Előszó

Ha könyvem nem jobb az eddigieknél, akkor is hiányt tölt be, mert a magyar könyvpiacon évtizedek óta nem volt már forgalomban apologetika akkor se, mikor még megvolt a sajtószabadság. Szuszai derék műve már rég elfogyott, sok tekintetben el is avult. Annyira szerénytelen vagyok azonban, hogy azt gondolom, könyvem többet ér az eddigieknél.

Nem arra törekedtem, hogy minél kimerítőbb, szárazabb és unalmasabb legyek, hanem minél eredetibb és élvezetesebb, legfőképpen pedig, hogy minél meggyőzőbb: hogy hitet tudjak adni az Olvasónak, illetve (mivel Isten ajándéka a hit) megkönnyítsem számára a hitet, megszerezzem számára a hit előfeltételeit. Arra törekedtem, hogy művemet minél többen olvassák: arra, hogy akik olvasni kezdik, be is fejezzék, főképpen pedig, hogy akik elolvasták, azokat meg is győzze.

Egyáltalán nem ragaszkodtam az apologetikában szabállyá vált és eddig mindig megtartott szokásos sablonokhoz. Könyvemben emiatt sok mindenről nincs szó, ami eddig apologetikákban mindig tárgyalásra került, viszont sok olyan kérdéssel foglalkozom, némelyikkel (például a spiritizmussal) túl bőven is, melyet az eddigi apologetikák, legalábbis, mint a hit melletti bizonyítékot, meg se említettek.

De nemcsak a tartalom és a szerkezet, hanem sok tekintetben a hang, a stílus és az előadásmód is újszerű művemben. E tekintetben is sokkal alanyibb, egyénibb minden, mint a hasonló elméleti művekben szokásos. Ez is az érdekességet, az élvezetességet, tehát végeredményben a fő célt, az Olvasó meggyőzését akarja szolgálni. A meggyőzésnek előfeltétele ugyanis, hogy az Olvasó érdeklődése ébren legyen tartva, azaz hogy unalmában abba ne hagyja az olvasást.

Nem tilthatom meg, hogy akiknek kedvük és szakértelmük van hozzá, ne bolhásszanak hibák után művemben, sőt köszönettel fogadom, ha egyes tényleg meglévő hibákra, elírásokra rámutatnak. Természetes ugyanis, hogy művem, mint minden emberi mű, gyarló. Az esetleg következő újabb kiadásokban így válhat majd mindig tökéletesebbé.

Amennyiben pedig a meggyőzésre váró Olvasó lesz az, aki hibákat vél találni művemben s ráadásul - ami egyébként nem nagyon valószínű - talán még igaza is lesz abban, amit kifogásol, arra kell figyelmeztetem, hogy apró kifogások címén a lényegnek, az Egyház ragyogóan tündöklő igazságának elvetése egyenesen rosszakarat lenne részéről.

Olyan tárgyú műben, mint az apologetika, a tudomány úgyszólván minden ága szerephez jut. Csak természetes tehát, hogy minden részletadatomban nem lehetek annyira tökéletes, sem annyira a korral lépést tartó, mint az illető tudományágak szaktudósai. Nemcsak lehetséges, hanem egyenesen természetes tehát, hogyha az Olvasó például éppen valamely szaktudomány szakembere, egyes, a műben előforduló részletkérdésekhez jobban ért, mint magam. Ha tehát mindenáron akar, találhat a műben olyan állítást, amelyet ő joggal nyilváníthat nem elég szabatosnak, sőt esetleg talán tévesnek is.

Nagyon logikátlanul, tehát tudománytalanul járna el azonban, ha ezen az alapon azt a következtetést vonná le, hogy magát a művet is megcáfolta, s ez alapon azt mondhatja, hogy se az Isten, se a lélek létét, se a kinyilatkoztatását nem lehet bizonyítani, s így az egyháznak nincs igaza. Ezzel ugyanis összecserélné a lényeget a mellékessel, mindjárt el is terelné vele a figyelmét erről a lényegesről, s így lehetetlenné tenné a maga számára, hogy az igazság boldog birtokosa lehessen.

Ha az Olvasó olyan állítást talál művemben, melyet ő nem talál szabatosak, sőt talán egyenesen tévesnek tart, ne siessen mindjárt annak megállapításával, hogy emiatt maga a mű egész érvelése is tarthatatlan, hanem figyelje meg, hogy a szerinte téves állítás a mű tulajdonképpeni tárgyát képező, szorosan vett vallási igazságok körébe tartozik-e, vagy pedig csak azok alaposabb megvilágítására mellékesen került elő. Ha az utóbbi az eset, csak szépséghibáról lehet szó, mely a tárgyalt dolgok igazságát lényegében egyáltalán nem érinti.

Ha a kérdésben tárgyalt, s a szakember Olvasótól tévesnek talált állítás a szorosan vett vallási igazságok valamelyikét bizonyító érv, még akkor sincs joga mindjárt elmarasztaló ítéletet alkotni magával a mű igazságával szemben. Akkor ugyanis előbb azt kell megnéznie, hogy a kérdéses vallási igazságot csak ezzel az egy, szerinte helyt nem álló érvvel bizonyítjuk-e. Ha ugyanis ugyanazt a dolgot többszörösen is bebizonyítjuk (amint majdnem kivétel nélkül mindig ez történik), akkor egy érv értéktelennek bizonyulása mit se számít.

Nemcsak az az igazság ugyanis, amit ötféleképpen is be tudunk bizonyítani, hanem az is, amit négyféleképpen, sőt még az is, amit csak egyféleképpen. Nagyon téved tehát, aki azt gondolja, hogy ha ugyanarra az igazságra vonatkozó érvünk közül egyet megdöntött, akkor már magát az igazságot is megdöntötte. Ha az öt közül négyet dönt meg, magát az igazságot még akkor se döntötte meg. Hol van az ugyanis megírva, hogy az igazságot ötféleképpen, vagy akár csak az is hogy kétszeresen kell bebizonyítani?

Ha a bazilika kőtömbjein firkálgatnak az utcagyerekek, ezzel még nem döntik össze a bazilikát. Nem, még akkor sem, ha firkálmányaikat nem csak ráírják, hanem bele is vésik a kőbe. Aki az egyház igazságának e műben felépített kőtömbjén bírálgat, vagy kifogásokat keres, ha meg tudja őrizni nyugodt tárgyilagosságát, gáncsoskodását, ő maga se fogja lényegbevágóbbnak minősíteni, mint az utcagyerekek rombolását a bazilikán.

Mivel művemet a szó szoros értelmében a véremmel: öregen, betegen ülve eltöltött éjszakák és napi injekciók mellett, életerőm végső, erőszakos megfeszítésével, és ráadásul szegénységben írtam, abban bízom, hogy emiatt Isten különleges áldása is lesz rajta. Ezt az áldást már írás közben is éreztem, mert mind a három kötet létrehozásához mindössze 3-4 év kellett (1952 karácsonyától 1957 húsvétjáig tartott).

Aki valamely részt túl bőnek tart, s unja már az olvasást, hagyja el azt a részt, ha már úgyis meg van győzve. Aki nincs még meggyőzve, az ne hagyjon ki semmit.