Bevezetés

II. József németesítő törekvései fölrázták a nemzeti szellemet s az elnyomással fenyegetett magyar nyelv most már minden téren követelte jogát. Megindul az izgatás a magyar színészet és a színműirodalom érdekében is, oly sikerrel, hogy 1789-ben megalakulhat az egyetemi ifjakból álló első magyar színjátszó társulat, 1790-ben pedig Kelemen László alapítja meg hivatásos színészekből álló társulatát.

Ezzel azonban nem volt még megoldva a magyar színjáték kérdése. Eddig nem volt színpad, mely drámaírókat nevelt volna s hogy most a hazafias buzgóság felállította nagyra hivatott oltárát, alig akadt író, ki áldozhatott volna rajta. Péczeli pályázata eredmény nélkül marad, Bessenyei komoly drámáinak előadását meg sem kisértik. A színpadnak eleinte fordított drámákkal kellett megelégednie. Majd nemsokára Dugonics népszerű, általánosan ismert regényeihez fordul segítségért, hogy kiegészítse szegényes műsorát. Először az Arany pereczeket dolgozza át Endrődy János piarista, s miután e vállalkozás nagy sikerrel járt, az Etelkát is színre alkalmazta egy lelkes egyetemi hallgató, Soós Márton.

Dugonics nagy örömmel látja e darabok sikerét s ez ihleti, hogy bár nincs igazi drámaíró tehetsége, maga is szerezzen eredeti darabokat. S amily élénk érzékkel találta el regényeivel korának izlését, ahogy bele tudott illeszkedni azokban korának érzésvilágába, ahogy szolgálni tudta közönsége szükségleteit ott, ép úgy megfelelt e tekintetben színdarabjaival is: tehát égető hiányt pótolt a közönség izlésének megfelelő módon. Ez az ő színdarabjainak legfőbb érdeme.

Egyébként ő mint színműíró az iskolai dráma tanítványa. Mint a poetika és retorika tanárának szinte évről-évre kellett gondoskodnia darabról, melyet tanítványaival előadathat. A piarista növendékpapokat már korán hozzászoktatták, hogy alaposan megtanulják a drámaírás mesterségét. Mert valóban annak tekintették. Az anyagot vették, ahol kapták, előbb a szentírásból, majd a klasszikusokból, végül modernebb drámaírók műveit is átdolgozták. Tulajdonképen nem is az volt a fődolog, hogy a mese művészi kerekdedséggel legyen megalkotva, vagy hogy igazi jellemek szerepeljenek benne; a cél a tanítás, nevelés és ennek megfelelően erkölcsi példázatok, vallásos igazságok töltik meg e darabokat; ez az erkölcstanítás azonban sokszor erőltetett. A darabokba szőtt beszédek a szónoki előadás gyakorlására valók.

Mindezek azonban inkább az iskolai dráma virágzása első korszakára illenek; abban a korban, amikor Dugonics tanít, szinte háttérbe vonul az iskolai célzat; minél inkább látogatja ezeket az előadásokat a közönség, annál jobban fogy a drámákból a moralisatio. Első sorban mulattatni akarnak, más színház nincs, pótolják a hiányzónak szerepét is. A közönség tetszése irányítja most már az iskolai dráma írójának a tollát s így kerülnek le a színpadról a szentírás tanító irányú darabjai s így jutnak az iskolába a francia és német vígjátékírók művei, sőt a hazai életből vett "közjátékok."

Az iskolai dráma fejlődésének ezen a fokán vált alkalmassá a világi színpadra való átlépésre. Valóban az írókra ez nem is volt oly nehéz s ez magyarázza meg, hogy első színműíróink között több piarista van.

Mikor Dugonics a regényeiből átdolgozott darabok sikerét látja, elhatározza, hogy irodalmi működését színdarabokkal fogja folytatni. S drámáiban ugyanoly módszer szerint jár el ő is, mint amelyet iskolai színműveiben hatásosnak tapasztalt: darabjai mind átdolgozások, a tárgynak teljes megmagyarosításával.

[...]