Előszó

A magyar folklorisztika a tudományszak kibontakozása óta megbecsült helyet vívott ki magának mind a hazai, mind a nemzetközi tudományos életben. Róheim Géza, Honti János, Ortutay Gyula nevéhez önálló elemzési módszerek kidolgozása, tudományos felismerések elméletté fejlesztése fűződik. Elsősorban az egyéniség kutatásának középpontba helyezése adott alapot arra, hogy a "budapesti iskola" olyan kifejezéssé váljék, amelyre büszkék lehetünk immár több mint fél évszázada. Az utóbbi évtizedekben tudománypolitikai és személyi okok miatt a folklorisztika művelésének lehetőségei egyre fogytak. Ez azzal a veszéllyel járhat, hogy a szövegfolklorisztika művelésének nem lesznek folytatói.

Az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok támogatása 2006 és 2008 között tette lehetővé azt, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem Folklore Tanszékén fiatal kutatók egy csoportja egyetemi hallgatóként vagy doktoranduszként megkezdett munkáját folytassa, egymás kutatásaihoz is kapcsolódva. A Szövegfolklorisztika, filológia, történeti poétika - folklórműfajok 19. századi magyar szövegkorpusza és értelmezésük (NI 61252) című, Voigt Vilmos vezette kutatási pályázatban az összekötő elem a 19. század magyar szövegfolklórja volt. A több éves kutatás célja összetett: a kutatók különböző műfajokat (találós, sirató, temetési búcsúztató, vőfélyvers, mese) vizsgálva olyan forrásfeltárást végeznek, amelynek végső eredménye céljaink szerint szövegkorpuszok összeállítása, elemzése és önálló kötetekben, kommentárokkal ellátott közlése lesz. Ez tehát egyfelől filológiai apparátus gondos alkalmazását igényli, másfelől az értelmezéshez az elméleti elgondolásokat illetően is sokoldalú tájékozódás szükséges. E műhely jellegű munkának a kutatás félidejéig elvégzett állapotáról, eredményeiről tudnak képet adni az itt közölt forrásfeltáró tanulmányok.

Domokos Mariann az egyik legszerencsésebb kezű mesekutatónak mutatkozik az utóbbi években. Olyan eltökéltséggel és problémaérzékenységgel veti magát a 19. század mesegyűjteményeinek alig említett vagy szinte rejtve maradt gyűjtői és mesemondói nyomába, hogy végül is sikerül neki olyan adatokhoz eljutnia, amelyek segítségével a mesegyűjtők és a mesélők köre egyre részletesebben ismertté válik. Sok-sok órányi levéltári, kézirattári búvárkodás eredményeként ismeretlen kéziratokat azonosított, tévedéseket igazított helyre és számos új összefüggés kimutatásával gazdagította mese kutatásunkat. A kötetben szereplő két tanulmánya bizonyítja, hogy mennyire érdemes és még mindig lehetséges a 19. századi meseanyagot illetően újat keresni.

Gulyás Judit feladata a mesére vonatkozó 19. századi elméleti írások, reflexiók feltérképezése volt. Dolgozatában most arra vállalkozott, hogy a mese szó e korszakbeli jelentéseit tárja fel A magyar nyelv nagyszótárának adatai alapján. Emellett Straparola és Gaal György meséinek a Hasznos Mulatságok lapjain való közléseit mutatja be, valamint kora 19. századi állatmeséink lejegyzőjének életrajzához szolgáltat adatokat. A népköltészet, illetve a népszokások költészete tárgykörben az egyik legérdekesebb műfaji csoport a siratóké. A siratók közlésének és elemzésének is jelentős előzményei, kutatói hagyományai vannak. Rezessy Annának mégis sikerült a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárának kincsesbányájából ismeretlennek tekinthető sirató és temetési búcsúztató szövegeket feltárnia. Külön is tanulságos tény, hogy e szövegek egy részét a tárgyi néprajzi tevékenységéről ismert Jankó János, más részüket pedig a regösénekek kutatásáról ismert Sebestyén Gyula gyűjtötte.

Tóth Arnold a lakodalom költészetén belül a vőfélyversekkel foglalkozik. Tudjuk, hogy a 19-20. században magyar és német nyelven Magyarországon is számtalan ponyvanyomtatvány közölt vőfélyverseket. Éppen ezért érdekes a kéziratos formában lejegyzett szövegváltozatok összegyűjtése, mivel az egy közösségből (jelen esetben Kisgyőrből) származó kéziratos változatok képet adnak a lokális szöveghagyomány módosulásáról, a továbbiakban pedig a kéziratos és a nyomtatott szövegek egybevetésére is sort lehet keríteni. Az ilyen összehasonlító elemzés pedig a szerzőség, a variálódás kérdésének tisztázásához, a szóbeli és az írásbeli kultúra kölcsönhatásának felméréséhez visz közelebb bennünket.

Vargha Katalin a 19. századi magyar találós kérdésekkel foglalkozik, amelyekből már több ezer változatot gyűjtött össze. Tanulmányában részletesen ismerteti a 19. században közzétett gyűjtési felhívásokat és a nyomtatásban megjelent találósok forrásait. Ennek során kitér a közölt anyag mennyiségére, a gyűjtés helyére és a használt terminológiára; idézi továbbá a műfajra és a közlésre vonatkozó korabeli megjegyzéseket is. Tanulmánya második részében bemutatásra kerül az a rendszerezés, amelyet a találósok beosztásánál alapul kíván venni. Ez Robert Lehmann-Nitsche 1911-ben megjelent argentin találós-gyűjteményének osztályozása, amelyet a jelenleg 2575 szövegből álló magyar korpuszból vett példákkal illusztrál.

A forrásfeltáró tanulmányokat a nemzetközi szakirodalom eredményeinek ismertetése egészíti ki. Minden szerző kiválasztott egy a kutatási témájához illeszkedő, általa fontosnak tartott művet és részletesen ismertette azt. Így a forrásközléstől az elemzéseken át a szakirodalmi kitekintésig olyan gondolati egész alakult ki, amely mégis sokszínű és sokrétű.

Örömünkre szolgál, hogy az ELTE BTK Folklore Tanszékén az OTKA és az ELTE BTK Hallgatói Önkormányzata biztosította támogatás révén ez a kötet létrejöhetett. Ezt megelőzően több munkaértekezleten kerültek bemutatásra és megvitatásra az itt közölt írások, illetve az ide vezető kutatások részeredményei. Örülünk annak, hogy a Folklore Tanszéken folytatott oktatómunka a fiatal kutatók körében visszhangra talált. Reméljük, sőt biztosak vagyunk abban, hogy e munka során (is) olyan kutatói igényességet, a szakmával szembeni felelősséget alakítottak ki magukban, amelyre a magyarországi folklorisztikai kutatások is támaszkodhatnak.

Verebélyi Kincső