Bevezetés

A magyar kálvinizmus nagy veszedelemben van. Leszoritott és szorongatott voltának okai nem mai keletüek. Először a racionalizmus megüresitő és elsorvasztó nyavalyájának százados uralma őrölte meg életerejét, moralizáló sivóhomokjába temetve vallásos mélységét és gazdagságát, azután a teológiai liberalizmusnak a tudományos kulturával kacérkodó és megalkuvó áramlata mosta alá egykor hatalmas védőgátjait, szemfényvesztő dialektikájával megbontva és köddé spekulálva hitvallási és teológiai acélbordázatát s végre a nagy nemzeti katasztrófa tépte ötfelé egységes egyházi szervezetét, megosztva és pusztulásra itélve nemzeti egységét és tradiciókincsét. Isten csodája, hogy még egyáltalán él. De Isten kegyelméből még él s elkábitott, megrontott és összetört öntudatának ujjáteremtésére törekszik. Ébredésének első pillanatai sem most kezdődnek. Ide-tova két évtizede annak, hogy mind határozottabb öntudattal keresi s mind fokozottabb mértékben találja meg elejtett kapcsolatait a külföldi kálvinizmussal s általános protestáns liberalizmusát és tartalmatlan racionalizmusát kezdi visszacserélni eredeti, sajátos és életerős kálvinizmusának ősi hitvallására és mély kegyességére. A dolog természete hozta magával, hogy ez az öntudatra ébredés először a lelkészek között indult meg, akiknek tanulmányi és hivatási körében hamarabb és közvetlenebbül tüntek elő az eltemetett örökség romjai és emlékei, mikor épitőanyagot kellett keresniük a már-már hajléktalanná és védtelenné váló egyház számára a katolicizmus és a szocializmus erősen felszerelt s céltudatos ostromában. De a magyar kálvinizmust a papjai nem menthették és nem menthetik meg a pusztulástól, csupán előljárhatnak a teendők meglátásában és megláttatásában. Minden azon fordul meg, hogy maguk a kálvinista hivek, a "világiaknak" nevezett lelkek serege tegye öntudatos birtokává ősei hitét és életeszményét, mert valamennyi keresztyén egyház között a kálvinizmus a legkevésbbé papi egyház s lelkipásztorainak csak akkor van értéke, ha tényleg lelkeket képviselnek, vezetnek és védelmeznek, lelkeket, akiknek valóban testvéri megbizottjai a közös hit forró tapasztalásában legdrágább tulajdonokul megélt vallás programmszerü megvalósitásában. Sajnos ott tartunk, hogy a magyar kálvinizmus sajátos vallásos tartalma, bibliai, hitvallási és teológiai karaktere, világnézeti tipusa, erkölcsi eszménye, kulturális koncepciója és nemzeti missziója egy olyan lelki keverékké szintelenedett és erőtlenedett az egyház tagjaiban, hogy ma a kálvinizmusnak legfennebb az ösztönéről beszélhetünk, de nem az öntudatáról. És háládatosnak kell lennünk az Uristen iránt, ha még az ösztön él és sarkalja a lelkeket, hogy a kábulatból kirázzák magukat és elinduljanak törvényes ősi örökségük öntudatos visszafoglalására. Nagy út lesz ez, mert a mi embereink nagy tömege hosszú idők óta a papokra hagyta a vallás öntudatositásának mesterségét s a modern kultura és főleg a modern tudomány bűvölete alatt abba a tévhitbe sűlyedt, hogy a vallás világában és a teológiában a reformáció óta semmi sem történt, hogy pedig akkor mi is történt, azt régen elfeledte. Ehez a nagy úthoz, azoknak, akikben a kálvinizmus ösztöne még él s akik szivből kiváncsiak arra, hogy kik is ők születés és örökség szerint és mi is várna reájuk ebben a zavaros világban, ha egyszer valóban, öntudatosan kálvinistákká lennének, az első lépés támogatására akarom elmondani a következőket. Szemeim előtt az a református magyar intelligencia lebeg, amely csupán homályos ösztönével is dicsőséges és megkülönböztetett kilétének, a magyar szellemi és közélet legcsodásabb teljesitményeit produkálta s amely, ha egyszer igazán meg fogja tudni, szivében megrendülve az isteni Kegyelem ajándékának áldott terhe alatt, hogy mire rendeltetett és mi van reábizva: minden bizonnyal a leghatalmasabb tényező lesz Isten kezében nemzete megszentelésének isteni munkájában.