Előszó

Egy magyar könyvvel megint több; - hanem azért kérek mindenkit, hogy puszta hazafiságból meg ne vegye, hogy fölvágatlanul a sarokba lökje; - hanem ha már megveszi, legalább olvassa el, aztán mondjon ítéletet róla, legyen az az íróra kedvező vagy kedvezőtlen, s vagy ösztönt kap jobbat is írni, vagy lemarad a térről, hova ma már annyian tódulnak.

Fájdalom, dicsekedni szoktak, hogy megveszik a könyvet, mert magyarul van írva; hanem azért elolvasni egyet sem akarnak.

Édes jó barátom, tedd vissza pénzedet, - elhiheted, nincsen isten áldása az ilyen filléren, - tengődtet ez, de nem táplál; és inkább öljük meg az irodalmat, mint tengődésben hagyjuk; mert inkább nézem a parlagot, melynek televényében reményem van, mint a sivár földet, melynek egynéhány satnya szála oda mutat, hogy az alap nem ád életerőt.

Ma már nem filléráldozatot követelünk, az irgalom koldusfalat, s én nem vágyom a koldus czímre, még akkor sem, ha olyan osztály lenne is, melyet a nemzet koldusainak neveznek; hanem itt az ideje, hogy a közvélemény saját ösztönéből határozzon íróinak érdeme fölött, - és a mit érdemesíteni akar, azt karolja föl, - a silányt pedig felejtse ott, a hol senki meg nem leli.

Minden ember vállalkozzék saját szerepére; én sajátomul azt vallom, hogy a multnak képeit elmosódni nem engedem, - megmentem azt, mit a czím megmenthet, s a regényalakban mindenütt a valót helyezem el, hogy olvasóm a multnak rajzában ne csupán mulatságot leljen; hanem tudatot, mire elég szükségünk van.

A régi jó időkben megmondám, hogy az irodalom sokkal adós a nemzetnek, melynek nagy része ma is ájulásban van még, és nem birja elgondolni, hogy a végzet jónak látta megállítani egy időre az utat, hogy hátra nézzünk, hol oszlopok maradtak el, melyekre történetünk van írva, - s ezen oszlopok egyes elhunyt jeleseink, kiknek tetteit úgy kell ismételnünk, mint a gyermeknek a leczkét, hogy a jövendőért el ne feledhesse.

Ne feledjük el őseinket, nehogy egykor minket is elfeledjen az utánunk jövő kor.

Kelt Pesten, április 9-én, 1856.
Vas Gereben.