Bár nem tudnám pontosan megmondani, miért jelölt ki engem ama rendező, a Sors, erre a nyomorúságos bálnavadászszerepre, de a legfőbb ok a nagy bálna lenyűgöző gondolata volt. A roppant és titokzatos szörny a végletekig felzaklatta kíváncsiságomat. Aztán a vad és távoli tengerek, ahol szigetnyi teste hömpölyög: a bálnavadászat elmondhatatlan, névtelen veszélyei; ezek s ezernyi-ezer tűzföldi kép és hang kísérő csodája irányította vágyaimat. Másokat talán nem ösztönöz ilyesmi; de ami engem illet, örökös sóvárgás gyötör a messziség után. Szeretek hajózni tiltott tengereken, szeretek kikötni barbár partokon.

Mindezek okából örömmel fogadtam hát a bálnavadászutat; a csodavilág nagy vízár-kapui kitárultak, s a vad képzelgésekben, amelyek elhatározásomra sodortak, bálnák végtelen menetei hömpölyögtek kettesével lelkem legmélyére, s mindnyájuk közt egy hatalmas, csuklyás szörny, olyan, mint egy távoli, hóborította hegy.

Egy-két inget gyömöszöltem öreg útitáskámba, hónom alá kaptam, s elindultam a Horn-fok és a Csendes-óceán felé. Elhagyva a régi jó Manhattoe városát, annak rendje és módja szerint megérkeztem New Bedfordba, egy szombati estén, decemberben. Nagy csalódást éreztem, mikor megtudtam, hogy a nantucketi kis postahajó már elment, s hétfőig semmi lehetőség nem kínálkozik, hogy eljussak oda.

Mivel a bálnavadászat fájdalmaira és keserveire készülő ifjak nagy része ugyanebben a New Bedfordban áll meg, s innen indul el hajójával, nem árt talán megemlíteni, hogy nekem ez eszembe se jutott. Én eltökéltem magamban, hogy csakis nantucketi hajón vitorlázom, mert volt valami pompás szilajság mindenben, ami kapcsolatban állt a híres, vén szigettel, s ez csuda módra tetszett nekem. Aztán meg, ámbár New Bedford az utóbbi időben fokozatosan kisajátította a bálnavadászszakmát, s bár ebben a vonatkozásban szegény öreg Nantucket most messze elmarad tőle, mégis Nantucket a szakma őse - Tyrusa e Karthágónak -, az a hely, ahol az első döglött amerikai bálnát partra húzták. Vajon honnan futottak ki először, ha nem Nantucketből, azok a bennszülött bálnaölők, a rézbőrűek, csónakjaikon, hogy űzőbe vegyék a Leviatánt? És honnan indult útnak, ha nem Nantucketből az a vakmerő kicsi naszád, amelyet - így szól a történet - megraktak importált útburkoló kővel, mert meg akarták dobálni a bálnákat: így mérték volna ki, mikor vannak már elég közel hozzájuk, hogy szigonnyal próbálkozhassanak az orrárbocról.

Mivel egy éjszaka, egy nap s még egy éjszaka várt rám New Bedfordban, mielőtt elhajókáztam volna választott kikötőm felé, fontolóra kellett vennem, hol fogok ezalatt enni és aludni. Nagyon gyanús, mi több, nagyon sötét és komor éjszaka volt, csípősen hideg és vigasztalan. Senkit sem ismertem a városban. Aggodalmas búváraim alámerültek zsebeimben, de mindössze néhány ezüstöt hoztak fel - így hát, bárhová mégy, Ishmael - mondtam magamnak, miközben ott álltam a sivár utca közepén, vállammal támogatva csomagomat, s összehasonlítottam az északi égbolt derengését a déli sötétségével -, bármelyik helyet választanád is éjjeli szállásra bölcsességedben, drága jó Ishmael, el ne feledj tudakozódni az árak után, s ne légy túlságosan válogatós.

Tétova léptekkel róttam az utcákat, s elhaladtam a Keresztbetett Szigonyok cégére előtt, de túl drágának és vidámnak látszott. Arrébb a Kardhal vendéglő fényes, vörös ablakaiból olyan tüzes sugarak áradtak, hogy felolvasztani látszottak a ház előtt a vastag havat, jeget, mert máshol mindenütt húsz centiméteres jég borította az utat, kemény, aszfaltszerű burkolatával - ami elég keserves volt nekem, ha nekivertem lábamat a kőkemény kiszögelléseknek, mert csizmám talpa a nehéz és kíméletlen szolgálat folytán a lehető legnyomorúságosabb állapotra jutott. "Túl drága és vidám" - gondoltam újfent, s megállván egy pillanatra, figyeltem a ragyogó fénycsóvát, hallgattam bentről a megcsendülő poharak hangját. "No, menj tovább, Ishmael - mondtam végül -, nem hallod? Eridj innét az ajtóból; toldott-foldott csizmád elállja az utat." Így hát tovább mentem, ösztönszerűleg követtem az utcákat, amelyek a víz felé vittek, mert ott voltak kétségkívül a legolcsóbb, bár nem a legduhajabb kocsmák.

Micsoda sivár sikátorok! Kétoldalt nem házak, hanem fekete tömbök, itt-ott gyertyavillanás, mintha egy sírboltban imbolyogna a gyertya. Az éjnek ebben az órájában, a hét utolsó napján a városnak ez a része majdnem teljesen elhagyatottnak bizonyult. De hirtelen homályos fényhez értem; alacsony, széles épületből jött, melynek hívogatóan nyitva állt az ajtaja. Gondozatlan külseje volt, mintha mindenki használatára szolgálna; mikor beléptem, első dolgom volt keresztülbotlani egy hamuládán a tornácon. "Hah - gondoltam - hah - mikor a szállongó hamupihe csaknem megfojtott -, tán amaz elpusztított városnak, Gomorrhának a hamvai ezek? Az előbb: Keresztbetett Szigonyok és Kardhal? - ez akkor kétségkívül a Csapda cégére." Mindazonáltal föltápászkodtam; bentről hangos beszédet hallván, előrenyomakodtam, s kinyitottam a második, a belső ajtót. Olyan volt, mintha a nagy Fekete Országgyűlés ülésezett volna Tophetben. Száz fekete arc fordult hátra a sarokban, hogy rám tekintsen; s hátul egy fekete Halál Angyala verte könyvvel a szószéket. Néger templom volt; s a prédikátor szövege a fekete sötétségről szólt s az ottvaló sírásról, jajgatásról és fogak csikorgatásáról. "Hah, Ishmael - motyogtam kifelé hátrálva -, keserves mulatság ez a Csapda cégére alatt."

Továbbvándorolva végül homályos fényhez érkeztem, nem messze a dokkoktól, s keserves csikorgást hallottam a levegőben; felpillantva, az ajtó mellett himbálózó cégért láttam, a fehér festék elmosódottan magas, egyenes sugárban felszökő, permeteges tajtékot ábrázolt, s alatta ezek a szavak:

Koporsó? - Bálna? - Meglehetősen baljós ebben a sajátos kapcsolatban, gondoltam. De úgy mondják, közönséges név Nantucketben, s azt hiszem, ez a Péter onnan származott el. Mivel a fény olyan homályos volt, s a hely pillanatnyilag elég nyugodalmasnak látszott, mivel a roskatag, kicsi faházat magát mintha valami leégett városrész romjai közül hordták volna ide, s a cégér amolyan koldus csikorgással himbálózott, azt gondoltam: íme, itt találom az olcsó szállást és a legjobb borsókávét.

Furcsa hely volt - csúcsos tetejű, öreg ház, egyik oldala szélütötten, bánatosan düledezett. Éles, kopár sarkon állt, ahol ama szilaj szél, Euroclydon, csúnyábban üvöltözött, mint valaha is szegény Pál apostol hányódó bárkája körül. Mindazonáltal Euroclydon roppantul kedves szellő bárkinek, aki négy fal között van, s lába a kandalló előtt kicsi állványon csendesen melegszik az éji nyugodalomra. Vakarjuk le a jeget fagyos lábunkról, s nézzük meg, miféle hely lehet ez a "Bálna".

Belépvén a csúcsos tetejű Bálna fogadóba, széles, alacsony, rendetlen, régimódi faburkolattal borított előtérben találod magadat, amely valami elátkozott régi hajó mellvédjére emlékeztet. Az előtér falán roppant bunkók és dárdák pogány csoportozata lógott. Némelyeket sűrű, csillogó fogak borítottak, s elefántcsont fűrészhez voltak hasonlatosak, másokat emberi hajcsomókkal rojtoztak ki; az egyik sarlóra formázott, hatalmas nyele körbe ívelt, mint a frissen kaszált fűben egy hosszú karú kaszáló vágta rend. Az ember megborzongott, ha nézte, s azon tűnődött, micsoda óriás, emberevő vadember mehetett valaha halálaratásra ilyen hasító, rémisztő szerszámmal. E fegyverekkel csupa öreg, görbe és rozsdás bálnázó lándzsa és szigony keveredett. Némelyik fegyvernek nagy híre volt. Azzal a hosszú, most már vadul meggörbült lándzsával ötven évvel ezelőtt Nathan Swain tizenöt bálnát ölt meg napkelte és napnyugta között. És ezt a szigonyt - most olyan, mint a dugóhúzó - a Jáva-tengeren vágták egy bálnába, amely elmenekült vele, s amelyet évekkel később öltek meg a Blance-foknál. Az eredeti vas a farok közelében hatolt be, s mint az ember testében tartózkodó nyughatatlan tű, teljes tizenkét métert tett meg, végül a púpba ágyazva találták.

Ha keresztülvágsz e homályos előtéren, s továbbmész az alacsony boltozatú úton - amelyet ott törtek át, ahol hajdan alighanem a főkémény állott, körös-körül tűzhelyekkel -, lépsz be az ivóba. Ez még homályosabb hely, fenn olyan alacsony, otromba gerendákkal, benn olyan öreg, megvetemedett deszkákkal, hogy azt képzelhetnéd: valami régi hajó kormányosfülkéjét döngeti lábad - különösen ilyen üvöltő éjszakán, mikor e sarkon horgonyzó vén bárka oly vadul reng. Egyik oldalon hosszú, alacsony, polcforma asztal áll, repedezett üvegesládákkal borítva, tele poros ritkaságokkal, amiket a széles nagyvilág legtávolabbi zugaiból gyűjtöttek össze. A szoba túlsó oldaláról sötét odú nyílik - a söntés -, kezdetleges utánzata egy valódi bálnafejnek. De bármilyen légyen is, ott áll a bálna állkapcsának hatalmas, boltozatos csontja, egy kocsi csaknem elhajthatna alatta, olyan magas. Benn ócska polcok, tele régi palackokkal, üvegekkel, flaskákkal; s a gyors pusztulásnak ez állkapcsában, mint egy új, megátkozott Jónás (s valóban így is nevezték), aszott, kicsi emberke sürög-forog, és drága pénzért delíriumot és halált árul a matrózoknak.

Förtelmesek a poharak, melyekbe mérgét önti. Bár kívül valóságos cilinderek - belül a tolvaj zöld, vastag húsú poharak ravaszul elkeskenyednek lefelé, egész a csalárd fenékig. Durván vésett, párhuzamos délkörök abroncsozzák ezeket a bitang ibrikeket. Tölts eddig a jelig, s a fizetnivalód csak egy penny; eddig még egy penny; és így tovább, színültig - a Horn-fok mértékig, amit egy shillingért hörpinthetsz fel.

Mikor beléptem, egy csomó fiatal tengerészt találtam egy asztal körül: tucatnyi különféle faragványt vizsgálgattak a halvány fénynél. Megkerestem a fogadóst, és miután megmondtam neki, hogy szállást kívánnék, azt kaptam válaszul, hogy háza megtellett - egy gazdátlan ágya sincsen.

- De alkalmasint - tette hozzá, homlokát kopogtatva - nem vóna ellenére, hogy egy szigonyos takaróján osztozkodjék, ugyi? Úgy gondolom, bálnázni készül, hát jobb szoktatnia magát az ilyen dógokhoz.

Mondtam neki, hogy sose szerettem másodmagammal egy ágyban aludni; ha meg is teszem, azon múlik, kicsoda-micsoda az a szigonyos, és ha ő (a fogadós) csakugyan nem tud nekem más helyet adni, s a szigonyos ellen nem lehet határozott kifogásokat tenni, isten neki, inkább megelégszem egy becsületes ember fele takarójával, mintsem hogy tovább kószáljak egy idegen városban ilyen kutyakomisz éjszakán.

- Gondútam. Jól van, üjjön le. Vacsora? Akar vacsorálni? Egykettőre kész a vacsora.

Leültem egy öreg falócára, melyet úgy megfaragtak, mint a Battery-park padjait. Az egyik végét egy mélázó matróz most is cifrázta a bicskájával, rágörbedt és szorgalmatosan fúrt-farigcsált a lábai közé eső darabon. Teljes vitorlában álló hajóval győzködött, de úgy láttam, nem jutott semmire.

Végül úgy négy-ötünket átszólítottak étkezni a szomszédos szobába. Hideg volt, mint Izland - egy szikra tűz sem égett -, a fogadós azt mondta, nem áll módjában tüzelni. Sehol semmi, csak két keserves faggyúgyertya, mindegyik egy-egy olvadtgyertya-koszorúban. Kedvünkre szolgált begombolni kurta zekénket s lángmeleg teáscsészét tartani ajkunkhoz félig fagyott ujjainkkal. De az étel ugyancsak kiadós volt, nemcsak hús és krumpli, hanem gombóc is; te jóisten! gombóc vacsorára! Egy zöld bőrkabátos legényke a legiszonyatosabb módon vetette rá magát a gombócokra.

- Fiam - mondta a fogadós -, ammár eccer szent, hogy megnyom éjjel a lidérc.

- Fogadós - suttogtam -, ugye nem ez a szigonyos?

- Ó nem - mondta, s ördögien mulatságos képet vágott -, a szigonyos sötét képű fickó. Sose eszik gombócot, ki nem állhatja, nem eszik az mást, csupán a marha húsát, azt is csak félig sülten szereti.

- Fene a gusztusát! - mondom én. - Hol az a szigonyos? Itt van?

- Itt leszen nemsokára - hangzott a válasz.

Nem tehettem róla, de gyanakodni kezdtem a "sötét képű" szigonyosra. Azt mindenesetre elhatároztam, ha arra kerül a sor, hogy együtt alszunk, neki kell elsőnek levetkőznie és lefeküdnie.

Vacsora végeztével a társaság visszament az ivóba, s én, nem tudván, mit kezdjek magammal, elhatároztam, hogy szemlélőként töltöm el az est hátralevő részét.

Egyszerre zűrzavaros lárma hallatszott odakintről. A fogadós felugrott.

- Ez a Grampus legénysége! - kiáltotta. - Hallottam, máma reggel vették hírét, hogy itt jár a közelben; háromesztendős út s teli hajó. Hurrá, fiúk, most aztán friss híreket kapunk a Fidzsi-szigetekről!

Tengerészcsizmák dobogása hallatszott az előtérben; kivágódott az ajtó, s behömpölygött egy banda jócskán vad hajós. Furcsa őrköpenybe csomagolták magukat, gyapjúkendőbe bugyolálták fejüket, mindahányát merő foltok-rongyok fedték, szakálluk merev volt a belefagyott jégcsapoktól, mintha egy sereg medve tört volna alá Labradorról. Éppen most léptek partra csónakjaikból, ez volt az első ház, ahová betértek. Nem csoda, hogy egyenesen a bálnaszájra - a söntésre vitorláztak, s a sürgő-forgó töpörödött, kicsi, öreg Jónás hamarosan csordultig öntött poharakat adogatott nekik. Egyik arról panaszkodott, hogy csúnyán meghűlt, mire Jónás valami szurokfekete italt kevert neki ginből és melaszból, s égre-földre esküdözött, hogy ez a leghatalmasabb gyógyírja mindennemű hűlésnek és hurutnak, lett légyen az akármilyen régi eredetű, és szerezzék akár Labrador partjain, akár egy jégsziget széliránti oldalán.

A szesz hamarosan fejükbe szállt, ahogy általában történni szokott a legcégéresebb részegesekkel, mikor partra vetődnek a tengerről - s nagy zsivajgással összevissza ugrándozni kezdtek.

Minél tovább tűnődtem a szigonyoson, annál jobban elutálkoztam attól a gondolattól, hogy vele kell aludnom. Jogos volt feltételeznem, hogy szigonyos létére a vászon avagy gyapjú alsóneműje, már amit hord, nem a legeslegtisztább s bizonyosan nem a legfinomabb. Máris lúdbőrzött az egész testem. Aztán meg későre is járt, s az én becsületes szigonyosomnak már itthon kellene lennie, és lassan lefeküdni indulhatna. Tegyük fel, hogy éjfélkor bukdácsol keresztül rajtam - honnan állapíthatom meg akkor, miféle komisz lyukból került ki.

- Fogadós! Meggondoltam magam. Nem alszom azzal a szigonyossal. Majd elleszek itt a padon.

- Ahogy tetszik; sajnálom, hogy nincs egy felesleges abroszom derékaljnak, pedig a deszka kutya kemény - s tapogatja a dudorokat, csomókat. - De várjon egy cseppet, matróz uram, van nékem amott a söntésben ácsgyalum, amondó vagyok, várjon, majd megcsinálom én jó kényelmesre.

Így szólt, előhozta a gyalut, s ócska selyemkendőjével előbb leporolván a padot, buzgón nekiállt, hogy legyalulja ágyamat, közben pedig majom módra vigyorgott. Jobbra-balra repült a forgács, míg végezetül a gyaluél pengve nekiszaladt egy elpusztíthatatlan csomónak. A fogadós csaknem kificamította a csuklóját, s én mondtam neki, hogy az isten szerelmére, hagyja abba. Az ágy elég puha, nekem megteszi, s nem tudom, hogyan lehetne akár a világ minden gyalujával is pehelydunnát simítani a fenyődeszkából. Így hát vigyorogva összegyűjtötte a forgácsot, belehajította a szoba közepén álló nagy kályhába, s ment a dolgára, én meg ottmaradtam ábrándozni.

Megnéztem a padot, s rájöttem, hogy rövidebb a kelleténél vagy negyed méterrel; de ezen segíthettem egy székkel. Hanem negyed méterrel keskenyebbnek is bizonyult az alkalmatosnál, az ivó másik padja meg vagy tíz centivel magasabb volt a legyalultnál - így hát nem házasíthattam össze őket. Az első padot hosszában odaraktam a fal egyetlen üres darabjához, s hagytam közbül némi közöcskét is, hogy majd abba telepítem a hátamat. De hamarosan észrevettem, hogy az ablakpárkány alatt húz rám a hideg levegő, s így odalett a tervem, annál is inkább, mivel a rozzant ajtón befúvó másik légáramlat találkozott a párkány alattival, s ketten együtt egy sereg apró forgószelet kavartak, annak a helynek a tőszomszédságában, ahol én az éjszakát eltölteni szándékoztam.

"Az ördög vigye azt a szigonyost - gondoltam -, de megálljunk csak! Nem vághatnék én elébe? Bereteszelném belülről az ajtaját, belevetném magam az ágyába, s nem ébrednék fel a legerőszakosabb dörömbölésre sem." Jó ötletnek látszott, de utánagondolva, elvetettem. Mert ki kezeskedne arról, hogy másnap reggel, midőn előszerénykedem a szobámból, nem áll-e a szigonyos az előtérben, készen arra, hogy leüssön.

Hanem körülnézvén s nem látván semminémű lehetőséget arra, hogy elviselhetően töltsem az éjszakát, hacsak nem más személy ágyában, kezdett eszembe fordulni: hátha jogtalan előítéleteket táplálok az ismeretlen szigonyossal szemben. Várok egy kicsinyég, gondoltam; nemsokára elő kell keverednie. Akkor jól szemügyre veszem, s talán mégis csuda jó ágytársak leszünk - ki tudná ezt előre.

Noha a szállóvendégek folyvást jöttek, egyesével, kettesével és hármasával, s mentek lefeküdni, az én szigonyosomnak se híre, se pora.

- Fogadós - mondtam -, miféle fickó ez a szigonyos? Mindig ilyen éjszakázó ember? - Erősen közel járt már a tizenkét órához.

A fogadós megint kuncogott azzal a nyavalyás kuncogásával, s úgy látszott, roppantul csiklandozza valami, ami meghaladja az én értelmemet.

- Nem - felelte -, általában korai ember - korán fekszik, korán kel - úgy biz a', ő az, aki aranyat lel. - De ma este nekiindult házalni. Én nem tudom, mi a manó eszi ott kinn ilyen soká, hacsak az nem, hogy nem tudja eladni a fejit.

- Eladni a fejit? Miféle csalimesékkel traktál itt engem? - Tomboló haragra gyulladtam: - Azt meri mondani, fogadós, hogy a szigonyos szent szombat estéjén vagy inkább vasárnap reggelén a fejével házalgat szerte a városban?

- Azt én, szorul szóra - mondta a fogadós -, mondtam is neki, hogy nem tudja itt eladni, dugig van a piac.

- Mivel?! - üvöltöttem.

- Mivel, hát fejjel, a kelleténél több fej van a világon.

- Ide figyeljen, fogadós - mondtam egész nyugodtan -, jobb, ha nem szövi-fonja tovább ezt a csalimesét, nem vagyok zöldfülű.

- Meglehet - elővett egy fadarabkát, és fogpiszkálót farigcsált belőle -, de úgy hiszem, kék lesz a füle, ha a mondott szigonyos meghallja, hogy mocskolta a fejét.

- Majd betöröm neki - mondtam, mert feldühödtem a fogadósnak eme rejtélyes zagyvalékán.

- Már be van törve - felelte.

- Be van törve? - kérdeztem. - Azt mondja, be van törve?

- Úgy biz a', és tudja, éppen ezér nem tudja eladni, úgy vélekszek.

- Fogadós - mondtam, s odamentem hozzá, olyan hűvösen, mint a Hecla-hegység hóviharban -, fogadós, hagyja abba a farigcsálást. Nekünk, kettőnknek, meg kell értenünk egymást, éspedig haladék nélkül. Semmi kedvem, hogy egy őrülttel aludjak; maga meg, uram, mivel mindezek tudatában megpróbál rávenni engemet, esetleg bűnvádi eljárásnak teszi ki magát.

- Nono - mondta a fogadós, és mély lélegzetet vett -, csak nyugalom, csak nyugalom. Ez a szigonyos itten, akiről beszéltem, éppen mostan érkezett a Dél-tengerről, ott felvásárolt egy rakás bebalzsamozott új-zélandi fejet (hallja, nagy ritkaság ám az), és túladott minden, csak egyen nem, s azt az egyet akarja eladni ma este, mert holnap vasárnap lévén, illetlen volna emberi fejet árulni utca hosszat, mikor a nép templomba megyen. Az elmúlt vasárnap meg is tette volna, de én megállítottam, éppen mikor ki akart lépni az ajtón, kezében madzagra kötve négy fej, szakasztott olyan volt, mint egy hagymafüzér.

Ez a beszámoló megvilágosította az egyébként megfejthetetlen titkot, és megmutatta, hogy a fogadós mégsem szándékozott bolonddá tenni engem - de ugyanakkor mit véljek az olyan szigonyos felől, aki kimaradoz szombat este, bele a szent vasárnapba és kannibáli kereskedéssel: bálványimádók fejeinek árusításával foglalatoskodik.

- Higgye el, fogadós, ez a szigonyos veszedelmes ember.

- Rendesen fizet - hangzott a válasz. - Gyüjjön, fene későre jár mán, jobb ilyenkor a lóbőrt húzni. Gyüjjön velem, adok magának lámpást egy fütty alatt - s így szólván meggyújtott egy gyertyát, és felém tartva ajánlkozott, hogy vezet. De én határozatlanul álltam; ő a sarokban álló órára nézett, és felkiáltott: biz' isten, vasárnap van, ma éccaka már hírét se hallja annak a szigonyosnak: valahun lehorgonyzott. No, gyüjjön mán! Hát nem gyün?

Egy pillanatig tűnődtem a dolgon, aztán felmentünk a lépcsőn, s bevezetett egy kicsi szobába, amely hideg volt, mint a béka lába, s benne egy roppant ágy, csaknem olyan nagy, hogy elalhatott volna benne egymás mellett akár négy szigonyos is.

- Tessék - mondta a fogadós, s letette a gyertyát egy rozoga, öreg matrózládára, amely kettős feladatot töltött be: a mosdóállványét és az asztalét -, tessék, helyezze magát kényelembe. No, jóccakát!

Az ágyat szemléltem, majd megfordultam, de a fogadós már eltűnt.

Visszahajtva a takarót, az ágy fölé hajoltam. Bár korántsem volt a legrangosabbak közül való, a vizsgálódást egész jól kiállta. Aztán körülpillantottam a szobában, s az ágyon és az asztalon kívül semmi más bútort nem láttam a helyiségben, csak egy összetákolt polcot, a négy falat s egy papírral borított kályhaellenzőt, amely bálnát szigonyozó embert ábrázolt. Egynémely holmi nem tartozott a szoba voltaképpeni berendezéséhez: egyik sarokban, a padlóra dobva, összeszíjazott függőágy; egy hatalmas matróz-zsák, amely - nyilván bőrönd hiányában - a szigonyos ruhatárát tartalmazta. Továbbá volt ott egy rakás más országbéli csonthorog a polcon, a tűzhely fölött, s egy termetes szigony állt az ágy lábánál.

De mi ez itt a ládán? Felvettem s közel tartottam a gyertyafényhez, tapogattam, szagoltam, s ahány elképzelhető útja-módja csak van, valamennyit megpróbáltam, hogy eme holmi mineműségét kielégítő módon meghatározhassam. Semmi máshoz nem hasonlíthattam, csak egy nagy lábtörlő gyékényhez, amelyet a szélén apró, csilingelő függőcskék díszítenek, olyanformák, mint az indián mokasszinokon a festett sündisznótüskék. A gyékény közepén lyuk vagy hasíték volt, amilyent a dél-amerikai indiánok pokrócköpenyén látni. De van-e józan szigonyos, aki lábtörlő gyékényt venne magára, s ily öltözékben parádézna valamely keresztény városban? Meg akartam próbálni, felvettem, s úgy lenyomott, mint a borítókas, mert szokatlanul gubancos és vastag volt, s azt hiszem, némileg nedves is, mintha a titokzatos szigonyos esős napon hordta volna. Odahúzódzkodtam benne a falra függesztett tükördarabkához - soha életemben nem láttam még ilyen maskarát. Oly sietve téptem le magamról, hogy megrándult a nyakam.

Leültem az ágy szélére, s gondolkozni kezdtem e fejjel házaló szigonyoson és a lábtörlő gyékényén. Miután egy ideig gondolkodtam az ágy szélén, felkeltem, levetettem zekémet, s a szoba közepén álltam gondolkodva. Azután levetettem a kabátomat, és ingujjban gondolkodtam még egy kicsit. De így fél levetkezetten dideregni kezdtem erősen, s eszembe jutottak a fogadós szavai, hogy későn lévén, a szigonyos egész éjszaka nem kerül elő, hát nem teketóriáztam tovább, hanem lerúgtam a csizmámat, kiugrottam nadrágomból, elfújtam a gyertyát, ágyba másztam, és a mennyek gondjára bíztam magam.

Hogy a matracot kukoricacsutkával töltötték-e meg, avagy törött cserepekkel, azt nem tudnám megmondani, de jó sokat hánykolódtam, és hosszú ideig nem tudtam elaludni. Végül könnyű bóbiskolásba siklottam át, és már-már sikerült Álomország közelébe jutnom, mikor súlyos lábdobogást hallottam a folyosón, és az ajtó alatti résen fénysugár szűrődött be a szobába.

"Szent Isten - gondoltam én -, ez a szigonyos, a fejek pokoli házalója." De teljességgel csendben feküdtem, s elhatároztam, hogy meg se mukkanok, amíg meg nem szólít. Egyik kezében lámpával, másikban azzal a bizonyos új-zélandi fejjel az idegen belépett a szobába, anélkül hogy az ágy felé tekintett volna, letette gyertyáját, tőlem elég messzire, az egyik sarokban, s bontogatni kezdte az összecsomózott zsinórokat a nagy zsákon, amelyet már megemlítettem a szobában levő holmik felsorolásánál. Emésztett a kíváncsiság, hogy lássam az arcát, de egy ideig - amíg a zsák szájának kibogozásával foglalatoskodott - nem mutatta felém. Mikor azonban végzett vele, megfordult - s akkor, szent ég! milyen látvány! Micsoda arc! Sötétbíborba játszó sárga színe volt, itt-ott feketének tetsző négyszögek tarkították. Igen, úgy van, ahogy elképzeltem: szörnyű hálótárs; verekedett, iszonyúan megvagdalták, s íme, itt van, most jött a doktortól. De ebben a pillanatban véletlenül éppen a lámpa felé fordította arcát, s én világosan láthattam, hogy azok a fekete négyszögek az arcán sehogy se lehetnek ragtapaszok. Valamiféle-fajta festés volt. Először nem tudtam, mire véljem, de hamarosan megsejtettem az igazságot. Eszembe jutott egy fehér ember története - az is bálnavadász volt -, aki a kannibálok közé került, s azok kitetoválták. Oda lyukadtam ki, hogy ennek a szigonyosnak távoli utazásai során hasonló kalandokban lehetett része. Amíg ezek a gondolatok villámként cikáztak bennem, a szigonyos rám se hederített. Miután némi nehézségek árán kinyitotta zsákját, kotorászni kezdett benne, s egyszer csak előhúzott valami tomahókfélét és egy szőre-rajta fókabőr tarisznyát. A szoba közepén álló nagy ládára tette őket, aztán fogta az új-zélandi fejet - elég szörnyű darab volt -, és belegyömöszölte a zsákba. Most levette fövegét - új hódprém föveget viselt -, s én csaknem elbődültem az újabb meglepetéstől. Fején nem volt haj - legalábbis említésre méltó haj - semmi, csak egy kis skalptincs, amelyet a homlokától csavarintott felfelé; kopasz, bíborba játszó feje teljesen olyan volt, mint valami penészes koponya. Ha az idegen nem áll köztem és az ajtó között, olyan gyorsan kicsúszom, amilyen gyorsan torkomon lecsúszik a falat.

Még így is az járt az eszemben, hogy ki kéne csusszanni az ablakon, de a második emeleten voltunk. Nem vagyok gyáva, de ezt a fejjel házaló bíbor gazembert nem tudtam mire vélni, teljességgel meghaladta az értelmemet. Megvallom, most már annyira féltem tőle, mintha maga az ördög tört volna be szobámba az éjszaka kellős közepén. Valóban, erősen féltem tőle, annyi bátorságom sem volt, hogy megszólítsam, és kielégítő választ kérjek arról, ami megmagyarázhatatlannak látszott rajta.

Ő közben tovább folytatta a vetkőzés munkáját, s végül megmutatta mellét és karjait. Úgy éljek, ezeket a fedett helyeket is pepitává tarkították a négyszögek, éppúgy, mint az arcát; mintha a harmincéves háborúban járt volna, és most menekült volna el onnan, ragtapasz ingben. Sőt még a lába is ki volt cifrázva, mintha egy csomó sötétzöld béka futna fel fiatal pálmák törzsein. Most már teljességgel világossá vált, hogy valami fertelmes vadember szállt hajóra bálnavadászként a Dél-tengeren, s így került a partra, itt, e keresztény országban. Megremegtem a gondolattól. És fejekkel házal - talán testvéreinek fejével. Megtetszhet neki az enyém is - szent Isten! Nézd azt a tomahókot.

De nem volt időm borzongani, mert a vadember most olyan foglalatosságba kezdett, ami tökéletesen lenyűgözte a figyelmemet, s meggyőzött arról, hogy szobatársam csakugyan pogány. Odalépett nehéz köpenyéhez, avagy malaclopójához, amelyet az imént egyik székre akasztott, zsebébe túrt, s végül előhúzott egy furcsa, torz, kicsi, púpos hátú szobrot, amelynek éppolyan színe volt, mint egy háromnapos kongói csecsemőnek. Eszembe jutott a bebalzsamozott fej, s először csaknem azt hittem, hogy ez a fekete bábu igazi csecsemő, akit hasonló módon tartósítottak. De láttam, hogy egy cseppet sem hajlékony s nagyon csillog, mint a csiszolt ébenfa, s arra a véleményre jutottam, hogy nem lehet más, csak egy fából való bálvány, aminthogy valóban annak is bizonyult. Mert íme, a vadember odamegy az üres kandallóhoz, félretolja a papírbevonatú kályhaellenzőt, felállítja a hamuállványra a kis púpos szobrot, mint valami kuglibábut. A kéménylyuk és a belső téglasor csupa korom volt. "Ez a kandalló igencsak illő kis oltár vagy kápolna a kongói bálványnak" - gondoltam.

Erősen a félig elrejtett szobor felé meresztettem a szememet, hogy lássam, mi lesz most - s közben elég kényelmetlenül éreztem magam. A szigonyos először kivett vagy két marokra való forgácsot a batyuja zsebéből, s gondosan a bálvány elé helyezte; azután egy darabka tengeri kétszersültet rakott a tetejébe, odaillette a gyertya lángját, és áldozati tüzet gyújtott a forgácsból. Többször gyorsan belekapkodott a tűzbe, s még gyorsabban visszahúzta az ujjait (úgy látszott, közben csúnyán megperzselte őket), most végre sikerült kikapnia a kétszersültet; azután kissé szétfújta a parazsat és a hamut, és a kétszersültet udvariasan felajánlotta a kicsi négernek. De a kis ördög egyáltalán nem látszott kapni az efféle száraz koszton; meg se mozdította az ajkát. És a furcsa mókázást még furcsább torokhangokkal kísérte a buzgólkodó: dúdolva imádkozott, vagy pedig holmi pogány zsoltárt énekelt, s közben a leglehetetlenebb módon fintorgott. Végre eloltotta a tüzet, igen tiszteletlenül felkapta a bálványt, és megint elrakta a malaclopó zsebébe, olyan hanyagul, mint vadászember a szalonkát.

Mindeme fura tevékenységek csak fokozták szorongásomat, s mivel úgy láttam, a jelek igencsak arra vallanak, hogy befejezi ügyködését, s mellém ugrik az ágyba, gondoltam, itt a legfőbb ideje, most vagy soha, mielőtt eloltaná a gyertyát, hogy megtörjem a varázst, ami oly sokáig fogva tartott.

De az az időköz, amíg én azon töprengtem, mit mondjak, végzetesnek bizonyult. A vadember felvette tomahókját az asztalról, egy pillanatig nézegette a fejét, azután nyelét a szájába fogva a lánghoz tartotta, és nagy dohányfüstöket pöfékelt. A következő pillanatban elaludt a gyertya, s a vad kannibál, foga között a tomahókkal, mellémvetődött az ágyba. Most már nem álltam tovább, felordítottam; ő meg hirtelen felszökkent a csodálkozástól, és tapogatózni kezdett utánam.

Hebegtem valamit, magam sem tudom, mit, elhengeredtem tőle a falhoz, s azután felszólítottam, hogy akárki légyen is, maradjon nyugton, s hagyja, hadd keljek fel, s hadd gyújtsam meg a gyertyát. De torokhangú válaszai tüstént meggyőztek arról, hogy gyengécskén ért engem.

- Kijaz ördög te? - mondta végül. - Te nem mondanijazt, mindenségit, én megölsz. - Így szólván, forgatni kezdte a sötétben körülöttem az égő tomahókot.

- Fogadós, az istenért, Koporsó Péter! - üvöltöttem. - Fogadós! Őrség! Koporsó! Mindenszentek, mentsetek meg!

- Beszélni! Mondanijazt, kija lenni, vagy a mindenségit, én megölsz! - horkantott megint az emberevő, s szörnyű tomahókforgatása végigpermetezett izzó dohányparázzsal, hogy már azt hittem, tüzet fog az alsóneműm. De hála Istennek, ebben a pillanatban belépett a fogadós a szobába, lámpával a kezében, én kiszökkenve az ágyból, odarohantam hozzá.

- Most mán ne féljen - mondta, s megint vigyorgott. - Ez a Kvikveg nem bántja egy haja szálát se.

- Ne vigyorogjon! - üvöltöttem. - Miért nem mondta meg, hogy ez a pokolra való szigonyos emberevő?

- Nem mondtam-e, hogy fejekkel házal a városban? No, tegye le magát, menjen aludni. Kvikveg, ide figyelj, te ismerni engem, én ismerni téged, ez az ember aludni neked, tudni?

- Én tudni nagyon jó - morgott Kvikveg, aki ott ült az ágyban, és pipájából pöfékelt.

- Te menni be - tette hozzá, rám mutatott a tomahókjával, és oldalra dobta az ágyneműt. Nemcsak udvariasan, hanem valósággal kedvesen és jóindulatúan csinálta. Néztem egy pillanatig. Minden tetováltsága ellenére is egészében tiszta, kellemes külsejű emberevő volt.

Minek kellett ekkora hűhót csinálnom? - gondoltam. - Ő is éppolyan emberi lény, mint jómagam; ugyanannyi oka van félni tőlem, mint nekem őtőle. Jobb egy józan emberevővel aludni, mint egy részeg kereszténnyel.

- Fogadós - mondtam -, mondja meg neki, hogy rakja el azt a tomahókot vagy pipát, vagy mit tudom én, micsodát; egyszóval mondja meg neki, hogy hagyja abba a dohányzást, akkor lefekszem vele. De nem szeretem, ha füstölnek mellettem az ágyban. Veszélyes. Aztán meg nem vagyok bebiztosítva.

Miután mindez elmondatott Kvikvegnek, ő egyszeriben beleegyezett, s udvariasan újólag intett nekem, hogy feküdjek le, és félregurult az egyik oldalra, mintha azt mondaná: nem nyúlok egy hajad szálához sem.

- Jó éjszakát, fogadós! - szóltam. - Elmehet.

Befordultam, és soha életemben jobbat nem aludtam.

Másnap hajnaltájt arra ébredtem, hogy Kvikveg karja a legédesdedebben és leggyengédebben átölel. Igyekeztem felébreszteni. "Kvikveg!" - de nem felelt, csak horkantott egyet. Átfordultam, úgy éreztem, mintha a nyakam hámban volna. Hirtelen enyhe karcolást éreztem. Félrehajtottam a takarót, s íme, ott aludt a tomahók a vadember mellett, mintha valami szekercearcú csecsemő volna. "Hát én finom pácba kerültem - gondoltam -, itt fekszem az ágyban, idegen házban, fényes napvilágnál egy emberevővel és egy tomahókkal!"

- Kvikveg! Az Isten szerelmére, Kvikveg, ébredj föl!

Nagy sokára, hosszú tusakodás és hangos, szüntelen nyűglődés árán sikerült előcsalogatnom egy horkantást; visszahúzta a karját, egész testében megrázkódott, mint az újfundlandi kutya, amelyik éppen most jött ki a vízből, felült az ágyban, mereven, mint a dárda, rám nézett, s dörzsölgette a szemét, mintha nem emlékezne rá világosan, hogyan kerültem ide, bár lassan-lassan mintha derengett volna benne, hogy valamelyest ismer engem. Én közben nyugodtan feküdtem s szemlélgettem őt: most már nem voltak komoly aggályaim, és igyekeztem közelről megfigyelni e furcsa teremtményt. Mikor végre úgy látszott, sikerült megállapodásra jutnia magával hálótársa kilétét illetően, s mondhatni, megbékült a dologgal, kiugrott a padlóra, s bizonyos jelekkel és hangokkal értésemre adta, hogy, ha nekem is úgy tetszik, ő öltözik fel elsőnek, azután átengedi az egész lakosztályt, s én felöltözhetek egyedül.

"Na - gondolom erre -, Kvikveg, ilyen körülmények között ez igen civilizált bevezetés." Ami igaz, az igaz, ezekben a vadakban van valami született finomság, akár hiszik, akár nem; bámulatos, mennyire természetesen udvariasak. A fenti bókot Kvikvegnek szánom, mert oly udvariasan és tapintatosan bánt velem, holott az én lelkemet nagy modortalanság terhelte: bámultam rá az ágyból, s figyeltem öltözködését; kíváncsiságom egy időre legyőzte jónevelésemet. Mindazonáltal, olyan embert, mint Kvikveg, nem látni mindennap, s érdemes volt őt magát és szokásait rendkívüli figyelemre méltatni.

Felül kezdte az öltözködést: fejébe nyomta hódprém fövegét - közbevetőleg: igen magas föveg volt -, azután - még mindig nadrág nélkül - elővadászta a csizmáit. Hogy mi a csudának csinálta, nem tudom, de a következő mozdulatával - csizma a kezében, föveg a fején - benyomorgatta magát az ágy alá; s a mindenféle zihálásból, erőlködésből arra következtettem, hogy a csizmáját húzza fel; bár semminemű általam ismert illemszabály nem követeli meg, hogy az ember elkülönítse magát, ha a csizmáját húzza. De Kvikveg, tudják, átmeneti fokon álló lény volt - se nem hernyó, se nem lepke. Épp annyira jutott csak a civilizálódásban, hogy a lehető legfurcsább módon kimutassa idegenségét. Neveltetése még nem fejeződött be, még nem volt meg a diplomája. Ha kismértékben nem civilizálódott volna, valószínűleg egyáltalán nem bajlódik a csizmákkal; s ugyanakkor, ha már nem vadember, eszébe sem jutott volna, hogy az ágy alá másszon, s ott vegye fel. Végül előbukkant behorpadt, szemére csúszott föveggel, és ide-oda csikorgott, sántikált a szobában, mint aki nincs csizmához szokva, s két nyirkos, ráncos tehénbőr lábbelije - aligha készült a lábára - meglehetősen szorítaná és gyötörné első nekifutásra ilyen kutya hideg reggelen.

Láttam, hogy nincs függöny az ablakon, s az utca rendkívül szűk lévén, a szemközti házból tisztán bele lehet látni a szobánkba, s egyre inkább rájöttem, milyen illetlen jelenség Kvikveg, amint ott bukdácsol egy szál fövegben és csizmában; tőlem telhetőleg esdekeltem hát neki, hogy gyorsítsa valamelyest az öltözködését, s mindenekelőtt bújjon bele a nadrágjába, amilyen fürgén csak lehet. Szót fogadott, azután nekiállt mosakodni. A reggelnek ezekben az óráiban minden keresztény megmosta volna az arcát; de Kvikveg, nagy csodálkozásomra, mellére, karjára és kezére korlátozta a tisztálkodást. Ezután magára szedte a mellényét, felkapott egy darab kemény szappant az asztalmosdóról, vízbe mártotta, és szappanozni kezdte az arcát. "Istenem, vajon hol tartja a borotváját?" Mikor íme! látván lássad, előveszi az ágy sarkából a szigonyt, kihúzza a hosszú fanyelet, a fejet kiemeli a hüvelyből, kicsit a csizmájához feni, s odaállván a falon lógó tükörhöz, hevesen kaparni vagy inkább szigonyozni kezdte a képét. "No, Kvikveg - gondoltam -, úgy dolgozol, mint egy görög gerelyvető." Később kevésbé csodálkoztam a műveleten, mikor megtudtam, milyen finom acélból készül a szigony feje, s milyen hihetetlenül élesre köszörülik mindig a hosszú, egyenes éleket.

Kvikveg hamar végzett az öltözködéssel, és büszkén kimasírozott a szobából, beburkolózva bő kormányosi zekéjébe, s vitte a szigonyát, mint egy marsallbotot.

Én hamarosan követtem példáját, lementem az ivóba, és a vigyorgó fogadóst igen szívélyesen szólítottam meg. Nem tápláltam rosszindulatot ellene, bár a hálótársam dolgában alaposan bolonddá tett.

Mindazonáltal nagyot nevetni roppant jó dolog, éspedig ritka, túlságosan ritka dolog; elég baj is ez. Így hát, ha az ember a maga tulajdon személyében bárkinek is alkalmat kínál a jó tréfára, ne legyen nehézkes, hanem engedje magát vígan ugrani és ugratni. S amaz emberben, kin bármi bőséges nevetnivaló vagyon, higgyétek el, több rejtezik őbenne, mintsem gondolnátok.

Az ivó megtelt a szállóvendégekkel, akik előző éjszaka állítottak be, s akiket eddig még nem vehettem alaposan szemügyre. Majdnem mind bálnavadász volt; első tisztek és második tisztek, hajóácsok, hajórézművesek, hajókovácsok, szigonyosok és hajóőrök; barna, cserzett társaság, cserjeszakállú, bozontos népség, amelynek minden tagja zekét viselt házikabátnak.

Elég pontosan meg lehetett állapítani, melyik mióta van parton. E fiatal fickó egészséges képe olyan színű, mint a napérlelte körte, és olyan illata lehet tán, mint a mósusznak; három napja sincs, hogy partra szállt indiai utazásából. A mellette levő ember ott néhány árnyalattal világosabb; mondhatni, kissé atlaszfaszíne van. A harmadik bőrén még ott lappang a trópusi rozsda, de immáron kicsit megfakulva; ez kétségkívül hetek óta várakozik a parton. De ki tudna a Kvikvegéhez hasonló arcot mutatni? Amely különb-különb színekkel csíkozva, az Andok nyugati lejtőjéhez hasonlatosan, mintha egyazon sorozatban földövről földövre tárná elénk az ellentétes éghajlatokat.

- Héj, kész a zaba! - kiáltotta most a fogadós, kivágott egy ajtót, s mi mentünk reggelizni.

Mondják, hogy azok az emberek, akik világot láttak, ezáltal egészen könnyed modorúakká, társaságban egészen magabiztossá válnak. De nem mindig: itt van Ledyard, a nagy új-angliai, és Mungo Park, a skót utazó; nincs ember, aki náluk kisebb önbizalommal mozgott volna a társalgóban. De alkalmasint keresztülvágni Szibérián, kutya vonta szánnal, mint Ledyard csinálta, vagy hosszú, magányos sétát tenni üres gyomorral Afrika fekete szívében - szegény Mungo tevékenységének ez a summázata -, az efféle utazás, mondom, talán nem a legeslegjobb mód arra, hogy az ember megszerezze az előkelő társasághoz illő csiszoltságot. Mégis, ez utóbbit többnyire meg lehet szerezni akárhol.

Ez elmélkedéseket itt, e helyütt az a körülmény váltotta ki, hogy miután mindnyájan asztalhoz ültünk, s én lesve lestem a jó bálnavadász-történeteket, a legnagyobb csodálkozásomra minden ember mélységesen hallgatott. Sőt mi több, úgy látszott, zavarban vannak. Igen, itt ült egy bandára való tengeri medve, akik közül sokan mindennemű szégyenkezés nélkül támadtak meg nagy bálnákat a nyílt tengeren - vadidegen bálnákat -, és hunyorítás nélkül megölték őket párbajban; és most itt ülnek a barátságos reggelizőasztalnál - csupa egyhivatású, rokon ízlésű ember -, s olyan félénken néznek egymásra, mintha soha mást sem láttak volna, csak birkanyájakat a Zöld-hegységben. Furcsa látvány: e szemérmetes medvék, e félénk bálnavadászharcosok!

Ami pedig Kvikveget illeti - hát Kvikveg is ott ült közöttük, ráadásul történetesen az asztalfőn, olyan hűvösen, mint egy jégcsap. A jólneveltségéről bizony nem sokat mondhatok. A legnagyobb bámulója sem helyeselhette volna szívből, hogy magával hozta reggelihez a szigonyát, s itt minden teketória nélkül használja is; keresztülnyúl vele az asztalon, többrendbéli fejek közvetlen veszedelmére, és maga elé emelgeti a marhasültet. Ezt azonban kétségkívül hidegvérű nyugalommal csinálta, s mindenki tudja, hogy a legtöbb ember szemében hidegvérűen csinálni annyi, mint előkelően csinálni.

Nem számolunk be itt Kvikveg valamennyi sajátosságáról; hogyan tartotta távol magától a kávét és a forró süteményt, és szentelte osztatlan figyelmét a félig sült marhahúsnak. Elég annyi, hogy reggeli végeztével, éppúgy, mint a többiek, ő is visszavonult az ivóba, meggyújtotta tomahókpipáját, s ott ült, nyugodtan emésztve és pipázva, fején az elmaradhatatlan föveggel, mikor én kiruccantam csavarogni egyet.

Visszatérve a Bálna kocsmához, Kvikveget teljesen egyedül találtam. Egy padon ült a tűz előtt, lába a kandallópárkányon, s egyik kezével közel tartotta arcához kis néger bálványát; feszülten az arcába meredt, és zsebkésével finoman farigcsálta az orrát, miközben dúdolgatott a maga pogány módján.

De most, hogy megzavartam, eltette a szobrot; nemsokára odament az asztalhoz, felvett egy nagy könyvet, az ölébe rakta, és eltökélt módszerességgel számolni kezdte a lapjait; minden ötvenedik oldalnál - úgy sejtettem - megállt egy pillanatra, kifejezéstelen tekintettel körülnézett, s hosszan elnyújtott, rezgő füttyel adott kifejezést csodálkozásának. Aztán nekilátott a következő ötvennek; úgy látszott, minden alkalommal eggyel kezdi, mintha nem tudna ötvennél tovább számolni, és csodálkozása a lapok sokaságán csupán azért támadt, mert igen sok ötvenet talált egy csomóban.

Ültem és nagy érdeklődéssel figyeltem. Bár vadember volt, s fertelmesen elcsúfított képű - legalábbis az én ízlésem szerint -, mégis láttam valamit az arca kifejezésében, amit semmiképpen sem lehetett kellemetlennek nevezni. Az ember nem rejtheti el a lelkét. Ijesztő tetoválása alatt, úgy véltem, egyszerű, becsületes szív vonásait látom; és nagy, mélyen ülő, bátor és tüzes szemében mintha olyan lélek jelei mutatkoznának, amely ezer ördögtől sem retten meg. És mindezeken túl, volt bizonyos fenség a pogány viselkedésében, amit faragatlansága sem tudott teljesen elrontani. Olyan embernek látszott, aki sose alázkodott meg, és sose maradt senkinek adósa.

Ott ültem az immár kihalt szobában; a tűz gyengén égett, ama szelíd állapotában, midőn már első hevességével felmelegítette a levegőt, s most már csak a szemnek izzik, s ekkor úgy éreztem, titokzatosan vonzódni kezdek Kvikveghez. Próbát teszek egy pogány baráttal, gondoltam, mivel a keresztényi jóság csak üres udvariasságnak bizonyult. Közel húztam hozzá a padomat, néhány baráti jellel és mozdulattal, s közben tőlem telhetően igyekeztem beszélni vele. Először alig vette észre a közeledést, de amikor utaltam múlt éjszakai vendégszeretetére, üggyel-bajjal megkérdezte, vajon megint hálótársak leszünk-e.

"Igen" - mondtam; ez, úgy néztem, kedvére szolgált, talán kicsit megtiszteltetésnek is vette.

Azután együtt átforgattuk a könyvet, s én megkíséreltem megmagyarázni neki a nyomtatás célját és a könyvben szereplő néhány kép értelmét. Így hamarosan lekötöttem az érdeklődését; majd fecsegni kezdtünk, ahogy tudtunk, e híres város különböző látnivalóiról. Hamarosan társas dohányzást javasoltam; elővette a dohányzacskóját, tomahókját, és egyszerűen odakínálta egy szippantásra.

És aztán ott üldögéltünk s felváltva pöfékeltünk: a vad pipa szabályszerűen járt egyikünk kezéből a másikéba.

Ha be is borította az irántam való közömbösség jege a pogány keblét, ez a kellemes, vidám pipázás hamarosan felolvasztotta, és pajtásokká tett bennünket. Úgy látszott, ő is éppoly természetesen, csábítgatás nélkül megszeretett, mint én őt; s amikor végeztünk a füstöléssel, odaszorította homlokát az enyémhez, átölelte a derekamat, és azt mondta, hogy mostantól fogva házastársak leszünk; ami az ő országa nyelvén azt jelentette, hogy kebelbarátok vagyunk; s ha szüksége mutatkozik, ő szívesen meghal értem. Földieimnél a barátságnak ez a hirtelen lángja túlontúl is korai és erősen gyanút keltő lett volna; de erre az egyszerű vademberre nem illettek az ósdi szabályok.

A vacsora és az újabb közös pipázás, beszélgetés után együtt mentünk fel a szobánkba. Kvikveg megajándékozott a bebalzsamozott fejjel; elővette óriási dohányzacskóját, s a dohány alatt kotorászva kihúzott vagy harminc dollárt ezüstben; kirakta az asztalra, gépiesen két egyenlő részre osztotta, az egyiket felém lökte, s azt mondta, az az enyém. Tiltakozni készültem, de beleöntötte a zsebembe, s ezzel elnémított. Hagytam, hadd maradjon nálam a pénz. Kvikveg most nekifogott esti imáinak, s amikor végzett velük, levetkőztünk és lefeküdtünk, békességben a magunk lelkiismeretével és a világgal. De nem aludtunk el, még egy kicsit csevegtünk.

Nem tudom, miért van; de nincs az ágyhoz fogható hely bizalmas közlésekre, barátok között. Férj és feleség, úgy mondják, itt mutatják ki egymás előtt a lelkük legmélyét; s némely öreg házaspár gyakran csaknem reggelig cseveg fekve a régmúlt időkről. Így feküdtünk hát, szívünk mézeshetében, Kvikveg meg én: vidám, szerető társak.

Feküdtünk az ágyban, időnként aludtunk egy kicsit, majd beszélgettünk egy kicsit, s Kvikveg egyszer-másszor szeretetteljesen átvetette rajtam barna, tetovált lábát, majd ismét visszahúzta; olyannyira közvetlenek, kötetlenek és könnyedek voltunk; míg végül is, nagy mesélgetésünk miatt, a megmaradt kis álmosságunk is teljességgel eltávozott, s úgy éreztük, mintha itt volna a felkelés ideje, bár a hajnalhasadás még egy darabkával odább volt a jövendőben.

Igen, nagyon éberek lettünk; annyira, hogy fekvő helyzetünk kezdett fárasztóvá válni, és fokonként ülésbe emelkedtünk; jól körülbugyoláltuk magunkat a ruháinkkal, nekitámaszkodtunk az ágy végének, térdünket jó szorosan felhúztuk, és fölébe hajoltunk a szánkkal, mintha a térdkalácsunk igazi kalács volna. Igen jól és kényelmesen éreztük magunkat, annál is inkább, mivel ott kinn annyira hideg volt; sőt a takarón kívül is, mert nem égett tűz a szobában. Annál is inkább, mondom, mert az ember akkor élvezi igazán a testmeleget, ha valami kis része hideg; nincs a világon semmilyen tulajdonság, aminek ne az ellentéte adná meg a jellegét. Semmi sem létezik önmagában. Ha azzal dicsekedsz, hogy teljes kényelemben vagy, éspedig hosszú idő óta, akkor már nem is mondhatod ezt magadról. De ha az orrod hegye vagy a fejed búbja kicsit fagyos, mint Kvikvegnek s nekem volt az ágyban, akkor valóban pompás a közérzeted, és félreérthetetlenül meleged van. Ezért a hálóhelyiségben sosem szabad tüzelni; ez a gazdagok egyik fényűző kényelmetlensége. Mert efféle kellemetlenségek teteje az, ha nincs más enmagad, a jóérzésed és a külső hideg között, csak a takaró. Akkor úgy fekszel ott, mint egy forró szikra a sarkvidéki jégtömb kellős közepén.

Barátom a szülőszigetéről beszélt; én igen kíváncsi voltam a történetére, s kértem, hogy folytassa, mondja el végig. Örömmel beleegyezett.

Kvikveg Kokovokón született, egy messze nyugatra s délre eső szigeten. Nincs rajta egyetlen térképen sem; a becsületes helyek sosincsenek.

Már siheder vadember korában, mikor egy szál fűkötőben hancúrozott a hazai erdőségekben, s lombos köténykéjét a nyomában dobrakoló kecskék hersegették, mintha fiatal facsemete volna - már akkor erős vágy lappangott Kvikveg nagyra törő lelkében, hogy valamivel többet lásson a keresztény világból, mint mutatóban egy-két bálnavadászt. Apja nagyfőnök volt, király; nagybátyja főpap; s anyai ágon olyan nagynénikkel dicsekedhetett, akik legyőzhetetlen harcosok feleségei voltak. Kitűnő vér folyt az ereiben - királyi matéria; bár attól tartok, hogy elszomorítóan megrontották a kannibáli hajlamok, miket neveletlen ifjú korában táplált.

Egy Sag-kikötőbeli hajó látogatta meg atyja öblét, s Kvikveg szerette volna keresztény országokba vitetni magát. De a hajón teljes volt a matrózállomány, s így elutasították a kérését; és nem hatott apjának, a királynak minden tekintélye sem. De Kvikveg nagy esküt esküdött. Egy szál magában csónakkal elevezett egy távoli szorosig, ahol a hajónak át kellett haladnia, mikor elhagyja a szigetet. Egyik oldalon korallzátony feküdt, a másikon egy alacsony földnyelv, beborítva mangrovebozóttal, amely kinőtt a vízre is. Elrejtette csónakját a partszéli bozótban, orral a tenger felé, s kezében az evezővel beült a farába; mikor a hajó arra siklott, kivágódott, mint a villám; melléje nyomult, lábával rúgott egyet hátrafelé, felborította és elsüllyesztette a csónakot; felmászott a láncon; s egész hosszában elvetődve a fedélzeten, megmarkolt egy vasgyűrűt, s megesküdött, hogy el nem engedi, ha darabokra vágják is.

Hiába fenyegette a kapitány, hogy vízbe dobatja; hiába függesztett kardot meztelen csuklója fölé; Kvikveg király fia Volt, Kvikveg nem ingott meg. A kapitányt meghatotta Kvikveg nekikeseredett bátorsága s vad vágya, hogy meglátogassa a keresztény világot, végül is engedett, és azt mondta neki, hogy érezze magát otthon. De a pompás fiatal vadember, a tengerek e walesi hercege, sose látta a kapitány kabinját. Lerakták a matrózok közé, és bálnavadászt csináltak belőle. Miként Péter cár megelégedett azzal, hogy idegen városok hajóműhelyeiben dolgozzék, úgy Kvikveg sem utálkozott semmiféle látszólagos gyalázattól, ha ezáltal szerencsésen tapasztalatokat szerezhetett tanulatlan honfitársai felvilágosítására. Mert lelke mélyén - így mondta - heves vágy sarkallta, hogy eltanulja a keresztényektől a fortélyokat, amikkel boldog népét még boldogabbá teheti; sőt mi több, jobbá, mint amilyen. De jaj! a bálnavadászok csalárdsága hamarosan meggyőzte, hogy a keresztények is lehetnek nyomorultak is, gonoszak is; sokkalta inkább, mint atyja pogányai. Végül a jó öreg Sag-kikötőbe érkezett; látta, mit cselekszenek itt a matrózok, azután tovább ment Nantucketbe, s látta, hogyan költik el itt is a bérüket, és szegény Kvikveg feladta a reményt. Gonosz ez a világ minden délkörön, gondolta vala; inkább halok meg pogányként.

S így, ámbár szívében megrögzött bálványimádó volt, mégis a keresztények között élt, viselte ruhájukat, s megpróbálta beszélni zagyva nyelvüket. Innen származtak furcsa szokásai, bár jó ideje nem járt hazájában.

Jelekkel megkérdeztem tőle, vajon nem szándékozik-e visszatérni és megkoronáztatni magát, hisz apját joggal holtnak és eltemetettnek hiheti, mivel már nagyon öreg és gyenge volt, amikor utoljára hallott róla. Nem, felelte, még nem; attól fél, tette hozzá, hogy a kereszténység vagy helyesebben a keresztények alkalmatlanná tették rá, s nem örökölheti a harminc tiszta és mocsoktalan pogány királyelőd trónusát. De idővel, mondotta, vissza fog térni - mihelyt újból megtisztultnak érzi magát. Mostanság azonban hajózni szándékozik, s ki akarja tombolni magát mind a négy óceánon. Szigonyost csináltak belőle, s most a szakállas acél helyettesíti a jogart.

Megkérdeztem, mi a legközelebbi célja, már ami az elkövetkező útját illeti. Tengerre száll, felelte, a régi foglalkozásában. Erre megmondtam neki, hogy én is bálnavadászni készülök, s közöltem vele szándékomat, hogy Nantucketből akarok kivitorlázni, mivel kalandszomjas bálnavadásznak ebben a kikötőben a legkecsegtetőbb hajóra szállnia. Azonnal elhatározta, hogy velem jön a szigetre, egyazon hajóra szegődik, egyazon őrségbe, egyazon csónakba s egyazon kutyaszorítóba; egyszóval osztozik a sorsomban; két kezemmel a kezében bátran belemerül mindkét világ kotyvalékába. Ebbe örömmel beleegyeztem; mert nem beszélve a vonzódásról, amit Kvikveg iránt éreztem, tapasztalt szigonyos volt, s így feltétlenül nagy hasznára válhatott az olyannak, aki, mint jómagam, teljességgel járatlan volt a bálnavadászat titkaiban, bár jól ismerte a tengert mint kereskedelmi tengerész.

Történetét, pipájának utolsó, elhaló füstbodrával befejezvén, Kvikveg átölelt, homlokát az enyémhez szorította, s elfújva a gyertyát, elgurultunk egymástól, s hamarosan elaludtunk.

Másnap, hétfőn reggel, miután a bebalzsamozott fejet eladtam a borbélynak, parókatartónak, kiegyenlítettem a magam és a társam számláját; hanem hát a társam pénzét használtam. A vigyorgó fogadóst, valamint a szállóvendégeket csudára csiklandozta ez a hirtelen támadt barátság köztem és Kvikveg között - különösképpen azért, mert Koporsó Péter rémmeséi oly nagy ijedelmet keltettek bennem épp az iránt, akivel most összetársultam.

Kölcsönvettünk egy talicskát, s felrakodva holminkat, közte az én szegényes útitáskámat, Kvikveg vászonzsákját és függőágyát, lementünk a rakparton horgonyozó kis nantucketi postahajóhoz, a Mohához. Ballagtunkban szintén megbámultak az emberek; nem is annyira Kvikveget - mert megszokták a hozzá hasonló kannibálokat utcáikon -, hanem azt, hogy ilyen bizalmas viszonyban látnak bennünket. Mi azonban nem törődtünk velük, felváltva toltuk a talicskát, s Kvikveg hébe-hóba megállt, és megigazította szigonya szakállán a tokot. Megkérdeztem, miért hoz magával a partra ilyen ügyes-bajos holmit, s vajon nem rendelkezik-e minden bálnavadász hajó saját szigonyokkal. Erre lényegében azt felelte, hogy ámbár való igaz az, amire utaltam, ő mégis különösképpen vonzódik a maga szigonyához, mert megbízható anyagból való, sok halálos harcban helytállt már, s közeli ismeretségben van a bálnák szívével.

Átvette a talicskanyelet az én kezemből a magáéba, s mulatságos történeteket beszélt az első talicskáról, amit látott. Sag-kikötőben történt. A hajó tulajdonosa, úgy látszik, kölcsönadhatott neki egy talicskát, hogy azon vigye nehéz ládáját a fogadóba. Kvikveg nem akart a talicskával kapcsolatban tudatlannak mutatkozni - bár valójában teljességgel az volt, már ami a használat módját illeti -, felrakta a ládáját, szorosan rászíjazta, azután vállára kapta a talicskát, s nekiindult a rakpartnak.

- Ej, Kvikveg - mondtam -, úgy gondolom, több eszed is lehetett volna. Nem nevettek a népek?

Erre elmondott egy másik történetet. Kokovokón, a szülőszigetén a nép lakodalmakon puncsosserleghez hasonló, nagy lopótökbe sajtolja a fiatal kókuszdiók illatos levét; s ez a puncsosserleg mindig a legfőbb középponti dísz a nagy, szegett gyékényen, amelyen a lakomát tartják. Mármost egyszer egy nagy kereskedelmi hajó érintette Kokovokót, s parancsnokát, aki a fáma szerint, hajóskapitány létére igen méltóságteljes, nyársat nyelt úriember volt - tehát parancsnokát meghívták Kvikveg húgának, egy tíz évét éppen betöltő, csinos, ifjú hercegnőnek a lakodalmára. Nos, amikor a lakodalmas vendégek valamennyien összegyűltek a menyasszony bambusznád kunyhójában, bevonult a kapitány, s a díszhely neki lévén kijelölve, leült a puncsosserleggel szemben, a főpap és Kvikveg atyja, a király őfelsége közé. Elmondották az asztali áldást - mert azoknak a népeknek is van asztali áldásuk, éppúgy, mint nekünk - bár Kvikveg azt mondta, hogy ellentétben velünk, akik ilyenkor lenézünk a tányérunkra, ők, a kacsákat utánozva, felfelé bámulnak, minden lakomák nagy Adományozójára - szóval elmondották az asztali áldást, s a főpap megnyitotta a lakmározást a sziget ősrégi szertartása szerint: azaz beledugta megszentelt és megszentelő ujjait a serlegbe, mielőtt a megáldott ital körbejárt volna. A kapitány közvetlenül a pap mellett ült, figyelte a szertartást, és mint hajóskapitánynak, úgy gondolta, nyilván meg kell előznie egy közönséges szigeti királyt, főképp a király saját házában - s hidegvérűen nekiállott és megmosta a kezét a puncsosserlegben; úgy sejtem, valami hatalmas kézöblítő edénynek tarthatta.

- Hát ehhez mit szólsz? - kérdezte Kvikveg. - Az ottani nép vajon nem nevetett?

Kifizettük az útiköltséget, biztonságba helyeztük a poggyászunkat, s végre ott álltunk a szkúner fedélzetén. Vitorlát bontottunk, s lesiklottunk az Acushnet folyón. Egyik oldalon New Bedford lépcsőzetesen emelkedő utcái; a jég borította fák csak úgy szikráztak a tiszta, hideg levegőben. Magas hordóhegyek s -ormok tornyozódtak rakpartjain, és egymás mellett, csendesen, végre biztonságban lehorgonyozva feküdtek a világvándor bálnavadász hajók; míg más hajókról ács- és rézművesmunka hangja hallatszott, egybekeveredve a szurokolvasztó tűz és a fújtatók zajával, ami mind jelezte, hogy új utakra indulnak a vitorlások; hogy alig ért véget az egyik roppant veszélyes és hosszú utazás, máris kezdődik a másik; s a második végeztével a harmadik és így tovább, örökkön-örökkétig.

Mikor nyílt vízre értünk, az üdítő szél élénkebbé vált; a kicsi Moha úgy rázta le orráról a gyors habot, mint fiatal csikó a tajtékát. Úgy tetszett, mintha a habos vízsugárból Kvikveg is inna és megrészegülne, velem együtt. Barna orrlyuka kitágult, kiráspolyozott, hegyes fogát mutogatta. Repültünk előre, előre; s amikor nyílt tengerre értünk, a Moha tisztelgett a szélrohamnak, mint a rabszolga a szultán előtt: lebuktatta s alámerítette orrát. Megdőlve rohantunk; a kötelek pengtek, mint a húr; a két magas árboc meghajolt, mint bambusz a szárazföldi viharban. Annyira elteltünk a kavargással ott, a bukdácsoló orr-rúdnál állva, hogy egy ideig nem vettük észre, milyen gúnyosan tekinget ránk az utasok szárazföldi patkány serege; ámuldoztak rajta, hogy két embertárs ilyen szívélyes viszonyban lehet; mintha a fehér ember bármivel is magasztosabb lény volna, mint egy tisztességes fekete. De volt néhány bumfordi fajankó, akik, felette zöld mivoltukból ítélve, a legelő legközepéről jöhettek. Kvikveg rajtaérte az egyik csemetét, hogy a háta mögött utánozza őt. Azt hittem, elérkezett a fajankó végnapja. Az izmos vadember ledobta szigonyát, karjába kapta a legényt, s csaknem csodával határos ügyességgel és erővel magasra felhajította testét a levegőbe, azután légbukfenc közben könnyedén rápaskolt a farára; a fickó elakadt lélegzettel a talpára esett, Kvikveg pedig hátat fordított neki, meggyújtotta tomahókpipáját, s átnyújtotta nekem egy szippantásra.

- Kapitány úr! Kapitány úr! - üvöltött a fajankó, s a mondott tiszt felé rohant. - Kapitány úr, kapitány úr, itt az ördög.

- Hé, uram - kiáltotta a kapitány, ez az ösztövér tengeri medve, s peckesen Kvikveghez lépdelt -, mi a ménkűt jelentsen ez?! Meg is ölhette volna a fickót.

Kvikveg szelíden felém fordult.

- Mit mondani? - kérdezte.

- Ő mondani - mondtam -, hogy te majdnem megölni az az ember - s rámutattam a még mindig vacogó zöldfülűre.

- Megölni jezt? - kiáltotta Kvikveg, s tetovált arcát a megvetés fintora ijesztően eltorzította. - Ah! ő lenni jigen kicsi halacska; Kvikveg nem megölni ja kicsi halacska; Kvikveg megölni ja nagy bálna.

- Ide figyelj! - ordította a kapitány. - Én megölnija téged, te emberevő, ha még egyszer megpróbálkozol a mókáiddal itt a hajón. Vigyázz a bőrödre!

De éppen akkor véletlenül úgy esett a dolog, hogy a kapitánynak nagyon is sürgősen a maga bőrére kellett vigyáznia. A fővitorlára nehezedő iszonyatos nyomás elszakította a tartókötelet, a roppant keresztrúd egyik oldalról a másikra csapódott, s tökéletesen tisztára söpörte a fedélzet hátsó részét. Azt a szegény fickót, akivel Kvikveg olyan nyersen bánt, vízbe sodorta; mindenkit vakrémület fogott el; s az, hogy valaki megkísérelje elkapni és megállítani a keresztárbocot, őrültségnek látszott. Jobbról balra vágódott, és megint vissza, csaknem az óraketyegés ütemében, s minden pillanatban mintha szilánkokra akart volna törni. Semmit sem tettek ellene, de úgy látszott, nem is lehet; a fedélzeten levők az orr felé rohantak, s onnan figyelték a keresztrudat, mintha az valami nekikeseredett bálna alsó állkapcsa volna. E fejetlenség közepette Kvikveg ügyesen térdre esett, elmászott a keresztárboc síkja alatt, elcsípett egy kötelet, egyik végét a mellvédhez erősítette, a másikat pedig megforgatva, mint a lasszót, a keresztárboc köré tekerte, mikor az elvágódott a feje felett, s a következő rántásnál a rúd egyik irányban rab volt, s elmúlt a veszély. A szkúnert ráfordították a szélre, s amíg az emberek leszedték a hátsó csónakot, Kvikveg övig levetkezett, s hosszú, kecses ívű ugrással elreppent a hajó oldaláról. Három percig vagy tovább is úszott, mint a kutya, egyenest maga elé vetette a karját, két izmos válla felváltva csillant át a fagyos tajtékon. Figyeltem a nagyszerű, pompás fiút, de nem láttam senkit, akit meg lehetne menteni. A zöldfülű alámerült. Kvikveg most merőlegesen kiszökellt a vízből, gyorsan körülnézett, s alighanem látta, hányadán állnak a dolgok, mert lebukott és eltűnt. Elmúlt néhány perc, akkor újra kiemelkedett, egyik karjával csapkodva s a másikkal valami élettelen testet húzva. A csónak hamarosan felszedte őket. A szegény fajankót életre hozták. Mindenki becsületes, rendes komának mondta Kvikveget; a kapitány bocsánatot kért tőle. Ettől az órától fogva úgy tapadtam Kvikvegre, mint a vándorkagyló; igen, míg csak szegény Kvikveg utolsó, hosszú búvárútján alá nem merült.

Láttak valaha is ilyen öntudathiányt? Mintha eszébe se jutott volna, hogy kiérdemelte az Emberbaráti és Nagylelkűségi Társaság érmét. Csak vizet kért - édesvizet -, valamit, amivel lemoshatja a sós vizet; miután ezzel végzett, száraz ruhát vett, meggyújtotta a pipáját, nekitámaszkodott a mellvédnek, és szelíden nézegette a körülötte állókat, mintha azt mondaná magában: "Egy világban élünk valamennyi délkörön. Nekünk, kannibáloknak segítenünk kell ezeken a keresztényeken."

Semmi más említésre méltó nem történt az úton, s így pompásan hajókázva, biztonságban érkeztünk meg Nantucketbe.

Nantucket! Vegyék elő a térképüket, s nézzék meg. Láthatják, hogy szó szerint a világ egyik sarkát foglalja el; hogy ott áll, távol a parttól, magányosabban, mint az eddystone-i világítótorony. Nézzék csak - egyetlen dombocska az egész, s egy homokkiszögellés; csupa part, háttér nélkül. Annyi itt a homok, hogy több mint húsz esztendeig használhatnák itatóspapír helyett. Néhány víg fickó a megmondhatója, hogy itt ültetniök kell a növényeket, mert maguktól nem nőnek; hogy kanadai bogáncsot hozatnak be; hogy tengerentúlra kell küldeniük dugóért, ha az olajoshordó kilyukad; hogy a fadarabot úgy hordják körbe Nantucketben, mint a szent kereszt szilánkjait Rómában; hogy az emberek itt gombát ültetnek a házuk elé, ha nyáron árnyékot akarnak maguknak; hogy egy fűszál oázist jelent; három fűszál egynapi járóföldre egész prérit; hogy futóhomokjáró cipőket hordanak, olyasformákat, mint a lappföldi hótalpak; hogy annyira be vannak zárva, körülövezve, minden módon elkerítve és körbefogva, szigetté téve az óceán legközepén, hogy néha még a székükhöz és az asztalukhoz is kagylók tapadnak, mint a tengeri teknőcök hátához.

Nem csoda hát, ha a tengerparton született nantucketiek a tengeren keresik megélhetésüket! Eleinte rákot és Vénusz-kagylót fognak a homokban; mikor bátrabbak lesznek, hálókkal beljebb gázolnak, makrélák után; tapasztaltabb korukban csónakba szállnak, és tőkehalat zsákmányolnak; és végül egész flottányi nagy hajót bocsátva vízre, felfedezik ezt a csupa víz világot; körül- és körülhajózzák a földet, mintha végtelen övet tekernének derekára; bekukucskálnak a Bering-szorosba; és minden évszakban, minden tengereken örökös háborút hirdetnek a leghatalmasabb állati tömeg ellen, amely túlélte a vízözönt; a legirdatlanabb, a legóriásibb ellen; e Himalája-szerű, sós vízi masztodon ellen, aki oly szörnyűséges öntudatlan erővel van felruházva, hogy a vakrémületétől jobban kell félni, mint a legbátrabb, legrosszindulatúbb támadásaitól.

Késő estére járt, mikor a kis Moha kényelmesen horgonyt vetett, s Kvikveg meg én partra szálltunk; így hát nem tudtunk aznap dolgunkhoz látni, legalábbis máshoz nem, csak a vacsorához és a lefekvéshez. A Bálna fogadósa unokatestvérét, a Halaskondér Hosea Husseyját ajánlotta, akiről váltig erősítgette, hogy az egyik legjobban vezetett nantucketi fogadó tulajdonosa, s mi több, biztosított, hogy Hosea koma - így nevezte - híres a halászléjéről. Egyszóval félreérthetetlenül célzott rá, hogy alkalmasint a legokosabb lesz, ha megkóstoljuk a Halaskondér kosztját. A sötétben lődörögtünk még egy kicsikét, hébe-korba felkopogtunk egy-egy békés lakost, hogy az utat megtudakoljuk, s ily módon eljutottunk végre valamihez, amit nem lehetett félreismerni.

Két feketére festett és szamárfülénél fogva felfüggesztett óriási faüst himbálózott egy ordas bejárat elé plántált vén árbocsudár keresztrúdjain. A keresztrudak ágait a másik oldalon lefűrészelték, s így nem kevéssé hasonlított e vén árbocsudár az akasztófához. Talán túlságosan érzékenyen érintettek akkoriban az ilyen benyomások, de önkéntelenül is valami ködös aggodalommal meredtem erre az akasztófára. Megrándult a nyakam, amint felnéztem a két megmaradt ágra; igen, kettő van, egy Kvikvegnek, egy meg nekem. Baljós, gondoltam. Egy Koporsó a kocsmárosom, mikor az első bálnavadász-kikötőbe érkeztem; itt meg az akasztófa! és két csodálatos fekete üst! Vajon ez utóbbiak egyenesen Tophetre céloznak?

Elmélkedésemből az rázott föl, hogy megláttam egy sárga hajú, sárga ruhás, szeplős asszonyt, aki a fogadó tornácán állott a lóbálódzó, bágyadtvörös, erősen sérült szemre emlékeztető lámpa alatt, és szaporán szidott egy piros gyapjúinges férfit.

- Hordd el az irhád - mondta a férfinak -, különben megtéplek!

- Gyere, Kvikveg - szóltam -, helyben vagyunk. Ez itt a Husseyné asszony.

Így is volt; Hosea Hussey úr nem volt otthon, de Husseyné asszonyra hagyta, hogy mindennemű dolgában teljes joggal intézkedjék. Miután előadtuk neki, hogy vacsora és ágy után epekedünk, Husseyné asszony egy időre elhalasztva a további szidalmazást, kis szobába vezetett bennünket, leültetett egy asztalhoz, amelyet nemrég befejezett étkezés maradványai borítottak, azután felénk fordult, és így szólt:

- Kagyló vagy tőkehal?

- Mi van azzal a tőkehallal, asszonyom? - kérdeztem én igen udvariasan.

- Kagyló vagy tőkehal? - ismételte.

- Kagylót vacsorára? Hideg kagylót? Csak nem azt akarja mondani, Husseyné asszony? - mondom erre. - Na, ez ugyan hideg fogadtatás télidőben, nemde, Husseyné asszony?

Ám Husseyné asszony nagy sietségében, hogy újra kezdje a piros inges szidalmazását, aki a bejáratnál várt rá, úgy látszik, mást se hallott, csak a "kagyló" szót; elrohant a konyhába vezető nyitott ajtóhoz, s kirikoltotta:

- Kagylót két személyre! - azzal eltűnt.

- Kvikveg - mondtam -, gondolod, hogy ketten meg tudunk vacsorálni egy kagylóból?

Hanem a konyhából kiszálló illatos, meleg gőz rácáfolt a látszólag vigasztalan kilátásokra. S amikor a gőzölgő halászlé megérkezett, a titok kellemes magyarázatot nyert. Ó, édes barátaim, ügyeljetek szavamra! Kicsi, nedvdús kagylóból készült, mogyorónál alig nagyobb, összetört tengerészkétszersültet kevertek hozzá, és sózott disznóhúst, apró foszlányokra vagdalva; az egészet vajjal körítették, és bőséges sóval, borssal ízesítették. Étvágyunkat megkétszerezte a fagyos utazás, a halászlé páratlanul pompás volt, hát nagy gyorsasággal bántunk el vele, kiváltképpen Kvikveg, aki kedvenc haleledelét látta maga előtt; azután egy pillanatra hátradőltem, s elgondolkoztam Husseyné asszony programbeszédén, a "kagylón és a tőkehalon", s úgy gondoltam, teszek egy apró kísérletet. Odaléptem a konyhaajtóhoz, nagy nyomatékkal kimondtam a "tőkehal" szót, és újólag elfoglaltam helyemet. Néhány pillanat múlva újra szállongott az illatos gőz, de más aromákkal, s hamarosan finom tőkehallevest tettek elénk.

Megint dologhoz láttunk; s amíg kanalainkat belemerítettük a tálba, azon töprenkedtem magamban nagy kíváncsian, vajon van-e a halnak valamilyen hatása a szemre. Mit jelent az a butabolond mondás a halszemű emberekről?

- Nézd csak, Kvikveg, nem egy élő angolna az ott a táladban? Hol a szigonyod?

Mindennemű halas hely között a leghalasabb volt a Halaskondér, amely ugyancsak rászolgált a nevére, mert a kondérokban örökké főtt a halászlé. Halászlé reggelire, halászlé ebédre, halászlé vacsorára, a végén már azt nézted, mikor böki ki a halszálka a ruhádat. A ház előtti térséget kagylóhéjjal rakták ki. Husseyné asszony fényezett nyakláncot viselt, tőkehalgerincből; és Hosea Hussey számadási könyvei pompás öreg cápabőrbe voltak kötve. Halíze volt a tejnek is, amit sehogy se tudtam megérteni, míg egy reggel véletlenül a parti halászcsónakok között kószálva meg nem láttam, hogy Hosea tarka tehene halhulladékot fal, s mindegyik lábán egy-egy tőkehal levágott fejével járkál a homokban; bizton állítom, hogy igen rendetlen lábbelit mutattak.

Vacsora végeztével Husseyné asszony lámpát adott, s eligazított az ágyhoz vezető legrövidebb útra, de midőn Kvikveg éppen meg akart előzni a lépcsőn, a hölgy kinyújtotta karját, és elkérte tőle a szigonyt; nem enged szigonyt vinni a szobájába.

- Mért nem? - kérdeztem. - Minden igazi bálnavadász a szigonyával alszik, hát miért nem?

- Mert veszélyes - mondja ő. - Azóta, hogy a Stiggs gyerek visszagyött arról a szerencsétlen útról, ahun odavót négy és fél esztendőkig, és csak három hordó olajat hozott vót, és hótan találtuk az első emeleten hátul, ódalában a szigonnyal; azóta én nem engedem a vendégnek, hogy fölvigye eztet a veszedelmes fegyvert a szobájába. Hát Kvikveg úr (mert megtanulta a nevét), én elveszem itten eztet a vasat, és megőrizem magának reggelig. De a halászlé! Kagylót vagy tőkehalat akarnak hónap reggelire, emberek?

- Mind a kettőt - mondom erre -, és adjon a változatosság okából egy pár füstölt heringet is.

Az ágyban főztük ki másnapi terveinket. De meglepetésemre s nem kis megdöbbenésemre Kvikveg értésemre adta, hogy szorgosan tanácskozott Yojóval - így hívták kicsi, fekete istenét -, s Yojo kétszer-háromszor is megmondta neki, és minden módon ragaszkodott hozzá, hogy ne együtt járjuk be a kikötőben állomásozó bálnavadász flottát, s ne egyetértésben válasszuk ki a hajónkat; ehelyett - mondom - Yojo komolyan lelkére kötötte, hogy a hajó kiválasztását teljességgel bízza rám, mivel Yojo össze akar barátkoztatni bennünket; és ennek érdekében már ki is szemelt egy vitorlást, amelyet én, Ishmael, ha magamra hagynak, feltétlenül megtalálok, tisztára úgy, mintha csak véletlenül történne; e hajóra tüstént vétessem fel magam, s pillanatnyilag ne törődjek Kvikveggel.

El is felejtettem megemlíteni, hogy számos dologban Kvikveg nagy bizodalmat helyezett Yojo ítéleteinek kiválóságába és meglepő jóserejébe; és meglehetős becsben tartotta Yojót, mint amolyan jobbfajta istent, aki talán egészében jót akar, de jámbor szándékát nem minden esetben követi siker.

Ami Kvikvegnek vagy inkább Yojónak a hajó kiválasztására vonatkozó tervét illeti, nekem egyáltalán nem tetszett. Nem kevéssé bíztam abban, hogy Kvikveg okossága találja majd meg a hajót, amely leginkább alkalmas biztonsággal hordozni bennünket és vagyonunkat. De semminemű tiltakozásom nem hatott Kvikvegre, hát kénytelen voltam belenyugodni a tervbe; és ennek megfelelően elszántan, heves energiával és mozgékonysággal készültem végére járni a dolognak: majd én gyorsan elintézem ezt a semmi kis ügyet. Másnap reggel korán otthagytam Kvikveget Yojóval a kis hálószobánkban - mert úgy látszott, Kvikveg és Yojo aznap valamiféle nagyböjtöt vagy ramadant, vagy böjtös imádkozó s megalázkodó napot tartott; sose jöttem rá, hogy is megy az voltaképpen, bár több alkalommal is részt vettem benne, sose tudtam magamévá tenni a szertartásait és Harminckilenc Szakaszát - szóval otthagytam a pipáján böjtölő Kvikveget és a forgácsok áldozati tüzénél melegedő Yojót, és kirándultam a hajóvilágba. Sok hosszadalmas őgyelgés és vaktában való kérdezősködés után megtudtam, hogy három hajó készül hároméves útra: az Öreg ördög, a Cukorfalat és a Pequod. Az Öreg ördög nevének eredetét nem tudom; a Cukorfalat nyilvánvaló; s talán emlékeznek rá, hogy Pequodnak hívtak egy híres massachusettsi indián törzset, amely ma már kihalt, mint az ókori médek. Nézelődtem, szimatoltam az Öreg ördög körül; innen átugrottam a Cukorfalathoz; végül felmentem a Pequod fedélzetére, egy pillanatig szétnéztem, s azután eldöntöttem, hogy ez a hajó való nekünk.

Gondolom, sok fura hajót láttak már életükben: szögletes kétárbocosokat, magas japán dzsunkákat, ládaforma szkúnereket s mit tudom én, mit; de higgyék el nekem, sose láttak ilyen különös öreg jószágot, mint eme különös öreg Pequod. Régi stílusú hajó volt, inkább kicsi, mint nagy, divatjamúlt és esetlen. Négy tenger tájfunjában és szélcsendjében edződött, viharvert törzsének a színe megsötétedett, mint egy francia gránátosé, aki végigverekedte Egyiptomot és Szibériát. Tiszteletreméltó eleje kiszakállasodott; árbocai - valahol Japán partjain vághatták őket, ahol az eredeti árbocok egy viharban vízbe fordultak - árbocai mereven álltak, mint a néhai való három kölni királyok gerince. Öreg fedélzetei kopottak és barázdásak voltak, mint Canterbury katedrálisában a zarándok csókolta kőlap, amelyen Becket vérét ontották. De mindeme ősöreg régiségekhez új és csudálatos jellegzetességek kerültek; illőek a vad munkához, melyet több mint fél évszázada folytatott. Öreg Peleg kapitány, aki sok esztendeig első tisztje volt, mielőtt a saját hajóján parancsnokolt volna, s most mint nyugalomba vonult tengerész a Pequod egyik főtulajdonosa lett - ez az öreg Peleg első tisztsége idején, a hajó eredeti groteszkségétől kedvet kapva, mind anyagában, mind formájában oly furcsa mód rakatta be, hogy ahhoz nem fogható semmi más, csak Torkill-Hake veretes pajzsa vagy ágyfája. Ki volt öltöztetve, mint egy barbár etiópiai császár, kinek nyakát csiszolt elefántcsont függők húzzák. Egy merő trófea volt az egész vademberhajó, kicicomázva ellenségeinek faragott csontjaival. Burkolat nélküli, nyitott mellvédjét, mint egy végeérhetetlen szájat, tűként beleszúrva, az ámbráscet hosszú, hegyes fogai díszítették, azok tartották az öreg kenderinakat és zsinegeket. Az inak nem szárazföldi fák alantas tömbjein futottak át, hanem tengerielefánt-csont csigákon tekeregtek ügyesen. Megvetvén a kormánykereket, kormányrudat viselt tiszteletreméltó kormánylapátján; s e kormányrúd egy darabból való volt, az ősi ellenség hosszú, keskeny alsó állkapcsából faragták ki különleges módon.

Végignéztem a fedélzeten, kerestem valaki tisztségbeli embert, hogy jelöltnek ajánljam magam az útra, s először nem láttam senkit; de nem kerülte el a figyelmemet egy furcsa sátor vagy inkább indián wigwam, amelyet valamivel a főárboc mögött állítottak fel. Ideiglenes építménynek látszott, kikötői használatra. Kúp alakú volt, vagy három méter magas; a sziláscet állkapcsának középső és legfelső részén található hajlékony, fekete csont hatalmas, hosszú tábláiból állt. Széles végükkel felfelé, kör alakban összefűzve rakták ezeket a kölcsönösen egymásnak dűlő táblákat a fedélzetre, s a bojtban végződő csúcson úgy libegtek ide-oda a szabad szakállas rostok, mint valami öreg pottowattamie főnök fején a hajtincs szálai. Háromszög alakú nyílás nézett a hajó orra felé, s a sátorból szabad kilátás nyílott előre.

Félig elbújva e furcsa lakosztályban, nagy sokára találtam valakit, aki külseje után ítélve tisztségbeli lehetett; s aki, délidő lévén, mikor szünetel a munka a hajón, most élvezte, hogy egy időre felszabadult a parancsnokság terhe alól. Régimódi tölgyfa székben ült, amelyen véges-végig különös faragások tekergőztek, s amelynek ülőkéje ugyanazon rugalmas anyag erős láncolatából készült, mint a wigwam.

Talán nem volt semmi különleges az előttem ülő idősebb ember megjelenésében; barna és izmos volt, mint a legtöbb öreg tengerész, s vastag, kvéker divatú, kék ruhát viselt; csak éppen a szemét fogták körül finom, csaknem mikroszkopikus hálóval a legparányibb ráncok, a folytonos hajózás okozhatta őket, sok kemény viharban, mindig szembenézve a széllel - mert ez kényszeríti a szem körüli izmokat, hogy összehúzódjanak. Az ilyen szemráncok igen hatásosak egy zord pillantásnál.

- A Pequod kapitányával beszélek? - szóltam a sátor ajtaja felé közeledve.

- Feltévén, hogy a Pequod kapitányával szólasz, mit kívánsz tőle? - kérdezte.

- Úgy gondoltam, hajóznék.

- Úgy gondoltad-é? Látom, nem nantucketbéli vagy, dolgoztál-e valaha bálnavadász hajón?

- Nem, uram, sosem.

- Ha jól sejtem, semmit sem tudsz a bálnavadászatról... mi?

- Semmit, uram; de nincs kétségem, hogy hamarosan beletanulok. Több utat tettem kereskedelmi szolgálatban, s azt hiszem...

- Fene a kereskedelmi szolgálatodba. Ilyen beszédekkel engem ne háborgass. Látod-é ott azt a lábat? Leveszem azt a lábat a tatodról, ha énnekem még egyszer kereskedelmi szolgálatról szólasz. Kereskedelemi szolgálat! Úgy gondolom, nem csekély büszkeségedre szolgál, hogy kereskedelmi hajókon szolgáltál. De kutyamája, ember, miért akarsz te bálnavadász útra kelni, mi?! Gyanús egy kicsinykét, igaz-é? Tán csak nem kalózkodtál? Nem raboltad-é meg a legutolsó kapitányodat? Nem terveled-é, hogy tengerre jutván, megölöd a tiszteket?

Tiltakoztam, hangoztattam, hogy ártatlan vagyok ezekben a dolgokban. Láttam, hogy e félig tréfás döfölődés álarca alatt az öreg tengerész, mint afféle szűk látókörű nantucketi kvéker, tele van szigetlakó-előítéletekkel, s meglehetősen kevéssé bízik az idegenekben, hacsak nem a Tőkehal-fokról vagy a Szőlőskert-szigetről jöttek.

- De mi hajt téged bálnavadászni? Tudni akarom, mielőtt a hajóra vételedről gondolkodnék!

- Hát, uram, szeretném látni, milyen a bálnavadászat. Szeretnék világot látni.

- Látni, milyen a bálnavadászat, mi? Vetetted-é már a szemed Ahab kapitányra?

- Ki az az Ahab kapitány?

- Lám, lám, mindjárt gondoltam. Ahab kapitány ennek a hajónak a kapitánya.

- Akkor tévedtem. Azt hittem, magával a kapitánnyal beszélek.

- Peleg kapitánnyal beszélsz, ővele beszélsz, ifjú ember. Az én gondom és Bildad kapitányé, hogy a Pequod felkészüljön az útra, s felszereltessék minden szükségessel, beleértve a legénységet is. Mi részint tulajdonosok, részint ügynökök vagyunk. De azt akartam mondani, hogy ha szeretnéd megtudni, mi légyen a bálnavadászat, amint mondottad, én megismertethetlek vele, mielőtt végképp és visszavonhatatlanul elköteleznéd magad. Vess egy tekintetet Ahab kapitányra, ifjú ember, s látni fogod, hogy csak egy lába vagyon.

- Mit akar ezzel mondani uram? A másikat egy bálna miatt vesztette el?

- Bálna miatt! Ifjú ember, jöjj közelebb hozzám: lenyelte, megrágta, szétroppantotta a legnagyobb ámbráscet, amely valaha is szétzúzott csónakot! Haj, haj!

Kicsit megriadtam az erélyétől, s talán meghatott egy kicsit végső felkiáltásának szívbeli bánata; mégis nyugodtan szóltam, amennyire tőlem tellett:

- Amit uram mond, az kétségkívül igaz, de honnan tudhattam volna, hogy van valami sajátos vadság abban a bizonyos bálnában; ámbár ennyit kikövetkeztethettem volna a baleset puszta tényéből.

- Hallod-é, ifjú ember, a te beszéded igen mézes; nincsen egy csepp fullánkja se. Bizonyos, hogy már jártál a tengeren ennek előtte? Biztos vagy benne?

- Uram - mondtam -, azt hittem, megmondottam már, hogy négy utat tettem kereskedelmi...

- Behúzni a vitorlát! Vedd eszedbe, amit a kereskedelmi szolgálatról mondtam, ne bosszants, mert nem állom. De értsük meg egymást. Én megmutattam néked egynémely példán, mi a bálnavadászat; még mindig hajlandóságot érzel hozzá?

- Igen, uram.

- Nagyon jó. Mármost olyan ember vagy-é, aki beleveri a szigonyt az eleven bálna torkába, aztán utána ugrik? Felelj gyorsan!

- Olyan, uram, ha végképp elkerülhetetlen a dolog; vagyis nem lehet megszabadulni tőle; ami azonban, úgy vélem, nem fordul elő.

- Ez is jó. Mármost, te nemcsak azért kívánkozol bálnavadászni, hogy tapasztalatból megismerjed a bálnavadászatot, hanem azért is, hogy világot lássál? Gondoltam. No, hát akkor lépj előre, oda, s tekints el a szélfogó fölött, aztán gyere vissza hozzám, és mondd el, mit láttál.

Egy pillanatra némiképp megzavarodtam ettől a furcsa kéréstől, nem tudtam, mire vegyem, tréfára-e vagy komolyra. De Peleg kapitány összevonta valamennyi szarkalábát egyetlen zordon pillantásba, és tekintetével utamra küldött.

Mikor előrementem s elnéztem a szélvédő fölött, észrevettem, hogy a dagályban horgonyon ringatózó hajó orra egyenest a nyílt tenger felé mutat. A kilátás határtalan volt, de rendkívül egyhangú és visszariasztó; nem láttam a legkisebb változatosságot sem.

- Nos, miről számolsz be? - kérdezte Peleg, mikor visszajöttem. - Mit láttál?

- Nem sokat - válaszoltam. - Semmi mást, csak vizet; meg jókora darab látóhatárt, és azt hiszem, szélvihar közeledik.

- Hát akarsz-e még világot látni? Meg akarod kerülni a Horn-fokot, hogy még többet láss, he? Nem látod a világot onnan, ahol vagy?

Kicsit meghökkentem, de el kell mennem bálnavadászni, s el is megyek; és a Pequod éppoly jó hajó, mint akármelyik - azt hiszem, a legjobb -, s mindezt elismételtem Pelegnek. Látva eltökéltségemet, közölte, hogy hajlandó felvenni a hajóra.

- Akár mindjárt aláírhatod a papírokat - tette hozzá -, jöjj velem. - S így szólván, levezetett a fedélzet alá a kabinba.

Lenn a keresztgerendán a legrendkívülibb és legmeglepőbb figura ült. Kiderült, hogy ő Bildad kapitány, aki Peleg kapitánnyal egyetemben egyike a hajó főtulajdonosainak; a többi részvényt, amint az néha előfordul ezekben a kikötőkben, egy sereg régi évjáradékos birtokolta: özvegyek, apátlan és gyámság alatt álló gyerekek; egynek-egynek egy gerendafej, egy lábnyi palánk vagy egy-két szög értékű jussa volt. A nantucketi emberek bálnavadász hajókba fektették a pénzüket, mint ahogy önök az elismert államkötvényekbe, amelyekből jó kamatot húznak.

Bildad, sajnos, meg kell mondanom, most javíthatatlan vén zsugori, tengerjáró korában pedig kemény, komisz munkafelügyelő hírében állt. Mesélték nekem Nantucketben, bár a történet kétségkívül különösnek látszik, hogy mikor a Categut bálnavadász hajón dolgozott, hazaérkezése után legénységét csaknem egytől egyig súlyosan kimerülve és agyondolgozva vitték partra s a kórházba. Jámbor emberhez, főként egy kvékerhez képest tagadhatatlanul elég keményszívű volt, enyhén szólva. Sose káromkodott azonban az embereire, úgy mondták; valami módon mégis rendkívüli mennyiségű kegyetlen, ernyedetlen munkát sajtolt ki belőlük. Amikor Bildad első tiszt volt, és rád szegezte világosbarna szemét, nagyon ideges lettél, míg meg nem markoltál valamit - egy kalapácsot, bújtatófát -, és nekiláttál dolgozni, mint az eszeveszett, ezzel vagy azzal, mindegy, akármivel. Előtte nyoma veszett a tétlenségnek és lustaságnak. Személye tökéletes megtestesülése volt utilitárius jellemének. Hosszú, ösztövér testén nem cipelt felesleges húst, sem felesleges szakállt az állán, amelyhez lágy, takarékos pamacs illeszkedett, olyan, mint széles peremű kalapjának kopott bolyha.

Ilyen volt hát az az ember, akit a gerendán ülni láttam, mikor a kabinba követtem Peleg kapitányt. A fedélzetek között kicsi tér volt; és ott ült, egyenesen, mint a szálfa, öreg Bildad; mindig így ült, sose támaszkodott, éspedig azért, hogy óvja a kabátszárnyait. Széles peremű kalapját maga mellé tette; lábát mereven keresztbe rakta; halványbarna köntösét állig felgombolta; orrán pápaszemmel, elmerülve olvasni látszott egy súlyos kötetből.

- Bildad - kiáltotta Peleg kapitány -, már megint elmerültél a szentírásba, mi?! Hiszen csak mióta én látom, harminc esztendeje böngészed azt a szentírást. Meddig jutottál benne, Bildad?

Bildad nyugodtan felnézett, mint aki régóta megszokta az ilyen szentségtelen beszédet régi hajóstársától, és ezt a mostani tiszteletlenséget észre sem veszi; meglátott engem, és kérdően Pelegre pillantott.

- Azt mondja, a mi emberünk - mondta Peleg. - Hajóra akarna szállni.

- Vagyon hozzá akaratod? - kérdezte Bildad tompa hangon, és felém fordult.

- Vagyon - mondtam akaratlanul, annyira tömény kvéker volt.

- Mit tartasz róla, Bildad? - kérdezte Peleg.

- Megteszi - mondta Bildad, szemügyre vett, azután egészen hallható hangon motyogva, tovább betűzte a könyvét.

Nálánál furcsább kvékert, úgy vélem, sohasem láttam, különösen azután, hogy barátja és régi hajóstársa olyan hetvenkedőnek látszott. De nem szóltam, csak alaposan körülnéztem. Peleg most kinyitott egy ládát, s előszedve a hajó szerződéseit, tintát és tollat tett maga elé, és leült a kis asztalhoz. Legfőbb ideje, kaptam észbe, hogy megállapodjak magammal: milyen feltételek mellett vagyok hajlandó beállni. Azzal már tisztában voltam, hogy a bálnázó szakmában nem fizetnek bért; de minden ember, beleértve a kapitányt is, bizonyos részesedésnek nevezett részt kap a haszonból, s a részesedést a fontosság mértéke szerint osztották szét: ezt pedig az szabta meg, hogy kire milyen kötelesség hárult a hajón. Azzal is tisztában voltam, hogy zöldfülű lévén a bálnavadászatban, az én részesedésem nem lesz valami nagy; de tekintetbe véve, hogy járatos voltam a tengeren, elkormányozom a hajót, tudok kötelet csomózni és minden egyebet is, hát nem kételkedtem, azok után, amit hallottam, hogy legalábbis a kétszázhetvenötödöt ajánlják fel - azaz, az út tiszta, nettó hasznának kétszázhetvenötöd részét, akármennyire rúgjon is az végül. És bár a kétszázhetvenötöd részesedést kurta részesedésnek szokták nevezni, mégis több volt a semminél; és ha szerencsés az út, csaknem megtérül a ruha, amit elhordok, nem beszélve a háromesztendei kosztról és kvártélyról, amiért egy fityinget sem kell fizetnem.

Ámbár meglehet, hogy a vagyongyűjtésnek nyomorúságos módja ez - bizony, az is, valóban igen nyomorúságos módja. De én egyike vagyok azoknak, akik sose vágyódnak fejedelmi vagyonok után, s teljesen megelégszem, ha a világ kész szállást és ételt adni, amíg a Mennydörgő Felhő zord zászlaja alatt masírozok. Egészében úgy gondoltam, a kétszázhetvenötöd részesedés nagyjából tisztességes volna, bár nem lepődnék meg, ha kétszázadot ajánlanának fel, tekintve, hogy a széles vállú fajtához tartozom.

Az egyetlen dolog, amitől mégis megcsappant kissé a reménységem a bőkezű haszonbeli részesedés iránt, ez volt: a parton hallottam valamit mind Peleg kapitányról, mind kiszámíthatatlan vén cimborájáról, Bildadról; hogy ők lévén a főtulajdonosai a Pequodnak, a többi jelentéktelenebb és apróbb tulajdonos a hajó ügyeinek csaknem teljes intézését kettejükre hagyta. Én csak sejtettem, milyen nagy szava lehet a fukar, vén Bildadnak a legénység felvételében, annál is inkább, mivel a Pequod fedélzetén találtam, egészen otthonosan, itt a kabinban, Bibliát olvasva, mintha csak a saját tűzhelye mellett ülne. Amíg Peleg hasztalanul igyekezett kihegyezni zsebkésével a pennát, öreg Bildad, nem kis meglepetésemre - figyelembe véve, hogy mennyire érdekelt fél ezekben az ügyletekben -, Bildad nem törődött velünk, hanem motyogott magában a könyvéből: "Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a rozsda..."

- Nos, Bildad kapitány - szakította félbe Peleg -, mit szólsz, milyen részesedést adjunk ennek az ifjú embernek?

- Tenmagad tudod a legjobban - hangzott a síri válasz. - A hétszázhetvenheted nem lesz túl sok, ugye? "...ahol rozsda és moly megemészt..."

"Kincs, az ám - gondoltam - s micsoda kincs a hétszázhetvenheted részesedés! Látom, öreg Bildad, te elhatároztad, hogy én ne részesedjek nagy részesedésben, s ne gyűjtsek kincset idelenn, ahol rozsda és moly emészt." Ez csakugyan roppant kurta részesedés volt; bár a számjegy nagysága először félrevezetheti a szárazföldit, de a legapróbb megfontolás is megmutatja, hogy noha hétszázhetvenhét meglehetősen nagy szám, de mégis, mikor az ember törtszámot csinál belőle, rájön, mondom, hogy egy garas hétszázhetvenheted része jóval kevesebb, mint hétszázhetvenhét aranytallér; és én így gondolkoztam akkoriban.

- Ej, nem sül ki a szemed, Bildad - kiáltotta Peleg -, nem csaphatod bé ezen ifjú embert! Ennél többet kell kapnia!

- Hétszázhetvenhét - mondta megint Bildad, még csak fel sem kapta tekintetét, és tovább motyogott: - "mert ahol a ti kincseitek, ott a ti szívetek is".

- Leszerződtetem háromszázadra - mondta Peleg -, hallod, Bildad? Háromszázad részesedés, azt mondom.

Bildad letette könyvét, és ünnepélyesen feléje fordulva így szólt:

- Peleg kapitány, néked jótékony szíved van; de tekintetbe kell venned a kötelességedet, amivel a hajó többi tulajdonosának: sok özvegynek és árvának tartozol, és azt, hogy ha mi bőségesen jutalmazzuk ezen ifjú ember munkálkodását, amaz özvegyek és árvák kenyerét vehetjük el. A hétszázhetvenheted részesedést, Peleg kapitány.

Peleg felugrott és ide-oda dübörgött a kabinban.

- Te Bildad! - üvöltötte. - A ménkű vágjon beléd, Bildad kapitány, ha ezekben a dolgokban követtem volna a tanácsodat, mostanra már olyan nehéz lelkifurdalást kéne hurcolnom, hogy az zátonyra futtatná a legnagyobb hajót, amely valaha is körülvitorlázott a Horn-fokon.

- Peleg kapitány - mondta Bildad rendületlenül -, én nem tudom, hogy a lelkiösmereted súlya alatt tíz centit vagy tíz ölet merülsz-e a vízbe; de mivelhogy a te szíved bé nem fogadja a bűnbánatot, Peleg kapitány, erősen félek, hogy lelkiösmereted léket kapott, s végezetül elsüllyeszt téged, és megfeneklesz a pokol tüzében, Peleg kapitány.

- A pokol tüzében, a pokol tüzében! Ember, te sértegetsz; meghaladja a természetes béketűrést, úgy sértegetsz. Merő gyalázat azt mondani bárki emberteremtménynek, hogy pokolra kerül. Mennydörgős ménkű! Bildad, ha ezt még egyszer mondod, ha meggyújtod a lelkem tüzét, akkor én... én... igen, lenyelek egy eleven kecskét, szőröstül, szarvastul. Ki a kabinból, te képmutató, szürkésbarna, hitvány fafejű, hordd el tüstént az irhád!

Mikor kimennydörögte magát, Bildadra rohant, de Bildad csudálatos oldalazó, surranó gyorsasággal kitért előle.

Megriadtam a hajó két fő és hatalmas tulajdonosa között kitört ellentéttől, s félig-meddig azt forgattam eszemben, hogy nem utazom olyan vitorláson, amelynek tulajdonjoga ilyen kétes, irányítása ilyen bizonytalan; félreléptem az ajtóból, hogy utat engedjek Bildadnak, akinek, biztos voltam benne, leghőbb kívánsága eltűnni Peleg felébresztett dühe elől. De csodálkozásomra megint leült a gerendára, nagyon nyugodtan, s úgy látszott, esze ágában sincs elvonulni. Megszokhatta már a bűnbánat nélküli Peleget és dolgait. Ami Peleget illeti, miután a fenti módon kiengedte volt haragját, ő is leült, miként egy bárány, bár egy kicsit rángott, mintha idegizgalom bántaná.

- Fű! - Rittyentett végül -, elmúlt a vihar. Bildad, te valamikor ügyesen tudtál lándzsát hegyezni, nem hegyeznéd ki a tollamat? Az én zsebkésem már köszörűkő után kívánkozik. Ez az; köszönöm, Bildad. No hát, ifjú ember, ugye azt mondtad, Ishmaelnek hívnak. Jól van, beírlak ide, Ishmael, a háromszázad részesedésért.

- Peleg kapitány - mondtam -, van velem egy barátom, az is hajóra akar szállni, elhozzam magammal holnap?

- De el ám - mondta Peleg -, hívd el magaddal, majd megnézzük.

- Hányadrészt kíván? - morgott Bildad, felpillantva a könyvből, amelybe ismét beletemetkezett volt.

- Ó, sose törődj te azzal, Bildad - mondta Peleg felém fordulva -, bálnázott valaha?

- Több bálnát ölt, mint amennyit meg tudnék számolni, Peleg kapitány.

- Jó, hozd el magaddal.

A szerződés aláírása után elmentem; nem bántott kétség, hiszen jó reggeli munkát végeztem, s a Pequod éppen az a hajó, amelyet Yojo arra rendelt, hogy Kvikveggel és velem megkerülje a Horn-fokot.

De nem jutottam messzire, mikor kezdtem eszmélkedni, hogy a kapitányt, akivel hajóznom kell, még nem láttam; bár való igaz, hogy sok esetben a bálnavadász hajót teljesen felszerelik, egész legénysége a fedélzeten van már, mire a kapitány megmutatja magát, vagyis megérkezik a parancsnokság átvételére; mert némely esetben ezek az utazások oly hosszúra nyúlnak, s az otthonlét rövid időközei oly kurtává válnak, hogy a kapitány, ha családja vagy más efféle lekötöttsége van, nem sokat gondol a kikötőben álló hajójával, hanem a tulajdonosra hagyja, míg útra készen nem áll. Mindazonáltal jó egy pillantást vetni rá, mielőtt visszavonhatatlanul a kezére adod magad. Visszafordulva megszólítottam Peleg kapitányt, s érdeklődtem, hol található Ahab kapitány.

- És mi dolgod vagyon Ahab kapitánnyal? Rendben van minden; fel vagy véve a hajóra.

- Igen, de szeretném látni.

- Nem hinném, hogy most láthatod. Nem tudom teljes bizonyossággal, mi van vele; de bezárkózott a házába, olyan betegféle, ámbátor nem látszik annak. Valójában nem is beteg; de nem, jól sincsen igazán. Akárhogyan is, ifjú ember, engem se fogad, nem hinném, hogy téged fogadna. Furcsa ember az az Ahab kapitány, sokan úgy gondolják, de jó ember. Ó, neked is kedvedre való lesz majd; sose félj. Fenséges, istentelen-istenes ember ez az Ahab kapitány; ritkán szól, de ha szól, érdemes meghallgatnod. Jegyezd meg jól, jó előre figyelmeztetlek: Ahab felette áll a közönséges embernek; Ahab egyetemekre járt, és megfordult emberevők között; nagyobb csodákat is ismer, mint a hullámok; vad lándzsáját bálnáknál hatalmasabb, különösebb ellenfelekbe vágta. A lándzsáját! A legélesebb, a legbiztosabb lándzsát ezen a szigeten; ó, ő nem Bildad kapitány, nem, és Peleg kapitány sem! Ő Ahab, fiam, s ama régi Ahab, tudhatod, koronás király vala!

- És igen gonosz. Mikor megölték ama rossz Ahab királyt, nem ebek nyalták-é föl a vérét?

- Gyere csak ide, ide, ide - mondta Peleg olyan jelentőségteljes pillantással, hogy csaknem megijesztett. - Figyelmezz rám, gyerek, sose mondd ezt a Pequod fedélzetén! Sehol se mondd! Ahab kapitány nem maga választotta a nevét. Bolond, tudatlan szeszélye volt annak az esztelen özvegy anyjának, aki meghalt, mikor Ahab tizenkét hónapos volt. És mégis az az indián vénasszony, Tistig, a Vidám Főnél, azt mondta, hogy a név valahogy profetikusnak bizonyul, és tán más hozzá hasonló bolondok is ugyanezt mondhatják néked. Figyelmeztetni akarlak. Ez hazugság. Én jól ösmérem Ahab kapitányt; hajóztam véle mint kormányos esztendőkkel ennek előtte; tudom, kicsoda ő, jó ember; nem olyan jámbor jó ember, mint Bildad, hanem káromkodó jó ember, olyasforma, mint én, csak jóval nagyobb ember. Igen, tudom, hogy sose volt vidám; és tudom, hogy a hazaúton kicsinyég magánkívül volt egy darab ideig; de ezt is csak a vérző csonkjába belenyilalló fájdalmak okozták, akárki beláthatja. Azt is tudom, hogy mióta az utolsó útján az az átkozott bálna elvitte a fél lábát, amolyan rosszkedvű forma, elkeseredetten, néha meg vadul rosszkedvű; de ez majd elmúlik. És egyszer s mindenkorra hadd mondjam meg néked, és hadd győzzelek meg téged, ifjú ember, hogy jobb hajózni egy borús kedvű jó kapitánnyal, mint egy nevető rosszal. Hát Isten áldjon, és ne bántsd Ahab kapitányt gonosz neve miatt. Aztán meg, fiam, felesége van, három útja sincs, hogy megnősült, egy édes, lemondó leányasszony. Gondold csak meg, ettől az édes leányasszonytól gyereke van annak az öregembernek; gondolod hát, hogy így bármi végső, reménytelen gonoszság lehet Ahabban? Nem, nem, fiam; ha elátkozott, istenverte volna is Ahab, emberséges ember ő.

Mikor elballagtam, nagyon elgondolkodtam; amit véletlenül tudomásomra hoztak Ahab kapitányról, az vad, homályos gyötrelemmel töltött el. És ugyanakkor valamiképpen rokonszenvet és sajnálatot éreztem iránta, de nem tudtam, miért, talán mert kegyetlenül elvesztette a lábát. S ugyanakkor furcsa félelmet is éreztem; de ez a félelem, amit nem tudok jól leírni, nem is volt egészen félelem; nem tudom, mi volt. De éreztem, és mégsem idegenített el tőle, bár türelmetlenség feszengett bennem azzal szemben, ami titokzatosnak látszott benne, már amilyen tökéletlenül akkor ismertem. Gondolataim azonban végtére más irányba kanyarodtak, s pillanatnyilag a sötét Ahab kihullott elmémből.

Mivel Kvikveg ramadánja, avagy nagy Böjti Megalázkodása egész napra szólt, nem akartam megzavarni őt, csak estszállta felé; mert a legnagyobb tisztelettel viseltetem minden ember vallásos kötelezettségei iránt, mindegy, akármilyen nevetségesek is, és szívem szerint még egy gombaimádó hangyagyülekezetet sem becsülnék le.

Estefelé, mikor már biztosra vettem, hogy minden buzgólkodásának és szertartásának végére ért, felmentem szobájához, és kopogtam az ajtón, de nem kaptam választ. Megpróbáltam kinyitni, de belülről be volt zárva.

Lementem vacsorázni. Sokáig ott ültem, s néhány matróz hosszú történeteit hallgattam, éppen akkor érkeztek meg egy "szilvapuding" útról, amint mondották (azaz rövid bálnavadász útról, amelyet briggen vagy szkúneren tesznek meg, s amely az Egyenlítőtől északra eső területekre és kizárólag az Atlanti-óceánra korlátozódik); miután csaknem tizenegyig hallgattam ezeket a szilvapudingosokat, felmentem lefeküdni, egészen biztosra véve, hogy ez időre már Kvikveg kétségkívül végére ért a ramadánjának. De nem; éppen ott volt, ahol hagytam, egy centit sem mozdult el. Kezdtem bosszankodni rá; oly sült esztelenségnek és értelmetlenségnek látszott, hogy itt ül egész nap és fél éjszaka a hátulján, hideg szobában, s egy darab fát tart a fején.

- Az ég szerelmére, Kvikveg, állj fel és rázd meg magad; állj fel és vacsorázz valamit! Éhen halsz, megölöd magad, Kvikveg. - De egy szót sem válaszolt.

Nekikeseredve elhatároztam, hogy lefekszem és alszom; nem sok idő múlva kétségkívül ő is követi majd példámat. De mielőtt a fal felé fordultam volna, fogtam nehéz medvebőr bekecsemet és ráterítettem, mivel az éjszaka nagyon hidegnek ígérkezett, s rajta nem volt más, csak a rendes kiskabátja. Egy ideig, akármit csináltam is, nem tudtam egy parányit sem elszundítani. Elfújtam a gyertyát. A puszta gondolat, hogy Kvikveg itt ül alig egy méternyire tőlem, kényelmetlen helyzetben, teljességgel egyedül a hidegben és a sötétségben, nagyon boldogtalanná tett. Gondolják el: egy szobában aludni egy üldögélő, virrasztó pogánnyal, ezen a rémes, rejtélyes ramadánon.

Valahogyan mégis elaludtam, és semmit sem tudtam napkeltéig; akkor lepillantottam az ágyról, s ott guggolt Kvikveg, mintha a padlóra volna csavarozva. De mihelyt az első napsugár betűzött az ablakon, merev és ropogó ízületekkel, de vidám arccal felállt, odasántikált fekhelyemhez, homlokomhoz szorította a homlokát, és azt mondta, hogy ramadánja véget ért.

Mármost, amint utaltam is rá, nekem semmi kifogásom bárki vallása ellen, akármilyen is az, amíg az illető nem öl meg vagy nem sérteget más embereket, mert azok nem hisznek az ő vallásában. De ha valakinek a vallása igazán végletessé válik, ha valóságos kínszenvedést ró rá, és végül is földünket olyan fogadóvá teszi, amelyben kényelmetlen lakni; akkor úgy gondolom, legfőbb ideje, hogy félrevonjam az illetőt, és megvitassam vele a dolgot.

Éppen így tettem most Kvikveggel is.

- Kvikveg - mondtam -, ugorj most az ágyba, feküdj le és figyelj rám! A pokol gondolata - mondtam - először egy meg nem emésztett bundásalma miatt született meg; s azóta a ramadánokkal dajkált örökletes gyomorbajok tartották fenn.

Azután megkérdeztem Kvikveget, vajon bántotta-e őt valaha gyomorbaj; nagyon világosan fejeztem ki magam, hogy felfoghassa a gondolatot. Nem, mondta, csak egy emlékezetes alkalommal, egy nagy lakoma után, amit atyja, a király adott, egy csatanyerés örömére, amikor is ötven ellenséget öltek meg úgy délután két óra tájban, s valamennyit megfőzték és megették még aznap este.

- Hagyd el, Kvikveg - mondtam megborzongva -, elég ennyi - mert a további utalásai nélkül is tudtam a folytatást. Találkoztam egy matrózzal, aki éppen azon a szigeten járt, s ő beszélt az ottani szokásról, hogy megnyert nagy csaták után pecsenyesütést rendeznek az elesettekből a győztes udvarán vagy kertjében; azután egyenként nagy fatányérokra teszik őket, s köretnek, mint piláfhoz, kókuszdiót és kenyérfagyümölcsöt raknak köréjük, valami petrezselyemfélét a szájukba, s úgy küldik szét őket a győző üdvözletével valamennyi barátjához, mintha csak karácsonyi pulykák volnának ezek az ajándékok.

Nemsokára kikecmeregtünk az ágyból, és felöltöztünk; Kvikveg csudálatos nagy reggelit csapott mindenféle halászlevekből, hogy a fogadósné ne sok hasznot húzzon a ramadánjából, s félszegúszó szálkájával piszkálva fogunkat, ballagtunk a Pequod fedélzetére.

Mikor a rakpart vége felé jártunk, a hajó közelében - Kvikveg kezében a szigonyával -, Peleg kapitány hangosan odakiáltott nekünk rekedt hangján a wigwamjából; nem is gyanította, mondta, hogy a barátom emberevő; továbbá kijelentette, hogy emberevőket nem enged a hajó fedélzetére, hacsak előbb be nem mutatják az irataikat.

- Mit akar ezzel mondani, Peleg kapitány? - kérdeztem, és barátomat a rakparton hagyva a mellvédre ugrottam.

- Azt - felelte -, hogy meg kell mutatnia az iratait.

- Igen - mondta Bildad kapitány a tompa hangján, s kidugta fejét Peleg mögött a wigwamból. - Igazolnia kell, hogy megtért. Sötétség fia - tette hozzá -, tagja vagy-é valamely keresztény egyháznak?

- Az hát - feleltem -, az Első Kongregációs Gyülekezet tagja. - Itt jegyzem meg, hogy sok nantucketi hajón járó tetovált vadember végül is megtér valamelyik egyházba.

- Az Első Kongregációs Gyülekezeté - kiáltotta Bildad -, micsoda?! Amelyik Deuteronomium Coleman diakónus gyülekezeti házában imádkozik? - s így szólván, elővette pápaszemét, megtörölte nagy, sárga selyemkendőjével, igen gondosan felrakta, azután előjött a wigwamból, és mereven a mellvéd fölé hajolva, jó hosszan szemügyre vette Kvikveget.

- Mióta tagja? - kérdezte, s felém fordult. - Nem régóta, úgy vélem, ifjú ember.

- Nem - mondta Peleg -, és meg se keresztelték rendesen, másképpen az lemosott volna valamit abból az ördögi kékségből a képén.

- Mondjad meg nékem - kiáltotta Bildad -, rendes tagja-e ezen filiszteus Deuteronomium diakónus gyülekezetének! Sose láttam odamenni, pedig én mellette járok el minden szent vasárnap.

- Semmit sem tudok Deuteronomium diakónusról vagy e gyülekezetről - mondtam -, én csak annyit tudok, hogy ez a Kvikveg itt tagja az Első Kongregációs Gyülekezetnek. Ő maga, Kvikveg is diakónus.

- Ifjú ember - mondta Bildad komolyan -, te bolondot járatsz vélem. - Magyarázd meg szavaidat, te ifjú hettita. Milyen egyházról beszélsz? Feleljél nekem!

Kemény szorongattatásomban így válaszoltam:

- Én, uram, arra az ősi Egyetemes Egyházra gondolok, melyhez ön is, én is, Peleg kapitány is, és Kvikveg és mindnyájan, minden anyaszülte és minden lélek tartozik. Ennek az imádkozó világnak nagy és örökkétartó kongregációjára; mindnyájan ennek vagyunk tagjai, csak némelyőnk furcsa cifraságokat kedvel, de ezek semmi képpen sem torzítják az általános hitet; abban mindnyájan kezet fogunk.

- Kezet nyújtunk, azt akarod mondani, hogy segélő kezet nyújtunk?! - kiáltotta Peleg, és közelebb húzódott. - Ifjú ember, jobb volna néked hittérítőként hajóra szállanod, nem is matrózsorban. Sose hallottam jobb prédikációt. Deuteronomium diakónus, sőt maga Mapple atya sem tudná felülmúlni, őt pedig nem csekélyre tartják. Gyere a fedélzetre, gyere a fedélzetre, sose törődj az iratokkal! Mondom, szólj annak a Kvakvaknak, hogy is hívod? Szólj Kvakvaknak, hogy jöjjön fel. A nagy vasmacskára mondom, micsoda szigonya van neki! Jó anyagnak látszik; és jól is kezeli. Azt kérdem, Kvakvak, vagy hogy hívnak, álltál-e már bálnavadász csónak orrában? Vágtál-e már valaha halhoz?

Kvikveg a maga vad módján szó nélkül a mellvédre ugrott, onnan az egyik oldalt lógó, bálnavadász csónak orrába; ott megtámasztotta a bal térdét, és szigonyát egyensúlyozva valahogy ilyenformán szólalt meg:

- Kapitány, te látni ott kicsiny csepp kátrány vízen? Látni őt? Hó, hát gondolni őt bálna szeme - és jól megcélozva, elhajította az acélt, éppen öreg Bildad széles kalapkarimája fölött, egyenest keresztül a hajó fedélzetén, és elcsapta a kátrányfoltot szemünk elől.

- Most - mondta Kvikveg, s nyugodtan fejte be a kötelet - gondolni jaz lenni bálna szeme; hát bálna lenni halott.

- Gyorsan, Bildad! - mondta Peleg, a társ, aki megrettenve a repülő szigony közeli szomszédságától, visszahúzódott a kabinbejárat felé. - Mondom, gyorsan, Bildad, hozd a hajó iratait! Meg kell szereznünk ezt a Kuvikot, akarom mondani Kvakvakot, egyik csónakunkhoz. Ide figyelj, Kvakvak, kilencvened részt adunk neked, s ez több, mint amennyit nem Nantucketbe való szigonyos valaha is kapott.

Így hát lementünk a kabinba, s nagy örömömre Kvikveg hamarosan bekerült ugyanannak a hajónak a legénységébe, amelyhez én is tartoztam.

Mikor az előzményeken túljutottunk, s Peleg mindent elkészített aláírásra, felém fordult s így szólt:

- Úgy sejtem, ez a Kvakvak itten nem tud írni, igaz-é? Azt kérdem, Kvakvak, csapjon beléd a ménkű, aláírod-é a neved, vagy kézjegyet teszel?

De erre a kérdésre Kvikveg, aki kétszer vagy háromszor részt vett hasonló szertartásokon, cseppet sem jött zavarba; átvette a felajánlott tollat, s lerajzolta a papírra a megfelelő helyen, annak a furcsa, kerek ábrának a pontos mását, amely a karjára volt tetoválva; és Peleg kapitány makacs tévedéséből a könyvben valami ilyesforma állt:

KVAKVAK
x
KÉZJEGYE

Eltelt egy-két nap, s a Pequod fedélzetén nagy lett a sürgés-forgás. Nemcsak a régi vitorlákat javították meg, hanem újakat is hoztak a hajóra, és vég vásznakat és kötéltekercseket; egyszóval minden azt mutatta, hogy a hajó előkészületei hamarosan véget érnek. Peleg kapitány ritkán vagy sose szállt partra, hanem ott állt wigwamjában, és szigorúan szemmel tartotta az embereket; Bildad végezte az egész vásárlást és a készletek beszerzését. S a raktárakban és az árbocozaton serénykedő emberek jóval estszállta után is dolgoztak még.

Azután való nap, hogy Kvikveg aláírta a szerződést, üzenet jött valamennyi fogadóba, ahol a hajó személyzete lakott, hogy mindenkinek a ládája naplemente előtt a fedélzeten legyen, mert nem tudhatni, mikor indul útnak a hajó. Így hát Kvikveg és én levittük cókmókunkat, de elhatároztuk, hogy utolsó percig a parton alszunk. Ám úgy látszik, ilyen esetekben nagyon korán figyelmeztetik az embert; mert a hajó még jó néhány napig nem indult el. Nem is csoda: sok volt a tennivaló, s ki tudja, mennyi mindenről kellett gondoskodni még, mielőtt a Pequod felszerelése teljes lett volna.

Mindenki tudja, milyen rengeteg holmi - ágyak, serpenyők, kések és villák, lapátok és fogók, asztalkendők, diótörők és ezernyi minden nélkülözhetetlen a háztartásban. Éppígy áll a dolog a bálnavadászattal, amely háromesztendős háztartást kíván meg a nyílt óceánon, távol minden fűszerestől, kofától, orvostól, péktől és bankártól. S bár ez igaz a kereskedelmi vitorlásokra is, de semmiképpen sem olyan mértékben, mint a bálnavadászokra. Mert a bálnavadász út rendkívül hosszú, a halászathoz nagyszámú különleges holmi kell, s ezeket lehetetlen pótolni azokban a távoli kikötőkben, ahová el-ellátogat a hajó; s ezenfelül nem szabad elfeledni azt sem, hogy valamennyi hajó közül a bálnavadász vitorlások vannak leginkább kitéve mindenféle balesetnek, különösképpen pedig ama holmik pusztulásának és elvesztésének, amelyeken leginkább múlik az út sikere. Ezért kell annyi tartalékcsónak, tartalékárbocág, tartalékkötél és szigony és csaknem mindennemű tartalék, kivéve a kapitánytartalékot és a másodpéldány hajót.

Mikor a szigetre érkeztünk, a Pequod készleteinek java már csaknem teljes volt, már hajóra rakták a húst, kenyeret, vizet, tüzelőt, a vasabroncsokat és a hordódongákat. De, amint már jeleztem, egy ideig szünet nélkül vitték-hordták a fedélzetre a különféle kisebb-nagyobb tárgyakat.

A cipekedők közt a legbuzgóbb Bildad kapitány nővére volt, egy ösztövér, öreg, nagyon határozott és fáradhatatlan lelkű, de azért igen jószívű hölgy, aki úgy látszott, fejébe vette, hogy amennyire rajta múlik, semmiben hiány ne legyen a Pequodon, ha egyszer rendjén kifutott a tengerre. Hol egy edény savanyúságot hozott a fedélzetre, a pincér kamrájába; hol egy csomag pennát az első tiszt dolgozóasztalára, ahol az a hajónaplót tartotta; harmadszor egy vég flanellt, valakinek a reumás véknyára. Soha jobban asszony rá nem szolgált a nevére - Angyalkának hívták, és mindenki Angyalka néninek nevezte. Mint egy jótékony angyal sürgött-forgott ez az angyali Angyalka néni, készen, hogy kezét-szívét annak szentelje, ami biztonságot, kényelmet és vigasztalást nyújt mindenkinek a hajón, amelyben szeretett Bildad bátyja érdekelve volt, s amelybe ő is belefektetett pár tucat gondosan megtakarított dollárt.

De megdöbbentő volt, mikor ez a jeles lelkű kvékernő a fedélzetre jött, mint az utolsó napon is, egyik kezében hosszú olajmerő kanállal, a másikban még hosszabb bálnázó lándzsával. És maga Bildad sem tétlenkedett, sem pedig Peleg kapitány. Ami Bildadot illeti, ő a szükséges holmik hosszú jegyzékét hordozta magával, s minden új szállítmánynál jelet tett a papiros megfelelő rovatába. Peleg időnként kibicegett bálnacsont odújából, üvöltözött a raktárban dolgozókkal, üvöltözött az árbocsudáron dolgozó árbocmesterekkel, azután befejezésül üvöltözve visszament a wigwamjába.

A készülődés napjaiban gyakran felkerestük Kvikveggel a hajót, és én mindannyiszor Ahab kapitány után kérdezősködtem: hogy van, mikor jön a hajó fedélzetére. Ezekre a kérdésekre azt felelték, hogy mind jobban és jobban van, s mindennap várják; addig a két kapitány, Bildad és Peleg mindent el tud intézni, ami csak szükséges, hogy a vitorlás felkészüljön az útra. Ha teljesen becsületes lettem volna magammal, akkor szívem mélyén őszintén belátom: félig se hittem volna, hogy így ráállok erre a hosszú útra, s egyszer sem veszem szemügyre azt az embert, aki teljhatalmú diktátor lesz, mihelyt a hajó kifut a nyílt óceánra. De ha az ember valami rosszat gyanít, néha megesik - ha már belekeveredett a dologba -, hogy öntudatlanul igyekszik elrejteni a gyanúját még maga előtt is. Nagyjából ez volt az én esetem is. Semmit se szóltam, és igyekeztem semmit se gondolni.

Végre hírül adták, hogy valamikor másnap a hajó biztosan elindul. Másnap reggel hát nagyon korán felkerekedtünk Kvikveggel.

Hat órára járt már, de csak ködösen, szürkén, ímmel-ámmal hajnalodott, mikor a rakpart közelébe értünk.

- Ha jól látom, néhány matróz szalad ott elöl - mondtam Kvikvegnek. - Nem lehetnek árnyékok; azt hiszem, napkeltekor elmegy a hajó. Gyere!

De amikor a Pequod fedélzetére léptünk, minden mélységes csöndben pihent, egy lélek se mozdult. A kabinlejárót belülről bezárták; a fedélzeti nyílások fedői a helyükön, telerakva kötélcsomókkal. Előrementünk az előrészbe, s a csapóajtó reteszét nyitva találtuk. Fényt láttunk, lementünk, s ott lenn egy rongyos kabátba burkolt öreg árbocmestert fedeztünk fel. Egész hosszában elnyúlt két ládán, arcát lefelé fordította, s a két összefont karjába rejtette. A legmélyebb álom ölében nyugodott.

- Azok a matrózok, akiket láttunk, Kvikveg, azok hova mehettek? - kérdeztem, s bizonytalanul néztem az alvóra. De úgy látszott, a rakparton lenn Kvikveg észre se vette azt, amire utaltam; ezért azt hittem, optikai csalódás áldozata vagyok. Elhessegettem a gondolatot, s ismét az alvóra pillantva, tréfásan jeleztem Kvikvegnek, hogy legjobb volna virrasztani a tetem felett; mondtam, hogy helyezze kényelembe magát. Kvikveg az alvó hátsó részére tette a kezét, mintha azt próbálná, elég puha-e, aztán minden további teketória nélkül nyugodtan leült rá.

- Szent Isten! Kvikveg, ne ülj oda! - mondtam.

- Ó, lenni jó ülés - felelte Kvikveg -, az enyém országban nem csinálni bajt arcának.

- Arcának - mondtam -, te ezt arcnak nevezed? Akkor nagyon jóindulatú ábrázat. De milyen nehezen lélegzik, dobálja magát; szállj le Kvikveg, nehéz vagy, összelapítod szegénynek az arcát. Szállj le, Kvikveg! Figyeld meg, hamarosan le fog dobni. Csudálom, hogy nem ébred föl.

Kvikveg arrébb húzódott, éppen az alvó feje mögé, és meggyújtotta tomahókpipáját. Én az alvó lábánál ültem. Ide-oda adogattuk egymásnak a pipát az alvó fölött. Közben kérdezősködésemre Kvikveg a maga töredezett módján értésemre adta, hogy az ő országában különböző pamlagok és díványok híján a királyok, főnökök és nagyurak általában néhány alacsonyabb rendbelit szoktak felhizlalni kerevetnek; s ha ebből a szempontból kényelmesen akartad berendezni a házad, csak venned kellett nyolc-tíz semmittévő fickót, és körbefektetni őket a társalgóban és alkóvokban. Ezenfelül ez igen kényelmes kirándulásokon; sokkal jobb, mint azok a kerti székek, amelyeket sétapálcává lehet átalakítani; ha itt az ideje, a főnök odaszólítja kísérőjét, és azt kívánja tőle, hogy legyen kanapé egy terebélyes fa alatt, esetleg valami nyirkos, mocsaras helyen.

Ezeket beszélte Kvikveg, s közben, valahányszor átvette tőlem a tomahókot, mindig megforgatta a szekercefélét az alvó feje fölött.

- Mire jó ez, Kvikveg?

- Igen könnyű jezt megölni; ó, igen könnyű!

Néhány vad emléket mondott még tomahókpipájáról, amely, úgy látszik, kettős szerepében részint ellenségeinek fejét verte szét, részint a lelke megnyugtatására szolgált, s akkor az alvó árbocmester egyenest felhívta magára figyelmünket. Az erős füst tökéletesen betöltötte a szűk lyukat, s kezdett hatni rá. Fújtatva lélegzett; azután az orrát kezdte gyötörni valami; azután egyszer-kétszer átfordult, azután felült, és megdörzsölte a szemét.

- Hohó! - zihálta végül. - Kik vagytok ti, bagózók?

- Új emberek - feleltem. - Mikor indul a hajó?

- Úgy, úgy, hát vele mentek? Már ma indul. A kapitány múlt éjszaka szállt fel.

- Milyen kapitány? Ahab?

- Ugyan ki más?

További kérdéseket akartam feltenni Ahab felől, mikor zajt hallottunk a fedélzetről.

- Hohó! Starbuck már mozog - mondta az árbocmester -, a fürge első tiszt, az ám; jó és jámbor ember. De most már mindenki fönn van, nekem is indulnom kell! - S ezzel fölment a fedélzetre, mi pedig követtük.

Már teljes napkelte volt. A matrózok hamarosan jönni kezdtek a fedélzetre, kettesével, hármasával; az árbocmesterek munkához láttak; a tisztek tevékenykedtek; és jó néhány parti lakos szorgosan cipelt fel különféle utolsó holmikat a hajóra. Ahab kapitány láthatatlan maradt, bezárkózott a kabinjába.

Végre déltájban, miután a hajó árbocmestereit végleg elküldték, s a Pequodot kivontatták a rakpartról, s a mindig gondoskodó Angyalka odahozta egy csónakban utolsó adományait - egy hálósipkát Stubbnak, a második tisztnek, sógorának és egy tartalék Bibliát a pincérnek - mindezek után a két kapitány, Peleg és Bildad előjött a kabinból, s Peleg így szólt az első tiszthez:

- Hát, Starbuck úr, biztos, hogy minden rendben van? Ahab kapitány kész, épp most beszéltem vele. Nem maradt semmi a parton? Akkor hívja össze az embereket. Tartson mustrát fölöttük itt a hajó végiben, a ménkű vágjon beléjük!

- Nem kell szitkozódnod, Peleg, bármily nagy legyen a sietség - mondta Bildad -, te meg, Starbuck barátom, igyekezz óhajtásunk szerint.

Hát ez meg mi? Most, ebben a szent pillanatban, mikor útnak indulunk, Peleg kapitány és Bildad kapitány önkényesen rendelkezik a tatfedélzeten, mintha társkapitányok lennének a tengeren, valamint a parton megjelentek előtt. Ami pedig Ahab kapitányt illeti, neki még nyomát se láttuk; mondják, hogy a kabinjában van. De akkor meg feltámad a gondolat, hogy jelenléte egyáltalán nem szükséges a hajó elindításához, s nem neki kell rendjén a nyílt tengerre kormányozni bennünket. Ez csakugyan nem az ő dolga volt, hanem a révkalauzé; s mivel Ahab kapitány még nem gyógyult meg teljesen - így mondták -, lenn maradt a kabinban. Mindez elég természetesnek tetszett; főképp azután, hogy a kereskedelmi szolgálatban sok kapitány a horgony felhúzása után jó darab ideig egyáltalán nem mutatkozik a fedélzeten, hanem lenn ül a kabin asztalánál, és búcsúmulatságot rendez szárazföldi barátaival, mielőtt ezek végképp elhagynák a hajót a révkalauzzal.

De nem sokat lehetett gondolkodni a dolgon, mert Peleg kapitány elemében volt. Javarészt ő parancsolt és beszélt, nem Bildad.

- Hátra hé, ti fattyúk! - kiáltotta, mikor a matrózok a főárboc körül tébláboltak. - Starbuck úr, hajtsa őket hátra!

- Bontsátok szét a sátrat! - hangzott a következő parancs. Mint már jeleztem, ezt a bálnacsont sátrat csak a kikötőben állították fel; és a Pequod fedélzetén harminc év óta jól tudták, hogy a "sátrat bontani" parancsszó után rögtön a horgony felszedése következik.

- Csörlőre, emberek! Mozgás, a teremtésit! - szólt a következő parancs, s a matrózok a feszítővasakért ugrottak.

Induláskor a révkalauz rendszerint a hajó előrészén tartózkodik. És Bildadet, aki Peleggel együtt, mint ismeretes, más tisztsége mellett a kikötő egyik vizsgázott révkalauza volt - azzal gyanúsították, hogy azért tétette meg magát révkalauznak, mert meg akarta takarítani a révkalauzdíjat azokon a hajókon, amelyeknél érdekeltsége volt (más hajót ugyanis sose révkalauzolt) -, mondom, Bildadot ott látjuk tevékenykedni a hajó orrában, figyeli a közeledő horgonyt, s közben-közben gyaníthatóan egy zsoltár komor szakaszát énekli, hogy serkentse a csörlőnél dolgozó embereket, azok meg szívből jövő buzgalommal valami kardalt zengenek a Booble Alley-i lányokról. Pedig Bildad alig három napja mondta meg nekik, hogy a Pequod fedélzetén nem szabad ledér dalokat énekelni, főképp addig nem, míg a horgonyt felszedik, és nővére, Angyalka, minden matróz ágyára egy kis válogatott kiadást tett Watts zsoltáraiból.

Közben a hajó másik végén felügyelő Peleg kapitány hátul a legrémisztőbb módon üvöltözött és káromkodott, már-már azt hittem, elsüllyeszti a hajót, mielőtt még felszednénk a horgonyt; önkéntelenül is megálltam a feszítővel, s mondtam Kvikvegnek, hogy ő is tegyen úgy, és vegyük eszünkbe a ránk váró veszedelmeket, ha ilyen ördögi révkalauzzal indulunk útnak. Mégis azzal vigasztaltam magam, hogy a jámbor Bildad némileg mentségünkre szolgál, a hétszázhetvenheted rész ellenére is! Akkor hirtelen éles lökést éreztem a hátsórészemen, s megfordulva, nagy rémületemre Peleg kapitányt láttam, amint éppen visszahúzza a lábát közvetlen szomszédságomból. Most rúgtak meg életemben először.

- Így szoktak a kereskedelmi szolgálatban csörleni?! - ordította. - Ugorj, te tökfilkó, ugorj, vagy eltöröm a csigolyádat! Mért nem ugrotok, ha mondom, ahányan vagytok, ugrás, Kvakvak! Ugorj, te vörös szakállú; ugorj, te skót sapkás; ugorj, te zöld nadrágos. Ugorjatok mind, ha mondom, és ugorjon ki a szemetek! - S így szólván, végigment a csigasorok mellett, s nagyon kiadósan használta a lábát, a rendületlen Bildad pedig tovább buzdított zsoltárával. No, gondolom, Peleg kapitány ma alighanem felöntött a garatra.

Végre fenn volt a horgony, kifeszültek a vitorlák, s tovasiklottunk. Csípős, hideg karácsony volt, s amikor a rövid északi nap estébe hanyatlott, csaknem kinn jártunk már a téli óceánon, amelynek fagyos tajtékja - mint csiszolt páncéllal - jéggel borított be. A mellvéd fogainak hosszú sora csillogott a holdfényben; s mint valami óriási elefánt fehér agyarai, hatalmas, ívelt jégcsapok csüngtek a hajó orrán.

Ösztövér Bildad mint révkalauz állta elöl a strázsát, s amíg az öreg bárka mélyen lemerült a zöld hullámokba, s véges-végig magára csapta a rengő jégvizet, a szelek üvöltöttek, bongott a kötélzet, folyton-folyvást hallottuk az ő állhatatos dalolását:

Sose hallottam édesebbnek ezeket az édes szavakat, mint akkor. Tele voltak reménységgel és megvalósulással. A szilaj Atlanti-óceán fagyos, téli éjszakája ellenére, átázott lábam és viharkabátom ellenére is úgy éreztem, hogy sok kedves öböl vár még rám; és oly örökkön zöld mezők és rétek, ahol a tavasszal sarjadó fű a friss, eleven nyár derekáig megmarad.

Végre annyira nyílt vízre kerültünk ki, hogy a két révkalauzra már nem volt szükség. A testes vitorláscsónak, amely elkísért bennünket, felnyomult a hajó oldala mellé.

Érdekes volt s éppen nem visszatetsző, ahogy Peleg és Bildad viselkedett ebben a helyzetben, főként Bildad kapitány. Mert nehezére esett távozni, igen, nehezére esett végleg elhagyni a hajót, amely oly hosszú és veszélyes útra készül - túl a két viharos fokon, a hajót, amelybe belefektetett néhány ezer nehezen keresett dollárt, a hajót, amelyen a régi hajóstárs kapitánykodott, csaknem olyan öreg ember, mint ő maga, s mégis újra kiindul, hogy szembeszálljon a könyörtelen állkapocs minden szörnyűségével; nehezére esett elbúcsúzni attól, ami mindenképpen csordultig megtelt minden neki fontossal. Szegény, öreg Bildad sokáig téblábolt: izgatott lépésekkel méregette a fedélzetet, lerohant a kabinba, hogy még egy búcsúszót mondjon, megint feljött a fedélzetre, és szélirányba tekintett, elnézett a széles, végtelen vizek felett, amelyeknek csak a távoli, láthatatlan keleti világrészek szabtak határt; nézett a szárazföld felé, nézett fölfelé, nézett jobbra és balra, mindenüvé nézett és sehová, végül gépiesen csavart egy kötelet a cöveken, görcsösen megragadta a vaskos Peleg kezét, s felemelve a lámpát, egy pillanatig hősiesen az arcába nézett, mintha ezt mondaná: "De azért kibírom, Peleg barátom, igen, kibírom."

Ami Peleget illeti, ő inkább filozófus módra fogta fel a dolgot, de filozófia ide, filozófia oda, neki is megcsillant egy könny a szemében, amikor a lámpa közelről megvilágította. És ő is szaladgált egy kicsit kabintól a fedélzetig - hol odalenn, hol Starbuckkel, az első tiszttel váltott egy szót.

De végül eltökélt arckifejezéssel társához fordult.

- Bildad kapitány, gyere, öreg hajós komám, mennünk kell. Hátrébb, ott a nagyvitorla rúdjával! Hé, csónak! Gyerünk, ideállni a hajó mellé! Óvatosan, óvatosan! Gyere, Bildad pajtás, búcsúzz el. Sok szerencsét, Starbuck, sok szerencsét, Stubb úr, sok szerencsét, Flask úr, isten veletek, jó szerencsét mindnyájatoknak, mához három évre gőzölgő, meleg ebéddel várlak Nantucketben. Hurrá, induljatok!

- Isten áldjon meg benneteket, és tartson meg az ő szent kegyelmében, emberek! - morogta szaggatottan az öreg Bildad. - Remélem, jó időtök lészen, és Ahab kapitány hamarosan közétek jöhet, csak finom napocska kell neki, abból meg lesz elegetek ezen a trópusi úton. Legyetek vigyázatosak a vadászaton, ti tisztek! Ne kockáztassátok szükségtelenül a csónakokat, ti szigonyosok; a jó fehér cédrusdeszka ára egy év alatt három százalékkal emelkedett. Az imáitokról se feledkezzetek meg! Starbuck úr, ügyeljen, hogy a kádárok ne vesztegessék a tartalék dongákat. Hopp! a vitorlavarró tűk a zöld szekrényben vannak. Ne vadásszatok túl sokat ünnepnap, emberek, de azért a jó lehetőséget ne szalasszátok el: nem szabad az ég adományát visszautasítani. Vigyázzon a melaszos hordóval, Stubb úr; azt hiszem, folyat egy kicsit. Ha a szigeteknél járnak, Flask úr, őrizkedjenek a paráznaságtól. Isten áldjon, Isten áldjon! Ne tartsa azt a sajtot túl soká lenn a raktárban, Starbuck úr, megromlik. Csínján bánjanak a vajjal, húsz cent volt fontja, és ne felejtsék el, ha...

- Gyere, gyere, Bildad kapitány, elég a fecsegésből, gyerünk! - és ezzel Peleg átugrott a hajó oldalán, s mindketten leereszkedtek a csónakba.

A hajó és a csónak szétvált, hideg, nedves éji fuvallat fújt el közöttük, rikoltozó sirály repült odafenn, a két törzs vadul himbálózott, nehéz szívvel három éljent kiáltottunk, és vakon, mint a sors, belevesztünk az Atlanti-óceán magányába.

A Pequod első tisztje a nantucketi származású, kvéker ivadék Starbuck volt, ez a hosszú, komoly ember, aki, bár jeges parton született, úgy látszott, megszokhatta már a forró égövi tájakat, mert a húsa olyan volt, mint a kétszersült. Csak harminc száraz nyarat láthatott; ezek a nyarak elszívták testi feleslegét, de azért egyáltalán nem látszott betegesnek, éppen ellenkezőleg. Ha belenéztél a szemébe, úgy vélted, még ott látod bujkálni a sok ezer veszély képét, amivel élete során nyugodtan szembenézett. Higgadt, állhatatos ember volt, élete nagyobbrészt a tett beszédes pantomimja, nem hangok szelíd fejezete. Külső jelenségek és belső előérzetek között élt. S ha ezek néha meghajlították hegesztettvas-lelkét, még jobban igyekezett őt elhajlítani természetének eredeti nyerseségétől fiatal fokföldi feleségének és gyermekének távoli otthonemléke, és még jobban megnyitotta a rejtett befolyásoknak, amelyek némely becsületes lelkű emberben visszafogják a halászat veszélyes viszontagságai között sokak által oly gyakran tanúsított fene vakmerőség kitörését. "Nekem ne szálljon olyan ember a csónakomba - mondta Starbuck -, aki nem fél a bálnától!" Ezzel mintha nemcsak azt akarta volna mondani, hogy az a legmegbízhatóbb és a leghasznosabb bátorság, ami a várható veszedelem okos felméréséből származik, hanem azt is, hogy a teljesen félelem nélküli ember sokkal veszélyesebb társ a gyávánál.

"Az ám - mondta Stubb, a második tiszt -, ez a Starbuck olyan vigyázatos ember, amilyet keveset találtok a halászok között." De nemsokára látni fogjuk, mit jelent pontosan a "vigyázatos" szó, ha az ilyen Stubb-féle ember vagy bármelyik bálnavadász használja.

Starbuck nem volt veszélyekre vágyó keresztes vitéz; neki a bátorság nem érzelmet jelentett, hanem valamit, ami egyszerűen hasznos, és mindig kéznél van a halálosan gyakorlati alkalmaknál. És talán azt gondolta, hogy ebben a bálnavadászszakmában a bátorság hozzátartozik a hajó nagy, állandó készleteihez, mint a hús és a kenyér, és nem szabad ostobán elpazarolni. Ezért nem rajongott a napszállta utáni bálnavadászatokért; sem azért, hogy nyakasan harcoljon olyan hallal, amely túlságosan nyakasan harcolt ővele. "Mert - gondolta Starbuck - én azért vagyok ezen a vészes tengeren, hogy a megélhetésemért bálnákat öljek, nem azért, hogy megölessem magam az ő megélhetésükért" - és Starbuck jól tudta, hogy sok százan haltak meg így. Mi volt az apja sorsa? Hol találhatja meg a feneketlen mélységekben fivére tépett tagjait?

Stubb volt a második tiszt. A Tőkehal-fokról származott, s ezért a helyi szokásnak megfelelően, tőkehal-foki embernek nevezték. Könnyelmű volt, se nem gyáva, se nem vitéz, ha veszedelem jött, közömbösen fogadta; s ha a vadászat legfenyegetőbb válságába jutott, olyan nyugodtan és fegyelmezetten dolgozott, mint egy teljes esztendőre felfogadott vándorasztalos. Jókedvűen, könnyeden és hanyagul irányította a csónakját, mintha a leghalálosabb összecsapás lakoma volna, s a legénysége: meghívott vendégek. Annyi gondot fordított a maga csónakrészének kényelmes elrendezésére, mint egy öreg postakocsis a bak alkalmatosságára. Mikor közel jutottak a bálnához, a harc halálos forgatagában olyan hidegvérűen és fesztelenül kezelte könyörtelen lándzsáját, mint egy fütyörésző üstfoltozó a kalapácsát. Régi hetyke nótáit dudorászgatta, mikor szorosan a legnekidühödtebb szörnyeteg oldala mellett himbálóztak. A hosszú megszokás Stubb szemében a halálos állkapcsokat karosszékké változtatta át.

Az, ami talán más dolgokkal egyetemben Stubbot ilyen könnyelmű, rettenthetetlen emberré tette; amitől olyan vidáman viselte az élet terhét ebben a komor házalókkal teli világban, akik mind földig görnyednek csomagjuk alatt, ami segített előidézni csaknem vétkes jókedvét, ez a valami nem lehetett más, csak a pipája. Mert éppúgy, mint az orra, a kicsi, fekete pipája is állandó vonása volt az arcának. Csaknem éppoly joggal számíthattál volna arra, hogy orra nélkül bukkan elő a hálóhelyéről, mint pipája nélkül. Egész sor megtömött pipát tartott odalenn, állványra tűzve, jól a keze ügyében; s amikor lement, mindet sorra elszívta, egyiket a másikról gyújtotta meg, a sorozat végéig, akkor újra megtömte őket, hogy ismét készen álljanak. Mert amikor Stubb öltözött, nem azzal kezdte, hogy a nadrágjába dugta a lábát, hanem a szájába a pipát.

A harmadik tiszt Flask volt, tisburyi születésű, Martha Szőlőskertjéből való ember. Kurta, zömök, pirospozsgás fickó, a bálnákkal szemben igen harcias, mint aki úgy véli, hogy a nagy leviatánok személyesen és örökletesen megsértették őt; ezért becsületbeli dolognak számított nála, hogy elpusztítsa őket, valahányszor találkoztak. Annyira elvesztette érzékét fenséges tömegük és titokzatos szokásaik sok-sok csodája iránt, s annyira képtelen volt felfogni bárminemű lehetséges veszélyt a velük való találkozásokban, hogy korlátolt véleménye szerint a csodálatos bálna csupáncsak egy fajta nagyra nőtt egér vagy legfeljebb vízipatkány volt, és megöléséhez, kifőzéséhez más se kell, csak egy kis csalafintaság, némi idő és fáradság. Ostoba, öntudatlan bátorsága kicsit huncutkodóvá tette bálnadolgokban; a móka kedvéért követte ezeket a halakat; s a hároméves utazás a Horn-fok körül csak egy vidám tréfa volt neki, ami három évig tartott. Ahogy az ács szögei feloszthatók kovácsolt szögekre és vágott szögekre, hasonlóképpen felosztható az emberiség is. Kicsi Flask a kovácsoltakhoz tartozott; úgy készült, hogy szorosan fogjon és soká tartson. A Pequod fedélzetén Fő Cölöpnek hívták, mert alakban méltán lehetett hasonlítani a kurta, széles gerendához, melyet a fenti néven ismernek a sarkvidéki bálnavadászok, s amely a beleillesztett sok kiszögellő oldalgerenda segítségével védi a hajót ama csapkodó tengerek jeges döngölése ellen.

Hát ez a három tiszt - Starbuck, Stubb és Flask - jelentős ember volt.

Ők parancsnokoltak az általános rendelkezések szerint a Pequod három csónakján, mint főemberek. Abban a nagy csatarendben, amelyben alighanem Ahab kapitány fogja vezetni erőit a bálnákra, ez a három főember olyan lesz, mint a seregkapitányok. Nagy, hosszú, éles bálnázódárdájukkal felfegyverkezve olyanok voltak, mint a lándzsások színe-java harcosa; s ugyanígy a szigonyosok gerelyvetők voltak.

S mivel a híres halászatban mindegyik tisztet vagy főembert, miként a régi gót lovagokat a fegyverhordozók, csónakkormányos vagy szigonyos kíséri, aki bizonyos körülmények között új lándzsát ád neki, ha az előző csúnyán meggörbült vagy elhajolt a támadás során, s hozzá még, mivel általában kettejüket szoros kapcsolat és barátság fűzi össze; ezért hát felette illő, hogy ezen a helyen hírt adjak róla, kik voltak a Pequod szigonyosai, és egyik is, másik is melyik főemberhez tartozott.

Első volt mindnyájuk között Kvikveg, akit Starbuck, az első tiszt választott ki fegyverhordozójának. Kvikveget azonban már jól ismerjük.

A másik volt Tastego, színtiszta indián a Vidám Főről, Martha Szőlőskertjének legnyugatibb kiszögelléséről, ahol még mindig élnek a rézbőrűek falujának utolsó tagjai, s ez a hely régtől fogva sok vakmerő szigonyossal látta el a szomszédos Nantucket szigetet. A halászatban rendszerint Vidám Fejűek néven emlegetik őket. Tastego hosszú, vékony, fekete haja, magas pofacsontja, fekete, kerek szeme - indián mivoltához képest keleties nagyságú, de északisarki villogó kifejezésű -, mindez elegendőképpen hirdette, hogy azoknak a büszke, harcos vadászoknak romlatlan vérét örökölte, akik a nagy új-angliai jávor nyomában nyíllal a kezükben kutatták át a szárazföld ősvadonjait. De Tastego már nem az erdei vadak nyomát szimatolta, hanem a tenger nagy bálnáira vadászott; a fiú mindig célba találó szigonya szorította ki az atyák biztos íját. Ha ránéztél karcsú, fürge, világosbarna és izmos végtagjaira, csaknem hitelt adtál némely régi puritánok babonáinak, s félig-meddig a Légi Hatalmak Hercegének fiát láttad a vad indiánban. Tastego Stubb, a második tiszt fegyverhordozója volt.

Harmadik volt a szigonyosok között Degu, egy óriási, szénfekete, oroszlánjárású néger vadember - szemre valóságos Ahasvérus. Fülében két hatalmas aranykarika függött; a matrózok biztosítógyűrűnek nevezték el őket, és azt szokták mondogatni, hogy a sudárvitorla kötelét hozzájuk kellene kötni. Ifjúságában Degu önkéntesen állt be egy bálnavadász hajóra, amely szülőföldjének egyik elhagyatott öblében horgonyzott. Mivel pedig sose járt másutt a világon, csak Afrikában, Nantucketben és a bálnavadászok által leggyakrabban látogatott pogány kikötőkben, s mivel sok esztendeje a halászok bátor életét élte olyan hajókon, amelyek tulajdonosai rendkívül vigyáztak rá, milyen embereket engednek a fedélzetre; Degu megtartotta összes barbár erényét, és egyenesen, mint a zsiráf, járkált a fedélzeten, harisnyásan és százkilencven centiméteres magasságának pompájában. Testi megaláztatás volt felnézni rá; s az előtte álló fehér ember olyan volt, mint a fehér zászló, amely egyezkedést jött kérni egy erődtől. Furcsa dolog, de ez a fenséges néger, Ahasvérus Degu, a kicsi Flask fegyverhordozója volt, aki úgy festett mellette, mint egy sakkfigura.

Miután Nantucketet elhagytuk, több napig mit sem lehetett látni Ahab kapitányból a kabinajtón kívül. A tisztek szabályosan felváltották egymást az ügyeletben, és semmi sem mutatta, hogy nem ők a hajó parancsnokai, csak néha kerültek elő a kabinból hirtelen és ellentmondást nem tűrő parancsokkal, s ezek nyilvánvalóvá tették, hogy ők csupán helyettesek a kapitánykodásban. Igen, legfelsőbb uruk és diktátoruk ott volt, bár ez ideig láthatatlan maradt mindenki előtt, aki nem hatolhatott be a kabin szent menedékébe.

Valahányszor felkapaszkodtam a fedélzetre lenti őrségemből, azonnal a hajó tatja felé pillantottam: nem látok-e ott idegen arcot; mert az ismeretlen kapitányra vonatkozó első ködös nyugtalankodásom most, a tenger magányában csaknem izgatottsággá vált. Elsősorban a hajó három tisztjének, a főembereknek alakja volt hivatva igen hatásosan lecsillapítani a homályos rossz érzéseket, és bizalmat, vidámságot önteni az utazás minden megnyilvánulásába. Jelesebb, alkalmatosabb tengerésztiszteket és embereket e három oly különböző férfiúnál nem egykönnyen lehetett volna találni, és mindegyik amerikai volt; egyik nantucketi, a másik szőlőskerti, a harmadik tőkehal-foki. Karácsony lévén, mikor a hajó kifutott a kikötőből, egy darabig csípős, sarkvidéki időjárásban volt részünk, bár egész idő alatt távolodtunk tőle dél felé, és minden szélességi fokkal és perccel, amin átvitorláztunk, fokozatosan magunk mögött hagytuk a könyörtelen telet és tűrhetetlen időjárást. Egy ilyen kevésbé nyomasztó, de azért elég szürke és borús átmeneti reggelen, mikor jó szélben a hajó ádáz ugrásokkal és komor gyorsasággal vágta a vizet, feljöttem a fedélzetre a délelőtti őrség hívására, s amint a tatkorlát felé emeltem tekintetemet, sugallatos remegések futottak végig rajtam. A valóság túltett a rossz előérzeten: Ahab kapitány állott a tatfödélzeten.

Nem mutatkozott rajta közönséges testi betegség nyoma, sem az, hogy most gyógyult fel valamiből. Olyan volt, mint az az ember, akit akkor vettek le a máglyáról, mikor a felfutó tűz már belekapott végtagjaiba, de nem emésztette még meg őket, egy íznyit sem perzselt el kemény férfirobusztusságukból. Magas, széles teste mintha megváltoztathatatlan formában alakított tömör bronzból lett volna, mint Cellini öntött Perszeusza. Szürke hajából keskeny, vesszőszerű élénkfehér sebhely kúszott elő, folytatódott egyenesen le barna, cserzett arcának és nyakának egyik felén, s eltűnt a ruhájában. Hasonlított ahhoz a nagy, függőleges repedéshez, amely néha nagy fák egyenes, magas törzsén támad, mikor az égi villám hasítva alácikázik, s anélkül hogy egyetlen gallyat kicsavarna, lehántja és kivájja a háncsot csúcstól tőig, mielőtt belefutna a földbe, s otthagyja a törzset zöld-elevenen, de megbélyegzetten. Senki sem tudta biztosan, hogy ez a jegy vele született-e, vagy valami iszonyú seb nyomán támadt heg volt-e. Hallgatólagos megegyezéssel az utazás alatt kevés vagy semmi megjegyzést nem tettünk rá, főként a tisztek nem. De egyszer Tastego idősebb társa, egy öreg, Vidám Főről való indián babonásan erősítgette, hogy az öreg Ahab csak negyvenéves kora óta hordja ezt a heget, s akkor sem valami halálos verekedés őrjöngésében került rá, hanem az elemek harcában a tengeren. De ezt a vad feltételezést megcáfolta az, amire egy szürke Man-szigeti ember célozgatott, egy komor öreg ember, aki eddig sose vitorlázott ki Nantucketből, és ennek előtte sose látta a féktelen Ahabot. Mindazonáltal a régi hajóshagyományok, ősidőkből való babonaságok közhit szerint természetfeletti ítélőkészséggel ruházták fel az öreg Man-szigetit. Így hát egyetlen fehér matróz sem mondott ellent neki, mikor kijelentette, hogy ha Ahab kapitányt valaha netán nyugodalmasan kiterítik - ami aligha fog bekövetkezni, mormogta -, akkor bárki végezze is az utolsó szolgálatot a halotton, egy, fejétől a talpáig húzódó anyajegyet talál majd rajta.

Ahab komor megjelenése s az arcán át húzódó élénk heg igen erősen hatott rám, az első percekben alig vettem észre, hogy lenyűgöző komorságában nem kevés része van barbár fehér féllábának. Előzőleg hallottam már, hogy azt a csontlábat a tengeren faragta az ámbráscet állkapcsának csiszolt csontjából.

- Igen, Japán közelében vesztette el az árbocát - mondta egyszer az öreg, Vidám Főről való indián -, de nem jött haza, ott szerzett új lábat magának, éppen mint mikor a hajója veszti el az árbocait. Tengernyi van neki belőle.

Megdöbbentett Ahab különös testhelyzete. A Pequod tatfedélzetének mindegyik oldalán, elég közel a fővitorla kötélzetéhez, lyukat fúratott vagy egy centiméter mélyen a deszkába. Csontlábát ebben a lyukban rögzítette; fél karját fölemelte, s egy kötélbe kapaszkodott; így állt Ahab kapitány egyenesen, s nézett előre a hajó mindig bukdácsoló orrán túl.

Végtelen szilárd erő, elszánt, hajlíthatatlan akarat volt ebben a rebbenés és rettenet nélkül előreszegezett tekintetben. Egy szót sem beszélt, a tisztjei se szóltak hozzá, bár legkisebb taglejtésükön és arcmozgásukon is világosan megmutatkozott a kényelmetlen, ha ugyan nem kínos tudat, hogy a zord parancsnokszemek előtt vannak.

Elmúlott néhány nap, elmaradtak a jéghegyek s a jég, a Pequod most a fényes quitói tavaszban imbolygott előre - ezen a tengeren csaknem állandóan esős időjárás uralkodik a trópusok örök augusztusának küszöbén. E langymeleg, tiszta, zengő, illatos, túláradóan gazdag napok olyanok voltak, mint perzsa sörbettel teli kristályserlegek, melyekből kipezseg a rózsavíz habja. A csillagos, pompázatos éjszakák pedig olyanok, mint a drágaköves bársonyba öltözött előkelő hölgyek, akik otthon büszke magányban dédelgetik távollevő hódító herceg uruk: az aranysisakos nap emlékét.

Az öregkor mindig éber álmú: mintha az ember annál kevésbé kötné le magát olyasmivel, ami hasonlatos a halálhoz, minél hosszabb ideig ölelte az életet. A hajóparancsnokok közül az öreg szürke szakállúak hagyják el legtöbbször a hálóhelyüket, hogy meglátogassák az éjpalástú fedélzetet. Így tett Ahab is; csak éppen mostanában annyira a szabad levegőn élt, hogy látogatni voltaképpen inkább a kabinjába látogatott, mint kabinjából a fedélzetre.

- Mintha az ember a kriptájába menne le - szokta magában mormogni. - Az ilyen öreg kapitánynak olyan leereszkedni ezen a keskeny csapóajtón, mintha a síri fekhelyére menne.

Így hát csaknem minden huszonnégy órában, mikor az éjjeli őrséget felállították, és a fedélzeti társaság őrizte a lent alvó társaság álmát, mikor, ha kötelet kellett húzni a hálóterem felett, a matrózok nem vágták le durván, mint nappal, hanem kicsit óvatosabban tették a helyére, mert nem akarták megzavarni szunyókáló matróztársaikat; mikor ez az állhatatos nyugalom megkezdte uralmát, a néma kormányos rendszerint a kabin csapóajtajára figyelt: és hamarosan előbukkant az öregember a vaskorlátba kapaszkodva, hogy nyomorék járásán segítsen. Volt benne némi tapintatos emberség, mert ilyentájban rendszerint nem szokott fel-alá járkálni a tatfedélzeten; fáradt tisztjei, akik alig tíz centiméterre aludtak elefántcsont sarkától, visszhangzó csattogására, kongására, morzsoló cápafogakról álmodtak volna. Egyszer azonban túlságosan komorságba merült, hogysem figyelemmel legyen köznapi dolgok iránt; és amikor nehéz, fadöntő lépteivel mérte a hajót a tatkorláttól a főárbocig, Stubb, a fura második tiszt feljött odalentről, és bizonytalan, szemrehányó tréfával arra célzott, hogy ha Ahab kapitánynak járkálni van kedve a padlózaton, akkor senki se mondhat nemet, de valamiképpen tompítani lehetne talán a zajt; és homályosan, óvatoskodva egy kócgolyóra célzott, amit az elefántcsont-sarokra lehetne illeszteni. Ó, Stubb, akkor te nem ismered Ahabot.

- Ágyúgolyó vagyok-e én, Stubb - mondta Ahab -, hogy ily módon be akarsz bugyolálni? De eridj utadra, elfeledkeztem róla. Bocsátkozz alá éji sírodba, ahol a hozzád hasonlatosak szemfedők között alszanak, hogy hozzászokjanak a végső szemfedőkhöz. Mars, kutya, az ólba!

Stubb megdöbbent a komor, indulatos öregember utolsó váratlan felkiáltásán, s egy percig nem jutott szóhoz, azután izgatottan mondta:

- Nem szoktam meg, uram, hogy így beszéljenek velem, félig se szeretem az ilyet, uram.

- Kuss! - csikorogta Ahab a foga között, és hevesen odébbment, mintha ki akarna térni valami szenvedélyes kísértés útjából.

- Nem, uram, még nem - mondta Stubb nekibátorodva. - Nem tűröm békén, hogy kutyának nevezzenek.

- Akkor légy szamár, öszvér, ökör, és hordd el magad, mert megszabadítom tőled a világot!

És Ahab olyan lenyűgözően haragos arccal közeledett feléje, hogy Stubb önkéntelenül visszavonult.

- Még így nem bántak velem, hogy jól oda ne vágtam volna érte - motyogta, mikor a kabinajtóban arra eszmélt, hogy megy lefelé. - Igen furcsa. Megállj, Stubb! Valahogy nem tudom, visszamenjek-e és megüssem, vagy - hát ez meg mi? - vagy letérdeljek és imádkozzam érte! Igen, ez a gondolat ötlött eszembe, de ez volna az első alkalom, hogy imádkozom. Furcsa, igen furcsa, és ő is furcsa - akárhonnan nézed is, a legfurcsább vénember, akivel Stubb életében hajózott. - Hogy rám dörrentett! A szeme szikrázott, mint a puskaporserpenyő. Bolond talán? Akárhogy is, valami nyomja a lelkét, mint ahogy a hajó fedélzetét is nyomja valami, ha recsegni kezd. Mostanában nem fekszik három órát se a huszonnégyből, és akkor se alszik. Az a Lúdtalp, a pincér mondja, hogy reggel mindig összevissza gyűrve-csavarva találja az öregember ágyneműjét; a lepedő lenn a földön, a takaró csomóba kötve, a vánkos meg olyan forró, mintha megforrósított tégla feküdt volna rajta. Tüzes öregember?! Azt hiszem, az bántja, amit a parton lelkiismeretnek hívnak; az meg afféle fejszaggatás, úgy mondják, rosszabb a fogfájásnál. No mindegy; én nem tudom, micsoda, de Isten óvjon, hogy megkapjam. Csupa rejtély az öreg; Lúdtalp gyanítja, hogy minden éjjel a hátsó raktárba megy, kíváncsi lennék rá, miért; szeretném tudni, mire való ez. Kivel találkozik a raktárban? Hát nem furcsa ez? De nem lehet rájönni, régi mókája. No, aludjunk egyet. Majd meglátjuk, mit mutat napvilágnál ez az átkozott szemfényvesztés.

Miután Stubb elment, Ahab egy ideig még a mellvédhez támaszkodott; azután, amint az újabb időkben szokása volt, odahívott egy matrózt az őrségből, és leküldte csontszékéért és pipájáért. A pipát meggyújtotta az iránytűház lámpáján, s letéve székét a fedélzet széloldalán, ült és füstölt.

A régi normann időkben a tengerszerető dán királyok trónusát - így szól a hagyomány - a sarkvidéki cet agyaraiból csinálták. Ki nézhetett volna a háromlábú csontszéken ülő Ahabra anélkül, hogy a szék eszébe ne juttatta volna a királyi fenséget, akit jelképezett. Mert a fedélzet kánja, a tengerek királya és a leviatánok nagy fejedelme volt Ahab.

Eltelt néhány perc, a vastag füst gyors, állandó bodrokban szállt a szájából, és újra visszaverődött az arcába.

"Miért van az - mondta végül is magában, és kivette szájából a pipát -, miért van az, hogy a pipázás már nem nyugtat meg? Ó, kedves pipám, nagy bajom lehet, ha már benned se lelem örömömet. Nem élveztelek, hanem öntudatlanul is kínlódtam veled, igen, és tudatlanul fújtam a füstöt egész idő alatt széliránt, széliránt, és oly zaklatott pöfékeléssel, mint a haldokló bálna, melynek utolsó vízsugarai a legerősebbek és legkeservesebbek. Mi dolgom van ezzel a pipával? A pipa a derült kedélynek való, hogy szelíd, fehér párákat küldjön a szelíd, fehér haj felé, nem az olyan tépett, acélszürke fürtök felé, mint az enyémek. Nem szívok többet."

Belelökte a tengerbe a még égő pipát. A tűz sistergett a habokban, a hajó egy pillanat alatt elfutott a süllyedő pipa buborékja mellett. Ahab lehajtott szélű kalappal, tántorogva járkált a fedélzeten.

Ami a bálnavadász hajó tisztjeit illeti, miért ne ismertetném mindjárt itt a fedélzet egyik apró furcsaságát, amelyet a szigonyostisztek helyzete alakított ki; ez a tisztség - természetesen a bálnavadász flottát kivéve - a hajózás más ágaiban ismeretlen.

A bálnavadász út sikere nagyban függ a szigonyosok viselkedésétől; mivel pedig az amerikai halászatban a szigonyos nemcsak a csónak egyik jelentékeny tisztje, hanem bizonyos alkalmakkor (bálnás vizeken, éjszakai őrt álláskor) a hajó fedélzetén parancsnokolni is az ő dolga, ezért a tenger nagy politikai alaptörvénye megkívánja, hogy névleg elkülönüljön a közrendűektől, s valami megkülönböztetésben részesüljön, mint hivatásbeli feljebbvalójuk, bár azok maguk közül valónak, velük egyenrangúnak tekintik.

Mármost a tengerésztiszt és közember között a nagy megkülönböztetés így nyilvánul meg: az utóbbi a hajó elülső részében, az előbbi a hajó hátulsó részében lakik. Ezért a bálnavadász hajókon éppúgy, mint a kereskedelmieken, a főtisztek kabinja a kapitányé mellett van; és éppúgy, legtöbb amerikai bálnavadász hajón a szigonyosok is a hajó hátulsó részében kapnak szállást, ami annyit jelent, hogy a kapitány kabinjában étkeznek, és hozzá közel eső helyen alszanak.

Bár a hosszan tartó déli bálnavadász utak (messze a leghosszabb utak, amiket ember akár mostanság, akár valaha is megtett), az út sajátos veszélyei s a hajósok között fennálló érdekközösség - mindenki, akár magas, akár alacsony rangú, nem meghatározott bért kap, hanem a haszonból jussol, tehát a közös szerencsétől, a közös éberségtől, rettenthetetlenségtől és kemény munkától függ -, bár mindeme dolgok némely esetben kevésbé szigorú fegyelmet hoznának magukkal, mint amilyen általában a kereskedelmi hajókon van; mindazonáltal a tatfedélzet szőrszálhasogató külsőségei ritkán lazulnak fel lényegesen és sohase tűnnek el egészen. Valóban számos nantucketi hajón láthatod, hogy a kapitány a maga tatfedélzetén oly büszke fenséggel sétál, hogy azt semmiféle haditengerészetnél nem múlják felül; mi több, csaknem annyi külső tiszteletet követel, mintha császári bíbort hordana, nem a legkopottabb, durva, kék vászonruhát.

Bár a Pequod komor kapitánya bárkinél kevésbé engedte át magát ennek a felette sekélyes fennhéjázásnak; és bár az egyetlen tiszteletadás, amit megkövetelt, a feltétlen, azonnali engedelmesség volt, mindazonáltal még Ahab kapitány sem hagyta figyelmen kívül a legfőbb tengerészszokásokat és formákat.

Dél van. Lúdtalp, a pincér kidugja sápadt cipóképét a kabinlejáró ajtaján, és ebédre hívja urát és parancsolóját, aki a tatfedélzet szélárnyék felőli oldalán levő csónakban ülve éppen feljegyezte a napállást, és most némán számítja a szélességi fokokat a puha, érem formájú táblán, ami erre a mindennapos munkára szolgál csontlábának felső részén. Komor Ahab a legcsekélyebb figyelemre sem méltatja a jelentést, azt hihetnéd, nem is hallotta szolgáját. De hirtelen megmarkolja a fővitorla kötelét, a fedélzetre lódítja magát, és tompa, örömtelen hangon így szól:

- Ebéd, Starbuck úr - s azzal eltűnik a kabinban.

Mikor szultánja lépéseinek visszhangja egészen elül, és Starbucknek, az első emírnek minden oka megvan azt hinni, hogy Ahab már leült, akkor Starbuck megmozdul, néhányat fordul a fedélzeten, egy komoly pillantást vet az iránytűre, és így szól némi kellemetességgel:

- Ebéd, Stubb úr - és leereszkedik a csapóajtón. A második emír egy darabig a kötélzet körül téblábol, könnyedén megrázza a főhuzalt, hogy lássa, vajon rendben van-e a fontos kötél, azután ő is átveszi a régi refrént, és egy gyors: "ebéd, Flask úr"-ral követi elődjeit.

De a harmadik emír teljes egyedül találja magát a fedélzeten, s úgy látszik, felszabadul minden gátlás alól: mert ravaszkásan integet mindenfelé, és cipőjét lerúgva heves, de hangtalan hajóstáncot jár éppen a Nagymogul feje felett, azután szemfényvesztő ügyességgel feldobja sapkáját a hátsó árbocra, mint egy fogasra, és amennyire a fedélzetről látható, hejehujázva lemegy, s ily módon megfordítja a menetek szokásos rendjét, mert az utóvédben szolgáltatja a zenét. De mielőtt a kabinfolyosóra lépne, megáll, egészen más arcot vág, s azután a független, vidám kicsi Flask megjelenik Ahab király színe előtt az Alázatos vagy a Rabszolga szerepében.

A tengerészszokások rendkívüli mesterkéltségéből különös jelenségek fakadnak, s ezek közt nem utolsó az, hogy némely tiszt a fedélzet szabad levegőjén elég bátran és büszkén viselkedik a kapitánnyal szemben, ha az sértegeti; de menjenek csak le ugyanazok a tisztek a következő pillanatban megszokott ebédlőasztalukhoz, ugyanannak a parancsnoknak a kabinjába: tíz az egyhez, azonnal jámbor, talán-talán egyenest hódolatteljes és alázatos magatartást tanúsítanak iránta, amint ott ül az asztalfőn. Csudálatos ez, s néha igen mulatságos.

Csontberakásos asztalánál Ahab úgy elnökölt, mint egy néma, sörényes oroszlánfóka a fehér korallparton, körülvéve harcias, de mégis engedelmes kölykeitől. Mindegyik tiszt megvárta, míg rákerül a sor. Egyazon érzelemmel, mindnyájan az öregember késére szegezték feszült tekintetüket, mikor az szeletelni kezdte az előtte álló főfogást. Nem hinném, hogy a világ minden kincséért megszentségtelenítették volna ezt a pillanatot a legkisebb megjegyzéssel is. Nem, még az olyan semleges témától is tartózkodtak, mint az időjárás. S mikor Ahab kinyújtotta a kése és villája közé szorított húsdarabot, s ezzel Starbuck tányérját kérte maga elé, a tiszt úgy fogadta húsadagját, mintha alamizsnát kapna, és gyengéden vagdosta fel, és némileg megriadt, ha a kése véletlenül megcsikordult a tányéron, és zajtalanul, óvatosan rágott és nyelt, micsoda könnyebbség volt a cikákoló Stubbnak, mikor egy patkány hirtelen lármát csapott lenn a raktárban. És szegény kis Flask, ő volt a legifjabb gyermeke, a legkisebb fia ennek a kimerítő családi ebédnek. Neki jutott a sózott marha lábszárcsontja, övé lett volna a csirkecomb. Ha Flask elhatározta volna, hogy maga vesz a tálból, ez fölért volna szemében egy főbenjáró tolvajlással. Ha vesz ennél az asztalnál, kétségkívül soha többé nem járhatott volna emelt fővel ebben a becsületes világban; mindazonáltal, bármily furcsán hangzik is, Ahab sose tiltotta meg neki. Ha Flask maga vesz, Ahab ezt alkalmasint figyelemre sem méltatja. Legkevésbé mert Flask vajat venni magának. Azt gondolta-e, hogy a hajó tulajdonosai megtagadták tőle, mivel pörsenéseket támasztana tiszta, napbarnított arcán, vagy úgy ítélte-e, hogy ilyen hosszú úton, ezeken a piac nélküli vizeken a vaj kitüntetés, s ezért nem neki, az alárendeltnek való, ezért-e vagy azért, de szegény Flask vajtalan ember volt!

Még valami. Flask ment le utolsónak ebédelni, és ő jött fel elsőnek. Gondolják csak meg! Mert ezáltal Flask ebédideje alaposan összeszorult, Starbuck is, Stubb is megelőzi őt az indulásnál, és mégis mindkettejüknek megvan az az előjoga, hogy utána battyogjanak föl. Ha Stubbnak, aki egy grádiccsal áll csak Flask fölött, történetesen rossz étvágya van, és hamarosan jelét adja, hogy befejezte ebédjét, akkor Flasknak mozdulnia kell, s aznap három falatot ha tud enni; mert a szent szokások ellen vétene Stubb, ha előbb menne a fedélzetre, mint Flask. Ezért vallotta meg egyszer négyszemközt Flask, hogy amióta tiszti méltóságra emelkedett, attól a perctől mást se ismert, csak éhséget kisebb vagy nagyobb mértékben. Mert amit evett, az nem annyira enyhítette az éhségét, mint inkább ébren tartotta benne. "A béke és megelégedés - gondolta Flask - mindörökre eltávozott gyomromból. Tiszt vagyok, de bárcsak szerezhetnék egy kis jófajta marhahúst a matrózszálláson, mint akkor, mikor még az árboc előtt laktam." Aztán meg, ha a Pequod valamelyik matróza neheztelt Flaskre hivatalos minőségében, mást se kellett tennie, hogy kielégítse bosszúvágyát, mint ebédidőben hátramenni s a kabin tetőablakán át egy pillantást vetni Flaskre, amint ott ül ostobán és némán a félelmetes Ahab színe előtt.

Mármost Ahab és három tisztje alkotta a mondjuk első asztalt a Pequod kabinjában. Távozásuk után - ami érkezésükkel ellentétes sorrendben történt - a sápadt pincér letisztította vagy inkább kapkodva rendbe tette a vitorlavászon terítőt. S akkor a három szigonyost hívták lakomázni, mivel az ő jussuk volt a maradék. Ideiglenesen amolyan személyzeti ebédlővé tették a magasztos és fenséges kabint.

A kapitány asztalának alig elviselhető korlátozásával és névtelen, láthatatlan zsarnokságával furcsa ellentétben állt ezeknek az alacsonyabb rendű fickóknak, a szigonyosoknak teljes szabadossága és hányavetisége, csaknem szélsőséges demokráciája. Míg gazdáik, a tisztek, mintha állkapocscsigolyáik hangjától is féltek volna, a szigonyosok olyan étvággyal rágták az ételt, hogy messze hallatszott. Azok úgy ettek, mint a lordok, ezek megrakták a hasukat, mint az egész napon át fűszert rakodó indiai hajók. Kvikveg és Tastego oly roppant étvággyal evett, hogy az előző étkezés pótlására a sápadt Lúdtalp kénytelen volt egy nagy darab sózott bélszínt hozni, amelyet látszólag most kanyarított ki a teljes ökörtetemből. És ha nem mozgott elég elevenen, ha nem ment fürge szedd-az-irhád-szaporán lépésekkel, akkor Tastego úriemberhez nem illő módon szokta serkenteni: beleszúrt szigony módra egy villát a hátsó részébe. Egyszer Degu hirtelen jókedvében segítségére sietett Lúdtalp emlékezőtehetségének: felkapta, belenyomta fejét egy nagy, üres fatányérba, Tastego meg késsel a kezében kezdte kirajzolni a megskalpolását előkészítő vonalat. Nagyon ideges természetű, reszkető, kicsi fickó volt ez a cipóképű pincér, egy tönkrement pék és egy kórházi ápolónő sarjadéka. A fekete, szörnyű Ahab állandó jelenléte és a három vadember rendszeresen ismétlődő zenebonás látogatása miatt Lúdtalp élete szüntelen reszketés volt. Miután a szigonyosokat ellátta mindennel, amit kértek, rendszerint elmenekült karmaik közül szomszédos kicsi kamrájába, és aggodalmasan lesett rájuk az ajtó redőnyén keresztül, míg véget nem ért az ebéd.

Mulatságos látvány volt, amint Kvikveg ott ül Tastegóval szemben, és reszelt fogait szembevillogtatta az indiánéval. Oldalt tőlük Degu a földön ült, mert a pad nagyon közel vitte volna gyászgyapjas fejét az alacsony gerendákhoz; óriási tagjainak minden mozdulata úgy megrázta az alacsony kabin falait, mint mikor egy afrikai elefánt utazik a hajón. De mindazonáltal a hatalmas néger csodálatosan mértékletes volt, mondhatni finnyás. Szinte lehetetlennek látszott, hogy ilyen viszonylag kis falatokkal fenn tudja tartani a széles, behemót, pompás testében szétoszló életerőt. De e nemes vadember kétségkívül sokat evett és ivott a levegőből, e bőviben álló elemből, és kitágult orrlyukain át felszippantotta a világok magasztos életét. Nem húsból és kenyérből támadnak és táplálkoznak az óriások. De Kvikveg halandó és barbár módon csámcsogott evés közben - elég csúf hang volt -, olyannyira, hogy szegény Lúdtalp csaknem nézegetni kezdte a vékony karját, vajon nem látszik-e rajta fognyom. S mikor meghallotta, hogy Tastego előkiáltja, hadd csontozzák ki, az együgyű pincér hirtelen nyavalyatörés-rohamaitól körös-körül rezgett a kamrában lógó edény. A fenőkő, melyet a szigonyosok a zsebükben hordtak lándzsájuk és más fegyverük élesítésére, s amely fenőkővel ebédnél tüntetően élesítgették késeiket - egyszóval a fenőkő érdes hangja sem szolgált Lúdtalp megnyugtatására. Megfeledkezhetett-e arról, hogy például Kvikveg szigetlakó korában alighanem vétkezett néhány gyilkos, méltatlan lakmározással? Ó jaj! Lúdtalp! Nehéz a sorsa a fehér pincérnek, aki emberevőket szolgál ki. Nem asztalkendőt kellene hordania a karján, hanem pajzsot. Nagy gyönyörűségére azonban a három sósvízi harcos jókor fel szokott állni s elmegy; hiszékeny, mesére tágult fülében minden lépésnél úgy csörömpöltek vitézi csontjaik, mint görbe mór kardok a hüvelyükben.

Bár ezek a barbárok a kabinban ebédeltek, s névleg ott is laktak, mégis, mivel éppen nem volt szokásuk az egy helyben ülés, alig léptek be oda, kivéve étkezési időben és valamivel lefekvés előtt, mikor átmentek rajta saját hálóhelyükhöz.

Ebben az egyben Ahab nem különbözött a legtöbb amerikai bálnavadász-kapitánytól, akik mintegy előírásszerűen hajlanak arra a vélekedésre, hogy a hajókabin jog szerint övék, és csak udvariasságból engednek be másokat oda. Így hát a Pequod tisztjeiről és szigonyosairól elmondhatjuk, hogy a valóságban inkább a kabinon kívül éltek, mint benne. Mert ha be is jutottak, az csak olyan volt, mint amikor az utcai kapu bejut a házba: egy pillanatra befordul, csak azért, hogy a következő pillanatban kiforduljon, rendesen pedig a szabad levegőn tartózkodik. Nem sokat vesztettek vele: a kabin nem nyújt társaságot, Ahab társadalmilag megközelíthetetlen volt.

Kellemesebb, derült idő járta, mikor a többi matróz után szabályszerűen rám került a sor, hogy őrt álljak az árboccsúcson. A legtöbb amerikai bálnavadász hajón az árboccsúcsra csaknem azonnal őrt küldenek, mihelyt a hajó elhagyja a kikötőt, még akkor is, ha ezerötszáz mérföldet vagy többet vitorlázik, míg eléri voltaképpeni vadászterületét. És amikor három-, négy-, ötéves utazás után hazafelé vánszorog, és nincs rajta üres edény - tán még üres fiola sem -, az árboccsúcsain akkor is őrt állnak az utolsó percig; s mindaddig nem adják fel a reményt, hogy még eggyel több bálnát fognak, míg a sudárárboc rúdja be nem fut a kikötő árbocrengetegébe.

Erre való tekintettel felette sajnálatos, hogy a dél-tengeri bálnavadász hajók árboccsúcsai nincsenek felszerelve azokkal a varjúfészkeknek nevezett, irigylésre méltó, kicsi sátrakkal vagy szószékekkel, amelyek a grönlandi bálnavadász hajók őrszemét védik a Jeges-tenger könyörtelen időjárása ellen. Sleet kapitány meghitt történetében, amelynek címe: Utazás a jéghegyek közt, a grönlandi bálna nyomában és mellesleg a régi Grönland eltűnt izlandi településeinek felfedezésére - ebben a csodálatos kötetben minden árboccsúcson álló őr elbűvölően részletes ismertetőt kap a Gleccser akkoriban feltalált varjúfészkeiről - Gleccsernek hívták Sleet kapitány jó hajóját. A kapitány a maga tiszteletére Sleet varjúfészkének nevezte el. Formájára nézve a Sleet-féle varjúfészek hasonló egy nagy hordóhoz vagy boroskádhoz; felül nyitott, egyik oldalfala mozgatható, kemény szélviharban a fejedet véded vele. Az árboc csúcsára lévén felerősítve, alul mégy be egy kis csapóajtón. Hátul vagy a tathoz legközelebb eső oldalán kényelmes ülőhelyet találsz, alatta pedig szekrénykét az ernyőnek, lélekmelegítőnek, kabátnak. Szemben vele bőrháló van, abban tarthatod a szócsövedet, pipádat, messzelátódat és a tengerészet egyéb eszközeit. Mikor Sleet kapitány személyesen állt a maga varjúfészkében - így meséli -, mindig vitt magával puskát (ezt is a hálóban tartotta), lőporszarut és golyót, azzal a szándékkal, hogy odadurrantson a kósza sarkvidéki ceteknek vagy kóborló tengeri egyszarvúaknak, amelyek háborgatni szokták azokat a vizeket; mert a fedélzetről nem lehet eredményesen lőni rájuk a víz ellenállása miatt, de felülről lefelé puskázni egészen más dolog.

De ha mi, déli bálnavadászok, nem is kapunk olyan jó helyet odafent, mint Sleet kapitány és emberei, ezt a hátrányt nagymértékben ellensúlyozza a varázslatos tengerek derűje, amelyben mi, délszaki halászok, többnyire hajózunk. Én például igen könnyedén kúszom fel a kötélre, megállok az árbockosárban, egy kicsit beszélgetek Kvikveggel vagy bárki szolgálaton kívüli emberrel, továbbkapaszkodom, majd átvetem a lábamat a sudárvitorla rúdján, előzetes pillantást vetek a vízi térségekre, és azután felmegyek végcélomhoz.

Hadd könnyítsek kicsit magamon: őszintén megvallom, gyengén őrködtem. A bennem forrongó világmindenség problémájával hogyan is tartottam volna - mikor teljesen magamra hagytak ebben a gondolatfakasztó magasságban -, hogyan is tartottam volna magam szigorúan a bálnavadász hajók állandó parancsához: "Nyitott szemmel nézz szembe a széllel, és kiálts minden alkalommal!"

Nem sokkal a pipaeset után történt, hogy egyik reggel, kevéssel a reggeli után, Ahab szokása szerint feljött a kabinfeljárón a fedélzetre. Legtöbb tengerészkapitány itt szokott sétálni ebben az órában, mint ahogy a vidéki urak ugyanazon étkezés után néhányat fordulnak a kertben.

- Veszed észre, Flask? - súgta Stubb. - A csirke, ami benne van, kopogtatja a tojáshéjat. Hamarosan előbújik.

Teltek az órák; Ahab egyszer bezárkózott a kabinjába, máskor megint a fedélzeten járkált, mindig egyformán feszült, vakbuzgóan céltudatos arckifejezéssel.

Közeledett a nap vége. Ahab hirtelen megállt a mellvédnél, s beleillesztette csontlábát a lyukba, egyik kezével megkapaszkodott egy kötélben, és megparancsolta Starbucknek, hogy mindenkit küldjön hátra.

- Tessék? - kérdezte a tiszt, meglepődve a parancson, amelyet ritkán vagy sose adnak ki hajón, kivéve egy-egy rendkívüli esetet.

- Küldjön mindenkit hátra! - ismételte Ahab. - Árbocőrök, hé, gyertek le!

Mikor a hajó egész gárdája összegyűlt, és kíváncsi és nem egészen aggodalom nélküli arcok tekintettek rá, mivel hasonlított némileg a viharváró látóhatárra, akkor Ahab néhány gyors pillantást vetett a mellvéden túl, azután a legénységre meresztette szemét, és elmozdult helyéről, és mintha egy lélek se volna körülötte, újra megkezdte döngő sétáját a fedélzeten. Lehajtott fejjel és kissé szemébe húzott kalappal lépkedett, nem törődve az emberek csodálkozó suttogásával; Ahab azért hívta őket egybe, súgta Stubb óvatosan Flasknek, hogy tanúi legyenek egy gyaloglási bemutatónak. De ez nem tartott soká. Ahab hirtelen megállt és felkiáltott:

- Mit csináltok emberek, ha bálnát láttok?

- Hírül kiáltjuk! - hangzott a csattanós válasz egy tucat torokból egyszerre.

- Jól van! - vágta rá Ahab ádáz helyesléssel a hangjában erre a szívből jövő lelkesedésre, amibe váratlan kérdése oly delejesen rántotta őket. - És mit tesztek azután, emberek?

- Leeresztjük a csónakot, és utána eredünk.

- És milyen jelszóra eveztek, emberek?

- Halott bálna vagy széttört csónak!

Egyre furcsább és vadabb boldogság és helyeslés öntötte el az öregember arcát minden kiáltásnál; a matrózok kíváncsian nézegettek egymásra, mintha azon csodálkoznának, hogyan is jöhettek izgalomba ilyen látszólag céltalan kérdésektől.

De megint elöntötte őket a lelkesedés, mikor Ahab félig megperdülve a lyukban, fél kezével magasan felnyúlt egy kötélért, szorosan, csaknem görcsösen megmarkolta, és így szólott hozzájuk:

- Ti őrök, mindnyájan hallottátok már parancsaimat egy fehér bálnáról. Figyeljetek! Látjátok-é ezt a spanyol uncia aranyat? - és feltartott egy széles, fényes pénzdarabot a nap felé. - Tizenhat dolláros pénz ez, emberek. Látjátok-é? Starbuck úr, adja ide nékem a fakalapácsot.

Míg a tiszt a kalapácsot hozta, Ahab szó nélkül, lassan dörzsölte az aranypénzt kabátja szegélyéhez, mintha fokozni akarná csillogását, s közben szavak nélkül halkan sustorgott magában, oly furcsán, tagoltan és fojtott hangon, mintha életerejének gépies keréksustorgását hallanád.

Mikor megkapta a fakalapácsot Starbucktól, egyik kezével feltartotta, a másikkal felmutatta az aranyat, így ment előre a főárboc felé, és emelt hangon kiáltott:

- Bárki közületek jelez nékem egy ráncos homlokú, ferde állkapcsú, fehér fejű bálnát, bárki közületek jelzi nékem ama fehér fejű bálnát három szúrt sebbel a jobb oldalán, ide figyeljetek, bárki közületek jelzi nékem ezt a Fehér Bálnát, azé lészen ez aranyuncia, fiaim.

- Hurrá! hurrá! - kiáltottak a matrózok, és vászonlobogtatva örvendeztek, míg Ahab az árbochoz szögezte az aranyat.

Ahab ledobta a fakalapácsot.

- Egy Fehér Bálna, mondom - folytatta -, egy Fehér Bálna. Vakulásig keressétek, emberek, jól figyeljetek a fehér vízre, hacsak egy buborékot láttok is, kiáltsatok.

Tastego, Degu és Kvikveg egész idő alatt még a többieknél is nagyobb érdeklődéssel és meglepetéssel figyeltek, és a ráncos homlok és ferde állkapocs említésére megrezzentek, mintha mindegyikükben külön-külön feltámadt volna egy emlék.

- Ahab kapitány - mondta Tastego -, az a Fehér Bálna ugyanaz lesz, akit Moby Dicknek hívnak.

- Moby Dick?! - süvített Ahab. - Ismered hát a Fehér Bálnát, Tas?

- Csapkod egy kicsit a farkával, mielőtt alámerül? - kérdezte a Vidám Főről való indián óvatosan.

- És furcsán fújja a vizet - mondta Degu -, túl bokrosan, még az ámbráscethez képest is, és igen gyorsan, ugye, Ahab kapitány úr?

- És lenni neki egy, kettő, három, ó, sok vas övé bőrében, kapitány! - kiáltotta Kvikveg dadogva. - Mind lenni csavarva-facsarva, mint a... mint a - keményen küszködött a szóért, és körbe-körbe forgatta a kezét, mintha dugót húzna ki egy üvegből - mint az, az...

- Dugóhúzó! - rikoltotta Ahab. - Igen, Kvikveg, a szigonyok meggörbítve és összevissza hajlítva ülnek benne; igen, Degu, a fújása nagy, mint a gabonakepe, és fehér, mint a mi nantucketi gyapjúnk halma a nagy, éves birkanyírás után; igen, Tastego, úgy csapkod a farkával, mint egy szakadt ormányvitorla szélviharban. Ördög és pokol! Moby Dicket láttátok, emberek, Moby Dicket, Moby Dicket!

- Kapitány - mondta Starbuck, aki eddig Stubbal és Flaskkel egyetemben, növekvő meglepetéssel figyelte feljebbvalóját, de végül egy gondolata támadt, ami valamelyest megmagyarázta az egész csodát -, kapitány, én hallottam Moby Dickről, de nem Moby Dick vette le a fél lábadat?

- Ki mondta neked ezt?! - kiáltotta Ahab; majd egy kis szünet után: - Igen, Starbuck, igen, ti kedveseim. Moby Dick csonkított meg. Moby Dick szerezte nekem ezt a halott csonkot, amin most állok. Igen, igen! - kiáltotta szörnyű, hangos állati zokogással, mint egy szíven talált jávorszarvas. - Igen, igen, az az átkozott Fehér Bálna roncsolt meg; az csinált belőlem mindörökre nyomorult, tehetetlen sántát. - Aztán széttárta két karját, és féktelen átokkal kiáltotta: - Igen, igen! És én hajszolni fogom a Jóreménység foka és a Horn-fok körül és a norvég Maelstroem körül és a kárhozat lángjai körül, mielőtt feladnám a harcot. És a szárazföld mindkét partján és a földkerekség minden partján, míg fekete vért nem köp, és hátára nem fordul. Mit szóltok, emberek, összefogtok-e ehhez? úgy vélem, derék legények vagytok.

- Igen, igen! - kiáltották a szigonyosok és matrózok, és közelebb futottak az izgatott öregemberhez. - Éles szemmel várjuk a Fehér Bálnát; éles lándzsával várjuk Moby Dicket.

- Isten áldjon meg benneteket! - Ahab félig zokogott, félig kiáltott. - Pincér, eridj, hozzál grogot, de sokat! De mért vágsz olyan megnyúlt képet, Starbuck? Nem akarsz vadászni a Fehér Bálnára? Nem szállsz szembe Moby Dickkel?

- Szembeszállok én azzal a ferde állkapcsával, szembe a Halál állkapcsával is, kapitány, ha rendjén utunkba kerül munka közben; de én bálnavadászni jöttem ide, nem a parancsnokom bosszúját követni. Hány hordót szerez néked a bosszúd, ha megállod is, Ahab kapitány? Bosszú egy néma állaton! Amely csak vad ösztönből támadt rád. Őrültség! Dühöngeni egy néma állatra, Ahab kapitány, istenkáromlásnak hangzik.

- A legénység, ember, a legénység! Nem egyek-é mindnyájan velem a bálna dolgában? Nézd Stubbot, nevet! Nézd azt a chileit! Felhorkan, ha rá gondol. Az általános orkánban nem tud megállni a te egyetlen hajlongó facsemetéd, Starbuck! És miről van szó? Gondolj utána! Segítesz eltalálni egy uszonyt: nem valami csodálatos hőstett ez Starbucknek. Hisz ennyi az egész. Erről az egy nyomorúságos vadászatról csak nem marad el Nantucket legjobb lándzsása, mikor a tengerészek valamennyien fenőkövet fognak? Beszélj hát, beszélj! Igen, igen, a hallgatásod beszél helyetted. - Félre: - Valami kilövellt tág orrlyukaimon, s ő beszívta a tüdejébe. Starbuck már az enyém; nem szállhat szembe velem, csak lázadással.

- Isten segéljen engem, segéljen mindnyájunkat! - mormogta Starbuck halkan.

- Az áldomást! Az áldomást! - kiáltotta Ahab.

Megkapta a színültig töltött cinkupát, és a szigonyosokhoz fordulva megparancsolta, hogy szedjék elő fegyvereiket. Azután felállította őket maga előtt, a csörlő közelében, kezükben a szigonnyal, a három tisztje meg mellé állott lándzsájával, s a hajósgárda többi tagja kört formált a csoport körül. Ahab egy pillanatig kutatva figyelte legénységének minden emberét. De azok a vad szempárok belemélyedtek az övébe, ahogy a prérifarkasok véreres szeme találkozik a vezérükével, mielőtt az nekiindul élükön a bölény után; de jaj! csak azért, hogy beleessen az indiánok rejtett csapdájába.

- Igyatok és adjátok tovább! - kiáltotta Ahab, s átadta a súlyos kancsót a legközelebbi tengerésznek. - Most csak a legénység iszik. Körbeadni, gyerünk! Rövid kortyok, hosszú nyelések, emberek; forró, mint a Sátán patája. Úgy, úgy, pompásan száll körbe. Jó munka volt, csaknem kiittátok. Pincér, töltsd meg újra!

- Most figyeljetek, ti harcosok! Szemrevettelek benneteket itt, a csörlő körül. Igyatok! Igyatok és esküdjetek, emberek, ti, akik megtöltitek majd a halálhozó csónakot, halál Moby Dickre! Isten üldözzön mindnyájunkat, ha nem üldözzük halálra Moby Dicket!

Kiáltozva, átkokat szórva a Fehér Bálnára, hajtották le a matrózok hangos kortyokban a szeszt. Még egyszer és utoljára körbejárt az újratöltött kancsó a nekivadult legénység között; azután Ahab szabad kezével intett nekik, s ők szétoszlottak, a kapitány pedig visszatért kabinjába.

SZIGONYOSOK ÉS MATRÓZOK (Felemelkedik az elővitorla, a színen ott az őrség: állnak, téblábolnak, támaszkodnak és fekszenek különféle testtartásban. Mindnyájan kórusban éneklik.)

ELSŐ NANTUCKETI MATRÓZ Ej, fiúk, ne legyetek már érzelgősek; árt az emésztésnek. Frissítő kell ide, gyerünk!

TISZT HANGJA (a tatfedélzetről) Hé, ott elöl, kolompoljatok éjfélt!

MÁSODIK NANTUCKETI MATRÓZ Kórus, csend! Éjfélt kolompolni, hallod-é, csengető fiú? Verd az éjfélt, te Pip! te suviszkbőrű! Én majd kiáltok az őrségnek. Arra való szájam van: jó hordópofám. Úgy, úgy. (Ledugja fejét a csapóajtón.) Hé, őrség! Éjfél! Kászálódjatok elő!

HOLLAND MATRÓZ Jól húzzátok a lóbőrt ma éjjel, komám, vastag az éjszaka hozzá. Tudtam, mi jön a vén Mogul borából: az egyiket fejbe veri, a másikat meg fölpezsdíti. Mi énekelünk, ők alszanak - az ám, fekszenek, mint a kidöntött tuskó. Rezzents rájuk megint! Nesze, fogd ezt a rézszivattyút, aztán vágd le közéjük. Mondd meg nekik, hogy ne álmodjanak már a szeretőikről. Mondd, hogy eljött a feltámadás. Csókoljanak még egy utolsót, azután jöjjenek az ítéletre. Ez az - ez a jó; te aztán nem tetted tönkre a torkod amszterdami vajjal.

FRANCIA MATRÓZ Csitt, fiúk! Táncoljunk egy jót, mielőtt lehorgonyoznánk a Takaró-öbölben. Mit szóltok hozzá? Ott jön a váltás. Talpra mindenki! Pip, kicsi Pip, elő a tamburinoddal!

PIP (morcosan és álmosan) Nem tudom, hol van.

FRANCIA MATRÓZ Akkor verd a hasadat és pengesd a füledet. Táncoljunk emberek, ha mondom. Vidám a világ: éljen! A teremtésit, hát nem táncoltok?! Álljatok libasorba, aztán rajta azzal a gyors csoszogóval. Ugorjatok! Dobálni a lábat!

IZLANDI MATRÓZ Nem szeretem a padlódat, komám, túl rugalmas nekem. Megszoktam a jégpadlót. Sajnálom, hogy lehűtöm a kedvedet, bocsáss meg.

MÁLTAI MATRÓZ Nekem is. Hol vannak a lányok? Bolond az, aki jobb kezével megfogja a balt, és azt mondja; adjisten, galambom. Táncosnőt! Táncosnőt nekem!

SZICÍLIAI MATRÓZ Az ám, lányt meg rétet - akkor majd ugrálok neked, ha kell, akár szöcskévé is változok.

LONG-ISLAND-I MATRÓZ Eridjetek, ti savanyú pofájúak, vagyunk elegen enélkül is. Addig kapáljátok a szőlőt, amíg lehet, mert hamarosan itt a szüret ideje. Hohó! Itt jön a zene. Ez az igazi.

AZÚR-SZIGETI MATRÓZ (jön föl s felhúzza a tamburint a csapóajtón) Nesze, Pip, itt van, és itt a motolla. Ülj rá, aztán kezdjük.

AZÚR-SZIGETI MATRÓZ (táncol) Csapj bele, Pip! Üsd csak ügyesen! Csengjen-bongjon, zengjen-zsongjon, Pip! Hányja a szikrát, törjön a csörgő!

PIP Csörgőt mondasz? Ott a másik, most esett le, annyira verem.

KÍNAI MATRÓZ Csikorgasd hát a fogad, míg ki nem vered. Rakj a csontodból pagodát.

FRANCIA MATRÓZ Csuda jó bolondság. Tartsd fel az abroncsod, Pip, hadd ugrom keresztül rajta. Járjátok szakadásig!

TASTEGO (nyugodtan pipázik) Ilyen a fehér ember: ezt mókának hívja. Hú! Én nem töröm ilyennel magam.

ÖREG MAN-SZIGETI MATRÓZ Kíváncsi vagyok, tudják-e ezek a vidám gyerekek, min táncolnak. Táncolni fogok a sírodon - ez a szajhátok legkeserűbb fenyegetése, mikor ellenszéllel küszködik az utcasarkon. Ó Krisztus! ha eszembe jutnak a zöld hajók és a zöld koponyájú tengerészek. No jó. A világ olyan, mint a golyóbis, ahogy ti tudósok nézitek. Akkor hát rendjén való golyózni vele. Játsszatok gyerekek, fiatalok vagytok! Én is az voltam valaha.

HARMADIK NANTUCKETI MATRÓZ Boszorkányság. Fű! rosszabb ez, mintha nyugodt tengeren bálnák után eveznél. Adj egy szippantást, Tas!

HINDU MATRÓZ Brahmára, fiúk, hamarosan bevonjuk a vitorlát. Az ég szülötte, áradó Gangesz széllé változott. Megmutatod fekete homlokod, Siva.

PORTUGÁL MATRÓZ Hogy döngetik a hullámok a hajó oldalát. Készüljetek, egykomáim, be kell majd húzni a vitorlát. A szelek most mérik össze kardjukat.

DÁN MATRÓZ Recsegj, recsegj, öreg hajó! Amíg recsegsz, tartasz. Jól van. A kormányos keményen fog a hullámmal szemben. Nem fél jobban, mint a categuti szigeterőd, amelynek a Balti-tengeren kell viharvert, tengersó borította ágyúival uralkodnia.

NEGYEDIK NANTUCKETI MATRÓZ Parancsa van rá, ezt ne feledjétek el. Hallottam, mikor öreg Ahab azt mondta neki, hogy meg kell ölnie a szélrohamot, valahogy úgy, ahogy a vízoszlopot szokták szétvágni pisztollyal - lőj bele a hajóval egyenest a közepibe.

ANGOL MATRÓZ A teremtésit! Ez a vénember remek öreg legény. Hát mi olyan gyerekek vagyunk, akik felhajszoljuk neki a bálnáját.

MIND Úgy van! Úgy van!

ÖREG MAN-SZIGETI MATRÓZ Hogy remeg a három fenyőszál! A fenyő él meg legnehezebben, ha más talajba ültetik, itt pedig nincs semmi, csak a legénység átkozott porhüvelye. Csak keményen, kormányos, csak keményen! Olyan idő van, mikor bátor szívek pattannak meg a parton, és bordás hajótörzsek szakadnak szét a tengeren. Kapitányunkon anyajegy van; oda nézzetek, fiúk, ott is van egy az égbolton - ragyog, látjátok, más minden szurokfekete.

DEGU Hát aztán. Aki fél a feketétől, tőlem is fél. Abból hasítottak ki engem.

SPANYOL MATRÓZ (félre) Kötekedni akar. Bosszant ez a régi sérelem. (Előrébb jön.) Az ám, szigonyos, a te fajtád tagadhatatlanul az emberiség legsötétebb része - ördögien sötét. Meg ne bántódj!

DEGU (mogorván) Nem.

SZENTJAGÓI MATRÓZ Ez a spanyol vagy bolond, vagy részeg. De részeg nem lehet, hacsak az öreg Mogul tüzes vize nem hat nagyon lassan.

ÖTÖDIK NANTUCKETI MATRÓZ Mit láttam? Villámot? Azt hát.

SPANYOL MATRÓZ Nem. Degu mutogatja a fogát.

DEGU (felugrik) Nyeld le a magadét, te tökmag! Fehér bőr, fehér máj!

SPANYOL MATRÓZ (elébe lép) Majd finoman megkésellek. Sok hús, kevés bátorság.

MIND Verekedés! Verekedés! Verekedés!

TASTEGO (egyet szippant) Verekedés lenn és verekedés fenn - istenek és emberek - mindegyik kötekedő. Pfü!

BELFASTI MATRÓZ Verekedés! Hohó, verekedés! Áldassék a Szent Szűz, verekedés! Kezdjétek már!

ANGOL MATRÓZ Tiszta munkát! Vegyétek el a spanyoltól a kést. Kört formálni.

ÖREG MAN-SZIGETI MATRÓZ Készen van. Ott a körforma látóhatár. Ebben a körben ütötte le Káin Ábelt. Finom munka, jó munka. Vagy nem? Akkor hát miért teremtette Isten e kört?

TISZT HANGJA (a tatfedélzetről) Emberek a kötélnél! Behúzni a kis sudárvitorlát! Készen állni a sudárvitorláknál!

MIND A vihar, a vihar! Ugorjatok, édes jó komáim! (Szétszóródnak.)

PIP (Behúzódik a motolla alá.) Édes jó komák? Isten ne verje meg az ilyen édes jó komákat! Reccs! ott repül az ormányvitorla kötele! Bimm-bumm! Szent Isten, bújj beljebb, Pip, jön a főkeresztrúd! Rosszabb itt, mint a viharos erdőben az év utolsó napján! Ki mászna most gesztenye után? De ott másznak, káromkodik mind, én meg itt nem káromkodom. Szép kilátás nekik: az ég felé vezető úton vannak. Fogóddzatok keményen! Teremtőm, micsoda vihar! De azok a legények ott még rosszabbak - azok a te fehér viharaid, úgy bizony. Fehér vihar? Fehér Bálna, brrr, brrr, épp most hallgattam végig a beszédjüket, és a Fehér Bálnáról - brrr, brrr - egyszer se beszéltek, pedig ma este eskette meg az az óriáskígyó vénember őket, hogy megvadásszák. Ha rágondolok, zörög a csontom, mint a tamburinom. Ó, te nagy fehér isten, odafenn valahol ama nagy sötétségben, légy irgalmas ehhez a kicsiny, fekete fiúhoz, óvd meg minden embertől, akinek a belsejében nem lakozik félelem!

- Pszt! Hallottad ezt a zajt, Cabaco?

A középső őrség ideje volt, szépen sütött a hold, a vihar elmúlt. A matrózok sorban álltak, kezdve a hajóderék egyik hordójától a hajófar korlátja mellett levő nagy hordóig. Így adogatták kézről kézre a vödröket, hogy megtöltsék a hátsó hordót. Legtöbbjük a tatfedélzet megszentelt deszkáin állt, vigyáztak hát, hogy ne beszéljenek, ne csoszogjanak a lábukkal. A vödrök mélységes csendben mentek kézről kézre, a csöndet csak a szüntelenül előrenyomuló hajótörzs állandó sustorgása s néha-néha egy vitorla csattanása törte meg.

E nyugalomban súgta a fenti szavakat szomszédjának, egy félvérnek Archy, a lánc egyik tagja, aki a hátsó fedélzeti rács közelében állt.

- Pszt! Hallottad ezt a zajt, Cabaco?

- Vedd el mán a vödröt, Archy! Milyen zajról beszélsz?

- Most megint, a rács alatt, nem hallod? Köhögés, olyan, mintha köhögnének.

- Fene a köhögésbe! Add ide azt az üres vödröt!

- Most megint, hallod? Olyan, mintha két vagy három alvó forgolódna. Ha!

- A teremtésit, hagyd mán el, komám, az a három szivacsos kétszersült forgolódik benned, amit vacsorára ettél. Nincs itt más. Ügyelj a vödörre.

- Mondj, amit akarsz, komám, jó fülem van.

- Aha, te vagy az, ugye, aki meghallottad az öreg kvéker asszony kötőtűinek zörgését a tengeren, ötven mérföldre Nantuckettől? Ugye, te vagy az a gyerek?

- Csak vigyorogj, majd meglátjuk, mi lesz belőle. Figyelj csak ide, Cabaco, valaki van lenn a hátsó raktárban, akit eddig még nem láttunk a fedélzeten. Úgy sejtem, az öreg Mogul tud róla. Hallottam egyik reggeli őrségen, mikor Stubb azt mondta Flasknek, hogy valami ilyesmi bűzlik itten.

- Csend! Itt a vödör.

Én, Ishmael, egyike voltam ennek a legénységnek; kiáltozásom a többiekével együtt harsant fel; esküm egybeforradt az övékkel; és én erősebben kiáltoztam, keményebben csikorogtam az eskümet, mert remegett közben a lelkem.

Néhány esztendeje, bár csak időközönként, a Fehér Bálna azokon a barbár tengereken kísértett, amelyeket az ámbráscethalászok legtöbbet látogattak. De nem mindegyik tudott a létezéséről; viszonylag kevesen látták őt tudván tudva; azoknak a száma pedig, akik valóságosan és tudatosan harcba szálltak vele, igazán kicsi volt. Ami pedig azokat illeti, akik előzőleg hallottak a Fehér Bálnáról, és véletlenül meglátták, eleinte csaknem mindegyikük éppoly bátran, félelem nélkül szállt csónakba ellene, mint a fajta bármely más bálnája ellen. De végtére nagy bajokkal jártak ezek a támadások, nemcsak kimarjult csuklókkal és bokákkal, törött tagokkal vagy végtagtépő harapásokkal, hanem végzetes, a legvégzetesebb bajokkal. Ezeknek az ismételt pusztító kudarcoknak, amelyek mind Moby Dickre rakták-gyűjtötték szörnyűségeiket, messzire elszállt a hírük, és megingatta sok derék vadász bátorságát, mikor hozzájuk kerültek.

Az ilyen szerencsétlenségek, még ha a parton nem is verték dobra őket, korántsem voltak szokatlanok a halászatban; de a Fehér Bálna pokolian eltökélt vadsága oly megdöbbentőnek látszott a legtöbb esetben, hogy az általa okozott csonkulásokat vagy haláleseteket gyakran nem egy értelem nélkül való teremtmény művének tekintették.

Gondolják hát el, milyen őrjöngő, izzó dühre lobbant nekikeseredett vadászainak lelke, mikor szétharapott csónakok forgácsai, széttépett bajtársak süllyedő tagjai között kiúsztak a bálna szörnyű haragjának tejfehér habjából a csendes, elkeserítő napfényre, ami úgy mosolygott, mintha születés vagy lakodalom lett volna.

A három csónak körülötte bukdácsolt, emberek és evezők pörögtek az örvényekben; egy kapitány felmarkolta a kötélvágókést csónakja törött orrából, s rátámadt a bálnára, mint valami arkansasi párbajozó az ellenfelére, tízcentis pengéjével próbálta vakon elérni a bálna ölnyi mély életét. Ahab volt ez a kapitány. És ekkor történt, hogy Moby Dick hirtelen alája tolta sarlóforma állkapcsát, és lemetszette Ahab lábát, mint a kaszás egy szál füvet a réten. Egy turbános török, egy velencei vagy maláj bérgyilkos nem csaphatott volna le rá feltűnőbb rosszakarattal. Nemigen lehetett hát kételkedni benne, hogy e csaknem végzetes találkozó óta Ahab vad bosszút forralt a bálna ellen; számára minden rossz Moby Dickben öltött látható alakot s vált gyakorlatilag is megtámadhatóvá. A bálna fehér púpjára halmozta mindama általános dühöt és gyűlöletet, amit egész fajtája érzett Ádámtól fogva.

Haza kényszerült fordulni, s hosszú heteken, hónapokon át Ahab és e gyötrelem egy függőágyban feküdtek, míg megkerülték tél közepén a sivár, süvöltő Tűzföldet; akkor folyt egybe megszaggatott testének és sebzett lelkének vére, és ez megtébolyította. Csak akkor, a találkozás után, a hazafelé vezető úton, kerítette hatalmába a teljes megszállottság; ezt csaknem bizonyossá teszi az a tény, hogy az úton időszakonként dühöngő őrült volt. És bár elvesztette egyik lábát, mégis oly életerő bujkált még egyiptomi mellkasában, s rohamai annyira fokozták ezt, hogy tisztjei kénytelenek voltak szorosan megkötözni még a hajóúton is, mikor függőágyában őrjöngött. Kényszerzubbonyban himbálódzott a szelek eszeveszett rohamai közepette. S amikor kellemesebb szélességi fokokra kerültek, s a hajó szelíd szárnyvitorláit kifeszítve úszott a nyugodt trópusokon, az öregember tébolya minden jel szerint hátramaradt a Horn-fok hullámverésében; Ahab feljött sötét odújából az áldott napfényre és levegőre, bár sápadtan, de szilárd, fegyelmezett arccal, s megint osztogatta nyugodt parancsait; tisztjei pedig hálát adtak Istennek, hogy szörnyű őrültsége elmúlott; de Ahab legbelsejében titkon akkor is tovább őrjöngött.

Bizonyos, hogy nem csillapodó dühének belézárt, lelkébe lakatolt őrült titkával Ahabot kitervelten az az egy és mindent kiszorító cél indította erre az útra, hogy a Fehér Bálnára fog vadászni. Ha régi ismerősei közül a parton bárki csak sejti is, mi bujkál benne, megdöbbent és igazságos lelkük elragadta volna a hajót az ilyen sátáni embertől. Ők hasznot hajtó utakat akartak, s a hasznot csengő új dollárokban szerették volna látni. Ahab vakmerő, engesztelhetetlen és természetfeletti bosszúra szomjazott.

Ha követték volna Ahab kapitányt a vihar után aznap éjjel, mikor tervét a legénysége oly vadul elfogadta, láthatták volna, hogy a falba vágott szekrénykéhez lép, elővesz egy nagy, gyűrött-sárgult tengeri térképtekercset, és kiteríti maga előtt lecsavarozott asztalán. Azután láthatták volna, amint leül melléje, és elmélyülten tanulmányozza a különböző vonalakat és árnyékolásokat, amelyekkel szeme találkozik, és lassú, de biztos vonásokkal további útvonalakat rajzol eddig üres területekre. Időnként tanácskozik a mellette felbástolt régi hajónaplókkal, amelyekben feljegyezte különböző régebbi útjain az évszakokat és helyeket, ahol ámbráscetet fogtak vagy láttak.

Míg ezzel foglalkozott, a feje felett láncon függő, nehéz ónlámpa folytonosan himbálódzott a hajó mozgásától, és mindig váltakozó fény- és árnyékvonalakat vetett ráncos homlokára; végül már úgy látszott, hogy amíg ő vonalakat és utakat jelöl a gyűrött térképen, valami láthatatlan ceruza szintén vonalakat és utakat húz homlokának mély vonalú térképén.

De nemcsak ezen az egy éjszakán töprengett így Ahab a térképei fölött, kabinja magányában. Csaknem minden éjjel előhozta őket; csaknem minden éjjel kitörölt néhány ceruzajelet, és másokkal pótolta. Mert maga elé terítvén a négy óceán térképét, Ahab áramlatok és forgók útvesztőjét követte, hogy biztosabban véghezvigye megszállott lelke rögeszméjét.

Bárkinek, aki nem ismeri alaposan a leviatánok szokásait, nevetségesen reménytelen feladatnak tetszhet, hogy valaki így kutasson e bolygó végeérhetetlen óceánjain egyetlen lény után. De Ahab, aki minden áramlatot és dagályt ismert, nem látta reménytelennek, mert ki tudta számítani az ámbráscet táplálékának sodródását, és eszébe idézve a szabályszerű, kiismert évszakokat, amikor bizonyos szélességi fokokon vadászni lehet a leviatánra, elfogadható következtetésekkel, már-már biztos megállapításokkal mérlegelte: melyik nap a legalkalmasabb ezen vagy amazon a területen keresnie prédáját.

Valóban olyannyira bizonyossá vált az ámbráscet ott-tartózkodásának rendszeres megismétlődése bizonyos vizeken, hogy sok vadász úgy véli: ha szerte a világon gondosan megfigyelnék és tanulmányoznák, s az egész bálnavadász flotta hajónaplóit egy útról gondosan összegyűjtenék, akkor kiderülne, hogy az ámbráscet vándorlása minden esetben megegyezik a heringtömegekével vagy a fecskék röptével. Ebből az ötletből kiindulva megkísérelték az ámbráscet vándorlásának részletes térképeit összeállítani.

Emellett az ámbráscet, ha útra kel egyik táplálkozási területéről a másikra, valami csalhatatlan ösztöntől vezetve - vagy mondjuk inkább: az Istenség titkos sugallatára -, többnyire úgynevezett erekben úszik; pontosan oly kitérők nélkül folytatja útját egy adott óceánvonalon, hogy soha hajó a térképei segítségével a tizedével sem ment ennek a bámulatos célirányosságnak. Bár ilyen esetekben minden egyes bálna útiránya egyenes, mint a földmérő mérnök vonalai, s bár a nyomdokvize egy szikrányit sem tér el az előrenyomulás egyenes vonalától, mégis a mesterséges ér, amiben, úgy mondják, ilyenkor úszik, általában néhány mérföldnyi szélességre terjed (többre vagy kevesebbre, mivel feltevések szerint az ér tágul vagy szűkül), de sohasem kerül kívül a bálnavadász hajó árboccsúcsán álló őr szemhatárán, amikor a hajó óvatosan siklik ezen a bűvös délkörön. A lényeg az, hogy bizonyos évszakokban az ismert szélességi fokok között ezen az útvonalon nagy reménységgel lehet bálnákat keresni.

Ezért Ahab nemcsak abban bízhatott, hogy meghatározott időpontban és ismert, különálló táplálkozási területein találkozik prédájával; hanem a területek közötti roppant vizeken keresztülvágva is annyira meg tudta szabni tudományával útjának irányát és idejét, hogy ezalatt sem látszott lehetetlennek a találkozás.

Volt egy körülmény, amely első látásra úgy látszott, összezavarja eszelős, de mégis módszeres tervét. A valóságban azonban talán nem így állt a dolog. Bár a csapatokban járó ámbráscet bizonyos területeken, szabályos időközökben jelenik meg, általában mégsem juthatsz arra a megállapításra, hogy a csordák, amelyek ezen és ezen a szélességi fokon mozgolódnak ebben az évben, azonosak az előző időszakban itt talált bálnákkal. Vannak sajátos és kétségbevonhatatlan esetek, amikor ennek az ellenkezője bizonyul igaznak. Ez a megjegyzés vonatkozik a kifejlett, idősebb, magányos és remeteéletet élő ámbráscetekre is, csak éppen szűkebb határok között. Ha tehát Moby Dicket az elmúlt esztendők valamelyikében például az úgynevezett Seychelle területen látták az Indiai-óceánon, vagy a japán partoknál a Vulkán-öbölben, ebből mégsem következik, hogy a Pequod feltétlenül találkozik vele, ha meglátogatja bármelyik helyet a megfelelő későbbi időszakokban. Ugyanez állt a többi táplálkozási területre, ahol időnként megmutatkozott, de mindezek csak alkalmi megállóhelyeinek látszottak, hogy úgy mondjuk: tengeri fogadóinak, nem pedig hosszabb tartózkodási helyének. És ha eddig arról beszéltünk, hogy Ahabnak milyen lehetőségei voltak céljának megvalósítására, csak arra utaltunk, mennyire várakozóak, reménykedőek, különlegesek voltak a kilátásai, míg bizonyos meghatározott időpontot vagy helyet el nem értünk, ahol minden lehetőség valószínűséggé válik, és - amint azt Ahab dédelgetve elképzelte - minden valószínűség csaknem bizonyossággá. Ezt a meghatározott időt és helyet egy szakkifejezés fogta egybe: a Vándorlási Vonal Évszaka. Mert ott és akkor több egymás utáni évben rendszeresen látták Moby Dicket időzni egy darabig, ahogy a nap éves körútján előre kiszámítható időre megtorpan az állatöv minden egyes képénél. Ott folytak le a leggyilkosabb összecsapások is a Fehér Bálnával; ott teltek el a hullámok az ő tetteivel, ott volt az a tragikus hely is, ahol a megszállott öregember bosszújának szörnyű indítékát kapta.

Mármost a Pequod a Vándorlási Vonal Évszakának legkezdetén indult ki Nantucketből. Semmilyen elképzelhető kísérlet nem tette hát lehetővé, hogy parancsnoka megtegye a nagy utat délre, megkerülje a Horn-fokot, és hatvan szélességi fokot átrohanva idejében érkezzék vadászni az egyenlítői Csendes-óceánra. Ezért várnia kell a következő évszakig. De a Pequod indulásának túl korai időpontját talán mégis helyesen választotta meg Ahab, tekintettel a dolgok bonyolultságára. Háromszázhatvanöt nap és éjszaka volt előtte; így ezt az időt, ahelyett hogy türelmetlenül kínlódna a parton, különféle vadászatokkal töltheti, és a Fehér Bálna, miközben az időszakos táplálkozási területeitől messze eső tengereken vakációzik, véletlenül felütheti ráncos homlokát a Perzsa-öbölben, vagy a Bengál-öbölben, vagy a kínai tengereken, vagy bármely más vizeken, ahol csak megfordul a fajtája. Így hát a monszun, a pampai szél, az északnyugati, a harmattan, a passzátszél: mind-mind odafújhatja Moby Dicket a Pequod föld körüli útjának kanyargós cikcakkjába, csak a levantei szél és a számum nem.

De ha el is fogadjuk mindezt, mégis józanul és hidegvérűen mérlegelve a dolgot, vajon nem látszik-e őrült ötletnek, hogy a széles, határtalan óceánon felismerjen a vadász egy magányos bálnát, ha találkozik is vele? Nem. Mert Moby Dick sajátos hófehér homlokát és hófehér púpját nem lehetett eltéveszteni, és "nem jelöltem-e meg a bálnát - szokta motyogni Ahab magában, miután jóval éjfél utánig töprengett a térképek fölött, és végül hátradőlt álmodozni -, nem jelöltem-e meg? Széles uszonyai ki vannak lyukasztva, csipkézve, mint az elveszett bárány füle". És itt őrült lelke lélegzetelállító rohanásba kezdett, míg a töprengés el nem fárasztotta, gyengítette. Ilyenkor a fedélzet szabad levegőjén igyekezett visszanyerni erejét. Ó, Istenem! Micsoda gyötrelmes révületeket kínlódik át az az ember, akit egyetlen beteljesületlen bosszúvágy emészt. Ökölbe szorított kézzel alszik, s arra ébred, hogy véres körme belevágódott tenyerébe.

Az előző fejezet legalább olyan fontos, mint bármelyik ebben a könyvben, de főkérdését még ki kell bővíteni, hogy elhallgattassunk minden hitetlenkedést e történet főbb pontjainak természetrajzi igazságával kapcsolatban.

Én személyesen három esetről tudok, mikor a bálnának, miután megszigonyozták, sikerült elmenekülnie, és egy idő (egy esetben három év) múlva ugyanaz a vadász találta el és ölte meg; akkor vették ki a két lándzsát - mindkettőn ugyanaz a magánjelzés volt - a testéből. Mondom, én magam három hasonló esetről tudok, azaz, kétszer láttam a megsebzett bálnát, majd a második támadás után láttam a két lándzsát a pontosan egyező véséssel, mikor kivették őket a döglött állatból. A hároméves esetnél történetesen mindkétszer a csónakban ültem, először is, utoljára is, és másodszor világosan felismertem a bálna szeme alatt a furcsa, óriási bibircsókot, amelyet már három évvel előbb észrevettem. Három évet mondok, de meglehetősen biztos vagyok benne, hogy több idő telt el a két esemény között. Íme, három eset, melyeknek igazságáról személyesen győződtem meg; de sok más esetet hallottam olyan emberektől, akiknek igazmondását nincs okom kétségbe vonni.

Bármennyire keveset tudjon is a szárazföldi világ róla, az ámbráscethalászatban közönségesen tudott több olyan emlékezetes történelmi eset, hogy egy bizonyos bálnát egymástól távol eső helyeken és időközökben általánosan ismertek. Az ilyen bálnát voltaképpen és eredetileg nem azért jegyezték meg, mert valami testi különlegesség megkülönböztette a többi bálnától; hisz bármily különös lehet ebből a szempontból valamelyik bálna, hamarosan véget vetettek különlegességeinek: megölték, és különlegesen finom olajat főztek belőle. Nem, az ok a következő volt: az ilyen bálnának a végzetes halászszerencsétlenségek folytán olyan szörnyűségesen veszedelmes hírneve támadt, mint Rinaldo Rinaldininek, annyira, hogy a legtöbb halász felismerésképpen csupán csak intett a matrózoknak, amikor észrevette, hogy a tengeren körülöttük lebzsel, és cseppet sem igyekezett szorosabb ismeretségbe kerülni vele.

Ezek a bálnák nagy egyéni hírnévnek örvendtek - sőt mondhatjuk, óceánszerte közismertek voltak: de nemcsak életükben voltak híresek, és lettek haláluk után halhatatlanok a matrózszállás történeteiben, hanem megszerezték a tulajdonnév minden jogát, privilégiumát és megkülönböztetését is: éppúgy volt nevük, mint Cambysesnek vagy Caesarnak. Igaz-e, ó Timor Tom, te híres leviatán, aki össze voltál hasogatva, miként egy jéghegy, aki oly soká bujkáltál a hasonló nevű keleti szorosokban, akinek vízfúvását oly gyakran látták Ombay pálmás partjairól? Igaz-e, ó új-zélandi Jack, te réme minden cirkálónak, amely Tattoa-föld szomszédságában húzta nyomdokvizét? Igaz-e, ó Morquan, Japán királya, kinek magas fújása, úgy mondják, néha fehér kereszt formáját öltötte az égen? Igaz-e, ó Don Miguel, te chilei bálna, kinek titokzatos hieroglifák jelölték a hátát, mint egy öreg teknőcét? Egyszerű prózában: íme négy bálna, amelyet a cetológia történetének tanulmányozói éppoly jól ismernek, mint Mariust vagy Sullát a klasszika-filológusok.

De ez még nem minden. Új-zélandi Jacket és Don Miguelt, miután különböző alkalmakkor nagy pusztítást vittek véghez más-más hajók csónakjai között, végül is keresni kezdték, módszeresen felhajszolták, üldözték és megölték azok a vitéz bálnavadász-kapitányok, akik ezzel a határozott céllal szedték fel horgonyukat.

Bár a legtöbb embernek van némi homályos, felületes elképzelése a nagyhalászat általános veszélyeiről, még sincs határozott, eleven fogalmuk a veszélyekről s arról sem, milyen sűrűn ismétlődnek meg ezek. Egyik oka ennek talán, hogy a halászszerencsétlenségek során előforduló halálesetek és pusztulások közül ötvenből ha egyet adtak hírül az újságok, lett légyen akármilyen futólagos és tüstént elfeledett is az a híradás. Azt hiszik, annak a szegény fickónak, akit tán ebben a pillanatban kap el a szigonykötél Új-Guinea partjainál, s visz le az alámerülő leviatán a tenger fenekére - azt hiszik, ennek a szegény fickónak a neve megjelenik majd az újságok gyászjelentéseiben, s holnap, a reggelinél olvashatják majd? Nem, mert a posta nagyon rendszertelenül jár köztünk és Új-Guinea között. Valóban: hallottak-e valaha olyasmit, ami közvetett vagy közvetlen, de szabályos új-guineai hírnek mondható? Pedig elmondhatom, hogy egyszer, mikor a Csendes-óceánra utaztam, többek közt harminc különböző hajóval találkozunk, s mindegyiken veszett el ember bálna által, némelyiken több is, három hajón pedig egy teljes csónak legénysége. Az Isten szerelmére, takarékoskodjanak a lámpáikkal és gyertyáikkal: minden gallonért, amit elégetnek, legalább egy csepp embervér folyt.

Szerencsére azonban azt a különleges mondanivalót, amit itt ki akarok fejteni, az enyémtől teljesen független tanúbizonyságokra alapíthatom. Ez a mondanivaló a következő: az ámbráscet némely esetben elég erős, ravasz és eltökélten rosszindulatú, hogy kitervelten bezúzzon, teljesen elpusztítson és elsüllyesszen egy nagy hajót. S mi több, az ámbráscet meg is tette ezt.

Először: 1820-ban az Essex hajó a nantucketi Pollard kapitány vezetésével a Csendes-óceánon vitorlázott. Egyik nap vízsugarakat láttak, leengedték a csónakokat, és üldözőbe vettek egy csapat ámbráscetet. Rövid időn belül több bálnát megsebesítettek; akkor hirtelen egy igen nagy bálna, amely megmenekült a csónakoktól, kitört a csapatból, és egyenest nekiúszott a hajónak. Homlokával a hajótörzsnek rontva annyira beszakította, hogy az Essex alig tíz perc alatt megtelt vízzel, és elsüllyedt. Egy szál deszkáját se látták azóta. A legénység egy része a legsúlyosabb viszontagságok után elérte csónakjain a szárazföldet. Pollard kapitány, miután végre hazakerült, megint elvitorlázott a Csendes-óceánra egy másik hajó parancsnokaként, de az istenek zátonyra futtatták ismeretlen sziklákon és hullámtörőkön. A második alkalommal hajója teljesen elveszett, ő pedig megesküdött, hogy nem száll tengerre többé, és azóta sem kísérelte meg.

Másodszor: az ugyancsak nantucketi Union hajó 1807-ben az Azori-szigeteknél hasonló támadástól teljesen elpusztult, de a szerencsétlenség hiteles részleteivel nem sikerült találkoznom, bár a bálnavadászokat hallottam itt-ott alkalmilag utalni rá.

Harmadszor: vagy tizennyolc-húsz esztendővel ezelőtt J. sorhajókapitány, aki akkoriban egy első osztályú amerikai hadinaszádon parancsnokolt, bálnavadász-kapitányok társaságában ebédelt egy nantucketi hajón a Sandwich-szigeti Oahu kikötőjében. A beszélgetés bálnákra terelődött, és a sorhajókapitány kétségeit fejezte ki a bámulatos erő iránt, amit a jelenlevő hivatásos urak a bálnának tulajdonítanak. Ellentmondást nem tűrően tagadta például, hogy bármilyen bálna erejéből olyan ütésre telne, amitől az ő erős hadinaszádja akár egy gyűszűnyit is folyatna. No jó, de ezzel még nincs vége a dolognak. Néhány hét múlva a sorhajókapitány elvitorlázott legyőzhetetlen hajóján Valparaiso felé. Útközben azonban megállította őt egy testes ámbráscet, amely néhány percig bizalmasan óhajtott tárgyalni vele. A tárgyalás során olyat vágott a sorhajókapitány hajójára, hogy az összes szivattyúit munkába fogva egyenest a legközelebbi kikötőbe ment lehorgonyozni és a sérülést kijavíttatni. Nem vagyok babonás, de a sorhajókapitány találkozását a bálnával a gondviselés munkájának tekintem. Vajon a tarsusi Sault nem hasonló ijedelem térítette-e meg a hitetlenségéből? Én mondom, az ámbráscettel nem lehet tréfálni.

Bár szándékának égető tüzétől emésztve Ahab minden gondolatában és tettében mindig számolt a végcéllal: Moby Dick elejtésével, s bár késznek látszott, hogy e szenvedélynek feláldozzon minden földi érdeket, mégis, alkalmasint természeténél s a hosszú megszokásnál fogva, túlságosan belérögződtek a szenvedélyes bálnavadász szokásai, hogysem teljességgel letegyen a párhuzamos üldözésről.

Akár így, akár amúgy volt, most gyakran lehetett hangját hallani, amint a három árbocőrnek kiáltozott, és intette őket, hogy szemesek legyenek, és el ne mulasszanak jelenteni még egy delfint se. Ez az éberség nem maradt sokáig jutalmazatlanul.

Felhős, tikkasztó délután volt; a matrózok lustán tébláboltak a fedélzeten, vagy kifejezéstelen tekintettel meredtek az ólomszínű vízre. Kvikveg és én nagy tunyán egy úgynevezett zsineggyékényt fontunk, csónakunk megerősítésére. Oly csendes és fojtott és valamiképpen várakozásteljes volt minden, s oly varázslatos révület lebegett a levegőben, hogy mindegyik szótlan matróz feloldódni látszott a maga láthatatlan énjében.

Így fontunk, fontunk, mikor összerezzentem egy hangra, amely oly furcsa, elnyújtott, dallamosan vad és ijesztő volt, hogy a gombolyag kiesett kezemből, és néztem felfelé a felhőkre, ahonnét a hang alálebbent, mint egy szárny. Magasan fenn, a keresztrúdon állt az az őrült Vidám Fejű, Tastego. Teste sóváran előredőlt, keze kinyúlt, mint egy vessző, és kurta időközökben megismételte kiáltásait. Bizonyos, hogy abban a pillanatban szerte a tengereken felhangzott ez a kiáltás száz és száz magasan ülő bálnavadász-őrszem torkából; de kevés tüdőből tört elő a megszokott régi kiáltás olyan csodálatos lejtéssel, mint az indián Tastegóéból.

Amint ott állt felettünk, félig a levegőben függve, s vadul, sóváran meredt a láthatárra, azt hitte volna az ember, valami próféta vagy látnok, aki a Végzet árnyékait figyeli, s vad kiáltásaival jelenti jöttüket.

- Ott fúj! Ott! Ott! Ott! Fúj! Fúj!

- Merrefelé?

- Ferdén széliránt, vagy kétmérföldnyire! Egész csapat!

Minden tüstént megbolydult.

Az ámbráscet úgy fúj, ahogy az óra ver, ugyanazzal a pontos és megbízható egyformasággal. A bálnavadászok ezáltal különböztetik meg ezt a halat fajának más törzseitől.

- Lemerülnek! - kiáltotta most Tastego, és a bálnák eltűntek.

- Gyorsan, pincér! - harsant fel Ahab. - Időt! Időt!

Lúdtalp lenyargalt, az órára pillantott, és pontosan jelentette a percet Ahabnek.

A hajót most kivették a szélből, lassan himbálódzva ment előre. Mivel Tastego szerint szélirány felé merültek el a bálnák, mi bizalommal vártuk, hogy legközelebb egyenesen a hajó orra előtt látjuk meg őket. Mert azzal a sajátságos fortéllyal, amit néha az ámbráscet bemutat, mikor fejével egyik irányba lebukik, a felszín alatt körbefordul és gyorsan az ellenkező irányba úszik - ezzel a cselével most nem kellett számolnunk, mert semmi okunk nem volt feltételezni, hogy a Tastego látta halak bármi módon is megriadtak volna, vagy egyáltalán tudtak volna a szomszédságunkról. Az egyik ember, akit hajóőrnek neveztek ki - vagyis nem szállott csónakba -, ez időre már felváltotta az indiánt a főárboc csúcsán. Az első és hátsó árbocon őrködő matrózok lejöttek; a kötéltartó kádakat helyükre erősítették; a darukat kibocsátották; a főárboc keresztrúdját hátrafelé fordították, s kinn lógott a három csónak a tenger felett, mint három vízi kaproskosár magas sziklák fölött. A csónakok tettvágyó legénysége a mellvéden kívül fél kézzel kapaszkodott a korlátba, s fél lábát várakozóan a hajó peremére helyezte. Ilyen a hadihajók hosszú embersora, mikor átugrani készül az ellenség hajójára.

De ebben a válságos pillanatban hirtelen kiáltás vont el minden figyelmet a bálnáról. Mindenki meghökkenve pillantott a sötét Ahabre, akit - mintha most születtek volna a levegőből - öt barna rémalak fogott körül.

A rémalakok - mert azoknak látszottak - a fedélzet túloldalán lebegtek, és nesztelen gyorsasággal oldozták ki az ott lengedező csónak köteleit és csomóit. Ezt a csónakot mindig a tartalék csónakok egyikének tekintették, bár hivatalosan a kapitány csónakjának hívták, mert a tatfedélzeten lógott. Az alak, aki most az orránál állt, magas volt és barna bőrű, egyik fehér foga csúnyán előreugrott fémes ajkai közül. Gyűrött, fekete kínai kabát takarta gyászszínével, és széles, fekete nadrág, ugyanabból a sötét anyagból. Ezt a koromszínt furcsán koronázta egy csillogó-fehér, sodrott turbán: a feje köré fonatokba tekert, eleven haj. Kevésbé sötét bőrű társainak élénk tigrissárga arcszíne volt, ami némely Manila szigeti bennszülött sajátossága - egy ördögi ravaszságáról hírhedt fajé, amely egyes becsületes fehér tengerészek hite szerint fizetett kémje és titkos bizalmas ügynöke vízen az ördögnek, urának, akinek irodája, úgy vélik, nem a tengeren van.

A csodálkozó hajósnépség még mindig az idegeneket bámulta, mikor Ahab odakiáltott az élükön álló fehér turbános öregembernek:

- Kész minden, Fedallah?!

- Kész - hangzott a félig sziszegő válasz.

- Akkor hát leereszkedni, hallottátok?! - bömbölte keresztül a fedélzeten. - Leereszkedni, ha mondom!

Úgy mennydörgött a hangja, hogy az emberek csodálkozásuk ellenére is átugrottak a korláton; a csigák pörögtek a tartógerendákban, a három csónak vizet ért; a matrózok pedig minden más szakmában ismeretlen, ügyes, könnyed merészséggel leugrottak az imbolygó hajó oldalán a lenn táncoló csónakokba.

Alig eveztek ki a hajó törzse alól, mikor a negyedik csónak a hajó széloldala felől megkerülte a fart, és megmutatta az öt, Ahabot szállító idegent. Ahab egyenest állt a tatban, és kiáltozott Starbucknek, Stubbnak és Flasknak, hogy oszoljanak jól széjjel, és nagy vízterületet fogjanak be. De a csónakokban ülők nem engedelmeskedtek a parancsainak: tekintetüket a barna Fedallahra és legénységére szegezték.

- Ahab kapitány?... - mondta Starbuck.

- Oszoljatok szét! - kiáltotta Ahab. - Indulni, mind a négy csónak! Te, Flask, húzz jobban szélután!

- Igenis, uram! - kiáltotta vidáman kicsi Fő Cölöp, és körbeforgatta széles kormányevezőjét. - Dűljetek bele! - fordult a legénységéhez. - Ott! Megint ott! Ott fúj, éppen előttünk, fiúk! Dűljetek bele! Sose törődj azokkal a sárga gyerekekkel, Archy.

- Ó, én nem törődök velük, uram - mondta Archy. - Én mán előbb is tudtam. Iszen hallottam őket a raktárban. Mondtam is ennek a Cabacónak itten. Igaz-e, Cabaco. Potyautasok ezek, Flask úr.

- Húzzatok, húzzatok, drágaságaim, húzzatok, szívem gyerekei, húzzatok, kicsikéim! - suttogta Stubb vontatottan és csitítóan a legénységének, amelynek néhány tagja még mindig nyugtalannak látszott. - Hadd törjön az a gerinc! Mit bámultok? Azokat a komákat ott a csónakban? Ugyan. Csak öt új ember, segíteni jöttek, ne törődjetek vele, honnan, minél többen vagyunk, annál vígabb a munka. Húzzatok, húzzatok hát, ne törődjetek a kénkőszaggal, az ördögök jó cimborák ám. Ez az, most jól csináljátok; az ilyen csapás megér ezer fontot; az ilyen csapással díjat lehet nyerni. Éljen az ámbraolajos aranykupa, jó vitézeim! Háromszoros éljen, emberek, mindnyájan, drágaságaim. Csak nyugalom, csak nyugalom, nem kell sietni, nem kell sietni. Mért nem vágjátok bele a lapátot, gazemberek? Harapjátok azt a vizet, kutyák! Úgy, úgy, most jó, finoman, finoman! Ez az, ez az! Hosszút és erőset! Gyerünk, hé, gyerünk! Az ördög vigyen el, ti rongy, gézengúz csavargók! Hiszen alusztok. Ne hortyogjatok, ti alvók, hanem húzzatok! Húzzatok, húzzatok már! Húzzatok, hé! Mi a kutyateremtette kórságos ménkűnek nem húztok?! Húzzatok, míg bele nem szakadtok! Húzzatok, míg kiguvad a szemetek! Ide nézz! - kihúzta övéből éles kését. - Minden embergyereke előveszi a kését, és a pengével a fogai között evez. Ez az, ez az! Ezt már hívják valaminek; ezt már nevezem, ti acélzablásaim. Röpítsétek, röpítsétek, ezüstedényeim! Röpítsétek, selyemvitorláim!

Stubb beköszöntő beszédét szabadon közöltük, mert meglehetősen furcsa módon szokott beszélni általában, és különösképpen akkor, ha az evezés tízparancsolatát hirdette. De nem szabad prédikációinak ebből a példájából azt hinni, hogy valaha is vad szenvedéllyel támadt volna nyája népére. Éppenséggel nem, és ez adta a legfurcsább sajátosságát. A legszörnyűbb dolgokat mondta a legénységének a harag és a tréfa oly furcsa keverékével, s a harag annyira csak a tréfa kiadagolt fűszerének látszott, hogy az evezősök, ha meghallották e különös buzdításokat, szakadásig belefeküdtek, s mégis, pusztán a móka kedvéért eveztek. Amellett Stubb maga egész idő alatt olyan könnyednek és hanyagnak látszott, olyan fölényesen kezelte kormánylapátját, és oly széleseket ásított - néha nyitott szájjal -, hogy az ilyen szája-nyújtó parancsnok látványa a puszta ellentétnél fogva mintegy megbűvölte a legénységet. Azután meg Stubb egyike volt azoknak a furcsa humoristáknak, akiknek vidámsága néha oly megdöbbentően kétértelmű, s így minden alárendeltje lóhalálában igyekezett engedelmeskedni neki.

Ahab jelzésének engedelmeskedve Starbuck most egyenesen Stubb csónakjának orra előtt evezett, s amikor egy percre a két csónak meglehetősen közel járt egymáshoz, Stubb átkiáltott az első tisztnek:

- Starbuck úr, hé, bal oldali csónak, szeretnék uram egypár szót váltani önnel!

- Hahó! - válaszolta Starbuck, s egy centit se fordult hátra beszéd közben, hanem komolyan, bár suttogva serkentette a legénységét; arca olyan volt Stubbé mellett, mint a kovakő.

- Mit tart azokról a sárga fiúkról, uram?

- Úgy csempészték őket a hajóra valahogyan, mielőtt elindultunk. (Keményen, fiúk, keményen!) - suttogta a legénységének, azután ismét hangosan beszélt: - Szomorú dolog, Stubb úr (Fordítsátok, fordítsátok, fiacskáim), de oda se neki, Stubb úr, az a legjobb. Húzzon a legénység teljes erővel, akármi történjék is. (Ugorjatok, emberek, ugorjatok!) Hordószámra van előttünk az ámbra, Stubb úr, s ezért jöttünk. (Húzzatok, fiaim!) Ámbra, ámbra, arról van most szó. Ez itt most a kötelesség, kötelesség és haszon egyszerre.

- Igen, igen, gondoltam - mormogta magában Stubb, mikor a csónakok elváltak -, mihelyt elém kerültek, tüstént gondoltam. Igen, ezért ment a hátsó raktárba olyan gyakran, jól gyanította Lúdtalp. Ott bújtak el. A Fehér Bálna van emögött. No jó, hát legyen. Mit lehet tenni? Rendben van. Gyerünk, emberek! Ma nem a Fehér Bálnával van dolgunk. Gyerünk!

A különös idegenek megjelenése ilyen nehéz percekben, mikor a csónakokat leeresztik a fedélzetről, nem ok nélkül keltett valami babonás csodálkozást a hajósgárda egyik-másik tagjában; Archy képzelt felfedezésének azonban valamivel korábban híre ment - bár akkor nem adtak neki hitelt -, s valamelyest előkészítette őket az eseményre. Kicsikét tompította álmélkodásukat; így hát részint ez, részint Stubb magabiztos magyarázata egyelőre megszabadította őket a babonás feltevésektől; bár a dolog így is elegendő lehetőséget adott a vad képzelgésekre, például azzal kapcsolatban: milyen szerepe volt pontosan a komor Ahabnak az ügyben kezdettől fogva.

Közben Ahab tisztjei hallótávolságán kívül kievezett szél iránt a csónaksor legszélére, s még mindig előtte járt a többi csónaknak; ez a körülmény is tanúsította, milyen erős legénység evezett vele. Tigrissárga pártfogoltjai mintha csupa acélból és bálnacsontból lettek volna; mint öt gőzkalapács emelték és vágták bele a lapátot, szabályos, erőteljes csapásokkal, s ezek úgy lökték előre a csónakot a vízen, mint a gőzt egy horizontálisan fellövellő kazán egy Mississippi-gőzösön. Ami Fedallahot illeti, aki a szigonyos evezőt húzta, ő ledobta fekete kabátját, és megmutatta mellkasát egész felsőtestével a csónak pereme fölött; alakja élesen kirajzolódott a csupa víz láthatár váltakozó hullámmozgásában; a csónak másik végében Ahab egyik kezét félig hátra, a levegőbe emelte, mint a vívó, mintha így védekezne minden billenés ellen; és kitartóan kezelte kormánylapátját, mint ezernyi csónakba szálláskor, mielőtt a Fehér Bálna megtépte volna. A kinyújtott kar hirtelen furcsa mozdulatot tett, aztán úgy maradt abban a helyzetben, a csónak öt evezője pedig egyidejűleg kiemelkedett a vízből. A csónak és legénysége mozdulatlanul lebegett a tengeren. A bálnák összevissza alámerültek a kék mélységbe, s így nem adták semmi észrevehető jelét mozgásuknak, de Ahab közelebb volt, megfigyelte őket.

- Minden ember nézzen, amerre az evezője mutat! - kiáltotta Starbuck. - Te meg állj fel, Kvikveg!

A vadember ügyesen a háromszögletű magas orrládára ugrott, ott egyenesen állt, és feszülten sóvár tekintettel meredt arra a helyre, ahol a prédát utoljára látták. A csónak leghátsó részében, ahol ugyancsak volt egy háromszögletű deszkatető, egy síkban a peremmel, maga Starbuck állt, nyugodtan és ügyesen kiegyensúlyozva kölyök-hajójának taszigáló ugrásait, és némán szemmel tartotta a tenger hatalmas kék szemét.

Nem nagyon messze Flask csónakja is dermedt mozdulatlanul lebegett; parancsnoka hanyagul állt a kötéldúcon: egy tömzsi cölöpön, amely a hajótőbe ékelődött, s vagy félméternyire a farülés szintje fölé emelkedett. Erre szokták tekerni a bálnakötelet. Teteje nem szélesebb, mint egy férfi tenyere, s ilyen talpazaton Flask mintha olyan hajó árboccsúcsán állt volna, amely a felső keresztárbocáig elsüllyedt. De kicsi Fő Cölöp apró volt és kurta, s ugyanakkor kicsi Fő Cölöp tele volt nagy és magasra törő szándékokkal. Így hát e dúcmagaslat semmiképpen sem elégítette ki.

- Három hullámon túl se látok. Állítsatok fel egy evezőt, hadd mászom fel rá.

Erre Degu mindkét kezével a csónak peremébe kapaszkodva, hogy biztosabbá tegye útját, gyorsan hátrasiklott, ott felállt, és felajánlotta talpazatnak magas vállát.

- Van olyan jó árboccsúcs, mint bármelyik, uram. Felkapaszkodik?

- Fel ám, és nagyon köszönöm neked, rendes legény vagy. Csak lennél tizenöt méterrel magasabb.

Lábát szilárdan megtámasztva a csónak két szemközti palánkján, az óriási néger kissé meghajolt, s odakínálta lapos tenyerét Flask lábának; azután Flask kezét gyászgyapjas fejére tette, megkérte, hogy ugorjon, amikor ő emeli, s egy ügyes dobással annak rendje és módja szerint feltette vállára a kicsi embert. Ott állt most Flask, s Degu egyik felemelt karját odanyújtotta neki, támasztéknak és kapaszkodónak.

A zöldfülűnek mindig furcsa, ha látja, milyen csodálatosan, milyen természetes és öntudatlan ügyességgel áll meg egyenesen csónakjában a bálnavadász, még ha a leglázongóbban gonosz kereszthullámok dobálják is. Még furcsább, ha ilyen körülmények között szédítően imbolyog a kötéldúcon. De az óriási Degura kapaszkodott kicsi Flask még különösebb volt, mert a nemes néger nyugodt, közömbös, könnyed, természetes barbár méltósággal állt, és a tenger minden hullámával harmonikusan együtt hullámzott pompás teste. Széles hátán a lenszőke Flask hópehelynek látszott. A hordozó nemesebb külsejű volt, mint a lovas. Bár az ugyancsak eleven, izgő-mozgó, hangos, kicsi Flask egyszer-egyszer rúgkapált türelmetlenségében, a néger fenséges mellkasa mégse emelkedett egy gondolattal se gyorsabban. A Szenvedély és a Hiúság rúgkapálta így az eleven, nagylelkű Földet, de azért a Föld nem változtatta meg forgását és évszakait.

Ezalatt Stubb, a második tiszt, nem árult el ilyen távolba meredő nyugtalanságot. A bálnák alighanem szokott módjukon merültek alá, nem pedig csak kurta időre, félelemből; s ha így állt a dolog, Stubb szokása szerint, úgy látszik, elhatározta, hogy a gyötrő várakozásban pipával nyugtatja magát. Elővette kalapszalagjából: itt szokta hordani, ferdén, mint egy tollat. Megtöltötte és lenyomkodta a dohányt hüvelykujja hegyével. Alig gyújtotta meg azonban a gyufát dörzspapírdurva kezén, mikor Tastego, a szigonyosa, akinek szeme úgy szegződött szél iránt, mint két állócsillag, villámgyorsasággal lehuppant álltából ülőhelyére, és őrjöngő sietséggel kiáltotta:

- Leülni, leülni, gyerünk! Ott vannak!

Szárazföldi ember ebben a pillanatban nem látott volna bálnát, még csak egy hering nyomát sem, semmit, csak egy darabka limányos zöldesfehér vizet s vékony, ritka gőzpamacsokat, amelyek felette imbolyogtak, és kavarodva húzódtak szél után, mint a fehér, hömpölygő hullámok kavargó fellege. A levegő körös-körül hirtelen remegni és bizseregni kezdett, mint az erősen felhevített vaslemezek fölött. Ez alatt, a légi hullámzás, örvénylés és részben egy vékony vízréteg alatt úsztak a bálnák. A gőzpamacsok, amiket kifújtak, minden más jelzést megelőztek, s előrefutó hírnökeiknek és kiküldött repülő csatlósaiknak látszottak.

Most mind a négy csónak hevesen üldözte azt a megzavart levegő- és vízfoltot. De nehéznek látszott utolérni: úgy repült tovább, mint gyors hegyi folyó sodrában az összekavarodott buborékok tömege.

- Húzzatok, húzzatok, drága fiaim! - mondta Starbuck az embereinek a lehető leghalkabb, de feszülten éles suttogással, egyenest a csónak orra elé szegeződő éles, merev pillantása csaknem olyan volt, mint két tévedhetetlen iránytű látható mutatói. Nem sokat beszélt azonban legénységéhez, legénysége pedig semmit sem szólt hozzá, csak időnként hasította át sajátos suttogása megdöbbentően a csónak csendjét, egyszer éles paranccsal, másszor lágy esdekléssel.

Mennyire más a hangos kis Fő Cölöp.

- Kiáltsatok, mondjatok valamit, szívecskéim! Ordítsatok és húzzatok, ti fenegyerekeim! Üvöltsetek és húzzatok, mennykőcsapásaim! Tegyetek ki, tegyetek ki a fekete hátukra, fiúk; csak ezt az egyet tegyétek meg nekem, rátok íratom az ültetvényemet Martha Szőlőskertjén, fiúk, asszonyostul, gyerekestül, fiúk. Rakjatok ki, rakjatok ki rájuk. Hej, te nagy Isten, tüstént megőrülök, tisztára megőrülök! Nézzétek, nézzétek azt a fehér vizet.

Kiáltozott, letépte fejéről a kalapját, és megtiporta; azután felvette s messze kilódította a tengerre; végül pedig hányta-vetette magát, ágaskodott a csónak farában, mint a nekibolondult préricsikó.

- Nézzétek azt a fickót! - dörmögte filozofikusan Stubb, aki kialudt pipáját gépiesen foga között tartva nem messze követte a másik csónakot. - Rohamai vannak neki, ennek a Flasknak. Rohamai, igen, valóságos rohamai. Csak frissen, frissen, szívem gyerekei. Puding lesz ebédre, tudjátok, csak frissen. Húzzatok, kicsikéim, húzzatok, csecsszopóim! Húzzatok mindnyájan. De mi az ördögnek siettek? Finoman, emberek, finoman és kitartóan. Csak húzzatok, megállás nélkül húzzatok! Más nem is kell. Törjön a gerincetek, harapjátok ketté a késeteket, ennyi az egész. Csak könnyedén, csak könnyedén, mondom, amíg ki nem köpitek a tüdőtöket.

De amit a kifürkészhetetlen Ahab mondott tigrissárga legénységének, azokat a szavakat legjobb itt nem említeni, mert az olvasó a keresztény világ áldott fényében él. Csak a vakmerő tengerekben lakó hitetlen cápák hallgathatják meg azt, amit Ahab mond, amikor viharhomlokkal, gyilkos szemekkel és tajtékosan izzó ajakkal ugrik prédája után.

Ezalatt valamennyi csónak előreszáguldott. Flask ismételt különleges utalásokat tett "arra a bálnára", így hívta a képzelt szörnyeteget, amely szerinte szüntelenül piszkálja a csónakja orrát a farkával, s ezek az utalások néha annyira élénkek és életszerűek voltak, hogy egyik-másik embere félős pillantást vetett hátra a válla fölött, de ez szabályellenes volt, mert az evezősnek le kell hunynia a szemét, és úgy ülnie, mintha nyársat nyelt volna. Azt szokták mondani, hogy nem lehet más érzékszerve, csak füle, más végtagja, csak karja ezekben a válságos pillanatokban.

Fürge csodákkal és rettenetességgel teli látvány volt! Ó, mindenható tenger hatalmas hullámai, a habok dörgő, tompa morgása, amint elhömpölyögtek a nyolc csónakkorlát mellett, mint óriási tekegolyók egy határtalan tekepályán; a csónak rövid, gyötrő vonaglása, mikor egy pillanatig fenn billegett az élesebb taréjok késpengehátán, amely mintha ketté akarta volna vágni; a hirtelen mély alábukás vízvölgyekbe és szakadékokba; a heves ösztökélés és hajszolódás, hogy elérjék a következő hegy tetejét; a meredek szánkócsúszás lefelé a hullám másik oldalán - mindezek és a parancsnokok és szigonyosok kiáltásai, az evezősök remegő lihegése, az elefántcsont Pequod csodás látványa, amint kifeszített vitorlával igyekezett előre csónakjai mögött, mint a vadtyúk csipogó fiókái után: mindez lenyűgöző volt.

Sem az újoncot, aki felesége kebléről vonul első csatája lázforróságába, sem a halott ember kísértetét, mikor az első ismeretlen rémmel találkozik a túlvilágon - egyiküket sem foghatják el furcsább és erősebb érzelmek, mint azt az embert, aki először evez az üldözött ámbráscet bűvös, tajtékzó körében.

A vadászat kavarta fehér, fortyogó víz mind jobban és jobban láthatóvá vált, mert a tengerre vetülő mélybarna felhőárnyékok sötétsége fokozódott. A párasugarak nem keveredtek már egybe, hanem jobbra és balra mindenfelé felíveltek: a bálnák, úgy látszik, szétváltak. A csónakok jobban eltávolodtak egymástól; Starbuck három bálnára vadászott, amelyek egyenesen szél után menekültek. Felhúztuk a vitorlát, és az egyre fokozódó szélben tovarohantunk. A csónak vadul száguldott a vízen, a szél iránti evezőket alig tudtuk elég gyorsan mozgatni, hogy a víz ki ne szorítsa őket a villából.

Hamarosan terjengő, széles ködfátyolon futottunk keresztül, s nem láttuk sem a hajót, sem a csónakokat.

- Gyerünk, emberek - suttogta Starbuck, s még hátrább húzta vitorlája kötelét. - Van még időnk megölni egy halat, mielőtt itt a vihar. Megint fehér víz! Közelebb hozzá!

Hamarosan kétoldalt gyors egymásutánban két kiáltás jelezte, hogy a többi csónak bálnát szigonyozott. De alig hangzottak el, mikor Starbuck villámszerűen sistergő suttogással azt mondta: - Állj fel! - és Kvikveg szigonyával a kezében talpra ugrott.

Bár egyik evezős se nézett szembe a közeli élethalál-veszedelemmel, szemüket a tatban álló tiszt feszült arcára szegezve mégis tudták, hogy elérkezett a pillanat; és hatalmas, sistergő hangot hallottak, mintha ötven elefánt mocorogna az almon - közben a csónak még mindig előrelendült a ködben, a hullámok úgy forogtak, sziszegtek körülöttük, mint felálló taréjú, dühös kígyók.

- Az a púpja. Ott, ott, vágd bele! - suttogta Starbuck.

Kurta, surrogó hang szökellt ki a csónakból. Ekkor egyetlen összecsapódó mozgásban hátulról láthatatlan erő taszította meg a csónakot, elöl pedig mintha sziklaélre futott volna, a vitorla megroggyant és szétrepedt; fortyogó gőzáradat lövellt el mellettünk; valami hömpölygött és hánykolódott alattunk, mint a földrengés. A legénység fuldoklott, mintha szélrohamok fehér, tajtékzó habjában hánykolódna összevissza. Szélroham, bálna és szigony, minden egybekavarodott, s a bálna, amelyet csak súrolt az acél, elmenekült.

A csónak csaknem sértetlen maradt, bár teljesen elöntötte a víz. Körülötte úszkálva összeszedtük a lebegő evezőket, keresztülvetettük a csónakkorláton, és visszakapaszkodtunk a helyünkre. Ott ültünk térdig tengervízben, a víz elborított minden bordát és palánkot, és lefelé szögezett szemünkben a lebegő hajócska mintha korallzátony lett volna, amely most nőtt fel hozzánk a tenger fenekéről.

A szél üvöltése erősödött, a hullámok összecsapták pajzsukat, a vihar bömbölt, kanyargott, ropogott körülöttünk, mint fehér tűz a prérin, amelyben el nem égve lángolunk, halhatatlanok a halál állkapcsai között. Hiába kiáltoztunk a többi csónaknak; éppúgy kiáltozhatsz egy lángoló kohó kéményén át az eleven parázsnak, mint mi a többi csónaknak abban a viharban. Közben a száguldó felhők, fellegfoszlányok, a köd sötéten összezárultak az éjszaka árnyaival; a hajónak se híre, se hamva. A háborgó tengerben vakmerőség lett volna megkísérelni a csónakot kimerni. Az evezőkkel nem lehetett húzni, most a mentőöv tisztét töltötték be. Starbuck elvágta a vízhatlan gyufatartó hordócska köteleit, és többszöri kudarc után sikerült meggyújtania a lámpás lángját, azután felrakta egy jelzőrúdra, s átnyújtotta Kvikvegnek, mint vesztett reményei zászlóvivőjének. Ott ült Kvikveg, s tartotta a hunyó lelkű gyertyát a mindenható reménytelenség kellős közepén. Ott ült Kvikveg, a hitevesztett ember jele és jelképe, s reménytelenül tartotta fel a reményt a teljes kétségbeesésben.

Nedvesen, átázva, dideregve a hidegtől, se hajóban, se csónakban nem bizakodva már, emeltük fel tekintetünket hajnalhasadáskor. Még mindig köd terjengett a tengeren, az üres lámpás összeroppanva feküdt a csónak fenekén. Kvikveg hirtelen felállt, és tölcsért formált tenyeréből a fülére. Gyenge ropogást hallottunk: mintha kötelek és keresztrudak hangja lett volna, amit eddig elnyomott a vihar. A hang egyre közelebb jött; a vastag ködöt homályosan szétnyomta egy hatalmas, elmosódott test. Rémülten ugrottunk a tengerbe, mikor a hajó végre szemünk elé bukkant, alig egy hajóhossznyira tőlünk, s jött egyenest ránk.

A hullámokon lebegve láttuk az elhagyott csónakot, amint egy pillanatig hánykolódott és táncolt a hajó orra alatt, mint egy forgács a vízesés alján; azután átgázolt rajta a hatalmas hajótest, s nem is láttuk többé, csak amikor hátul megint feljött bukdácsolva. Újból odaúsztunk hozzá, nekicsaptak a hullámok, míg végre felszedtek bennünket, és biztonságban a fedélzetre raktak. Mielőtt a vihar közel ért volna, a többi csónakon elvágták a halba fúródott szigony kötelét, és jókor visszatértek a hajóra. A hajón elveszettnek hittek bennünket, de azért még pásztáztak, hátha véletlenül felbukkan valami jele a pusztulásunknak - egy evező vagy egy lándzsanyél.

- Kvikveg - mondtam, mikor utolsónak felhúztak a fedélzetre, s én még mindig táncoltam a kabátomban, hogy lerázzam a vizet -, Kvikveg, drága barátom, gyakran történik ilyesmi?

Bár éppúgy átázott, mint én, különösebb felindulás nélkül értésemre adta, hogy ilyesmi gyakran megtörténik.

- Stubb úr - fordultam a tiszteletreméltó férfiúhoz, aki vízhatlan kabátjában nyugodtan szívta pipáját az esőben -, Stubb úr, azt hiszem, hallottam, mikor azt mondta, hogy minden bálnavadász tiszt közül, akivel valaha is találkozott, első tisztünk, Starbuck úr messze a leggondosabb és legmegfontoltabb. Ebből hát azt gondolhatom, hogy rászaladni egy menekülő bálnára kifeszített vitorlával, ködös szélviharban a bálnavadász-óvatosság teteje.

- Úgy van. Én már szálltam csónakba bálnák után lyukas hajóról, viharban a Horn-fok körül.

- Flask úr - fordultam kicsi Fő Cölöphöz, aki közelünkben állt -, ön tapasztalt ezekben a dolgokban, én nem. Megmondaná, Flask úr, vajon megváltoztathatatlan törvénye-e ebben a halászatban az evezősöknek, hogy szakadásig húzzák magukat háttal előre a halál állkapcsába?

- Mit csinálsz ebből akkora hűhót? - kérdezte Flask. - Igen, ez a törvény. Szeretném látni, amikor egy csónak legénysége arccal előre farol a vízen a bálnához. Haha, a bálna a szemünkbe kacsintana, az ám!

Így három pártatlan tanútól kaptam megfontolt nyilatkozatot az egész ügyről. Tekintve tehát, hogy szélviharok, vízbeborulások és következésképpen a mélység fölött való táborozások közönségesen előforduló dolgok ebben a foglalkozásban; tekintve, hogy a bálna megközelítésének rendkívül válságos pillanataiban annak kezébe adom életemet, aki a csónakot kormányozza - tekintve, hogy a mi csónakunkat ért szerencsétlenség nagyrészt Starbucknek tulajdonítható, aki csaknem a szélvihar legközepén hajtott rá a bálnára, és tekintve, hogy Starbuck ennek ellenére híres volt halászat közben tanúsított óvatosságáról; tekintve, hogy én eme nem mindennapian megfontolt Starbuck csónakjához tartozom; és végül tekintetbe véve, micsoda pokoli vadászatba keveredtem a Fehér Bálna dolgában: mindezek után úgy gondoltam, legjobb lesz lemennem és megcsinálnom a végrendeletem nyers vázlatát.

- Kvikveg - mondottam -, gyere velem, te leszel az ügyvédem, végrehajtóm és örökösöm.

Furcsának tetszhet, hogy éppen a matrózok pepecselnek a végrendeletükkel és testamentumukkal, pedig nincs a világon ember, aki jobban szeretné ezt a szórakozást. Most csináltam meg negyedszer hajóséletem során ugyanazt. Miután a mostani szertartás véget ért, könnyebbnek éreztem a lelkemet; nagy kő gördült le a szívemről.

Napok, hetek múltak el, s az elefántcsont Pequod könnyű vitorlával négy vadászterületen futott át; az Azori-szigetek mellett, a De Verdes-fok mellett, az úgynevezett Plate-en, amely a Rio de la Plata torkolatánál van, és a Carrol területen, ezen a körülhatárolatlan vízi vidéken, Szent Ilonától délre.

Ez utóbbi vízen siklott a hajó, mikor egy derült, holdfényes éjszakán ezüst vízsugár csillant fel, távol a hajó orránál felszökő fehér buborékoktól. A hold fényében égi sugárnak látszott: mintha valami tolldíszes, villogó isten emelkedett volna ki a tengerből. Fedallah fedezte föl először a sugarat. Mert szokása volt az ilyen holdfényes éjszakákon felmászni a főárboc csúcsára, s ott kémlelődni, ugyanolyan megbízhatóan, mintha napvilág volna. Bár csordaszám lehetett éjszaka bálnát látni, százból ha egy bálnavadász merészkedett volna éjszaka csónakba szállni ellenük. Gondolhatják, milyen érzelmekkel szemlélték hát a tengerészek az öreg keletit, amint odafönn gubbasztott ebben a szokatlan időpontban, s turbánja meg a hold osztozkodott az égen. Több egymást követő éjszaka úgy töltötte el itt szabályos idejét, hogy egyetlen hangot sem adott, s amikor ijesztő kiáltással jelentette az ezüstös, holdsütötte sugarat, minden fekvő matróz talpra állt, mintha valami szárnyas szellem szállott volna alá a kötélzetre, s onnan szólítaná a halandó hajósnépet. "Ott fúj!" Ha az ítélet harsonája zendül meg, akkor se reszkettek volna jobban. Bár igen szokatlan volt az időpont, a kiáltás mégis annyira hatott, s oly lázas izgalmat keltett, hogy a fedélzeten csaknem mindenki ösztönösen csónakba akart volna szállni.

Ahab gyors, oldalra billenő lépésekkel rótta a fedélzetet, és megparancsolta, hogy a fősudárvitorlákat húzzák fel, és minden szárnyvitorlát feszítsenek ki. A hajó legjobb embere álljon a kormány mellé. És minden árboccsúcsra őrszem állt, s a felkészült hajó előrehömpölygött a széllel. Ha figyelték volna Ahab arcát azon az éjszakán, azt gondolták volna, hogy benne is két különböző dolog harcol. Eleven fél lábával élénken dübörgött végig a fedélzeten, halott lábának minden dobbanása úgy hangzott, mintha koporsót szögelnének le. Életen és halálon járt ez az öregember. De - bár a hajó gyorsan száguldott, s minden szemből mohó pillantások lövelltek nyílvesszőként előre - az ezüstös sugarat nem láttuk többé aznap éjszaka. Minden matróz megesküdött, hogy egyszer látta, másodszor már nem.

Ez az éjféli vízsugár csaknem elfelejtődött már, mikor néhány nap múlva - íme! - ugyanabban a csendes órában megint hírül kiáltották, megint megfigyelte mindenki, de mikor vitorlát bontottunk, hogy utolérjük, megint csak eltűnt, mintha sose lett volna. És így bánt el velünk egyik éjről a másikra, míg végül már senki sem törődött vele, legfeljebb megcsodáltuk. Titokzatosan felszökellt a tiszta holdfényben vagy csillagfényben, ami éppen világított; megint eltűnt egy egész napra vagy kettőre, háromra is; és minden egyes megismétlődésénél, egyre tovább- és továbbvonulva előre hajónk előtt, ez a magányos vízsugár mintha örökkön csalogatott volna bennünket.

A Pequodot sok mindenben már-már természetfeletti jelenségek kísérték, így hát nem hiányoztak fajtájuk ősi babonásságával azok a matrózok sem, akik megesküdtek, hogy bárhol, bármikor vesszük is észre, bármilyen nagy időközökben vagy egymástól távol eső szélességi és hosszúsági fokokon ezt a megközelíthetetlen sugarat, egy és ugyanaz a bálna lövelli; ez a bálna pedig a Moby Dick. Egy ideig különös félelemérzést okozott e tovalebegő tünemény, mintha áruló módra csalogatna egyre tovább, hogy a szörnyeteg ránk fordulhasson és összeronthasson a legtávolibb és legvadabb tengereken.

De végezetül keletnek fordultunk, a Jóreménység fokának szelei kezdtek üvöltözni körülöttünk, és az ott gyakori, hosszú, hánytorgó hullámokon emelkedtünk és zuhantunk; az elefántcsontagyaras Pequod hevesen hajlongott a légrohamokban, és őrjöngve hasogatta a sötét habokat, míg ezüst forgácszáporként tajtékpelyhek repültek mellvédjére; s ekkor az elhagyatottság, élet nélküli üresség eltűnt, s még borzasztóbb látványnak adott helyet. Jóreménység fokának hívnak? Inkább Kínok fokának kellene, mint hajdanán. De hidegen, hófehéren és mindig egyformán, még mindig égre irányítva tollpermetegét, még mindig hívogatva bennünket maga után, láttuk néha-néha a magányos vízsugarat.

Az elemeknek sötétségében Ahab - bár egy időre csaknem állandóan magának tartotta fenn a parancsnoklást az átázott és veszedelmes fedélzeten - a legkomorabb tartózkodást tanúsította; még ritkábban szólította meg tisztjeit, mint eddig. Az ilyen viharos időkben semmit se lehet tenni, csak tétlenül kivárni a szélvész végét, ha már mindent biztosítottak lenn és fönn. A kapitány és legénység ilyenkor gyakorlati fatalistává válik. Így, elefántcsont lábát belerögzítve a megszokott lyukba, és félkezével szorosan markolva a kötelet, Ahab órák hosszat állt, s meredten nézett szél iránt; egy-egy darás vagy havas szélroham összefagyasztotta még a szempilláját is. Közben a legénységet elűzték a hajó orrából a veszedelmes hullámok, melyek zuhogva törtek meg a fedélzeten; az emberek sorban álltak a mellvédek mentén, a hajó derekán, s hogy még jobban óvják magukat a szökellő haboktól, a korláthoz erősített kötélhurokba bújtak, s úgy imbolyogtak bennük, mint egy laza övben. Keveset vagy semmit se beszéltünk; és a néma hajó, mintha viaszbábu-legénysége volna, nap nap után zúdult előre a démoni hullámok tébolyult ujjongásában. Éjszaka ugyanolyan emberi hallgatás fogadta az óceán sikoltozását, akkor is csendben lengtek az emberek a hurkokban, akkor is ott állt a szótlan Ahab, szemben a szélvésszel. Még akkor sem keresett nyugovást függőágyában, mikor a fáradt természet pihenőt kívánt. Starbuck sose felejtette el, milyennek látta az öregember arcát, mikor egyszer éjjel lement a kabinba megnézni a barométer állását, s Ahab csukott szemmel, mereven ült padlóra csavarozott székében; az eső és vihar félig olvadt darája, amiből nemrég került ki, még mindig csöpörészett kalapjáról és kabátjáról, amit le se vetett. Az asztalon kiterítve feküdt előtte az áramlások és sodrások rajza: egyike azoknak a térképeknek, amelyekről már beszéltünk. Lámpása görcsösen összeszorított kezében lengedezett. Bár a test egyenes volt, a fej annyira hátrahanyatlott, hogy a csukott szem egyenest annak az iránytűnek a mutatójára irányult, amely egy mennyezeti gerendára akasztva himbálódzott.

"Rettenetes öregember - gondolta Starbuck megborzongva. - Bár alszol e szélvészben, mégis állhatatosan figyeled célodat."

A Jóreménység fokától délkeletre, a távoli Crozet-szigetek mellett - jó terület ez a sziláscetvadászoknak - vitorlás tűnt fel előttünk, névre a Goney (Albatrosz). Amint lassan közelebb ért, magas leshelyemről, az előárbocról jól megfigyeltem az újoncnak oly jelentős látványt a nagytengeri halászatban: egy otthonától rég távol levő bálnavadász hajót a tengeren.

Mintha a hullámok kallósok lettek volna, a hajó úgy kifehéredett, mint egy partra vetett rozmárcsontváz. Az oldalán véges-végig vörös rozsda csíkozta ezt a kísérteties színt, árbocágai és kötélzete olyan volt, mint a zúzmara csipkézte vastag faágak. Csak alsó vitorláit húzta fel. Vad látvány volt a három hosszú szakállas őrszem azon a három árboccsúcson. Mintha állatbőrbe lettek volna öltözve, annyira tépett és foltozott volt a ruhájuk, amely csaknem négyéves hajóutat állt ki. Az árbochoz szögezett abroncsokban állva, feneketlen tengervíz fölött imbolyogtak, lengedeztek. Mikor a hajó lassan elsiklott mellettünk, mi hatan a levegőben oly közel kerültünk egymáshoz, hogy csaknem átugorhattunk volna egyik hajó árboccsúcsáról a másikéra; azok az elhanyagolt külsejű halászok mégse szóltak egy szót se a mi őrszemeinknek, csak szelíden néztek ránk, míg lentről, a tatfedélzetről felhangzott a kiáltás:

- Hahó, hajó, láttátok a Fehér Bálnát?!

De midőn a furcsa kapitány, aki a fakó mellvédre támaszkodott, éppen szájához akarta emelni a szócsövét, valahogy kiejtette a kezéből, egyenest a tengerbe; mivel a szél megint erősödött, hasztalan küszködött, hogy megértesse magát szócső nélkül. Közben hajója növelte a távolságot köztünk. Míg a Pequod hajósai különféle módon némán kimutatták, hogy észrevették, milyen baljós esemény történt, midőn először említették meg a fehér bálna nevét egy másik hajónak, Ahab csendben maradt; úgy tetszett, mintha már-már csónakot akart volna lebocsátani, hogy az idegen hajó fedélzetére szálljon, de a fenyegető szél megakadályozta. Ám kihasználva szél iránti helyzete előnyeit, újra felkapta szócsövét, és - mivel formájáról tudta, hogy az idegen hajó nantucketi, és csakhamar hazatér - hangosan így kiáltott:

- Hahó ott! Itt a Pequod, világ körüli úton! Mondjátok meg otthon, hogy ezután leveleiket a Csendes-óceánra címezzék! És ha mától számítva három év múlva nem vagyok otthon, címezzék...

Ebben a pillanatban a két nyomdokvíz csaknem kereszteződött. Ahab a kormányoshoz fordult, aki ez ideig szél iránt tartotta a hajót, hogy csökkentse sebességét, és oroszlánhangján így kiáltott:

- Fel a kormánnyal! Irány a világ körül!

A világ körül! Sok van ebben a mondatban, ami büszke érzéseket ébreszt! De mire vezet mindez a körbehajózás? Számtalan veszedelmen át csupán arra a pontra, ahonnan elindultunk, ahol azok, akiket biztonságban magunk mögött hagytunk, egész idő alatt előttünk voltak.

Ha két idegen átvág a Fenyő-karszton, New York államban, vagy a hasonlóképpen elhagyatott Salisbury-síkságon, Angliában; s ha véletlenül találkoznak a barátságtalan vadonban, a világ minden kincséért sem kerülhetik el, hogy ne üdvözöljék egymást, s ne álljanak meg egy percre kicserélni a híreket - s tán le is ülnek egy időre, és együtt pihennek; akkor mennyivel természetesebb, hogy a tenger határtalan Fenyő-karsztján és Salisbury-síkságán két bálnavadász hajó, ha összetalálkozik a világ végén: az elhagyatott Fanning-szigetnél vagy a távoli Gilbert-szigeteknél, mennyivel természetesebb, mondom, ha ilyen körülmények között a hajók nem kiáltoznak egymásnak, hanem még közelebbi, barátságosabb és szívélyesebb érintkezésbe kerülnek. Különösen magától értetődőnek látszik ez az egy kikötőből való vitorlások esetében, amelyek kapitányai, tisztjei és nem kevés matróza személyesen ismeri egymást; és következésképpen van beszélnivalójuk mindenféle kedves otthoni dologról.

A rég távol levő hajónak az újonnan jött talán leveleket hoz; mindenesetre átad neki néhány hírlapot, amely egy vagy két évvel frissebb, mint a legutolsó az ő mocskos és ujjnyomatos irattárában. És az udvariasság viszonzásául a kifelé tartó hajó megkapja a legújabb bálnatudósításokat arról a vadászterületről, ahová készül - tehát számára rendkívül fontos dolgot. És lényegében áll ez az egymás útját keresztező bálnavadász hajókra a vadászterületen is, még ha egyformán régen vannak is távol hazulról. Mert egyikük levélszállítmányt kaphatott egy harmadik, most már messze járó hajótól; és némelyik levél annak a hajónak az embereihez szólhat, amellyel most találkozik. Azután meg kicserélik a bálnavadászhíreket, és kellemesen elbeszélgetnek.

Nemzeti különbségek sem jelentenek lényeges változást; pontosabban akkor nem, ha mindkét fél ugyanazt a nyelvet beszéli, mint például az angolok és amerikaiak. Bár való igaz, hogy az angol bálnavadászok kis száma miatt ilyen találkozások ritkán fordulnak elő, s amikor előfordulnak, túlságosan könnyen támad közöttük valami félénkség; mert az angol meglehetősen tartózkodó, a jenki pedig el sem tudja képzelni ezt a tulajdonságot másban, mint magában. Azonfelül az angol bálnavadászok néha nagyvilági fensőbbséget tanúsítanak az amerikai bálnavadászokkal szemben, és a hosszú, szikár nantucketieket leírhatatlan provincializmusukkal afféle tengeri parasztnak tekintik. De nehéz volna megmondani, hol is található a valóságban az angol bálnavadászoknak ez a fensőbbsége, hisz a jenkik együttesen több bálnát ölnek meg egy nap alatt, mint az angolok együttesen tíz év alatt. De ez ártalmatlan kis gyarlóság az angol bálnavadászokban, s a nantucketi nem is veszi nagyon a szívére, talán mert tudja, hogy neki is van néhány gyarló tulajdonsága.

Így hát láthatjuk, hogy a magányosan vitorlázó hajók közül a bálnavadászoknak van legtöbb okuk rá, hogy barátkozóak legyenek - és azok is. Ugyanakkor némely kereskedelmi hajók, ha keresztezik egymás útját az Atlanti-óceán közepén, gyakran elmennek egymás mellett egy árva üdvözlő szó nélkül, s kölcsönösen rá se hederítenek egymásra a nyílt tengeren, mint két aranyifjú a Broadwayn; s közben egész idő alatt talán szőrszálhasogató kritikával nézegetik egymás árbocozatát. Ami a hadihajókat illeti, ha véletlenül találkoznak a tengeren, előbb olyan sor ostoba hajlongáson és hajbókoláson, olyan zászlólengetésen mennek keresztül, hogy az egészben nem sok igazi szíves jóakaratot és testvéri szeretetet találunk. A rabszolgahajók találkozása - nos hát azok csudálatosan sietnek, elfutnak egymástól, mihelyt lehet. Ami a kalózokat illeti, ha keresztezik egymás keresztbe tett lábszárcsontjait, az első kiáltás ez: "Hány koponya?" - éppúgy, ahogy a bálnavadászok ezt kiáltják: "Hány hordó?" És ha erre a kérdésre feleltek, a kalózok gyorsan elválnak, mert mindkét fél pokoli gazember, és nem szeretik látni túl sokáig egymás egyező gazemberségeit.

De nézzék meg az istenfélő, becsületes, egyszerű, vendégszerető, tisztaságkedvelő, könnyed bálnavadászt! Mit csinál a bálnavadász, ha másik bálnavadásszal találkozik bárminemű tisztességes időben? "Bandárt" tart; annyira ismeretlen ez a többi hajón, hogy még a nevét sem hallották; és ha véletlenül hallanának is róla, csak húzogatnák a szájukat, és holmi mókás dolgokat hajtogatnak: "vízfújók" és "olajfőzők", és más ilyen kedves elnevezéseket. Miért táplál minden kereskedelmi tengerész, kalóz, haditengerész avagy egy rabszolgahajó matróza ilyen megvetést a bálnavadász hajók iránt? Mert például a kalózok esetében, mondjuk, szeretném tudni, vajon ezt a foglalkozást valami különleges dicsfény veszi-e körül. Igaz, néha rendkívüli felmagasztalással végződik: de csak az akasztófán. Azután meg, ha az embert ilyen fura módon magasztalják fel, aligha van megfelelő alapja a fensőbbséges magatartásnak. Ebből arra a következtetésre jutok, hogy ha a kalóz azzal henceg, hogy magasan a bálnavadász fölé emeltetett, kijelentésével nem áll szilárd alapon.

De mi is az a bandár? Elkoptathatják mutatóujjukat a szótárak forgatásában, mégse találják meg. Mindazonáltal e kifejező szót évek óta állandóan használja vagy ezerötszáz vérbeli halász. Kétségkívül meg kell határozni és felvenni a szótárakba. Ezzel a céllal hadd adjam tudós meghatározását.

BANDÁR. Főnév - Társas érintkezése két (vagy több) bálnavadász hajónak, főként vadászterületen; mikor is, miután kölcsönösen üdvözölték egymást, átlátogatnak egymáshoz csónakon; a két kapitány egy ideig az egyik hajó fedélzetén marad, a két első tiszt a másikén.

Van még egy kis szakasz a bandárolásról, azt sem szabad kifelejtenünk. Minden foglalkozásnak megvannak a maga kis részletsajátosságai. A kalóz-, hadi-, rabszolgahajókon a kapitány, ha valahová csónakon megy, mindig a hátsó ülésen ül, kényelmes, néha párnázott helyén, és gyakran maga kormányoz egy csinos kis masamód-kormányrúddal, amelyet vidám szalagok és pántlikák díszítenek. De a bálnavadász csónaknak nincsen hátsó ülése, párnásszékféle sincs rajta, sem kormányrúd. Szép dolog is volna, ha a bálnavadász kapitányokat keréken gurítanák a vízen, mint a tolószékben járó köszvényes, öreg városatyákat. Ami pedig a kormányrudat illeti, a bálnavadász csónak semmi ilyen elpuhultságot nem tűr meg; ezért, mivel a bandárolásnál teljes csónaklegénységnek kell elhagynia a hajót, s mivel a csónak kormányosa vagy szigonyosa is hozzátartozik a létszámhoz, ő kormányoz ilyen alkalmakkor, a kapitány pedig, akinek nincs ülőhelye, áll, mint egy fenyőfa, s így eveznek vele látogatóba. Gyakran megfigyelhetik, amint az álló kapitány, tudatában lévén, hogy az egész látható világ tekintete rászegeződik a két hajó oldaláról, teljes erejéből igyekszik megőrizni egyensúlyát, s ezáltal megőrizni méltóságát is. Ez pedig nem könnyű dolog, mert hátulról a hatalmas, kiugró kormányevező verdesve a térdét, válaszolgat. Így hát teljesen ollóba kerül elölről és hátulról, és csak oldalt terpeszkedhet szétvetett lábaival; de a csónak hirtelen heves ugrása gyakran csaknem felborítja, mert az alapozás hosszúsága nem ér semmit a megfelelő szélesség nélkül. Csináljanak csak egy háromszöget két rúdból, nem fogják tudni felállítani. Az viszont lehetetlen a világ mohó tekintete előtt, mondom: lehetetlen, hogy a szétvetett lábbal álló kapitány bármit megfogva a kezével egy szikrányit is megtámogassa magát; sőt teljes, fölényes önuralmának jeleként általában nadrágzsebben tartja a kezét; de az is lehet, hogy nehezéknek tartja ott őket, mert a kapitányok keze általában igen nagy és nehéz. Mindazonáltal előfordultak esetek, igen hitelesek is, mikor a kapitány egy-két igen válságos pillanatban, például hirtelen szélrohamban, megragadta a legközelebbi evezős haját, és beleakaszkodott, mint a zord halál.

A Jóreménység foka s a körülötte elterülő vízvidékek igen hasonlatosak valami híres nagy útkereszteződéshez, ahol több utazóval találkozol, mint másutt.

Nem sokkal azután, hogy a Goneyvel beszéltünk, egy másik hazafelé tartó bálnavadász hajóval, a Hej odával^[1] találkoztunk. Csaknem a teljes legénysége polinéziai volt. A kurta bandárban, amit tartottunk, biztos híreket kaptunk tőlük Moby Dickről. Némelyekben vadul fokozta az érdeklődést a Fehér Bálna iránt egy részlet a Hej oda történetében; mintha valami csodás, fordított jelentkezését foglalta volna magában az úgynevezett istenítéleteknek, amik állítólag el szoktak érni némely embert. Ez utóbbi esemény a maga sajátos kísérő jelenségével - úgy is mondhatnánk, hogy az elmesélendő tragédia titkos része - sohase jutott el Ahab kapitány és a tisztek fülébe. Mert a történetnek ezt a titkos részét még maga a Hej oda kapitánya sem ismerte. A hajó három szövetséges fehér matrózának tulajdona volt, s egyikük, úgy látszik, római titoktartási fogadalmak mellett közölte Tastegóval, de Tastego a következő éjjel motyogott álmában, s ily módon elárult annyit, hogy mikor felébresztették, már nem titkolhatta el a többit sem. Mindazonáltal az eseménynek oly erős hatása volt a Pequodnak azokra a matrózaira, akik megtudták az egészet, s ebben az ügyben, mondhatni, oly különös tapintat irányította őket, hogy megőrizték maguk között a titkot, s az sose szivárgott hátrább a Pequod főárbocánál. Beleszőve a megfelelő helyen a sötétebb fonalat a hajón nyilvánosan elmondott történetbe, most maradandóan fel fogom jegyezni e furcsa históriát.

A humor kedvéért megőrzöm azt a stílust, amivel egyszer elbeszéltem Limában spanyol barátaim történetekre ácsingó körének, egy ünnepnap este, az Arany fogadó vastagon arannyal borított piazzáján pöfékelve. A finom lovagok közül az ifjú Don Pedro és Sebastian meghittebb viszonyban voltak velem; innen származnak a közbeeső kérdések, amelyeket néha feltettek, s amelyekre rendjén válaszolok a maguk helyén.

Vagy két esztendővel az esemény előtt, amelyet el akarok önöknek mondani, uraim, a nantucketi Hej oda ámbráscetvadász hajó az önök Csendes-óceánján járt, nem sok napi vitorlázással nyugatra e jó Arany fogadó ereszeitől. Valamerre az Egyenlítőtől északra jutott. Egyik reggel, mikor szokás szerint a szivattyúkkal dolgoztak, észrevették, hogy a hajó több vizet ereszt, mint máskor. Úgy vélték, egy kardhal szúrta meg, uraim. De a kapitány, akinek rendkívüli jó oka volt azt hinni, hogy ritka nagy szerencse vár rá azon a tengerrészen, nem akart eltávozni; s mivel a léket akkor még egyáltalán nem tartották veszélyesnek, ámbár nem találták meg, pedig olyan mélyen átvizsgálták a hajóűrt, amilyen mélyen abban a viharos időben lehetett, a hajó folytatta útját, s a matrózok nagy időközökben váltogatták egymást a szivattyúknál. De a jószerencse csak nem jött; múltak a napok, s nemcsak hogy nem találták meg a léket, de az még érezhetően nagyobb is lett. Olyannyira, hogy most már némileg megriadva, a kapitány felhúzatta az összes vitorlát, és elindult a legközelebbi sziget kikötője felé, hogy ott kiemeltesse és megjavíttassa a hajótörzset.

Bár nem csekély út állt előtte, mégiscsak valamennyire is kedvező körülmények esetén nem félt attól, hogy hajója elsüllyed útközben, mert szivattyúi a legjobbak voltak, és harminchat embere szabályos váltásokkal könnyen vízmentesen tarthatta a hajót, még akkor is, ha a lék megkétszereződne. És csakugyan, majdnem egész úton nagyon kedvező szelek fújtak, s a Hej oda valóban tökéletes biztonságban beért volna a kikötőjébe, a végzet legkisebb jele nélkül, ha Radney, a tiszt, egy szőlőskerti ember nem hatalmaskodik olyan durván, s nem hívja ki Steelkiltnek, egy elszánt, Buffalóból származó tavi embernek keserű bosszúját.

Don Sebastian felemelkedett lengő fűszőnyegéről.

- Tavi ember? Buffalo? Kérem, mondja meg, mi az a tavi ember, és merre van Buffalo? - kérdezte.

- A mi Erie-tavunk keleti partján, Don Sebastian; de elnézését kérem, talán hamarosan többet hall minderről. Mármost, uraim, ez a tavi ember, bár Amerikának szárazföldi szívében született, mégis azokon a szárazföldi kalózélményeken nevelkedett, amelyek általában a nyílt óceánhoz kapcsolódnak, s otthonosan mozgott a szögletes vitorlájú briggeken és háromárbocos hajókon, ezek pedig csaknem olyan nagyok és erősek, mint az önök öreg Callaójából a messzi Manila felé vitorlázó tengerjárók. Mert egybefolyó egészükben a mi nagy édesvizeink - az Erie-, Ontario-, Huron-, Superior- és Michigan-tó - óceánszerűen kiterjednek; egyaránt lebegtetik a teljes árbocozatú kereskedelmi hajót, az Államok felfegyverzett cirkálóját, a gőzhajót és a bükkfa csónakot; éppoly szörnyű, árboctörő boreasi szelek korbácsolják őket, mint a sós vizeket; tudják, mi a hajótörés, mert a szárazföld látókörén túl sok éjszakai hajót süllyesztettek el sikoltozó legénységével. Így hát, uraim, szárazföldi ember létére Steelkilt a vad tengerek szülötte volt, vad tengerek nevelték, és volt olyan vakmerő tengerész, mint akárki. Ami pedig Radneyt illeti, bár gyermekkorában lefekhetett az elhagyott nantucketi parton, hogy tenger-anyjával dajkáltassa magát; bár később sokáig járta a mi szigorú Atlanti-óceánunkat s az önök elmélkedő Csendes-óceánját; mégis éppoly bosszúálló volt, s éppúgy tele kötekedni vágyással, mint az isten háta mögül jött tengerészek, akik épp most érkeztek a kecskeszarv nyelű tőrök vidékéről. A nantucketinek voltak jószívre valló tulajdonságai is; a tavi embert pedig, bár csakugyan ördögfajzat volt, mégis fékezni lehetett hajlíthatatlan szilárdsággal s az emberi elismerésnek azzal az általános tisztességtudásával, ami kijár a legutolsó rabszolgának is; ha így bántak vele, Steelkilt sokáig ártalmatlan és kezelhető maradt. Legalábbis eladdig ilyennek bizonyult; Radney azonban vesztét érezte, megőrült és... de majd meghallják, uraim.

Legtöbb, ha egy vagy két nap telt el, mióta a Hej oda a szigeti öböl felé irányította orrát, s a lék megint nőni látszott, bár csak annyira, hogy egynéhány órával többet kellett naponta a szivattyúknál tölteni. Tudniok kell, hogy az olyan megállapodott és civilizált tengeren, mint a mi Atlanti-óceánunk, némely kapitány nem sokat törődik a szivattyúzással egész úton; bár ha egy csendes, álmos éjszakán a fedélzeti tiszt történetesen elfelejtené kötelességének ezt a részét, valószínűleg aligha jutna többé eszébe neki vagy bajtársainak, már csak azért sem, mert mindenki szép csendesen elsüllyedne a fenékre. Az önöktől messze nyugatra eső elhagyott és vad tengereken azonban nem szokatlan, uraim, hogy a hajókon folyton csapatostul markolják a szivattyú nyelét, még nem tekintélyes hosszúságú utakon is, azaz, ha van a közelben elérhető part, vagy más számba vehető menedék kínálkozik. A kapitány csak akkor kezd aggódni egy kicsit, ha a meglékelt hajó valaminő nagyon isten háta mögötti vizeken, valaminő igazán földtelen szélességi fokokon jár.

Ilyenformán állt a dolog a Hej odával is, s amikor megint azt tapasztalták, hogy a lék növekszik, valóban, a hajóskompánia néhány tagja egy kis nyugtalanságot árult el, főként Radney, az első tiszt. Parancsot adott, hogy a felső vitorlákat jól húzzák meg, kössék ki újból, s minden módon feszítsék ki a szélnek. Mármost ez a Radney, uraim, úgy sejtem, éppoly kevéssé volt gyáva, s éppoly kevéssé hajlott bármilyen ideges aggályoskodásra a maga személyét illetően, mint bármelyik félelem nélküli, értelmetlen szárazföldi vagy vízi lény, amit önök, uraim, kedvükre el tudnak képzelni. Ezért, mikor kiderült, hogy nyugtalankodik a hajó biztonsága miatt, némelyik tengerész kijelentette: csak azért teszi, mert résztulajdonos. S mikor este a szivattyúknál dolgoztak, nem kevés móka járta közöttük huncutul az ő rovására, mialatt lábukat állandóan ellepte a fodrosodó tiszta víz - tiszta, mint a hegyi forrás, uraim -, amely bugyborékolva futott le a szivattyúkból a fedélzeten, és állandó sugárban ömlött ki a szél utáni vízlevezető nyílásokon.

Mármost, amint azt önök is jól tudják, nem ritka a mi merev világunkban - legyen az vízivilág, vagy bármi más -, hogy az embertársai fölé parancsnoknak helyezett ember egyik alárendeltjét általános büszkeségben és férfiasságban magánál jóval többnek találja, s ez iránt az ember iránt azonnal legyőzhetetlen ellenszenvet és keserűséget érez; s ha módja nyílik, lerontja és felrobbantja alárendeltje vártornyát, s kicsi törmelékhalommá pusztítja. De lett légyen akármilyen az én hasonlatom, uraim, Steelkilt mindenesetre magas és nemes állat volt, római fejjel s olyan repkedő aranyszakállal, mint az önök utolsó alkirályának horkoló harci ménjén a rojtos nyeregtakaró, és olyan esze, szíve, lelke, uraim, hogy az Nagy Károllyá tette volna Steelkiltet, ha ő Nagy Károly apjának a fia. Radney pedig, az első tiszt, csúf volt, mint egy öszvér; de olyan szívós, makacs, rosszindulatú is. Nem szerette Steelkiltet, és Steelkilt tudta ezt.

A tavi ember a szivattyúnál dolgozva észrevette, hogy az első tiszt közeledik, de úgy tett, mintha nem látná, és félelem nélkül folytatta vidám kötekedését.

- Az ám, egykomáim, fürge egy lék ez; tartsatok oda egy flaskát, hadd kóstoljuk meg. Biz' isten, érdemes palackozni. Én mondom, emberek, az öreg Rad befektetése rámegy; legjobb volna, ha levágná a ráeső részt a törzsből, és hazavontatná. Az az igazság, fiúk, hogy az a kardhal csak megkezdte a munkát; megint visszajött egy bandára való hajóáccsal, fűrészhallal és reszelőhallal s mit tudom én, mivel; és most az egész csajvadék keményen vágja-veri a feneket. Gondolom, javításokat végeznek. Ha az öreg Rad most itt volna, megmondanám neki, hogy ugorjon a vízbe, és verje szét őket. Megmondanám, hogy kutyául elbánnak a tulajdonával. De hát olyan jótét egyszerű lélek ez a Rad, és igazán szép gyerek. Fiúk, azt beszélik, hogy a vagyona többi részét tükrökbe fektette; szeretném tudni, vajon odaadná-e a magamfajta szegény ördögnek az orra mintáját.

Radney úgy tett, mintha nem hallotta volna a matróz szavait.

- A ménkű vágjon belétek! Mért áll a szivattyú?! - üvöltötte. - Húzzátok meg, a teremtésit!

- Igenis, uram - mondta Steelkilt, vidáman, mint a szöcske. - Szaporán, fiúk, csak szaporán! - S a szivattyú úgy csattogott, mint ötven tűzfecskendő; az emberek lelökték kalapjukat, és csakhamar hallani lehetett a tüdőnek azt a sajátos zihálását, ami az élet legnagyobb erőinek teljes feszültségét jelzi.

Végre otthagyták a szivattyút, és a tavi ember, csoportjának többi tagjával együtt lihegve előrement és leült a motollára; arca tűzvörös volt, szeme véraláfutásos, törülgette arcáról a bőséges verítéket. Én nem tudom, uraim, milyen alattomos ördög volt ez a Radney, hogy egy testileg ennyire kimerült emberrel kikezdjen, de így történt. Gőgösen járkált a fedélzeten, s megparancsolta neki, hogy vágjon seprőt, seperje föl a padlót, azután meg vegyen lapátot, és tüntessen el bizonyos szemsértő dolgokat, egy szabadjára engedett disznó nyomait.

Mármost, uraim, a hajó fedélzetét söpörni a tengeren olyan házimunka, amit - kivéve őrjöngő szelekben - minden este elvégeznek; ismeretesek olyan esetek, mikor süllyedő hajókon is megcsinálták. Ilyen merevek a tengerészszokások, uraim, s ilyen a hajósnép ösztönös vonzódása a tisztasághoz; némelyik még megfulladni sem szívesen megy, ha előbb nem mosta meg az arcát. De ez a sepregető munka minden hajón az inasok kiszabott tartománya, ha vannak inasok a fedélzeten. Amellett a Hej odán a legerősebb embereket osztották a szivattyú mellett egymást felváltó csoportokba, s mivel Steelkilt a legizmosabb matróz volt valamennyi között, őt jelölték ki az egyik csoport állandó parancsnokának; következésképpen fel kellett volna menteni minden közönséges munka alól, ami nem tartozott szorosan az igazi tengerészkötelességekhez, ha már egyszer vezetője lett társainak. Azért említem ezeket a részleteket, hogy pontosan megérthessék, hogy állt a helyzet a két ember között.

De volt még valami: a lapátra vonatkozó paranccsal Radney oly világosan meg akarta szúrni és sérteni Steelkiltet, mintha az arcába köpött volna. Mindenki, aki matrózként szolgált bálnavadász hajón, megérti ezt, és a tavi ember mindezt és kétségkívül még többet is megértett, mikor a tiszt kiadta a parancsot. De amint ott ült csendben egy pillanatig, és szilárdan nézett a tiszt rosszindulatú szemébe, meglátta a benne felhalmozott puskaporos hordókat s a lassan leégő kanócot, midőn ösztönösen meglátta ezt, furcsa türelem fogta el, s az a kívánság, hogy ne kavarja fel egy amúgy is haragos ember mélyebb szenvedélyeit - olyan tartózkodás, amit, ha valaki, hát az igazán bátor férfiak éreznek, mikor megsértik őket - egyszóval, ez a névtelen kísértetérzés szállta meg Steelkiltet.

Ezért nyugodt hangon, csak épp szaggatottan kicsit a pillanatnyi testi kimerültségtől azt válaszolta, hogy a fedélzet seprése nem az ő dolga, s nem is csinálja meg. Azután, anélkül hogy a lapátra célzott volna, a három inasra: a szokásos sepregetőkre mutatott, akik nem lévén beosztva a szivattyúkhoz, egész nap alig valamit vagy semmit sem dolgoztak. Radney erre egy káromkodással válaszolt, és a legzsarnokibb és -gyalázatosabb változatban megismételte feltétlen parancsát, közben felkapott egyik közeli hordóról egy rézműveskalapácsot, s azzal ment a még mindig ülő tavi ember felé.

A verejtékező Steelkilt, akit felhevített és felzaklatott a szivattyúnál végzett görcsös munka, alig tudta elszenvedni a tiszt viselkedését, bármennyire is elfogta előbb a névtelen türelemérzés, de valahogyan mégis elnyomta magában a tüzet, és szó nélkül, makacsul ülve maradt, míg végül a nekibőszült Radney alig egy-két centiméterre arcától rázta a kalapácsot, és dühödten megparancsolta, hogy teljesítse utasítását.

Steelkilt felemelkedett, és nyomában a kalapácsot rázó tiszttel lassan vonult vissza a motolla körül, s közben eltökélten megismételte, hogy nem hajlandó engedelmeskedni. Már látta, hogy türelmének nincsen a legkisebb hatása sem, ökölbe szorított kezének szörnyű és leírhatatlan jelzésével figyelmeztette az eszeveszett, bolond embert, de hasztalan. Így kerülték meg lassan ketten egyszer a motollát; akkor a tavi ember elhatározta, hogy nem vonul többé vissza, mert úgy érezte, elviselt már annyit, amennyi természetével összefér; megállt hát a fedélzeti rácsnál, s így szólt a tiszthez:

- Radney úr, nem engedelmeskedem önnek. Tegye le azt a kalapácsot, mert pórul jár.

De a végzet hajtotta tiszt még közelebb ment a mereven álló tavi emberhez, s a nehéz kalapácsot a fogától néhány centiméterre rázta, közben pedig egy sereg tűrhetetlen átkot hajtogatott; Steelkilt egy millimétert sem húzódott hátra, hanem tekintetének mozdulatlan tőrét a szemébe döfte, jobb kezét háta mögött ökölbe szorítva lassan visszahúzta, s azt mondta üldözőjének, hogy ha a kalapács csak súrolja is az arcát, ő (mármint Steelkilt) megöli. De a bolondot, uraim, kijelölték áldozatnak az istenek. A kalapács azonnal megérintette Steelkilt arcát, a következő pillanatban a tiszt alsó állkapcsa beleszaladt a fejébe, s ő maga elnyúlva a rácson bálnaként köpte a vért.

Mielőtt a kiáltás eljutott volna a hátsó fedélzetre, Steelkilt megrázta az egyik vezérkötelet, amely felvezetett a magasba, ahol két társa őrködött az árboccsúcson. Mindketten a csatornáról valók voltak.

- Csatorna?! - kiáltotta Don Pedro. - Sok bálnavadász hajót láttunk kikötőinkben, de az önök csatornájáról sose hallottunk. Kérem, mondja meg, mi az és hol van?

- A csatornáról valók, Don Sebastian, a mi nagy Erie-csatornánk csónakosai. Hallania kellett róla.

- Nem, señor, itt, ebben az unalmas, meleg, lusta és hagyományos országban keveset tudunk az önök eleven Északjáról.

- Igen? Hát akkor, Don Sebastian, töltse meg a poharakat. Az önök chichája igen nagyon jó; mielőtt azonban továbbmennék, elmondom, kik a csatornáról valók, mert ez a magyarázat némileg megvilágíthatja az én történetemet.

Háromszázhatvan mérföldön keresztül, uram, New York állam teljes szélességén át; sok-sok népes városon és szépen gyarapodó falun; hosszú, szörnyűséges lakatlan mocsarakon és termékenységükben páratlan gazdag, megművelt mezőkön át; biliárdtermek és söntések mellett; nagy erdők szentélyén át; római íveken az indián folyók felett, árnyékon és napsütésen; boldog és megtört szíveken át; keresztül a nemes mohawk megyék roppant változatos tájékán; és főként, hófehér kápolnák sora mellett, melyek hegyes tornyai csaknem mérföldkövekként követik egymást, egyetlen, megszakítatlan folyóban hömpölyög a velenceien romlott és gyakran törvényen kívüli élet. Ott vannak az igazi asantik, uraim, ott üvöltenek a pogányok; ott mindig megtalálják őket, a szomszédos házban, a templomok elnyúlt árnyékában és kényelmes, szélvédett oldalán. Mert gyakran megfigyelhető, hogy valami furcsa végzet folytán a bűnösök többnyire a legszentebb helyek szomszédságában gyülekeznek, éppúgy, ahogy az önök városi martalócai a törvényszék körül tanyáznak.

- Nem egy szerzetes megy ott? - kérdezte Don Pedro, és mókás ijedelemmel nézett le a népes térre.

- Északi barátunk szerencséjére Isabella királynő inkvizíciója hanyatlóban van Limában - nevetett Don Sebastian. - Folytassa, señor.

- Egy pillanatra! Bocsánat! - kiáltotta valaki a társaságból. - A limaiak nevében szeretném kijelenteni, matróz úr, hogy egyáltalán nem kerülte el a figyelmünket az ön tapintata, mikor a romlottságra hasonlatot keresve nem helyettesítette a távoli Velencét az itteni Limával. Ó, ne hajlongjon, és ne mutasson meglepődést; ismeri a partvidéken véges-végig használatos közmondást: "Romlott, mint Lima." Az ön példája megerősíti a mi szavajárásunkat is, több itt a templom, mint a biliárdasztal, s mindig nyitva állnak - és mégis: "Romlott, mint Lima." Velence is ilyen, jártam ott, az áldott evangélista, Szent Márk városa. Szent Domonkos, tisztítsd meg! A poharát! köszönöm, töltök: most folytassa tovább.

- Ha jól ábrázolnák a maga hivatásában a csatornáról való embert, uraim, pompás drámai hős lenne, annyira sokoldalúan és festőien komisz. Mint Marcus Antonius a maga virágos zöld partú Nílusán, ő is tétlenül csónakázik napokig, s nyilvánosan játszik piros képű Kleopátrájával, vagy érleli sárgabarackszínű combját a napos fedélzeten. De a parton eltűnik ez a puhaság. A banditaöltözet, amit oly büszkén visel, a széles peremű és tarka szalagos kalap jelzi nagyvonalúságát. Réme a mosolygósan ártatlan falvaknak, melyeken keresztülcsónakázik; barna arca és bátor hencegése elővigyázatra int a városokban is. Egyszer a csatornán kujtorogtam, s egy ilyen csónakos jót tett velem, szívből köszönöm neki, és nem szeretnék hálátlan lenni; de az ilyen erőszakos emberek egyik legszebb tulajdonsága, hogy éppoly erős karral támogatják a szegény embert szorult helyzetében, amilyennel kifosztják a gazdagot. Egyszóval, uraim, a csatorna életének vadságát nyomatékosan tanúsítja a következő tény: a mi vad bálnavadászatunkban annyi a kitanult, diplomás csatornacsónakos, és bálnavadász-kapitányaink az egy sidneyiek kivételével nem sok emberfajtában bíznak oly kevéssé, mint bennük. Az sem csökkenti a dolog furcsaságát, hogy sok ezer itt született parasztfiúnak és fiatalembernek a nagy csatornán eltöltött próbaidő jelenti az egyetlen átmenetet valami jámbor gabonaföld békés aratása és a legbarbárabb tengerek vakmerő szántogatása között.

- Értem, értem! - kiáltotta hevesen Don Pedro, és kilöttyintette chicháját ruhája ezüstfodraira. - Nem kell utaznunk. Az egész világ olyan, mint Lima. Azt hittem, maguknál, a mérsékelt északon az emberek hidegek és szentek, mint a hegyek. De folytassa a történetet.

- Ott hagytam el, uraim, hogy a tavi ember megrángatta a vezérkötelet. Alighogy befejezte, körülfogta a három alsóbb tiszt és a négy szigonyos, s a hátsó fedélzet felé szorították. De a két csatornáról való ember mint két vészterhes üstökös lecsúszott a kötélen, belerohant a kavargásba, és igyekezett emberét kiráncigálni a legénységi szállás felé. Más matrózok is csatlakoztak hozzájuk, és nagy kavarodás, zenebona támadt. A bátor kapitány óvakodott belekeveredni a bajba, csak ugrált fel és alá egy bálnalándzsával, és kiáltozott a tisztjeinek, hogy verjék meg az erőszakos gazembert, és vonszolják hátra a tatfedélzetre. Időnként odarohant a zűrzavar pörgő széléhez, és beleszurkálva lándzsájával a közepébe, igyekezett neheztelése tárgyát elcsípni. De Steelkilt és a banditái túl nagy falat voltak nekik; sikerült elérniök az első fedélzetet, ott három-négy nagy hordót gyorsan a motolla mellé görgettek, s a tengeri jakobinusok bevették magukat a barikádok mögé.

A kapitány épp akkor vett át két pisztolyt a pincértől.

- Gyertek elő, ti kalózok! - üvöltötte, s a pisztolyokkal két kezében fenyegetőzött. - Gyertek elő, ti gyilkosok!

Steelkilt a barikádra ugrott, s ott fel-alá lépkedve, lefitymálta a pisztolyok legveszedelmesebb hatását is; de értésére adta a kapitánynak, hogy az ő, vagyis Steelkilt halála jelt adna a matrózoknak az öldöklő lázadásra. A kapitány lelkében megijedt, hogy ez igaznak bizonyulhat, s elállt szándékától, de azért most is azt parancsolta a felkelőknek, hogy térjenek vissza munkájukhoz.

- Megígéri, hogy hozzánk se nyúl, ha megtesszük? - kérdezte a főkolompos.

- Dolgozni! Dolgozni! Semmit se ígérek. Végezzétek a munkátokat! Ilyenkor álltok le? El akarjátok süllyeszteni a hajót? Dolgozni! - és megint felemelte a pisztolyát.

- Elsüllyeszteni a hajót?! - kiáltotta Steelkilt. - Igen, hadd süllyedjen el. Egyetlen ember se dolgozik közülünk, ha meg nem esküszik, hogy nem emeltet ránk korbácsot. Igaz-e, emberek? - fordult a társaihoz. Azok ádáz éljennel válaszoltak.

A tavi ember a barikádokon járkált, egész idő alatt szemmel tartotta a kapitányt, s ilyen mondatokat lökött ki:

- Nem a mi hibánk. Mi nem akartuk. Megmondtam neki, hogy vigye el a kalapácsát; az inasok munkája lett volna, ennyire már ismerhetett volna engem. Mondtam neki, hogy ne ingerelje a bölénybikát. Azt hiszem, eltörtem egyik ujjamat azon a ronda állán. Lenn vannak a szálláson az aprítókések, emberek? Keressétek meg az emelőrudakat, komáim. Kapitány, az ég szerelmére, térjen észhez, mondjon igent, ne legyen bolond. Felejtse el az egészet; akkor szívesen felvesszük a munkát. Ha tisztességesen bánik velünk, a maga emberei vagyunk. De a korbácsolást nem tűrjük el.

- Dolgozni! Nem teszek ígéreteket! Dolgozni, ha mondom!

- Ide figyeljen! - kiáltotta a tavi ember, és feléje emelte a karját - vannak itt néhányan (köztük én is), akik erre az útra csaptak fel, érti. Ön is tudja, uram, hogy kérhetjük elbocsátásunkat, mihelyt leeresztik a horgonyt. Mi nem akarunk hát zendülést, nem áll érdekünkben, mi békességet akarunk. Szívesen felvesszük a munkát, ha nem korbácsolnak meg.

- Dolgozni! - ordította a kapitány.

Steelkilt gyorsan körülnézett, és így szólt:

- Mondok én valamit, kapitány úr. Nem öljük meg önt, s nem akasztatjuk fel magunkat ilyen komisz gazemberért. Egy ujjal se bántjuk, ha nem támad meg; de amíg nem adja a szavát, hogy nem korbácsoltat meg, egy szalmaszálat se teszünk odébb.

- Gyerünk akkor, le veletek a matrózszállásra! Ott tartalak benneteket, míg bele nem gebedtek. Indulás lefelé!

- Lemegyünk? - kérdezte a főkolompos az embereitől. Legtöbben ellene voltak, de végül Steelkilt iránti engedelmességből lementek előtte a sötét odúba, s morogva tűntek el, mint medve a barlangjában.

Mikor a tavi ember fedetlen feje egy síkban volt a padlóval, a kapitány és szövetségesei átugráltak a barikádon, gyorsan lecsukták a lejáró csapóajtaját, és ráállították a maguk embereit, majd hangosan kiáltottak a pincérnek, hogy hozza oda a kabinlejáró nehéz rézkorlátját. A kapitány azután kicsit kinyitotta az ajtót, lesuttogott valamit a résen, s újból becsukta az ajtót, rájuk zárta kulccsal. Tízen voltak lenn, vagy húsz-egynéhány, eddig még semleges matróz maradt fenn a fedélzeten.

A tisztek egész éjszaka éberen őrködtek elöl és hátul, főként a matrózszállás lejárója és fedélzeti nyílása körül, mert féltek, hogy a felkelők, miután áttörték a válaszfalat, kimásznak az utóbbin. De a sötétség órái békességben múltak el, azok az emberek, akik még mindig munkájukat végezték, keményen gürcöltek a szivattyúknál, s a csattogás-zakatolás időnként ijesztően visszhangzott a hajón a komor éjszakában.

Napkeltekor a kapitány előrement, és a fedélzeten kopogva, munkára szólította fel a foglyokat, de azok egy üvöltéssel visszautasították. Akkor vizet adtak le nekik, és néhány marék kétszersültet löktek utána, azután a kapitány ismét rájuk fordította a kulcsot, zsebre vágta, és visszatért a tatfedélzetre. Ez naponta kétszer megismétlődött, három napon át, a negyediken a felszólításra zűrzavaros küszködés, majd verekedés hallatszott, és hirtelen négy ember tört elő az odúból, s azt mondták, készek újra felvenni a munkát. A fülledt levegő bűze, az éhkoppétrend s ezzel együtt tán a végső megtorlástól való félelem arra kényszerítette őket, hogy kegyelemre megadják magukat. Ezen felbátorodva a kapitány megismételte kívánságát a többiek előtt, de Steelkilt szörnyű fenyegetéssel kiáltotta fel neki, hogy hagyja abba a fecsegést, és menjen, ahová való. Az ötödik reggelen még három lázadó szökellt fel a levegőbe a lentiek karjaiból, akik kétségbeesetten igyekeztek visszatartani őket. Csak hárman maradtak odalenn.

- Felveszitek a munkát végre? - kérdezte a kapitány kárörvendő gúnnyal.

- Csukjon be bennünket megint, legyen szíves! - kiáltotta Steelkilt.

- Meglesz - mondta a kapitány, és a kulcs megcsikordult.

Ekkor, uraim, Steelkilt feldühödött hét volt társának hűtlenségén, sértette az imént a kapitány csúfolódó hangja, és megőrjítette a hosszú kriptafogság, olyan helyen, amely sötét, mint a reménytelenség legbelseje, szóval Steelkilt akkor azt javasolta a két csatornáról való embernek, akik eddig nyilván egy véleményen voltak vele, hogy az őrség következő felszólításánál törjenek ki a lukból, és éles aprítókéseikkel felfegyverezve (hosszú, sarló alakú szerszám ez, mindkét végén nyéllel), rendezzenek ámokfutást a hajóorrtól a tatkorlátig, s ha a pokoli elkeseredés lehetővé teszi, foglalják el a hajót. Ami őt illeti, mondta, ő ezt teszi, akár csatlakoznak hozzá, akár nem. Ez az utolsó éjszaka, amit ebben az odúban tölt. A másik kettő nem ellenezte a tervet, megesküdtek, hogy készek erre vagy bármilyen más őrültségre, egyszóval mindenre, de nem adják meg magukat. S mi több, mindegyik erősködött, hogy ő ugrik ki elsőnek a fedélzetre, mikor eljön a kirohanás ideje. De ezt vezetőjük hevesen ellenezte, s az elsőséget magának tartotta fenn, főként, mivel társai ebben a kérdésben egymásnak sem akartak engedni, s ketten nem lehettek elsők, mert a létrán egyszerre csak egy ember mehetett föl. És ebben állt, uraim, e csirkefogók alattomos terve.

Mikor meghallották vezetőjük eszeveszett tervét, lélekben, úgy látszik, mindegyik ugyanarra az áruló ötletre jutott, azaz: elöl akart menni a kirohanásnál, hogy hármuk közül első, bár a tíz közt az utolsó legyen, aki megadja magát, s ezzel biztosítja magának azt a kis kegyelmet, amit ilyen viselkedéssel kiérdemelhet. De amikor Steelkilt tudtukra adta elhatározását, hogy az utolsó percig vezeti őket, valamilyen módon, a gazemberségnek valami finom tudományával összevegyítették eddig titkos terveiket, s midőn vezetőjük elszunnyadt, szóban is megnyitották egymás előtt lelküket néhány mondattal. Azután megkötözték kötéllel az alvót, betömték a száját, és az éjszaka kellős közepén kiáltozni kezdtek a kapitánynak.

Az azt hitte, gyilkosság készül, és vérszag után szimatolva fegyveres tisztjeivel és szigonyosaival előrerohant. A csapóajtót néhány pillanat alatt felnyitották, és a hitszegő szövetségesek kezét-lábát megkötözve levegőbe emelték még mindig küszködő vezérüket, s azonnal maguknak tulajdonították az érdemet, hogy őrizetbe vettek egy embert, aki gyilkolni készült. De őket is nyakon csípték s végigvonszolták a fedélzeten, mint a döglött marhát, és egymás mellett felhúzták őket a fővitorla kötélzetére, mint három húskoloncot, s ott lógtak reggelig.

- Dögöljetek meg! - kiáltotta a kapitány, s fel-alá járt előttük. - A keselyűk sem nyúlnának hozzátok, ti gazfickók!

Napkeltekor egybehívott minden embert, elkülönítve a volt zendülőket azoktól, akik nem vettek részt a lázadásban, s azt mondta az előbbieknek, hogy nagy kedve volna végigkorbácsolni őket - s egészében meg is tenné -, meg kellene tennie, az igazságosság is ezt kívánja, de most az egyszer, tekintetbe véve, hogy idejekorán megadták magukat, elengedi őket egy kis dorgálással, amit népiesen tüstént el is mondott.

- Ami pedig titeket illet, ti dögvész gazemberek - fordult a kötélzeten lógó három emberhez -, titeket felvagdostatlak fasírozottnak - és kötelet ragadva teljes erejéből végigtáncoltatta a két áruló hátán; még üvölteni sem tudtak, csak élettelenül lógatták oldalt fejüket, mint a rajzokon a két keresztre feszített lator.

- Kimarjul a csuklóm tőletek - kiáltotta végül -, de jut még elég kötél neked is, te hörcsög, aki nem adtad meg magad! Vegyétek ki a tömést a szájából, hadd halljuk, mit tud mentségére felhozni.

A kimerült lázadó egy percig görcsösen mozgatta meggyötört állkapcsát, azután kínosan megfordítva a fejét, így sziszegett:

- Azt, és jól jegyezze meg, hogy ha megkorbácsol, megölöm!

- Azt mondod? Akkor lásd, mennyire félek tőled - és a kapitány ütésre emelte a kötelet.

- Jobb lesz, ha nem! - sziszegte a tavi ember.

- De meg kell lennie! - A kötél megint hátralendült, ütésre készen.

Steelkilt valamit sziszegett, senki sem hallotta, csak a kapitány, az pedig, mindnyájuk csodálkozására, hátrahőkölt, kétszer vagy háromszor gyorsan végigment a fedélzeten, azután hirtelen eldobta a kötelet, és így szólt:

- Nem verem meg, hadd menjen. Vágjátok le, halljátok?!

Az alsóbb tisztek siettek, hogy teljesítsék a parancsot, de feltartóztatta őket egy sápadt, bekötött fejű ember - Radney, az első tiszt. Az ütés óta ágyban feküdt, de aznap reggel meghallotta a csődületet a fedélzeten, előmászott, s eddig csak figyelte a jelenetet. Szája komisz állapotban volt, alig tudott beszélni, de motyogott valamit, hogy ő hajlandó és képes is megtenni, amit a kapitány nem mert, azután felkapta a kötelet, s közelebb lépett megkötözött ellenfeléhez.

- Gyáva! - sziszegte a tavi ember.

- Az vagyok, de ez meg a tiéd! - A tiszt már éppen ütni akart, mikor egy újabb szisszenés megállította felemelt karját. Habozott, majd további habozás nélkül beváltotta szavát, Steelkilt fenyegetése ellenére, bármi volt is az. A három embert azután levágták, mindenki munkába állt, s a rosszkedvű matrózok mogorván hajtották a csattogó-zakatoló vasszivattyúkat.

Aznap, közvetlenül sötétedés után, mikor az egyik őrség pihenőre tért lenn, kiáltozás hallatszott a matrózszállásról; a két remegő áruló felrohant, megostromolta a kabinajtót, s azt mondta, nem mer együtt lakni a legénységgel. Sem fenyegetéssel, sem pofonokkal, rúgásokkal nem tudták visszazavarni őket, így hát saját kérésükre megkapták a legalsó kamrát menedékül. A többiek között azonban a lázadásnak semmi nyoma nem mutatkozott. Ellenkezőleg, talán Steelkilt ösztönzésére, elhatározták, hogy a legteljesebb nyugalomban maradnak, minden parancsnak engedelmeskednek, s mikor a hajó kikötőbe ér, testületileg elhagyják. De az utazás meggyorsítására megegyeztek egy dologban - nevezetesen abban, hogy nem jelentik a bálnákat, ha felbukkannának. Mert a lék és egyéb veszedelmek ellenére a Hej oda most is tartott árbocőrséget, és a kapitánya most is éppoly szívesen csónakba szállt volna egy halért, mint első nap, mikor a vadászterületre értek; és Radney, az első tiszt éppoly szívesen felcserélte volna fekvőhelyét a csónakkal, s megkísérelte volna bekötözött szájával halálba dermeszteni a bálna eleven állkapcsát.

A tavi ember azonban, bár társait rábeszélte, hogy vállalják ezt a tartózkodó viselkedést, fenntartotta magának a maga tervét (legalábbis addig, míg minden véget nem ér), a maga egyéni bosszúját az ellen, aki szíve legközepébe döfött. Radney, az első tiszt őrségéhez tartozott; s mintha az eszeveszett tiszt legalább félúton elébe akart volna menni végzetének, a kapitány határozott tanácsa ellenére ragaszkodott hozzá, a korbácsolási jelenet után is, hogy újra átvegye éjszakai őrsége vezetését. Erre és még néhány mozzanatra építette Steelkilt módszeresen bosszútervét.

Éjszaka Radney azt a tengerészhez nem illő szokást vette fel, hogy leült a tatfedélzet mellvédjére, ott, ahol az egyik csónakot függesztették fel valamivel a hajó oldala fölé; s karjával a csónak oldalára támaszkodott. Ebben a helyzetben köztudomásúlag néha elszunnyadt. A csónak és a hajó közt meglehetős űr tátongott, s odalenn a tenger hullámzott. Steelkilt kiszámította az alkalmas időt, s úgy vélte, hogy elárultatása után a harmadik napon hajnali kettőkor kell majd őrt állnia. Szabad idejében valamit igen gondosan font a matrózszálláson két őrség közt.

- Mit csinálsz? - kérdezte egyik matróztársa.

- Na, mit gondolsz? Mire formázik?

- Olyan, mint a batyudra való zsinór, de úgy nézem, igen furcsa.

- Igen, meglehetősen furcsa - mondta a tavi ember, s kartávolságnyira eltartotta magától -, de azt hiszem, megteszi. Komám, nincs elég madzagom, nem tudsz adni?

A matrózszálláson azonban nem volt madzag.

- Akkor az öreg Radtól kell kérnem. - És felállt, hogy hátra megy.

- Csak nem akarsz tőle kunyorálni? - mondta egy matróz.

- Miért ne? Gondolod, hogy nem tesz meg nekem ennyit, mikor végül is magát segíti vele?

Odament a tiszthez, nyugodtan ránézett, és madzagot kért tőle, hogy megjavítsa a függőágyát. Megkapta - sem a madzagot, sem a batyuzsinórt nem látta többé senki; de a következő éjszaka egy szorosan hálóba font vasgolyó fordult ki egy kevéssé a tavi ember zubbonya zsebéből, mikor a kabátot függőágyába gyűrögette párnának. Huszonnégy órával később elérkezett volna őrállásának ideje, a végzetes óra - közel ahhoz az emberhez, aki képes volt szundikálni a hajósok mindig tátongó sírja fölött, és Steelkilt előrenéző lelkében a tiszt már betört homlokú, merev, kinyújtott hulla volt.

De uraim, egy bolond megmentette a leendő gyilkost a tervezett véres tettől. Bosszúja mégis teljes volt, noha mégsem ő lett a bosszúálló. Valami titokzatos elrendelés folytán az Ég átvette az ő kezéből a magáéba a kárhozatos dolgot, amire készült.

Éppen hajnalhasadás és napkelte között, a második napon, mikor a fedélzetet mosták, egy ostoba tenerifei ember, aki vizet húzott a hajóperemről, hirtelen felkiáltott:

- Ott úszik! Ott úszik!

- Szent Isten, micsoda bálna volt! Moby Dick.

- Moby Dick?! - kiáltotta Don Sebastian. - Szent Domonkosra, matróz úr, hát megkeresztelik a bálnákat? Kit nevez ön Moby Dicknek?

- Egy nagyon híres, fehér, pusztító, halhatatlan szörnyeteget, Don Sebastian, de ez nagyon hosszú történet volna...

- Halljuk, halljuk! - kiáltották az összesereglett fiatal spanyolok.

- Nem, uraim, nem lehet. Most nem tudom elbeszélni. Hagyjanak egy kis lélegzethez jutni.

- Chichát! Chichát! - kiáltotta Don Pedro. - A mi fürge barátunk sápadtnak látszik. Töltsétek meg üres poharát!

- Nem kell, uraim. Egy perc és máris folytatom. Hát uraim, a tenerifei ember, mikor oly hirtelen észrevette a hószínű bálnát, ötven méterre a hajótól, elfeledkezett a matrózok egyezségéről, és a pillanat izgalmában ösztönösen és akaratlanul is hírt adott a bálnáról, amelyet a három mogorva árbocőr már jó ideje észrevett. Minden felbolydult.

- A Fehér Bálna! A Fehér Bálna! - kiáltozta a kapitány, a tisztek, szigonyosok, akiket nem tartottak vissza az ijesztő szóbeszédek, s mindnyájan szerették volna elejteni a híres és értékes halat, a makacs legénység pedig bosszúsan és káromkodva nézte a hatalmas, tejszínű tömeget, amely a ferdén sütő nap fényében úgy csillogott, játszatta színét a kék hajnali tengerben, mint az eleven opálkő. Furcsa végzet hatja át, uraim, az ilyen események egész menetét, mintha valóban már azelőtt kirajzolták volna őket, mielőtt a világ térképe elkészült volna. Az első tiszt főembere a lázadó volt, s ha maga után húzta őket a hal, neki kellett mellette ülnie és parancsra beszedni vagy kiengedni a kötelet, amíg Radney lándzsájával a csónakorrban állt. Sőt midőn a négy csónakot leengedték, az első tiszt indult el először, és senki nem ordított vadabban a gyönyörűségtől, mint az evezőjének feszülő Steelkilt. Kemény evezés után szigonyosuk eltalálta a bálnát, és Radney lándzsával a kezében az orrba ugrott. Úgy látszik, mindig megbőszült a csónakban. Most azt kiáltotta bekötött szájával, hogy rakják a bálna hátának legtetejére. Nosza, az evezősei fel és alá vitték a vakító tajtékban, amely egybemosta a két fehérséget, míg egyszer hirtelen a csónak, mintha valami elsüllyedt párkánynak ütődött volna, felbillenve kilökte az álló tisztet. Abban a pillanatban, mikor a bálna csúszós hátára esett, a csónak felegyenesedett és félrevágódott a hullámmal, Radney pedig átsodródott a tengerben a bálna túlsó oldalára. Felütközött a habból, és egy pillanatra homályosan látszott a tajtékfátyolon át, amint lázasan igyekezett Moby Dick szeme elől elhúzódni. De a bálna örvényt kavarva hirtelen megfordult, megragadta az úszót, és magasan kiemelkedve vele, fejjel alávágódott és lemerült.

Közben, mikor a csónak fenekét az első lökés érte, a tavi ember meglazította a kötelet, hogy hátracsúszhassanak az örvényből, aztán nyugodtan és elgondolkozva figyelt. De egy hirtelen szörnyű rántás gyorsan odaparancsolta kését a kötélhez. Elvágta, és a bálna szabad volt. Némi távolságra Moby Dick újból kiemelkedett, Radney vörös gyapjúingének néhány foszlányával a fogai között, amelyekkel elpusztította az első tisztet. Mind a négy csónak újból hajtani kezdte, de a bálna elsiklott előttük, és végül teljességgel eltűnt.

A Hej oda idejekorán elérte a kikötőjét - egy vad, elhagyatott helyet -, ahol egyetlen civilizált lény sem akadt. Ott a tavi ember vezetésével, öt vagy hat matrózt kivéve, valamennyi közember kitervelten a pálmafák közé szökött; később, amint kiderült, elvettek egy nagy kettős harci csónakot a vadaktól, és elvitorláztak valami más öböl felé.

A hajó létszáma tehát maroknyira olvadt, s a kapitány a szigetlakókat szólította fel, hogy segítsenek vesződséges munkájukban, mert ki kellett emelni a hajót, s úgy tömni be a léket. De a fehérek kis csapatának oly szüntelen éberséggel kellett veszélyes szövetségeseik felett éjjel-nappal őrködniük, és oly kemény munkát kellett végezniük, hogy mire a hajó ismét útra készen állt, egészen legyengültek, s a kapitány nem mert útra kelni velük a nehéz vitorláson. Tanácsot tartott tisztjeivel, s olyan messze horgonyozta le a hajót a parttól, amilyen messze csak lehetett; megtöltette és beállíttatta két ágyúját a hajóorrba. Gúlába rakatta muskétáit a farban, azután figyelmeztette a szigetlakókat, hogy a saját biztonságuk érdekében ne közelítsék meg a hajót, majd magához véve egy embert, vitorlát bontott legjobb bálnavadász csónakján, és az ötszáz mérföldnyire fekvő Tahiti felé kormányzott, hátában a széllel, hogy erősítést hozzon legénységének.

Hajózásuk negyedik napján nagy csónakot vettek észre, amely egy alacsony korallsziget mellett futott. A kapitány más irányba kormányzott, de a vad hajó utánavetette magát, s hamarosan Steelkilt hangja csattant rájuk, hogy álljanak meg, különben elgázolja őket. A kapitány pisztolyt vett elő. Két lábával a két összekapcsolt harci csónak orrán a tavi ember csúfondárosan nevetett, és biztosította, hogy ha csak kattan is a pisztoly kakasa, tajtékba és buborékba temeti.

- Mit akarsz tőlem?! - kiáltotta a kapitány.

- Hova készül? Mit keres ott? - kérdezte Steelkilt. - Ne hazudjon!

- Tahitiba megyek, emberekért.

- Nagyon jó. Hadd megyek át egy percre. Békességgel járok. - Azzal kiugrott a csónakból, a bárkához úszott, és átkapaszkodva a peremén, szemtől szembe állott a kapitánnyal.

- Tegye keresztbe a karját, uram, és vesse hátra a fejét! Most mondja el utánam: esküszöm, hogy amint Steelkilt elhagy, kikötök azon a szigeten, és ott maradok hat napig. Ha nem teszem meg, vágjon belém az istennyila.

A kapitány megtette.

- Jó tanítvány - nevetett a tavi ember. - Adios, señor! - Beleugrott a tengerbe, és visszaúszott társaihoz.

Steelkilt szemmel tartotta a bárkát, amíg rendjén partot ért, és felhúzták a kókuszfák gyökeréig, azután újra vitorlát bontott, és idejében megérkezett a maga úticéljához, Tahitiba. Ott kedvezett neki a szerencse: két hajó készült Franciaországba, és gondviselésszerűen éppen annyi emberük hiányzott, ahányat a matróz vezetett. Hajóra szálltak; s így egyszer s mindenkorra megelőzték kapitányukat, ha annak szándékában állt volna, hogy törvényes megtorlást kérjen ellenük.

Vagy tíz nappal a francia hajók indulása után megérkezett a bálnavadász csónak, s a kapitány kénytelen volt felvenni néhány civilizáltabb tahiti bennszülöttet, akik valamennyire jártasak voltak a tengeren. Kibérelt egy kis hajót, s visszatért vele a magáéhoz. Miután ott mindent rendben talált, folytatta útját.

Senki sem tudja, uraim, hol van most Steelkilt: de Nantucket szigetén Radney özvegye még mindig kijár a tengerhez, amely nem hajlandó visszaadni halottait; és álmában még mindig látja a szörnyű Fehér Bálnát, amely elpusztította férjét.

- Befejezte? - kérdezte Don Sebastian nyugodtan.

- Igen, Don Sebastian.

- Akkor, kérem, mondja meg, hogy legjobb meggyőződése szerint igaz-e lényegében a története. Annyira meghökkentően csodálatos. Megbízható forrásból hallotta? Ne haragudjék rám, ha okvetetlenkedőnek látszom.

- Ránk se haragudjék, matróz úr, mert mindnyájan csatlakozunk Don Sebastian kérelméhez! - kiáltotta a társaság rendkívüli érdeklődéssel.

- Van szent Biblia az Arany fogadóban, uraim?

- Nincs - mondta Don Sebastian -, de ismerek egy közel lakó becsületes papot, aki hamarosan szerez nekem. Elmegyek érte. De jól meggondolta? A dolog komolyra válhat.

- Legyen szíves, uram, hozza magával a papot is.

- Bár most nincsen Limában inkvizíció - mondta a társaság egyik tagja a másiknak -, mégis félek, hogy matróz barátunk magára haragítja az érsekséget. Húzódjunk vissza jobban a holdfényből. Nem látom értelmét a dolognak.

- Bocsásson meg, uram, hogy ön után szaladok, de hadd kérjem meg: legyen szíves, hozza magával a legnagyobb Bibliát, amit csak talál.

- Itt van a pap, hozza a Bibliát - mondta Don Sebastian komolyan, mikor egy magas, ünnepélyes alakkal visszatért.

- Hadd vegyem le a kalapom! Most lépjen, szentatyám, jobban a fényre, és tartsa elém a szentírást, hogy megérinthessem.

- Esküszöm az égre és a magam becsületére, hogy a történet, amit elmondtam önöknek, uraim, lényegében és nagy vonásaiban igaz. Tudom, hogy igaz. Ezen a féltekén esett meg. Jártam a hajón, ismertem a legénységet, láttam Steelkiltet, és beszéltem vele Radney halála óta.

A Crozet-szigetektől északkeletre vettük utunkat, és hatalmas planktonmezők közé kerültünk; e kicsi, sárga anyagon él nagyobbrészt a sziláscet. Hosszú mérföldeken át hullámzott körülöttünk; mintha véget nem érő érett, arany búzatáblák között vitorláznánk.

A második napon egy csomó sziláscetet láttunk, amelyek, biztonságban lévén az ámbráscetvadász Pequod támadásától, nyitott szájjal, lomhán úsztak a planktonmezőn keresztül, s a szájukban levő rojtos szálak csodálatos zsaluja révén kiszűrték a táplálékot az ajkukon visszacsorduló vízből.

Mint a reggeli aratók, akik egymás mellett lassan, karéjban viszik előre kaszájukat a mocsaras rétek hosszú, nedves füvében, úgy úsztak ezek a szörnyek furcsa, sercegő, metsző hanggal, és végtelen, kék rendeket hagytak maguk mögött a sárga tengeren.^[2]

De csupán a hang emlékeztetett az aratókra. Az árboccsúcsról figyelve hatalmas, fekete testük leginkább élettelen sziklatömbre hasonlított, különösen, ha megálltak s egy ideig mozdulatlanul lebegtek. Ahogy India nagy vadászterületein az idegen távolabbról elhalad a síkságon fekvő elefántok mellett s nem ismeri fel, csupasz, megfeketedett földkitüremkedéseknek nézi őket, ugyanúgy jár gyakran az, aki először látja a tenger leviatánjainak ezt a fajtáját. És ha végül fel is ismeri őket, roppant nagyságuk miatt alig hiszi el, hogy a túlburjánzó testtömegeket ugyanaz az élet hatja át minden porcikájukban, mint a kutyákat vagy a lovakat.

Lassan nyomakodtunk előre a planktonmezőkön, a Pequod továbbra is északkeletnek tartott, Jáva szigete felé; könnyű fuvallat hajtotta előre törzsét, s a környező nyugalomban olyan szelíden hajlongott három magas, hegyes csúcsban végződő árboca a lanyha szélben, mint három szelíd pálma a síkságon. És nagy időközökben, ezüstös éjszakákon most is felbukkant a magányos, hívogató vízsugár.

De egy áttetszően kék reggelen, mikor csaknem természetfölötti nyugalom borult a tengerre, noha nem állt be tespedt szélcsend, mikor a napfény csillogó tükörfénye a vízen aranyujjnak látszott, amely azért fekszik keresztül rajta, mert titkoktól tilt el, mikor az osonó hullámok lágyan, suttogva hömpölyögtek, a látható világnak e mélységes csendjében Degu furcsa kísértetet vett észre a főárboc csúcsáról.

A távolban nagy, fehér tömeg bukkant fel lomhán, és egyre magasabbra, magasabbra emelkedve és kibontakozva a kékségből, végül úgy csillogott a hajó orra előtt, mint a hegyekről most lecsuszamlott hógörgeteg. Így villogott egy percig, ugyanolyan lassan alámerült és elsüllyedt. Azután még egyszer kiemelkedett, és némán ragyogott. Mintha nem bálna lett volna, vagy mégis Moby Dick az, gondolta Degu. A jelenés újból lemerült, de mikor újra előkerült, a néger pengeéles kiáltással mindenkit felriasztott szundikálásából:

- Ott! Ott van megint! Ott bukkant fel, egyenest előttünk! A Fehér Bálna! A Fehér Bálna!

Erre a tengerészek a szárnyvitorlafákhoz rohantak, mint a méhek ellepik rajzáskor az ágakat. Ahab fedetlen fővel állt a tikkasztó napsütésben az oromárbocon, és egyik kezét messze maga mögé lökte, készen arra, hogy parancsokat tudjon inteni a kormányosnak; sóvár tekintetét abba az irányba vetette, amelyet odafönn Degu mozdulatlanul kinyújtott karja mutatott.

Talán a csendes, magányos vízsugár fel-felbukkanó kísértete hatott fokozatosan Ahabra, s ezért képes volt első látásra a szelídség és nyugalom képébe beleilleszteni a bálnát, amelyet üldözött, talán így volt, talán a sóvárgása árulta el, de akármi okozta is, alig látta meg világosan a fehér tömeget, hirtelen feszültséggel máris parancsot adott a csónakba szállásra.

A négy csónak hamarosan vízen járt, elöl Ahabé, s mindegyik gyorsan evezett prédája felé. A bálna rövidesen alámerült, s amíg mi kiemelt evezővel felbukkanására vártunk, íme lassan feljött ugyanazon a helyen, ahol alámerült. Egy pillanatra csaknem teljesen elfeledkezve Moby Dickről, meredten néztük a legcsodálatosabb tüneményt, amit a titokzatos tengerek eleddig megmutattak az emberiségnek. Hatalmas, kocsonyás, csillogó, krémszínű tömeg lebegett száz és száz méter hosszúságban és szélességben elterülve a vízen, közepéből megszámlálhatatlan hosszú kar ágazott szét és tekergőzött, csavarodott, mint egy fészekre való óriáskígyó, mintha vakon át akarna fogni minden közelébe eső szerencsétlen lényt. Nem volt kivehető feje vagy eleje, nem adta semmi észrevehető jelét az érzékelésnek vagy ösztönnek, csak lebegett ott a hullámokon az élet e fenyegető, alaktalan, sorsszerű kísértete.

Valami halk, szívó hanggal lassan megint eltűnt. Starbuck még mindig a felkavart vízre meredt, ahol az állat eltűnt, és vad hangon felkiáltott:

- Inkább kívántam volna tán Moby Dicket látni s megharcolni vele, mint téged, te fehér kísértet!

- Mi volt ez, uraim? - kérdezte Flask.

- A nagy tintahal, amit, úgy mondják, kevés bálnavadász hajó látott eddig, hogy haza is tért s beszámolt volna róla.

Ahab semmit se szólt, megfordította a csónakját, és visszavitorlázott a hajóhoz, a többiek éppoly szótlanul követték.

Bármilyen babonát fűznek is az ámbráscetvadászok ehhez a lényhez, annyi bizonyos, hogy rendkívül szokatlan külsejű lévén, ez a körülmény nagyban segített felruházni mindenféle csodálatos szörnyűségekkel. Oly ritkán látható, hogy - bár mindenki a tenger legnagyobb élőlényének tartja - mégis a legtöbb embernek csak homályos elképzelése van igaz természetéről és formájáról; mégis úgy tartják, hogy ez az állat adja az ámbráscet egyetlen táplálékát. Mert a többi bálnaféle a víz felszínén találja meg táplálékát, és az ember láthatja táplálkozás közben; az ámbráscet azonban egész ennivalóját ismeretlen víz alatti rétegekben keresi meg, és csupán következtetni tudunk rá, miből is áll voltaképpen ez az ennivaló. Néha, ha keményen üldözik, kiöklend valamit, ami feltevések szerint a tintahal letépett karja; némelyik ily módon előkerült végtag hosszúsága öt-tíz méternél is több volt. Úgy képzelik, hogy a szörnyeteg, amely e karokat viseli, rendszerint az óceán fenekéhez tapad velük, s az ámbráscetnek, más cetektől eltérően, azért van foga, hogy megtámadja és széttépje őket.

Rövidesen leírom majd a bálnavadász-jelenetet, hogy jobban megértsék a máshol bemutatott hasonló jeleneteket, s ezzel kapcsolatban beszélnem kell itt a varázslatos, néha rettenetes bálnázókötélről.

A halászatban eredetileg használt kötél a legjobb kenderből készült, s kátránnyal enyhén átgőzölték - nem itatták át, mint a rendes köteleket; mert a szokásos módon használt kátrány hajlíthatóbbá teszi a kötélverő kenderét, s a matrózok a közönséges hajóhasználatban alkalmatosabban kezelhetik, de a szokásos mennyiségű kátrány nemcsak hogy túlságosan megmerevítené a bálnázókötelet, amelyet pedig szoros tekercsbe kell rakni, hanem, amint azt a legtöbb tengerész kezdi már megtanulni, a kátrány általában éppenséggel nem fokozza a kötél tartósságát és erejét, bármennyire növeli is tömörségét és simaságát.

Az utóbbi években a manilakötél mint bálnázókötélnek való anyag teljesen kiszorította az amerikai halászatban a kendert, mert, bár nem olyan tartós, mint a kender, erősebb és sokkalta lágyabb és rugalmasabb, és én még hozzáteszem (mert van szépség mindenben), hogy sokkal csinosabb és illőbb a csónakhoz, mint a kender. A kender morcos, sötét legény, afféle indián; a manila pedig szemre olyan, mint egy aranyhajú cserkesz.

A bálnázókötél vastagsága mindössze másfél centiméter. Első látásra nem hinnéd olyan erősnek, amilyen valójában. A kísérlet kimutatja, hogy ötvenegy fonatának mindegyike megbír hatvan kilót; s az egész kötélben csaknem háromtonnás szakítószilárdság van. Az átlagos ámbráscetre való kötél hosszúsága valamivel több háromszázötven méternél. A csónak fara tájékán, a kádban áll, spirális tekercsekben, de nem úgy, mint a lepároló készülék kígyócsöve, hanem a koncentrikus spirálban futó "nyalábok" vagy rétegek egyetlen, tömören illeszkedő, sajt formájú tömeget alkotnak, amelyen nincs rés, csak a "szíve", a saját tengelyében keletkező kicsi, függőleges cső. Mivel a legkisebb csomó vagy hurok is letéphetné valakinek a karját, lábát, még az egész testét is, a kötelet a legnagyobb elővigyázattal rakják a kádba. Némelyik szigonyos egész reggelt eltölt ezzel a foglalatossággal: magasan viszi a kötelet, azután egy csigán ereszti le a kád fölé, hogy a tekercsbe rakás során megóvja minden lehető csavarodástól és töréstől.

Az angol csónakokban egy helyett két kádat használnak, s a kötelet folyamatosan tekercselik mindkét kádba. Van valami előnye ennek, mert az ikerkádak aprók lévén, könnyebben beleférnek a csónakba, és nem terhelik meg annyira; míg ellenben az amerikai kád csaknem egy méter átmérőjű, és ennek megfelelő mélységű, s meglehetősen terjedelmes rakománya az olyan csónaknak, amelynek palánkja csak egy centiméter vastag, mert a bálnavadász csónak alja olyan, mint a veszedelmes jég: elosztva elég tekintélyes súlyt bír meg, de egy helyre összpontosítva nem sokat. Mikor az amerikai kötélhordóra ráillesztik a festett vászonborítót, olyan a csónak, mintha valami nagy esküvői tortát vinnének rajta ajándékba a bálnáknak.

A kötélnek mindkét vége szabad: az alsó vége a kádból emelkedik ki az oldalfala mentén, hurokban vagy karikában végződik, és nem kötik semmihez az égvilágon. Az alsó kötélvéget két okból kell így elrendezni. Először: könnyebb így hozzáerősíteni a szomszéd csónakról a zsinórtoldást, ha a sebzett bálna oly mélyre merül, hogy már-már elviszi egész hosszában a szigonyhoz erősített kötelet. Ilyen esetben persze a bálnát úgy csúsztatják át egyik csónakból a másikba, mint egy korsó sört, bár az első csónak azután is mindig a közelben kereng, hogy segíthessen társának. Másodszor: ez az elrendezés elengedhetetlen az általános biztonság miatt, mert ha a kötél alsó vége bármi módon a csónakhoz volna erősítve, s a bálna levinné az egész kötelet egy kurta perc alatt - amint azt meg is teszi néha -, akkor nem állna meg, hanem maga után rántaná a halálra ítélt csónakot a tenger mélységeibe, és ebben az esetben semmilyen kisbíró nem találná meg többé.

Mielőtt lebocsátják vadászatra a csónakot, a kötél felső végét hátraviszik a kádból, s ott megkerülik vele a kötéldúcot, majd előrehúzzák a csónak teljes hosszában, hogy cikcakkban nyugszik miden ember evezőnyelén vagy lapátmarkolatán, és verdesi a csuklóját evezés közben, és a két csónakperemnél váltakozva ülő evezősök között tekeregve elvisz a csónak legvégébe, az ólmozott ékekhez vagy vájatokhoz, ahol egy közönséges penna nagyságú fatő vagy pecek védi a lecsúszástól. Az ékektől laza füzérben hajlik vissza az orrpalánkokra, azután megint a csónak belsejébe érkezik; itt vagy húsz-negyven métert (az úgynevezett ládakötelet) tekercsbe raknak a ládán, s a kötél még folytatja útját hátrafelé, és ott kötik a kurtaínhoz - ahhoz a kötélhez, amelyet közvetlenül a szigonyhoz erősítenek: de a kurtaín, mielőtt még a szigonyhoz érne, egy sereg titokzatos dolgon megy keresztül, amit túl fárasztó volna részletezni.

Így öleli át a bálnázókötél az egész csónakot bonyolult tekercseivel: csaknem minden irányban befonja, végigkanyarogja. Minden evezős beleesik veszélyes kanyarulataiba, s a szárazföldi ember félénk szemében olyanoknak rémlenek, mint az indiai szemfényvesztők, akik a legmérgesebb kígyók füzéreit aggatják tréfálkozva végtagjaikra. És minden halandó anya fia beleborzong, hogy úgy remeg csontjaiban a velő, mint a kocsonya, mikor először ül a kendercsavarulatok között, s amíg teljes erejéből húzza a csónakot, azon gondolkozik, hogy a szigony bármelyik pillanatban váratlanul kiröpülhet, és ezek a szörnyű hurkok utánavágódnak, mint a csavaros istennyila. De a megszokás - furcsa dolog: mit el nem ér a megszokás! Vígabb ötleteket, hangosabb vidámságot, jobb tréfákat és ragyogóbb visszavágásokat mahagóni asztalod fölött sem hallasz, mint itt, a bálnavadász csónak centiméteres fehér cédrusfája fölött, a hóhér kötélhurkaiban; és mint a hat calais-i polgár Edward király előtt, a hat emberből álló legénység, mondhatni kötéllel a nyakán evez a halál torkába.

Egy kis gondolkodással talán most már megértik azt a sok bálnavadász-szerencsétlenséget - egy-egy nagy ritkán újságba is kerül -, hogy ezt vagy azt az embert kirántotta a kötél a csónakból, és elpusztult. Mert olyan az, mikor a kötél kirepül, mintha egy teljes erővel dolgozó gőzgép sokféle sivítása fogna körül, és minden csapkodó rúd, minden tengely és kerék súrolna. Még rosszabb, mert nem ülhetsz mozdulatlan ebben a veszélyes helyzetben, hisz a csónak úgy ring, mint a bölcső, majd egyik oldalra billensz, majd a másikra, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, és csak ösztönös rugalmasságod ment meg attól, hogy oda ne repülj, ahonnan maga a mindent látó nap sem tud elővadászni.

Ha Starbucknek a tintahal megjelenése szörnyűséges volt, Kvikvegnek egészen mást jelentett.

- Ha látni őt tintahal - mondta a vadember, miközben szigonyát köszörülte felhúzott csónakja orrában -, akkor hamar látni őt ámbráscet.

A következő nap rendkívül csendes és tikkasztó volt, semmi különös nem kötötte le a Pequod legénységét, s alig tudtak ellenállni az üres tenger sugallta álomvarázslatnak. Az Indiai-óceánnak ezt a részét, ahol utaztunk, nem tartják a bálnavadászok mozgalmas területnek; vagyis ritkábban látni rajta delfint, repülőhalat és az elevenebb vizeknek más mozgékony lakóit, mint például a Rio de la Plata vidékén vagy Peru partmenti vizein. Rajtam volt a sor, hogy az előárboc csúcsán őrködjem; vállamat a meglazított kötélnek támasztva lustán ringatóztam ide-oda a varázslatos levegőben. Semmilyen elhatározás nem tudott ellenállni neki, ez az álomhangulat elringatta öntudatomat, s végül lelkem kiröppent testemből, bár testem tovább lengett, mint az inga szokott, jóval azután is, hogy az erő, amely először megmozdította, megszűnt.

Mielőtt a teljes elfeledkezés elöntött volna, észrevettem, hogy a fő- és a hátsóárbocon őrködő matrózok már szunyókálnak. Végül azután mind a hárman élettelenül imbolyogtunk a keresztrudakon, és a szunyókáló kormányos odalenn minden lengésünkre bólintott egyet. A hullámok is bólogattak tunya tajtékjukkal, és a tenger széles révületén át kelet bólintott nyugatnak, és a nap mindeneknek.

Hirtelen, mintha buborékok törtek volna fel lezárt szempilláim alatt, kezem mint a harapófogó ragadta meg a köteleket, valami láthatatlan kegyes közbenjáróm megóvott: összerázkódva magamhoz tértem. És íme, közel a hajó bal oldalához, alig nyolcvanméternyire óriási ámbráscet ringatózott a vízen, mint egy vitorlás felfordult törzse, széles, sima, etiópiai színű háta úgy csillogott a napon, mint a tükör. A bálna lustán hömpölygött a hullámvölgyekben, minduntalan lomhán fellövellte gőzös vízsugarát, s olyan volt, mint valami pocakos polgár, aki pipáját szívja egy meleg délután. De ez volt az utolsó pipád, szegény bálna. Mintha valami varázsló vesszeje érintette volna meg, az álmos hajó és minden alvója egyszerre ébrenlétre rezzent, és több mint húsz hang, a hajó minden részéről, egyidőben a három őr jelzésével, a szokásos kiáltást harsogta, míg a nagy hal lassan és szabályosan levegőbe fújta a csillogó tengervizet.

- Eloldani a csónakokat! Szél iránt fordulni! - kiáltotta Ahab. És a saját parancsának engedelmeskedve lependerítette a kormánykereket, mielőtt a kormányos a küllőhöz nyúlhatott volna.

A legénység kiáltozása alighanem megriasztotta a bálnát, mielőtt még a csónakok vízen lettek volna, méltóságteljesen megfordult, és elúszott szél után, de oly állhatatos nyugalommal, és úszás közben oly kevés fodrot vert, hogy Ahab mégsem tartotta túl riadtnak, parancsot adott hát, hogy ne használjunk evezőt, és senki se beszéljen másképpen, csak suttogva. Úgy ültünk, mint az ontariói indiánok a csónak peremén, s így lapátoltunk gyorsan, de csendesen, mert a szélcsend miatt nem lehetett a zajtalan vitorlákat felhúzni. Amíg mi így siklottunk előre a vadászatra, a bálna hirtelen függőlegesen levegőbe vágta a farkát vagy tíz méter magasra, s azután alámerült, mint egy elsüllyedt torony.

- Ellépett! - hangzott a kiáltás. S erre a jelzésre Stubb tüstént elővette gyufáját, és meggyújtotta pipáját, mert most szünet következett. Miután eltelt az alámerülés ideje, a bálna ismét felbukkant, jóval közelebb a pipás csónakjához, mint a többiekéhez. Stubb számított is az elejtés dicsőségére. Most már világos volt, hogy a bálna végre észrevette üldözőit. Szükségtelenné vált hát minden csendesség és elővigyázatosság. Ledobtuk a lapátokat, és az evezők hangosan működni kezdtek. Stubb pedig, még mindig pöfékelve, támadásra buzdította legénységét.

Igen nagy változásokon ment át a hal; ráébredt a veszélyre, és "pipálva" úszott: fejét ferdén kiemelte a rohanás kavarta eszeveszett tajtékból.^[3]

- Nyomjátok, emberek, nyomjátok! Ne siessetek, van elég idő, csak nyomjátok, nyomjátok, mint a ménkű, ennyi az egész! - kiáltotta Stubb, és beszéd közben ömlött szájából a füst. - Nyomjátok hát, hosszú, erős csapásokat, Tastego! Nyomjad, Tas fiam, nyomjátok mindnyájan, de nyugalom, csak nyugalom, csak csigavér, kényelmesen, kényelmesen, csak nyomjátok, mint a halálveszedelem, mint a vigyorgó ördögök, hogy a holtak felemelkedjenek a sírjukban, ennyi az egész, fiúk. Nyomjátok!

Az indián válaszképpen valami régi csatakiáltást harsogott az égre.

- Vu-u! Va-hi! - ordította, és a száguldó csónakban minden evezős akaratlanul előrebillent a sóvár indián vezércsapásától.

Vad kiáltására mások éppoly vad üvöltéssel válaszoltak.

- Ki-hi! Ki-ki! - ordította Degu, és előre-hátra feszült ülésén, mint a lépkedő tigris ketrecében.

- Ka-la! Ku-lu! - süvöltötte Kvikveg, mintha egy falat zsiványpecsenye felett cuppogna az ajkával. És így metszették a csónakok a tengert, evezőcsapásokkal és ordítozásokkal. Közben Stubb, aki helyén maradt a csónak farában, tovább buzdította embereit támadásra, s egész idő alatt fújta a füstöt. Mintha az életük függne tőle, úgy húztak és erőlködtek, míg el nem hangzott a várva várt kiáltás:

- Állj fel, Tastego! Vágj bele!

A szigony kirepült.

- Vissza!

Az evezősök visszafelé nyomták a csónakot, s abban a pillanatban valami forrón és sziszegve súrolta mindnyájuk csuklóját. A varázslatos kötél. Egy pillanattal előbb Stubb még kétszer áttekerte a kötéldúcon, ahonnét a fokozott gyors súrlódás miatt most kék kenderfüst szállt fel, és összekeveredett a tiszt folytonos pipafüstjével. A kötél körbe- és körbejárta a kötéldúcot, és ugyanígy, még mielőtt odajutott volna, hólyagot húzva keresztülment Stubb mindkét kezén, amelyről véletlenül leestek a kézvédők: a tűzdelt vászon négyszögek, melyeket ilyenkor néha felvesznek. Olyan volt ez, mintha az ellenség éles kétélű kardjának pengéjét fognád, s az ellenség egész idő alatt ki akarná csavarni szorításodból.

- Megvizezni a kötelet! Megvizezni a kötelet! - kiáltotta Stubb a kád mellett ülő evezősnek, aki lekapta kalapját, és vizet zúdított a kötélre.^[4] A kötelet még néhányszor körülcsavarták, s most már kezdett tartani. A csónak úgy repült a vízen, mint az összes uszonyával dolgozó cápa. Stubb és Tastego helyet cserélt - orrból a farba -, ami igazán imbolygó munka volt abban a nagy dobálódzásban.

A csónak felső részén végighúzódó, remegő kötélből, amely már feszesebb volt, mint a hegedűhúr, azt hihetted volna, hogy a csónaknak két éle van - egyik a vizet vágja, másik a levegőt -, s ezért kavarja egyszerre a két ellentétes elemet. Szüntelen vízesés zubogott az orránál, állandó örvény a nyomdokvizében, és a bent ülők legkisebb mozdulására, még egy ujj moccanására is az egész remegő, recsegő jószág kihajolt vonagló peremével a tengerre. Így rohantunk: minden ember körömmel-foggal kapaszkodott az ülésbe, hogy ki ne repüljön a tajtékba, és Tastego magas alakja a kormányevezőnél csaknem kétrét hajlott, hogy lejjebb hozza súlypontját. Mintha egész Atlanti- és Csendes-óceán maradt volna el, úgy repültünk előre, míg végre a bálna valamelyest lassabban menekült már.

- Beszedni! Beszedni! - kiáltotta Stubb az orrban ülőnek, és arccal a bálna felé fordulva mindenki kezdte a csónakot közelebb húzni a bálnához, amely még mindig vontatta őket maga után. Felnyomultak a bálna oldala mellé, és Stubb szilárdan megtámasztva térdét az esetlen hajócölöpön, szüntelenül döfködte a menekülőt; parancsára néha a csónak elfarolt a bálna szörnyű hánykolódásától, majd odanyomult megint, újabb lándzsázásra.

Most már mindenütt vörös áradat folyt le a szörny hátán, mint csermelyek a hegyen. Meggyötört teste nem tengervízben, hanem vérben kavargott, s a vér méterekre mögöttünk is forrt és bugyborékolt. A ferde nap rásütött erre a bíbor tóra a tengerben, sugara visszaverődött az arcokra, s mindenki rézbőrűnek látta a társát. A bálna szelelőlyukából ezalatt egyik fehér gőzsugár a másik után tört elő a haláltusában, az izgatott tiszt szájából pedig egyik füstpamacs a másik után. Stubb minden döfés után behúzta elgörbült lándzsáját a hozzáerősített kötéllel, azután néhányszor gyorsan a csónak pereméhez csapva újra meg újra kiegyenesítette, és újra meg újra belevágta a bálnába.

- Odahúzni! Odahúzni! - kiáltotta az orrevezősnek, mikor az ernyedő bálna haragja alábbhagyott. - Odahúzni! Közelebb! - s a csónak a bal oldala mellé állt. Akkor Stubb messze kinyúlt a csónakból, lassan beleforgatta hosszú, éles lándzsáját a bálnába, és óvatosan forgatta benne tovább, mintha vigyázva valami aranyóra után tapogatna, amelyet a bálna lenyelt, s amelyet nem szeretne összetörni, mielőtt előpiszkálja. Az aranyóra, amit keresett, a hal szíve-élete volt. És most rátalált: mert a szörnyeteg révületéből átcsapott a "rohamnak" nevezett leírhatatlan állapotba, szörnyűségesen hánytorgott vérében, s áthatolhatatlan, eszeveszett, fortyogó tajtékba burkolta magát, úgyhogy a veszélyeztetett csónak tüstént elfordult, s így is sokat kellett vakon küszködnie, míg kivergődött a tébolyult félhomályból a napvilág tiszta levegőjére.

A bálna csillapodó rohamában még egyszer szem elé vergődött; egyik oldaláról a másikra hengeredett; fújórése éles, recsegő, kapkodó lélegzéssel görcsösen kitágult és összehúzódott. Végül egyre-másra csomós, alvadó vért lövellt a dermedt levegőbe, amely mintha vörös bor bíbor seprője lett volna, s amely visszahullott, és végigcsurogva a bálna mozdulatlan oldalán a tengerbe futott. A hal szíve megszakadt.

- Meghalt, Stubb úr! - mondta Degu.

- Igen, kiégett mind a két pipa. - Stubb kivette szájából a pipáját, és vízbe szórta a hamut; s egy percig elgondolkodva nézte keze művét, a hatalmas tetemet.

Stubb a hajótól elég messze ölte meg bálnáját. Szélcsend volt, ezért hát egymás elé fogtunk három csónakot, s megkezdődött a hosszadalmas munka: odavontatni a zsákmányt a Pequodhoz. Most, midőn tizennyolcan, harminchat karunkkal, száznyolcvan ujjunkkal lassan, órákon át veszkődtünk a tengerben úszó élettelen, lomha tetemmel, amely csak néha, nagy időközökben mozdult meg, most jó bizonyítékát kaptuk, milyen hatalmas az általunk mozgatott tömeg. Mert Kínában, a nagy Hang Ho csatornán, vagy hogyan is hívják, négy-öt munkás gyalogszerrel elvontat egy nagyobb, megrakott dzsunkát, óránként egy mérföldön; de ez a nagy bárka, amit olyan nehezen vontattunk, úgy ment előre, mintha ólomérccel volna töltve a gyomra.

Besötétedett, de a Pequod főárbocozatán fenn és lenn három fény irányította homályosan utunkat, közelebb értünk s láttuk, hogy Ahab több lámpás közül egyet leenged a mellvéden át. Szórakozottan nézte a dagadozó bálnát, majd kiadta a szokásos parancsot, hogy éjszakára helyezzék biztonságba, és átnyújtva lámpását egy matróznak, lement kabinjába, és nem jött elő reggelig.

Bár a bálna üldözésében Ahab kapitány szokásos tetterejével - mondjuk: élénkségével - vett részt, mégis, most, mikor az állat elpusztult már, mintha valami homályos elégedetlenség, türelmetlenség vagy reménytelenség támadt volna föl benne, mintha a bálna arra emlékeztetné, hogy Moby Dicket még ezután kell megölnie, és ha még ezer bálnát hozunk is a hajóhoz, az se mozdítja elő egy fikarcnyit se nagy, megszállott tervét. A Pequod fedélzetén hamarosan támadó zajokból azt hihette volna az ember, hogy mindenki horgonyt vetni készül a mélyben; nehéz láncokat húzkodtak a padlón, és csörögve kihajították őket az oldalréseken. De ezek a csörömpölő kötelékek a hatalmas tetem kikötésére szolgálnak, nem a hajóéra. Fejét a tathoz kötötték, farkát az orrhoz, s a bálna fekete törzse most szorosan a hajó törzse mellett fekszik, az éj sötétségében, amelyben elmosódnak fenn az árbocok és keresztrudak, olyan ez a kettő - a bálna és a hajó -, mint két óriási, igábafogott ökör, amelyek közül az egyik pihen, a másik állva marad.^[5]

Ha a komor Ahab teljes nyugalomban volt - már amennyire a fedélzeten tudni lehetett -, második tisztje, Stubb, a hódítástól felhevülten, szokatlan, bár jóindulatú izgalmat árult el. Oly meglepően sürgött-forgott, hogy hivatalos feljebbvalója, a higgadt Starbuck csendesen ráhagyta egy időre a dolgok teljes irányítását. Stubb élénkségének egyik kicsi előmozdítója hamarosan furcsán kiderült. Stubb életművész volt, s tán mértéktelenül is szerette a bálnát, mint ínycsiklandozó ételt.

- Sültet, sültet, mielőtt aludni megyek! Te Degu, eredj le, és vágj ki egy darabot a vékonyából nekem.

Itt tudni kell, hogy ezek a vad halászemberek általában nem fizettetik meg a nagy katonai alapelvnek megfelelően az ellenféllel a háború folyó költségeit (legalábbis az utazás eredményének elszámolása előtt nem), de egyszer-másszor találni olyan nantucketit, aki igazán szereti az ámbráscetnek Stubb által megjelölt részét, beleértve a test csúcsos elejét.

Éjféltájra a sült ott volt, szeletekre vágva és megsütve; és két ámbraolajjal égő lámpás fényénél Stubb keményen állt ámbráscet vacsorája fölött a motollafejnél, mintha a motolla pohárszék volna. Nemcsak Stubb lakmározott aznap éjszaka bálnahúst. Majszolásukat az ő csámcsogásába vegyítve, ezernyi-ezer cápa rajzott a halott leviatán körül, és cuppogva falta szalonnáját. A néhány alvó lenn a kamrában gyakran arra riadt, hogy a cápák farka a hajótörzshöz csapódik, pár centiméterrel az alvó szívétől. Ha az ember lenézett a hajó oldalán, láthatta (ahogy előbb hallhatta) bukdácsolni őket a komor, fekete vízben, hátukra fordulva gömbölyű, emberfej nagyságú darabokat téptek ki a bálnából. A cápáknak ez a teljesítménye szinte csodálatos, része a világ egyetemes problémáinak az is, hogyan sikerül ebből a látszólag megbonthatatlan felületből olyan szabályos falatokat kitépniük. Harapásuk nyoma a bálnán legjobban ahhoz a lyukhoz hasonlítható, amit az ács csinál a csavaranya süllyesztésére.

Bár a tengeri csaták égő szörnyűségében és poklában sok cápa látható: vágyakozva néznek fel a fedélzetre, mint éhes kutyák az asztalra, ahol véres húst vágnak, és készek rácsapni minden közéjük sodródó holttestre, és amíg a vitéz mészárosok a fedélzetasztalon így vagdossák kannibál módra egymás élete húsát aranyozott és bojtos késeikkel, a cápák is verekedve vagdossák ékszeres markolatú szájukkal az asztal alatt a halott húst; és ha megfordítanád a helyzetet, talpáról a fejére, akkor is nagyjából ugyanaz lenne, vagyis megdöbbentően cápának való munka mindkét fél részéről, és bár a cápák elmaradhatatlan futárai az Atlanti-óceánon vitorlázó rabszolgahajóknak: szabályosan menetelnek mellette, hogy kéznél legyenek, ha valami csomagot kell elvinni, vagy egy halott rabszolgát illendően eltemetni; és bár fel lehetne még sorolni hasonló példákat, amikor a fenti körülmények, alkalmak során a cápák igen nagy társaságban összegyűlnek, és igen vidáman lakmároznak, mégis, nincs olyan elképzelhető időpont vagy alkalom, mikor az ember olyan számlálhatatlan mennyiségben s olyan vidám vagy kedélyes hangulatban találná őket, mint egy döglött ámbráscet körül, amelyet éjszakára a hajóhoz kötöttek. Ha ezt nem látták, akkor függesszék fel az ördögimádás jellegéről és az ördög kiengesztelésének eredményességéről alkotott ítéletüket.

De Stubb most nem törődött a közelében folyó lakoma csámcsogásával, mint ahogy a cápák sem törődtek az ő epikureus ajkainak cuppogásával.

- Szakács! Szakács! Hol az a vén Gyapjasfejű?! - kiáltotta nagy sokára, és még jobban szétvetette lábát, mintha biztosabb alapot akarna adni vacsorájának; ugyanakkor beledöfte villáját a tányérba, mintha lándzsájával szúrna. - Szakács, hé szakács, vitorlázz ide, szakács!

Az öreg fekete nem volt túl vidám, mivel az imént a legváratlanabb időpontban keltették ki meleg függőágyából; most csoszogva jött elő a konyhából, mert mint sok öreg feketének, baja volt a térdkalácsával, amely jóval sötétebb színezetű volt, mint a kemencében sült kalácsai; az öreg Gyapjasfejű - így nevezték - csoszogva, sántikálva jött elő, járását vasfogójával segítette, amely kiegyenesített vasabroncsból készült valami esetlen formára; az öreg Ébenfa elősántikált, és a parancsszónak engedelmeskedve lecövekelt Stubb pohárszékének túloldalán; ott két kezét maga előtt összekulcsolva kétlábú botjára támasztotta; azután még jobban meggörbítette íves hátát, miközben fejét oldalt hajtotta, hogy a jobbik fülét használhassa.

- Szakács - mondta Stubb, és gyorsan szájához emelt egy meglehetősen vöröses falatot -, nem gondolod, hogy ez a hús túlsült? Túl sokat verted ezt a húst, szakács, túl puha. Nem mondom mindig, hogy a jó bálnasült rágós? Ott vannak azok a cápák lenn a vízben, nem látod, hogy azok rágósan és nyersen szeretik? Micsoda ricsajt csapnak! Eridj, szakács, beszélj velük. Mondd meg nekik, hogy szívesen látjuk őket, ha tisztességgel és szerényen esznek, de nyugodtan kell viselkedniök. Fulladjak meg, ha saját hangomat hallom. Nesze, itt a lámpás - levett egyet a pohárszékéről -, most eridj és prédikálj nekik!

Az öreg Gyapjasfejű mogorván átvette a lámpást, és keresztülsántikált a fedélzeten a mellvédhez, azután egyik kezével mélyen a tenger fölé engedte a lámpást, hogy jól lássa a gyülekezetet, a másikkal ünnepélyesen forgatta fogóját, és messze kihajolva a hajó oldalán, szólni kezdett a cápákhoz; Stubb pedig csöndesen mögéje kúszott, és végighallgatta az egészet.

- Hád szeredett tesvér-deremtmények...

- Nagyon jó! Buzdítsd csak őket! - és Gyapjasfejű folytatta:

- Ti cápák fagytok, és dermészetül fogva natyon falánkok, mékis aszt montom nektek, tesvér-deremtmények, hogy ez a falánkság, ...ne csapkottyatok a farkotokkal! Nem hallatok ety szót se, ha ity csapkottok és harabdáltok odalenn!

- Szakács - kiáltotta Stubb és nyakon ragadta -, úriember módra beszélj velük!

Megint folytatódott a prédikáció:

- Én nem hipásztatom pennetek a ti falánkságtokat, tesvér-deremtmények, ez a dermészetetek, nem lehet váldoztatni rajta; de fékezni ezt a gonosz dermészetet, aszt lehet. Ti cápák fagytok, szentigaz; de ha fékeszitek makotokban a cápát, antyalok lesztek; mer az antyal nem más, csak mekfékezett cápa. Hallgassatok rám, tesvéreim, fiselkedjetek disztességel, ha vesztek abból a bálnából. Ne téptyétek ki a hájt a másik szájából. Nincs ettyik cápának annyi joga ahhoz a bálnához, mint a másiknak? És pizonyisden, senkinek gözületek nincsen joga ahhoz a bálnához; asz a bálna másé. Tudom, hogy etyik-másiknak közüledek natyon naty szája fan, natyobb, mint a döbbinek; de a naty szájhoz sokszor kicsi a tyomor; ezért a naty száj nem natyot nyelni való, hanem leharapni a zsírt asz apró cápanépséknek, aki nem tud oda furakszani és venni makának.

- Jó volt, vén Gyapjasfejű! - kiáltotta Stubb. - Ez az igazi kereszténység. Folytasd!

- Nem érdemes folydatni: a kazembereg csak furakszanak és verik etymást, Stubb ifijur, ety szót se hallanak, nem érdemes prédikálni asz ilyen ronda mohóknak, ahoty mondani szokják, mik nincs tele a tyomruk, a tyomruk pediklen feneketlen; ha mek teleraktyák, nem hallanak mek, mer akkor elsüllyednek. Gyorsan aludni mennek a korallra, és nem hallanak semmit sohase.

Stubb folytatta vacsoráját a motollánál.

- Ide figyelj, szakács - mondta -, állj oda, ahol előbb álltál, szembe velem, és igen erősen figyelj!

- Csupa fül - mondta Gyapjasfejű, és ráhajolt fogójára a kívánt testtartásban.

- Helyes - mondta Stubb, s közben bőségesen vett. - Most visszatérek erre a sültre. Először is: hány éves vagy, szakács?

- Mi köze ennek a süldhösz - kérdezte az öreg fekete mogorván.

- Csend! Hány éves vagy, szakács?

- Olyan kilencfen, uty montyák - motyogta az rosszkedvűen.

- Hát te majdnem száz évig éltél ezen a világon, te szakács, és mégse tudsz jó bálnasültet csinálni? - Az utolsó szónál hirtelen bekapott egy darabka húst, úgyhogy a falat a kérdés folytatásának tetszett. - Hol születtél, szakács?

- Ety révészhajón, a ragtárban a Roanoke-on.

- Révészhajón?! Furcsa. De azt szeretném tudni, szakács, melyik országban születtél.

- Montam, a Roanoke-országban! - kiáltotta a fekete élesen.

- Nem mondtad, szakács. De mondok neked valamit. Haza kell menned és újból születned, nem tudsz még rendesen bálnasültet csinálni.

- Etyen mek a fene, ha még csinálok - morogta Gyapjasfejű dühösen, és megmozdult, hogy elmegy.

- Gyere vissza, szakács, add ide azt a fogót! Most edd meg ezt a falat sültet, és mondd meg: szerinted úgy készült-e, ahogy kell. Edd meg, ha mondom, edd meg, kóstold meg - és feléje tartotta a fogót.

Az öreg néger egy percig gyengén csámcsogott aszott ajkával.

- A legjobb, amit valaha ettem, leves, natyon leves.

- Szakács - mondta Stubb, és még egyszer nekilátott -, tagja vagy valamelyik egyháznak?

- Etyszer voltam etyben, Fogvárosban - mondta az öregember mogorván.

- Egyszer voltál egy székesegyházban, Fokvárosban, s bizonyára ott hallottad, hogy a jámbor atya szeretett testvérteremtménynek szólította hallgatóit, igaz-e, szakács? És még idejössz, és ilyen szörnyű nagyot hazudsz nekem, mi? - kérdezte Stubb. - Hova mégy majd, szakács?

- Átyba, natyon hamar - motyogta, és félig elfordult.

- Állj! Horgonyt le! Úgy értem, akkor, mikor meghalsz, szakács. Rettenetes kérdés. Mit válaszolsz rá?

- Ha asz öreg fekete ember meghal - mondta a néger lassan, és megváltozott az egész magatartása és viselkedése -, ő maka nem mety sehova, hanem jön valami szent antyal és elviszi.

- Elviszi? Hogyan? Négyes fogaton, mint Illést? És hova viszi?

- Oda fel - mondta Gyapjasfejű, és fogóját a feje fölé emelve, ünnepélyesen feltartotta.

- Akkor hát te a mi árboccsúcsunkra akarsz menni, szakács, ha meghaltál. Hát nem tudod, hogy minél magasabbra mászol, annál hidegebb van? Az árboccsúcsra, mi?

- Eszt nem mondtam - mondta Gyapjasfejű megint elkomorodva.

- Azt mondtad, hogy oda föl, igaz? Most nézz fel, majd meglátod, hova mutat a fogód. Hanem te talán a patkánylyukon akarsz fölmászni az égbe, de az nem megy ám, szakács, nem jutsz oda, csak ha rendes útján mész, körbe az árbocozaton. Kicsit csiklandós munka, de meg kell tenni, másképp nem megy. De egyikünk sincs még az égben. Engedd le a fogódat, szakács, és hallgasd meg parancsomat! Hallod? Egyik kezedbe fogd a kalapodat, szakács, a másikat meg szorítsd a szívedre, ha parancsot adok, szakács. Micsoda? Ott van a szíved? Az a zúzád, te. Följebb, följebb! Ez az, most jól van. Tartsd ott, és figyelj rám.

- Csupa fül - mondta az öreg fekete, két kezét a parancs szerint forgatta, fejét pedig úgy csavargatta, mintha mind a két fülét előre akarná tartani egyszerre.

- Hát ide figyelj, szakács! A bálnasülted olyan rossz volt, hogy eltüntettem, amilyen hamar csak lehetett, látod, ugye? Megmondtam, mit csinálj, ha legközelebb bálnát sütsz nekem, a magánasztalomra, ide a motollára, hogy el ne rontsd, túl ne süsd. Tartsd a húst egyik kezedben, a másikkal meg mutass meg neki egy égő parazsat, ha ez megvan, tedd tálra, érted? Holnap pedig ott legyél, szakács, ha a halat vágjuk, és szerezd meg nekem az uszonya végét, azután tedd el ecetbe. Ami a kormányúszó végét illeti, azt pácold be. Most elmehetsz.

De alig ment Gyapjasfejű három lépést, visszahívta:

- Szakács, holnap éjjel, a középső őrségen bordaszeleteket adj nekem vacsorára! Érted? Akkor elvitorlázhatsz. Hé, megállj! Hajolj meg, mielőtt elmész. No, indulás! Ne felejtsd el: bálnafasírozottat adsz reggelire.

- Istenre mondom, szeredném, ha bálna enné őt, nem ő bálnát. Süllyeggyek el, ha az ifijur maka nem natyobb cápa, mint a cápákok - motyogta az öregember, mikor elsántikált, s ezzel a bölcs kitöréssel lefeküdt függőágyába.

Ha a déltengeri halászok hosszú és fáradságos munka után késő éjszaka a hajóhoz hozzák az elejtett ámbráscetet, nem szoktak - legalábbis általában nem - nekilátni a felhasításának. Mert ez a munka igen vesződséges, nem lehet egykettőre végezni vele, és minden embernek dolgot ad. Azért általában bevonják a vitorlát, szélirányra rögzítik a kormányt, és mindenkit leküldenek a függőágyba reggelig, azzal a kikötéssel, hogy ezalatt horgonyőrséget kell tartani, azaz a legénységből óránként két-két ember váltásokban felmegy a fedélzetre, és utánanéz, hogy minden rendjén menjen.

De néha, főképp a Csendes-óceánon, az Egyenlítő körül, ez a beosztás nem jó, mert a kikötött tetemre olyan megszámlálhatatlan mennyiségű cápa gyűlik, hogy ha egyhuzamban hat óra hosszat otthagyják, reggelre alig maradna belőle több, mint a csontváza. Az óceán más részein azonban, ahol ezek a halak nem élnek olyan nagy számban, időnként meglehetősen mérsékelni lehet hihetetlen falánkságukat, ha éles bálnaásóval fürgén döfködik őket; mindazonáltal ez az eljárás némely esetben mintha még nagyobb buzgalmat piszkálna ki belőlük. De a Pequod cápáival most nem így állt a helyzet: bár kétségtelen, hogy ha aznap éjjel olyan ember néz le a hajó oldalán, aki nem szokott hozzá a látványhoz, az egész kerek tengert egyetlen óriási sajtnak hihette volna, s a cápákat sajtkukacoknak.

Mindazonáltal, mikor Stubb vacsorája végeztével kirendelte a horgonyőrséget, s amikor ennek megfelelően Kvikveg és egy közmatróz feljött a fedélzetre, nem kis izgalom támadt a cápák között, mert a két tengerész tüstént kitámasztotta a daraboló állványokat a hajó oldalán, leengedtek három lámpást, amelyek hosszú fénysávokat vetettek a zajló tengerre, azután bálnaásóikkal döfködve szünet nélkül mészárolták a cápákat:^[6] az éles vasat mélyen belevágták egyetlen halálosan sebezhető részükbe, a koponyájukba. De kavargó, harcoló csapatukban a lándzsázók nem mindig találták el célpontjukat, és ez újabb tanúsággal szolgált az ellenfél hihetetlen vadságáról. Nemcsak egymás zsigereibe kaptak bele gonoszul, hanem hajlékony íjként hátrahajolva a magukéba is, mintha a beleket újra meg újra elnyelné ugyanaz a száj, hogy hátul kiürüljenek a tátongó seben. És ez nem volt minden. Vigyázni kellett ezeknek a teremtményeknek még a tetemével és kísértetével is. Egyiküket holtan a fedélzetre húzták a bőréért, s csaknem levette szegény Kvikveg kezét, amikor az rá akarta húzni a cápa szája szélét a gyilkos állkapcsokra.

- Kvikvegnek mindegy lenni, milyen isten csinálni cápa - mondta a vadember, és görcsösen emelgette kezét -, Fidzsi isten vagy nantucketi isten, vagy az isten, aki csinálni cápa, volt biztosan ronda indián.

Szombat este volt, és micsoda vasárnap következett rá: az elefántcsont Pequod mintegy vágóhíddá vált s minden matróza mészárossá.

Először is, a hatalmas feldaraboló csigákat, más dolgokkal egyetemben - ezek együtt egy többnyire zöldre festett csigarendszert adtak, amelyet egyetlen ember aligha tudott volna mozgatni -, szóval ezt az óriási gyümölcsfürtöt felhúzták a főárbocra, és alaposan odaerősítették az alsó árbocfőhöz, a hajófedélzet legerősebb pontjához. A horgonyláncszerű kötél végigfutott ezen a labirintuson, azután a motollához vezették, s a csigasor hatalmas alsó részét a bálna fölé függesztették; ahhoz erősítették a nagy szalonnahorgot, amely vagy ötven kilót nyomott. Most az oldalakon kitámasztott állványokról a két tiszt, Starbuck és Stubb hosszú ásójával lyukat vágott a horognak a közelebb eső oldaluszony felett. Ezután széles félkört vágnak a lyuk mellé, beillesztik a horgot, és a legénység java része vad hórukkolással sűrű tömegben emelni kezdi a motollával. A hajó tüstént oldalt billen, minden csavara meglazul, mint egy öreg házban a szögfejek fagy idején; egész törzse remeg, megterhelt árboca az egekre bólogat. Egyre jobban a bálna fölé dől, a motolla minden egyes lihegő emelésére könnyítő emeléssel válaszolnak a hullámok, míg végül gyors, meghökkentő reccsenés hallatszik, a hajó nagy loccsanással felegyenesedik és elbillen a bálnától, a diadalmas csiga felemelkedik, és húzza maga után az első szalonnadarab levált félkör alakú végét. A szalonna éppen úgy borítja a bálnát, mint narancsot a héja, és éppen úgy, karikában hámozzák le róla, mint héját a narancsról. Mert a motolla folytonos húzása állandóan forgatja a bálnát a vízben, és a szalonna egyetlen csíkban arányosan bomlik le az "eresztéknek" nevezett vonal mentén, amit közben a két tiszt, Starbuck és Stubb vág; és amilyen gyorsan hámozzák, a hámozás révén úgy emelik egyre magasabbra és magasabbra, míg felső vége az alsó árbocfőt súrolja, akkor az emberek nem emelnek tovább, s a rettentő, vértől csöpögő tömeg ide-oda leng, mintha az égből engedték volna alá, és minden jelenlevőnek résen kell lennie, hogy lengés közben elkerülje, másképp kupán vágná és fejjel a vízbe taszítaná.

Egyik segédkező szigonyos most odamegy egy hosszú, éles fegyverrel, az úgynevezett tengerészkarddal, és kilesve az alkalmat, ügyesen tekintélyes lyukat vág a himbálódzó tömeg alsó részébe. Ebbe a lyukba a másik nagy csigasor végét akasztják, hogy tartsa a szalonnát, előkészületképpen a következő műveletre. Ezután a mesteri kardforgató, miután mindenkit figyelmeztetett, hogy álljon félre, még egyszer tudományos pontossággal a szalonnára támad, és néhány oldalazó, nekikeseredett, gyors vágással teljesen kettéhasítja, a rövidebb, alsó rész továbbra is rögzítve marad, a pokrócnak nevezett hosszú, felső darab pedig szabadon leng, le lehet engedni. Az emelők elöl megint hórukkolni kezdenek, s amíg az egyik csigasor a második csíkot hámozza le a bálnáról és emeli magasba, a másikat lassan lazítják, s az első szalonnacsík lekerül a fő fedélzeti nyíláson át egy bútorozatlan helyiségbe, amelyet zsírkamrának neveznek. Ebben a homályos kamrában ügyes kezek tekercsbe rakják a "pokrócot", mintha összefont kígyók nagy, eleven tömege volna. Így folyik a munka; a két csigasor egyidőben emel és lebocsát; a bálna és a motolla forog, az emelők énekelnek, a zsírkamrában lévő úriemberek tekercselnek, a tisztek metszenek, a hajó recseg-ropog, és olykor mindenki káromkodik, hogy enyhítse az általános feszültséget.

Egy-két szót a bálna bőréről vagy szalonnájáról. Azt már elmondtam, hogy hosszú darabokban, úgynevezett "pokrócokban" húzzák le róla. Mint a legtöbb tengerészelnevezés, ez is igen szerencsés és kifejező. A bálnát csakugyan olyanformán takarja a szalonnája, mint az igazi pokróc vagy paplan, vagy még inkább, mint egy indián poncho, amelyet fejére húztak, és amely véges-végig befedi. Testének ez a kényelmes takarója teszi lehetővé, hogy a bálna jól érezze magát minden időjárásban, minden tengeren, minden vízállásban és évszakban. Hová lenne, mondjuk, egy grönlandi bálna azokban a jeges, fagyasztó északi tengerekben, ha nincs ez a kényelmes felöltője? Igaz, más halak is vígan megélnek a sarkvidéki vizekben, de azok, ne feledjük el, hideg vérű, tüdő nélküli halak, a gyomruk olyan, mint a hűtőszekrény, olyan lények, amelyek úgy melegszenek egy jéghegy széle alatt, ahogy az utazó sütteti magát télen a fogadó tüzével, a bálnáknak ellenben éppúgy, mint az embernek, tüdeje és meleg vére van. Ha megfagy a vére, elpusztul. Milyen csodálatos hát - ha nem ismerjük a magyarázatát -, hogy ez a nagy szörnyeteg, amelynek létfeltétele a testi meleg, éppúgy, mint az embernek, szájáig alámerülve otthon érzi magát azokban a sarki vizekben, ahol a vízbe esett matrózt néha hónapokkal később találják meg, függőlegesen belefagyva a jégmezők kellős közepébe, ahogy a légy kövül bele a borostyánba. De még meglepőbb, hogy egy sarkvidéki bálna vére, amint kísérlettel is bebizonyították, melegebb, mint a borneói négeré nyáron.

- Behúzni a láncokat! Hadd menjen a tetem!

A hatalmas csigák már megtették kötelességüket. A bálna lehámozott fehér teste úgy villog, mint egy márványkoporsó, színe ugyan megváltozott, de tömegéből nem vesztett észrevehetően. Lassan egyre messzebb úszik, körülötte telhetetlen cápák kavarják, verik a vizet, fölötte fortyog a levegő a rikoltozó madarak mohó szárnyalásától. Csőrük mint megannyi támadó tőr fúródik a bálnába. A hatalmas, fehér, fej nélküli kísértet mind távolabb és távolabb úszik a hajótól, és minden egyes megtett méternél - amit szinte a cápák négyzetméterével és a madarak köbméterével lehetne mérni - növekszik a gyilkos lárma. A csaknem mozdulatlan hajóról órákon át lehetett látni ezt az ocsmány jelenetet. A felhőtlen, szelíd kék ég alatt, a békés tenger szép felszínén, vidám szellőktől lebegtetve úszik, egyre úszik a nagy, holt tömeg, míg el nem veszik a végtelenben.

És ezzel még nincs vége. Messziről észreveszi valami félénk hadihajó vagy tévelygő felfedező bárka, a távolság elmossa a nyüzsgő madarakat, de a napfényben úszó fehér tömeget megmutatja, s a bálna ártalmatlan teteme belekerül a hajónaplóba: itt zátonyok, sziklák és hullámtörők, vigyázat! És a hajók tán esztendőkig kerülik a helyet, átugorják, mint az ostoba birkák az üres levegőt, mert a vezérük egyszer ott ugrotta át az elébe tartott botot.

Meg kellett volna említeni, hogy teljes lenyúzása előtt a leviatánt lefejezik. Az ámbráscet lefejezése tudományos, anatómiai művelet, amire a tapasztalt bálnavadászok igen büszkék, s nem ok nélkül.

Vegyék tekintetbe, hogy a bálnának nincs olyan testrésze, amelyet joggal nyaknak lehetne nevezni, ellenkezőleg, ott, azon a helyen a legvastagabb, ahol a törzs és a fej találkozik. Ne felejtsék el, hogy a sebész fentről operál, két-három méter választja el a páciensétől, s a páciens csaknem eltűnik a zavaros színű, hullámos, sőt gyakran háborgó és csapkodó tengerben. Azt is jól tartsák észben, hogy ilyen alkalmatlan körülmények között több mint egy méter mélyen kell a húsba vágnia, és szinte vakon, anélkül hogy belepillantana egyszer is a mindig összehúzódó vágásba, ügyesen el kell kerülnie minden környező, tilalmas részt, és pontosan át kell metszenie a gerincet a megfelelő ponton, valamicskével azelőtt, hogy a koponyába ér. Vajon nem csodálják-e Stubb hencegését, aki csak tíz percet kért egy ámbráscet lefejezésére!

Mikor a fej levált, hátracsúszik, s ott egy kötél tartja, míg a testet le nem vágják. Ezután, ha a fej kisebb bálnáé, felhúzzák a fedélzetre, és ott módszeresen végeznek vele. De a kifejlett leviatánnál ez lehetetlen, mert az ámbráscet feje csaknem egyharmada az egész állatnak, és az ilyen terhet felhúzni még a bálnavadász hajó roppant csigasorain is éppoly hiábavaló kísérlet volna, mint patikamérlegen mérni meg egy zsák búzát.

Miután a Pequod bálnáját lefejezték, a testet lefejtették, a fejet a hajó mellett félig kiemelik a vízből - jókora része tehát még mindig szülőelemében lebeghetett. A feszülő hajó meredeken fölébe dőlt az első árbocfőt húzó roppant súly miatt, s azon az oldalon minden keresztárbockar úgy nyúlt a víz fölé, mint egy daru, s a vértől csöpögő fej úgy lógott a Pequod oldalán, mint az óriás Holofernesé Judit övén.

Dél volt, mire az utolsó munkát is befejezték, s a matrózok lementek ebédelni. Csend ült az előbb még nyüzsgő, de most már elhagyott fedélzeten.

Rövid idő elteltével feljött Ahab a kabinjából, egyedül a némaságba. Néhányat fordult a tatfedélzeten, megállt, lenézett a hajó oldalán, azután lassan a főárboc rögzítőláncához került, és felvette Stubb hosszú ásóját, amely a hal lefejezése után ottmaradt; azután belevágta a félig függő tömegbe, s a másik végét mankószerűen hónalja alá helyezve kihajolt, és szemét figyelmesen a fejre szögezte.

- Vitorla, hahó! - kiáltotta egy diadalmas hang az árbockosárból.

- Igen? Nahát, ez kellemes! - kiáltotta Ahab hirtelen kiegyenesedve: egész viharfelhők oszlottak szét a homlokán. Ez az élénk kiáltás ebben a halott szélcsendben tán egy igazabb embert is megtérítene. - Merrefelé?

- Három fokra az orrtól jobbra, uram. Jön felénk a széllel.

Összekapaszkodva közeledett a hajó és a szél; de a szél sebesebb lett, s a Pequod hamarosan himbálódzni kezdett.

A messzelátón át az idegen csónakjai és az emberek az árbocfőn bálnavadász hajóra vallottak. De mivel nagyon messze volt és szél után, és gyorsan repült el a Pequod mellett, mintha útban volna valami más vadászterület felé, nem remélhettük, hogy elérjük. Így hát jelt adtunk: hadd lássuk, milyen választ kapunk rá.

Itt említem meg, hogy a haditengerészet hajóihoz hasonlóan az amerikai bálnaflotta minden hajójának megvan a maga jele; minden ilyen jelet összegyűjtöttek egy könyvben a megfelelő hajók nevével együtt, s a könyv valamennyi kapitánynál megtalálható. Ezáltal a bálnavadász-parancsnokok felismerik egymást az óceánon, még tekintélyes távolságról is, éspedig elég könnyen.

Végre válaszolt az idegen a Pequod jelére a magáéval, s ebből megtudtuk, hogy a hajó a Jeroboam Nantucketből. Keresztbe állította árbocrúdjait, felénk száguldott, megállt ferdén a Pequod széloldalán, és csónakot bocsátott le, az hamarosan közel ért, de amikor Stubb parancsára kikötötték az oldallétrát, hogy a látogató kapitány feljöhessen, a szóban forgó idegen kezével integetett a csónak farában, jelezve, hogy az előkészület teljesen felesleges. Kiderült, hogy a Jeroboam fedélzetén rosszindulatú ragály van, és Mayhew, a kapitány nem akarta megfertőzni a Pequod embereit. Bár ő maga és a csónak legénysége még fertőzetlen volt, s a hajója fél puskalövésnyi távolságra állt, s köztünk megfertőzhetetlen tenger és levegő áradt, hullámzott, ő mégis lelkiismeretesen ragaszkodott a félénk szárazföldi elkülönítéshez, és semmi módon nem volt hajlandó közvetlen kapcsolatra lépni a Pequoddal.

De ez éppenséggel nem akadályozta meg az érintkezést, A Jeroboam csónakja néhány méternyi távolságot tartott maga és a hajó között, és alkalomadtán evezőit is igénybe véve párhuzamosan haladt a Pequoddal, amely fősudárvitorláját elfordítva nehézkesen nyomult előre a tengeren (mert akkorra már élénk szél fújt), a csónakot ugyan néha egy nagy hömpölygő hullám támadása valamelyest előrelökte, de a bennülők hamarosan a megfelelő irányba ügyeskedtek vele. Az ilyen és ehhez hasonló megszakításoknak kitéve társalgott a két fél, de időnként még valami, merőben másféle megszakítást is el kellett szenvedniök.

A Jeroboam csónakjának egyik evezőse különös megjelenésű ember volt, még a vad bálnavadászéletben is, ahol minden közösség nevezetes egyénekből áll. Alacsony, vézna, fiatalos külsejű férfi volt, arcát egészen bepettyegette a szeplő, fejét dús sárga haj borította. Hosszú lebernyeges, kabalisztikus szabású, fakó diószínű kabát fedte, a bő ujjakat feltűrte csuklóján. Szemében mély, állandó megszállott révület ragyogott.

Mihelyt az alakot észrevették, Stubb felkiáltott:

- Ez ő! Ez ő, a kiöltözött Bramarbas, akiről a Hej oda legénysége beszélt!

Stubb egy furcsa történetre utalt, amit a Jeroboamról s legénységének egyik tagjáról beszéltek, s ami nem sokkal azelőtt esett meg, hogy a Pequod a Hej odával találkozott. E beszámoló s a rákövetkező értesülések szerint a szóban forgó gyáva hencegő csodálatos fölényre tett szert a Jeroboamnak csaknem minden tagjával szemben. Története a következő:

Eredetileg a Neskyeuna Shakerek bolond társaságában nevelődött, s ott nagy próféta volt; esztelen titkos összejöveteleiken több ízben aláereszkedett az égből egy csapóajtón, és meghirdette a kabátzsebében hordott hetedik fiola gyors kinyitását, amely azonban, a feltevések szerint, puskapor helyett laudanummal volt töltve. Furcsa apostoli szeszély kerítette hatalmába, s elment Neskyeunából Nantucketbe, ahol az őrültekre jellemző ravaszsággal megbízható, józan külsőt vett fel, és zöldfülű jelöltként ajánlkozott a Jeroboam bálnavadászútjára. Felvették, de mihelyt a hajó kikerült a szárazföld látóhatárából, viharosan kitört belőle a téboly. Kijelentette, hogy ő Gábriel arkangyal, és megparancsolta a kapitánynak, hogy ugorjon a tengerbe. Közzétette kiáltványát, s abban önmagát mint a tenger szigeteinek felszabadítóját és egész Óceánia általános érseki helynökét mutatta be. A rendíthetetlen komolyság, amivel ezeket kijelentette - álmatlan képzeletének sötét, merész játéka s a valódi rémület természetfeletti szörnyűségei, együttesen a szentség légkörével ruházták fel ezt a Gábrielt a tudatlan legénység nagy része előtt. Sőt féltek is tőle. Az ilyen embernek nem sok haszna van a hajón. Kiváltképpen azért, mert csak akkor volt hajlandó dolgozni, mikor neki tetszett, s a hitetlen kapitány szívesen megszabadult volna tőle, de az arkangyal rájött, hogy az illető partra szándékozik őt tenni az első alkalmas kikötőben, s tüstént kinyitotta minden pecsétjét és fioláját, tétlen pusztulásra kárhoztatva a hajót, ha ez a terv megvalósulna. Oly erősen hatott matróz tanítványaira, hogy azok végül testületileg a kapitányhoz mentek, s megmondták neki, hogy ha elküldi Gábrielt a hajóról, egyikük sem marad tovább. Így hát a kapitány kénytelen volt feladni tervét. A matrózok azt sem engedték, hogy Gábriellel keményen bánjanak, bármit mondott vagy tett is: így aztán lassacskán Gábriel teljes szabadságot élvezett a hajón. Ennek az lett a következménye, hogy az arkangyal keveset vagy éppenséggel semmit sem törődött a kapitánnyal és a tisztekkel, s a ragály kitörése óta magasabban hordta a fejét, mint addig, kijelentette, hogy a dögvész, amint ő nevezte, csupán az ő parancsának van alávetve, és addig marad, ameddig az ő nagyúri tetszése kívánja. A matrózok, nagyobbrészt szegény ördögök, megalázkodtak és csúsztak-másztak előtte; és rendelkezéseinek engedelmeskedve, néha személyes imádatban részesítették, mint egy istent. Mindez talán hihetetlennek hangzik; de bármilyen különös is, igaz. S a fanatizmus történetében nem is olyan megdöbbentő a fanatikus mérhetetlen önámítása, mint az a mérhetetlen hatalom, amivel sok más embert elámít és megbabonáz. De ideje visszatérni a Pequodhoz.

- Én nem félek a ragálytól, ember - mondta Ahab a mellvédről Mayhew kapitánynak, aki a csónak farában állt. - Jöjj fel a fedélzetre.

De most talpra állt Gábriel.

- Gondolj a lázra, a sárga, görcsös lázra! Óvakodj a dögvésztől!

- Gábriel, Gábriel - kiáltotta Mayhew kapitány -, neked vagy... - De ebben a pillanatban egy gyors hullám messze előre lökte a csónakot, s kavargása minden beszédet elfojtott.

- Láttad a Fehér Bálnát? - kérdezte Ahab, mikor a csónak visszahúzott.

- Gondolj a csónakodra, kilyukasztott és elsüllyedt csónakodra! Óvakodj a szörnyű faroktól!

- Még egyszer mondom, Gábriel, hogy... - de a csónak megint előrerepült, mintha ördögök húznák. Néhány percig senki sem beszélt. Egy sor zajgó hullám hömpölygött el, amelyek a hullámok egyik alkalmi szeszélye folytán nem emelték, hanem taszigálták a csónakot. Közben a felemelt ámbráscetfej igen hevesen himbálózott, s Gábriel látnivalóan nagyobb aggodalommal szemlélte, mint amennyi arkangyali természetéhez illett volna.

Mikor ez a közjáték véget ért, Mayhew kapitány sötét történetet mondott el Moby Dickről; elbeszélését gyakran félbeszakította Gábriel, ha a nevét hallotta, és az eszeveszett tenger, amely mintha szövetségre lépett volna a prófétával.

Úgy látszik, a Jeroboam legénysége nem sokkal indulása után egy bálnavadász hajóval találkozott, és hiteles értesüléseket kapott Moby Dick hollétéről és az általa véghezvitt pusztításról. Gábriel mohón szívta magába ezt a hírt, és ünnepélyesen figyelmeztette a kapitányt, hogy ne támadja meg a Fehér Bálnát, ha netán találkoznak vele; makogó tébolyában kijelentette, hogy a Fehér Bálna nem más, mint a testet öltött Shaker Isten, mert a shakerek befogadták a Bibliát. De amikor egy vagy két évvel később meglátták Moby Dicket az árboccsúcsról, Macey, az első tiszt égett a vágytól, hogy megmérkőzzék vele; a kapitány nem akarta megfosztani a lehetőségtől. Az arkangyal minden kinyilatkoztatása és figyelmeztetése ellenére Maceynek sikerült öt embert a csónakjába csalogatnia, legénységnek. Velük indult el, és hosszú, fárasztó evezés és veszélyes és sikertelen támadás után végül sikerült egyik vasat beledöfnie. Közben Gábriel fölmászott a főárboc csúcsára, és egyik karjával eszeveszetten hadonászva próféciákat mondott az istenség szentségtörő támadóinak közeli végzetéről. Macey, a tiszt pedig a csónak orrában állt, és fajtájának zabolátlan erejével vad kiáltásokat üvöltött a bálna felé, és igyekezett jó alkalmat találni nehéz lándzsájának, mikor - íme! - egy széles, fehér árnyék emelkedett ki a tengerből, s gyors, legyező mozgása elállította az evezősök lélegzetét. A következő pillanatban a szerencsétlen tiszt, akiben annyira tombolt az élet, egész testével a levegőbe vágódott, és hosszú ívben szállva vagy ötvenméternyi távolságra zuhant a tengerbe. A csónaknak egy szöge sem szenvedett kárt, az evezősöknek hajuk szála se görbült meg, de a tiszt mindörökre alámerült.

(Nem árt itt zárójelben megjegyezni, hogy az ámbráscethalászat során előforduló szerencsétlenségek közt az ilyen talán éppoly gyakori, mint másfajta balesetek. Néha senkinek sem esik baja, csak annak az egy embernek, aki elpusztul; gyakran betörik a csónak orra vagy a csónakdeszka, amin a főember áll, leszakad a helyéről, és elkíséri a testet. De a legcsudálatosabb az a körülmény, hogy amikor a testet kihalásszák, gyakran nem találják rajta az erőszaknak semmi nyomát, s az ember mégis halott.)

A hajóról világosan látszott az egész baleset, Macey repülő testével együtt. Gábriel átható kiáltással: "A fiola! A fiola!" - visszahívta a megrettent legénységet a bálna további üldözéséből. Ez a szörnyű eset növelte az arkangyal befolyását, mert hiszékeny tanítványai azt hitték, hogy ő pontosan megjelentette előre, nem pedig, hogy általános jóslatokat mondott csak, amit mindenki megtehet, s így sikerült véletlenül eltalálnia egy célpontot a sok közül azon a nagy céltáblán. Megnevezhetetlen rettenetté vált a hajón.

Mikor Mayhew befejezte történetét, Ahab néhány kérdést tett fel neki, s erre az idegen kapitány nem állta meg, hogy meg ne kérdezze: vajon vadászni szándékozik-e a Fehér Bálnára, ha alkalom kínálkozik. "Igen" - válaszolta Ahab. Gábriel tüstént újból felpattant, az öregemberre meredt, és lefelé szegezett ujjal hevesen felkiáltott:

- Gondoljatok az istenkáromlóra, meghalt, odalenn van! Óvakodjatok, mert olyan véget értek, mint az istenkáromló.

Ahab egykedvűen félrefordult, azután így szólt Mayhew-hoz:

- Kapitány úr, most jutott eszembe a postazsákom; van ott egy levél az egyik tisztednek, ha nem tévedek. Starbuck, nézd át a zsákot.

Minden bálnavadász hajó jó csomó levelet visz különféle hajóknak; a címzésben feltüntetett személynek kézbesíteni puszta véletlenségből tudják csak, ha találkoznak velük a négy óceánon. Legtöbb levél sose jut el rendeltetési helyére, sok pedig csak két-három éves, sőt hosszabb idő után került a címzetthez.

Starbuck hamarosan visszatért, levéllel a kezében. Az írás csúnyán gyűrött, nedves volt, s homályos, foltos, zöld penész borította, mert a kabinban, egy sötét szekrényben tartották. Ilyen levélnek maga a Halál lehetett volna a kézbesítője.

- Nem tudod elolvasni?! - kiáltotta Ahab. - Add ide, ember! Igen, igen, elmosódott macskakaparás, mi ez? - Amíg a címzést böngészte, Starbuck fogott egy hosszú darabolóásó-nyelet, késével kissé behasította a végét; ide szorítják majd be a levelet, s így nyújtják le a csónakba, anélkül hogy az közelebb jönne a hajóhoz.

- Har... igen, Harry - motyogta közben Ahab - (szálkás asszonyírás - fogadni mernék, hogy a felesége) -, igen Harry Macey úrnak, a Jeroboam hajón. Hiszen ez Maceynek szól, az meg halott.

- Szegény gyerek, szegény gyerek, és a felesége írt! - sóhajtotta Mayhew. - De add ide!

- Nem, tartsd meg! - kiáltotta Gábriel Ahabnak -, te is hamarosan odajutsz.

- Akadjon torkodon az átok! - üvöltötte Ahab. - Mayhew kapitány, vedd át a levelet!

Elvette a végzetes levelet Starbucktól, beszorította a rúd hasítékába, és lenyújtotta a csónak felé. Az evezősök várakozva nézték, nem húztak, s a csónak egy kicsit a hajó tatja felé sodródott; és mintha varázslat segítené, a levél hirtelen Gábriel mohó keze mellé ért. Az arkangyal egy szempillantás alatt megragadta, felkapta a csónakkést, és rászúrva a levelet, a súllyal egyetemben visszadobta a hajóra. Ahab lábához esett. Akkor Gábriel rákiáltott társaira, hogy mozgassák meg az evezőket, s a lázongó csónak gyorsan elszáguldott a Pequodtól.

Mikor a közjáték után a matrózok folytatták munkájukat a bálna kabátján, sok furcsa célzás esett erre a bolond esetre.

A felhasítás és a bálna feldolgozásának nyüzsgő munkájában a legénység sokat rohangál előre-hátra. Most itt kell segítség, most meg amott. Nem lehet megállapodni egy helyen, mert egyszerre kell mindent csinálni mindenütt. Nagyon hasonló helyzetbe kerül az, aki megkíséreli leírni a jelenetet. Most egy kicsit visszafelé kell mennünk. Említettük, hogy amikor a bálna hátát először megbontják, a szalonnahorgot a tisztek ásója által vágott lyukba illesztik. De hogyan rögzítik a lyukban az ügyetlen és nehéz horgot? Különös barátom, Kvikveg rögzítette meg; mint szigonyosnak, neki volt kötelessége leereszkedni a szörnyeteg hátára a már említett sajátos munka elvégzésére. De a körülmények igen sok esetben megkívánják, hogy a szigonyos a bálnán maradjon, míg az egész leszalonnázási vagy fejtési művelet be nem fejeződik. Hadd jegyezzük meg, hogy a bálna csaknem víz alá merül, kivéve azokat a részeit, amelyen éppen dolgoznak. Így hát a szegény szigonyos vagy három méterrel a fedélzet szintje alatt, félig a vízben, félig a bálnán evickél, s a hatalmas tömeg úgy forog alatta, mint a taposómalom. A szóban forgó alkalommal Kvikveg felföldi öltözékben - ingben és harisnyában - szerepelt, amely, legalábbis az én szememben, rendkívüli előnyére szolgált; márpedig senkinek nem állt módjában nálamnál jobban megfigyelni, amint az mindjárt kiderül.

Mivel én voltam a vadember orrozója, vagyis az, aki az orrlapátot húztam a csónakban (elölről a második evezős), az én kedves kötelességem volt segíteni neki ebben a különös komisz kapaszkodásban a bálna hátán. Láttak-e már olasz kintornás fiúkat, akik táncoló majmot tartottak hosszú kötélen? Éppígy tartottam a hajó meredek oldaláról Kvikveget ott lenn a tengerben azzal, amit a halászatban szakszerűen majomkötélnek neveznek, s amit a derekára csavart erős vászoncsíkhoz erősítettek.

Mókásan veszélyes munkát jelentett mind a kettőnknek. Mert meg kell mondani, mielőtt továbbmennénk, hogy a majomkötél mindkét vége rögzítve volt, rögzítve Kvikveg széles vászonövéhez, és rögzítve az én keskeny bőrövemhez. Így hát egy ideig jóra-rosszra összekapcsolódtunk; s ha szegény Kvikveg alámerül és soha többé fel nem bukkanhat, akkor mind a szokás, mind a becsület tiltotta, hogy elvágjam a kötelet, hanem hagynom kellett volna, hadd rántson maga után. Ilyenformán meghosszabbított sziámi kötelék egyesített bennünket, Kvikveg elválaszthatatlan ikertestvérem volt, s én sem tudtam semmi módon megszabadulni a kenderkötéllel járó veszélyes kötelezettségektől.

Jeleztem, hogy gyakran ki kellett ráncigálnom szegény Kvikveget a hajó és a bálna közül, ahova néha lelökte a két törzs szüntelen hánykolódása. De nemcsak az összemorzsoltatás veszélye fenyegette. A cápákat nem rettentette meg az éjszakai mészárlás, s most újból és még hevesebben vonzotta őket a felgyülemlett vér, amely folyni kezdett a tetemből, s a nekiveszekedett állatok úgy rajzottak körülötte, mint méhek a méhkasban. És pontosan a cápák között állt Kvikveg, néha még félre is lökte őket csúszkáló lábával. Ez teljességgel hihetetlennek hangzik, de az egyébként mindenevő ragadozó, a cápa ritkán nyúl emberhez, ha olyan préda vonzza, mint a kimúlt bálna.

Mindazonáltal könnyen elképzelhető, hogy ilyen fogas-bendős népségről lévén szó, bölcs dolog bizony erősen szemmel tartani őket. Ennek megfelelően Kvikveget még valami védte a majomkötél mellett, amellyel egyszer-másszor elrántottam szegény fiút egy különösen vadnak látszó cápa szájának gonosz szomszédságából.

Az egyik kitámasztott állványon Tastego és Degu folytonosan két éles bálnaásót forgatott, s azzal annyi cápát gyilkoltak meg, amennyit elértek. Munkálkodásuk bizony nagyon önzetlen és jó szándékú volt. Kvikvegnek a lehető legjobbat akarták, elismerem; mivel azonban Kvikveget is, a cápákat is néha csaknem elborította a vérmocskos víz, a szigonyosoknak, heves buzgalmukban, hogy szolgálatára legyenek, csaknem előbb sikerült tolakodó ásójukkal emberlábat levágniuk, mint cápafarkat. Azt hiszem, szegény Kvikveg, aki ott lenn erőlködött és zihált a nehéz horogtól - szegény Kvikveg, azt hiszem, csak Yojójához imádkozott, és istenei kezébe tette le az életét.

De bátorság! Nagy eszem-iszom vár még rád, Kvikveg. Mert most kék ajakkal, véraláfutásos szemmel felmászik a kimerült vadember a láncokon, és tetőtől talpig csöpögve s akaratlanul is reszketve megáll a hajó szélén; a pincér odamegy, és jóakaró, vigasztaló pillantással átnyújt neki - mit? Forró konyakot? Nem! Átnyújt neki, ó istenek! átnyújt neki egy pohár langyos gyömbérvizet. - Gyömbér? Gyömbért érzek? - kérdezte Stubb gyanakodva, és közelebb jött. - Igen, ez bizony gyömbér. - Belekukkantott a még érintetlen pohárba. Egy ideig állt, mintha nem hinne a szemének, azután nyugodtan a csodálkozó pincér felé lépett, s lassan így szólt: - Gyömbér? Gyömbér? Nem mondaná meg, az Isten szerelmére, Lúdtalp úr, mire jó a gyömbér? Gyömbér? Gyömbér! Tengeri szén? Tüzelőfa? Kénkőgyufa? Tapló? Puskapor? Mi a ménkű az a gyömbér, kérdem, hogy ezt a poharat kínálod szegény Kvikvegünknek?

- Valami alattomos Alkoholellenes Társaság keze van ebben a dologban - tette hozzá hirtelen, és Starbuck felé közeledett, aki épp most jött elölről. - Nem vetne egy pillantást, uram, arra a kupára, uram? Szagoljon bele, kérem! - Figyelte az első tiszt arcát, és hozzátette: - Starbuck úr, a pincérnek van pofája ezt a hascsikaró ricinust kínálni Kvikvegnek, aki ebben a pillanatban jött fel a bálnáról. Hát patikus a pincér, uram? És kérdezem én, ez az a gyomorkeserű, amivel megint életet lehel egy félig megfúlt emberbe?

- Nem hinném - mondta Starbuck. - Elég hitvány lőre.

- Az ám, pincér - kiáltotta Stubb -, majd mi megtanítunk, milyen gyógyszer kell egy szigonyosnak! El ezekkel a patikus orvosságokkal. Meg akarsz talán mérgezni bennünket, te! Tán biztosítást kötöttél az életünkre, és meg akarsz gyilkolni mindnyájunkat, hogy bezsebelhesd a díjat, mi?

- Nem én hoztam a gyömbért a hajóra - kiáltotta Lúdtalp -, hanem Angyalka néni! Megkért, hogy sose adjak szeszt a szigonyosoknak, csak ezt a gyömbéritalt, így nevezte.

- Gyömbérital! Te gyöngéd lelkű gazember! Nesze neked, most szaladj a kamrába, s hozz valami becsületesebb italt. Remélem, nem teszek rosszat, Starbuck úr. A kapitány parancsa: grogot a bálnán dolgozó szigonyosnak.

- Elég - felelte Starbuck -, de ne üsd meg még egyszer, ha nem...

- Ó, sose teszek kárt, ha odavágok, csak ha bálnának vagy más ilyesminek vágok oda; ez a fickó pedig menyét. Mit akart mondani, uram?

- Csak azt, hogy menj le vele, és hozd fel magad, amit akarsz!

Mikor Stubb újra előbukkant, egyik kezében egy sötét flaskát, a másikban valami teásdobozfélét hozott. Az elsőben erős pálinka volt, azt Kvikvegnek nyújtotta át, a másodikat, Angyalka néni ajándékát, szabadjára a hullámoknak adta.

Tartsuk észben, hogy egész idő alatt egy roppant ámbráscetfej lógott a Pequod oldalán. De hagyjuk ott lógni még egy ideig, míg alkalmunk nyílik, hogy feldolgozzuk. Most más ügyek sürgetnek, s a legtöbb, amit a fejért tehetünk, ha imádkozunk az éghez, hogy a csigák kitartsanak.

Az elmúlt éjszaka és délelőtt a Pequod fokozatosan olyan tengerre sodródott, amely elszórt sárga planktonmezőivel szokatlan jelét adta a sziláscet közelségének; nem sokan tételezték fel, hogy a leviatánoknak ez a fajtája ebben az időpontban bárhol a közelben tartózkodik. Bár mindenki általánosan megvetette ennek az alacsonyabb rendű lénynek az elejtését; bár a Pequod egyáltalán nem kapott megbízatást, hogy utánuk járjon; és bár a Crozet-szigeteknél csordaszámra hagyta el őket, s egyetlenegyszer sem bocsátotta le csónakját; mégis most, mikor már egy ámbráscetet hoztunk a hajóhoz, és lefejeztük, mindnyájunk meglepetésére kihirdették, hogy aznap, ha alkalom kínálkozik, el kell ejtenünk egy sziláscetet.

Az alkalom nem sokáig váratott magára. Magas vízsugarakat láttunk szél iránt, és két csónak - Stubbé és Flaské - elindult a vadászatra. Egyre távolabb és távolabb eveztek, és végül már az árbocfőn álló emberek is alig látták őket. De hirtelen nagy tömeg kavargó fehér vizet vettek észre, s hamarosan ezután híre jött föntről, hogy egy vagy mindkét csónak kötélre vette a bálnát. Eltelt egy kis idő, s felbukkantak a csónakok: egyenesen a hajó felé húzta őket a vontató bálna. Oly közel jött a szörnyeteg a hajótörzshöz, hogy először úgy látszott, mintha bajt akarna csinálni, egyszerre azonban örvényt kavarva alámerült tizenöt méterre a hajótól, s egészen eltűnt szem elől, mintha a tőgerenda alá bukott volna.

- Elvágni! Elvágni! - hangzott a kiáltás a hajóról, mert úgy látszott egy pillanatig, hogy a csónakok mindjárt nekicsapódnak halálos összeütközésben a hajó oldalának. De elég kötelük volt még a kádban, a bálna se merült túlságosan mélyre, hát bőségesen engedtek kötelet, s ugyanakkor teljes erejükből eveztek, hogy a hajó elé kerüljenek. Néhány percig a küzdelem igen válságos volt: mert egyik irányba még mindig engedték ki a megfeszült kötelet, evezőikkel pedig a másik irányba húztak, s a két ellentétes húzóerő alárántással fenyegette őket. De csak néhány méter előnyt igyekeztek szerezni. És addig küszködtek, míg meg nem szerezték. Akkor hirtelen gyors remegés futott végig, mint a villám, a tőgerendán, amint a feszes kötél súrolta alul a hajót, s egyszerre remegve, csattogva víz fölé emelkedett a hajóorr alatt; s úgy fröcskölte szét magáról a vizet, hogy a cseppek törött üvegcserépként hullottak a tengerre. Túloldalt a bálna is felszínre emelkedett, s a csónakok megint szabadon repülhettek. De a kimerült bálna csökkentette sebességét, vakon irányt változtatva megkerülte a hajó farát, s a két csónakot vontatva teljes kört írt le.

Közben a csónakon egyre több kötelet szedtek be, míg szorosan a bálna oldalához nem nyomultak, s akkor Stubb és Flask váltogatva döfte bele lándzsáját az állatba. Így keringett a Pequod körül a csata, s a cápaseregek, amelyek eddig az ámbráscet teteme körül úszkáltak, a frissen kiöntött vérre rohantak, s minden új döfés után mohón ittak, mint a sóvár zsidók a frissen fakadt forrásokból, amelyek a megütött sziklából ömlöttek.

A bálna vízfújása végül sűrűvé vált, s az állat rettentő hánykolódás és hányás után döglötten hátára fordult.

Míg a két főember köteleket erősített a farkára, s más módon is előkészítette vontatásra a testet, kis párbeszéd folyt le közöttük.

- Csak tudnám, mit akar az öregember ezzel a ronda hájtömeggel - mondta Stubb némi utálkozással, hogy ilyen nemtelen cetfélével kell foglalkoznia.

Flask a felesleges kötelet tekercselte fel a csónak orrában.

- Mit akar vele? - mondta. - Sose hallottad, hogy az a hajó, amelyiknek csak egyszer is egy ámbráscetfejet húztak fel a jobb oldalán s egy sziláscetfejet a bal oldalán, sose hallottad, Stubb, hogy az ilyen hajó aztán nem borulhat fel többé?

- Miért nem?

- Nem tudom, de hallottam, mikor az a gumigutti kísértet, a Fedallah mondta, s ő, úgy látszik, mindent tud a hajók megbabonázásáról. De néha azt hiszem, hogy végül is nem sok jót hoz majd varázsolása a hajóra. Sehogy se szeretem azt a fickót, Stubb. Nem vetted észre, hogy az agyara valami kígyófej formára van faragva?

- Fulladjon meg! Rá se szoktam nézni, de ha egyszer alkalom nyílik egy sötét éjszakán, s ő közel áll a mellvédhez, és senki sincs a közelben... Nézz oda le, Flask! - Kezének sajátos mozdulatával a tengerre mutatott. - Megteszem, meg én! Flask, én azt hiszem, ez a Fedallah maga az ördög álruhában. Elhiszed ezt a dajkamesét, hogy úgy dugták el a hajón? Én mondom, maga az ördög. Azért nem látod a farkát, mert eldugja szem elől. Azt hiszem, a zsebében hordja, összecsavarva. A fene egye meg! most jut eszembe, hogy mindig kócot kér, kitömni a cipője orrát.

- Cipőben alszik, igaz? Nincs függőágya, láttam, hogy éjszakákon át egy kötéltekercsen alszik.

- Úgy bizony, éspedig az átkozott farka miatt; bedugja a kötéltekercs közepébe.

- Mit trafikál vele az öregember annyit?

- Gondolom, valami cserét csinál, vagy alkut köt vele.

- Alkut? Mire?

- Hát nem látod, hogy az öregember mennyire áhítozik a Fehér Bálnára, s az ördög most megkörnyékezi, és rá akarja venni, hogy adja cserébe az ezüstóráját vagy a lelkét vagy valami ilyesmit, akkor kezére játssza Moby Dicket.

- Hűha! Stubb, te bolondozol. Hogy tudná ezt Fedallah megcsinálni?

- Nem tudom, Flask, de az ördög fura fickó és gonosz is, én mondom. Hiszen mesélik, hogy egyszer ördögien könnyedén és úriasan tekergetve a farkát felszökellt az öreg zászlóshajóra, és megtudakolta, hogy otthon van-e az öreg kormányzó. Otthon volt, s megkérdezte az ördögtől, mit akar. "Johnt akarom." "Minek?" - kérdezi az öreg kormányzó. "Mi köze ehhez magának?" - mondja az ördög nekidühödve. "Szükségem van rá." - "Vigye el" - mondja a kormányzó. És Istenemre, Flask, ha John nem kapott egykettőre ázsiai kolerát az ördögtől, egy harapásra megeszem ezt a bálnát. De vigyázat! Készen vagytok? Akkor gyerünk az evezőkkel, húzzuk a hajóhoz a bálnát!

- Azt hiszem, emlékszem valami olyanforma történetre, amilyent meséltél - mondta Flask, mikor a két hajó már lassan haladt előre terhével a hajó felé -, de nem tudom, hol hallottam.

- A három spanyol! A három gyilkos lelkű katona kalandjai. Nem ott olvastad, Flask? Azt hiszem, igen.

- Nem. Sose láttam azt a könyvet, bár hallottam róla. De mondd meg nekem, Stubb, azt hiszed, hogy az ördög, akiről imént meséltél, ugyanaz, aki szerinted most a Pequod fedélzetén van?

- Ugyanaz az ember vagyok-e én, aki segítette megölni a bálnát? Hát nem él az ördög örök időkig? Ki hallotta, hogy az ördög meghalt? Láttál már plébánost, aki az ördögöt gyászolja? És ha egy ördögnek van kulcsa, hogy bejusson a tengernagy kabinjába, akkor nem gondolod, hogy be tud mászni a hajóablakon is? Erre feleljen, Flask úr.

- Mit gondolsz, Stubb, hány éves Fedallah?

- Látod ott azt a főárbocot? - A hajóra mutatott. - Az első számjegy. Most vedd a Pequod raktárából az összes abroncsot, rakd egy sorba az árboccal, nullának, érted? S akkor még meg se közelíted Fedallah korát. A világ minden kádára sem tudna annyi abroncsot csinálni, hogy elég legyen nullának.

- Tudod, Stubb, azt hiszem, kicsit hencegtél az imént, mikor azt mondtad, hogy a tengerbe akarod ölni Fedallahot, ha alkalmad nyílik. Hát ha olyan öreg, amennyit a te abroncsaid mutatnak, és ha örökké él, akkor mire jó vízbe ölni? Ezt mondd meg nekem!

- Legalább jól megfürösztöm.

- De visszamászik.

- Megint megfürösztöm, folyton füröszteni fogom.

- És ha a fejébe találná venni, hogy ő füröszt meg téged, igen, és vízbe fullaszt - akkor mi lesz?

- Azt szeretném én látni, két olyan monoklit ragasztok rá, hogy sokáig nem mer a tengernagy szobájában mutatkozni, hanem csak lenn, az alsó fedélzeten, ahol lakik, meg itt a felsőn, ahol annyit szaglász. Ménkű vágjon az ördögbe, Flask, azt hiszed, félek az ördögtől? Ki fél tőle? Csak az öreg kormányzó, aki nem meri fülön csípni és dupla bilincsbe verni érdeme szerint, hanem hagyja, hadd rabolja az embereket; igen, és alkut kötött vele, hogy mindenkit, akit az ördög elrabol, meg fog majd sütni neki. Ilyen a kormányzó.

- Azt hiszed, hogy Fedallah el akarja rabolni Ahab kapitányt?

- Hogy azt hiszem-e? Hamarosan meglátod, Flask. De majd én erősen szemmel tartom, és ha valami gyanús dolgot látok, megfogom hátul a nyakát, és azt mondom: Ide figyelj, Belzebub, ne csinálj ilyet. És ha akadékoskodik, istenemre, kibontom a zsebéből a farkát, odaviszem a motollához, és olyan csavargatást meg emelést viszek véghez rajta, hogy tőből leszakad. Érted? Azt hiszem, ha majd érzi, hogy ilyen furamód megkurtították a farkát, elsompolyog, és nem lesz meg az a nyavalyás kis elégtétele sem, hogy a farkát behúzhatja.

- És mit csinálsz a farokkal, Stubb?

- Mit csinálok? Eladom egy igásostorért, ha hazaérünk. Mi mást csinálnék?

- Komolyan gondolod, Stubb, amit mondasz, és mondtál eddig?

- Komolyan vagy sem, itt vagyunk a hajónál.

A csónakok parancsot kaptak, hogy húzzák a bálnát a jobb oldalra, ahol a farkára való láncok és más szükséges eszközök már elő voltak készítve a kikötözésre.

- Nem megmondtam? - szólt Flask. - Igen, hamarosan látni fogod, hogy a sziláscet fejét felhúzzák az ámbráscetével ellenkező oldalon.

Flask jóslata hamarosan valóra vált. Eddig a Pequod meredeken az ámbráscet feje fölé dőlt, most a két fej kiegyensúlyozta, s a hajó visszanyerte egyenes futását, bár elhihetik, hogy erősen meg volt terhelve.

Ha a sziláscetet a hajóhoz húzzák, testének feldolgozására általában ugyanazokat az előkészületeket teszik, mint az ámbráscetére; csak éppen az utóbbinál a fejet egészben vágják le; az előbbinél pedig külön választják le az ajkat és a nyelvet, és felhúzzák a fedélzetre a jól ismert fekete csonttal együtt, amely az úgynevezett koronarészbe ékelődik. De a jelen esetben semmi ilyen nem történt. A két bálna teteme hátramaradt; s a két fejjel megterhelt hajó nem kevéssé hasonlított egy málháskosarakkal kétoldalt agyonterhelt öszvérhez.

Közben Fedallah nyugodtan szemlélte a sziláscet fejét, és a rajta levő mély ráncokról minduntalan a saját tenyérvonalaira pillantott. És Ahab véletlenül úgy állt, hogy a párszira esett az árnyéka, s a párszi árnyéka, ha egyáltalán ott volt, mintha összekeveredne vele, csupán meghosszabbította volna Ahab árnyékát. A legénység pedig munkája közben lappföldi töprengéseken vitatkozott, az iménti eseményekkel kapcsolatban.

Íme, itt van két nagy bálna, összeteszik a fejüket; kövessük mi is a példájukat, és tegyük össze a magunkét.

A folio leviatánok nagy családjában az ámbráscet és a sziláscet messze a legfigyelemreméltóbb. Az ember csak ezt a két fajtát vadássza rendszeresen. A nantucketieknek ők jelentik az összes ismert bálnaféleség két végletét. Mivel a külső különbségek leginkább a fejükön figyelhetők meg, mivel ebben a pillanatban mindegyiknek a feje ott lóg a Pequod oldalán, s mivel szabadon mehetünk egyiktől a másikhoz, ha keresztülvágunk a fedélzeten - szeretném tudni, hol nyílna ennél jobb alkalmunk a gyakorlati cetológia tanulmányozására.

A két fej ellentéte első pillanatra is meglepő. Mindkettő kétségkívül elég vaskos, de az ámbráscet fejében van valami matematikai szimmetria, ami a sziláscet fejéből sajnálatosan hiányzik. Az ámbráscet feje nagyobb egyéniségről tanúskodik. Ha nézed, önkéntelenül is megérzed lenyűgöző méltóságának roppant felsőbbrendűségét. A jelen esetben ezt a méltóságot fokozza fejcsúcsának fehér pettyes feketesége, ami előrehaladott korról és nagy tapasztalatokról tanúskodik. Egyszóval ez a bálna az volt, amit a halászok műszóval "szürkefejű bálnának" neveznek.

Most figyeljük meg azt, ami legkevésbé hasonló a két fejen - nevezetesen a két legfontosabb szervet, a szemet és a fület. Messze hátul a fej oldalán és mélyen lenn, a bálnák állkapcsának elágazásánál, ha jól megnézed, megtalálod a héjtalan szemet, amelyet egy kiscsikó szemének hihetnél, annyira aránytalanul kicsi a fej nagyságához képest. Mivel a bálna szeme ilyen sajátosan oldalt fekszik, világos, hogy a pontosan előtte levő tárgyakat nem látja, éppúgy, mint a mögötte levőket. Röviden: a bálnaszem helyzete olyasforma, mint az emberfülé; és elképzelhetik magukban, mi lenne önökkel, ha oldalról, a fülükkel néznék a tárgyakat. A bálna hát alighanem világos képet lát ezen az oldalon és egy másik világos képet a másik oldalon; ami közbül van, az neki vastag sötétség és semmi. Az ember voltaképpen mondhatni egy őrbódéból néz ki a világra, két egyesített tolóablakon át. De a bálnánál ez a két ablak szétválasztva épült be: két különálló ablakot adnak, és sajnálatosan gyengítik a látást. A bálnának ezt a sajátosságát mindig figyelembe kell venni a halászatnál; jó, ha az olvasó emlékszik majd rá a következő jeleneteknél.

De a bálna füle éppoly furcsa, mint a szeme. Ha egyáltalán nem ismered a leviatánok fajtáját, órák hosszat keresgélhetsz ezen a két fejen, és sose fedezed fel a hallásszervét. A fülnek nincs semmilyen külső kagylója; s a lyukba magába alig tudsz beledugni egy tollat, annyira csudálatosan apró. Valamicskével a szem mögött található. Lényeges különbség figyelhető meg az ámbráscet és a sziláscet füle között. Az előbbiének ugyanis van külső nyílása, az utóbbiét teljesen befödi egy hártya úgy, hogy kívülről teljességgel észrevehetetlen.

Fordítsuk most át a rendelkezésünkre álló emelőkkel és gőzgépekkel az ámbráscet fejét, hogy aljával felfelé feküdjön, azután ereszkedjünk le létrán a végéhez, és pillantsunk bele a szájába, és ha a testét nem választották volna le teljesen, egy lámpással leereszkedhetnénk gyomrának nagy kentuckyi mammutbarlangjába. De kapaszkodjunk meg ebben a fogban, és nézzünk körül ott, ahol vagyunk. Milyen szép és tiszta formájú száj! Padlótól a mennyezetig olyan sima, fényes, fehér hártya borítja vagy inkább tapétázza, mint a menyegzői szatén.

De menjünk ki most, és vessünk egy pillantást tömérdek alsó állkapcsára, amely olyan, mint egy roppant tubákosdoboz hosszú, keskeny fedele, a forgópánt azonban nem oldalt van rajta, hanem a végén. Ha felpeckeljük, hogy a fejünk fölé kerüljön, és kimutassa fogsorát, szörnyű csapórácsnak látszik, és jaj! csapórács is a halászság közt sok szegény fiúnak, akibe ezek a nyársak roppant erővel belefúródnak. De sokkalta szörnyűbb, ha több ölnyire a tenger színe alatt látunk egy mogorva bálnát, amint ott úszik lebegve, nagy, ötméteres rengeteg állkapcsa lefelé lóg derékszögben a testéből, hajszálra úgy, mint egy hajó ormányrúdja. Ez a bálna nem halott, csak levert, talán nem jól érzi magát, vagy hipochonder; és olyan egykedvű, hogy állkapcsának forgói elernyedtek, s most ott lebeg ebben az esetlen tartásban, mint eleven szégyene egész népének, amely kétségkívül állkapocsgörccsel átkozza majd meg.

Az alsó állkapcsot - mivel gyakorlott mester könnyen le tudja akasztani - többnyire leveszik és fedélzetre emelik, hogy kihúzzák az elefántcsont fogakat, és készletet szerezzenek abból a kemény, fehér bálnacsontból, amelyet a halászok mindenféle furcsa tárggyá formálnak, többek között botokká, esernyőnyéllé és lovaglóostorok nyelévé.

Az állkapcsot hosszú, fáradságos húzással emelik a fedélzetre, mintha valami horgony volna, s ha eljön az ideje - néhány nappal a többi munka után -, Kvikveg, Degu és Tastego mint kiváló fogászok nekiállnak fogat húzni. Kvikveg éles feldolgozó ásóval felvágja a foghúst, azután az állkapcsot a vasgyűrűkhöz kötözik, fent felkötnek egy csigasort, s kihúzzák a fogat, ahogy a michigani ökrök húzzák ki vad erdőirtásokból az öreg tölgyek tönkjeit. Egy bálnának általában negyvenkét foga van összesen, az öregeké erősen megkopott, de nem odvas, s nincs benne mesterséges tömés, mint a miénkben. Az állkapcsot azután lemezekre vágják és felrakják, mint házépítésnél a gerendákat.

Most menjünk át a fedélzeten, és vegyük alaposan szemügyre a sziláscet fejét.

Ha a nemes ámbráscet feje általános formájában egy római harci kocsihoz hasonlítható (főként elöl, ahol oly szélesen kerekedik le), akkor első pillantásra a sziláscet feje nem túlságosan elegáns módon csónakorrú cipőre hasonlít. Két évszázaddal ezelőtt egy régi holland utazó cipészkaptafához hasonlította. És ezen a kaptafán vagy ebben a cipőben igen kényelmesen ellakhat a dajkamesék nyüzsgő gyerekű öregasszonya, ő is, ivadékai is.

Amikor közelebb lépsz a nagy fejhez, más és más alakot ölt, aszerint, honnan nézed. Ha a csúcsán állsz, és a két f alakú fújólyukat nézed, akkor az egész fejet óriási nagybőgőnek látod, s a két szelelőlyukat a hangláda nyílásainak. Ha meg szemedet a tömeg tetején lévő furcsa taréjos, fésűszerű lerakódásra szegezed, erre a zöld kagylós kinövésre, amit a grönlandiak "a sziláscet koronájának", a déli halászok pedig "parókájának" neveznek, ha egyedül erre szegezed szemedet, a fejet valami óriási tölgyfa törzsének gondolhatod, amelynek madárfészek van az ágvillájában. Ez a gondolat bizonyosan eszedbe jut, ha megfigyeled azokat az eleven rákokat, amelyek a sapkán fészkelnek, hacsak le nem köti képzeletedet az ugyancsak hasonlatos "korona" szakkifejezés; ebben az esetben nagy érdeklődéssel gondolsz arra, hogy e hatalmas szörnyeteg csakugyan a tenger koronás királya, és zöld koronáját csakugyan igen csodálatos módon rakták össze. De ha a bálna király, igen mogorván hordja a diadémját. Nézz arra a lógó alsó ajkára, micsoda roppant durcásság, micsoda lebiggyesztés! Asztalosbecsléssel hat méter hosszú és másfél méter mély durcásság és ajkbiggyesztés; olyan durcásság és ajkbiggyesztés, ami vagy 2250 liter olajat ad, s tán még többet is.

Nagy kár, hogy ez a szerencsétlen bálna nyúlszájú. A bevágás keresztben vagy harminc centiméter. Ajkán mint valami csúszós küszöbön át most besiklunk a szájába. Szent Isten, ezen az úton ment Jónás! A tető vagy négy méter magasan van, s meglehetősen éles szögben emelkedik, mintha szabályos szelemengerendára épült volna; ezek a bordás, íves, szőrös oldalak pedig azokat a csodálatos, félfüggőleges, görbe kard alakú bálnacsont léceket mutatják be - egyik-egyik oldalon mondjuk háromszázat -, amelyek a fej felső részén, a koronacsonton függenek, s a már futólag említett zsalut adják. A csontok szélén szőrös rostok bojtjai lógnak, ezeken át szűri a sziláscet a vizet, s ezzel a szövevénnyel fogja fel az apró halakat, amikor evésidőben nyitott szájjal járja a planktontengereket. Ha a zsaluk természetes rendjükben állnak, a középsőkön furcsa jelek: hajlatok, üregek és tarajok vannak, egyes bálnavadászok ezen számítják ki a bálna életkorát, mint a tölgyfáét az évgyűrűin. Bár e jegy bizonyossága korántsem kétségtelen, mégis van benne valami analogikus valószínűség. Mindazonáltal, ha elfogadjuk, sokkalta nagyobb életkort kell a sziláscetnél feltételezni, mint amekkora első pillantásra ésszerűnek látszik.

De most feledjük el egy pillanatra a zsalukat és a pofaszakállakat, s a sziláscet szájában állva nézzünk újból körül. Ha ezeket az oly szabályosan sorjázó csontoszlopokat látod, nem úgy érzed, mintha a nagy harlemi orgona belsejében állnál, és felfelé néznél ezer sípjára? Az orgonához való szőnyeg is itt van, a legpuhább perzsa - a nyelv -, amely mintegy oda van enyvezve a száj padlójához. Nagyon zsíros és lágy, és könnyen darabokra szakad, ha a fedélzetre húzzák. Ez az előttünk levő nyelv itt, úgy vélem első pillantásra, olyan hathordós: azaz nagyjából annyi olajat ad.

Láthatták eddig az igazságát annak, amivel kezdtem: hogy az ámbráscetnek és a sziláscetnek majdnem teljesen különböző feje van. Összefoglalva tehát: a sziláscet fejében nincsen nagy ámbraforrás, sem elefántcsont fog, nincs olyan hosszú, kávás alsó állkapcsa, mint az ámbráscetnek. Az ámbráscetnek meg nincsenek csontzsalui, sem hatalmas alsó ajka, és alig van valamicske nyelve. Továbbá a sziláscetnek két fúvónyílása van, az ámbráscetnek csak egy.

Vessenek még egy utolsó pillantást e két tiszteletreméltó csuklyás fejre, amíg egymás mellett fekszenek, mert egyik hamarosan nyomtalanul elsüllyed a tengerben, s a másik nem sokkal később követi.

Mielőtt elhagynánk most már az ámbráscet fejét, szeretném, ha átvizsgálnák, csupán azért, hogy túlzás nélkül, értelmesen felbecsüljék magukban, mekkora faltörőkos-erő rejtőzhet benne. Ez fontos kérdés; mert vagy magunkban kell kielégítően eldöntenünk, vagy mindörökre tamáskodva gondolnak az egyik legmegdöbbentőbb, de nem a legkevésbé igaz esetre, ami az írott történelemben bárhol is található.

Megfigyelhették, hogy rendes úszóhelyzetben az ámbráscet fejének első része csaknem teljesen függőleges síkot képez a vízen; észrevehették, hogy az első rész alsó darabja meglehetősen hátrahajlik, mert így jobban védi a hosszú vályút, amelybe a rúdszerű alsó állkapocs illeszkedik; megfigyelhették, hogy a száj teljesen a fej alatt van, olyanformán, mintha a mi szájunk az állunk alatt volna. Sőt azt is megfigyelhették, hogy a bálnának nincs külső orra; ami van - a fúvólyuka -, az a feje tetején van; megfigyelhették, hogy a szeme, füle oldalt van a fején, teljes testhosszának csaknem egyharmadával az első része mögött. Így hát rá kellett jönniük, hogy az ámbráscet fejének első része halott, érzéketlen fal, amelyen nincs egyetlen érzékszerv, nincs semmiféle lágy kiemelkedés. Továbbá figyelembe kell venniük, hogy a fej első részének csak az alsó, hátrahajló darabján van némi nyoma a csontnak, és csak úgy hatméternyire a homloktól kezdődik. Így hát ez a roppant csont nélküli tömeg olyan, mintha egyetlen szigetelőtömb volna. Végezetül, amint az hamarosan kiderül, egyes részei a legfinomabb olajat tartalmazzák; most azonban meg kell ismerniük annak az anyagnak a természetét, amely oly áthatolhatatlanul burkolja ezt a látszólagos puhaságot. Előbb valahol már leírtam, hogy a bálna testét úgy borítja a szalonna, mint narancsot a héja. Ugyanez áll a fejre is, egy különbséggel: a fejen ez a burok, bár nem olyan vastag, csonttalan és olyan szívós, hogy az, akinek nem volt dolga vele, fel sem tudja mérni. A leghegyesebbre köszörült szigony, a legélesebb lándzsa, amit a legerősebb emberi kar hajít, tehetetlenül visszapattan róla. Olyan, mintha az ámbráscet homloka lópatákkal volna kirakva. Nem hiszem, hogy bármilyen érzékelés lappangana benne.

Most figyeljenek rám! E halott, áthatolhatatlan és sérthetetlen falat, e lendületesen úszó részt tévedhetetlenül irányítva hátul irdatlan tömegű életerő úszik, s az egész egyetlen akaratnak engedelmeskedik, mint a legkisebb féreg. És ha ezután részletezni fogom önöknek mindazt az erőt, amely e terjedelmes szörnyeteg porcikáiban lappang, remélem, távol tartanak maguktól minden tudatlan tamáskodást, és tartják magukat a következőkhöz: fúrjon bár az ámbráscet átjárót a darieni földnyelven, és keverje össze az Atlanti-óceánt a Csendes-óceánnal, szemöldökük egyetlen szálát sem fogják felhúzni csodálkozásukban.

Most következik a Tartály Kimérése. De hogy jól értsék, valamit ismerniük kell annak a belső szerkezetéről, amin a munka folyik.

Ha szemügyre vesszük az ámbráscet fejét, az alsó részén találjuk a csontrendszert, amely a koponyát és az állkapcsokat alkotja; a felső rész mócsingos, teljességgel csonttalan tömeg.

A kocsonyás tömeg koncnak nevezett alsó része egyetlen roppant olajlép, amely véges-végig fehér, szívós, rugalmas rostokból áll. A felső rész, a tartály, az ámbráscet nagy heidelbergi hordójának tekinthető, s az olajszüret legeslegértékesebb levét tartalmazza, nevezetesen a nagyra becsült ámbraolajat, teljesen tiszta, átlátszó és illatos állapotában. Míg a bálna él, az ámbra tökéletesen folyékony, de az állat pusztulása után hamarosan szilárdulni kezd, s olyan szép kristályhajtásokat bocsát ki magából, mint mikor az első gyenge jég képződik a vízen. Egy nagy bálna tartálya általában kétezer-kettőszázötven liter ámbrát ad, bár elkerülhetetlen körülmények folytán jelentős része kiloccsan, elfolyik és elcsepeg, vagy másképp vész el menthetetlenül a nehéz munkában, míg biztosítani igyekszel, amennyit csak tudsz.

Az ámbráscet heidelbergi hordója magában foglalja hosszában az egész fejtetőt, s mivel - amint ezt már másutt közöltük - a fej az egész állat hosszúságának egyharmadát adja, s mivel a jól megtermett bálna hosszúsága huszonnégy méterre tehető, nyolc méter mélységű hordód van, ha függőlegesen felhúzzák a hajó oldalán.

A bálna lefejezésénél a sebész műszere közel jár ahhoz a helyhez, ahol később utat vágnak az ámbraraktárhoz; ezért rendkívül óvatosnak kell lennie, nehogy egy óvatlan, korai vágás behatoljon a szentélybe, és pocsékba engedje menni nagy értékű tartalmát. A fejnek ezt a levágott részét emelik ki a vízből, s tartják fenn ebben a helyzetben a roppant feldolgozó csigák, melyeknek kenderszövevénye valóságos kötéldzsungelt alkot.

Ezek után, kérem, figyeljenek a nagy - és ebben az esetben csaknem végzetes - műtétre: az ámbráscet nagy heidelbergi hordójának megcsapolására.

Tastego ügyesen, mint a macska, felmászik, s egyenes tartásán mit sem változtatva, végigszalad a kinyúló keresztárbocon arra a pontra, amely pontosan a felhúzott heidelbergi hordó fölé nyúlik. Ostornak nevezett könnyű kötélzetet visz magával, amely két részből áll, és egy-egy csigán fut át. A csigát rögzíti, hogy lelógjon a keresztárbocról, s a kötél egyik végét addig lóbálja, míg a fedélzeten álló ember el nem kapja és jól meg nem fogja. Akkor csak kézzel kapaszkodva ügyesen levegőbe lódul és leereszkedik a fej csúcsára. Onnan - még mindig a többiek feje felett áll - vidáman lekiáltoz, mintha török müezzin volna, aki tornya csúcsáról imára szólítja fel a jó népet.

Most kurta nyelű, éles ásót adnak fel neki, s ő szorgosan keresi a megfelelő helyet, ahol fel lehet törni a hordót. Ezt a munkát nagyon elővigyázatosan végzi, mint a kincsvadász, aki valami öreg házban furkálja a falat, hogy megtalálja a befalazott aranyat. Mikor óvatos keresgélésével végzett, az ostor másik végéhez erős vasabroncsos vödröt kötnek, éppen olyat, mint a kútvödör; a kötél másik végét kifeszítik a fedélzeten, s két vagy három ügyes ember tartja. Az utóbbiak most felhúzzák a vödröt az indián keze ügyébe, egy ember pedig igen hosszú rudat nyújt fel neki. Tastego beleilleszti a rudat a vödörbe, és levezeti a vödröt a hordóba, míg egészen el nem tűnik; ekkor jelt ad az ostornál álló hajósoknak, a vödör megint feljön bugyborékolva, mint egy fejőlány friss tejjel teli sajtára. Gondosan leengedik a csordultig telt edényt, a kijelölt ember elkapja és nagy dézsába üríti. Azután megint felkúszik, járja ugyanazt a kört, míg a mély ciszterna már nem ad több olajat.

Utóbb Tastegónak egyre keményebben és egyre mélyebbre kell nyomkodnia hosszú rúdját a hordóba, a végén már vagy hat méter tűnik el belőle.

A Pequod emberei már egy darab ideje meregettek, több dézsa megtelt az illatos ámbrával; akkor hirtelen különös baleset történt. Azért-e, mert Tastego, a vad indián gondatlanul és elővigyázatlanul elengedte egy percre a fejet tartó nagy fonott köteleket, vagy azért-e, mert a hely, ahol állt, csalóka és síkos volt, vagy azért-e, mert a gonosz akarta, hogy így történjék - meg sem állapíthatnánk az okát, hisz nem is lehet pontosan tudni, miért, hogyan történt -, egyszóval, mikor a nyolcvanadik vagy kilencvenedik vödör cuppanva feljött - Szent Isten, szegény Tastego! -, mint egy igazi kútba a váltogatva leereszkedő két vödör, fejjel előre a nagy heidelbergi hordóba zuhant, és szörnyű olajos bugyborékolással eltűnt a szemünk elől.

- Ember a vízben! - kiáltotta Degu, aki az általános megdöbbenésből először tért magához. - Lódítsátok ide a vödröt! - Beletette egyik lábát, hogy biztosabbá tegye fogását a csúszós ostoron, s az emelők felrántották a fej tetejére, csaknem előbb, mintsem Tastego belül elérte volna az alját. Közben szörnyű zűrzavar volt. Ha az ember kinézett a hajó oldalán, látta, hogy az előbb még élettelen fej hánykolódik és emelkedik a tenger felszíne alatt, mintha ebben a pillanatban valami hirtelen ötlete támadt volna, pedig csak a szegény indián árulta el az öntudatlan vonaglásokkal, milyen veszélyesen mélyre süllyedt alá.

Degu a fej tetején az ostort igazgatta, amely valahogy összekeveredett a nagy feldolgozó kötelekkel, s akkor éles reccsenés hallatszott, és mindenki kimondhatatlan rémületére a fejet tartó két roppant horog közül az egyik kiszakadt, s a rengeteg fej hatalmas remegéssel oldalra lódult, a részeg hajó pedig úgy rengett és imbolygott, mintha jégheggyel ütközött volna össze. A megmaradt horog, amely most egymaga tartotta az egész súlyt, minden pillanatban kiszakadással fenyegetett, s ezt az eseményt még valószínűbbé tette a fej heves mozgása.

- Gyere le, gyere le! - üvöltöttek a matrózok Degunak, a néger azonban félkézzel megkapaszkodott a súlyos kötelekben, hogy függeszkedve maradjon, ha a fej le is esik, és az összekeveredett zsinórt kibontva leengedte a vödröt a most már eldőlt kútba; azt akarta, hogy az elsüllyedt szigonyos megragadja, s azután majd kihúzzák.

- Az istenért, ember, ágyúgolyót akarsz oda beledöngölni?! Megállj! Mit segít az neki, ha azt a vasabroncsos vödröt a feje tetejére zuhintod? Állj meg már!

- Kapaszkodj a kötélbe! - kiáltotta egy hang, mint a rakéta robbanása.

Csaknem ugyanabban a pillanatban a roppant fej mennydörgésszerű morajjal a tengerbe zuhant, mint a Niagara Asztalsziklája a forgatagba. A hirtelen felszabadult hajótörzs elbillent tőle s a túloldalon elmerült egészen csillogó rezezéséig. Mindenki visszatartotta a lélegzetét; Degut homályosan láttuk a sűrű tajtékfelhőben: a lógó kötelekbe kapaszkodva ide-oda lengett, majd a matrózok feje fölé, majd a tenger fölé, szegény elevenen eltemetett Tastego pedig menthetetlenül süllyedt alá a tenger fenekére. De alig tisztult el a gőzfátyol, meztelen alakot láttunk, kezében karddal egy gyors pillanatig lebegni a mellvéd fölött. A következő pillanatban hangos loccsanás hirdette, hogy az én bátor Kvikvegem alámerült menteni. Tömegestül arra az oldalra tódultunk, és minden szem minden fodrot számolt, ahogy teltek a percek, és még semmi nyoma nem volt sem a süllyedőnek, sem a búvárnak. Néhányan a hajó mellett álló csónakba ugrottak, és egy kicsit ellökték magukat a hajótól.

- Haha! - kiáltotta Degu hirtelen, most már nyugodalmasan lengő helyéről odafönt; amikor jobban kihajoltunk a hajó oldalán, egy kart láttunk egyenesen kiemelkedni a kék hullámokból; furcsa látvány volt, olyan, mintha valami sírdomb füvéből emelkedne ki egy kar.

- Mind a kettő! Mind a kettő! Itt van mind a kettő! - kiáltott ismét Degu örömteli hangon; és hamarosan láthatóvá vált Kvikveg, amint egyik kezével bátran úszik, s a másikkal az indián hosszú haját markolja. Beemelték a csónakba és gyorsan a fedélzetre hozták őket; de Tastego sokára tért magához, és Kvikveg sem látszott nagyon fürgének.

Mármost hogy sikerült ez a nemes mentés? Kvikveg a lassan süllyedő fej után bukott, és éles kardjával hosszú vágásokat tett majdnem az alján, és sikerült ott lyukat nyitnia; azután hosszú karjával messze benyúlt, fölfelé kotorászott, és kirángatta szegény Tast a fejénél fogva. Igaz, amikor először benyúlt érte, egy láb került a kezébe; de jól tudta, hogy ez így nincs rendjén, és nagy bajt csinálhat, hát visszalökte a lábat, és ügyes emeléssel és rántással megbukfenceztette az indiánt. A következő kísérletnél azután Tastego a régi, bevált módon jött elő: fejjel előre. Tudom, hogy ezt a különös kalandot bizonyára hihetetlennek tartja némelyik szárazföldi ember, bár ők maguk is láthatták vagy hallhatták, hogy valaki odakünn egy ciszternába esett; nem ritka baleset, pedig sokkal kevésbé indokolt, mint az indiáné, ha tekintetbe vesszük, milyen rendkívül síkos az ámbráscetkút pereme.

De talán megkérdezhetik nagy okosan, hogyan is van ez. Azt hittük, az ámbráscet legkönnyebb és leglebegőbb része a rostos olajjal átitatott fej; és te mégis elsüllyeszted egy sokkalta nagyobb fajsúlyú elemben. Most megfogtunk. Szó sincs róla, én fogtam meg önöket; mert amikor szegény Tas beleesett, a tartályból már csaknem teljesen kimerték könnyebb tartalmát, alig maradt más, mint a kút sűrű, inas fala - ez a kétszeresen összeforrasztott, összekalapált anyag, amely, mint már mondtam, sokkal nehezebb a tengervíznél, s amelynek egy darabja szinte úgy süllyed alá, akár az ólom. De ennek az anyagnak gyors süllyedésre való hajlandóságát a jelen esetben ellensúlyozta az, hogy a fej többi részét nem választották le róla; így hát nagyon lassan, mintegy megfontoltan merült el, és jó lehetőséget adott Kvikvegnek, hogy mondhatni futtában vezesse le az ügyes szülést.

Ha pedig Tastego elpusztul a fejben, halála nagyon értékes pusztulás lett volna; a legfehérebb és legfinomabb, illatos ámbraolajba fullad, s a bálna titkos belső kamrájában, szentélyében kapja koporsóját, ravatalát és sírját. Csak egyetlen édesebb halált lehet hirtelen felidézni, egy ohiói mézvadász gyönyörűséges halálát, aki mézet keresvén egy üreges fa ágvillájában, oly nagy mennyiséget talált, hogy túlságosan fölébe hajolván, a méz leszívta, s ő bebalzsamozva halt meg.

Elérkezett a kijelölt nap, s mi rendjén találkoztunk a brémai Derick De Deer gazda hajójával, a Jungfrauval.

A hollandok és a németek valaha a legnagyobb bálnavadász népek voltak a világon, de most az utolsók között vannak.

Itt-ott azonban, igen messze eső hosszúsági és szélességi fokokon alkalomadtán találkozik az ember lobogójukkal a Csendes-óceánon.

Valamilyen oknál fogva a Jungfrau nagyon igyekezett tiszteletét tenni. Már elég messze a Pequodtól megfordult, leeresztette csónakját, s a kapitány türelmetlenül az orrban állva a far helyett, felénk hajtatott a vízen.

- Mi van a kezében?! - kiáltotta Starbuck, s a német kezében himbálódzó valamire mutatott. - Lehetetlen, lámpatöltő!

- Nem az - mondta Stubb -, nem, nem, kávésibrik az, Starbuck úr; idejön, hogy megcsinálja nekünk a kávénkat ez a nímet. Nem látja azt a nagy cinkannát mellette? Abban van a forró vize. Ügyes ember ám ez a nímet.

- Eriggy már! - kiáltotta Flask - lámpatöltő az, meg egy olajos kanna. Kifogyott az olaja és kódulni jön.

Bármilyen furcsán hangzik is, hogy olajhajó olajat kérjen kölcsön a bálnázó területen, és bármennyire ellentmondjon is a régi közmondásnak, hogy vizet hordani a tengerbe, néha mégis előfordul ilyesmi, és a jelen esetben Derick De Deer kapitány kétségkívül lámpatöltőt hozott, amint azt Flask kinyilvánította.

Mikor felkapaszkodott a fedélzetre, Ahab hirtelen megszólította, fikarcnyit sem törődött vele, mit tart amaz a kezében. De a német tört nyelvén hamarosan elárulta, hogy mit sem tud a Fehér Bálnáról, és azonnal lámpatöltőjére és olajoskannájára fordította a beszédet, megjegyezvén, hogy este teljes sötétségben kell függőágyában elaludnia - utolsó csepp brémai olaja elfogyott, s eddig még egyetlen kiolvasztani való halat sem fogtak, amivel pótolhatnák a hiányt; befejezésül célzott arra, hogy a hajója valóban az, amit a halászatban tisztának neveznek (azaz üres), s így igazán kiérdemli a Jungfrau, azaz Szűz nevet.

Miután kielégítették, Derick eltávozott; de nem ért el hajójáig, mikor csaknem egyidőben bálnákat jeleztek mindkét hajó árboccsúcsairól; és Derick annyira égett a vadászatért, hogy le sem tette lámpatöltőjét és olajoskannáját a fedélzetre, hanem megfordult csónakjával, és az óriási lámpatöltők után eredt.

A zsákmány szél után jelentkezett, így hát neki s a hamarosan utána igyekvő három német csónaknak meglehetős előnye volt a Pequod bárkáival szemben. Nyolc bálna tűnt fel: egy átlagos csorda. A veszély tudatában nagy sebességgel mentek előre a széllel, s oldalukkal úgy súrolták egymást, mint megannyi kettes lófogat a hámban. Nagy, széles nyomdokvizet hagytak maguk után, mintha valaki folyton-folyvást nagy, széles, fehér pergament göngyölne ki a tengeren.

A gyors nyomdokvízben és jó egynéhány méterrel hátrább egy hatalmas, púpos öreg bika úszott, amelyet viszonylag lassú haladásából és a testét elborító szokatlan sárga kéregből ítélve sárgaság vagy más betegség támadott meg. Kérdésesnek látszott, vajon ez a bálna az előtte járó csordához tartozik-e; az ilyen tekintélyes leviatánok egyáltalán nem szoktak társaságkedvelők lenni. Mindazonáltal követte nyomdokvizüket, bár az alighanem hátráltatta, mert a tajték vagy sodrás megtört széles orrán, mint két ellenséges áramlat találkozásánál a hullámok. Vízfújása kurta, lassú és nehézkes volt; szaggatott sugárban tört elő, tépett rongyokra foszlott, s a bálnában furcsa föld alatti mozgás támadt, amely, úgy látszik, a másik víz alatti végén talált kiutat, és megbugyborékoltatta hátul a vizet.

- Kinek van fájdalomcsillapítója? - kérdezte Stubb. - Félek, hogy fáj a hasa. Szent Isten, ha arra gondolok, hogy félholdnyi hasfájása van! A gonosz szelek csúnya lakodalmat csapnak benne, fiúk. Ez az első olyan rossz szél, amit hátul láttam fújni; de nézzétek, láttatok már bálnát így félrefarolni? Alighanem elvesztette a kormányrúdját.

Az öreg bálna úgy emelgette vén testét, mint a túlterhelt indiai hajó, amely a hindusztáni partok mentén igyekszik, fedélzetén riadt lórakományával, és oldalra billent, megmerül, imbolyog, bukdácsol; időnként átfordult kényelmetlen bordavégein, és megmutatta kacskaringós útjának okát: jobb oldali uszonyának természetellenes csonkját. Nehéz lett volna megmondani, vajon harcban veszítette-e el azt az uszonyt, vagy anélkül született.

- Csak várj egy kicsit, öreg legény, majd kötést teszek a sebesült karodra! - kiáltotta a kegyetlen Flask, és a mellette fekvő bálnázókötélre mutatott.

- Csak vigyázz, hogy ő be ne kötözzön vele téged! - mondta Starbuck. - Gyerünk, másképp a német csípi meg.

A vetélkedő csónakok mindnyájan egyazon szándékkal erre a halra vetették magukat, nemcsak azért, mert a legnagyobb, tehát legértékesebb bálna volt, hanem mert a legközelebb is esett, s a többi bálna olyan nagy sebességgel haladt, hogy csaknem reménytelenné tette egy időre az üldözést. A Pequod csónakjai most elhúztak az utoljára leeresztett német bárkák mellett; de a kezdeti nagy előny folytán még mindig Derick csónakja vezette a vadászatot, bár más országbeli vetélytársai percről percre jobban megközelítették. Egyedül attól tartottak, hogy a német, annyira közel járván már a céljához, ki tudja hajítani vasát, mielőtt egészen utolérnék. Ami Dericket illeti, ő nagyon bízni látszott benne, hogy ez fog bekövetkezni, s időnként csúfondáros mozdulattal rázta lámpatöltőjét a többi csónak felé.

- A hálátlan, lelketlen kutya - kiáltotta Starbuck - azzal az alamizsnagyűjtővel piszkál, csúfol engem, amit alig öt perce töltöttem meg! - Aztán a régi, feszült suttogással: - Gyerünk, agarak! Csak utána!

- Mondok én nektek valamit, emberek! - rikkantotta Stubb a legénységének. - A vallásom tiltja, hogy dühöngjek, de szeretném megenni ezt a gazember nímetet, húzzatok, a mindenit! Tűritek, hogy ez a lator lehagyjon? Szeretitek a pálinkát? Két hordó pálinkát kap a legjobb ember, gyerünk, hadd fakadjon ki az ütőeretek. Ki vetette ki a horgonyt? Egy szikrát se jutunk előre. Megálltunk! Hé, fű nő a csónak fenekén, és istenemre, az árboc kirügyezett! Nem lesz ez így jó, fiúk. Nézzétek a nímetet! Sok szónak is egy a vége: fújtok-e tüzet, vagy nem fújtok?

- Nézzétek, micsoda szappanos vizet kever! - kiáltotta Flask fel és alá ugrándozva. - Micsoda púp! Ó, tegyetek fel a kövérjére, úgy fekszik, mint egy tuskó. Ó, fiaim, ugorjatok, palacsintát és kagylót kaptok vacsorára, csak ugorjatok, ugorjatok, százhordós bálna, ne veszítsétek el most, jaj, el ne veszítsétek! Ó, hát nem húztok a fánkotokért, fiaim? Micsoda fene bálna, micsoda veszett bálna! Hát nem szeretitek az ámbrát? Ott megy háromezer dollár, emberek! Egy bank, egy egész bank! Az Angol Bank! Ó, húzzatok, húzzatok! Már megint mit akar az a nímet?

Derick ebben a percben éppen a közeledő csónakok felé dobta lámpatöltőjét és olajoskannáját; talán azzal a kettős szándékkal, hogy hátráltassa vetélytársai előrejutását, s ugyanakkor módjával gyorsítsa a magáét a hátralökés pillanatnyi lendületével.

- A szemtelen holland ladik - kiáltotta Stubb -, húzzatok emberek, mint ötvenezer sorhajórakomány vörös hajú ördög! Mit szólsz hozzá, Tastego? Hajlandó vagy-e huszonkét darabra szakítani a gerincedet a vén Vidám Fő becsületéért? Mit mondasz?

- Azt mondom, húzni, mint a ménkű! - harsogta az indián.

Vadul s még inkább felbőszülve a holland kötekedésén, a Pequod három csónakja csaknem egymással párhuzamosan haladt, és ebben a helyzetben pillanatnyilag megközelítették Dericket. A három tiszt felállt, a tisztnek avval a pompás, könnyed, lovagi tartásával, amivel a prédára húz, s időnként buzdító kiáltással ösztökélték a vezérevezőst:

- Ott siklik! Éljen a szél! Le a nímettel! Előzzétek meg!

De olyan jelentős előnye volt eredetileg Dericknek, hogy vitézségük ellenére is ő győzött volna a küzdelemben, ha nem éri utol az igazságos ítélet egy rák formájában, amit a középevezős lapátja fogott. Amíg az ügyetlen tahó a tollat igyekezett kiszabadítani, s amíg ennek következtében Derick csónakja csaknem felborult, s ő hatalmas haraggal mennydörgött embereire - azalatt Starbuck, Stubb és Flask jól kihasználta az időt. Egy kiáltással halálba nekifeszültek és ferdén felzárkóztak a hollandhoz. Még egy pillanat, és mind a négy csónak rézsútosan futott közvetlen a bálna nyomdokvizében, s kétoldalt mellettük húzódott el ék alakban a halverte tajtékzó hullám.

Szörnyű, szánalomraméltó és tébolyító látvány volt. A bálna most kiemelt fejjel úszott, vízfújását szakadatlan, vergődő sugárban lökte maga elé, nyomorult uszonya rémült gyötrelemmel verdeste az oldalát. Most errefelé, majd amarra farolt tétova menekülésében, és valahányszor áttört egy hullámon, görcsösen a vízbe merült, vagy oldalt az ég felé hömbölyödött az egyetlen evező uszonyával. Ilyennek láttam egyszer egy nyesett szárnyú madarat, amely törött köröket írt le a levegőben, s hasztalan igyekezett elmenekülni a kalózkodó sólymok elől. De a madárnak van hangja, és panaszos kiáltozással hírül adja félelmét; a tenger e hatalmas, néma barmának félelme azonban elvarázsolva belé volt zárva, nem volt más hangja, csak a levegőnyílások csukladozó lélegzése, s ez kimondhatatlanul szánalmassá tette, míg meghökkentő nagysága, csapórács-állkapcsa és mindenható farka elegendő volt, hogy megrémítse a legbátrabb embert is, aki így szánakozik rajta. Derick látta, hogy alig néhány perc múlva a Pequod csónakjai lesznek előnyben, s inkább hajlandó volt megkockáztatni egy neki hosszúnak tetsző dobást, mielőtt utolsó esélye is végképp elveszne, mintsem hogy megfosszák zsákmányától.

De alig állt föl szigonyosa a dobáshoz, máris mind a három tigris, Kvikveg, Tastego, Degu ösztönösen talpra ugrott, és átlós sorban állva egyidőben emelte fel szigonyát; a három nantucketi vas elrepült a holland szigonyos feje felett, és behatolt a bálnába. A vakító tajték-, gőz- és lánghabok közt, a bálna veszett menekülésének első rohamában a három csónak olyan erővel vágódott a hollandéhoz, hogy Derick is, a meghökkent szigonyos is kivágódott, és elvitorlázott a három repülő csónak felett.

- Sose féljetek, kicsi hollandusok - kiáltotta Stubb, és futó pillantást vetett rájuk, mikor elhúzott mellettük -, hamarosan felszednek benneteket! Semmi baj. Láttam néhány cápát ott hátul. Olyan bernáthegyi kutyák, tudjátok, megszabadítják a bajba jutott utazót. Éljen! Így kell most vitorlázni. Mindegyik csónak egy napsugár. Éljen! Úgy megyünk, mint három ónüst egy bolond puma farkához kötve. Erről jut eszembe: mi lenne, ha valami síkságon egy elefánt után kötném a csézát? Röpülnének ám a küllők, fiúk, ha így utána kötnétek, s az ember is kibillenhetne, ha nekifut egy hegynek. Éljen! Így érzi magát az ember, ha Davy Joneshoz megy: csak rohan lefelé a végtelen lejtőn. Éljen! Ez a bálna már végső nagy terhét húzza magával.

De a szörnyeteg nem sokáig rohant. Hirtelen fölzihált és hánykolódva alámerült. A három kötél súrlódó nesszel futott körbe a kötéltartó cölöpökön, olyan erővel, hogy mély rovátkákat dörzsölt beléjük; a szigonyosok pedig félelmükben, hogy ez a gyors alámerülés hamarosan leviszi a kötelet, minden ügyességüket és erejüket összeszedve újabb füstölgő meneteket húztak a kötélen, hogy tartson; míg végül a csónakok vájatos ékeire nehezedő függőleges húzás miatt - a három kötél innen egyenesen lefutott a kékségbe - az orr pereme csaknem a vízzel egy szinten volt, a far pedig magasan a levegőbe billent. A bálna merülése hamarosan megszűnt, s a csónakok egy ideig így maradtak; nem akartak több kötelet adni, bár a helyzet kissé csiklandós volt. Noha ily módon több csónak elsüllyedt és elveszett már, mégis ez az úgynevezett "visszatartás", a hát eleven húsának ez a felkampózása az éles szakállal, gyakran ez gyötri meg annyira a leviatánt, hogy hamarosan újból felemelkedik és szembeszáll ellenségei hegyes dárdájával. Nem beszélve a dolog veszélyes voltáról, kétséges, vajon mindig ez az eljárás a legjobb-e; mert ésszerű feltételezni, hogy minél tovább marad a sebzett bálna a víz alatt, annál jobban kimerül. Roppant felülete miatt ugyanis - a kifejlett ámbrásceté valamivel kevesebb hétszáz négyzetméternél - mérhetetlen nagy víznyomás nehezedik rá. Mindnyájan tudják, mekkora légköri nyomás alatt élünk mi magunk is, milyen óriási akkor a bálna terhe, ha négyszáz méter tengervíz oszlopot tart a hátán? Legalább ötven légkör nyomásával egyenlő. Egy bálnavadász becslése szerint húsz sorhajó súlya ez ágyústul, készletestül, teljes személyzettel.

A három csónak ott feküdt a szelíden hömpölygő tengeren, s nézett alá az örökös kék delelésbe; egyetlen nyögés, egy kiáltásféle, sőt egy fodor, egy buborék sem jött fel a mélységből, melyik szárazföldi ember hitte volna, hogy a csend és a nyugalom alatt a tengerek legnagyobb szörnyetege vonaglik, hánykolódik haláltusájában? Tizenöt centiméternyi sem látszott a csónak orránál függőlegesen aláfutó kötélből. Hihetetlenül hangzik, hogy a nagy leviatán három ilyen vékony fonálon függött, mint egy nyolc napig járó óra nagy súlyzója. Függött? Min? Három deszkadarabon. Ez az a teremtmény, akiről egyszer diadalmasan mondották: "Telerakodhatod-é nyársakkal a bőrét, s nagy szigonnyal a fejét? Ha éri is a fegyver, nem áll meg benne, legyen bár dárda, kopja vagy kelevéz; annyiba veszi a vasat, mint a szalmát, a nyíl vesszője el nem űzi őt, pozdorjának tartja a dárdadöfést, és kineveti a lándzsa suhogását." Ez az a lény? ő az? Ó, hogy be nem teljesedés kövesse a próféták jóslatait. Mert farkában ezernyi comb erejével a leviatán fejét a tenger hegyei alá fúrta, hogy elbújjon a Pequod halászdárdái elől.

A ferde délutáni napfényben a három csónak víz alá vetülő árnyéka elég hosszú és elég széles lehetett, hogy árnyékot vessen Xerxes fele hadára. Ki tudná megmondani, mennyire rémítették meg a sebzett bálnát a feje felett lebegő óriási rémalakok.

- Gyerünk, emberek, megmozdult! - kiáltotta Starbuck, amikor a három kötél hirtelen megremegett a vízben, és mágneses drótként kivehetően felvezette hozzájuk a bálna élet- és halállüktetését, hogy minden evezős megérezte ülésén. A következő pillanatban a csónakorr megszabadult az aláhúzó teher nagy részétől. A bárkák hirtelen felszökkentek, mint a kis jégmező, ha egy jókora csorda fehér medvét leriasztanak róla a tengerbe.

- Beszedni! Beszedni! - kiáltott Starbuck újfent. - Emelkedik.

A köteleket, amelyekből alig egy pillanattal elébb egy arasznyit sem lehetett volna visszavenni, most csöpögő, gyors tekercsekben hajigálták a csónakba, s a bálna hamarosan felszínre tört, két hajóhossznyira a vadászoktól.

Mozgása világosan mutatta végső kimerültségét. Legtöbb szárazföldi állat ereinek java részében bizonyos szelepek vagy zsilipkapuk vannak, s ha az állat megsebesül, ezek bizonyos irányban elzárják a vért, legalábbis pillanatnyilag. Nem így áll a helyzet a bálnával, amelynek egyik sajátossága véredényeinek szelep nélküli szerkezete; így aztán, ha mégoly kis hegy döfi is meg, mint amilyen a szigonyé, egész érrendszerében halálos szivárgás kezdődik el, s amikor ezt a felszín alatt nagy mélységben a víz rendkívül nagy nyomása is fokozza, élete mondhatni szakadatlan patakokban ömlik ki belőle. De olyan hatalmas mennyiségű vér van benne s oly számos és szétszórt belső forrása, hogy jelentős ideig vérzik így, szünet nélkül, ahogy aszályban folyik a folyó, amely messzi, kivehetetlen hegyek forrásaiból fakad. A csónakok a bálnára húztak, és veszélyesen kerülgették csapkodó farkát, és lándzsákat szúrtak bele; s még most is állandó vérsugarak szökelltek fel az új sebekből, és folyton-folyvást ömlöttek, míg a bálna fején levő természetes nyílás, bármilyen gyorsan is, de csak időnként lökte fel a levegőbe rémült permetegét. Az utóbbi résen még nem jött vér, mert eddig még nem találták el a bálna nemesebb szerveit. Élete, ahogy jelentőségteljesen mondani szokták, még érintetlen volt.

A csónakok most még szorosabban körülfogták, testének egész felső része előbukkant, még abból is nagy darab, ami rendesen víz alá merül. Láttuk a szemét, vagy inkább azt a helyet, ahol a szeme volt. Ahogy furcsa, torz kinövések támadtak a ledőlt nemestölgy csomóodvaiban, úgy duzzadtak most ki vak, szörnyűségesen szánalmas gumók abból az üregből, amelyet hajdan a bálna szeme töltött ki. De nem volt szánalom. Mert öreg kora, fél karja, vak szeme ellenére halálok halálát kell halnia, gyilkossággal elvesznie, hogy fényt adjon az emberek menyegzőin és mulatságain, és megvilágítsa az ünnepélyes templomokat, ahol azt prédikálják, hogy senki semmit semmi módon ne bántson. A bálna még mindig vérében fetrengett, s végül részben kimutatott egy véka nagyságú, furcsán elszíneződött daganatot vagy kinövést, mélyen lenn az oldalán.

- Csinos hely! - kiáltotta Flask. - Hadd szúrom meg egyszer!

- Megállj! - szólt rá Starbuck. - Nincs arra szükség!

De az emberséges Starbuck elkésett. A döfés pillanatában gennyes sugár lövellt ki a kegyetlen sebből, s a bálna elviselhetetlen gyötrelmében sűrű vért fújva hirtelen dühvel vakon a csónakok felé rohant, és lefecskendezte őket és diadalittas legénységüket alvadt vérrel. Flask csónakját pedig felborította és megrongálta az orrát. Ez volt a végvonaglása. Mostanra már akkora lett a vérvesztesége, hogy tehetetlenül elhengeredett a roncstól, amelyet ő tört össze; zihálva feküdt az oldalán, ártalmatlanul csapkodott csonka uszonyával, azután át- meg átfordult, mint egy lehanyatló világ, felfordítva hasának fehér titkait, úgy feküdt, mint egy tuskó, és meghalt. Utolsó, kimúló vízfújása nagyon szánalomraméltó volt. Mint mikor valami láthatatlan kéz fokozatosan elvonja a vizet egy hatalmas szökőkúttól, és a permetoszlop fuldokló, bánatos bugyborékolással alább-alább ereszkedik a földig - olyan volt a bálna utolsó, hosszú, halódó vízfújása.

Mialatt a legénység a hajó érkezésére várt, a testen annak jelei mutatkoztak, hogy el nem rabolt kincseivel alámerül. Starbuck parancsára tüstént köteleket erősítettek rá különböző pontokon, úgyhogy hamarosan mindegyik csónak egy-egy bójává vált; az elmerült bálna rajtuk függött, néhány centiméterrel alattuk. Mikor a hajó közel ért, igen óvatos ügyeskedéssel áttették a bálnát az oldalához, és alaposan megerősítették a legmerevebb farokláncokkal, mert nyilvánvaló volt, hogy, hacsak mesterségesen fenn nem tartják, a test egyszerre lesüllyed a fenékre.

Mikor először belevágtak az ásóval, véletlenül egy teljes hosszúságában megrozsdásodott szigonyt találtak beleágyazódva a hasába, az imént leírt daganat alsó részében. De szigonydarabokat gyakran találnak az elejtett bálnák testében; a hús tökéletesen begyógyul körülöttük, és semmiféle kinövés nem jelzi helyüket; ezért a jelen esetben valami ismeretlen okra kellett a leírt gennyesedést visszavezetni. De még különösebb volt az a tény, hogy a bálnában egy kő lándzsafejet találtak, nem messze a betokosodott vastól, s a hús teljesen egészséges volt körülötte: ki dobhatta azt a kőlándzsát? És mikor? Talán valami északnyugati indián dobhatta, jóval Amerika felfedezése előtt.

Senki sem tudná megmondani, milyen csodákat lehetett volna még előturkálni ebből a tömérdek szekrényből. De a további kutatást félbeszakította az, hogy a hajó váratlanul a tenger fölé dőlt, mert a bálnatest süllyedése roppantul fokozódott. Starbuck azonban, aki a munkát vezette, a végsőkig ragaszkodott hozzá; olyan elszántan ragaszkodott hozzá, hogy végül a hajó már-már feldőléssel fenyegetett, ha még tovább is összeölelkezik a tetemmel, s mikor elhangzott a parancs: szabadulni a bálnától, akkor már olyan nagy húzóerő nehezedett a gerendafejekre, amelyekre a farokláncokat és köteleket erősítették, hogy lehetetlen volt szabadulni tőle. Közben a Pequodon minden lejtősre állt. A fedélzeten állni olyan volt, mint egy ház meredek, oromzatos tetején felsétálni. A hajó nyöszörgött és sóhajtozott. Mellvédjének és kabinjának számos elefántcsont berakása kimozdult helyéről a természetellenes helyzetben. Hiába estek neki emelőrudakkal és feszítőkkel a megmozdíthatatlan farokláncoknak, hiába akarták lefeszegetni őket a gerendafejekről; a bálna pedig annyira mélyre süllyedt, hogy a vízbe merült kötélvégeket nem lehetett megközelíteni. Minden perc újabb tonnákkal látszott növelni a süllyedő tömeget, és a hajó már-már felborult.

- Állj meg, állj meg, hé! - kiáltotta Stubb a testnek. - Mi az örögnek sietsz annyira lesüllyedni? A ménkűbe is, emberek, csinálnunk kell valamit, vagy odaveszünk. Nem érdemes itt feszegetni. Félre ha mondom, az emelődarukkal, szaladjon egyikőtök egy imakönyvért meg egy tollkésért, és vágja el a nagy láncot.

- Kés? Igen, igen! - rikkantotta Kvikveg, és megmarkolva az ács nehéz szekercéjét, kihajolt egy szellőzőnyíláson, és acéllal a vasat, csapkodni kezdte a legnagyobb farokláncot. Alig néhány szikrázó ütés kellett, a többit elintézte az iszonyú feszítőerő. Szörnyű csattanással minden kötél elszakadt, a hajó felegyenesedett, a tetem elmerült.

Egy-egy frissen megölt ámbráscetnek ez az elkerülhetetlen alámerülése igen furcsa dolog, a halászemberek még nem találták meg kielégítő magyarázatát. A döglött ámbráscet rendszerint lebegve úszik, oldala vagy hasa meglehetősen a víz színe fölé emelkedik. Ha az elsüllyedt bálnák mind öreg, sovány és megtört szívű állatok lettek volna, összezsugorodott szalonnapárnákkal és nehéz, reumás csontokkal, akkor az ember joggal feltételezné, hogy ezt a süllyedést a lebegő anyagtól megfosztott hal rendkívüli fajsúlya okozza. De nem ez a helyzet, mert ifjú, makkegészséges bálnák, amelyek nemes igyekezettől duzzadoztak, s amelyeket idő előtt vágtak le életük meleg tavaszi lobogásában, még ezek az izmos, lebegő hősök is elsüllyedtek néha, minden lüktető szalonnájukkal együtt.

Meg kell azonban mondani, hogy az ámbráscet sokkal kevésbé hajlamos erre, mint a többi bálnafajta. Egy alámerülő ámbráscetre húsz sziláscet esik. Ez a fajtabéli különbség nem kis mértékben kétségkívül a sziláscetben található nagyobb csontmennyiségnek tulajdonítható, hisz néha csak a zsalui több mint egy tonnát nyomnak; ettől a tehertételtől az ámbráscet tökéletesen mentes. De vannak esetek, mikor több óra vagy néhány nap elteltével az elsüllyedt bálna újra felszínre jön, lendületesebben, mint életében. Ennek az oka azonban nyilvánvaló. Gázok keletkeznek benne, csodálatos nagyságúra növekszik, afféle állati léggömbbé válik. Egy sorhajó alig tudná ilyenkor víz alá nyomni. Ha a part menti bálnavadászatban, a szakadásokon, Új-Zéland öbleinél a sziláscet süllyedni kezd, bójákat erősítenek rá bőséges kötélen, hogy amikor a test alámerült, tudják, hol kell várni felszínre emelkedését. Nem sokkal a test elsüllyedése után kiáltás jelezte a Pequod árboccsúcsairól, hogy a Jungfrau megint lebocsátotta csónakjait, bár az egyetlen vízsugár a láthatáron egy hosszúszárnyú bálnától származott, amely hihetetlen úszósebessége miatt az elejthetetlen bálnák fajtájához tartozott. Mindazonáltal a hosszúszárnyú bálna vízsugara annyira hasonlít az ámbráscetéhez, hogy tapasztalatlan halászemberek gyakran összetévesztik a kettőt. Így azután Derick és csapata most vitézi üldözésére indult a megközelíthetetlen állatnak. A Szűz felhúzta minden vitorláját, és négy ifjú hajócskája után eredt; így tűntek el messze szél után, még mindig bátor és reményteli hajszában.

Ó, sokan vannak a hosszúszárnyú bálnák, és sokan vannak a Derickek, barátaim.

A kocsik tengelyét olajozzák, hogy könnyen és gyorsan fussanak; s nagyon hasonló célzattal némely bálnavadászok ugyanolyan műveletet hajtanak végre a csónakjukon: bezsírozzák a fenekét. Nem kétséges, hogy ez az eljárás nem árthat, esetleg nem megvetendő előnyt is jelent, mivel az olaj és víz ellenséges elemek, az olaj csúszós anyag, s a cél az, hogy a csónak derekasan csússzék a vízen. Kvikveg erősen hitt a csónak kenésében, s egyik reggel, nem sokkal a Jungfrau nevű holland hajó eltűnése után a szokásosnál is nagyobb gondot fordított erre a műveletre; a hajó oldalán lógó csónak feneke alá mászott, és olyan szorgalmasan dörzsölte bele a kenőcsöt, mintha egy vágásra való hajat akarna növeszteni a kopasz hajótőn. Mintha valami különleges előérzetnek engedelmeskedett volna, s az események igazolták is előérzetét. Délfelé bálnákat jeleztek, mihelyt azonban a hajó feléjük vitorlázott, megfordultak, és sebes igyekvéssel menekültek, olyan rendületlenül, mint Kleopátra bárkái Actiumnál.

A csónakok azonban utánuk eredtek, és Stubb járt elöl. Tastegónak nagy erőfeszítéssel sikerült elhelyeznie egy szigonyt, de a sebzett bálna nem merült alá, hanem fokozott sebességgel folytatta vízszintes menekülését. A húsban ülő szigonynak ettől a folytonos feszüléstől előbb vagy utóbb ki kellett szakadnia. Parancsolóan szükségszerűvé vált, hogy meglándzsázzák a menekülő bálnát, vagy belenyugodjanak elvesztésébe. De a csónakot nem lehetett az oldalához vontatni, olyan gyorsan és dühödten úszott. Mit lehetett hát tenni?

A veterán bálnavadász gyakran rákényszerül csodálatos fogásokra, mesterkedésekre, kézügyességre és számos elmésségre, de egyik sem múlja felül azt a pompás műveletet a dárdával, amit gerelyvetésnek neveznek. Csak megrögzött rohanó bálnánál elkerülhetetlen; nagyszerűsége abban a csodálatos távolságban rejlik, amelyről a hosszú lándzsát a hevesen himbálódzó, ugráló, nagy gyorsasággal haladó csónakból pontosan kihajítják. Az egész dárda hosszúsága, vas és fa együttesen, vagy három, három és fél méter; a nyele sokkal vékonyabb, mint a szigonyé, és könnyebb anyagból: fenyőből van. Beszedőnek nevezett vékony, tekintélyes hosszúságú kötél lóg rajta, amellyel dobás után vissza lehet húzni a kézbe.

Mielőtt még továbbmennénk, meg kell említenünk, hogy bár a szigonyt ugyanúgy ki lehet hajítani, mint a lándzsát, mégis ritkán teszik; s ha megteszik, sokkal kevesebb eredményt érnek el, mert a szigony súlyosabb és rövidebb a lándzsánál, ami a gyakorlatban komoly hátrányt jelent. Általában tehát kötélre kell fognunk a bálnát, a gerelyvetés csak azután jöhet szóba.

Nézzék meg most Stubbot. Olyan ember, akit vidám, megfontolt nyugalma és a legválságosabb helyzetekben tanúsított lélekjelenléte különösen alkalmassá tesz, hogy a gerelyvetésben kiváljon. Nézzék csak: egyenesen áll a repülő csónak táncoló orrában; a vontató bálna gyapjas tajtékba burkolva tizenkét méterre úszik előtte. Stubb könnyedén emelgeti a hosszú lándzsát, kétszer-háromszor végignéz rajta, hogy egészen egyenesen áll-e, fütyörészve egyik kezébe veszi a beszedő tekercseit, végét markába fogja, a többit pedig szabadon hagyja. Azután a lándzsát egész hosszában derékövének közepe elé tartja, és a bálnára irányítja; mikor már célba fogta, fokozatosan lenyomja kezével a nyelet, s ezáltal a lándzsa hegye felemelkedik, míg végül a fegyver szépen egyensúlyozva áll a tenyerén öt méterre a levegőben. Némileg egy zsonglőrre emlékeztet, aki hosszú rudat egyensúlyoz az állán. A következő pillanatban gyors, leírhatatlan lendülettel, pompás magas ívben áthidalja a fényes acél a tajtékos távolságot, és remegve áll meg a bálna elevenjében. Ott most szikrázó víz helyett vörös vér lövell fel.

Stubb újra meg újra megismétli az ügyes dobást, a dárda úgy tér vissza urához, mint a szakértelemmel pórázon tartott agár. A haldokló bálna végvonaglásába kezd, a vontatókötél meglazul, a gerelyvető hátramegy, összefonja karját, és némán figyeli a szörnyeteg halálát.

Hogy hatezer évig - és senki sem tudja, előtte hány millió esztendőn át - nagy bálnák fújtak vizet véges-végig a tengeren, és öntözték és ködbe vonták a mélység kertjeit, mint megannyi locsolókanna; és néhány évszázadon át a közelmúltban vadászok ezrei jutottak közel a szökőkúthoz, és megfigyelték ezeket a permetegeket és fúvásokat - hogy mindez így van, mégis, eddig a szent percig (A. D. 1851. december tizenhatodik napján, du. egy óra, tizenöt és egynegyed perckor) még mindig nyitott kérdés maradt, vajon ezek a sugarak csakugyan vízből vannak-e, vagy pusztán csak gőzből - ez kétségkívül figyelemreméltó dolog.

Vizsgáljuk meg hát ezt a kérdést, néhány felmerülő érdekes tétellel egyetemben. Mindenki tudja, hogy az uszonyos nép kopoltyújának különös csalafintaságával abból az elemből veszi ki általában a levegőt, amelyben úszik; ilyenformán a hering vagy a tőkehal elélhet úgy egy évszázadig, hogy egyetlenegyszer sem kell a felszín fölé emelnie a fejét. De a bálna, jellegzetes belső szerkezete révén - szabályos tüdővel rendelkezik, olyannal, mint az emberé -, csak a kötetlen levegőt tudja beszívni a szabad légtérben. Ezért kell időnként meglátogatnia a fenti világot. De semmi módon sem tud a száján át lélegezni, mert szokásos tartásában az ámbráscet szája legalább két és fél méterrel a felszín alatt van; s ami még több, légcsöve nem áll összeköttetésben a szájával. Nem, kizárólag a levegőnyílásán át lélegzik, s ez a feje tetején van.

A bálna rendszeresen eltölt néha egy egész órát s még többet is a fenéken, egyetlen lélegzetvétel nélkül, vagy bármi más módon beszívott cseppnyi levegő nélkül; mert ne felejtsük el: nincs kopoltyúja. Hogy lehet ez? Bordái között és gerince mindkét oldalán a féregszerű edények ugyancsak bonyolult krétai labirintusa van, s ezek az edények teljesen megtelnek oxigénes vérrel, ha elhagyja a felszínt. Ezért hát egy óráig vagy még tovább ezer méterre lent a tengerben jelentős életerőtöbbletet visz magával, mint ahogy a víztelen sivatagon áthatoló teve víztöbbletet visz magával jövendő használatra a négy pótgyomrában. Ha az ámbráscet zavartalanul felszínre jöhet, pontosan annyi időt tölt el ott, mint a többi zavartalan felbukkanásánál. Mondjuk tizenegy percig marad fenn, és hetvenszer lövell sugarat, azaz hetven lélegzetet vesz; akkor bármelyik újabb felbukkanásakor biztosan hetven lélegzetet vesz megint, s percre ugyanannyi időt tölt fenn. Mármost, ha néhány lélegzetvétel után megzavarod, mindig újra fel fog bukkanni, hogy elérje szokásos levegőszükségletét. Csak akkor merül le kitölteni teljes víz alatti idejét, ha már elérte a hetven lélegzetvételt. Jegyezzék meg azonban, hogy ezek a számok egyedenként változnak; de egynél-egynél ugyanazok. Mármost: miért ragaszkodna a bálna ennyire a vízfújásához, ha nem ezzel töltené meg levegőraktárait, mielőtt végleg alámerül? Az is nyilvánvaló tehát, hogy a bálnát ez a kényszerű felbukkanás kiteszi a vadászat végzetes veszedelmének. Mert sem horoggal, sem hálóval nem lehet ezt a hatalmas leviatánt megfogni, ha ezer méterrel a napvilág alatt vitorlázik.

Mondtuk, hogy a bálna csak a levegőnyílásán át lélegzik; s ha joggal hozzátehetjük, hogy fújása vízzel keveredik, akkor úgy vélem, megtaláltuk az okát: miért vesztette el a szaglóérzékét. Mert az egyetlen része, ami valamennyire is megfelel az orrnak, éppen a levegőnyílás; ezt pedig annyira eltömi a két elem, hogy nem tételezhető fel benne a szaglóképesség. De a sugár titka miatt - hogy vajon víz-e vagy gőz - ezen a téren nem jutottak biztos eredményre. Annyi azonban bizonyos, hogy az ámbráscetnek nincs igazándi szaglószerve. De mit is csinálna vele? A tengerben nincs se rózsa, se viola, se kölnivíz. Továbbá: mivel légcsöve kizárólag fúvócsatornájának tömlőjébe nyílik, s mivel ezen a hosszú csatornán - mint az Erie-csatornán - zsilipfélék vannak (amelyek nyílnak és záródnak), hogy lefelé visszatartsák a levegőt, felfelé kizárják a vizet, azért a bálnának nincsen hangja; hacsak sértegetni nem akarja az ember, mondván, hogy amikor olyan furcsán dünnyög, akkor az orrán át beszél. De hát mi mondanivalója volna egy bálnának?

Az ámbráscet fújócsatornája főként levegővételre szolgál; méter hosszan, vízszintesen fekszik közvetlenül a fej felső széle alatt, kissé oldalt; ez a furcsa csatorna nagyon hasonlít a városi gázvezetékhez, amelyet az utca egyik oldalán raktak le. De újból felmerül a kérdés, vajon ez a gázvezeték egyúttal vízvezeték is; más szóval az ámbráscet fújása csupán a kifújt levegő gőze-e, vagy pedig a kifújt levegő vízzel keveredik, amit a bálna a száján át vesz be, és a levegőnyíláson bocsát ki. Ez akkor látszik leginkább szükségesnek, mikor táplálkozás közben véletlenül vizet is beszív. De az ámbráscet mélyen a felszín alatt találja meg táplálékát, s ott nem tud fújni, még ha akarna sem. Azután meg, ha nagyon közelről figyeled és óráddal méred az időt, rájössz, hogy a háborítatlan bálna fújása és rendes lélegzési üteme között hibátlan összhang van.

De miért zaklatsz minket ezzel a fejtegetéssel? Mondd ki! Te láttad fújni a bálnát; jelentsd hát ki, mi a fújása. Nem tudod megkülönböztetni a vizet a levegőtől? Drága uraim, ezen a világon nem olyan könnyű megállapítani az egyszerű dolgokat. Én az önök egyszerű dolgait találtam mindig a legbonyolultabbnak. Ami pedig a bálnafújást illeti: még ha csaknem a közepébe állnak is, akkor sem tudják határozottan megmondani, hogy pontosan miből áll.

A középső részét elrejti a körös-körül terjengő hószerű, szikrázó köd; és akkor se állapíthatja meg az ember, hogy esik-e belőle víz, ha elég közelről sikerül megfigyelni a fújását, mert ilyenkor a bálna roppant mozgásától mindenfelé körös-körül fröcsköl a víz.

Az meg éppenséggel nem bölcs dolog, ha a vadász túlontúl érdeklődik a bálnafújás mibenléte iránt. Nem válnék hasznára, ha belekukucskálna és odadugná az orrát. Ehhez a forráshoz nem mehetsz oda korsódat megtölteni s azután elhozni onnan. Mert ha csak kicsit is érintkezésbe kerülsz a sugár külső, gőzös foszlányaival, lázasan égni kezd a bőröd a maró anyag hatására. Ismerek valakit, aki közelebbi érintkezésbe került a fújással - hogy tudományos célzattal-e vagy sem, azt nem tudom -, és a bőr lehámlott arcáról és kezéről. Ezért a bálnavadászok mérgesnek tartják a bálna fújását, és igyekszenek elkerülni. Még valami: hallottam, és nem is kételkedem benne, hogy a sugár megvakítja az embert, ha egyszer a szemébe fröccsen. A legokosabb tehát, amit a kutató tehet, ha békét hagy ennek a veszedelmes fújásnak.

A költők már megénekelték az antilop lágy szemének dicséretét és gyönyörű tollát a madárnak, amely sose száll le; én kevésbé fennköltet hirdetek: a farok dicsőségét.

A legnagyobb ámbráscet farka a törzsnek attól a pontjától számítva, ahol embervastagságúvá keskenyedik, csak a felső felületén legalább tizenhét négyzetméteres felületet ad. Gyökerének tömör kerek teste két széles, erős, lapos lapátra vagy uszonyra ágazik el, s fokozatosan vékonyodik alig két centiméteres vastagságúvá. A villánál vagy elágazásnál ezek az uszonyok kicsit egymásra borulnak, azután oldalt elívelődnek, mint a szárnyak, s közbül széles nyiladékot hagynak. Semmilyen élőlényen nem valósulnak meg finomabban a szépség vonalai, mint a kormányúszók félholdívű szélein. Teljesen kifeszítve a kifejlett bálna farokszélessége jóval több hat méternél.

Az egész végtag összeforrt inak sűrű fonadékának látszik; de vágj bele, és meglátod, hogy három világosan megkülönböztethető réteg alkotja: a felső, középső és az alsó. Az alsó és a felső réteg rostjai hosszúak és vízszintesek, a középső rostjai igen kurták és keresztben futnak a külső rétegek között. Ez a hármas szerkezet mindennél inkább erőt ad a faroknak. A régi római falak tanulmányozója furcsa párhuzamot talál a középső réteg s az ókor e csodálatos emlékeinek mindig téglával váltakozó vékony cserépsora között, amely kétségtelenül sokban hozzájárult a falazat nagy erősségéhez.

De mintha az inas faroknak ez a hatalmas helyi ereje nem volna elég, a leviatán egész tömegét végigfűzi az izomrostok és -szálak szövevénye, amely kétoldalt elmegy a lágyék mellett, leszalad az uszonyokba, alig észrevehetően beléjük kapcsolódik, és nagyban fokozza erejét; úgyhogy a farokban bizonyos mértékig mintegy az egész bálna egybefolyó mérhetetlen ereje összpontosul.

Öt nagy mozgásfajta jellemzi. Először: mikor uszonynak használja úszás közben. Másodszor: mikor buzogánynak használja a csatában; harmadszor: seper vele; negyedszer: paskol vele, ötödször: felcsapja a farkát.

Először: mivel a leviatán farka vízszintesen fekszik, más módon működik, mint a többi tengeri lény farka. Sose tekereg. A tekergőzés embernél is, állatnál is az alacsonyabbrendűség jele. A bálna egyetlen előrehajtó eszköze a farka. Tekercsszerűen legörbíti a teste alá, azután hirtelen hátracsapja: ez adja a szörnyetegnek azt a különös, szökellő, ugró mozgást, mikor veszettül úszik. Oldaluszonyai csak kormányzásra szolgálnak.

Másodszor: van valami jelentősége annak, hogy egyik ámbráscet fejjel és állkapoccsal küzd a másik ellen, az emberrel való csatáiban azonban főként és megvetően a farkát használja. Ha csónakra vág, gyorsan elfelé görbíti farkát, és az ütést csak a visszacsapás adja. Ha az ütés akadálytalan levegőn át zúdulna, s főként ha elérné célját, egyszerűen ellenállhatatlan volna. Sem az ember, sem a csónak bordája nem állná ki. Csak úgy menekülhetsz meg, ha kitérsz előle; de ha oldalról jön az ellenálló vízen keresztül, akkor részben a bálnavadász csónak könnyed lebegése, részben anyagának rugalmassága miatt egy törött borda, egy-két beroppant palánk, egy nyilallás az ember oldalában a legsúlyosabb következmény. A halászok oly gyakran kapnak ilyen víz alatti oldalütéseket, hogy csupán gyerekjátéknak tartják. Valaki leveszi a kabátját, és betömi vele a léket.

Harmadszor: nem tudom bizonyítani, de úgy vélem, hogy a bálna tapintóérzéke a farkában összpontosul; mert ilyen szempontból annyira finom, hogy csak az elefántormány érzékenysége hasonlítható hozzá. Ez a finomság leginkább a söprés műveletében nyilvánul meg, mikor a bálna lányos gyengédséggel, mintegy lágyan, lassan mozgatja roppant uszonyát egyik oldalról a másikra a tenger felszínén: s ha csak a szakállát érzi is meg egy matróznak, jaj akkor annak a matróznak, szakállastul, mindenestül.

Negyedszer: ha a magányos tengerek közepén, képzelt biztonságában észrevétlenül lopod be a bálnát, azt látod, hogy hatalmas testének méltósága felenged, és úgy játszik az óceánon, mint kismacska a tűzhely előtt. De játékában is látod az erőt. Farkának széles lapjait a levegőbe libbenti, azután rácsap a víz színére, s a mennydörgő érintkezés visszhangzik. Azt gondolhattad volna, hogy egy nagy ágyúval lőttek; és ha észrevetted a vékony gőzkarikát szivárogni a légzőnyílásból, a bálna másik végén, azt hihetnéd, hogy a gyújtólyuk füstje.

Ötödször: a bálna rendes úszóhelyzetében a farok meglehetősen a hát szintje alatt fekszik, s ilyenkor teljesen eltűnik a víz alatt; de amikor alá akar merülni a mélybe, a teljes farkát - s legalább tízméternyit a testéből is - egyenesen fellöki a levegőbe, s az ott remeg egy pillanatig, míg el nem suhan lefelé a szem elől. Kivéve a fenséges feltörést - ezt majd valahol másutt írom le -, a bálna uszonyának ez a felcsapódása talán a legnagyszerűbb látvány, ami az állatvilágban az ember szeme elé kerülhet. Egy reggel, mikor a napfelkelte bíborba vonta a tengert és az eget, fenn álltam a hajó árboccsúcsán, és keletre nagy bálnacsordát láttam: valamennyi a nap irányába haladt, és felcsapódó farkuk egy pillanatig összhangban remegett. Akkor úgy tetszett nekem, hogy az istenek imádatának ilyen nagyszerű megtestesülését soha senki se látta, még Perzsiában, a tűzimádók hazájában sem.

A bálna és az elefánt véletlenszerű összehasonlítása ebben a fejezetben, már ami az első farkát és a második ormányát illeti, nem akar egyenlőségjelet tenni a két ellentétes szerv között, még kevésbé az állatfajták között, amelyekhez külön-külön tartoznak. Mert a leghatalmasabb elefánt is kiskutya a leviatán mellett, és a leviatán farkához viszonyítva az ormány csak liliomszár. Az elefánt ormányának legszörnyűbb csapása csak játékos legyezőlegyintés az ámbráscet súlyos farkának mérhetetlen törése-zúzása mellett, hisz a bálnafarok számos alkalommal egyik csónakot a másik után hajítja a levegőbe, evezővel, legénységgel egyetemben, ahogy az indiai bűvész hajigálja a labdáit.

Minél többet gondolok erre a hatalmas farokra, annál jobban sajnálom, hogy nem tudom leírni. De ha nem ismerem még a bálna farkát sem, hogyan fognám fel a fejét? S mi több, hogyan érteném meg az arcát, mikor nincs is arca? Mintha azt mondaná: láthatod hátsó részeimet, láthatod a farkamat, de az arcomat nem láthatja senki. Én azonban nem tudom tisztán kivenni a hátsó részeit; s akárhogy is célozzon az arcára, újból azt mondom: nincs arca.

A Szumátra szigetecskéi és tengeröblei közt lappangó maláj kalózok időtlen idők óta meg-megrohanták a szoroson átvitorlázó hajókat, és bőszen követelték dárdájuk hegyével a sarcot. Bár az európai tengerészek ismételt véres megtorlásai újabban némileg elfojtották e rablónépség vakmerőségét, mégis, ma is hallani angol és amerikai hajókról, amelyeket kíméletlenül megszálltak és kiraboltak azokon a vizeken.

A Pequod friss, jó széllel Szunda keskeny szorosai felé közeledett; Ahab rajtuk keresztül akart kijutni a Jáva-tengerre s onnan észak felé vitorlázni azokon a vizeken, amelyeket tudvalevőleg meg-meglátogatott itt-ott az ámbráscet, azután elhúzni a Fülöp-szigetek mellett, s így eljutni Japán távoli partjaihoz, mire ott a nagy bálnavadász-időszak kezdetét veszi. Ilyenformán a világot körbehajózó Pequod a világ csaknem minden ismert ámbráscetterületét átfésülné, mielőtt kifutna a Csendes-óceánon a Vonalra. Ha másutt hiábavalónak bizonyulna is a hajsza, Ahab erősen számított rá, hogy ott, azokon a vizeken, amelyeket Moby Dick leginkább látogat, s abban az időpontban, amikor ott-tartózkodása joggal feltételezhető, megmérkőzhet majd a Fehér Bálnával.

De várjunk csak! Hát Ahab nem érint szárazföldet ebben a földövjáró hajszában? Legénysége tán levegőt iszik? Vízért bizonyára megáll. Nem. Más hajókat teletömnek külországi rakpartokra szállítandó idegen holmival; a világjáró bálnavadász hajó azonban nem visz más rakományt, csak a legénységét, a fegyvereket és a szükségleteit. Egy egész tó fekszik palackozottan tágas raktáraiban. Használati tárgyakkal egyensúlyozzák ki, nem ólomtömbökkel és vasballaszttal. Esztendőkre való vizet visz magával. Tiszta, jó, eredeti nantucketi vizet; s a nantucketi ember hároméves hajózás után is szívesebben issza ezt a Csendes-óceánon, mint azt a sós ízű folyadékot, amit csak tegnap szállítottak hajóra hordókban a perui vagy indiai folyókról.

Mivel Jáva nyugati partjainál, a Szunda-szorosok közvetlen közelében sok ámbráscetet ejtettek el, s a terület nagy részét körös-körül általában kitűnő zsákmányszerző helynek tartották a halászok, ezért, amint a Pequod egyre közelebb ért Jávához, az őrszemek ismételten felszólítást és figyelmeztetést kaptak, hogy éberen ügyeljenek. A part zöld, pálmafás szirtjei ugyan hamarosan kirajzolódtak jobbra előttünk, s az orrcimpák gyönyörűséggel szívták a friss fahéjillatú levegőt, bálnafújást azonban egyetlenegyet se láttunk. Már-már feladtuk a gondolatot, hogy errefelé bármilyen zsákmánnyal találkozunk, s a hajó csaknem beért a szorosba, mikor fentről felhangzott a szokásos lelkesítő kiáltás, s nemsokára ritka, nagyszerű látvány köszöntött bennünket.

Két-három mérföldre előttünk, nagy félkörben, amely átölelte a sík látóhatár felét, bálnafújások szakadatlan láncolata táncolt és szikrázott a déli napsütésben.

A Pequod felvonta minden vitorláját, és utánuk eredt; a szigonyosok fegyverüket forgatták, és hangosan ujjongtak felfüggesztett csónakjuk orrában. Csak a szél tartson ki, akkor nem nagyon kételkedtek benne, hogy ha áthajtják a Szunda-szorosokon, a nagy csapat kinyomul a keleti tengerekre, s ott nem kevés tagját látja majd elhullani. És ki tudja, vajon nem úszik-e átmenetileg ebben az összeverődött karavánban Moby Dick is. Ezért hát szárnyvitorlát szárnyvitorlára feszítve siklottunk, s hajtottuk magunk előtt a leviatánokat, mikor egyszerre Tastego hangja hallatszott: hangosan felhívta figyelmünket valamire a nyomdokvizünkben.

Az előttünk járó félholdnak megfelelő másik félholdat láttunk hátul. Mintha szakadozott fehér gőzfoltokból állt volna, amelyek felemelkedtek és lehulltak, mint a bálnák vízsugarai; de felbukkanásuk és leereszkedésük nem volt annyira szaggatott, mert állandóan ott lebegtek, és soha nem tűntek el teljesen. Ahab rájuk emelte távcsövét, azután gyorsan megperdült halott lábával a fedélzetbe fúrt lyukban, és felkiáltott:

- Gyerünk fel, meghúzni a köteleket és vödrökbe vizet merni! Malájok. Minket üldöznek.

Talán túl sokáig lapultak a hegyfok mögött, s a Pequod már jól beért a szorosokba, most azonban az ázsiai gazemberek hevesen üldözőbe vették, hogy behozzák túlontúl óvatos késedelmességüket. De a gyors Pequod a frissen fújó szélben maga is hevesen üldözött; milyen kedves volt hát ezektől a barna bőrű emberbarátoktól, hogy gyorsabbá tették a maga választotta üldözésben - valóban, csupán lovaglóostorai és sarkantyúi voltak. Távcsövével a hóna alatt Ahab ide-oda járkált a fedélzeten; előrementében az üldözött szörnyeket figyelte; hátramentében az üldöző kalózokat: valami olyasfélét képzelhetett el ő is, mint amit fentebb leírtunk.

De ilyen gondolatok nagyon kevés embert háborgattak a vakmerő legénység között; s amikor végre a Pequod fokozatosan maga mögött hagyta a kalózokat, elsietett az élénkzöld Kakadu-fok mellett a szumátrai oldalon, és befutott a mögötte elterülő széles vizekre, a szigonyosok jobban bánkódtak azon, hogy a gyors bálnák elhúztak a hajótól, mint amennyire azon örültek, hogy a hajó ilyen győzedelmesen elhúzott a malájoktól. Továbbigyekeztünk a bálnák nyomában, s végre mintha csökkentették volna sebességüket, a hajó fokozatosan megközelítette őket; és mivel a szél elült, parancs jött, hogy csónakba kell szállni. De alig érezte meg a csorda az ámbráscetnek valami feltételezhető csodálatos érzékével az őt üldöző három csónakot, bár még egymérföldnyire mögötte jártak, máris újból összeverődött: a bálnák szoros hadirendben és századokba álltak, a fújásuk olyan volt, mint a gúlába rakott szuronyok csillogó sorai, és kettőzött sebességgel úsztak tovább.

Ingre-gatyára levetkőzve megmarkoltuk a lapátokat, és több órás evezés után csaknem feladtuk már a vadászatot, mikor a bálnák furcsa, tétova mozgása biztatóan jelezte, hogy végre ama különös, béna, zavart határozatlanság hatása alá kerültek, amiről a halászember, ha meglátja, azt szokta mondani: elvesztették a fejüket. A tömött hadirendek, amikben eddig gyorsan és kitartóan úsztak, most egyetlen roppant csődületté bomlottak fel; és mint Porus király elefántjai a Nagy Sándor ellen vívott indiai csatában, szinte megtébolyodtak az ijedtségtől. Mindenfelé szétszóródtak, nagy, szabálytalan körökben, céltalanul úszkáltak ide-oda, és kurta, vastag fújásukkal elárulták rémült zavarukat. Ezt még furcsábban kimutatták soraikban a mintegy teljesen megbénult bálnák, amelyek tehetetlenül lebegtek, mint az elöntött, árbocuk tört hajók a tengeren. Ha ez a leviatáncsorda három bősz farkas üldözte közönséges birkanyáj a mezőn, akkor se árulhattak volna el szertelenebb rémületet.

Bár, amint mondtam, sok bálna hevesen mozgolódott, mégis meg kell jegyezni, hogy a csorda egészében sem előre nem haladt, sem vissza nem húzódott, hanem csapatosan egy helyben maradt. Mint ilyen esetekben szokás, a csónakok egyszeriben elváltak egymástól, s mindegyik egy, a csapat szélén ácsorgó magányos bálna felé indult. Tán három perc múlva kirepült Kvikveg szigonya; a sebzett hal vakító tajtékot vert arcunkba, azután eliramodott velünk, mint a villám, s egyenest a csorda legközepébe tartott. Bár az ilyen körülmények közt eltalált bálnának ez a viselkedése éppenséggel nem példa nélkül való, és többé-kevésbé majdnem mindig számítanak is rá, mégis a bálnavadászok egyik legveszedelmesebb viszontagságát jelenti. Mert midőn a gyors szörnyeteg egyre mélyebbre és mélyebbre húz az izgatott csapatba, búcsút mondasz a körültekintő életnek, és egész léted lázas lüktetéssé válik.

Amint a bálna vakon és süketen előrezúdult, mintha a sebesség puszta erejével akarna megszabadulni a vaspiócától, amely beleakaszkodott, amint így fehér sebet hasítottunk a tengeren, s repülés közben a körös-körül ide-oda rohangáló, eszeveszett állatok minden oldalról fenyegettek; olyan volt szorongatott csónakunk, mint a hajó, amely viharban jégszigetek közé keveredve, igyekszik elkormányozni tekervényes csatornáik és szorosaik között, és nem tudja, melyik pillanatban zárják körül és roppantják össze.

De Kvikveg egy csöppet meg nem rettenve, határozottan kormányozta csónakunkat; most kitért annak a szörnyetegnek, amely éppen elállta utunkat; most elkanyarodott amattól, amelynek óriási farka fejünk fölött függött; Starbuck pedig egész idő alatt a csónak orrában állt, és lándzsával a kezében elszurkálta utunkból azokat a bálnákat, amelyeket kurta döféssel elérhetett, mert hosszúakra nem volt idő. Az evezősök sem tétlenkedtek teljesen, bár munkájuk most teljesen feleslegessé vált. Ők főként az ügy ordítozó részében segédkeztek.

- El az útból, kapitány! - kiáltotta egyikük egy nagy dromedárnak, amely hirtelen egész testével a felszínre emelkedett, s egy pillanatig azzal fenyegetett, hogy eláraszt bennünket.

- Teszed le mindjárt a farkadat, te! - kiáltotta valaki a másiknak, amely a csónakunk közelében nyugodtan hűsítette magát legyezőforma farkával.

Mindegyik bálnavadász csónak visz magával egy kölöncnek nevezett szerkezetet, amit a nantucketi indiánok találtak fel. Két egyenlő nagyságú négyszögletes fadarabot szilárdan összekapcsolnak, úgyhogy derékszögben, ágvillaszerűen keresztezik egymást, s a szerszám közepére meglehetősen hosszú kötelet kötnek, a kötél másik végén hurok van, amelyet bármelyik pillanatban a szigonyhoz lehet erősíteni. Főleg akkor használják a kölöncöt, ha a bálnák elvesztették a fejüket. Ilyenkor ugyanis több bálna van körülötted, mint amennyit alkalmasint megvadászhatsz. De az ember nem mindennap találkozik ámbráscetekkel, s ha igen, annyit kell megölnie, amennyit tud. És ha nem tudja megölni mindet egyszerre, meg kell sebeznie, hogy később kényelmesen megölhesse őket. Ilyenkor azután igénybe veszik a kölöncöt. A mi csónakunkon három volt. Az elsőt és a másodikat szerencsésen kihajítottuk, s láttuk a támolyogva elrohanó bálnákat, amelyeket a maguk után vontatott kölönc roppant oldalellenállása lebéklyózott. Úgy megbénultak, mint a láncra és vasgolyóra vert gonosztevők. De mikor a harmadikat is ki akartuk lökni a csónak oldalán, az esetlen fajószág egyik ülés alá szorult, egy szempillantás alatt kitépte és magával vitte a deszkát, az evezős pedig, mikor az ülés kicsúszott alóla, a csónak fenekére pottyant. A víz mindkét oldalt betört a széles palánkon; de belenyomtunk két-három gatyát és inget, s így egyelőre betömtük a léket.

Csaknem lehetetlen lett volna kivetni ezeket a kölöncös dárdákat, ha a bálnák futása nem lassul le nagymértékben, mikor a csordába értünk; sőt amint egyre beljebb és beljebb jutottunk a gyülekezet széléről, a szörnyű kavargás csökkent. Mikor azután végül a rángatózó szigony kiszakadt, s a vontató bálna eltűnt oldalt, elszabadulásának lassúdó lendületével besiklottunk két bálna között a csapat szívébe; olyan volt, mintha valami hegyi zuhatagból csendes völgyi tóba csúsztunk volna. A külső bálnák között elterülő völgyek üvöltő viharait hallottuk, de nem éreztük. A tengernek ez a belső területe abba a tükörnek nevezett lágy, selymes felszínbe simult, amelyet a békésebb kedvű bálna által kibocsátott finom nedvesség hoz létre. Igen, most abban a varázslatos nyugalomban jártunk, amely, úgy mondják, ott lappang minden mozgás közepén. A zavargó messziségben még láttuk a koncentrikus külső körök kavargását és több, egymást követő bálnarajt - nyolc vagy tíz állatot egyben-egyben -, amint gyorsan körbe-körbe jártak, mint sok-sok lófogat a porondon, s olyan szorosan egymás mellett, hogy egy óriási cirkuszi lovas könnyen terpeszt állhatott volna a középsőkön, s így körbemehetett volna a hátukon. A csorda zárt tengelyét közvetlenül körülvevő elpihent bálnák sűrű tömegei miatt nem kínálkozott semmilyen alkalom a menekülésre. Lesnünk kellett, míg megszakad az eleven fal, mely körbefogott bennünket, a fal, amely csak azért bocsátott be bennünket, hogy körénk záródjon. Igyekeztünk a tó közepén maradni, s néha-néha kis tehenek és borjak látogattak meg bennünket, az összecsődült tömeg asszonyai és gyerekei.

Beleértve a forgó külső körök között időnként támadó széles közöket és beleértve a körökben úszkáló különféle rajok közti távolságot, az egész sokaság által körülfogott terület ebben a helyzetben legalább két vagy három mérföldre rúgott. Mindenesetre - bár az ilyen vizsgálat ebben a helyzetben csalékony lehet - alacsony csónakunkból olyan vízsugarakat fedeztünk fel, amelyek szinte a látóhatár szélén táncoltak. Megemlítem ezt a körülményt, mert a teheneket és borjakat mintha szántszándékkal zárták volna be ebbe a legbelső karámba; mintha a csorda nagy kiterjedése eddig megakadályozta volna, hogy rájöjjenek a megállás okára; s ezért - vagy talán mivel annyira fiatalok, egyszerűek és minden módon ártatlanok és tapasztalatlanok voltak - ezek a kisebb bálnák mindenesetre időnként odalátogattak elnyugodott csónakunkhoz a tó széléről, és oly bámulatos bizalmat és barátságot vagy még mindig elvarázsolt rémületet árultak el, amit nem lehetett nem csodálni. Mint a házőrző kutyák jöttek egészen a csónak pereméig, körülszaglásztak és megérintettek bennünket; míg végül úgy tetszett, mintha valami igézet megszelídítette volna őket. Kvikveg megveregette a fejüket, Starbuck lándzsájával vakargatta a hátukat, de tartva a következményektől, egyelőre nem hajította ki fegyverét.

Míg mi így elbűvölve lebegtünk, a távolban néha hirtelen kavargások jelezték, hogy a többi csónak még mindig tevékenykedik és kölöncre veszi a bálnákat a csorda szélén, vagy az első körön belül folytatják a háborúságot, ahol elég hely volt, és alkalmas visszavonulás is kínálkozott. De a kölöncre vett, nekidühödött bálnák vad rohanása egyik körtől a másikig semmiség volt ahhoz a látványhoz képest, amely végül szemünk elé tárult. Ha rendkívülien erős és fürge bálna vontatja a csónakot, néha meg szokták kísérelni, hogy megbénítsák, azaz átvágják vagy összeroncsolják óriási farokinát. Egy kurta nyelű feldolgozó ásót vetnek ki ilyenkor, amelyhez kötelet erősítenek, hogy vissza lehessen húzni. Amint később megtudtuk, egy bálnát sebeztek meg ezen a részén, de úgy látszik, nem elég hatásosan, s az állat leszakítva a fele szigonykötelet, elszabadult a csónaktól, és most a seb roppant gyötrelmében úgy kavargott a forgó körök között, mint Arnold, a nekikeseredett szívű, magányos lovas a saratogai csatában, rémületet keltvén, amerre ment.

De akárhogy hánykolódott is sebében a bálna, s akármilyen ijesztő látvány volt is, a társaiban feltámadt különös rémületet olyasmi okozta, amit a közbeeső távolság eltakart előlünk. Végül azonban észrevettük, hogy a halászat egyik elképzelhetetlen véletlene folytán a bálna belekeveredett a maga után húzott szigonykötélbe, s amikor elszabadult, benne maradt a feldolgozó ásó is; s az utóbbi fegyverhez erősített kötél szabad vége véglegesen belegubancolódott a farkára tekeredett szigonykötél hurkaiba, a feldolgozó ásó pedig kilazult a húsából. Így az őrületig gyötörten kavarta a vizet, vadul ostorozott hajlékony farkával, és az éles ásóval maga körül csapkodva megsebezte és öldökölte társait.

Ez a szörnyű dolog felriasztotta a hordát béna rémületéből. Először a mi tavunk partját alkotó bálnák csoportosultak össze kissé, és egymásnak buktak, mintha lanyhuló hullámok emelnék oda őket messziről, azután maga a tó kezdett gyengén háborogni és dagadni, a középső körök egyre jobban összezáródtak, a bálnák mind sűrűbb rajokban kezdtek úszni. A hosszú nyugalom véget ért. Hamarosan halk, közeledő surrogás hallatszott, és mint a jégtáblák harsogó tömegei tavasszal, mikor zajlik a nagy Hudson folyó, úgy jött tolongva az egész bálnacsapat a középpont felé, mintha egyetlen nagy heggyé akarnák felbástolni magukat. Starbuck és Kvikveg tüstént helyet cserélt, Starbuck elfoglalta a hátsó ülést.

- Lapáthoz! Lapáthoz! - suttogta feszülten, és megmarkolta a kormányt. - Ragadjátok meg a lapátot, és szedjétek össze a bátorságtokat! Szent Isten, emberek, vigyázzatok! Te Kvikveg, lökd félre azt, ott, azt a bálnát! Szúrd meg, üsd meg! Állj fel, és maradj úgy! Gyerünk, emberek, húzzatok, emberek! Sose törődjetek a hátukkal! Piszkáljátok meg őket, piszkáljátok félre!

A csónak most beszorult két hatalmas, fekete tömeg közé, amelyek csak egy keskeny Dardanellákat hagytak hosszú testük között. De kétségbeesett erőfeszítéssel végül kijutottunk egy időleges tisztásra, s ott gyorsan hajtottunk előre, közben pedig erősen kerestük a következő nyiladékot. Több ízben múlott így egy hajszálon a megmenekülésünk, végre gyorsan arra a helyre siklottunk, amely egyike volt a külső köröknek, de most bálnák vágtak rajta keresztül vaktában, valamennyi nagy erővel a középpont felé tartott. Ezt a szerencsés megmenekülést olcsón vásároltuk meg, Kvikveg kalapja árán. A vadembernek ugyanis, amint a csónak orrában állt, hogy a menekülő bálnákat döfködje, levitte kalapját a fejéről a légörvény, amit a közelben hirtelen felcsapódó széles farkúszó kavart.

Akármilyen zavart és rendetlen volt most az általános mozgolódás, hamarosan szabályos vonulássá rendeződött, mert a bálnák végre egyetlen sűrű tömegbe verődtek, s azután megnövekedett sebességgel újólag menekülni kezdtek. Hiábavaló lett volna tovább üldözni őket, de a csónakok mégis nyomukban maradtak, hogy felszedjék az esetleg elmaradozó, kölöncre kötött bálnákat, és biztonságba helyezzék azt, amelyet Flask megölt és felkarózott. A karó zászlós rúd, minden csónak visz magával kettőt-hármat, s ha több zsákmány van a közelben, merőlegesen beleszúrják az elejtett bálna úszó testébe, részben, hogy megtalálják később a tengeren, részben a korábbi birtokbavétel jeleként, ha netán valamilyen más hajó csónakjai arra vetődnének.

E csónakba szállás eredménye valamelyest példázta a bölcs halász mondását: minél több bálna, annál kevesebb hal. A sok, kölöncre kötött bálna közül csak egyet ejtettünk el. A többinek egyelőre sikerült elmenekülnie, de csak azért, amint azt hamarosan meglátjuk, hogy más hajó szedje fel őket, ne a Pequod.