Himfy szerelmei.

I. rész. Kesergő szerelem.

I. Énekek.

Állj meg Ámor, szemlélgessük
A halvány ég csillagai
A nap épen alkonyodott
Búval tölti csak s bánattal
Bűnhődtél föld, - légyen elég
Csörgő patak! életemnek
Ébren való álmadozás
Egy hasonló valósággal
Falak! melyek közt lakozik
Itt - a komor enyészetnek
Kellemek, amilyeneket
Két szeme, szép arcúlatján
Lehetnék bár oly éles szem
Mars vad dühe bont, dönt, dúl, vág
Midőn csendes felségében
Mint a kőszál, hajthatatlan
Mint az őzek az erdőben
Most költözik tőlünk a nap
Most tudom már, mit cselekszik
Nincs nyugtom, nincs békességem
Szerelem-e az, avagy nem

2. Dalok.

A balsorsnak bús fellege
A fecskék elköltöztenek
A föld egész kerekében
A halavány olajfáknak
A havasnak oldalában
Ahol ő van, bámúlandó
Ahol ő van, csudálatos
Ahol ő van, hihetetlen
Ahol ő van, nézd a fákat
Ahol ő van, ott Amornak
Akárhogy van, de kínaim
Akármennyi jeleseknek
A kegyetlent felejthetni
A kelő nap tovább nyújtott
Akkor, midőn felzavarta
A kutyáktól üldöztetvén
A külföldön nyomorogva
A legvígabb mulatságban
A melegen és hidegen
A menő nap a jövőnek
Amiólta felserdültem
Amit tesz ő, szép, nagy s dicső
Amor fejem mint megcsalá
Amor! s hát csak szenvedheted
Amor rabja, - most Marsé is?
Amott látom domborodni
A nap alatt ily szerelem
A reménység és félelem
A számtalan félelmekből
A szegénység és gazdagság A szép őszi nap megszürkült
A szerelem birodalmát
A szerelem hatalmával
A szerelem indulatját
A szerelmes gondolatok
A szerelem sétálni vitt
A szerelem s fájdalmaim
A szív minden, - azt tartom én
A tavasznak érkezése
A titok kinyilatkozott
A vad szívet irgalomra
A világból kiszakadva
A világnak vígasági
A világon setét éj van
A virágok szép nemében
Az a lelkes nem tudom mi
Az én lelkem mélyen vagyon
Az életnek tengerében
Az ész váltig értekezett
Az idő mindenen kifog
Azt kérdezed, óh barátom
Balgatag én! nem védettem
Bár ki tegye itéletét
Beteg, sebes, törött, romlott
Bízakodó reményekkel
Bizonytalan lépésimet
Boldog, ki a szerelemnek
Boldog vagy te, cifra madár
Boldog valék nyugalmamban
Csömört okoz a társaság
Édes, kínos emlékezet
Egek! már ily nagy ideje
Egy csillag sincs az egekben
Egyetlen-egy, bár ki lássa
Egy délután - (lestem én őt)
Egy szép estkor az erdőben
Éjfél vagyon, - nem alhatom
Elérem majd nyugalmamat
Elmédet hát mért bocsátod
Elmégy tehát, szegény lélek
Eltávozván, majd változás
Elűzted a komor telet
Emberfajzat! akárki légy
Ember! hát még dicsekedhetsz
Ennyi tüzes gerjedelem
Érc-szíve megvehetetlen
Érzeményim seregében
Ezerek közt maga lenni
Gyakran lebeg elmém előtt
Gyenge szer az ember szíve
Gyermekségem szép idei
Gyűlölöm én a világot
Ha elmémnek gondolatit
Ha engemet, oly rég hívét
Hah! mely szörnyek a bajaim
Ha ki talán nem értheti
Hajh! kemény ő s érzéketlen
Hajnal alig kerekedett
Hallottam én szép szavának
Halj meg bennem emlékezet!
Ha majd a bú, mely testemet
Ha mindennek felosztását
Ha nem látom, többé nem ér
Ha nyelvem oly gazdag volna
Ha oly makacs ellensége
Ha tudnám, hogy békességem
Hegyen-völgyön ácsorogtam
Hirdesd, nyelvem, érdemeit
Hogy anyám megnyugtathatta
Hogy csak kínja s aggodalma
Hogy először láttam én őt
Hogy vonhatja félholt testem
Hol a szívben fészket rakott
Hová merülsz, beteg elme?
Hozzá fogtam százszor is már
Immár mennyit nem szenvedtem
Itt, a tenger habjaival
Itt ült, ott járt, ott nevetett
Jól látja ő, mint hervadok
Jól tudom én, mit kellene
Kinek egyszer kebelében
Ki voltam én, hajh! ez előtt?
Környülvett, im! már a franc had
Látnom őtet, és szeretnem
Láttam ismét! - a régi ő
Láttam őtet siránkozni
Legmerészebb repültében
Mars, akinek rabja vagyok
Mars zászlói eltüntenek
Meddig tart még tehát e harc
Még csak benned reménységem
Megláttam őt, - s kebelemben
Mely szó, mely nyelv dicséreti
Mérgesítem sebeimet
Midőn a hold világában
Midőn Amor fészkelődik
Midőn Amor hozzám jöve
Miként örül, ami csak él
Mikor egyszer pelyhesedtem
Minden egyéb gerjedelem
Mindenfélét megpróbáltam
Minden inkább lehetséges
Minden szépben szépségének
Minden tárgyban őtet látom
Mindez vissza nem adhatja
Mint a füge áttétetvén
Mint a napnak sugárai
Mint a sas, úgy fellengezett
Mint a szarvas, kit megére
Mint gyógyulnék fel sebemből
Mint hűl s fűl a vér eremben
Mint reszkettem, borzadoztam
Mint szeretlek, mint kedvellek
Mint táncolt ő, a Grácia
Mit nem tudna felforralni
Mondd meg, miként gondoljalak
Mondd meg, Zephyr, mi dolgod van
Napok jönnek, napok mennek
Nem csak teste delisége
Nem birja ily sanyarú lét
Nem nyomhatván el tüzemnek
Nem szeretem többé őtet
Nem vádollak én tégedet
Nincs szívének kivánatja
Oh epedő kivánatok!
Oh nyomorult, buta nyelv te
Oh te! oh te! így ordítok
Oh természet! mit vétettem?
Oh! vajha kiszakaszthatnám
Oly kedvetlen s nyughatatlan
Olvastam én a verseket
Országok, népek, nemzetek
Ott, ahol én nevelkedtem
Önmagával vagdalkozni
Őt kérem, a teremtőtől
Semmiként sem remélhetvén
Senki őtet nem esméri
Sírsz hát bennem, szegény lélek!
Sokat mondtam szépségéről
Sok országot mosó tenger
Sok s nagy, amit szenvedek én
Szabad voltam, fürge, s oly gyors
Szelíd Musák! jól tudom én
Szemfényvesztő a gyöngyhava
Szépségének a látásától
Szerelemben fogamtattál
Szeretni s nem szerettetni
Szíve tárgyát bálványozni
Szívek, akik csak nem rég is
Szívem kínja kedves néked
Szívemnek mély fenekébe
Szív- s lélekben beteg lenni
Szüntesd, oh sors, haragodat
Tanú valék, mint érezte
Téged látlak az egeknek
Te, ki alig világítasz
Természetnek éltetője
Testének egy mozdulása
Ti a világ kezdetében
Tiszteletet, csudálatot
Tovább immár lehetetlen
Úgy lebegett ő szüretkor
Üdvességgel áldott két szem
Valahányszor szeme pillant
Vajjon mire magyarázzam
Váltig immár megviselték
Végtére hát elértelek
Vizen, földön és az égben
Volt egy idő, hogy könyemet
Zúg a zápor, - ordít a szél

II. rész. Boldog szerelem.

1. Ének.

Végre tehát elnyertelek

2. Dalok.

A bereknek gyors kaszási
A férj fenkölt, tüzes legyen
A kínokról beszélgeténk
Akkor, midőn oda dűlünk
A szerelem oskoláját
A természet emlőiből
A természet kebelében
A test pompás szépségei
A tudomány és dicsőség
A veszélyes fergetegben
Az, kinn nyargal száguldozva
Eddig a bú fellegével
Eddig csak bús henyélésben
Egymás mellett be szépen áll
Első kegyes tekintete
Eltörlötték inségemet
Fájdalmimban átkoztalak
Fellengző reményekkel
Ha igaz a vélekedés
Ha itt a dél - már készen vár
Hajházzon más uraságot
Ha kedvesem mellettem ül
Halljátok, kik esmerétek
Hívség, mely oly erősen áll
Holnap nem lesz, ami ma van
Kivált, ragyás, aszott bagoly
Legény! lányzó míg eredben
Más a világ ábrázatja
Midőn gyermekidőnk elmúlt
Midőn reggel felserkenünk
Minekután a kezünket
Mint előzi akaratom
Mosolyogva jönnek, mennek
Musám te! ki zokogással
Néha, midőn mellettem ül
Nézd e rózsát bimbójában
Ő is engem rég szeretvén
Ő mellette nem érzem én
S hát meg ujra lobbot vete
Soká fel nem támadhatott
Sokkal szebb most a természet
Szinte majd már összecsaptak
Ti, a sorsnak ostorai
Tiéd minden gondolatja
Ti, kik kívül úgy fázátok
Ti, kik szívem fájdalmával
Tökéletes bizodalom
Tőle jönnek, hozzá térnek
Vétettem én, mondván, hogy jég

Regék a magyar előidőből.