Ajánlás

Bármelyik vallásba is születik bele az ember, kezdetben meg lesz győződve arról, hogy ő az igaz hitet birtokolja, s az egyedül üdvözítő egyházhoz tartozik. Ezt nevelik belé a szülei, erre tanítják a hitoktatói, s ezt sugallja az a kulturális miliő, amelyben él. Ez a "meggyőződés" azonban nem saját hit. Ez csak a hagyomány szava, az Írások képe, és a hittudósok vélekedése. A szent hagyományok, szent írások és szent emberek azonban rajtunk kívül vannak, nekünk viszont belső bizonyosságra van szükségünk. A különféle egyházak papjai nem tudnak ilyesmit nyújtani. Ők csak őrzik a hagyományokat, magyarázgatják az Írásokat, és kielégítik a vallásos igényeket. Igazi válaszadásra azonban képtelenek... Ebből a szempontból nézve minden vallás reménytelenül használhatatlannak bizonyul.

Persze olvashatunk a nagy világvallásokról, esetleg el is utazhatunk arra a földre, ahol az "él". Bármennyi időt töltünk el azonban ott, csak felszínes ismereteket nyerhetünk. Fehér emberként is énekelhetünk bluest, de néger barátainknak az a zsigereiből fog jönni, nekünk pedig csak a szánkból. Egyszerűen nem ismerhetjük meg eléggé más népek vallását, ami tulajdonképpen egyfajta testi-lelki kapcsolat a környező kultúrával. Egy másik vallásról csak az nyilatkozhat hitelesen, aki azon a vidéken akart boldogulni, ott kereste Istent.

Minden vallást lehet "gyakorolni" is, meg élni is. A vallásgyakorlás a valóságban csak külsőségeket jelent: a szokások betartását, a hagyományok ápolását. Ezek a külsőségek mindenki számára láthatók és ellenőrizhetők. Ha ezek mellett valaki még vallja is azt, amit kell, s hiszi a hihetetlent, akkor egyháza biztosítja arról, hogy őt senki sem penderítheti ki a mennyországból. De az embernek belső bizonyosság kell... Erre csak azok tehetnek szert, akik meg is élik a hitüket. Életüket áthatja a vallásuk, sőt, ez a vallás az életük. Esetükben a hit nemcsak egy része az életnek, ellenkezőleg: az élet játszik alárendelt szerepet a hittel szemben. Ilyen szintre csak gondolkodás, egyéni útkeresés után lehet eljutni. Ez persze "fárasztó", hiszen sokkal könnyebb főpapi zsebekben tartani a lelkiismeretet. Mégis, csak akkor találunk nyugalmat, ha "igába hajtjuk a lelkünket", ha magunk eredünk megmentődésünk nyomába.

A nyugalom helyére keskeny út vezet, szűk kapu nyílik rá. Csak a lelkünk fér át rajta: minden más kívül marad. A kérdező-kereső emberre sok csata vár. Elsősorban önmagával kell megküzdenie (vö. Tm 99.), majd a rokonságával és egyházával, aztán az egész világgal. A gondolkodás nem tűr korlátokat, nagyon hamar az intézményes kereteken kívül lehet kerülni. Az egyházak nem szeretik az érteni akaró és válaszokat váró embereket. Tanításaikat tévedhetetlennek tartják, s ha valaki mégis megkérdőjelezi azokat, akkor eretneknek kiáltják ki.

Mégis megéri. A célba érés mindenért kárpótol. Aki megtalálja az elrejtett kincset, az másoknak is tud adni belőle. Azok viszont, akik csak "gyakorolják" a vallásukat, halálukig csak gyakorolni fogják - sikertelenül.