Önéletrajz

1947. február 19-én születtem Battonyán, vegyes román-szerb család harmadik gyermekeként. Apám könyvforgató, gondolkodó, praktikus parasztember volt. Anyám mint háztartásbeli jelentette a hűséget, a szeretetet és az otthon mindenkori melegét. 1952-ben hét hetet töltöttem Gyulán, nem éppen a legideálisabb körülmények között (kórházban) egy csúnya kartörés folytán, majd 1967-ben középiskolás lettem, anyám és testvéreim segítségével. (Apám ugyanis bognár inasnak adott, meg is kezdtem a tanonc időt, szerettem a műhelyt, annak illatát, a fa formálhatóságát, mégis valahogy tanulni vágytam középiskolában.) Végül is apám hozott Gyulára, a román gimnáziumba, ahol néhány remek tanárral találkoztam, köztük Király Sándorral, aki fiatal tanárként tele volt tettvággyal, sokat kaptam tőle tudásból, emberségből.

Majd 1965-ben Szegedre kerültem a Tanárképző Főiskolára, ahol az első nehézkes év után Vinkler László tanítványa lettem. Ez lényegében meghatározó volt életemben, harmad évemtől kulcsot kaptam a főiskola műterméhez, ahol gazdag könyvtár volt, és szabadon dolgozhattam. Tanulmányi munkám eredményeként az akkori legmagasabb ösztöndíjat kaptam (később kezdő tanárként sem kaptam annyi fizetést). 1969 első tavaszi napján házasságot kötöttem Budai Máriával, diákkori szerelmemmel. Ma is együtt élünk, felneveltük két gyermekünket Krisztinát és Istvánt.

Gyulán visszavonultan éltem, az alkotás és a család segítettek át minden nehézségemen. Lakást, műtermet építettünk, ahová nem engedtem fel az uralkodó eszméket. Hogy családomat eltartsam, naponta dolgoznom kellett. Hála Istennek megtaláltam azokat a fontos pontokat, amelyek frissességet hoztak a porral lepett vidékre. Találkoztam Fajó Jánossal, aki második mesteremnek mondható, mindig nagyvonalú volt, de ezt mondhatom el Nádler Istvánról és Bak Imréről, Hencze Tamásról, Csiky Tiborról, Lóránt Jánosról és Lantos Ferencről vagy az író Fábián Lászlóról is. Sikerült emberközelbe kerülnöm Bálint Endrével, Barcsay Jenővel és Ovidiu Maitec világhírű szobrászművésszel.

A mindig előre és jól megtervezett hátizsákos tanulmányútjaim is lökést adtak ahhoz, hogy műterembe vonulhassak.

Meglepett, amikor két évvel ezelőtt az Alföldi tárlaton díjat kaptam. Ötvenedik évemet betöltve próbálom ízlelgetni, keresni a kisváros még megmaradt szépségeit, és ha energiám engedi, kinyújtom csápjaim a világ metropoliszai felé, mert ha a világ nem vesz tudomást rólam, nekem tudnom kell róla.