Amikor elhatároztam, hogy mégis közreadom az alább következő szindarabot, melyet, bár kifejezetten szinpadra szántam, eddig még nem adtak elő s ezek után, hogy nyomtatásban megjelenik, aligha is adnak már - azzal nyugtattam meg magam, hogy majd irok elébe egy terjedelmes dramaturgiai tanulmányt: egy uj és lehetséges dramaturgia összefüggő körvonalait rajzolva meg, amihez maga a dráma csak aféle illusztráció lesz, kisérleti anyag, melyen ujfajta tételeket positiv és negativ jelekből bizonyithatok. Valahogy ugy képzeltem, hogy a huszadik század irodalmának egyre növekvő kereslete s még inkább növekvő kinálata egyre fokozottabban teszi lehetetlenné, hogy egy müvel annyit foglalkozhasson az értékelő kritika, amennyi szükséges lenne ahoz, hogy kiderüljön róla, van-e joga az élethez és mennyire és mennyiben. A huszadik század irója magára marad s edzenie kell magát, hogy a maga kritikusává legyen e pontban, hacsak nem akar megelégedni azzal a szépen hangzó és kényelmes, de végignemgondolt frázissal, hogy az élethez való jogot maga az élet adja meg s hogy tehát egy dráma értékének egyetlen természetes ismérve a siker és a tetszés. E tévedésekről is akartam irni és sok másról, amiről gondolkodtam drámám irása közben - felfedezésekről, melyekre irás közben, meglepetve bukkantam rá s melyekből, mondom, érdekes elméletek rendszere következett volna, De mindez hiu és naiv képzelődése csak a müvésznek, aki a világot minden pillanatban megállitaná, mint Jozsué a hegyen, mondván a világnak: "az isten szerelmére, maradjon már veszteg egy kicsit, hogy végre-valahára egyszer már alaposan lerajzolhassam - ne mindig azok a megbizhatatlan pillanatfelvételek!" A világ azonban nem áll meg, szalad tovább s felkavart folyama magával ragadja a százszor elkezdett és százszor abbahagyott vázlatok papirszeletkéit, amik képet akarnak adni róla. Boldog, divatos irók, kik bele tudtak törődni ebbe, kiket kielégit, kiknek örömet okoz, hogy néhány jól megfigyelt vonással ábrázolni tudják a világból, ami ábrázolható: a mozdulatot. Én nem születtem ilyen szerencsés kedéllyel. Kinzó kényszer élt bennem, aggodalmas ösztön, hogy az életnek minden pillanatában az egész életet lássam: megkérdezzem a leeső kőtől, honnan esel, hová és miért? egyazon mértékkel mérjem a szellőcskét és a vihart. Mindig az Abszolutat kerestem s tudván, hogy ahoz erő kell, izmokat feszitve készültem neki a munkának - de mire megvoltak az előkészületek, elillant és megfakult az képe s ahol imént a szüz és tiszta, fiatal Igazság meztelen alakja állott modellül a dobogón, hogy papirra vessem - most fogatlan szájjal, sárgán, püffedt hasával vigyorgott rám a vén, tarfejü Kétség. A kusza vonások értelmét már most ki mondja el, ha én nem, az egyetlen, aki tudja, mit akartam? Ami ebből a hevenyészett darabból kimaradt, az uj dráma koncepcióját, azt szerettem volna megirni egy értekezésben - s amit ez értekezésben el nem magyarázhatok, amit csak élő élettel, tragikummal és komikummal, közvetlenül bizonyithatok be: azt szerettem volna megirni egy drámában. Most már egyik se lesz meg, de a kisérlet ne muljon el nyomtalanul. Közreadom hát e tragikomédiát, ugy, ahogy két hét alatt a világháboru nyolcadik hónapjában megirtam. Azok közt az okos emberek közt, akik kéziratban olvasták, volt olyan is, aki azt ajánlotta, dobjam tüzbe az egészet. Nem volt igaza. Lehetetlen, hogy ha ki valaha őszintén és hivatottan próbálta megérteni az emberi életet: fel ne tünt volna néki a világ álomszerüsége - ma inkább, mint valaha. E zürzavaros álom egyetlen pozitivuma épen e ráeszmélés az álomra - hogy tudjam, hogy csak álmodom, s hogy odakünt a valóság világában, minden másképen van, mint ahogy hisszük. Már most, hogy odakünt mi van, az álom hibás okoskodásával ugysem találjuk el soha - az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy kiáltunk egyet, akármit, akármilyen formában, de szivből és indulatból és őszintén azzal a fájdalmas kiáltással, amit a gonosztól való félelem s a jó utáni vágy sajtol ki szivünkből - és talán akkor, e hang fizikai erejétől felébredünk nyomasztó álmunkból. Kiáltsunk, - sirjunk, vagy nevessünk, mindegy - de szivből sirjunk és szivből nevessünk - mert ami ezen tul vagyon, dogmák és hitvallások, csak mélyebben furja be fejünket az álom sötét vizébe. Mozogjunk, induljunk meg a sötétben, tapogatózzunk, akármerre! mindegy - hátha épen ebben az irányban van ama vizek felszine, ahol egyszer majd sok ezer év mulva kidugja fejét a mélységben és butaságban és sötétségben és hazugságban fetrengő ember? E titkos jelben, ez öntudatlan szándékkal iródik le minden őszinte szó, ami a helyeset és igazat keresi - s az őszinte szót meg kell menteni az elmulástól akkor is, ha rekedten s tökéletlenül szakadt fel a torokból.

...