Előszó

A szerző első "művét" én láttam el "előszóval". Pályájának ezzel az első kötettel jelzett új stációján, az egyetemes szimmetria és az igazság nevében, talán nem vagyok egészen illetéktelen arra, hogy könyvét én ajánljam a Forrás-sorozat olvasóinak figyelmébe. Abban a biztos tudatban teszem ezt, hogy a figyelem, ami csak jóindulatot kíván, lelkes értékeléshez vezet. A felfedezés öröméhez: amiért fiatal prózaíróink és költőink sorában megszólal még egy hang, saját mondanivalójával, saját témáival és olyan formákban, amelyek a kultúrát, a tudást és a tehetséget eredetiséggel és valódi újdonsággal egyesítik.

Bizton hiszem, hogy az olvasót nem éri kiábrándulás. Az antik felfogás nem tévesen - ha talán nem elég sokoldalúan - a szellem jelenlétét tekintette a költő kritériumának. "Numen adest" - ez volt a poéta örvendező üdvözlése, a költő felfedezését kísérő "heuréka!".

Annak a biztosítékát, hogy az olvasó nem csalatkozik, természetesen döntő módon Cseke Gábor e kötetbe gyűjtött verseiben látom. Együttesen kétségbevonhatatlanul magukon viselik a "numen adest" jeleit. De ezt a biztosítékot saját sorozatos csalódásaimban is felfedezni vélem. Bizony engem, volt tanárát Cseke többszörösen is félrevezetett. Igaz, hogy mindig meglepő és távolról sem elítélendő vagy sajnálatos módon.

Első "műve", melyet nem ironikusan, hanem úgyszólván önkritikailag említek idézőjelben, a magyar szakos tanárjelölt államvizsga-dolgozata József Attila esztétikai nézeteiről. A szintén idézőjeles utószó pedig az irányító tanár rendkívül elismerő referátuma, amelyet a munkához csatolt, mikor azt "áttette" a vizsgáztató bizottsághoz, végleges megítélésre. A kiváló dolgozat, a kitűnő jegyek és a jeles feleletek alapján a bizottság válasza a "dignus es intrare" volt: alkalmas vagy a tanári mesterségre.

Magamnak is ez volt a meggyőződésem Csekéről.

Őszintén bevallva, sem a középiskolában, sem az egyetemen nem rajongtam, és ma sem rajongok a mintadiákokért, a tiszta jelesekért. Az efféle tökéletesség mindig gyanús. Mit rejt? Átlagos képességeket, hatalmas adag szorgalommal? Valamivel a jó átlagon felüli egyenletes középszerűséget, amely a kitűnőség látszatát kelti? S egyáltalán: lehet-e igazán értékes egyéniség az, amely olyan harmonikus, hogy már hibát sem fedezünk fel benne?

Sehogy sem értettem; hogy Cseke Gábor, akit valóban mintadiákká tett még fizikuma is, a szelíd, nyugodt arc, a vastag szemüveg mögé rejtett nyílt tekintet, a gondozott s kissé konzervatív ruházat, a tisztelettudó fegyelem, de feleleteinek alapossága, tudásának hibátlansága s államvizsga- dolgozatának a József Attila-i esztétika titkait racionális eszközökkel kutató világos és áttekinthető módszere, pontos stílusa is; hogyan lehet ilyen provokálóan tökéletes?

Hát nem volt tökéletes. És ha jól meggondoljuk, nem volt mintadiák sem. Egyszerűen félrevezette tanárait, nem utolsó sorban e sorok íróját. Aki, mint remélhetőleg éppen e sorokból kitűnik, végtelenül hálás neki akaratlan csalásaiért.

A meglepetések sora azzal kezdődött, hogy Csekéből nem lett céhbeli filológus, amire pedig minden, az öt egyetemi év során felfedezett képessége és tulajdonsága predesztinálni látszott. Nem lett középiskolai tanár sem. Pedig biztos, hogy kitűnő nyelv- és irodalomtanár vált volna belőle. Olyan, akiknek a régi inspektorok és igazgatók ezt jegyezték személyi lapjába: "Egyéniségével, tudásával hat, nevel és fegyelmez".

Újságírónak ment. Mi tagadás, fájlaltam, hogy ezt az érdekes, de "nem neki való" mesterséget választotta. Féltettem őt az újságírás fáradalmaitól, a változatos valósággal történő találkozásoktól. Őt, aki - érzésem szerint - arra volt hivatott, hogy a valóság "égi mását": az irodalmat tanulmányozza és tanítsa.

Ha már az őszinteségnél tartunk, azt is gondoltam, hogy kár egy ilyen kitűnő filológust átengedni a kisebb igényű zsurnalisztikának.

Elégséges e kötetet elolvasni, s felfedezhetjük, hogy mit adott az újságírás a fiatal költőnek. De azt is felfedezhetjük, hogy az újságírás csak azért halmozhatta el annyi élménnyel, képekben, jelképekben, ritmusokban és rímekben megtestesülő tapasztalattal, mert az, akit én tehetséges filológusnak néztem (javíthatatlanságom jeleként hadd valljam be, hogy ma is annak tartom), már eredendően költő is volt. Legfeljebb nem a koraérettek, az "őstehetségek" fajtájából. Hanem annak a ritka lírai tehetségnek a képviselője az új nemzedékben, akinél az érzés és indulat spontánságát, a kép és az eszme titokzatos foganását, születését a költemény egységében tanulmány és reflexió előzi meg. Hogy azután a valóság kaotikusan áradó jelzései, amelyeknek új mestersége még elébe is küldte, a tudás és az elméleti tisztázottság talaján termékenyülnek meg és érnek költeménnyé.

Különben is: van - mégpedig sok - olyan filológus, akit képességei a könyvtárak világába küldenek, de ez sem jelent száműzetést. A hagyatékot gondozni, a maga nemében nemes és fontos feladat lehet, és az is. Ám kétezer éve létezik a "poeta doctus" típusa, akinek tehetségét nem szárítja ki a tudatosság és a tudás. Éppen ellenkezőleg: előfeltétele kivirágzásának. Az én fiatal filológusom ilyen rejtett poeta doctus lehetett már első lépéseitől. Nem az ő hibája, hanem az én rövidlátásom, hogy nem fedeztem fel a jeles diák és a világos értelem mögött - a költőt.

Az újságíró, a költő és a filológus hármas egysége egyéniségében egyik titka annak, hogy költeményei már ebben az első kötetben az érett mesterség és technika és az érett gondolat egységében és megejtő újdonságában jelentkeznek. Ez a hármas egység határozza meg azt a kiindulópontot is, ahonnan a fiatal és így per definitionem "kezdő" költő a maga pályájának görbéjén a poézis világába lendül.

Nem szeretném őt szembeállítani nemzedéktársaival. Még kevésbé óhajtom feladni a sok és sokféle költő Majakovszkij megfogalmazta jelszavát, melyet, ma és mindenkor érvényesnek tekintek. Egyszerűen, örvendve és másokat nem hibáztatva, megállapítom, hogy Cseke költői indulásában nemcsak az látszik, hogy József Attila művének, esztétikájának jó ismerője. Hanem azt is felfedezhetjük, hogy a József Attila-i hagyatéknak nem pusztán örököse, még kevésbé utánérzője. Hanem folytatója. Abban sincs hiba, ha mások Kassáktól, Baudelaire-től vagy Babitstól indulnak. Itt is érvényes Illyés epigrammája, amely nem azt kéri számon a költőtől, honnan jön, hanem azt, hová megy. Ez nemcsak a származásra érvényes, hanem a költő szellemi leszármazására is. Üdvözöljük Cseke Gábor jelentkezését. A kísérletező, a versforma hagyományos ritmusait és rímeit nem megtagadó, hanem megújításukra törekvő, nagyon tudatos és mélyen szenvedélyes költőt. Azt a poeta doctust, aki a haza-, táj- és népszeretet bölcselő és epigrammatikusan kiélezett eszmeköltészetét, s az élet és a halál, a szerelem és születés nagy és örök témáit igazán és valódian mai és itteni módon szólaltatja meg. Kétségtelenül új és eredeti hang fiatal költőink kórusában.

Csehi Gyula