Készülődve erre az írásra, visszatekintve több mint harmincéves ismeretségünkre és barátságunkra, fölsorakoztak előttem Szűcs Árpád rajzai, festményei, meg a hozzájuk kapcsolódó történetek. Hiszen jószerével mindegyikről tudom, hol, hogyan, miért születtek. Tűnődve azon, mit is írjak, váratlanul fölzsongtak bennem Kosztolányi halhatatlan versének sorai. "Csupa l, csupa i, csupa o, csupa a, csupa tej, csupa kéj, csupa jaj Ilona. És nekem szín is ez, halovány kék-lila, halovány anilin ibolya, Ilona." Ráéreztem, hogy nyelvünk egyik legcsodálatosabb varázslója szinte megfogalmazta helyettem, amit fogalmaznom kellene. A vers dallama, ritmusa, pasztell hangsorai összecsengnek Szűcs Árpád festményeinek dallamával, pasztell színsoraival, íves ritmusaival. Vers és kép így egymással találkozik, legalábbis az én fantáziámban, azt meg Önöknek kell beigazolni, vajon jó felé tapogatózok-e, ha tétován megpróbálom megmutatni az igazságot. Szűcs Árpád képein a forma és a technika, a mondanivaló és a kifejezési lehetőség szerencsésen találkozik. A sors különös kegye, hogy önmaga kifejezésének erre a lehetőségére már évtizedekkel ezelőtt rábukkant. A pointillistának tartható stílus a legjobb Seurac-i hagyományokat követi, a művész lelkéhez és kezéhez igazítva.

A hat évtizedet meghaladó életút Ipolypásztón, a református lelkészi lakban indult, majd a pápai református kollégiumon át Dunapentelére vezetett. Közel fél évszázada Szeged ad otthont Szűcs Árpádnak, előbb a főiskolán, ahol Vinkler László tanítványaként elsajátította a festészet technikai rejtelmeit, nem is akármilyen fokon. Tanári kitérő után pályáját a múzeumban folytatta mint művészrestaurátor. Innen ment nyugdíjba, ahova már a szíve nagyon húzta, hiszen a pusztaszeri Testhalmon sikerült olyan műtermet kialakítania, melyben a világtól távol alkothat, ámde lehet, hogy a világ közepén, hiszen Ő is bátran mondhatja többünkkel együtt, ahol én vagyok, ott a világ közepe.

Úgy gondolom, igazán akkor válik valaki művésszé, ha alkotásait a többi sok száz, vagy ezer közül is az első pillantásra fel lehet ismerni. Azt hiszem, én meg tudom különböztetni Szűcs Árpád ringató tájképeit, gótikus íveit, szivárványos alakjait minden másétól, sőt azt is hiszem, más művész nem is tudja így kezelni a spatnit és a palettát. Az alkotások minden esetben belső kényszerből születnek. Nem a leképezés, hanem a tűnődés, a visszaemlékezés, mondhatnám nosztalgia kényszeríti a kezet és a lelket alkotásra. Múzeumi pályám során szerencsés sorsom úgy hozta, hogy igen sok kiváló szellemmel találkozhattam, költőkkel, írókkal, szobrászokkal, festőkkel. Közülük is különösen nagyra becsülöm Borsos Miklóst, talán nem haragszik meg rám az égben, ha most egyik beszélgetésünkből néhány mondatot felidézek. Berlini emlékeimről meséltem neki, s megkérdeztem, hogy a 20-as évek igen nagyra becsült német festője, Nolde, miért festett mindig torz alakokat? Vajon valóban ennyire torz volt-e az akkori világ. Mert az lehetetlen, hogy mindenki csúnya, gonosz, nyálas, undorító. Szó sem lehet erről - mondotta Miklós bácsi -, ennek a festőnek a lelke volt ilyen, s lelke tükrében látta így a környezetet. Nos, lapozzanak bele a kötetbe, látnak-e valahol sötétséget, szomorúságot, borús eget, betegséget, halált. Én magam nem látok, s ezt érzem Szűcs Árpád művészete egyik legszebb tulajdonságának. Hogy képeiről a tavasz vagy a koranyár igézete sugárzik. A mediterrán kékek, a pannon zöldek réti virágok színeivel elegyedve megnyugvást, békességet, szeretetet sugároznak. Azt, amire mindannyian vágyunk.

Kívánom Önnek, Kedves Olvasó, legyen sok öröme Szűcs Árpád művészetében.

Gyula, 2000. február
Trogmayer Ottó