Előszó

Két esztendő ki volt szakítva eddigelé irói életemből. A két legsúlyosabb, legnevezetesebb év: 1848 és 1849.

A mit ez idő alatt irtam, három olyan lapban jelent, melyeknek példányai ma már csak, mint unicumok léteznek s megjelenésük idején is nagyon kevéssé voltak elterjedve.

E müveimet; melyek részint szépirodalmi és történelmi munkálatok, részint a napi kérdésekkel foglalkozó humoristicumok, részint politikai irányeszmék, most összegyűjtve, rendezve és megrostálva adom által a nyilvánosságnak.

Erre több indok buzdított.

Legfőbb az, hogy e müveimet nem tartom elvégzendőknek. E müvekben látom irói kedélyem ifjúságát, átmelegítve a legmerészebb reményektől; a követelő fantáziát, mely a sorstul ábrándjai megvalósítását várja, mely kéjeleg a csodálatos napok sugárözönében s dühöng a réméjszakák vérvilágításában s tulzó csapongásaival egy nemzet hangulatát követi csupán. - Soha ugy irni, miként akkor, nem tudnék többé; - soha ugy érezni a leirottat, ugy visszaadni a szív igaz keservét és örömét, és soha oly bátran kimondani azt, a mit kigondoltam.

Másik ok, a mi e müveim sajtó alá rendezésére indított, az, hogy e két év alatt irott munkálataim között sok van olyan is, melynek müveim gyüjteményébe fölvételét nem óhajtom. Vannak hangok, a miknek kisérteties skáláját ha a rendkivüli napok szenvedélye érthetővé teszi is; ha a történelem azokat a rémkorszak vészkiáltásai viszhangjainak vallja is; de a költészet, a szépműtan, a jó izlés nem igazolja soha. A viszhangnak nincs joga szólítatlanul ujra feltámadni. Mind azt, a mi jelen könyvemben e két év alatt irt müveimből benn nem foglaltatik, megsemmisítettnek nyilvánítok: a mihez joga egyedül a szerzőnek van, ki a midőn ezen jogát használja, az által felmenti müveinek halála utáni összegyüjtőjét attól a kényszerű választástól, hogy vagy censora legyen az irónak, vagy mindent kiadjon tőle válogatatlanul, a mit elől-utól talál.

De a mit a költészet és szépműtan itélete alá merek bocsátani, bárha merész hangja a mai korra nézve szokatlan is, azt mind fölvettem e könyvbe. Egy korszakot festenek azok. E korszak elmult, el van temetve. Ég őrizze hazánkat attól, hogy az eltemetett halott még valaha feltámadjon! De a síroknak emlék is kell. S az elhantolt kor irodalma a legelevenebb emlék.

...