Előszó

A legnagyobb magyar szénmedence immár 200 éves. E nevezetes évforduló megemlékezésekor tisztelettel gondolunk elődeink áldozatos munkájára, amely arra kötelez minket, maiakat, hogy hasonló akarással és aktivitással dolgozzunk. Hiszünk abban, hogy szénbányászatunknak nemcsak múltja, de jövője is van. Ehhez azonban nemcsak hit, hanem kemény, akadályt nem ismerő további erőfeszítések is szükségesek.

A két évszázaddal korábban Borsod, Gömör, Kishont és Heves vármegyékre kiterjedő borsodi geológiai szénmedence bányászatának története lényegében a műszaki, ipari fejlődésért, a társadalmi haladásért vívott küzdelem története. Borsod vármegyének a szénkutatásairól neves kassai városi polgárnak, Trangous Jánosnak adott megbízása éppen úgy az iparosodás kialakulását kívánta szorgalmazni, mint a gyakorlatilag ugyanebben át időben Eger környékén a Fazola-család és az egri püspöki uradalom szénkutatásai, kezdeményezései. Az igény és a szakmai ismeretek ötvöződését jelzi végül a Selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián bányatiszti oklevelet is nyert Radvánszky báró kis szénbányája.

A megtalált és egyre több ponton ismert, majd termelésbe vont szénvagyon Rozsnyó, Szarvaskő, Uppony környékének vasérceit is magasabb értékűvé emelte. Fél évszázaddal az első borsodi szénbánya megnyitását követően már jelentős vaskohászat alakult ki először a Bükkben, a Garadna-patak meredek sziklákkal határolt völgyében, majd a szénmedence északkeleti peremén, Ózdon is.

Így a borsodi szénbányászat - és az annak bázisán lassan kiépülő borsodi vaskohászat, acélipar egyik alapjává válhatott Széchenyi merész, és teljesen csak az 1867. évi kiegyezés után megvalósult vasútépítési elképzeléseinek is. A vasút építéséhez sín, a mozdonyok üzeméhez szén volt szükséges. Mindkettőt bőven szolgáltatta az ez időre már Diósgyőr és Miskolc közé áttelepült, valamint az Ózd környéki vaskohászat, továbbá a Sajó völgyében, a Bán völgyében Borsodnádasdig mindenütt egyre bővebben megtalált szén. A miskolci, a borsodi, a gömöri ipar kialakulása, a napjainkban Leninvárostól a Sajó mentén Ózdig és Borsodnádasdig kifejlődött nagy iparvidéknek ez az első kialakulása ugyan lelassult a magyar szabadságharc bukását követő években, de ekkor sem szünetelt. Ez időben működött itt például a neves Selmecbányai professzor, Adriányi János, akinek 1858. évi kutatásai emlékét őrzi napjainkban is a Miskolc-Pereces környéki, a lyukóbányai "Adriányi" telep. Péch Antal - első magyar bányász akadémikusunk - merész, a kor csúcstechnológiáját közvetítő tervei alapján nemcsak virágzó szénbányászat alakult ki Pereces-Parasznya térségében, hanem az itt alkalmazott speciális altárói vasúti szállítás több évtizedig szolgált mintaként a hosszú alagutakon keresztül megoldandó vasúti szállítás problémáira. Jellemző, hogy a Pech Antal által tervezett vasút- és alagútrendszer több mint száz éven keresztül (1861-1967) működött gazdaságosan.

Az 1867. évi kiegyezést követő években a borsodi szénmedence is gyors fejlődésnek indult. A szénszállítás érdekében megépítik a Miskolc-Bánréve-Ózd közötti, majd ebből leágazóan a Disznóshorvát-Ormospuszta-Rudabánya közötti vasúti szárnyvonalat.

A borsodi (akkor még borsodi, gömöri és részben hevesi) szénmedencében sok, kisebb-nagyobb tőkecsoport verseng a kedvezőbb széneladás, az olcsóbb széntermelés lehetőségei érdekében.

Az I. világháborút követően a külszínhez viszonylag közel fekvő borsodi szénelőfordulások - a kisebb tőkebefektetési igény következtében - sok és sokféle tőkecsoport, kis- és nagyobb vállalkozó érdeklődését keltették fel. A műszaki fejlődés érdekében az egyes csoportosulások a kor legjobb szakembereit igyekeztek itt tömöríteni. 1925-ben a borsodi bánfalvai szénbányák főbányagondnoki székéből lép a Soproni Bányaműveléstani Tanszék élére a később Európa-szerte tisztelt Esztó Péter professzor. Ugyancsak Bánfalván találjuk majd - Esztó Péter utódjaként - Faller Jenő professzort is, a Központi Bányászati Múzeum alapítóját és első igazgatóját is. E szellemnek köszönhető, hogy már az 1920-as évek első felében Borsodban (pl. a Tardona-völgyi Grünberger táróban; Sajószentpéteren és máshol) réselőgépekkel gépesített fejtéseket -, 1938-ban az európai kontinens első fagyasztásos aknamélyítését (Lyukó) -, 1936-1940 között korszerű vágatbiztosítási kísérleteket (Baross-akna, Ormospuszta) találunk. De nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Kandó Kálmán sikeres barnaszén-kémiai kísérleteket folytatott, sőt, az Imperiál Vegyészeti Gyárral közösen Berentén szénből cseppfolyós szénhidrogének gyártására alkalmas szénlepárlót is épített. Kandó Kálmán által megálmodott nagy berentei vertikum (a nagy tudós közreműködésével feltárt alacskai bánya; a megépült függőkötélpálya és szénlepárló, valamint a csak tervekben fennmaradt berentei vízi- és hőerőmű) lényegében a felszabadulás után, a kazincbarcikai erőmű- és vegyi gyár üzembe helyezését követően valósult meg.

A felszabadulás és a bányák államosítása a borsodi szénmedencében nemcsak az egységes irányítást, a koncentráció lehetőségét, hanem az eddig egymás elől is titkolt földtani-geológiai adatok egységes értékelését is megteremtette. A borsodi államosítási leltárban szereplő több mint 160 önálló kis bányavállalatocska és a néhány nagyobb csoportosulás együttes adatai révén reálisnak tűnt nemcsak a már akkor is virágzó diósgyőri, ózdi vaskohászat továbbfejlesztése, de a medence középpontjában új, széles körű feldolgozóipar telepítése is. Kazincbarcika, Sajóbábony, sőt, részben még Leninváros ipara is, az első tervek szerint, a borsodi nagy szénvagyon hasznosítására épült.

Természetesen, a nagy feladatok jelentős személyiségeket is kívántak. Az a borsodi szénbányászat, ahonnan Blaha Béla, Simon Antal széles körű politikai, munkásmozgalmi tapasztalatait, Richter Richárd, Ürmössy Lajos, Stoll Lóránt, vagy a magyar bányagépészmérnök-oktatás egyik úttörője, Bitvay Tivadar szakmai ismereteit nemzetközi, európai szinten is tekintélyes mértékig tudta fejleszteni, 1945 és 1986 között hosszú, elismerésre méltó utat járt be.

Minderről a küzdelemről a borsodi szénbányász szakemberek által összeállított könyv azzal a reménnyel szól, hogy a még legalább további kétszáz évre elegendő, nagyobb borsodi barnaszénvagyon egyre jobban, egyre korszerűbben fogja szolgálni iparunk fejlődését, ezen keresztül a magyar nép boldogulását.

Ehhez a célhoz kívánok minden borsodi szénbányásznak és a borsodi szénbányászat minden támogatójának, segítőjének

Jó szerencsét!
Kiss Dezső
vezérigazgató