A MAGYAROK DÉLRE VÁNDORLÁSA

Azzal az újabban felmerült felvetéssel szemben, mintha a magyarok ősei csak valamikor a 6–7. században jöttek volna az odaköltöző volgai bolgárok elől kitérve Urál-vidéki őshazájukból a Don–Dnyeper-közi mezőségre, s a Don és Kubán vidékén sohasem laktak volna, fenn kell tartanom azt, a történeti forrásokban igazolt felfogásunkat, hogy 463-ban érkeztek meg a szavirok elől menekülő urgur vagy ogur népek társaságában a Pontus keleti partvidékére; ott egyesültek az onogurokkal, s – ha egyes törzseik át is költöztek a Donon inneni tájra – egészen a 9. század közepéig ott laktak. El kell azonban fogadnom azt az ugyanakkor felvetett helyes megjegyzést, hogy a szavirok nem Belső-Ázsiából, hanem a Volga-vidékről nyomultak a Kaszpi-tenger vidékére, s az urgur népeket innét és a Volga-Don közéről szorították a Pontus felé. A magyarok korábbi szállásföldjét, tehát valahol az uráli őshaza és a Pontus közt, a Volga és a Don közén kell keresnünk. Odaköltözésük időpontjáról az Urál-vidéki régészeti emlékek vizsgálatából meríthetünk tájékoztatást.

A magyar ősnép valamikor a Kr. e. első évezred közepén érkezett meg Urál-vidéki őshazájába, ahol műveltségének emlékei – az arra legilletékesebb tudósok véleménye szerint – a Kr. e. 600 és 200 közt virágzó ananyinói kultúra lelőhelyein kerültek elő. Ezt a bronzkori műveltséget a sok tekintetben szegényesebb, de már a vasat ismerő és használó pianobori kultúra váltotta fel, annak egyes elemeit felszívta, s a Kr. u. 5. század derekáig, tehát a szavirok délre költözésének idejéig virágzott. Két századdal később, a 7. század második felében már a volgai bolgárok úgynevezett bolgari kultúrája tűnik fel az őshaza területén.

Azt a feltevést, mintha a magyarok a volgai bolgárok elől kitérve hagyták volna el uráli hazájukat, eleve ki kell zárnunk a lehetőségek köréből. A bolgárok – ha egyik vagy másik törzsük már előbb jött is volna keletről a Káma vidékére – a kazárok támadása és előrenyomulása miatt érkeztek 650 és 700 közt dél felől a magyar őshaza szomszédságába, s mielőtt oda behatoltak volna, a permi népek akkori Volga jobb parti hazáját szállták meg, s ezzel el is zárták az őshazából a Volga–Don közére vezető egyetlen utat. A Volgán túl a kazárok állták útját minden, erről netán nyugatra növekvő népnek. A bolgárok elől menekülő nép tehát csak északi és keleti irányba indulhatott; délre költöznie semmiképpen sem lehetett. Valószínűnek kell ezért tartanunk, hogy éppen a bolgár honfoglalással függött össze a permi és a vogul-osztják népek északra húzódása.

Nem kínálkozott lehetőség a kivándorlásra a 6. századi avar-türk vándorlás idején sem. Az Urál-vidéki avarok a türkök elől menekülve gyors iramban vonultak az Urál–Szamara–Volga mentén délre, a Kaukázusig. Semmi nyoma sincs, hogy akár az őshazában, akár délre vezető útjukon magyarokkal érintkezésbe jutottak volna. Egészen másképp áll a helyzet egy évszázaddal előbb, amikor az Urál vidékére jött avarok űzték ki hazájukból a magyar őshazában élő szavirokat.

Tekintettel arra, hogy az urgur népek, s köztük a magyarok ősei is ekkor költöztek a délre nyomuló szavirok elől a pontusi tájra, és tekintettel a történeti forrásokban igazolt szoros magyar–szavir kapcsolatokra, nyilvánvaló, hogy az ananyinói kultúra urg-magyar népe épp a pianobori kultúrát meghonosító szavirok elől menekült a Kr. e. második vagy első században uráli hazájából a Volga jobb partjára.

Nem zárkózhatunk el azonban az elől a feltevés elől, hogy a Donon túl bolgár szomszédságban élt baskír-magyarokat a bolgár áradat sodorta vissza az Urál vidékére, bár sokkal valószínűbbnek látszik, hogy ezek a kivándorláskor ott maradt, s ott előbb szavir, majd bolgár befolyás alá került magyar töredéknek az ivadékai. Ők lehettek közvetítői a pianobori kultúrában felismerhető ananyinói műveltségelemeknek.

Az alánok elől menekülő urgur népek társaságában délre jött urg-magyar nép permi, szavir és onogur kapcsolataiból következtetve a Kr. e. első században valahol a Volga–Oka–Felső-Don közén, a permi nép akkori és a volgai bolgárok barszula törzsének későbbi hazájában állapodott meg.

A Kr. e. 460-ban avar nyomásra vándorútra kelt Urál-vidéki szavirok elől innét menekültek a Pontus vidékére. A Don–Kubán közén, le egészen a Kaukázusig – az arrafelé visszahúzódó alánok északi szomszédságában – az unurgurok szálltak meg; itt találjuk őket egészen a 7. század végéig. Tőlük keletre voltak a sarurgurok, északkeletre és északra az urog-magyarok szállásai, míg az Alsó-Volga és a Kaszpi-tenger vidékére szavirok jöttek.

A 6. századi perzsa hódítás idejében a bolgár elemekkel vegyült és az elbolgárosodás útján haladó sarurgurok – úgy látszik – észak felé húzódtak. „Barszal” törzsüket mint volgai bolgárság „barszula” törzsét később a volgai bolgár haza délnyugati, Volga jobb parti táján találjuk, ahová a kazár nyomás szorította őket a 7. században. Az urog-magyarok vagy uturgurok az ugyancsak bolgár népelemekkel vegyült unurgurokhoz csatlakozva nyugat felé, az Alsó-Don és Kubán közére jöttek. Itt tűntek fel újra a 9. század első felében, amikor azonban szállásaik már a Don jobb partjára is átterjedtek.