magyarok már némi termelő gazdálkodást – földművelést és állattenyésztést – is űző, fémfegyvereket és eszközöket is használó erdei vadászok voltak. A halászat csak jóval később jutott nagyobb szerephez; a szlávok elől észak felé húzódó nyugati-finn és permi-lapp, illetőleg ugor szomszédaiktól számos északi halfajta és halászati eszköz nevét vették át a maguk nyelvébe. A volgai népeknél – mordvinoknál és cseremiszeknél, s még inkább a ligetes sztyeppre költözött magyaroknál a halászatnak később is alárendelt szerepe volt a vadászat és termelőgazdálkodás mellett; a nyugati-finn és lapp, permi és ugor-szamojéd nyelvekben kimutatható északi fa- és halnevek s halászati műszavak legtöbbje nyelvükből is hiányzik. Ezek az egyező szavak nem szükségképpen származnak a finnugor életközösség ősi nyelvéből. Sokkal valószínűbb, hogy a finn nyelvbe lapp, a permibe ugor közvetítéssel kerültek a paleoeurópai fajta népelemek ősnyelvéből, vagy éppen az „uráli” élet- és nyelvközösség korából, sőt az újabb kutatások eredménye szerint az északi flóra és fauna s a halászélet fogalomkörébe tartozó szavak jó része mint jövevényszó került a nyugati-finn és permi nyelvekbe a paleoeurópai fajta szomszédok és élettársak ősi nyelvéből. E szavak kalauzolása mellett a finn-magyar és ugor-szamojéd ősnépek találkozásának, élet- és nyelvközösségük kialakulásának a színhelyét is pontosan megállapíthatjuk.

A találkozásnak olyan területen kellett végbemennie, ahol a Keleti- és a Fehér-tenger mellékvizeiben élő lazac- és pisztrángfajták (salmo nobilis, coregonus lavaretus, salmo trutta és rokonaik) a Fekete- és a Kaszpi-tenger folyóiban vándorolgató tok- és kecsegefajták (acipenser sturio és rokonai), az Észak-Európában és Szibériában ismeretlen fekete-tengeri és kaszpi-tengeri harcsa (silurus glanis) s a közép-európai lapát- vagy laposkeszeg (abramis ballerus), a dévérkeszeg (abramis brama), a rénszarvas vagy tarándszarvas (rangifer tarandus), a méh (apis mellifica), a sün (erinaceus romanicus) és a nyest (mustella foina) egyaránt otthonosak voltak, s amely terület északi tájain a boróka és törpefenyő, délen a nyírfa és fűzfa is megteremtek, közrefogva a vörösfenyő, jegenyefenyő, az ezüstfenyő, erdei fenyő hazáját, de az uráli cirbolyafenyő nem volt ismeretes. Azt is tudjuk, hogy a finn-szamojéd életközösség népének részben közvetlen tapasztalat, részben hallomás útján, de tudnia kellett a tengerről. Mindezek az életföldrajzi jelenségek csupán az északi szélesség 50–60, s a keleti hosszúság 25–35 foka közt, a Rigai-öböltől és a Finn-öböltől délkeletre a Pripjet, Berezina, Dnyeper összefolyásáig, s a Gyesznáig húzódó, északkeleten a Felső-Volgáig terjedő nagy térségen, a Keleti-tenger és a Fekete-tenger vízválasztó területén találhatók együtt.

A kárpát-vidéki finn-magyar őshazából lassanként északkeletre húzódó nép a Dnyeper vidékére érkezvén a Gyeszna mentén terjeszkedett kelet felé egészen az Okáig, s a Berezina, Dnyeper, Szozs folyók mentén észak felé a Nyemen, Düna, Narev, Volkov és Felső-Volga vidékén halászó paleoeurópai népelemek földjéig. Itt kezdődött meg az érintkezés a két nép között, mely utóbb a szamojédek és az ugorok nyelvváltoztatására vezetett.

Az árják keletre költözése után a finn-magyar ősnép – látni fogjuk – hosszabb ideig a szláv ősnép keleti szomszédságában élt, amit az „uráli őshaza” elméletéből kiinduló nyelvtudósok eddig egyáltalán nem vettek figyelembe. Nyilvánvaló pedig, hogy ennek az évszázadokon át tartó érintkezésnek nyomot kellett hagynia mindkét nép nyelvén. Fontos feladat volna tehát a szláv nyelvnek ősi finnugor, és a finn-magyar nyelvek ősszláv jövevényszavainak a kérdését is alapos vizsgálat tárgyává tenni. Meglehet, hogy ez úton a magyar nyelv jó egynéhány szláv kölcsönszavának eredetére is új fény derül.

Egy másik elhanyagolt rétege a finnugor szókincsnek a paleoeurópai fajta szamojéd-ugor-lapp ősnép nyelvéből átvett kölcsönszavak a kérdése. Korábban ez nem lehetett tudományos vizsgálat tárgya, mert a finnugor népek és a szamojédek közös eredetét vitató tudósok abból a téves feltevésből indultak ki, hogy a finnugor és a szamojéd nyelvek is egy tőről fakadtak, s minden egyezést az ún. uráli ősnyelvre vezettek vissza. Ma már tudjuk, hogy a finn-magyar ősnép az indogermán–finn-magyar közösségből történt kiválása után találkozhatott a másfajta szamojéd-ugor népek elődeivel, akik nyilván hosszabb szomszédság, sőt együttélés során vették át a finn-magyar nyelvet; míg lapp rokonaik csak századok múltán, valamikor a Krisztus előtti utolsó századokban cserélték el régi nyelvüket a közelükbe hatolt nyugati-finn ősnép nyelvével. A szamojédek és az ugorok nyelvváltása után, már valóban a „finnugor” élet- és nyelvközösség kialakulása előtt, de később, az egyes népek érintkezése során is számos kölcsönszó kerülhetett kezdetlegesebb műveltségű szomszédaik nyelvéből a finn-magyar ősnép, majd különösen az északi tájakra költözött nyugati-finn és permi népek nyelvébe. A paleoeurópai fajta ősi nyelvét idáig nem ismerjük. Lehet, hogy szibériai rokonaik ún. hyperboreus nyelvén beszéltek, de eddig e nyelvek alapos vizsgálata sem történt meg. Valószínű az is, hogy nem állt messze a kontinentális törzsről sarjadt többi népek, köztük a finn-magyarok ősnyelvétől sem, de annál mindenesetre kezdetlegesebb és fogalmakban szegényebb lehetett. Vérbeli erdő- és tundravidéki halásznép lévén mégis gazdag kellett legyen a halászat fogalomkörébe tartozó szavakban s különösen északi hal- és növénynevekben. Természetes tehát, hogy a szomszédságukba költözött finn és permi népek tőlük vették át az előttük addig ismeretlen fogalmakat jelölő szavakat.

Az indogermán–finn-magyar életközösségből kivált finn-magyar ősnép – még a nyugati őshazában, avagy már keletre költözőben (nem tudjuk) – továbbra is érintkezett az indogermánság árja ágazatának népével. Lehet, hogy a kelet felé törekvő árják egy időre az előttük s tán épp az ő nyomásukra kivándorolt finn-magyarok déli-délkeleti ágazatánál, szomszédságában szálltak meg. Akármint is volt, ez érintkezés korában kerülhettek a finn-magyar ősnyelvbe a haladottabb műveltségre valló árja jövevényszavak.

A Kr. e. 2. évezred második felében a finnugor közösség népe egy délről szomszédságba jött magasabb műveltségű nép kultúrájával került közvetlen kapcsolatba, mely gyökereivel a Kubán és Kaukázus vidékére nyúlik. Emléke a kubáni kimméri-géta kultúrával rokon, s Kr. e. 1300 óta a Dnyeper–Urál közti ligetes sztyeppén virágzó abasevói réz- és bronzkultúra emlékeiben jutottak korunkra. Innét származnak a fatjanovói kőkultúrának a kubáni emlékanyaggal és formákkal rokon vonatkozásai. Erről a kapcsolatról tanúskodnak a későbbi galicsi és sejmai leletek, a kis-ázsiai hettita emlékekkel rokon, ún. permi bálványok, a Szamara-vidéki khvalinszki kultúra és az Urál vidékén Kr. e. 600 és 200 közt virágzó ananjinói kultúra kubáni vonatkozású tárgyai és formái.

E lovas nomád kimméri-géta néppel főleg a finn-magyar ősnépnek a ligetes sztyepp és az erdővidék mezsgyéjén élő délkeleti ágazata, a későbbi magyarok ősei jutottak szorosabb érintkezésbe. De ennek méltatása már más lapra tartozik. A magyar őstörténet legrégibb korszaka lezárul az Oka-vidéki őshazában. A következő korban magyar népünk már belekerült az írástudó népek látókörébe, s – gyéren bár – írott forrásaink vannak.