Bevezető

1989-ben, amikor megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, sokan Kárpátalja alföldi tömbmagyarságából rácsodálkoztak azokra, akik az alakuló gyűlésen, vagy az utána következő számos rendezvényen feltárták a Felső-Tisza-vidéken élő magyarok helyzetét és problémáit. Az ott élő magyarok a kárpátaljai tömbmagyarság számára olyan kuriózumnak számítottak, mint a kárpátaljai magyarság az anyaországiak számára a kilencvenes évek elején. Minket nem választottak el határok, csak jelképes és csak a térképeken feltüntetett, a járási közigazgatási határokat jelölő piros vonalak, mégis a szovjet rendszer évtizedei elégnek bizonyultak arra, hogy az anyaországiakhoz hasonlóan, az ismeretek hiányából származó "Honnét tudsz magyarul?" kérdéseket tegyünk fel számukra. Még abban sem különböztünk az anyaországi nemzettársainktól, hogy megértettük volna, miért sértődtek meg az ilyen jellegű kérdésektől, pedig ugyanazt éltük át, ha az anyaországiak részéről hangzott el ehhez hasonló kérdés, amikor évtizedek bezártsága után megnyíltak a lehetőségek előttünk, határon túli magyarok előtt, és végre az anyaországba utazhattunk, ami a mesebeli üveghegy mögötti, számunkra a korlátlan lehetőséget, a biztonságot, a demokráciát jelentő földre léphettünk. Néhány év után pedig, a nagy várakozások elmaradása miatt, hamar rájöttünk, hogy az üveghegy csak vasfüggöny, és a lehetőségek sem korlátlanok, és ami elérhető, sokszor az sem mindenki számára az. Ez nem is különleges, hiszen a világ így van berendezve; vannak dolgok, melyek hirtelen érdekessé válnak, divatosak lesznek, majd gyorsan elfelejtődnek, de ettől még nem szűnnek meg, léteznek. Ilyen folyamatnak tűnik a felső-Tisza-vidékiek számára az a hirtelen fellángolt odafigyelés, majd annak hiánya a kárpátaljai és az anyaországi személyek, szervezetek részéről. A folytonosságot képviselte ebben a kérdésben az eltelt évtizedben a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség, amely rendszeresen foglalkozik problémáikkal és reflektál kéréseikre. Úgy éreztük, hogy eljött az ideje annak, hogy átfogó képet kapjunk jelenlegi helyzetükről, és feldolgozzuk az eddig e területről született, számunkra hozzáférhető információkat kiegészítve saját kutatásainkkal. Felvázoljuk anyanyelvű/anyanyelvi oktatásuk helyzetét, közös gondolkozással próbálunk továbblépési lehetőséget találni, ami nem jelenti azt, hogy recepteket, követendő utakat jelölünk ki számukra, csak megosztjuk tapasztalatinkat és gondolatainkat, amelyekkel a vizsgált területen élők így szabadon gazdálkodhatnak, használhatják, elvethetik vagy elfogadják azokat.

A kutatás során felhasználtunk minden olyan publikált anyagot, amely a vidékről és az ott élőkről megjelent és eljutott hozzánk, azokat a dolgozatokat, melyek e területen szakmai gyakorlatukat töltő, fiatal pedagógusjelöltek írtak saját tapasztalataik alapján. Készítettünk számos interjút, feldolgoztuk a statisztikai adatokat, és többszöri terepen töltött idő alatt megismertük az ott élő közösséget. A legtöbbet P. Punykó Mária munkáiból merítettünk, aki a legnagyobb tudással rendelkezik, mert több mint egy évtizede rendszeresen és következetesen munkálkodik az anyanyelv ápolásán a vidéken.

A kötetben azokat a dolgozatokat olvashatják elsősorban az érdeklődők, amelyek az adott kutatás eredményeként születtek. Két olyan dolgozatot is elhelyeztünk, ami a további kutatásokhoz adhat elméleti megalapozottságot lévén a kisebbségek, a kisebbségi helyzet, és a kisebbségek problémáinak elméleti megközelítését foglalja össze a legfrissebb szakirodalom alapján.

A szerkesztő