Előszó

Ez év január 1-én körlevelet intéztem Magyarország összes oktatóihoz, kezdve a kis óvónőn fel az egyetemi tanárig, hogy megjelöljem azokat az irányelveket, amelyeknek érvényesülniök kell a magyar iskolában. Ebben a körlevelemben és azokban a folytatólagosan írt cikkekben, amelyekben a körlevélben érintett eszméket bővebben kifejtettem, megkonstruálni igyekeztem a magyar neonacionalizmus fogalmát, egy olyan újfajta nacionalizmusét, amely kiveti nemzeti hibáinkat és tökéletesíti nemzeti erényeinket, egy olyan újfajta nacionalizmusét, amelyet nem bénít meg a múlt nagyságának szemlélete, sem a jelen nyomorúságának nyomása, hanem amely bizakodva, mosolyogva néz a jövőbe s elszántan tör új nemzeti reálpolitikai célok felé.

Ez a neonacionalizmus azonban korántsem jelent radikális szakítást a nemzeti múlttal, ellenkezőleg, a radikalizmustól éppen abban különbözik, hogy a nemzeti múltnak minden értékét át akarja menteni a jövőbe.

A neonacionalizmus puszta követelményből élő valósággá csak akkor válhat, ha a politika ihletet nyer a művelődéstől, elsősorban az irodalomtól. A közéletben rendkívül gyakori gondolkozási hiba, hogy a politikát tartják a vezető erőnek, holott a valóság az, hogy a politikai élet kazánját a nemzet gondolkozása, az egymással küzködő szellemi irányzatok fűtik, amelyek elsősorban az irodalomban és a művészetben tükröződnek. A kultúra a prius, az előbbrevaló és nem a politika, amely a nemzet művelődésének csak vetülete.

Mely elemekből alakíthatjuk ki azt az új egészséges közszellemet, amelyre nemzeti megújhodásunk és annak programmja, a neonacionalizmus szempontjából szükség van? Főkép két elemből: a klasszikus és az élő magyar irodalomból.

Irodalom és irodalomtörténet nem egy. Végzetes egyoldalúság lenne, ha az élő magyar irodalmon elsiklanánk és különösen a magyar iskola nemzetnevelő munkáját kizárólag az irodalomtörténetre építené fel.

Főleg a pezsgő, eleven élő irodalom az, amelynek aktív lendítő ereje van. És mert ez igaz, azért kétszeresen sajnálatos, hogy irodalmunk csak lassanként találja meg a nagy bekapcsolódást a háború utáni élet új céljaiba. Élő irodalmunk kelleténél tovább állott a XX. század tizes éveinek, sőt bizony még 1918 és 19-nek is a befolyása alatt s csak mostanában kezd igazában ráeszmélni, hogy a magyar lélek erős és öntudatos neonacionalizmus után sóvárog.

Talán éppen azért, mert az újjáépítés kora csak lassanként találja meg a maga sajátos új irodalmi irányzatát, éppen azért a klasszikus irodalom ma még fokozott jelentőséggel bir. Nem hiszem, hogy lenne Európában irodalom, amelynek nemzeti tartalma erősebb, mint éppen a magyaré Bessenyeitől egészen Arany követőiig. Innét van az, hogy még olyan szerzők is, akiknek írói képességei sekélyek voltak, akiknek műveit ma már szórakozás okából nem olvashatjuk, megtartották nemzeti kultúrpolitikai jelentőségüket. Bessenyei, Kultsár vagy Kazinczy műveinek olvasása ma az átlagos magyar olvasó, nem gyönyörködteti többé és mégis történeti jelentőségük változatlan, mert a nemzeti szellem ébresztésével és erősítésével voltaképpen megalapozták József nádor és Széchenyi István reformkorát. Sajátságos, hogy még a Nemzeti Színház létrejöttének sem irodalmi és esztétikai okok voltak a mozgatói, hanem az hogy öntudatosan, nemzeti okokból a német színházzal szemben "magyar theátrumot" követeltek. Pedig a gondolatot magyar szóval még ki se tudták fejezni. Irodalmi értékben a most megnevezett úttörők és legnagyobbjaink között óriási a minőségbeli különbség. De egyfelől Bessenyei és Kazinczy, másfelől Vörösmarty, Petőfi és Arany között a nemzeti érzés intenzivitása tekintetében alig van különbség. A klasszikus magyar irodalom éppen ennél az erős nemzeti tartalmánál fogva alkalmas arra, hogy élő irodalmunk némely hiányait pótolva, megadja a nagy inspirációt a nemzeti újjáépítés munkájához.

Ezért nemcsak mint kultuszminiszter, nemcsak művelődési szempontból, hanem mint a magyar neonacionalizmus gondolatának hirdetője, magasabb nemzeti tekintetekből is szeretettel ajánlom a magyar olvasóközönségnek a Franklin-Társulat nagyszerű irodalmi vállalkozását, az "Élő Könyvek - Magyar Klasszikusok" negyven kötetes sorozatát.

Gróf Klebelsberg Kuno
m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter.