Előszó

A "székely vitézség" nem frázis, nem olyan üres diszjelző, amivel a népek önmaguknak hízelegni szoktak, hanem élő valóság, mely sok századok véres harczaiban állotta ki a tűzpróbát és érdemelte ki a vitézségi érmek arany, ezüst és vaskeresztjeit.

A "székelység" harczban született, harczczal tartotta fenn magát, az adta meg az ő nemzeti jellegét, annak köszönhette az ő sajátos, külön vitézlő nemességét. Diplomatikus czíme is az volt a székelynek, hogy ("agilis"); serénykedő, "gyorsalkodó", nem "nemes és nemzetes", mint a magyar s nem "circumspectus", "körültekintő", mint a szász.

Nemhiába vallja és tartja Attila népe ivadékának magát: a világhódító "Isten ostorá"-nak vitézségben méltó utódja kiván lenni másfél ezer év multán is.

Verbőczy híres törvénykönyvében azt irja róluk, hogy a harczi dolgokban nagyon járatosak, Lipót császár-király Erdély alkotmányát szabályozó diplomájában (1691) a világ legharcziasabb népének (genus hominum bellieosissimum) nevezi. Az 1848/48-iki szabadságharczban Petőfi áradozó szavakkal énekelte meg hősiességüket. A legutóbbi világháborúban hősi legendák szóltak elszánt bátorságukról, félelmet nem ismerő, vakmerő vitézi tetteikről. Ennek a székely vitézségnek egyik felvillanásáról szólnak az alábbi sorok. Egy röpke felvillanó fénysugárról, mely mint a távol elvonuló zivatarnak villámlása egy pillanatra megvilágitja a látóhatárt s aztán hamar eltűnik, a nélkűl, hogy éreztetné hatását.

Székelypuccs-nak nevezték el akkoron. Olyan idegen szóval, a mit száz ember közül egy ha értett. Legfeljebb ez az egy tudta azt, hogy a puccs a zürichi szójárásban valamely váratlan és gyorsan elmúló lázadási kisérletet jelent. A többi csak sejtette, hogy valami olyat jelent, a mi fuccsba ment.

Ez a fuccsba ment puccs nem egyéb, mint a székely légió szervezése az 1877-iki orosz-török háború alkalmával.

Ennek a históriáját akarom én itt elmondani a leghitelesebb források alapján.

Mik ezek a hiteles források?

A fővezérnek a saját elbeszélése. Ugron Gábor (kinek én ifjú koromba lelkes tisztelője voltam s ő rokonszenvvel viseltetett irántam) 1879-ben, midőn a M. Történelmi Társulat erdélyi kirándúlását tartotta, Segesvárról saját kocsiján vitt engem gróf Bethlen Gábor keresdi kastélyába s utközben elbeszélte a székely puccs történetét.

Néhány év múlva a toborzás egyik beavatott főrészese, Becze Antal csíkmegyei alispán, leirta részletesen nálam deponálta "Az 1877-ik évi székely mozgalom csíkmegyei részét" (Csíkszereda 1886 dec. 26. kelettel, 80 lapon). Elbeszélte egyes részeit Bartka Miklós, br. Orbán Balázs is, kikkel én bizalmas baráti viszonyban állottam s kaptam feljegyzéseket Sebesi Samu kolozsvári bíró, ujságíró barátomtól, aki Bartha Miklós életrajzában megirta rövidesen a székely puccs történetét. Két marosvásárhelyi sógorom is szerepelt benne: egyik Tibáld Mihály kir. táblai bíró, aki mint ítélő bíró, a másik Hincs Miklós kir. táblai bíró, aki mint vizsg. bírósági jegyző szerepelt benne.

A hírlapok is bőven foglalkoztak azzal egykorúan és későbbi czikkekben.

De mindezek nem bátorítottak volna fal, hogy a nyilvánosság elé lépjek a kérdés megvilágításával, ha nem lett volna alkalmam áttanulmányozni az abból keletkezett nagyérdekű, hét hónapig tartó hivatalos vizsgálat peraktáit, melyek a marosvásárhelyi törvényszék irattárában őriztetnek. Ezeknek százakra menő (10 kgr. sulyú) iratai és bírói itéletei megvilágitják legalább a külső körülményeket, ha nem is a titkos rugókat és belső motivumokat. Ezeket a vallomások lehetőleg eltitkolták s a bíróság sem igyekezett a nemzetközi vonatkozásaiban kényes kérdést szögrűl-végre, részleteiben is a világ elé tárni.

Azt hiszem most már, 43 év multán, elérkezett az ideje, hogy a történetírás is hozzányúlhat a székely virtus emez érdekes epizódjának feltárásához; kellő kimélettel a közelebbről érdekeltek esetleges érzékenysége iránt és azzal a hazafias kegyelettel, melylyel a jó szándék iránt - in magnis et voluisse sat est - viseltetnünk kell.