Fülszöveg

A Carmen figuratum, a figurális vers hagyománya az antikvitás korába nyúlik vissza. A műfaj története a képírással kezdődik, amely írásmód híven tükrözi az ember szinesztetikus befogadóképességét, mert egyesíti a képi és a nyelvi gondolkodást. A hieroglifák képekben rögzítik a gondolati tartalmat, egyenesen a fogalmat jelenítik meg, nem pedig a beszéd során artikulált hangsort. Az egyiptomi hieroglifírás az emberi kultúra történetének még azon korszakában született, amikor a képi és a nyelvi gondolkodás egyenrangú volt, és az ember életében a képi gondolkodás az olvasás része volt anélkül, hogy közvetítésre szorult volna. A hieroglifírás eltűnésével a képi gondolkodás alternatívája háttérbe szorult a nyelvivel szemben. A képi és nyelvi rend együttműködésének lehetőségére azonban akadt kiút, maradt egy közös játéktér, a képvers, mely produktíven őrizte meg a nyelvi-vizuális hagyományt az idők folyamán.

Géczi János verseinek fiktív világa erős képi megjelenítettségre reflektál (a görög ekphraszisz, vagyis képleírás hagyományának értelmében), legtöbb alkotása a látásra/láttatásra épít. A líraiság és a képiség, e két érzéki terület találkozása valósul meg képverseiben.

Géczi János képversei az avantgárd hagyományú kalligramtól kezdve a kollázson és a konkrét költészeten át egészen a posztmodern tapasztalatokkal szembesítő Róma-ciklusig a műfaj történeti alakzatainak egész sorát vonultatják fel. Az Orpheusz Kiadó által gondozott életműkiadás Képversek kötetében napvilágot látott képtár, a Madárház befogadási szituációja a jelen kötetben bemutatott 2002-es kiállítás előzményének is tekinthető. Az 1983-as kiállítás egyszerre volt szemlélhető térbeli megrendezettségében, ahol a képversek térversekké váltak; és képtárlatként, ahol a képversek a kiállított madarak testeként, illetve környezeteként mutatkoztak meg. A képversek térbelépésének eseménye, az egyidejű képi-nyelvi gondolkodás felépítményjellegű megidézése a képvers születésének pillanatához vezeti vissza nézőit/olvasóit.

Sz. Molnár Szilvia