Előszó

A "Jólét szocialista módon" első kiadása két évvel ezelőtt jelent meg, és elég széles körben vált olvasmánnyá: ez azt mutatja, hogy "kirándulásom" erre a szűkebb szakmámból kieső területre nem volt haszontalan. Ha nem is tudtam összefüggő rendszert felvázolni arra vonatkozóan, hogy voltaképpen milyen is legyen a szocialista társadalom igényeinek megfelelő jóléti struktúra - ma sem tudom ezt megtenni -, úgy látszik, reális problémát pendítettem meg, és talán az elmozdulás irányát sem hibásan vetítettem fel.

Az olvasók egy része - különösen közgazdász kollégáim - azóta többször szememre vetették, hogy igen sarkosan fogalmaztam meg a problémákat: ha jobban otthon volnék a jövedelem-, a fogyasztói ár- és a munkaerő-gazdálkodási politika részleteiben, jóval árnyaltabban fogalmaztam volna. Ez minden bizonnyal igaz. Amint az ember elhagyja legszűkebb szakterületének határait, óhatatlanul hályogkovácsi bűnökbe esik. A második kiadás előkészítésekor mégsem nyúltam hozzá a szöveg nagy részéhez, mégpedig azért nem, mert helyénvalónak tartom a sarkos fogalmazást. Olyan feladatról van ugyanis szó - a szocialista életmód gazdasági alapjainak és környezetének kialakításáról -, amelyben nemcsak a szakközgazdásznak vannak tennivalói, hanem mindenkinek. Ez a könyvecske nem gazdaságpolitikai monográfia akar lenni, hanem a szerző gondolatmenete olyan szemléleti kérdésekről, amelyekkel kapcsolatban állást kell foglalniuk mindazoknak, akik élik a mai, szocialista életünket, és érdekeltek abban, hogy ennek az életnek a szocialista vonásai erősödjenek.

A könyv utolsó fejezetéhez mégis hozzányúltam: nem korrekciók, hanem bővítés végett. Megpróbáltam részletesebben megmagyarázni, hogy a társadalom jóléti modellje és termelőerőinek fejlődése rendkívül szoros kapcsolatban áll egymással: a jóléti modell közvetve termelőerőnek számít, mivel segít felszínre hozni mindazt az emberi értéket, amely a társadalomban - az egyénekben és a kollektívákban - szunnyad. Azt hiszem, a szocialista társadalom akkor tölti be történelmi hivatását, ha ezeket a tömegenergiákat fel tudja szabadítani: ami a technikában a magenergia felhasználása, az a társadalomban az embertömegek energiáinak a szocialista társadalmi viszonyok által való felszabadítása. Mivel a szocializmus eddig döntően szegény országokban győzött, antitézisként felvázoltam azt a két módszert is, amely a hagyományos gondolkodásmód számára a legkézenfekvőbb, és amelyet, Lafontaine példájára támaszkodva, "tücsök" és "hangya" módszerként állítottam szembe egymással. Az egyik a termelékenységi szint lehetőségeit fenyegető, azt meghaladni akaró fogyasztás módszere, amelyet a több termelésre való ösztönzés céljából szoktunk alkalmazni - főleg akkor, ha alapjában véve rendben levőnek érezzük népgazdasági egyensúlyunkat.

A másik a termelékenységi szinttől messze elmaradó fogyasztás, amellyel a nagy fejlesztési nekirugaszkodások idején próbáljuk előteremteni a beruházáshoz szükséges anyagi eszközöket. Történelmileg ez utóbbi a veszedelmesebb, mivel a döntések és pénzeszközök nagyfokú társadalmi koncentráltsága, a társadalmi öntudat kétségkívül megnőtt szerepe szocialista világunkban minduntalan csábít arra, hogy éljünk - rosszabb esetben visszaéljünk - vele. A kibővített fejezetben megpróbálom megvilágítani, hogy mindkettő csak rövid ideig hatásos. Hosszabb távon az ösztönzés is, a nagyméretű felhalmozási képesség is a helyes jóléti szerkezettől függ, amely racionális irányba tereli a lakosság energiakifejtését és egyben racionálisan gazdálkodik a megtermelt javakkal.

Budapest, 1978. július
Kozma Ferenc