Előszó

Ballada a reményhez

Az ítélet születése, ez a Cseke Gábor új verseskötetének a címe - kötetnek nyolcadik, verseskötetnek negyedik - elég komor cím, fatalista látásra vall, az van ugyanis benne, hogy az ítéletet nem hozzák, az ítélet magától lesz, magukból a dolgokból áll elő, enyhítő körülménynek tehát a lehetősége sem merülhet fel, az ítélet, az ítéletek, a dolgoknak, a világ menetének a végső következményei eleve elrendelésszerűek; abból a körülményből fakadnak, hogy minden alá van vetve a változásnak, az idő eleve tartalmazza minden születőnek a végét, - ehhez képest nem indokolatlan a kötetről szóló elmélkedés fölé egy olyan versnek a címét írni, amely még a tartalomjegyzékben sem szerepel?

A Ballada a reményhez ugyanis a kötetben egy nagyobb verssorozat - Pártás szivárvány - egyik részlete csak, de a költő, vagy a könyv szerkesztője, e részlet zárórészletét a könyv hátára is kinyomtatta, amikor becsukja az ember a kötetet, még egyszer ezt olvashatja: "jut néha egy fekete lap / de keverd csak a kártyát / az idő úgyis elhalad / de akik élnek állják / múló örvényt kavar a szél a hóban / tartsunk ki együtt rosszban jóban // jó lenne ha a béke és az ég / összesimulnának nagy testvériségben / leköszön lassan minden év / de készületlenül soha ne érjen / szembenézve a múlttal s ami még lesz / szabad az út a látható reményhez." Az idő úgyis elhalad, mondja a költő, s ebben meg az van, hogy az idő így is - úgy is elhalad; ha meg így is - úgy is elhalad, akkor az embernek úgy kell róla tudomást vennie, hogy az ellenkezőjére készül fel, mintha az idő akármelyik pillanata meg is állhatna, azért kell vigyáznia a halandónak, mert így akármelyik mozdulata, gesztusa, kifejezése örökkévalóvá merevülhet; bár a korrigálás lehetősége ugyan mindég megvan az Időben, de megvan a korrigálhatatlanságé is: az ítélet akármelyik pillanatban megszülethet.

A költő nem a kősziklák elporladásától fél, nem attól, hogy a sivatag futóhomokja gúláinkat lassan elássa: ő, aki így beszél magáról, hogy "hajnalonta bakancsban munkaruhában védősisakkal meg minden egyéb előírt kellékkel fölszerelten leereszkedem önmagamba": a tudatát és az érzéseit, az érzelmeit, érzületeit félti a megkopástól, bepiszkolódástól. A költő legérzékenyebb szerve a lelkiismerete - a lelkiismeret pedig az időhozta gépies ismétlődések sivatagában elveszti az érzékenységét; a költő alászáll a lélek feldúcolt tárnáiba... nap mint nap ellenőrizni, hogy "ma sem temetett be a támok mellől könnyen kipergő szitáló közöny"...

A legnagyobb emberi katasztrófa az érzéketlenség. Az érzéketlenség élettani értelemben is maga a halál, de a léleknek már előbb a halála. Cseke Gábor, mint nemzedékéből még annyian, a lelkiismeretet tekinti a legfontosabb költői képességének. A költő ajándékozhat szép szavakat és szellemes kifejezéseket kortársainak, de csak "úgy, ráadásul" ... amivel feltétlen tartozik neki, az a mindég működő lelkiismerete. Természetesen ebből csakis egy heroikusan-tragikus életérzés következik, állandó kétség és önvizsgálat, hiszen a működő lelkiismeret legfontosabb élettünete az, hogy sohasem nyugodt. A nagy paradoxon, hogy akinek jó a lelkiismerete, az sosem érzi tisztának. Innét az önigazolás állandó kényszere, a bűnhődés szükségére való beállítódás. Talán ezért érzi az olvasó Cseke Gábor legjellegzetesebb, ha nem is legnagyobb versének a Vallomás címűt, aminek beállítottsága, közérzete és észjárása egyaránt érvényes különben Csekének nemcsak a lírájára, de prózájára is: "alulírott / minden kényszerítő körülmény nélkül bevallom / hogy élhetnénk jobban / tisztában vagyok hogy ezzel / magam is vádolom tehát / vallomásom egyben önfeljelentés / de vállalom / persze most majd mindenki várja / a bizonyítékokat / hogy ekkor és ekkor kivel miért és hol / megtehetném de arra gondoltam / netán ha mindenki sorra kitöltene egy űrlapot / s elmondja benne mily / elégedetlen magával / tiszta szívből állíthatnám / a fentiek ellenkezőjét."

Ám mégis, hogyan jutok el a reményhez, hol e fatalista életérzés lehetséges optimista kicsengése? Sajátságos, hogy ez éppen a szemlélet lényegéből következik; nem abból a következtetésből, hogy mivel az életben egyenlő esélye van a rossznak és a jónak, az idő nemcsak a jót viszi el, hanem a rosszat is, hanem az életérzés mindent vállaló elszántságból. Hiszen, ha a dolgoknak úgyis meg kell lenniök, akkor nincs értelme húzódoznunk tőlük. Az életnek, az örömnek, az élvezetnek akármilyen kicsi az esélye, azzal élni kell, amíg élni lehet. Az áfonya a ködös, vattás, permetező havasi esőben "igyekszik, ha tíz percre is szól a verőfény", és szívja magába, s aztán a levelekbe bújva őrzi magát, őrzi magában azt a beszippantott csepp verőfényt is... Az ehhez hasonló képek sora, még akkor is, ha az utalásuk szkeptikus fordulatokba torkollik (hogy hát ha be kell érni, akkor beérünk, akkor is, ha nem elegendő a cukortartalmuk), jelképezi nem csak a verselés, hanem az élet, az élés technikáját is.

Különben valóban sokszor meghökkentő, ahogy Cseke jelképrendszerében a hagyományosnak látszó építőkockák a megszokottal ellentétes értelmet hordoznak. Megszoktuk, hogy az ég, a kék, végtelen, derűs, tiszta, áttetsző égbolt a békesség konvencionális jelképe és érzékeltetője is. Cseke mégis ezt írja: "jó lenne ha a béke és az ég összesimulnának nagy testvériségben"... Hol vált el az ég és a béke jelentésszínezete egymástól? A huszadik század emberének tudatában az ég indulataink tükre, ahova felszállanak szívünk titkos repülőteréről a veszedelmes gépek; az ég felhőgöröngyös égi út; minden, ami a magassággal kapcsolatos, fenyegető; a magasság a ragadozó idő tanyája, (a búcsú percei egyre kisebb köröket írnak le védtelen szívünk fölött), a magasságba való feljutásért mindent ki kell dobni magunkból, mint döbbent űrhajósnak, a darázs is bukórepülésben közeledik, a remegés úgy suhan át az ember kezén, mint repülőgép árnyékkeresztje a tavon... Az ember a huszadik században meghódította a magasságokat, hogy onnét pusztulást és fenyegetést szórjon a mélybe, magára; ezért a modern költő álma már nem az, hogy "feljusson az egekbe", hanem hogy a megrontott magasságnak visszaadja a békét. Költői publicisztika? Az, de a hangsúly a költőin van, a világ egységének költőiségében való felfogásán.

A modern költőnek meg kell küzdenie, sorról sorra még a költészetért is, mert a hagyományos költői tartalmak kiürültek, vagy a költővel szemben ellenségessé váltak. A költészetért való küzdelem pedig éppenséggel az emberért való küzdelem: annyi ember marad ebben a világban, amennyi költőiség marad benne...

Körülbelül ez Cseke Gábor vallomásának a lényege, s ebből fakad viaskodásához benne az erő -, hogy az ember ne hűljön ki hamarabb, mint a Föld. (Előre, 1983)

Szőcs István