Előszó

Az éppen most "aktuális" világméretű gazdasági válság hovatovább feledteti, hogy a modern társadalmat és az általa meghatározott globális világot sokféle egyéb ellentmondás és válság is gyötri. Egyszeriben feledésbe merülnek, vagy legalábbis háttérbe szorulnak azok a diagnózisok, amelyek korábban a modern társadalom erkölcsi válságáról, az általa előidézett ökológiai krízisről szóltak, és ezzel is összefüggésben - szinte magától értetődő természetességgel - korszakunk szellemi életének, mindenekelőtt a társadalomelméletnek a meghasonlottságát mutatták be. Sejtjük, ámbár nem látjuk át tisztán, hogy az újabb és a korábban említett - és még további - ellentmondások és krízisek valahol összefüggenek, és fennáll a veszélye annak, hogy egyszer majd együttesen és egymást erősítve jelenjenek meg. Jó lenne egy ilyen helyzet létrejöttét elkerülni.

A transzparencia hiánya egyfelől a válság előjelei iránti figyelmetlenséget és érzéketlenséget, másfelől ad hoc és hektikus, sőt hisztérikus válaszokat vált ki a kirobbanó krízisre. Aligha találhatnánk szemléltetőbb példát erre, mint a "hitelbuborék" intézményes felpumpálása, majd a kipukkadás utáni túlreagálás ingamozgása. A válságra adott közvetlenül praktikus, vagy annak látszó válaszadás (melyek remélt hatását azután a következmények vagy visszaigazolják, vagy tévesnek mutatják) maga is helyzetet teremt: nincs idő a hosszas elmélkedésre és - szerencsés esetben - a válasz sikeressége mintha igazolná is az időigényes elemzés mellőzését. Kézenfekvőnek látszik tehát ahhoz a közhelyhez folyamodni, miszerint az elmélet válsága - tetszés szerinti sorrendben - éppen úgy következménye, mint a maga részéről előidézője is a válságnak. Ha ebben az egyszerű közhelyszerűségében lenne igaz az összefüggés, akkor ott és olyankor lenne pezsgő és ígéretes az elméleti élet, amikor és ahol általában is jól mennek a dolgok: bővül a gazdaság, javul a népegészség, elsimulóban vannak a szociális feszültségek. Elegendő azonban szétnéznünk a mai világban, és valamelyest visszatekintenünk a múltba ahhoz, hogy belássuk: a társadalom általános prosperitása éppen úgy nem feltétele ugyanezen társadalom elméleti önismerete fellendülésének, mint ahogy mély válságidőszakokban is jelentős elméleti újítások, sőt radikális paradigma-váltások történtek. Tanulságos lehet ebből a szempontból annak felidézése, hogy - a 20. század közepe táján - a gazdasági társadalomelmélet egy elméleti válságperiódusban úgy "adta át a helyét" a szociológiai társadalomelméletnek, hogy nem kapcsolódott össze elméleten kívüli válságokkal.

Ilyenképpen még az a Luhmann-féle "ko-evolúció" tézis sem áll valamelyest is megbízhatónak tekinthető alapokon, mely szerint párhuzamosság fedezhető fel a társadalom-szemantika alakulása és a társadalomstruktúra változásai között. És mégsem mondhatjuk, hogy nincs összefüggés a társadalom állapota és az elmélet között, de a kapcsolat az eddig említettekhez képest más síkon keresendő. Vannak időszakok (ilyen a társadalomelmélet paradigma- váltását megelőző helyzet), amikor a társadalom elméleti-tudományos elemzője joggal érzi úgy, hogy zsákutcába jutott: azok a fogalmak, tézisek, módszerek, amelyekkel eddig boldogult, most csődöt mondanak; kimerültek, vagy kimerülőben vannak az elméleti-tudományos tradíció lehetőségei. Filozófiaként a posztmodern világosan beszél a társadalomelemzés imént említett újabb keletű kilátástalanságáról. A szociológiai társadalomelméletre nézve a nyolcvanas évek elején Luhmann indokoltnak tekinti, hogy hasonló élességgel fogalmazzon. Így ír: a kiterjedt empirikus kutatások eredményessége immár nem párosul a szociológiának, mint társadalomtudományi szakdiszciplínának az egységét megalapozó elmélet kidolgozásával. Ennek következménye nem csupán az elméleti orientáció elvesztése, hanem - mint írja - a rezignáció, mely immár odáig terjed, hogy el is halt az átfogó elméleti megalapozás szociológián belüli igénye.

A szociológia elméleti és módszertani válsága és az ebből eredő rezignáció azonban - még ha Luhmann explicit módon ezzel ellentétesen is fogalmaz - nem a szociológiai szakdiszciplína belügye. Legalábbis a huszadik század második felében a szociológiai szemléletmód és módszer nem csupán benyomult más társadalomtudományi szakdiszciplínákba, de jelentős hatást gyakorolt a tudomány világán kívül is, így az irodalom és a művészet területén, innovatív energiák forrásaként új szemléleti módokat, kutatási irányokat és módszereket, valamint stílusirányokat ösztönözve. A szociológia számos alapfogalma bekerült a közélet, a közbeszéd és a közgondolkodás szótárába is. Mindezt figyelembe véve joggal beszélhetünk arról, hogy a legutóbbi fél évszázadban a társadalom önmagáról alkotott gondolkodásában és önmagához való szellemi viszonyában a szociológia meghatározó és orientáló szerepre tett szert. Ezt megelőzően viszont - a 18. században - a filozófiai társadalomelmélet adta át a helyét előbb a gazdasági társadalomelméletnek, majd ez utóbbit a huszadik században a szociológiai társadalomelmélet időszaka váltotta fel. Nem csupán az történt, hogy míg korábban a társadalomszerkezet és a társadalmi folyamatok dinamikáját gazdasági kategóriákban, addig most a szociális struktúra és a szocialitás fogalmaiban fejezik ki. Ezen túlmenően és ezzel együtt haladt előbb az egyik (a gazdaság), majd a másik (a szociológia) szakdiszciplína fogalmainak generalizálása, vagyis átfogó társadalomelméleti szintre transzformálása, s ezzel összefüggésben (a másik oldalon) történt meg a társadalom elméleti ábrázolásának, mint reálelméletnek a paradigmatikus változása. Úgy tűnik, az újabb elméleti válság mélységét és horderejét nem önmagában a szociológiaelméleti munkálkodás és újító készség lanyhulása és ennek közvetlen kisugárzása jelzi, hanem az, hogy lezárulóban van, esetleg már le is zárult a szociológiai társadalomelmélet korszaka. A mostani válság jellemzője pedig az, hogy a társadalomelméleti paradigma-váltással összefüggő elméleti válság, valamint a vele együtt járó rezignáció és orientáció hiány időben egybeesik más, az elméleten kívüli - gazdasági, globalizációs, környezeti -válságokkal.

A szociológiai társadalomelmélet korszakának lezárulásával együtt járó válságból és elméleti rezignációból, sőt nihilizmusból kivezető útkeresést - új paradigma kidolgozására irányuló törekvést - jelzi a megújító szándékú visszafordulás a filozófiai tradícióhoz, legkonzekvensebben talán John Rawls és Jürgen Habermas munkáiban. E hermeneutikai erőgyűjtésből persze nem a filozófiai társadalomelmélet valamiféle új alakja bontakozik ki, hanem (egymással vitázva) fokozatosan egy új paradigmának, a politikai társadalomelméletnek a körvonalait és generalizálható fogalmait dolgozzák ki. Ennek mintegy alternatívájaként jelentkezik továbbá a joghoz kapcsolódó társadalomelméleti paradigmának - az imént említetteknél egyelőre kevésbé határozott körvonalú - vázlata, például az amerikai Ronald Dworkin, a hazai terepen pedig Karácsony András és Bódig Mátyás munkáiban.

Velük - és az imént jelzett útkeresésekkel - szemben Luhmann egészen másként látja az elméleti válságból kivezető utat, és ennek járhatóvá tétele érdekében a szociológiaelmélet radikális átalakítását célzó új szociológiai paradigma kidolgozására irányuló, terjedelmében is jelentős életművet hozott létre. Az elméleti fordulat radikalizmusa és innovatív ereje abból fakad, hogy Luhmann a szociológia megújítását egyfelől a tudomány legújabb irányzatainak és ágainak, mindenekelőtt a kibernetikának, az általános rendszerelméletnek és az elméleti biológiának, másfelől a modern társadalom legújabb szféráinak és viszonyainak, kiváltképpen a kommunikációnak és a médiumnak a társadalomelméletbe inkorporálásával oldotta meg.

Luhmann kritikusai és méltatói legfőképpen azt teszik szóvá, hogy az imént említett alapokra épített elméleti konstrukció fogalmai nehezen értelmezhetők és maga a konstrukció túl bonyolult, a kifejtés pedig tekervényes, gyakorta alig követhető. Ezek a kritikák azonban nem tekinthetők alapos ellenvetéseknek Luhmann teljesítményével szemben és nem szolgáltatnak kritériumokat az elméleti program értékeléséhez. Maga Luhmann eszerint fogadta is az ellenvetéseket: javarészt félretolta és válasz nélkül hagyta őket. Az elméleti válságot, illetve a nagyszabású elméleti munka perspektíva-nyitó teljesítményét illetően viszont komolyabb jelentőséget kell tulajdonítanunk annak, hogy megalapozott kétségek merülnek fel magában az elméletalkotóban is. Kétségeiről vall Luhmann akkor, amikor annak ellenére, hogy a szociológia terepén mindenütt, különösképpen pedig a szociális rendszerek elemzésében eredeti, sőt meghökkentően új belátásokra jut, úgyszólván kivétel nélkül paradoxonokba fut ki a gondolatmenete. Legalábbis azokon a pontokon, ahol a társadalomelmélet általánosabb problémái és fogalmai, valamint a modern társadalom válságfeloldó perspektíváinak kérdései merülnek fel. Továbbmenve pedig nem csupán a kétség, hanem immár a reménytelenség kifejezése maga a luhmanni elméleti konstrukció, amelyben az egyes ember nem része, hanem pszichikai rendszerként mindössze környezete a társadalomnak, s ennek folytán esélye sincs arra, hogy befolyásolja vagy megváltoztassa az immár kizárólag önmaga szabályait követő társadalomrendszer működését.

Mindezek elegendő indítékot szolgáltattak számunkra ahhoz, hogy az alábbi két tanulmányt ne úgy készítsük el, mint egy újabb általános értelmező magyarázatot a luhmanni fogalmakhoz, sem pedig mint valamiféle útmutatót Luhmann elméleti építményében. Ehelyett két, az elméleti konstrukciót és a fogalomrendszert próba elé állító témakört választottunk ki - az egyik az erkölcsi, a másik az ökológiai krízis - amelyekre nézve Luhmann, eredeti elméleti újító szándékával szemben, eredményként nem az elmélet lehetőségét, hanem ellenkezőleg az elméleti rezignációt erősítette meg. Csak annyiban merülünk el a fogalmak értelmezésben, és lépünk be az elméleti konstrukcióba, amennyire ez elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy ne csupán a szociológiai társadalomelmélet státuszának helyreállítását szolgáló luhmanni kísérlet ellentmondásait mutathassuk be, hanem egyben alternatív elméleti álláspont - a politikai társadalomelmélet - lehetőségét is felmutassuk.

Szigetszentmiklós, 2008 végén