KEMÉNY ZSIGMOND

KISREGÉNYEK ÉS ELBESZÉLÉSEK

Szerkesztette: Tóth Gyula

TARTALOM

A SZÍV ÖRVÉNYEI
KÉT BOLDOG
ALHIKMET, A VÉN TÖRPE
POHARAZÁS ALATT
A SZERELEM ÉLETE
DEBORAH

Reggeli tizenegy óra lehet, midőn két úr lép az Albergo Italiano kapulépcsőjéről a gondolába.

Az idő derült, és szép őszi napot ígér.

- Hová megyünk, signore?

- A Manfrini-palotába, Antonio - válaszolá az ifjabbik úr.

Antonio megindította gondoláját, s az nyílgyorsan halad a nagyobb és kisebb áruhajók közt, melyekkel a Canal Grande, az egykori tengerkirálynőnek, Velencének főutcája szokatlanul telve van.

- Láttamoztattad-e útlevelünket? - kérdé az előbb szólott idősb útitársát, ki tőle vagy jelleménél vagy helyzeténél fogva némi függésben volt.

- Még tegnap estve, Anselm - válaszolá ez, félrevonva a gondola függönyeit, hogy szabadon legeltethesse szemét a sötét márványépületeken, a Szent Márk templomán, a Della Salute kúpjain, a Rialtón és a kék lagúnán, melynek mélye régi és bősz titkokat fed, de külszíne redőtlen és nyílt, mint a gyermekarc.

Míg az éltesb idegen a művészet s a múlt idők emlékein mereng, addig fiatal barátja a karcsú, röpkedő és egymást űző gondolákra néz. Keresi mindeniknek rejtélyeit. Figyelmes majd egy öltözékre, melynek szabása vagy színe felötlik, majd egy nőfátyolra, mely az övé mellett elcsapó gondolából kilebben, majd a sötét és égő arcokra, az eleven és nyilazó szemekre, a gömbölyded karokra, a IX. Pius arcképével díszlő nőkeblekre és általában mindenre, mit a gyorsan elvonuló tárgyak benyomásai közül leginkább szeret a könnyelmű hangulat megragadni.

- Vasútjegyeket is váltottam - szól az idősb idegen egy hosszú és méla perc után.

- Így még holnap hat órakor indulhatunk, és Paduában fogunk a Pedrocchi Kávéház verandáján reggelizni.

- Másképp Veronába sem érkezhetnénk, mert Vicenzában nem mindig lehet pontos szállítást találni.

- De miért kell a holdas éjet éppen Verona falai közül nézni, mintha ez nem volna szintoly kecses a Brenta azúrkék folyama mellett? Miért vágyol holnap a szentimentál hírű város keblében álmodni? Oly nevezetes természetbúvárnak, minő, Pongrácom, te vagy, sokkal illőbb Paduában a füvészkertet, mint Veronában Rómeó koporsóját fölkeresni.

- Ha nem mondottad volna, Anselm, hogy még a szüret előtt Abaújban akarsz lenni, magam sem volnék barátja e gyors utazásnak, mely alig enged kedélyünkre mélyebb benyomást, és tapasztalásokkal nem gazdagít.

- Bizonyos - válaszolá Anselm, vidor arckifejezéssel s oly hangon, melyben az őszinteség negéllyel vegyült -, bizonyos, hogy a hegyaljai szezon nagy híre mellett is falusi mulatságnál alig több. De nem lesz-e fölséges, ha október 8-án, éppen azon nap, melyre Blankának ígértem, Tokajban leszek? Ha azt mondhatom: Blanka, a természetbúvárok számára adott európai fényű bál elől egyenesen siettem a tokaji táncterembe, hogy az első csárdást, úgy, mint kicsináltuk volt, önnel, szép báróné, lejthessem; ha azt mondhatom: Tomaseo és Manin személyesen hívtak az aquileai romok megnézésére, de én e rendkívüli kitüntetést föláldoztam azon boldogságért, hogy önnek október 9-én este hat órakor - hisz nem azt ígértem-e - kart nyújthassak egy sétára a szőlőkertben, hol a hulló falevelek oly kedélyesen fognának suttogni visszaemlékezéseinkről az elmúlt tavaszra. Nem lesz-e fölséges, ha azt mondhatom: Blanka, Adrien gróf, ki röpirataival annyi borsot tört Metternich herceg orra alá, bankettre kért a Doge-palotába, hová csak a tudomány tekintélyei hívatnak meg, s én kielégítetlen hagytam hiúságomat, hogy 10-én a sajtószínben egy családi ebéden lehessek, szép báróné, az ön férjével, ki podagrás, reakcionárius és unalmas... három oly betegség, melytől a szent ég áldólag oltalmazzon... Pongrácom, te ítéld meg: nem lesz-e fölséges ennyi ígéretet teljesíteni oly nő kedveért, kit... már nem szeretünk?

Pongrác éppen válaszolni akart, midőn a gondola a Manfrini-palota ajtólépcsőinél megállott.

A képcsarnok, melynek előtermébe lépnek, már ismeretes előttük, és csak a kedveltebb festményeket akarják újra áttekinteni, hogy visszaemlékezéseik közt hívebben megőrizhessék.

S az idő ily szemlére jól volt eltalálva, mert a termekben még alig van vendég.

Szabadon járhattak tehát föl és alá.

- Itt - szóla Anselm a szögletteremnek ajtajához érvén -, itt csak egy választott képem van.

- Nekem is - mondá társa.

- Melyik a tied?

- Az élet korai.

- Barátom! Engedd, hogy én vázolhassam le, engedd, hogy egyedül bámulhassam.

Ezzel Anselm a terembe lép, s Tizian említett műve előtt áll meg, hosszasan vizsgálván a gyönyörű kompozíció részleteit. Néhány perc múlva előveszi tárcáját, és rajzónjával egy üres lapra ráveti a vászon alakjait, nem a mű jellemére, nem a szellem fölfogására ügyelvén, hanem egyedül az alakoknak egymáshozi viszonyaira, a távolságokra és árnyalatokra, melyek által a festvény különböző terei kijelöltetnek.

Ha valaki most tárcájába tekintene, kevés véleménnyel fogna tehetségei iránt lenni. De mentségére kell mondanom, hogy egy gróf Szeredy Anselm nem akadémiai festő. Minden vágya élvezni és mellékesen a szépirodalmi lapokba útijegyzeteket közleni. Lélekbúvárnak hiszi magát és műértőnek. Huszonkét éves korunkban semmi nem természetesebb, mint e meggyőződés. Anselm a tiziani mű jellemét kitörülhetetlenül vésvén emlékezetébe, most csak azért rajzol, mert kevesebb fáradságba kerül a részleteket néhány vonal segítségével óvni meg a feledéstől, mint betűk, gondolatok és leírások által. Albuma teli van ily vázlatokkal, s azokból cikkek fognak készülni, nem rajzok.

Míg ő foglalkozik, két férfi egy nőt kísér a terembe.

Az érkezteken első tekintetre észrevehető, hogy különböző család és valószínűleg különböző nemzet tagjai.

A nő világos s rendkívül dús hajzata, hófehér bőrszíne, kimondhatlanul érdekes, de komoly arckifejezése, gyönyörű kék szemei, kicsiny tündéri termete - mely nem látszik a déli égalj és forró vérmérsék szenvedélyeire alkotva lenni - kellemes, de nyugodt s majdnem hideg társalgási modora, sőt öltözéke is, mely az olasz nők toalettjétől az éles színek kizárása által különbözött; ezek együtt gyanítani hagyják, hogy e nő, bár kiejtése egészen olasz, északibb földtájon született.

Kísérői közül az, kinek karján lépett be, középkorú nobili volt, sötétbarna, értelmes és férfias arccal.

A nő egy futó pillanatot vetvén Szent Cecíliá-ra, mely az ajtónál a szélső kép, jobbra fordul, és a Tizian Életkoraival átellenbeni festményeket tekinti végig, de csak félfigyelemmel, vagy azért, mert már régóta ismeri, vagy mert azoknak becset nem tulajdonít.

A nobili pedig a legközönyösebb hangulattal van a Manfrini-palota ritkaságai iránt, hogy a szép nőnek, kinek vezetője, minden tekintetét felfoghassa, minden kívánságát teljesíthesse. De e készség, e csatlakozás vagy nem ered melegebb érzésből, vagy nem jutalmaztatik eléggé. Sőt a különben érdekes nobili magatartásán és társalgási módjából gyanítható, hogy még át nem lépett sorompók tartják őt határozott távolságban a bájos nőtől, kit karján hord.

A másik kísérő egy burnótszelencés és cserebogárszín miniszterű öreg férfi, rőt arccal, nagy uborkaorral, ritka, hosszú szálú és szőke szemöldökkel, csontos és előnyomuló homlokkal.

Ez, mihelyt a nőtől, kivel nem látszik közeli viszonyban lenni, egy bókkal búcsút vesz, tüstént a festmények számait kezdi nézni, s midőn megkapja az első Nro-t, a terem képjegyzékéhez siet, és onnan kiolvassa a művész nevét. Előkészületeinek itt még csak kezdete van. Mert a név fölfedezése után mohón nyúl a miniszterzsebbe, és előbb bal oldalról egy fekete s aztán jobb oldalról egy márványozott kötetű könyvet vonván ki, megnézi: nincs-e bennük bírálat a kérdéses rajzról. Ha talál, elolvassa, összehasonlítja, és meglatolja a gyakran egymással ellenkező nézeteket, s így teljesen beavatva magát a vitatárgyakba és fölemelve szellemét a tan magasságáig, kezébe ragadja a papírcsövet, azt szemére illeszti, és csak ezután fordítja legelőször pillantását a vászonra, hol ismét határozott rendszer szerint tart általános és részletes vizsgálatot.

Alig lehet mulatságosabb, mint az öreg úr szemléjét nézni, s Pongrác, míg Anselm vázol, már unatkozni kezdvén, melléje megy a különc idegennek, és nagy elégüléssel látja, hogy egy elménc ötletnél több élvezetet nyújt egy komoly ügyetlenség.

Anselm néhány perc múlva bevégzi rajzát; de mielőtt barátját fölkeresné, kimeríthetlen élvvel tekinti újra át az Életkorok allegóriai alakjait, a gyermek első mosolyától fogva azon homályos térig, hol a tántorgó agg utolsó vágyát is - mint terhet - már elejtette, anélkül hogy megkönnyült volna azért, mert többé nincs, mit sírgödréhez vigyen.

A kedélyes hangulatból, melybe Anselm merülni kezdett, fölzavarták a most érkezett vendégek, kik a többi termekből beömölvén, hosszabb vagy rövidebb műélvezet után Tizian vásznánál megállapodtak, nem mintha ez a Manfrini-palota főkincsének tartatott volna, hanem mert örökké támad csoportozat a boltkirakatoktól kezdve mindenütt, hol valaki egy tárgyat különös figyelemre méltat.

Amint Anselm megfordul, hogy barátját fölkeresse, szemei el nem kerülhették Carlo Dolci Magdaléná-ját.

A történet úgy akarja, hogy ekkor egy kis kéz, levont kesztyűvel, a Bűnbánó Magdaléna felé mutat, és egy női hang felel egy kérdésre, mely egy a képhez közelálló férfival való társalgásból merülhetett föl.

Meg kell vallani, hogy Anselm rendkívül kedves zengzetűnek találta a női hangot; a fölemelt kéz pedig oly tökéletes volt, hogy mintául szolgálhatott a keleti tündérek szobraira, kiket, fájdalom, még nem bírunk hű képmásokban, pedig tudjuk, hogy gyöngébb alkatásúak, de sokkal kecsesebbek valának a görög istenasszonyoknál.

Mit tegyen Anselm? Velencében, hol a művészet annyi remekével találkozunk, nem csoda, ha egy ifjú szeme a holt vászonról az élet szépségei felé fordul. Ez teljesen megmagyarázza - s pedig másképp is eléggé érthető -, hogy miért kellett Anselm tekintetének a nőkézről, mely Magdaléna arcára mutatott, rögtön magának a figyelmeztetőnek alakjára tévedni.

Nem akarnék e percben delejes vonzerőről beszélni, mely a látást is megelőzi, hamarabb közölvén titkait a lélekkel, mint a szemmel; de kétségtelen, hogy Anselm majdnem neheztelt a véletlenre azért, mivel még arcélben sem engedé látni a szép nőkéz tulajdonosát, s pedig a sors elég kegyében részesül, midőn a gyönyörű szőke hajat, melyet nem rejtett el semmi főkötő, a vékony hónyakat, melyről a foulard le volt eresztve, a kicsiny, de művészileg idomos termetet, melyet, ha állott vagy ha mozdult, több bűbájjal nem áraszthatott volna el Venus Callepiga is, legalább két hosszú percig kénye s kedve szerint nézhette.

A nő - kit, mint föntebb említem, egy velencei nobili és egy különc tudós kísértek a terembe - lassú párbeszédet folytatott amazzal.

Társalgásuk hihetőleg Carlo Dolci Magdaléná-jára vonatkozott. Legalább az olasz többször néz e rajzra, s mindig a jóváhagyás jeleivel hallgatja a szép nőt, ki, úgy látszik, azon némber arcán talált valami érdekest és vonzót, kiről az üdvözítő mondá: igen sokat meg lehet neki bocsátani, mert rendkívül tudott szeretni.

Anselm ég a vágytól föllelni a vásznon azon látpontot, melyből a tündéralakú lény és a barna nobili közt a párbeszédnek ki kellett indulni.

A világítás szerint tehát a legkedvezőbb állást választja, anélkül hogy oly közel jőne, honnan a társalgást hallhatni; mert ez gyöngédtelenség lett volna.

E nő - bírálgatja magában, Magdaléná-ra függesztvén szemeit -, e nő huszonnégy éves lehet, gyönyörű tojásdad arccal, piros és még mindig eleven bőrszínnel, karcsú, de kifejlett termettel, isteni szemekkel, sötét hajzattal. Ennyiből kétségtelen, hogy felötlő szépség, és sok imádót érdemel. De miért éppen Magdaléna? Hol van lényére nyomva a bűnbánat eszméje? Miért ne nevezhetnők Laurának, Amáliának az ily méla némbert? Nem foglalhatna-e szintúgy helyet egy érzelmes német család sorában, mint a szent történelem arcképei előtt?

Anselm vállat vonított, s a kis nőkezet, mely akkor is Magdaléna felé intett, nem kezdi többé oly imádandónak tartani, mert a kéz tulajdonosának ízlésében oka van kétkedni.

- Barátom - szólítá meg Pongrác -, távoznom kell. Ne várj a gondolával. Ma még látjuk egymást.

- A Fenice Színházban?

- Talán csak otthon.

Kezet szorítottak.

E hangokra félig visszafordult a tündér kis nő, vagy mert a szokottnál nagyobb zajjal folyt a rövid párbeszéd, vagy mert magyar nyelven.

Szemei összetalálkoztak az Anselmével, hidegen hagyják ott a bámuló ifjút, s végigtekintettek a termen, keresve valakit.

Anselm meg van lepetve. Semmi hajlamot nem érez helyéről távozni, s egy nő, átható tekintetet vet az igéző szőke arcra és a nyugodt kék szemekre, melyek nem látszanak az egész jelenet iránt érdeklődni.

- Hová tűnt Wehrner? - kérdi a nő kísérőjét.

- Stúdiumainak él - mondja mosolyogva az.

- Úgy ma nem fogjuk látni.

- Közelebbről alig, mert három egész nap Dudley lord veendi igénybe.

- Hogyan?

- Holnap Canino herceggel együtt madarakat tömnek ki, holnapután a természetvizsgálókkal az aquileai romokat nézik meg, a következő reggel a bankett előtti időt a Savelli-palotának Angliába indítására szánták.

A bájos tündér e tudakolás után kart nyújt a barna olasznak, s a teremből távozik.

Anselm követni akarja. Látni szeretné a gondolát, mely a kedves tehert továbbröpíti, a matrózt, ki a boldog evezőt kezében tartja, a százszor szerencsést, kire a legszebb kar, míg a mesés kis láb a partról a deszkára lép, támaszkodik. Kísérni kívánná a gyönyörű ismeretlent, kísérni nyomról nyomra, közel csónakával csónakához a csatornán át, a márványpaloták közt, a vízutcák tömkelegébe, mindenüvé, hol a közellét édes mérgével elkábíthatja érzékeit; kísérni legalább, ha másként nem, szemeivel, míg az irigy lég az új Titaniát palástjába takarja, s felöltöztetvén homályaival, átadja a távolságnak, hogy láthatlanná tegye.

Élénken megy tehát a lépcsőkhöz.

Antoniót, a matrózt, kelle szólítania, s megmondani, hogy mindenütt a signorának, kit maga előtt lát, gondoláját kövesse.

Azonban Anselm könnyelmű, de csak huszonkét éves volt. S a fiatalkor bátortalansága gyakran majdnem oly fontoló, mint az aggkor tehetetlensége.

Ha észrevenné, ha illetlennek tartaná, ha neheztelne miatta, e nyomorúságos eszmék, mint alkalmatlan vendégek, megállították a lépcsőn, hogy vele társalkodjanak.

Menekülni kívánt tőlük.

Intett kezével Antoniónak.

Az félre volt fordulva.

Nevén szólítá.

Antonio jön a gondolával, kezében tartva sipkáját.

A Manfrini-palotából e percben más látogatók érkeztek, szintén az ajtólépcsőhöz.

Anselm átallá előttük adni utasítást Antoniónak.

Majd megmondom a gondolában, határozá el.

Leszáll csónakára.

De úgy akará a sors szeszélye - s a kaján sors mindig üldözi a szemérmes Don Juanokat -, hogy a szőke nő gondolája, éppen midőn Anselm körülnéz, és Antoniót a teendőkre figyelmezteti, egy mellékcsatornára vonul át.

A matróz siet. Három perc alig telik el, s már a Canal Grandéból átfordul a gondola a kicsiny vízutcára, de ott többé nincs az ismeretlen csónakja, s jobbra és balra az apró csatornák egész szövevénye mutatkozik.

Kit lehetne e tömkelegben feltalálni, miután a régi patríciusi világ szokásainál fogva a gondolák még most is tökéletesen hasonlók egymáshoz?

- Vissza az Albergo Italianó-ba! - kiáltá Anselm kedvetlenül.

Midőn szállására érkezik, Pongrácot nyitott bőröndök előtt találja.

Elsötétedik arca.

Barátja is némi zavarba jön, s hogy palástolja, gyorsabban kezd rakosgatni.

Anselm könyvet vesz kezébe s olvas.

Hosszas csend következik.

Végre Pongrác fölveti szemét, s a koffert bezárván még egy kisebb málhához megy. - Mindjárt négy óra - mondja félhallhatón, s Anselmre néz.

- Négy óra - visszhangozza Anselm, óráját zsebéből kivonva.

- Csengetni fognak ebédre.

- Csengetnek tíz perc múlva - szól Anselm szárazan, s megint olvasni kezd.

- Délután a Muranóra akarunk menni.

- Hét óráig ülünk ott.

- Hét óráig.

- Talán elfeledted - szól Pongrác, ámulva barátjának rövid társalgási modorán -, talán nem jut eszedbe, hogy este Lagrange ismét a Horatio e Curatió-ban lép föl, s hogy a Fenice Színházban az egész szép világ jelen lesz, és mi mára a legkijelöltebb helyen kaptunk páholyt, az osztrák-svéd követével átellenben?

- Páholyunk fölséges.

- Az opera tizenegy óráig fog tartani.

- Egynegyed tizenkettőig, mint a múltkor.

- Színház után lehetetlen a Szent Márk térre még el nem menni. Emlékszel, Napóleon mondta, hogy a Szent Márk tér egy szalon, melynek csak az ég lehet méltó boltozatja. S mi maradjunk-e ma ki e ragyogó szalonból és a kecses Florian Kávéházból, mely előtt a szalon bűbájos tündérei szoktak fagylaltozni, találkozni szeladonjaikkal, suttogni, epedni és a világ legregényesebb városának tarka kalandjait szőni? Aztán nem mondottad-e, hogy Aurélia kisasszonynak Merlintől illatszeszt akarsz vásárolni, a kis Júliának a Fanna raktárból egy karperecet őszentsége képével, a grófnénak pedig Bréant Adéltól brüsszeli csipkéket, párizsi divatkelméket és egy brussai shawlt? A színház után a Márk térre fogunk menni, Auréliáért Merlint, kisebb nővéremért Fanna urat meglátogatandjuk, és anyám Bréant Adél áruival elégült lesz. Bízhatol ízlésemben.

- De a szent istenért, ha semmiből nem akarsz kimaradni, és ha a vásárlásokat sem szándékod elfeledni, akkor holmidat korán össze kell szedni. Én már a pakolást majdnem elvégeztem.

Anselm a könyvet kezéből letévén, föláll, s kíváncsi arccal kérdi barátjától: - Miért szükség a rakosgatással sietnem?

- No, mert a hatórai vonattal indulunk.

Anselm hosszat sóhajt. Megint a karszékbe veti magát. Olvas. Pongrác előveszi a vasúti jegyeket s Anselm szeme elé tartván:

- Íme - szól -, itt a jegyek. Az indulás ideje reggeli hat óra, pontban hat.

- De minek oly hamar?

- Hiszen te sürgettél - válaszolá Pongrác.

- Én?... Tévedsz.

- Tévedek? Hát ki akart október 8-án Blanka bárónéval a tokaji táncteremben csárdást járni? Ki volt kész, hogy ígéretét teljesíthesse, a Fenice Színházban holnapután tartandó nagy bálból kimaradni? Ki mondotta, hogy nem követi a természetvizsgálókat az aquileai romokba, azért, hogy 9-én este hat órakor, ismét ígérete szerint, kart nyújthasson Blanka bárónénak a szőlőkertben egy sétára a hulló falevelek közt? Ki akarta a Doge-palota lakomáját mellőzni, hogy október 10-én, mint fogadása tartja, a sajtószínben ebédelhessen... Blanka bárónénak szeretetreméltó és podagrás férjével?

Anselm nagy béketűréssel hallgatta végig barátja megtámadásait.

- S rád nézve közönyös-e az elindulás? - kérdé kevés szünet után. - Nincsenek-e érdekeid, melyek a sietést még inkább teszik szükségessé, mint az enyéim?

- Ha a te érdekeid már eléggé indokolják a holnapi utat, miért vessem mérlegre az enyéimet is?

- De ha én szeretném fogadásaimat elveszteni? Ekkor...

- Ekkor - válaszolá örömmel Pongrác - rögtön az öreg angolhoz sietek, hogy jelenthessem, miképp kész vagyok ajánlatát elfogadni.

- Micsoda angolról beszélsz és minő ajánlatról?

- Ah, el is feledém mondani, hogy ismerőseim száma egy érdekes példánnyal szaporodott... s olyannal, mely majdnem utolérhetlen a maga nemében.

- Kíváncsivá tettél, Pongrácom!

- Halljad tehát mai kalandomat... míg te a Manfrini-palotában vázlatot készítettél, én cél nélkül jártam az ismert képek körül, és kezdék unatkozni, midőn magára vonja szememet egy rőtarcú nagybácsi, ki majd fekete, majd márványozott kötetű könyvből tanulja a kritikát, mielőtt a vászonra tekintene. Furcsa módszer! S csak képzeld, az öreg úr e szörnyű fáradság miatt úgy izzadott már, mint a becsületes muzulmán az öt fürdés alatt. Megszántam, s hogy némileg segítsek rendszerén, amint a festményekhez érkezett, elmondám egyenként a művész nevét és a mű alapeszméjét. Kezdetben a bölcs férfi nem látszott figyelmeztetéseimnek hitelt adni, mert mihelyt egy nevet hallott, tüstént segédforrásaihoz nyúlt, s midőn a márványozott és feketebőrű tanúk által hitelesítteték állításom, növekvő örömmel kiabálta: - Valósággal Tintoretto... Palma biz a... igazán Paolo Veronese... jól mondja ön, Murillo... csakugyan Angelica Kauffmann!

- Ennek a szorgalmas és lelkiismeretes férfiúnak - közbevág Anselm - okvetlen a nagy és intelligens német nemzethez kell tartoznia. Nemde heidelbergi vagy marburgi professzor?

- Nem, barátom! Ő eredetére német, de Angliában lakik, s a sváb ügyetlenséggel szerencsésen tudja párosítani az angol különcködést. Gondolhatod: mennyit lehet rajta mulatni. Egyébiránt talpig becsületes ember.

- S már ily közelről ismered?

- Hogyne, hiszen félig-meddig vállalkozó társává lettem... De rendre mondom el kalandomat. A tudós férfiú irányomban hamar ment át a kétkedésből feltétlen bizalomra. Minden észrevételemet mohón írta naplójába, s úgy látszott, rendkívül örvendett, ha kézikönyveit segítségem által pontatlanságon vagy fonák nézeteken érhette. Ily, eleinte mulatságos, utóbb rám nézve fárasztó társalgás közt telt egypár óra el. Kerestem a rést menekülhetni tudósomtól; de ő elválhatlan volt. S midőn végre csakugyan távozni akartam, kártyáját átadá s kért: engedjem, hogy ismertessen meg pártfogójával, Dudley lorddal, ki tegnap elhatározta egy nagyszerű múzeum felállítását, és ezen új szeszélynek létesítését rája bízta, rája, ki egész életét a mohák monográfiájának elkészítésével töltötte, és tekintélyes seborvos ugyan, de nem műértő. Én holnapi elutazásommal akartam nyakamról e szerencsét elhárítani. Ő kérdé: merre szándékozom? Elmondám. Tudósom gyermekileg örvendett, mert Dudley lord is oda készül, csakhogy...

- Csakhogy - közbevág Anselm - holnap Canino herceggel madarakat töm ki, holnapután a természetvizsgálókkal bolyong, harmadnapon pedig, hogy spleenjének táplálatot nyújthasson, a tengerkirálynőnek egyik diadémkövét, a Savelli-palotát akarja kizsákmányolni, és a dicső márványoszlopok, a legszebb antico verdéből faragott architrávok, a mozaik-padlazatok, a gót-bizánci ablakkeresztek és arabeszkek egypár hónap múlva a sportsmanoknak s rókavadászoknak fogják remeteségeit és abbacyit fölcicomázni, mint a szajkót a páva tollai. Az Adria-tenger fényes mátkájának ekként múlni ki, s nem egy merész tőrdöfés, de millió gombostűszúrás által vérezni el... ugye, Pongrácom, ez szintoly csodálatos sors, mint amilyen megfoghatatlan az én mindentudóságom, kivált, ha még azt is említem, hogy a te orvosodat... Wehrnernek hívják.

- Értesültebb vagy, mint a Márk oroszlána volt a dogék korában - szóla Pongrác meglepetéssel.

- S mit nem vélnél felőlem, ha még azt is megsúgnám, hogy a tudós Wehrnernek a lordnál érdekesb pártfogói is vannak, kikkel, ha téged meg fogna ismertetni, több hálára lenne feljogosítva, mintha az egész Savelli-palotát nekünk ajándékozná.

- A nőt érted? - kérdé Pongrác.

- Lángész vagy, barátom - kiáltá Anselm, hévvel átkarolva útitársát. - S mit tudsz e nőről?

- Igen keveset. Mehrner, ki nem tartozik a szótlanok közé, hosszasan elbeszélte olaszországi vándorlásait Dudley lorddal. Ők Cataneában hetekig mulattak, hogy az Etna kitörését láthassák, s azalatt sokszor rendeztek a szigeten kéjutakat. Végre megunván a tűzhányó hegy szeszélyeire várni, elhatározták Palermóba átrándulni, még pedig a Szicília belsejével való megismerkedés végett, szárazon és naponként rövid állomásokat téve. Ily vállalatnak nagy nehézségei voltak; mert amellett, hogy a vidék többnyire elhagyott, az utak rosszak, a nép szegény, a vendéglők kényelmetlenek, az egész Cataneában naponkénti beszéd tárgyai a merész banditák valának, kik éppen a Palermo felé vezető utakon űzték rakoncátlanságaikat legnagyobb mértékben. Ide járult még, hogy a sziget szelleme az utóbbi időkben aggasztóvá lőn. Minden a forradalom kitörésétől tartott, s hír szerint már gerillacsapatok kezdettek a védelmezettebb hegyszorosok közt alakulni, s csak úgy gazdálkodtak az átmenők vagyonával és életével, mint a valódi haramiák szoktak. De Dudley lordot nem rettenték vissza e kellemetlenségek, s ellátván magát fegyveres kísérettel, útnak indult. Az első nap, azonkívül, hogy megáztak, semmi baj nem történt; de midőn másnap egy szoros hegyúton haladnának, a szirtdarabok és sűrű csalit közül mindkét oldalról golyók fogadták. Wehrner, ki addigi életében nem sok lőport szagolhatott, alig tud elég drasztikus szavakat találni az iszonyú csata leírására, melynek eredménye volt, hogy a nyolc gerilla közül egy terhes sebet kapott, míg a magát védelmező csapat személyzetének létszáma, a kalauz öszvérén kívül, két katonával apadt, s a lord gyönyörű szelindekével, mely legtöbb zavart okoz vala az ellenség armadiájában. A győzelem után banditáink a zsákmány lefoglalásához kezdettek. Egy haramia a málhákból kivett kellékeket és drágaságokat osztályozta, míg a másik, mint látszott, összeírá. Közben néha megcsendült a vezér sípja, néha fegyverropogások hallatszottak, s mivel a lövések az úttól oldalvást, az erdő szívében történtek, azt lehetett gyanítani, hogy a lord kíséretéből menekült más két katonát üldözik. Míg a málhák vizsgálata tartott, a rablók száma folytonosan szaporodott, s a lord és útitársai végre legalább tizennyolc fegyveres közt találták magukat, kik karabinaikat fölvonva hordák, de különben eléggé sima és kímélő modorban bántak velük. "Signore! - szólott kevés idő múlva a csapatvezér, levett föveggel a lordhoz lépvén - Ön kegyes volt Szicília szabadságoltárára áldozatot hozni. Fogadja a sziget köszönetét, és azon ígéretünket, hogy kölcsöne a győzelem után kamatostúl vissza fog téríttetni". E sajátságos nyilatkozatra a kapitány átadá az elvett drágaságoknak jegyzékét, kérvén a signorét érdemes nevéért, mivel az még hiányzik az okiratban. A lord ámulva tekintett a papírra, hol megbecsülve találta melltűitől és óraláncaitól kezdve a burnótszelencékig minden drágább ékszereit és ritkaságait. Az aláírás pedig következő volt: Pietro Conradini, Rómeó szabad csapatának századosa. "Signore! - mond ismét a kapitány, szerencséltessen becses nevével, hogy az önkéntes kölcsönről szóló nyugtát átvehesse. A tárcájában levő pénzből pedig csak azon öszletet fogadhatjuk el, melyet fölöslegesnek fog találni, útiköltségét Palermóig, s onnan, kétheti mulatással, Nápolyig számítva." "Én, capitano - mondá a lord -, kölcsönözni nem szándékoztam, s minthogy a kötmény végrehajtásának módjait sem látom, fölöslegesnek hiszem önökkel tudatni igénytelen nevemet." "Ne tessék minket a banditákkal, kik fosztogatnak, összetéveszteni", válaszolta a kapitány sötét arccal. "Mi a vagyonos utasokra a hadiköltségekből aránylagos részt vetünk ugyan ki, de mindig nyugták mellett. Tisztelt nevét tehát, signore!" Ezzel Pietro történetesen pisztolyát azon vonalig emelte, melyből a derék damaszk cső kaliberébe láthatott a mylord. "Nevem lord Dudley Eduárd" - mondá a fenyegetett. "S magasságod - szóla nyájasan a capitano - talán éppen Minto lord kíséretével érkezett Olaszországba?" "Igen" - felelé az angol. "Úgy ezerszer bocsánatot kell kérnem a kellemetlenségekért. Hej! Jacopo, Constantio, Peppo, ugorjatok! Öt perc alatt a mylord őmagasságának mindene úgy legyen a málhákba visszarakva, mint ahogy találtuk. Egy scudónyi kárért hárman fogtok függeni. Mylord! Ön még lehetne hasonló alkalmatlanságnak kitétetve, pedig a szicíliaiak nem akarnak hálátlanok lenni azon kevés szellemi pártfogásért is, melyet az angol kormány nyújt. Boldognak érzem tehát magamat, ha egy útlevéllel szolgálhatok, mely köztünk általános tekintéllyel bír." Ekkor néhány szót írván egy papírdarabra, átadta a lordnak. S nincs miért mondanom, hogy az utazótársaság bámulata e különös kalandon az estvéli állomásig fokonként élénkebbé lőn...

- Barátom - közbeszól a türelmét vesztett Anselm -, én egy kecses nőről kérdeztelek, s te egy rossz haramianovellát beszélsz el, melyben még csak annyi eredetiség sincs, hogy a rablóvezér meg ne szégyenítse a kizsebelt márkit vagy herceget udvariassága és lélekemelkedettsége által.

- A gróf úr feledi - válaszolt Pongrác enyelgőn -, miként utazóim nem zsiványbandával, de szabadcsapatokkal találkoztak, kiknek kapitánya nemes érzelmű és lovagias férfiúnak rajzolható, anélkül hogy erényeivel a főrangúak életére homályt vessen. E körülményt a gróf rendkívüli figyelmébe azért is kell ajánlanom, mert másképp az ismeretlen nő, kiről nyomozni méltóztatik, első föllépésekor igen fantasztikus világításban tűnnék elő.

- Hogyan? - sürgeté Anselm, nagy fekete szemével több érdeket és újságvágyat árulván el, mint amennyit maga hinni vagy tudatni akart.

Pongrác, ki az észlelő egyéniségek közé tartozik, barátjának tekintetéből a figyelmet, mellyel a történet folytatását várja, kiolvasván, órájához nyúl: - Már négy perce - szól -, hogy csengettek, és szomszédnőd, a boroszlói menyecske, kénytelen lesz a "table d'hôte" alatt egyedül férjével társalgani; mert a velencei arszlánok, amióta őszentsége Lambruschini bíbornokot mellőzi, hihetetlen gyorsasággal kezdik a német nyelvet feledni.

Anselm a karszékből fölkelni akaró Pongrácot visszatartóztatván: - Te ma vendégem leendesz egy trattoriában - mondja nyájas hangon -, hol hasonlíthatlan oradát és frutti di marét fogunk enni, s hol a matrózok ízlésére készült lukulluszi lakomát xeresi bor és erős virginiai szivar tetézi. Este mellőzzük a Fenicét. Maradjon üresen páholyunk. Mi a Malibran Színházba sietünk, hogy az ép és egészséges népelem közt hallgathassuk az opera buffát oly szomszédok mellett, kik közül tíznek sincs zsebében két scudo. Szóval, barátom, ma tetőtől talpig demokraták leszünk, nyers modorú, de jó gyomrú emberek, mindenben a te eszményképed szerint... Ígérhetek-e többet egy bandita-kalandért?... Folytasd, kérlek, Wehrner úr élményeit.

- Azok, úgy hiszem, kevésbé fognak téged föllelkesíteni, mint engem ajánlataid.

Ezzel Pongrác, meggyújtván szivarát, ismét az utazótársaság történetéhez kezd.

- Már alkonyodott, Anselmem, midőn a cataneai kalauz jelenti, hogy a hegynek, melynek csúcsát vándoraink elérték, lába alatt fekszik a tanya, hol éji szállásuk leend. Wehrner különös érdekkel nézett a mélységbe, melynek bozontos és szaggatott nyiladékán csalit és szirtdarabok közt tekereg a keskeny ösvény, majd eltávozva, majd visszafordulva, míg szeszélyes bolyongás után megint egy hegyre veti magát, hogy vakmerő emelkedése által megdöbbentse a fösvény öszvérgazdákat és félénk lovaglókat, kik az öszvérek ügyessége iránt elég tapasztalással még nem bírnak.

Az egész vidék oly komoly és elhagyott volt, hogy a kristálytiszta légkör és a nap búcsúzó sugarai sem tudták föleleveníteni. Néhány árva kaktusz, mely kőrepedésekben vert gyökerének fészket, és vastag, bágyadt leveleit a szirt szegélyeire fektette, néhány kúszó növény, mely a bokrok meghajlott ágairól a gyalogútra veté magát, és tömött ernyője alatt a rezzent gyíkoknak s a bot-kígyónak menhelyet nyújtott, a magasabb oldalakon pedig vadgesztenye, szil és repkény tevék az egyhangú környék minden piperéjét.

S Wehrner ízlésének dicséretére mondhatom, hogy ő éppen nem vala e panorámától elragadtatva; de ami rendkívüli érdekkel vezeté szemeit a hegy lábához, azon szilárd remény volt, miképp ott kékellő füstöt fog látni a kürtők fölött, és a magas kőkerítésű, a biztosan védett udvaron annyi élénkséget, annyi sürgést, amennyi hitet költhet egy jó vacsora, elégséges puha ágy és háboríthatatlan álom iránt, még azon esetre is, ha Pietro Conradini útlevele a többi kapitányok által érdemén alul honoráltatnék. Nagy vala tehát meglepetése, midőn hosszas szemle után valami kerekded épületen kívül, mely a mi szárazmalmainkhoz hasonlított, csakhogy oldalai gallyakkal át voltak fonva, más nyomára az emberi kéznek nem talált.

- Ha nem csalódom, Minto lord kedvelt nevére és a csapatvezér talizmánjára soha több szükségünk nem leend, mint az éjjel - sóhajta Wehrner, öszvérét Dudley Eduárd lordéhoz közelebb nógatva.

- Hol fogunk megszállani? - kérdé a kalauzt a lord, kit szintén hasonló aggodalmak környeztek.

- Amott a tanyán, excellenza - válaszolá ez, hátán a boldog emlékű öszvér nyergével, arcán sűrűn serkedző verítékkel és kezében leemelt sipkával.

- Hol? - tudakolá megint a lord, nem csekély csodálkozás közt.

A kalauz sipkájával az épületre mutatott.

- Mehercle! - súgá Wehrner - ez a fickó egyetért a gerillákkal, különben nem vinne oly elátkozott fészekbe, hol semmi védelemre számítani nem lehet. Mylord! Ön látja, hogy a nápolyi király őfelsége katonáitól kezdve a neufundlandi szelindekig haderőnk elveszett, s magasságodnak titkára, komornyikja és szakácsa ma délután nem adá különös vitézségének jeleit. Gondolom, helyesebb volna tehát sorsunkat a véletlenre bízni és továbbhaladni - úgyis derült éjünk fog lenni -, mint e tanyán bevárni a bizonyos megtámadtatást...

Míg Wehrner javaslatáról angol nyelven halk, de eredmény nélküli tanácskozás folyt, míg a kifáradt öszvérek a kis karavánt mindig közelebb vitték a tanyához, azalatt a hegyormon, hol a palermói út, mely Catanea felé visz, a völgyre lejt be, egy kecses alak tűnik föl, széles, könnyű szalmakalappal, s majdnem keleti szabású, de választékos és költőileg szép nőruhában. Kezében kis lovagostor, s hímzett takarójú déli öszvérének nyeregpárnája mellett mandolin. Utána néhány lépéssel kísérete jön, mely egy falusilag öltözött lányból és egy fapapucsos barátból állott, ki hihetőleg, mint Szicíliában a Szent Ferenc szerzetesei szoktak, a távolabb fekvő vidékeket látogatja meg, hogy kolostora számára az áhítatosság filléreit összegyűjtse.

Valami leigéző volt e jelenségben, mely az ellentét varázsa által csodaszerűen hatott a kedélyre, s még Wehrner prózai lelkét is megbűvölte.

Képzelj, Anselm, szemközt két csoportot, alig ötszáz lépésnyi távolságra; egyik fegyveresen, gyanakodón s a kiáltott veszély után ítélve, méltó rettegéssel a jövő perc iránt; a másik a gyöngeség és megnyugvás, a szépség és hit elemeiből szőve, s oly gond nélkül, mintha az egész élet egy tiszta, könnyű és átsugárzó légkör volna, melyben - mint a kristály kerti tóban az aranyhalak - a lét örömei annál fényesebbek, minél inkább tartják a fölszínen magukat.

Dudley lord megszakította a tanárral tartott értekezletet, és egyenesen a kalauz által kijelölt szállásnak tart, amint látja, hogy a másik társaság is arra veszi útját.

Egyszerre értek az udvarra, mely keskeny s majdnem beiszapolt árokkal volt körülvéve.

Senki eléjük nem jött.

A ház lakos nélkülinek látszott, sőt csak a legkövetelőbb kifejezéssel neveztethetnék emberi hajléknak, mert néhány tört üvegű ablakon és a füstfogón kívül semmi hasonlatossága nem volt a szegényebb osztályú nép kunyhójához is, csakhogy sokkal tágabb, de még elhagyottabb volt.

A fapapucsos barát, egy izmos, azonban hajlott korú férfi a nők poggyászait vállaira rakván, az ajtón kopog, s miután választ nem nyer, minden tétova nélkül a kilincset megemelve, helyéből a závárt kibillenti, és a pitvarba lép, melynek feltárt belső ajtaja a kerek s tágas vendéglőbe vitt.

Eközben a lord kalauza az öszvéreket kezdé jártatni, és a cselédek a málhák behordásához fogtak; míg a szép amazon komornája a vendégszobának ablakait nyitogatá, hogy a dohos és zárt lég mentől előbb tisztulhasson.

Legkönnyebb ismerkedni útban és az utazás alatt, főleg az elhagyatás közt, midőn kit-kit közös kényelmetlenség üldöz és tart össze. Legkönnyebb a szokás s a társadalmi szabályok bilincsein akkor tágítani, mikor a roppant hézag, melyet rang és fényelgés a különböző helyzetek közé vontak, elenyészik a nélkülözések és a mindent egyenlőn érdeklő bajok vagy szenvedések miatt.

Ezen sem új, sem elmés észrevételt igazolják érkezetteink is.

Félóra alig telt el, s a silány vendégszobában, melynek tégla-padlazata, sánta asztala és berovátkolt deszkapadjai az árkádiai élet prózai oldalát rajzolják a lélek elé, igen kedvező változások történtek.

A lomot kihordták.

Míg egy bizonytalan állású férfiú, ki a tanya felvigyázójának mondá magát, s kit barna kámzsája remetének, de vad tekintete és izmos karja inkább a lőpor, mint a tömény, inkább a merény, mint a páter noster barátjának hirdetett, a kalauz sok nógatásaira előkullogván tüzet szított, és a tőszomszéd hegyen fekvő kunyhójából a lord szakácsa számára kevés vajat, olajgyümölcsöt és sós halat hozott, addig a Szent Ferenc alamizsnazsákja is némely ízletes falattal gyarapítá az udvaron rögtönzött konyhát, s csakhamar oly vacsora készült, minő az átszenvedett viszontagságok és a nap leélt fáradalmai után inkább szükséges, mint remélhető vala.

Ugyanekkor a vendégszoba már szaloni kényelmeket nyújt; mert a szép hölgy gyönyörű keleti szőnyegeit és nagy szövetkendőit elővétetvén, a falusi öltözékű komornának segítségével - ki egyébiránt csodás tapintattal bírt, és egy színésznő kacér toalettasztala mellett szintúgy tudta volna kötelességeit, mint a legarisztokratikusabb nővilág budoárjaiban - Dudley lord és Wehrner bőröndjeit dívánnyá és kerevetekké varázsolta át.

Mindent, ami alkalmatlan vagy ízléssértő volt, ellepleztek, és a terem, kivált gyöngébb világítás mellett, egy ékes sátorhoz hasonlított, mely a kelet-indiai és perzsa herceglányokat, midőn palankinjaikból kilépnek, ernyős szövetei közé fogadja, hogy a férfiszem és a nap lángjai ellen védje.

Talán volt valami színpadi e jelenetben és a szép nő egész modorán; de volt kedélyes és határtalanul leigéző is.

A vendégek, mint a régi ismerősök, vidám és fesztelen kört formáltak a rakott asztal körül, hol az idegen úrhölgy, ki háziasszonnyá tevé magát, és figyelme a legcsekélyebb dolgokra is egyaránt kiterjedt, a boudoir mellől illatos teát oszta kínai porcelán findzsákban, melyeket a lord szakácsa állított elé.

Az estvelit a szerény fapapucsos barát néhány palack lacrimae christivel fűszerezé, melyet - mint mondá - egy áhítatos boltosné küldött a beteg gvárdián számára, de akitől orvosa a friss vízen kívül minden enyhítő italt eltiltott.

Ahogy az idő haladt, fokozódott minden perc varázsa.

Beszélgetésük, melyet a lord és a fiatalasszony vezetett, többnyire a nap eseményeiből indult ki.

Az angol elmondá történetét Pietro Conradinival.

Wehrner tanár azon alapos okokat sorolta elő, melyekért a biztosító irat mellett sem hivé tanácsosnak e bagolyfészekben megszállani, mely egy tündérvessző által fejedelmi lakká változott.

- Pietro Conradini három betűjében több véderő van - szóla a Szent Ferenc szerzetese -, mint a nápolyi király egész zászlóaljának szuronyain; mert Pietro hazafi, ki a nép szenvedéseit érzi és megbosszulja. Az ő intése törvény.

A szépasszony, ki a nagyvilágot ismerni látszott, meg tudta mérni a kedvezőtlen hatást, melyet ily nyílt dicséret az angol patríciusra gyakorolt, ki hazája szerencsés helyzeténél fogva átérteni nem bírhatta Bulwer azon észrevételét, miként Olaszországban minden eredetibb lény vagy költő és művész vagy bandita; hogy tehát a szent férfiút, ki a botrányos tárgyak magasztalásába vegyült, az elmélkedések teréről leszoríthassa, kezei közé ragadá a társalgásnak rosszul vitt fonalát, és érvek helyett minden vonatkozás nélkül rablókalandokról kezdett mesélni, melyek a legációktól Palermo főutcájáig szanaszét divatba jöttek, és az erdőket áldozatokkal, a börtönöket szenvedésekkel, Közép- és Alsó-Olaszországot csodálatos regénytárgyakkal gazdagították.

S e nő, kinek arcán a hatásos jelenetek színezésekor is meglepő nyugalom uralkodott, páratlanul értett az elbeszélés mesterségéhez.

Ajkain az egyszerű és köznapi vonzóvá és eredetivé alakult.

Kevés szavakkal hűn rajzolt, s néha egy könnyű szólejtéssel a szenvedélyek örvényének véggyűrűzetéig hasított.

Elméje most pajkosan lebegett a kalandokon, melyeket - mint a szárcsa a hullámot - a képzelődés szárnyaival csak érinteni, nem megtörni akart; majd pedig - mint a vízharangban a búvár - az események iszapjáig merült le, hogy a gyöngyök után körültekinthessen.

Elbeszélései a legkevesebb eszközökkel elevenítették meg a régi történeteket, s néhány körvonás által a szereplő egyént előállították.

Wehrner soha csábítóbb, de igénytelenebb társalgási modort nem hallott, és szicíliai élményeinek e részét festvén maga is a száraz tudósból majdnem novellaíróvá vált, s fakó szemei élénk, sőt szikrázó világítást nyertek.

A kecses nő, midőn hallgatóit mindinkább elbájolta, midőn az idő sokkal éjfél után volt, és a nyílt ablakok vékony szövetein a fényes hold besugárzott, kezébe vette mandolinját, s a szabadcsapatokról balladákat énekelt, melyek régi és új néplázadások korára emlékeztettek, s a tömeg ajkairól sokszor hangzottak, de talán soha megilletőbben nem.

Dudley lord, a komoly angol úr, fájó érzéssel kíséré a könnyelmű némbereket, kiknek gerilla-szeretőjük van, a sötét, nedves börtönbe, hol egy vesztőhelyre készülő rab a sápadt nő csókjaiért örömmel lemondana a bűnbocsánat fényes reményeiről, melyet a gyóntatónak, ki éppen be akar lépni, áhítatos ajkai hoznak; de nincs haladék... az őrök kulcsa csikorog az ajtózáron, és a nő elfátyolozza képét... a nő könnyek nélkül lép a semmit sem sejtő férj felé, ki a börtönkapuban várt reá... könnyek nélkül megy el a vesztőhely előtt, hol a nép gyülekezik... és évek múlva is, míg szíve görcsösen szorul össze, gyakran emlegeti a regemondók nyugalmával merész rokonát, a gerillát, kinek a szabad élet, a jó fegyver és a csendbiztosok kijátszása volt egyedüli mulatsága.

Wehrner pedig, a félénk tanár, azon balladákat kezdi pártolni, melyekben a hegyszoros közt makacs puskatűz és fegyverropogás köti le az utas figyelmét, ki az árkokban eldobott karabinokra, a bokrok mellett hörgő sbirrekre, az erdőtűz körül diadalmas és osztakozó fölkelőkre találand, kiknek merészsége nagy változások előjeléül tűnik föl...

A mandolin pengése s a serleg, melyből a lacrimae christi már kiürült, bódító hatással voltak, nem az észre, mert ez súlypontjait még megtartotta, de a kedélyre és érzésekre.

Az énekesnő, minthogy alig látszott az idő eltöltésén kívül másra gondolni, és hófehér keze hatásvágy nélkül hívta ki a hangszer zöngedelmeit, hogy tündérszárnyaikkal a dal méla röptét kövessék, még érdekesebbé lőn hideg szívessége, mint lett volna a tetszelgés eszközei által.

Könnyen megfogható tehát, ha a részvét a költeményekről inkább vonult az előadóra vissza, kit minden mozdulat, minden szó felülemelt a szokotton és köznapin, anélkül, hogy elhatározni lehessen: vajon más némbereknél sokkal közelebb van-e ő az éghez, azért, mert a földtől távolabb?

De éppen e rejtélyes, e titokszerű, mely félreismerhetlenül volt egész lényén elöntve, okozta, hogy az ábrándokra legkevésbé hajló kör is annyira igénybe vala véve, annyira meglepetett, annyira elfogulttá lőn majd a dal, majd a kellemes társalgás által, miképp a fapapucsos baráton kívül, ki a vacsora maradványain új szemlét tartott, a többiek alig tudták: a San Carlo Színházban ülnek-e, hol a hallgatókat a műélvezet árja elborította és sodorja, vagy holdsugáros magányban sétálnak virányos és erdőlombok közt, hol a vágyó léleknek szellemhangok beszélik a tündérek csodálatos szívtitkait, melyekből a brit költő Nyáréj álmaiban oly sokat lesett el, anélkül hogy a legérdekesebb vallomásokat kihallgathatta volna...

- Az öszvérek föl vannak szerelve, signora - mondá a belépő remete vagy vendégfogadós, a beszélgetést észre nem vett megjelenése által félbeszakítván.

A nő órájára nézett.

- Másfél óra múlva, signora, mint a csillagok állása mutatja, szürkülni fog, s éppen a nap feljövetelekor érkezik nagyságod a Madonna del Monte tetejére.

E hegy oldalán támadtatott meg Dudley lord, s lehetetlen volt, hogy említése némi hatást ne okozzon a társaságra.

- A Mária-kápolnánál, mely az úttól alig esik kétszáz ölre, akarnám reggeli imámat végezni. Porticusáról gyönyörű kilátás nyílik egész az Etnáig s azon erdők és völgytorkok közé, hol a legközelebbi szabadságharc alatt huszonnégy önkéntes hét óráig tartóztatott föl egy egész zászlóaljat.

- De nem tanyázik-e ott Pietro Conradini? - kérdé Wehrner.

- Emlékezik-e ön Moore Tamás románcára - válaszolta a nő leigéző mosollyal -, midőn az ír lány egy lanttal kezében és minden kíséret nélkül utazik a Smaragd-szigeten át, nem félvén, hogy a vad szenvedélyek, melyek egymást gyilkolják, a tiszteleten kívül egyéb érzéssel emeljék szemeiket feléje?

Annyi méltóság és kellem volt a szép utas kifejezésén, hogy Wehrner megdöbbent a kérdés miatt, melyet kockáztatni mert.

Azalatt a komorna gyorsan kezdett rakosgatni.

A férfiak segítettek a málhák rendezésében.

S a halvány holdvilágítás egy negyedóra múlva csak sötét körvonalait meríté föl a bérceken a gyönyörű nőalaknak és kísérőjének, a fapapucsos barátnak, ki - mint a lord titkára állítá - távozásakor két tallért nyomott a remete kezébe, mi mindenesetre egy kolduló szerzet tagjától szokatlan bőkezűség volt...

Oly rejtélyes lénynek, ki az angol lord spleenjét szétűzte, ki a fiatal titkárt, mint a világgal teljesen ismeretlent, babonás tiszteletre ragadta, és még Wehrnerrel is az ötven évet, mely vállait s a komoly tudákosságot, mely szellemét nyomta, elfeledteté, még sokáig kellett a beszélgetésbe szövetni, kivált miután az út bátorságosabbá lőn, és többé alig volt ok megtámadásoktól félni.

- Ha hangja, amily kellemes, oly erős volna - jegyzé meg Dudley -, egyiknek tartanám az európai énekesnők közül, ki a világtapsok elől gyermekkorának csöndes magányaiba siet, hogy a megunt dicsőségtől legalább egy szezon alatt menekülhessen.

- A gerillaélet iránti előszeretete, mylord - válaszolá Wehrner -, és magas társalgási műveltsége azon gyanúra vezetnek, miképp kalandozásai talán politikai célzatúak. Olaszországban nem szokatlan a nők részvétele oly mozgalmak előkészítésénél, melyek nagy veszéllyel és áldozatokkal járnak. De ami még inkább meglep, az, hogy előttem arcvonalai, mihelyt hideg nyugalmukból kibontakoznak, igen ismeretesnek tűnnek föl. Azonban visszaemlékezéseim egész képcsarnokát átfutottam... eddiglen eredmény nélkül.

- Magas rangú úrnőnek kell lennie - mondá szerényen a titkár, ki ritkán szokott a lord társalgásaiba vegyülni, s akit az éji élmények köznapi hangulatából kiemeltek.

- Miből gyanítja ön? - tudakolá Wehrner.

- Mert amint málháinak rendezése körül segítettem, egy kisded mozaik-szekrényen grófi címert láttam.

- Ez különös - jegyzé meg a lord -, miután Cataneának oly városrészében mondá szállását, hol a köznép és a szegényebb szőlőbirtokosok laknak.

- S annál különösebb - szólt közbe Wehrner -, mert a fapapucsos barát állítása szerint a szép nő Cataneában egészen idegen, s ő is útközben ismerkedett meg vele.

- A komorna pedig - mondá a titkár - éppen e barátról említé, hogy úrnőjéhez a Szent Ágota kolostorának priorjától volt ajánlva.

Ezen értesítés szembeszökő hatást gyakorolt a többiekre; mert Dudley lord emlékezett, miképp távoli rokona, Minto lord, kinek olaszországi utazása saját kísérete előtt is oldatlan talány maradt, folytonos viszonyban állott a Szent Ágota zárdájának priorjával, azon tudós és népszerű férfiúval, kit a szicíliai arisztokrácia pártolt, míg a tömeg majdnem istenített, s így egy mozgalom esetében könnyen veszélyessé válhatott, főleg miután a szicíliai kisebb papság a forradalmi eszmék titkos terjesztője vala, és a nép nemzeties szellemük miatt föltétlen bizalmat tanúsított az egyházi férfiak iránt, kik közt éppen a Szent Ágota priorja volt, kinek nevét a kolduló barátok és falusi plébánosok szájról szájra hordozták.

Wehrnernél pedig maga az Ágota név merített oly körülményeket föl, melyek egy sajátságos helyzetű nőre vonatkoztak, kivel ő nyolc évvel ezelőtt a buziási fürdőben találkozott.

- Arcvonalai kétségtelenül szerény betegeméhez hasonlítanak - szóla hosszas gondolkozás után -, sőt egész külalakja meglepőleg hozzá üt; de magam is átlátom, hogy alig volna nevetségesebb, mint a magyar grófnőt, e szenvedő és visszavonult lényt, múlt esteli vendégünkkel, a szeszélyes s nagyvilági úrnővel egynek tartani...

Ily visszás és ellenmondó találgatásokkal telt az utasok ideje, s mentől több fejtegetésbe merültek, annál nagyobb homály fogta körül a bűbájos nőt, kit visszatérésük után hasztalan kerestek Cataneában, kivel négy héttel később Florenz arisztokratikus körében találkoztak, s ki most egész Velencéig utazótársuk vala, anélkül hogy lényét és sorsát jobban ismernék, mint az első órában.

Midőn Pongrác befejezte elbeszélését, Anselm hevesen tudakolá:

- Hát a buziási nőről mit mondott Wehrner? Honnan győződött meg, hogy szerény betege, minden hasonlatosság mellett, nem egy a szicíliai utazónővel?

- Én, Anselm - válaszolá Pongrác kalapjához és kesztyűjéhez nyúlván -, kevéssé voltam kíváncsi, s így egyik kérdésed iránt sem világosíthatlak föl.

- De legalább a szicíliai nő valódi vagy fölvett nevét hallád?

- Florenzből egy éltes matrónával jött s annak három unokaöccsével, kik közül a nagyobbik ma a Manfrini-palotába kíséré.

- Ez a barna nobili, kit mellette láttam a Magdaléna-képnél... S lakása?

- A Leone biancó-ban, hol a világ legmagasabb arisztokráciája gyűl össze; de mint történetesen értem, állandó szállást akar fogadni, mert hosszabb ideig mulat Velencében.

Míg e demokratikus ebéd, melyre Anselm Pongrácot meghívta, a halakkal, a frutti di maréval és a szeszes borokkal folyvást tart, s jó gyomrot készít a Malibran Színház bohócjelenetei számára, addig nekünk, kik a gasztronómia oltáránál nem örömest égetünk tömjént, marad időnk a két ifjút olvasóinkkal közelről megismertetni.

Gróf Szeredy Anselm magas termetű és erős, bár sugár alakú férfiú; barna hosszúdad arccal, mély tüzű fekete szemekkel, keskeny, de értelmes homlokkal, emelt és éles szemívvel, egy kevéssé vastag tövű, noha szép orral, finom metszetű ajkakkal, melyek fölött vékony, sötét bajusz és kerekded állal, melyet gonddal ápolt belga szakáll jellemez.

Ő most tölté huszonkettedik évét; azonban hamar fejlett szervezete miatt jóval idősbnek látszik. Izmos testalkata sok élénkséggel és kellemmel bír. Gondolkodó s olykor beárnyalt arckinyomata dacára is lekötelező, szívélyes, vidám, sőt dévaj tud lenni. S bár még feltűnő hódításokat nem tett, egész lényén a kedélyesség és nyílt modor ellensúlyozására van annyi sötét, fölvillanó, megdöbbentő és démoni elem, amennyi elég kezességet nyújt, hogy a nővilágban rendkívül érdekesnek fog tartatni, mihelyt oly szívre talál, mely miatta törik meg.

Atyja tág, de adósságba temetett jószágot hagyott az özvegy grófné kezére, melyből minden darab betáblázások alá jött. Azonban e terhek mellett is, miután az anya birtokai többnyire szabadok, Anselm tehetősnek hiheti magát, noha a vagyon nagy része két nővérét, tudniillik a nálánál csak egy évvel ifjabb Auréliát és a még gyermek Júliát egyaránt illeti.

Családja a legrégibbek közé számíttatván, Anselm mérsékelt jövedelemmel nagy partinak tartatik. S ha az 1847. év, melynek szeptemberét Velencében tölté, eszmeárjával elborítaná - hogy tarlóvá tegye - azon közintézmények földjét, hol a családfa tenyészik, ha a tisztelet, mellyel Magyarországon a régi nevek fogadtatnak, egy európai szélvész által a tömeg szívéből gyökerestül kisodortatnék, még ezen esetben is Anselm tekintélyes állást tudna magának szerezni, sőt talán befolyása és talentuma a veszélyekkel - melyek társasági helyzetét megtámadnák - egyenlőn növekednék. Mert ámbár inkább többféle, mint mély ismeretekkel bír, ámbár a fény és kényelem közt figyelmét kitartó munkásságra ritkán összpontosítja, elméje erős és átható, jellemének megedzésére pedig egy nagy szerencsétlenség elég.

Sokkal kétségesebb: vajon hivatva van-e a belső-elégültségre és az egyszerű házi boldogságra?

A természet keze Anselm szívét eléggé mély érzések, de még inkább a költői önátengedés számára s a szerelem idilli kéjeire alkotta.

Kelet-Indiának virágos völgyein és a szent Gangesz partjai körül, a vándor, ha a sötétkék alkonyégre tekint, gyakran látja az albatroszt - mely repülve alszik - nagy csoportozatokban feje fölött elvonulni. Mindenik egyenlő irányt tart változatlan és méla szárnycsapkodással, míg a karcsú pálmafák s a magas templomok kúpjába ütközve, a földre hull, hogy midőn a komoly valóság ellenhatását egy percig érezte, megint szárnyra keljen, és folytassa légi áloméletét.

Eredetileg majdnem ily óvakodás nélküli föllengésre van teremtve Anselm kedélye; de hiúsága, melyet a társadalmi viszonyok nagy mértékben fejtettek ki, s főleg a nők irányában rendkívül ingerlékennyé fokoztak, ellenkező hibák, sőt bűnök által igyekezik szívének alapgyöngeségét orvosolni.

Ő sejdítve vagy ismerve gyarlóságát, fél a szerelemben csalódni.

Inkább gyűlöltetni mint kijátszatni, inkább vétkessé, mint nevetségessé akar válni.

Ha kétkedik egy nő hajlamában, saját érzéseit hamisítja meg. Tüstént kész az ámító, a kéjenc, az önző szibarita és a szívtelen ledér szerepét elvállalni s mártírkínnal folytatni, hogy megcsalt és úsztatott ábrándhősét kikerülhesse.

A fiatal kor, mely inkább a felbátorított, mint az ostromló udvarlásokra való, még eddig többnyire oly kalandokba vonta őt, mik éppen nem kedvező tapasztalatokkal gazdagítják.

Rendszerint a virágait hullató szépségnek s a félig kifáradt kacérságnak volt lovagja.

Többnyire az ő arca lőn a szerelem csarnokában az utolsó kép, melyet még büszkén függesztének a falra, hogy a világ megbámulhassa; következői már e kitüntetésre ritkán számolhattak, azok kevés igényű lények valának, kiknek nevei nem hívták volna föl a barátnők irigységét.

Minden arszlán, ha húsz éven alig lépett át, osztozik Anselm sorsában, s ha szerencsésebb, alig lehet annyi dicséretet mondani jelleméről, mint élményei felől.

Később, természetesen, a helyzet szemlátomást változik.

De Anselmnek esze arra volt kárhoztatva, hogy az első tapasztalások iszapjából a kedélyre állandó üledéket fektessen.

Anselm nem vala lángész, hogy széles látpontról nézzen az emberi szenvedélyekre, honnan a nagy arányok és általános mértékek észrevehetők, honnan a magasabb összhangzás idomai fölmerülnek.

Ő csak szép talentommal bírt, mely figyelmes, hasonlító, de leginkább feloszlató és boncoló volt.

E talentomot hiúsága könnyen tette gyanakodóvá, mely aztán éles műszerével a lélek sötétebb rétegeit szerette taglalni, s könnyebben támasztott meggyőződést a gyöngeség, mint a nemesebb hajlamok, könnyebben a bűn, mint az erény iránt.

Midőn Anselm egy nő szerelmében kétkedni kezdett, mindig a legrosszabb lehetséget hitette el magával.

A tévútnak, melyen járt, sejtelme okozá, hogy bár szíve tiszta érzések felé esengett, megfontolása inkább vonta őt az anyagi örömök ösvényére.

Nem szükség mondanom, miként senkinek jelleme és világnézete nincs annyira megszilárdítva, hogy a nagy változások ellen tökéletesen biztosítva legyen.

Amily érdekes egyéniség Anselm, oly szeretetre méltó Pongrác.

Őt a sors kegye nem helyezé a társadalom elősorába.

Atyja az öreg Szerendynek ispánja volt, s korán halván el, kevés vagyont hagyott egyetlen fia számára, kit a gróf örökbe fogadott, gondosan neveltetett, s amennyire arisztokratikus büszkesége engedé, atyailag szeretett.

Pongrác harminc évét most tölti.

Tudós, szép ízlésű és kellemes társalgó.

Írói híre megalapult, sőt az ország határain is túlterjedez.

Alig van, ki mély ismereteit kecsesebb és könnyebb alakba tudná öltöztetni.

Minthogy egyedül azon jövedelemre, melyet tolla szerez, kell támaszkodnia, s minthogy nálunk oly munkáknak, melyek a történelem, a szépirodalom, a jog és politika körébe nem vágnak, közönségük nincs: Pongrác, ki különben is eredetére nézve német, archeológiai s természettudományi értekezéseit többnyire idegen hetilapokba küldi; de a művészetre vonatkozó bírálatai és esztétikai fejtegetései a magyar napisajtó legszerencsésebb termékei közé tartoznak.

Ő ama szerény jellemű s vidám férfiak egyike, kiknél a tapasztalás és a tudomány nem űzte el a kedély gyermetegségét, s kik, midőn szeplőtlen életük büszke önérzetével fejüket magasan hordhatnák a tömeg fölött, engedékenyek a gyöngeség, kímélők a tévedések iránt.

Pongrác külseje is inkább vonzó, mint meglepő.

Középmagasságú, nyúlánk, bár ruganyos és edzett termet; sápadt, egy kevéssé kifáradott, de szívélyes arc, mely a munka és virrasztás mellett is, az öröm sugaraira megnyílni, a szenvedés közelítésekor együtt érezni, a nagy érdekek érdobbanásaira figyelni, a szép és nemes behatásaitól átvillanyoztatni, sőt fölmagasztaltatni tud; sötétkék szem, mely bágyadtnak és éltelennek látszik, de a társalgás közt összpontosítja erejét, s amint a beszélgetés tárgyai jelentékenységben nyernek, percenként élénkebb kinyomatúvá és sugárzóvá válik; hosszú, lágy és nem eléggé rendezett gesztenyeszín haj, melynek egyes fürtei nyílt és szellemdús homlokára hullanak; egy kevéssé széles száj, de az ajkak szegletein a lélek hangulatait hűn tükröző jelleggel, s hasonlíthatatlanul szép fogsorral; világos bajusz és szakáll, mely az arc sápadt, de majdnem nőileg finom bőrszínét kedvezőn emeli ki; igénytelen, de ízléssel választott öltözék, melyen pongyolaság észrevehető, azonban minden cinizmus nélkül; hanyag, bár eléggé kellemes testhordás, olykor nyugtalan és élénk mozdulatokkal: ezek teszik Pongrácnak inkább megnyerő, mint a figyelmet magához ragadó külsejét. Fesztelen társalgási modorával összhangzásban áll folyékony, gyors, de helyes hangnyomatú előadása, mely kellemdús és tiszta lejtéseivel az érzések minden árnyalatait, a gondolat egész súlyát vissza bírja adni; úgyszintén meleg és festői képzelődése, mely meglepő részletek kiemelése nélkül s a dagályos szavak száműzésével tud közszerű tárgyakra is érdeket ruházni.

Pongrác sokkal szerényebb, hogysem szellemi felsőségét valaha éreztette volna, s főleg Anselm irányában, kihez benső barátság köti, legkisebb igényei sem voltak; míg ez apró szeszélyeit éppen nem nyomta mindig el, s néha oly védői helyzetből tekintett idősb pajtására, mely a fölvergődő embereket, kiknél rendszerint több becsszomj, mint hálaérzet van, könnyen sértheté, de Pongrác által soha nagyúri gőgnek nem magyaráztatott.

Az ő áldozó jelleme örömest feledé jóltevőjének fiánál a gyöngeségeket, hogy a fényes tulajdonokat egészen méltányolhassa.

Midőn a piazzettáról - hova a Doge-palota egyik oldala kiterjed, s hol a gondolások a Márk téren mulató elegáns világot, mely a keskeny gyalogutcákon hazamenni illetlennek tartja, bevárni szokták - Anselm és Pongrác az öreg Antonio naszádjába lépnek, már a Campanile harangja éjfélt hirdet.

A velencei életmód szerint még a Márk tér, meg a régi és új Procuratía korridorai a tündérileg világított boltokkal, kávéházakkal, fagylaldákkal és gyönyörű zenével magukhoz igézik a szépnemet s az udvarlók egész raját, kik a Fenice Színházból e kellemes találkozási helyre sietnek, és éjjeli egy óráig a márvány oszlopok alatt s a székesegyház vestibulumánál cserélik ki titkos érzeményeiket, melyek szívükre, vagy nyílt gondolataikat, melyek az első táncosnő lábhegyére és az első énekesnő hangmagasságára vonatkoznak.

De Anselm, kit a tömeg hamar untat, míg a bizalmas körben az idő telesét alig veszi észre, már egészen ki van fáradva a tenger hervatag mátkájának - kit egy portugáli kalandor, midőn a Jóremény fokot körülhajózta, dicsőségének diadémjaitól megfosztott - kacér örömei által, melyekkel a világ szemei elől kétségbeesését takarja el.

S Pongrác szintén haza vágyott, mert korán akar új ismerősének tudós mulatságaiban részt venni.

Az Albergo Italiano majdnem szomszédja a Márk térnek. A víz tükrében a komor márványépületek kísérteti árnyai... távolabb az álmodó lagúna s a szigetek határozatlan körvonalai... fönn az azúrkék ég szikrázó csillagszemeivel... az evezőlapát körül fényes habgyűrűzet s olvatag ezüstcseppek... az ablakerkélyek mögül méla lantpengés... a nyugvó halászcsónakokon egy megkezdett dal, melynek második rímét már a szomszéd matróz zengi, hogy tovább adhassa, míg ajakról ajakra költözvén, a végső refrén nesze a tenger habjai közül a lagúnán bágyadtan érkezik vissza... mindez egy perc benyomása és élve; mert Antonio gondolája már a mellékcsatornához lejt, s az Albergo Italiano ajtólépcsőjénél köt ki.

- Né, mint megelevenült a puszta épület, mely oly fájón nézett félig bedeszkázott ablakival és a kopasz erkélyoszlopokkal lakszobáinkra! Dél óta koldusmezét elvetette, s mint látszik, most ünnepet ül.

Pongrác figyelmeztetésére Anselm, míg a gondolából kilép, a szemközti palotára tekint.

- Az erkélyen oleanderek, mindenik ablakon csodaszép függöny, benn vakító csillagfény s mozgó alakok.

- És a csatornaajtó előtt három gondola - folytatá Pongrác Anselm észrevételét.

- S íme, a függöny megett egy nő, ki az éj szabad legét akarja élvezni, s a terem ablakait nyitja fel.

- A falon pedig nagy képek.

- Ah, a zongora - mondá Anselm.

- S mily mesteri játszás - egészíti ki Pongrác.

- Mint gyanítani lehet, férfikézé.

- És nem meglepő-e, hogy német jellegű? Kétségkívül Beethoven műve.

Az ifjak még egy percig az ajtólépcsőn állanak, s aztán karöltve mennek a folyosón végig szobáik felé.

- A postán levelek érkeztek - jelenté a legény, gyertyákat gyújtva.

Anselm az egyik borítékán anyja írására ismer.

- Legelőször megrendelések - szóla, a kinyitott levélből Pongrácnak hosszú jegyzéket adván át. - Ah, képzeld - folytatá élénken -, Aurélia gyűrűt váltott.

- Kivel? - tudakolá Pongrác sugárzó arccal, mely azonban már barátjának sötét és elégületlen tekintetével találkozott.

- Mit tudom?... valami Wranich vagy Wransich Izidorral... oly név, mely a sebes írásból ki nem olvasható... ismeretlen egész Izraelben. Egyébiránt az ogulini határezrednél kapitány volt, s most mint őrnagy fog Veronába áttétetni. A kauciót mi fizetjük, s tehát sógorom aligha tartozik a pénzarisztokráciához is.

- De lehetnek kitűnő tulajdonai - említé Pongrác szelíden.

- Miért ne? Anyám ezt írja róla: "Igaz, hogy már negyven éven túl van, azonban alhadnagyból nyolc év alatt emelkedett egy zászlóalj élére, és szokatlanul gyors előléptetése magas reményekkel biztatja. Ezért vagyunk, én és Auréliám azon nézetben, hogy nyugalmazási kérelmét ne adja be; mert ő Auréliáért örömmel feláldozta volna kilátásait, s a magánéletbe akart visszavonulni..." - Mekkora áldozat a szerelemért, kivált midőn azt, mint Auréliánál történik, nem támogatja sem rang, sem revenu - sóhajtá Anselm gúnyosan.

Pongrác nem kívánt ellennézetekkel a tűzre olajat önteni, s Anselm csakhamar engeszteltnek látszék Aurélia kedélyes sorai miatt, melyek - mint a grófné levele - szintén Izidorral való viszonyait érinték, és oly teli voltak szívboldogsággal és aranyálmokkal, hogy a korán elfogult testvért is kezdék örömre deríteni.

Vidáman nyúl a harmadik levélhez.

- K....... követté választására nagy készületek tétetnek, írja Moor, és a Pest megyei utasítás a szélsőbaloldal érdekében üt ki. Barátaink sajnálják, hogy e fontos percek alatt távol vagyunk. Ellened, Pongrácom, kritikai táborozásokat kezd a Jelenkor-ban egy névtelen... Ah, ah! Mindenütt harc és háború... csak képzeld, Blanka tizenkét évi szerencsés házi élet után különszakadt férjétől... s miért?... valóban érdekes... nevetnem kell rajta... az öregúr féltékeny... boldog egyszerűség, most először. S a családbéke felzavarója, a híres Casanova, az ellenállhatlan Lauazun, a magát beszínlő Rabutin gróf, a vakon ostromló Buckingham herceg... ha, ha!... Ki volna más, mint a kis Jenő, a fürge patvarista, kit a főispán úr nagytollú pörge kalapjáért s a bunkóvilágban szerzett érdemei díjául, kevéssel elutazásunk előtt, szolgabíróvá teremtett... Mégis helyes volt, hogy nem siettem a tokaji bálra, és Wehrnernek, ki téged madártömésre hívott meg, éles szelleméért egy ritka példányú sólyommal tartozom, melyet, ha a jövő tavaszon Petényi Salamon barátunkkal ornitológiai kirándulásokat teendünk, okvetlenül el is fogok küldeni. Számíthatsz ígéretemre... Jó éjt, Pongrácom!

Anselm kitörő nevetés közt ment hálószobájába.

Ő Blankát valódilag soha nem szerette.

E viszony szívét hidegen tartá, becsszomját ki nem elégíté, s ami sokkal alkalmatlanabb, helyzetét a társaság irányában kedvezőtlenné tette.

Anselm már távozása előtt többször érezteté, hogy őt a kötelék, mely a hiú nőhöz bilincseli - mint a rabot a gályarúd -, még inkább lealázza, hogysem terhelné.

S mégis most rendkívül ingerült mellőztetéseért.

Ajkain a gúnymosoly csak a sérült büszkeségnek görcse vala.

Ő az alkalmat, mely ürügyet ad Blankával szakítani, vissza nem utasította volna; de eltaszíttatni általa, mégpedig véletlenül s egy lenézett udvarló kedveért: ez megbélyegzés, vagy legalább az első percben annak látszott.

Anselm álmatlanul jár szobájában.

Majd a bosszú villant meg lelkén, majd a közöny híves szárnylegyintése csillapítá vérereit, majd undort érze szilajul átnyargalni idegein, majd a dac ébredt föl zsarnokként űzve a többi benyomások felett, majd pedig az emlékezet gyújtá meg egyenként lámpavilágait, hogy az elégületlenség komor szemeivel a múlt idők üres emlékeire nézhessen.

Anselm lehangolt vagy ingerlékeny volt...

Eközben az éj nesze elnémul.

A gondola rúdjai nem csapkodják többé a vízutcák türemlő habfodrait.

A szemközti épület csillárai kioltatnak; csak egy ablakerkély rácsain át rezg még a bágyadt fény.

Anselm - kinek belső harca inkább képzelt, mint valóságos okokból támadt - félrevonván a függönyt, az ablakkeresztre hajtja fejét, s míg orcáján és zilált hajfürtjei közt a szabad lég friss fuvalmai csapongnak, keblét percenként könnyültebbnek érzi...

A Campanile harangja már kettőt kong.

Az ünnepi hang felrázza lankadt mélázatából.

Körültekint és szemei a világos ablakra vonulnak, s onnan egy gondolára, mely az átelleni épületek kapujánál fekszik.

- Philippo! - mond az oszlopok mögül egy suttogó hang.

A matróz fölemelkedik.

A gondola megmozdul, valaki lépett belé.

A rúd első csapkodásai után, midőn a naszád a vízutca közepén volt, csendes tiszta hangon, egy szicíliai barkaróla dallama emelkedik ki a gondolából, teli vággyal, élvvel, epedéssel, reménnyel:

Addio, Therese, addio!
"Al mio ritorno ti sposero."

E refrén lejt vissza szüntelenül, kecsegtetve és hódítva.

Anselm a mécsvilágos ablak rácsai megett nőalakot vél, mozdulatlant, figyelőt.

- Ah, a boldog szerelem fészke - sóhajtja. - Alig két öl tér innen addig, s mégis mekkora távolság!... Isteni Velence! Mint a megtört virágról az illat, még leng fölötted a művészet és szerelem lelke. Több-e, amit vesztettél, vagy amit bírsz?

Szürkületkor alvék el Anselm, s hajnali álmaiba tarkán vegyültek bősz és kecses jelenetek... podagrás férj, őszi hideg vidék, unt nőkegyek, nevető patvaristák, összebogozott húrú cigányhegedűk, zúzmarás szőlőgerezd, lármás restauráció... kék tenger, borostyánligetek, magas hegysor füstölgő tűztölcsérekkel, banditák, kik énekelve rablanak, megelevenült Canova-szobrok, táncoló tündérek s a bánatos Szent Magdaléna képe.

A következő este Pongrác - ki az egész napot Dudley lord és Wahrner társaságában tölté - e rövid anekdotát beszélte el Anselmnek.

- Minden tudja, hogy a kandiság, mentől kisebb helyen mozoghat, annál inkább nő; de mégis sehol annyira nem, mint az apróbb fürdőkön, hova csak oly egyének gyűlnek, kiknek vagy nincs kedvük, vagy nem szabad foglalkozniok.

Egész Európában, bármily körülmények alatt, így volt. S kétségkívül, midőn Cromwell nyírott fejű szentjei, a szigorú erkölcsű köztársaságiak uralkodtak a szokások és divat felett, még akkor is a fürdőszezonoktól el nem vétetett azon előjog, hogy a kíváncsi arcok és beszédes nyelvek számára menhelyet ígérhessenek.

Ne csodálkozzunk tehát, ha Buziáson nagy mozgás van, amely percben híre terjed, miként egy tudós angol orvos, ki most érkezett meg, a gyógyvíz alkatrészeit akarja vegytanilag elemezni, s már a retorták az érces forrás előtt ki vannak téve.

Rác gyerkőcék és komoly táblabírák; csibukos meg rövid pipájú férfiak, fezzel vagy kalappal fejükön; nők szerb nemzeti öltözettel vagy legújabb párizsi divat szerinti toalettben; a tekintetes szolgabíró úr s a környék szerény igényű kirurgusa; a nagyságos prépost s az egyetlen muzulmán, ki esküjénél fogva Budára akar valami török szent sírjához zarándokolni: szóval a fürdőhely minden unatkozó népe csakhamar körülállja, nézi, bámulja a nagyorrú angolt és a karcsú nyakú retortát, bár kevés tudná megfejteni: miért van több mulatsága a doktor s a gácséralakú üveg, mint a szakács és konyhafazék mellett?

De Wehrner - ki senkivel ismerős nem vala, és nem kívánt lenni - szemügyre alig vette a tolongást. Azonban osztatlan figyelmét tégelyétől hamar elzavará egy választékos ruhájú fiatal úr, ki a vegytani kémletek folyama alatt tűnt elő, s a legelső alkalmas percet - midőn tudniillik orvosunk zsebkendőjével rőt arcáról a verítéket törölgeti - felhasználván, ismételt bókok közt őt angol nyelven megszólítja.

Wehrner a hibás kiejtésű s tördelt szavakból annyit vesz észre, hogy "őkegyelmessége," kinek titkára az angolul beszélni törekvő fiatal úr, s ki bal oldalon az első nagy épületben lakik, tisztelettel kéri föl, ha lehet, még ma, egy látogatásra.

Mint orvos, noha most csak tudományos célért utazik, nem tagadhatja meg e kívánatot, s a titkár azon jelentést viszi át, hogy a tanár úr tüstént fogja udvarlását tenni.

Félóra múlva már Wehrner számára megnyílnak egy csinos díszterem ajtói, s eléje lép a kegyelmes úr, kihez hívatott, altábornagyi ruhában, mellén csillagokkal és ágyúkereszttel.

A nyugalmazott altábornagy tekintélyes kinézésű, de törött férfiú volt. Tar homloka felett néhány fürt, állcsontjaiban még néhány fog, orrán kék szemüveg, kezében hosszú burnótszelence, homlokán kardseb, vállain legalább hatvanöt év terhe.

- Agatha! - kiáltá szelíd hangon, az orvosnak széket mutatván, melytől balra ő foglal helyet.

A szomszéd szobából egy némber jön ki, magával hozva hímzőtűit s a kicsiny dessint, melyen őszi tájkép vala hamvas fellegekkel, Wouwerman kecses és egyszerű modorában.

A belépő alig tizenkilenc éves, s ezen időszak másoknál az élettavasz rózsás pünkösdnapja, midőn a nőszív virágai már mind kinyíltak, hogy kelyheik fölött az öröm hajnalának legtisztább sugára, a bánat est-egének legábrándosabb holdvilága és a szerelemvágy legkéjesebb illatárja felváltva rezegjen.

De Agatha a szétzilált tavasz hófátyolban, liliom a jég gyémántjaival...

Sötétkék szeméből láz csillog ki, míg fehér viasz-arcán lankadt pír tévedez.

- Az orvos, Agathám - szólott az altábornagy atyai szívességgel.

Wehrner, kinek a beteg kezét nyújtá, meg volt hatva, mert éltében alig látott több szenvedést arcra és termetre kinyomva, anélkül hogy a rendkívüli szépség jellegei lerontatnának.

Agatha csipkés, könnyű fehér köntösben volt, övén egy kaméliával.

Gazdag, világos haja, mely vékony nyakát terhe által meghajlítni látszott, aláhulladozó aranytekercseivel leírhatatlan bájt kölcsönzött a hómellnek, s a túlsápadt, de vonzó és költőileg szép arcnak, melyen lázas kimerültség dúlt, az idegkór és a fásult kedély félre nem ismerhető bélyegével.

Agatha, ki termetre karcsú és könnyű, mint az antilop, most bágyadtan dől egy balzacra, miután Wehrnernek néhány orvosi kérdésére lassú és elfátyolozott hangon felelt.

- A Temes megyei főorvos - szóla az altábornagy, burnótját tartva ujjai közt - mentől több szórakozást rendelt, de e kis makacs gyermek - ekkor egyet szippantott, s nyájasan fordítá arcát a balzac felé -, ez az önfején járó teremtés, ki amily szép, oly engedetlen - ekkor a raffaeli főre tevé redős kezét, és múmiaujjait a megközelíthetlen kecsű fürtök selymébe temeté -, nem akar mellőlem távozni, s nem vágyik ott megjelenni, hol én jelen nem vagyok... Pedig, kedves Agathám, jól tudod, hogy örökké csak egészséged oltalmazása körül voltam féltékeny, s egyedül derült arcodtól várom örömeimet.

Oly megható volt a szelíd aggastyán bánata, hogy a beteg szemeiből könnyet csalt ki, s Wehrnert bizalmas hangulatra készté.

- S nemde - folytatá az altábornagy rövid szünet után Wehrnerre tekintvén, s őt burnótszelencéjéből kínálgatván -, nemde, Agathám, a gyógyszereknél is többet segítene egy rövid utazás a Como kies vidékén s a Lago Maggiore körül, hol testvéremnek igen szép villája van; vagy déli Franciaországban, hol Lamoire ezredes lakik, az én hű fegyvertársam Bonaparte korából, midőn még szülőföldem, Bergamo, a francia köztársaság védelme alatt volt?

- Kétségkívül, kegyelmes uram - válaszolá Wehrner -, ily betegségekre jótékony hatást gyakorolhat az utazás is, de... eredménye inkább csak enyhítő, mint gyökeres.

- És az orvos úr által rendelt gyógyszerek? - kérdé az öreg remélő tekintettel, s két ujjával burnótszelencéjére koppantva.

- Azok szintén nagymértékben enyhítők - jegyezte meg Wehrner halkan.

- S csak enyhítők? - tudakolta az altábornagy reszketeg és akadozott suttogással.

- Kegyelmes úr - mond az orvos -, e kór kedélyállapotból támadt. De csoda volna-e, ha egy némber fiatal éveiben nem lenne... érzéketlen?

Agatha arcára szökellt a vér, mert a lassú társalgást hallá.

Az altábornagy pedig nyugtalanul emelte szemét Wehrnerre, de ez emberbaráti szívétől elragadtatván, nem látá, mi körüle folyt.

- A fiatal évek hajlama - folytatá orvosunk - ... gyakran bír annyi hatással a szervezetre...

Agatha a balzacról föl akart kelni, hogy távozzék.

Az altábornagy zavartan kérdé: - Mire céloz ön?

- Röviden: adja excellenciád férjhez Agatha kisasszonyt.

E megjegyzésre az altábornagy Wehrner elé ejté burnótszelencéjét; Agatha pedig halálsápadt lőn, s reszket, mint a nyárlevél.

Orvosunk most veszi észre, hogy oly családjelenet ártatlan előidézője, melyre szükség legkevésbé volt, s tudván, miképp aki egy zavart helyzetből magyarázatok útján törekszik kibonyolódni, többnyire még nagyobb tömkelegbe bukik, jónak látja mielőbb visszatérni elhagyott retortái mellé.

Midőn már az érces forrásnál van, egy fiatal lengyel tiszt lép eléje, s bocsánatot esdekelve merészségeért, tudakolja: - Nem forog-e veszély közt a grófné élete?

- Micsoda grófnéé? - kiált föl Wehrner.

- Az altábornagy feleségéé - válaszolá a tiszt részvékenyen.

- Egészsége okvetlenül erősebb, mint az én eszem - szólt Wehrner kétségbeesett nyugalommal.

Nem szükség, Anselm, mondanom, hogy Wehrner most már szilárdul meg van győződve, miképp a buziási beteg grófné és a szicíliai élénk tündér nem két személy.

Anselmet az érdekes anekdot inkább gondolkodóvá tette, mint vidámmá.

Nem vágyott hazulról távozni, bár még alig üté el a tizenegyet.

Hamar vonul szobájába.

Vagy a friss lég vagy a kíváncsiság, mely a komoly hangulat közt sincs a kebelből egészen száműzve, ismét az ablakhoz vonja őt.

De az átelleni ház, hová szemei tévednének, élet nélküli.

Nincs kapujánál gondola, termében csillár s a szegletszobában rejtélyes lámpafény.

Agatha fehér köntösben, midőn a betegség váz újakkal dús fürtjei közé nyúl, hogy az arakoszorút, mely ott hasztalan áll, levévén, helyébe a koporsófüzért tegye.

Agatha szeszélyes keleti mezben a kalandok ösvényein, míg körüle a kecs, vidor kedv, a zene és kéj istennői táncolnak, mint a tengerhabokból kilépő Aphrodité varázskörében az amorettek és a nő-kellem három ikerlányai...

Agatha a bűnbánó Magdolna-kép előtt, figyelő arccal és talán kiszenvedett kedéllyel... Egek! Mily inger e rajzokban, mennyi összefüggés, mennyi rejtély!

Anselm ily eszmék és költői ábrándok világát szövi össze, most elmélyedőn járván szobájában, majd az ablakkőre vetvén könyökét és a még sötét épületre szemeit.

Ezalatt gondolák röpködnek a keskeny utcákon, magukkal vivén titkaikat.

Csak egy áll meg, de... az Albergo Italiano előtt.

A hazajött Pongrác, ki a Márk tér óráit nem akarta élvezetlen tölteni, lép belőle a kapuhoz.

Anselm, kit szeszélye megragadt, az ablakból Antonio nevét szólítja.

- Hallom, signore - válaszolt a matróz.

Anselm alásiet, s a gondolába veti magát.

- Merre, signore!?

- A lagúnára, a Lidóra, a Szent Mihály- és Murano-sziget falárnyaihoz, a Giudetta sírjai felé, akárhová... mindenüvé... szabadban akarom tölteni az éjet, tengerhabok közt, csillagsugár mellett.

Pongrác, ki barátjának különc ötleteit ismerte, nyugodtan ment szobájába, s meggyújtván lámpáját, följegyzé ornitológiai tapasztalatait, melyeket Dudley lord és Wehrner tudós társalgásából s leginkább saját ügyességével gyűjtött.

Nem állíthatjuk, hogy a tág olasz ágyak puha vánkosaik és könnyű kecses kárpitjaikkal kevésbé csábítnák a fáradt szemeket pihenésre, mint a velencei ladikok kényelmetlen ülőhelyei.

De kétségtelen, miképp Anselmet a gondola ringása és a híves lagúnaszellők hamar átvitték költői merengéseiből az álom karjai közé.

S oly friss volt a lég, oly kevéssé zajos a lagúna, oly egyforma a gondola rengése, mintha Antoniótól kezdve az elemekig minden összeesküdött volna Anselm regényes hangulatát egy prózai, de annál egészségesebb epizóddal fejezni be.

Talán a múlt éji hosszabb ébrenlét és a fiatal évek is megtevék hatásukat, s ennyi körülmény közremunkálása után nem vala csoda, hogy midőn ifjúnk szemeit fölnyitá, már a hajnal első sugarai a víztükörben fürdöttek.

- Hej, Antonio! - kiáltá Anselm kidugva fejét a csónakajtón - hová akarsz, hisz rég túl vagyunk a vonalon, meddig a gondolákkal menni lehet.

- Signore - szól a matróz a kormánypadra támasztva kezét -, az idő csendes volt, és nagyobb hullámoktól tartani nem lehetett. Ezelőtt harminc évvel, midőn az öreg Beppónál laktam, többször vittem éjjelenként Byron lordot Chioggiáig is; mert ő, mint a signore, igen szeretett a tengeren aludni, ha sógorasszonyom, Margarita Cogni, nem volt nála.

- S Margarita Cogni a te sógorasszonyod? - kérdé érdekkel Anselm.

- Igen, signore!... Most is emlegetjük a gazdag lordot, ki akkor a Mocenigo-palotában lakott, majmok, azorai macskák, szelindekek, sólymok, kányák, két papagáj és az én huszonkét éves sógorasszonyom társaságában. Mi most is sok furcsa történetekre emlékszünk a bőkezű lordról, ki, mint mondják, oly szép verseket költött, minő nálunk "La biondina in gondoletta", s ki Margaritát el nem hagyta volna, ha Fletscher, a komornyik, örökké nem árulkodik ellene.

- És szép volt-e sógorasszonyod?

- Még Chioggiában sem lehetne párját találni, pedig ott teremnek a legdelibb nők.

- Ah! Cane della madonna!... Kedvem volna e csodaszigetet meglátni.

- Most, signore, majdnem Malamocco mellett vagyunk, s innen könnyen eltévedhetnénk, de íme a nap már a tengerből emelkedik, az idő elhaladt, s késő délután érkezénk vissza, mégpedig csak úgy, ha szél nem támadna.

Antonio kémlőn nézett a láthatárra, melyen a nap vörös sugarai a gyér felhők szegélyeit kezdették színezni.

- Talán zivatar készül? - kérdé Anselm a matrózra tekintvén.

- Legföljebb egy kis bourrasco, mely elől a Canal Grandéra még játszva beérhetünk.

- S ha a szabad tengeren találna e bourrasco?

- Akkor - felelé Antonio megfordítván gondoláját - sajkánk el nem merülne, de a szegény Antonio, mert a tilalom ellen ment a Lidón túl, néhány napig elzárva lenne a szerencsétől, önnek, signore, parancsait teljesíthetni.

Anselm, kinek most eszébe jut, hogy Tizian többnyire a chioggiai nők közül választá mintáit, szerette volna látni a magas, deli növésű, hosszú fekete hajú, égő szemű, büszke jellegű némbereket, kik a bosszúra és szerelemre, az áhítatosságra és vad kicsapongásokra oly készek, mint Margarita Cogni volt; de Antonio aggodalmai percenként növekedének, s ő a vén matróz iránt, kinek szolgálatát egész éjjel igénybe vette, szeszélyei dacára is volt annyi gyöngédséggel, hogy új, s tán még terhesebb fáradalmakra ne kényszerítse. Gyorsan eveztek tehát vissza.

Midőn a Lidóhoz közelítenek, a tenger magas hullámokat kezd vetni, és a bourrasco helyett sokkal nagyobb vihar előjelei lepik meg Antoniót.

Ez kettőzé iparkodását, míg derült és biztató arccal nézett Anselm felé... mire egyébiránt szükség nem vala; mert Anselm szerette volna, hogy mint Byron lordon gyakran történt, egy hajótörésecske érje, melyből különben is gyakorlott úszó lévén azon helyeken, hová már gondolájuk bevonulni siet, nem hitte nehéz feladatnak menekülni.

- No, Antonio - szóla vidáman -, a bourrasco nem tréfál. Eleinte kicsinynek mutatta magát; de hamar nő, s még sok dolgot fog neked adni.

- Gyermekség, signore! Mi bátorságban leszünk jóval azelőtt, hogy mérgét kiönthetné; mert ami vihar Malamocco és Chioggia közt, az csak szilaj habcsapkodás a lagúnán... De mely őrültség ez?! - kiáltá ujjával a Lido felé mutatva.

Anselm arra tekintett.

Néhány száz öllel tőlük s már messze távozva a Szent András vártól, egy karcsú, ékes gondola küzd a hullámokkal. Nyomát kevéssel hátrább a második követi, míg a harmadik gondola, mely ugyanazon társasághoz látszott tartozni, több kétséges mozdulatok után megfordul, és a Lido biztosabb részeihez kezd vonulni.

- Hova mehetnek e sajkák? - kérdezi Anselm, élénk figyelemmel kísérvén a mindinkább közelgőket.

- Kettő, ha hamar nem bánja meg, Chioggia felé tart egyenes irányban; a harmadik, mint képzelem, nem mer kockáztatni, és fölhagy szándékával.

- Úgy látom, Antonio, hogy e matrózoknak van bátorságuk.

- Tréfaság, signore, a többi gondola is csak azt fogja tenni, mit a félénkebb már megkezdett. Akkora vihar mellett, minő egy óra múlva beáll, Chioggiáig könnyen elmerülnének.

Mintha a habok Antonio nézeteit védni akarták volna, duzzadtabban kezdték csapkodni a kormányrudat, mélyebb vízlejtések közé sodorták a gondolát, és annak oly lökéseket adtak, hogy Anselm erős izmaival is alig bírt állva maradni.

De a keletkező orkán dacára is a két gondola szilárdul követte az irányt, melyet kitűzött, s midőn Anselm csónaka mellett alig ötven öl távolságra haladt el: - Antonio - kiáltá ez hévvel -, száz lírát kapsz, ha e gondoláknak mindenütt nyomában leendesz.

- Signore - válaszolta szomorúan a matróz -, én tudom, hogy mihelyt azok amott legfölebb félóra múlva meg nem térnek, vakmerőségük nem a szív erejéből, de tapasztalatlanságból foly. S én mégis követném őket büszkeségem miatt. De karom a szokottnál lankadtabb. Az éj elfárasztott. S most nem a veszély jut eszembe; félek, nehogy e hetyke matrózok szemében gyenge karúnak tűnjék föl az öreg Antonio, ki még ezelőtt tíz évvel a regattán a leggyorsabb versenyzők elől elnyerte a díjt.

Anselm természetesnek tartja, ha a kérés és kecsegtetés akkor sem töri meg a férfi becsszomját, midőn ez csak egy malacra vonatkozik, mely a regattán győztes matróz díja szokott lenni.

Felhagy tehát sürgetéseivel, s Antonio már a Szent András vár mellett lejt, midőn a bibliai kifejezés szerint megnyílnak az ég csatornái, és a sűrű esőár, a fütyülő szél, a tajtékos habserények, melyek a gondolába csapkodtak, bár a kevésbé mély vízen is elmerítéssel fenyegetőztek, de legalább nem vevék el a reményt: a balszerencse esetében emberi segítségre s közel fekvő menhelyekre számítani.

A vihar percenként feljebb fokozta erejét, és a nyílt tengeren még az árbocos kisebb hajóknak is gondot adhatott volna; azonban Anselm, hosszú s unalmas küzdelem után, a megázáson kívül minden baj nélkül ért az Albergo Italianó-hoz.

Asztalán Wehrner névjegyét találta.

- Mikor keresett ez az úr?

- Még tíz óra előtt - válaszolá legénye, rendezvén az öltözködésre szükségeseket.

- S Pongrác jókor ment-e el?

- Az idegen urat, kivel idejött, visszakísérvén hazatért, mert méltóságodat várta, s éppen tizenkettőkor távozott a szemközti épületbe, honnan midőn az eső és szél legnagyobb volt, az idegen úr küldött utána. Később nagy bárkát láttam a balkon alól kiindulni, s Pongrác úr evezőlapát mellett volt, feltűrt karral, matrózköntösben és fején vörös sipkával.

Anselm újságvágyát a legény értesítései legnagyobb mértékben foglalkoztaták. Annyit képzelt, hogy talán a vihar miatt nem tettek kirándulást az aquileai romokhoz; ámbár a gőzös, mely természetvizsgálókat kiviendő vala, reggel hatkor indul, midőn még az időváltozás jelei alig mutatkoztak.

De mit kereshet Pongrác az átelleni palotában, s miért lett rögtön matrózzá? Ezt kimagyarázni nem bírta.

Kíváncsisága határtalan volt.

Az idő örökké elménkben van, ha valakit nyugtalanul várunk, s Anselm pontosan megmondhatta volna, hogy amióta legényétől a bárka elindulását hallá, éppen tizenhárom óra és hét perc telt el Pongrác visszaérkezéseig.

Ez lassan lép szobájába, nem akarván Anselmet, ki a szomszéd kabinetben hált, fölébreszteni; mert már késő, igen késő éj volt.

De az ajtó halk becsukásakor csengetés hangzik:

- Jancsi! Nem jött-e még haza Pongrác úr? - kiáltá egyszersmind az ifjú gróf.

- Itt vagyok valahára - szól Pongrác a kabinetbe menvén.

Sok tudakolás és válasz után a matrózmezbe öltözött ifjú a következő történetet beszélte el:

- A szemközti épület lakója, mint tegnap reggel Wehrner értesített, Albanoni grófné, s hogy, Anselmem, hosszasan függőben ne tartsalak... ő szép özvegy, gazdag patríciusnő s oly kiterjedt családú, melynek fiú- és leányágai a Como tavától kezdve a Vezúv aljáig szétterjednek. Neve... de ne tudakolj, mert amit hallék és láttam, különben is mind elmondom... neve Agatha.

Anselm felszökött örömében ülőhelyéről, s barátját átkarolá.

- Csitt! - intett ujjával a nevető Pongrác - mindent sorban beszélek el.

- Albanoni grófné, ámbár csak időszakonként mulatott Velencében, majdnem oly divatba hozta szalonját, mint a múlt évtizedekben Albrizzi Izabella, kinél az édes és méla lantú Pindemontétól kezdve a sötét és vad szellemű Ugo Foscolóig, a szent és magasztos írmodorú Chateaubriand-tól a világfájdalmas és kéjelgő Byron lordig Olaszhon s a külföld európai hírű költői megjelenének, hogy a komoly államférfiakkal, a nagy művészek- és fő katonai tekintélyekkel együtt azon varázskört alkossák, melynek híre a memoárvilágba átment. Az ő estélyéiről te kétségkívül eleget olvastál, s ha felfrissíted emlékezetedet, fogalmat szerezhetsz magadnak Agatha szalonjáról is.

Albanoni grófné a nagy csatornán lakott a Rezzonico-palotában. Ez a tengerváros legköltségesebb épületei közé tartozik, s bár korinthi oszlopokon nyugvó sötét homloka a tizenötödik század jellegét tünteti föl, s bár zöldmárvány lépcsőin, tornácán és előcsarnokának elmosódott falképein az idő kártékony keze látszik, mindamellett legalább az első emeleten, melyet Agatha grófné egészen kibérlett, nem vala szoba, hol kelet és nyugat legritkább iparcikkei ne versenyeztek volna egyesíteni, amit csak a komfort, a nemes ízlés és a különc képzelem kívánni tudott.

E termek rendezése több költészetet árult el, mint egy regény, mely íróját dicsőíti, és több műértést, mint amennyire könyv és élet oktathatja azt, kinek keblében nem csillog föl az ihletettség istenszikrája.

Egy udvarlója szerint a grófné oly fényes házat tartott, hogy az Ezeregyéj királynéi és gyémánt palotákban lakó nemtői, ha e homályos földrészt, hol mi, prózai emberek, tengünk, meglátogatták volna, Agatha termeiben rangjukhoz és finom ízlésükhöz méltóan fogadtathatának.

De a velenceiekre e fényűzésnél még inkább hatott a szép némber egy szeszélye.

Ő tudniillik a Lido pusztább vidékein költséges istállót tartott, s idegenektől kísértetve gyakran csónakázott a szigetre, hol aztán könnyű kocsin vagy telivér angol paripákon nyargaltak az avar tér fövényei közt, versenyezve a széllel, mely haragos szárnyain fakó tengerfövényt és krétás port dobált utánuk.

A lagúnák népe, mely életében csak a Dulcamara kocsiját látta, ha tudniillik A bájital színpadra került, s melynek minden ismerete a Márk-templom csarnoka előtti négy bronz lovon túl alig terjedt, csodálatra volt ragadtatva e jelenetektől, s midőn Albanoni gondolája a nagy csatornán átvonult, ki-ki óhajtá a csodálatos lényt látni, ki gyönyört lelt oly mulatságokban, mikhez hasonlót a köztársaság fénykorában még a dogék női sem hoztak divatba.

De a szép özvegy tavaly az udvarlók és a szalonvilág meglepetésére véletlenül hajóra ült, s egy évi távollét után, melyet a kisebb költők versekben kesergettek, a magas rangú arszlánok pedig élcekkel akartak volna üldözni, mint már tudod, csak a napokban érkezett Velencébe, s nem vágyik többé nyílt házat tartani.

Ezért fogadta ki az átelleni szerény épületet, hová bútorainak csupán igénytelenebb részét hordatta; noha, meg kell vallani, szalonja ezen alakban is legkevésbé vezetne minket a visszavonultság eszméjéhez.

Talán hasonló nézeten valának régi barátai közül is többen; mert mihelyt hazaérkezéséről a Fenice Színházban és a Márk téren suttogás támadt, akadt elég, ki az érdekes kalandornőt "remeteségében" föl akarta keresni, s bár a grófné most pazar fényt nem űz, házánál majd mindig vannak művészek és nagyurak, vén notabilitások és ifjú erők.

De mellékesen még említenem kell, hogy a grófné köre az Albrizzi Izabelláétól egy pontban lényegesen különbözött.

Izabellánál tudniillik örökké vegyes társaság volt nemcsak rang, de politikai vélemények tekintetében is. Nála a jezsuita s legitimista gyakran találkoztak a francia baloldal szónokaival és a reformer Brougham lorddal vagy a görög szabadságharc alatt nevezetessé lett Capo d' Istriával.

Míg ellenben Agatha szalonjában régebben is többnyire a szabadelvűek árnyalataiból léptek be; mióta pedig visszatért, vendégei alig valami kivétellel, mind a mozgalmak barátaihoz tartoznak.

Ez Dudley lordnak is föl kezd tűnni, noha őmagassága, tudományos műveltsége dacára is, alig számíttatik az éles szemű egyének közé.

De bárminők legyenek Agatha uszályvivői, úgy látszik, a szép nő, noha modora szelíd és leigéző, egyikkel sem bánik igen gyöngéd figyelemmel.

Sőt vannak percek, midőn az érzéketlen Donna Diana szerepét játssza, s még a szegény zeneszerzőket és melodráma-írókat is oly merész vállalatokra unszolja, melyek szívósabb elemekből gyúrt férfikebelnek valók.

Igaz, hogy maga is, bár gyengébb szövetűnek látszik, mint egy szerelmi dal, nem szokott visszavonulni a fáradság és veszély elől; mert karcsú termete gyakorlat által ruganyossá lőn, és szíve vagy mindig érc volt, vagy a fásultság miatt az.

Agatha tegnapelőtt a Doge-palotába ment, hol a természetvizsgálók tiszteletére lakoma rendeztetett.

Az óriás teremben - hol a tenger mátkájának, a ragyogó hírű Velencének minden nagy emlékeit művészek keze örökíté meg -, történeti tárgyakra tért a beszélgetés, melyben Dudley lord is, ki minket madarainknál hagyott, mellékesen részt vett.

Agatha a teremből kíséretével együtt hamar távozván, az aranylépcsőn említé, hogy másnap a szigettenger azon küzdelmes részét, mely Malamoccótól Chioggiáig terjed, akarja crayonnal lerajzolni; mert később vászonra szándékozik tétetni.

Egyik udvarlója figyelmezteté az aquileai romokra, hová tegnap a természetvizsgálókért vágyott.

Agatha arcán a mélázat vagy neheztelés fellegei borongtak.

- Mi gondom az orvosokra - mondá -, midőn a szabad természet egészséges legét nagy emlékek közt szívhatom? Én holnap mindenesetre - s ezt különös hangnyomattal ejté - gondolámon töltöm az időt, s ott, hol Velence múltjának legszívemelőbb emlékei folytak le.

A szép asszony e szeszélyét a kíséret felségesnek találta, s többen ígérkeztek a rég ismert hullámokra, bár az Aquileába menők jegyzékébe íratták volt be magukat...

Kitérésként, Anselmem, talán kockáztathatok anélkül, hogy türelmeddel visszaélnék, néhány sort, a tájnak, melyet Agatha grófné le akart vázolni, történelmi nevezetességéről.

Tudod, miképp az V. században a hunok az Alp sorompóin át Olaszhon térségeire özönlöttek, Attila vezérlete alatt prédálva, felforgatva és ledöntve mindent, mi útjukban volt, vagy ellenük szegült. A megfélemült lakosok széles mocsárok közé vonultak, s Malamoccóban kezdék első kunyhóikat fölépíteni, melyet később fővárossá is tettek; mert a hely, hová Velence márványpalotái rakattak, még többnyire néptelen volt. A tenger - kényszeríteni akarván a köztársaságot odahúzódni, hol a végzet könyvében fölírva a legfényesebb jövendő volt - kétszer tette hullámai és fövénytorlata által semmivé a kis várost, mely kezdetben a hatalom székhelyéül vala kijelölve. A nép megkeseredve Malamoccóból Velencébe költözött, s ezt dicsőséges küzdelmek és vállalatok által csakhamar Bizánc vetélytársává, kelet árurakhelyévé és a szabadság s művészet tanyájává emelé.

De midőn Adria arája legragyogóbb éveihez közelge, akkorra veszély kezdette fenyegetni, mint egykor Malamoccót; mert a középtenger kegyence, Genua, bosszút esküvék szebb vetélytársa ellen, és a fondor Paduával szövetkezve, elhatározta addig nem nyugodni, míg csak a Canal Grandén egy márványpalota, a lagúnán egy csónak, a Rialtó-híd boltjaiban egy aranygyűrű és az ólomfödelek alatt egy rab van.

A sors e tervnek kedvezett: mert Velence hajóhada Pola mellett megveretett, és a genuaiak Chioggiát elfoglalták.

Ekkor követség járult a győzelmesekhez, esdeklő, hogy fehér papírra tetszés szerinti békepontokat írjanak. A paduai herceg kialkuvásra hajlék, de Pietro Doria, a főadmirál így szólott a könyörgőkhöz: "Istenemre, velencei urak, ti a paduai fejedelemtől és a genuai köztársaságtól addig békét nem nyertek, míg zablát nem tesztek azon lovak szájára, melyek a Szent Márk egyházának kapuja előtt állanak. De mihelyt fölszerelt paripáitokon látunk, tüstént alkut fogunk ajánlani. Ez a mi akaratunk és köztársaságunké. Urak, vigyétek vissza a genuai foglyokat, kiket átadás végett magatokkal hoztatok; mert én, Doria Péter, saját kezemmel akarom egypár nap múlva a börtönök zárait felnyitni, hogy őket a többi rabokkal együtt kibocsássam." A genuai hajóhad büszke vitorláit rögtön egész Malamoccóig kiterjesztette. Azonban az óriás veszély és ellenség gőgje fölvillanyozta Velencét. A nép s az arisztokrácia minden vagyonát a haza oltárára hordá. Ki-ki fegyvert fogott, s maga a papság is katona- vagy matrózmezbe öltözött. A hajók tündérgyorsasággal készíttettek föl, és a vezényletet a hetvenkét éves doge, Contarini vette át. A honfi kétségbeesés csodákat tőn, s a megtámadó genuaiak heves küzdelem után Malamoccótól visszaverettek, s Chioggiába vonultak, hol a vén doge az egész hajóhadat ostromzár alá vetette. Kevés idő múlva új és még véresebb csata tört ki, melyben Doriát a velencei aladmirál, Pisani által feltalált első vetágyú golyója megölte, még mielőtt a genuai hajóhad legyőzeték. E csata után Contarini a chioggiai partokra tette ki seregét, s hozzá békekövetség járult, hozván szintén fehér papírt, hogy a doge tetszésként írjon alkupontokat. De Contarini oly büszke volt, mint Doria, s Genua legnagyobb hajóhadának föltétlenül kelle magát megadni...

A történelemről a kalandra térve át, láthatod Anselmem, hogy a tengertáj, melyet Agatha grófné be akart barangolni, Velence gyermekkorának és férfiúi nagyságának örökélő emléke; de éppen azért, mert mától holnapig nem süllyedhet semmiségbe, természetes, hogy a grófné kísérete reggeli hét órakor a kormánykerthez, hová a találkozás volt kitűzve, a növekedő szél miatt gyéren jelent meg.

Dudley lord, ki csak este hallá a vállalatot, bár ígérete által kötve nem volt, egy kétevezős gondolán a szabott időre, angol pontossággal megérkezett, magával vivén titkárját és azon fiatal arszlánt, kitől a grófné akarata felől értesült.

Kevéssel utóbb a Canal Grandén pompás sátorú gondola tűnt elő, kivarrott virágos mellényű, hímzett övű, fekete sipkájú s nankin pantallójú matrózokkal.

Nyomát követte egy egészen szokott alakú gondola.

Az elsőből Agatha grófné, a másodikból több fiatal úr lép a kert hágcsójára.

- Az idő kirándulásunknak nem kedvez - mondá Dudley lord az érkezőknek.

- Sőt egy kis zivatar szükséges, hogy érdekessé tegye a croquis-t, melyet a tengertájról fogok rajzolni - válaszolá Agatha hódító mosollyal.

- De az emelkedő hullámokat könnyű volna sima víztükör mellett is képzelni - jegyezte meg Dudley nem minden célzás nélkül.

- Talán nem lenne nehéz - szól Agatha szeszélyesen megrázva szőke fürteit. - Csakhogy azon hullámzása kedélyünknek, mely az elemek harca közt támad, szintén bír érdekkel, s a leghőbb képzelődés sem utánozhatja budoárjaink csendes vánkosain.

Ezzel a ladik felé fordult.

- Én mindig szoktam úszóruhát vinni - súgá Dudley társának, kivel gondolájába visszatért.

- S hiszi-e ön, hogy arra szükség lesz?

- Kevésbé mintha cethalászatra indulnánk - felelt a lord több hidegvérűséggel, mint amennyivel Pietro Conradini puskájának csőjébe tekintett volt.

Csakhamar a mulatozók és a komoly matrózok a lagúnán lelték magukat...

- De a szent istenért! - kiáltott föl Anselm, megszakítva barátja előadását - ugye, az, akivel én találkoztam, Agatha volt.

- Kétségkívül - mondá Pongrác, meghallgatva a történteket.

- És így az ismerkedés legszebb alkalmát Antoniónak matróz-büszkeségeért elmulasztám! Pedig mi könnyen leheték a szép nő védőangyalává! De a sors mindig lágy szívem által üldöz.

Pongrác, mosollyal ajkain, folytatá Agatha kalandját.

- Midőn a vihar tombolni kezdett, Wehrner, ki Dudley lord végett nagy remegésben volt, cirkáló társulatot rendez. Bárkára ültünk felkeresni a veszélyben forgókat. Hajónk mély öblű levén, elmerüléstől aránylag védve lőn; de a fövénytorlatok közt hamarább megakadhatánk. Azonban bíztunk matrózaink s néhány fiatal úr ügyességében, kik gyakorlott révészek voltak, és a hely színét teljesen ismerték.

Pár órát a legszélső levertség s azon könnyelmű hangulat közt tölténk, melyben az ifjú kedély a balsors csapásai alatt is átbillen.

Csak Wehrner volt változatlanul komoly.

Bánatát a körülmények percenként mindinkább igazolták, mert az egész velencei tengeröböl nagy forradalomban volt. Haragos hullámaival minden oldalon ostromolta a gátakat s az erős zárfalakat, melyek a szabad Adriával való egyesülését akadályozták, és szilaj árjait féken tarták.

Kivált délután három óra körül a vész akkora fokra hágott, hogy nagy bárkán sem vala biztos.

De akármi történt is a szerencsétlen gondolákkal, lehetetlennek hivők, miképp annyi órát kockáztattak volna a szélvészes habokon.

Valahol kiszállottak vagy partra vettettek: ez előttünk kétségtelennek látszott.

Amennyire kár nélkül történhetett, mindig közel tartottuk tehát magunkat a töltések- és szigetpartokhoz, s mert a vihar, midőn Malamocco széléhez értünk, mérgét kifúván, szemlátomást csillapodni kezdett, mi oly távolságra simultunk a szárazhoz, hogy bárkánkat örökké csak néhány öl választotta el attól.

De gondos fürkészetünk, ámbár a mellék-ladikon most már többször küldénk a gátakra cirkálókat, eredmény nélküli volt.

Szorongás lepé a gondatlanabbak keblét is. Ez később levertséggé vált.

Egy halász tudniillik, ki hálóval vállán, csónakját éppen a tengerre indította, tudakolásainkra mondá, hogy ő a vihar növekedése alatt két gondolát látott, melyet a szél Pelestrina felé űzött.

Így bizonyos volt a végveszély.

Midőn súlya által mindinkább lehangolva voltunk: - Urak - említé kormányosunk -, itt új tengerkapu kezdődik, mely a velencei öbölből az Adria nyílt részeire vezet. Ha a gondolák eddig eljöhettek, remélhető, hogy segélyre találtak, mert a parton gyakran van hajósnép. Jó lenne tehát e helyen körülnézni.

A ladik elővonatott, s értesülés végett többen kiszállánk.

Azonban a lakosok, kikkel beszédbe vegyültünk, csak kétséges vagy ellenkező híreket mondának, mi igen természetes volt, mert a zivatar fokonként fejlődvén, a parthalászoknak elég időt hagyott csónakaik biztosítására és a hazatérésre.

Sikertelen fürkészetek közt Malamocco párkányához jutánk, melynek alatta a tengernyílás, átellenében pedig hosszú földnyelv.

Wehrner éppen elő akará venni távcsőjét, midőn a szemközti partszélen egy alak tűnik föl, ki orvosunkat meglátván, a hullámokba rohan, és gyorsan kezd felénk úszni.

- Íme! Ez őmagassága! - kiálta Wehrner hozzánk fordulva.

Szavára mindnyájan a parthoz csődülénk, és rövid idő múlva szerencsénk volt Dudley lordot ép egészségben, de az ausztráliai szigetekre rendkívül emlékeztető öltözékkel körünkbe fogadhatni.

- És a grófnéval mi történt? - tudakolák a fiatal urak, aggodalmaik mellett is kíváncsian tekintve a hullámokra, mintha az angol példájának érdekes utánzását várnák.

Dudley válasza legkevésbé volt megnyugtató.

A két gondola - mint ő mondá - igyekezett egymástól el nem szakadni; de végtére a vihar majd minden kormányzást fölöslegessé tett. Azonban Albanoni grófné matrózai több ügyességgel bírván, mégis tudtak a partoktól akkora távolságra maradni, hogy a szél irányának gyors változása legalább egy lökéssel nem csaphatta volna zátonyra; míg ellenben a lord matrózai örökké valamivel közelebb estek a torlásokhoz.

Így haladtak, percenként az elmerülés elé nézve, Pelestrina felé, midőn a légroham rögtön két ágra szakadván, a lord sajkáját oldalba kezdé nyomni, s erős csapkodások közt taszítá mindig a földnyelv körébe; a grófné gondoláját pedig hátba támadá meg, s oly gyorsan üldözé el a partoktól, hogy az, a matrózok erőfeszítése dacára is, néhány száz ölre vettetett társától, s a közelítésről már szó sem lehetett.

Csakhamar a lord kíséretestül egy zátonyra löketik, mely fövenyes gerincét a nagyobb hullámlejtések és tengerapály alatt a víz színén föl-fölmeríti; de többi részeivel megtört tajték, csillogó habfoszlányok s táncoló örvénykék közé van temetve.

Képzelődésed, Anselmem, lerajzolhatja a történet további fejlődését. Mert egy széttört gondola mellett lucsokban ülni végre sem vala oly helyzet, melyet a halandó, ha lehet, változtatni ne kívánna. Önként folyt tehát, hogy őmagassága, miután segély nem jön, személyesen megy fölkeresni azt, s így találkozott velünk: míg kísérete kevésbé gyakorlott úszókból állván, a zátonyon fészkel, várva csónakot vagy hajót, melyen Agatha grófnénak megtalálására indulhassanak...

Mialatt Dudley lordtól, részletesen halljuk élményeit, naszádunk már a bárkához visszaindul, s a tengernyílásból kezd kirudazni.

De alig jutott ki a két part közül, megint új látmány tanúi levénk.

A bárka tudniillik helyét rögtön elhagyva, közeledik egy pompásan fölszerelt dereglyéhez, melynek aranyozott orra, bíbor sátora és virágkoszorúk-, szalagrojtok- és zászlókkal díszített árbocfája ünnepi menetre mutat: míg azon sajátságos jelenet, hogy mindenik evezőlapát mellett rövid ingujjú s vasárnapi ruhába öltözött halásznők működnek, s a hajón egy férfialak sem vesz a foglalkozásban részt, az egésznek igen fantasztikus színt kölcsönöz.

- Jól látok-e? - kiáltá Dudley lord Wehrner széles háta mögé retirálva. - Hiszen az a halásznő, kibontott szőke fürtökkel, piros selyemmellényben és hasított ujjú inggel, Agatha grófné. Ő vezeti a kormányrudat, s én legott eléje léphetek majdnem oly egyenruhában, mint minővel Szemiramisz diadalmenetét üdvözlék a núbiai hercegúrfiak, anélkül hogy legalább elefánton lovagolnék, kifúrt fülemen kolibrik himbálnának, vagy mellem meg karom illendőleg volna tetovírozva és befestve.

Mi gyorsan osztozánk - a matrózok a szükséges, az urak némely fölösleges ruhadarabokról mondva le - a lorddal, s míg a csónak ügyes mozdulatai és Wehrner bő kabátja az előkészületeket maszkírozták, sikerült őmagasságát magunkéhoz hasonló hüvelybe dugni.

Így értünk a fényes dereglyéhez...

A kölcsönös üdvözletek és felvilágosítások helyett, hogy rövid lehessek, itt mondom el Albanoni grófné történetét is.

Chioggia, néhány palotán és régi templomon kívül, bár kecses tekintetű város, halászlakokból áll. Minden férfia a tengeren él, napok-, hetek- vagy hónapokig egymásután. A hűbb férjek esténként fészkeikbe térnek, de a kalandorabbak egész évszakok alatt a dalmát partok körül cirkálnak, mígnem hálóik szerzeményéből nagy összeg ezüsttel és csinos kelmékkel jöhetnek haza.

Innen van, hogy az idegen, ki Chioggiába lép, csak gyönyörű nőarcokkal találkozik.

Körüle semmi férfi, mint az őskor mesés szigetén, melyre a hitregék szerint nemünkből senki sem köthetett ki, vagy mert egy varázserő távol tartá naszádjait, vagy mert a közelgőt, mihelyt a bűvölet nem hatott, egy átok elsüllyeszté.

Egyébiránt minden hasonlítás sántít, s az idegent az utcaporban hengergő gyermekraj hamar meggyőzte arról, hogy az itteni nők sorsa a mitológiai sziget némbereitől legalább egy lényeges pontban különbözik; mert nincs Deukalión köveire szükség, hogy Chioggia néptelenné végtére se váljék.

Midőn a vihar dühöngeni kezdett, a bátor hölgyek, kik az evezéshez úgy értettek, mint férjeik vagy jegyeseik, a partra rohantak az érkezőket várva, vagy ha kellett, segítve. Több halász rongált csónakát vették már e gyors kezű nők sajkái akképp körül, mint a röpködő csárok azon madarat, melyet a vadász golyója talál.

Ily versenyzés alatt tűnt föl a láthatár hátterén Agatha gondolája, percenként kétségbeejtőbb tusát küzdve a szilaj elemekkel. Mert egyik evezőjét széttörte a vihar, s míg oldalán gyakran csapott be hullámfoszlány, a sátrat le kellett hasogatni, nehogy öblében a szélvész megakadva, fölforgassa az egész járművet, mely különben is annyira meg volt rongálva, hogy recsegő darabjait már csak az isteni gondviselés tartá együtt.

A halásznők éles szemükkel hamar ráismertek a díszes gondolára, s mert Albanoni grófné, kivált a Sutto-Marina nevű elővárosnak, hol a szegényebb osztály lakott, valóságos védszentje, tüstént legalább egy tucat csónak és dereglye sietett, dacolva minden veszéllyel, a szűkölködők jóltevőjének megmentésére.

A szerencse majdnem annyiszor kedvez a vakmerőségnek, mint a hideg számításnak, s a grófné néhány óranegyed múlva a Mária-egyház csarnoka előtt áll, körülvéve rajongó nővilágtól, kik örömükben könnyeznek, nevetnek, dalolnak, imádkoznak, s kondorhajú gyermekeikkel a kis tündér vagy védszent köntösét és saruit csókoltatják.

Őrültházi jelenet volt ez, ha az érzések nemes kicsapongása által mélyen megható és magasztos nem lenne.

Agatha gyémánt mellköveit és a keleti gyöngysort, mely alabástrom nyakát átfonta, a Boldog Szűz oltárára tette, s a nők, midőn a tenger és szív vihara szűnni kezdett, a városhatóság engedelmével előhozaták a nagy ünnepélyre szánt bárkát, melyet Dominico Tribunónak - ki a kilencedik század végén chioggiai halászból dogévá neveztetett - családja ajándékozott a szigetnek.

S ez volt az a fölkoszorúzott bárka, mely a legszebb chioggiai nőktől vitetve, indult Dudley lordnak, kinek zátonyra menekülését a grófné látta, kellemetlen helyzetéből való kiszabadítására.

Több említeni valóm nincs; mert visszaérkezésünk alatt semmi kaland nem történt.

Albanoni grófné a művésznek, ki Wehrner cirkáló önkénteseihez tartozik, átadá a chioggiai tengervidék rajzát, egy derék vázlattal a nagy ütközetről, mely azon pillanatot jelöli ki, midőn az öreg doge elől a genuaiak kezdenek visszavonulni.

Papírján minden vonás nyugodt vérre mutat.

Kezében a crayon nem reszkethetett.

Pedig a rajzhoz, a haláltól menekülés után hamar kellett kezdenie.

Megdöbbentem e lélekerőn...

Pongrác szavait leírhatatlan figyelemmel hallgatá Anselm.

Homloka gondolkodó, arckifejezése borult. Úgy látszik, kedélyét inkább zaklatja a különc nő rejtélyes jelleme, mint elhinni és megvallani akarná.

- Mi lehet ő? - kérdi mintegy önmagától, de hallhatóan.

- Ördög vagy angyal... mit tudom én - szól Pongrác -, annyi kétségtelen, hogy körét lebűvöli.

- S kacér-e?

- Kellemes, mulattató. Szeszélyei eredetiek. De modorán inkább közöny vonul át, mint tetszelgés.

- S udvarlói közt nincs-e, kit megkülönböztetne?

- Mindeniket egy nívón tartja.

- S azok?

- Imádják őt, Anselmem, és rágalmazzák.

- Ah... s mi rosszat mondanak róla? - tudakolá mohón Anselm.

- Rosszat nem, de kétségest.

- Kínpadra vonod kíváncsiságomat, szólj!

- Hallám, hogy férje párbajban halt meg.

- Az öreg altábornagy?

- Igen. S mondják, miképp e párbaj féltékenységből támadt.

- És ez különösnek látszik előtted, ki a buziási anekdotát hallád?

- Érteni tudom; de az ellenkezőjét bámultam volna.

- Én pedig - szól Anselm - igazán csak most vágyom vele megismerkedni.

Anselm és Pongrác útitervén a három lefolyt nap gyökeres változást tőn.

Mert Blanka grófné könnyelműsége miatt Anselm nem tartá kellemesnek addig hazatérni, míg a közkézen forgó botrányok mellett neve is említtethetnék; Agatháért pedig Velencében maradt volna, ha távozásának ürügyet sem lel.

Viszont Pongrác, a művészi vándorláson kívül, melyre a Savelli-palota ritkaságainak elszállítása után ígérkezett, még szeretett volna természettani vizsgálatokhoz kezdeni Wehrnerrel, kinek e szakban alapos ismeretei voltak, s ki hozzá különc jellemének egész makacsságával ragaszkodott.

S bár a hajnalszürkület már a lámpamécs fényét homályosítani kezdé, s bár Pongrác az evezőlapát forgatása és a fönnülés miatt kimerültnek látszott: mégis az ifjak, mielőtt álomra hajták szemüket, elhatározták, hogy Anselm reggel levelet fog írni a grófnénak, melyben Aurélia mátkaságán örömét fejezvén ki, engedelmet kér bevárni nővérét, ki, mint értesíté, a telet Izidorral Velencében és vidékén akarja tölteni.

Pongrác szintén abban állapodott meg, hogy Wehrner ajánlatait egész kiterjedésben elfogadja; de pár napot még Anselmmel tölt, s csak aztán csatlakozik az angol tudóshoz, ki által, ha lehet, még holnap bevezetteti barátját Albanoni grófné szalonjába.

Tervük olyan volt, mely semmi oldalról lényeges nehézségekbe nem ütközhetett.

S midőn egész héttel utóbb Pongrác Anselmtól elvált, ez a szemközti épület állandó vendégei közé tartozott.

Az ifjú természetbúvár, miután Wehrnerrel a hegysorokat, melyek az osztrák-német határt Olaszországtól elválasztják, beutazta, Dudley lord rendeletéből Castel-Francóba ment, hol egy híres orvos lakott, ki nagy képtárát és régiséggyűjteményét áruba bocsátani szándékozott.

Pongrácot a képtár, melyben Correggiótól és Guido Renitől is eredeti rajzok voltak, majdnem annyira leigézte, mint az orvos két gyönyörű leánya, kik közül a kisebbik Correggio Aurorá-jával versenyezhetett volna.

Pár hetet mulatott tehát Castel-Francóban, honnan gazdag gyűjteménnyel remélt Wehrnerhez csatlakozni, ki addig Veronát választá lakásul.

Ezen idő alatt Anselmtől néhány érdekes levelet vett, melyek a szív élményeit és küzdését hűbben fogják rajzolni, mint én tudnám.

Íme a levelek.

Velence, okt. 10.

Naponként látom Agathát, és kevésbé ismerem magamat.

Eddig már oda kellett volna hagyni őt, a büszkeség mellett, mely az enyém.

Tudod, Pongrácom, hogy csak kalandvágyból óhajték szalonjába vezettetni, és szívemnek e fényes termekben semmi foglalkozást nem szakítottam.

Ah, de aki körüle van, szerelem nélkül is kénytelen a szív kábaságain átesni, miként táncolni kellett Bagdadban, víg és lesújtott kedéllyel, ép és tört lábbal, ha Oberon sípja megzendült.

Talán a hiúság több rabot szerzett már neki, mint a vonzalom, és a ki nem elégített gőg e raboknál mélyebb kórjeleit idézte elő a féltékenységnek, mint szokta a csalatás gyanúja.

Ha Albanoni modorára tekintek, hinnem kell, hogy ő nem keres és nem ígér érzést, mert vagy kifogyott e kincsből, vagy értékét még ismerni sem tanulta.

Udvarlói közt kegyét is oly egyenlő figyelemmel osztja, mint teáját. Mindenik vendége a nyájas, de nyugodt arc mosolyából annyit nyer ajándékul, hogy társaival veszteség nélkül kicserélhetné. Igéző kék szemei a háziasszony szívességével őrködnek mindenik kedélye fölött, s nincs, ki e gyönyörű szempár hideg, borongó egéből ne érzett volna szétterjedni valami hevet, mely bódít, valami fényt, mely tévútra vezet, valamely delejerőt, mely ábrándvilágba ragad.

Csodálatos lény!

Velence, okt. 15.

Nézted-e a szellem élével szemeidben, vizsgáltad-e úgy, hogy a lélekig láthass be... az ő vonalait? Pongrácom, megértetted-e Agatha arcának jellegét? Siess segélyemre ismereteiddel, mert én teljes homályban vagyok.

Legalább ötezer képjegyet kell annak tudni, ki egy kínai könyvből olvasni akar.

Mily kevésnek tartom e fáradságot, mióta Agatha arckifejezéseiből szeretném szívének indulatait és kedélyének alakját lehüvelyezni.

Tegnap, míg néhány percig magunkra valánk, eléggé könnyelmű voltam Magyarországra, a régibb időkre és különösen a Temesvár körüli vidékekre vonni a társalgást. Nem rejlett szavaimban Albanoni múltjáról semmi célzat, semmi kémlés. De érzem, hogy míg ajkain hideg és közönyös szavak lebegtek, szemének lángja fölvilágosítá gyönyörű homlokának szegélyeit, és sápadó vonalain egy indulat vagy fájdalom rezgett. Mint bűnös, ki az illem törvényei ellen vét, állottam előtte, és zavarom talán észrevehető lesz, ha éppen vendégek nem lépnek be.

Ő vidáman folytatá a társalgást, és ötletei percenként nyertek elevenségükben.

S mégis gyanítám, hogy midőn körét földerítette, midőn ékes szalonjában a csillárok fényénél inkább ragyogott az öröm: Agatha szíve nem vett részt e vidámságból, nem volt jelen a társaságban, s vagy a múlt emlékein andalgott, vagy ezektől menekülni akart.

Ha nem tévedek: bánata vagy küzdése szemének élesebb sugarain tört ki.

De ismeri-e valaki őt?

Velence, okt. 16.

Te mondád, Pongrácom, hogy udvarlóit kivétel nélkül egy nívón tartja.

Van-e gyűlöletesb, mint e mód?

Nem magas foka-e a finom kacérságnak?

Egyenlőség az udvarlók közt: mi ez?... ugye, egyenlősége a kietlen pusztának, hol a széles láthatár miatt az ember kifáradt, s nem veszi észre semmi jelről a haladást?... Nemde, Pongrácom, egyenlőség a kínpadon, hol a közös szenvedés sohasem enyhíti az egyes fájdalmat?... S bár legalább ne volna egyenlőség a pellengéren, midőn másokért is kell a helyzet lealáztatásáért pirulni.

De talán e kitörés után hinni fogod, hogy barátod egészen elveszté léleknyugalmát, s hogy szerelmes, reménye nélkül a kihallgattatásnak.

Tévedsz.

Én inkább hiú, mint szerelmes vagyok.

S néha sejtem Agathánál a közöny sűrű fátyola alatt egy árnyát a vonzalomnak, mely felém mosolyg, s mint a mágusi lámpa csalképe, ha nem él is, legalább föltüntetéséhez a művész érdeke van kötve.

Már olvasám a többi udvarlók arcán, hogy még irigyeltethetem.

Velence, okt. 18.

A szív ragaszkodásának törvényeit soha halandó nem fogja kifürkészni.

Korunk a lélekbúvárlatba merül... többnyire eredmény nélkül.

Eszélyesebb volt a régi világ.

Akkor is fordult elő eset, midőn egy férfi nagy ész vagy egy nő rendkívüli szépség és gazdag kedély nélkül, babonás befolyást űzött körén, s mindent, ki bizonyos közelségig jött hozzá, mint a mágnes, magához vont.

E jelenség oka - mondták hajdan - az eryngium gyökere, melyet aki meglelt, és keblén hord, az ellenállhatatlan, s rabul nyeri a szívet, melyre vágyik.

Az eryngium vonta Szapphót a hiú Phaón mellé, tőle a leokádiai szirtekhez s onnan a tengermélységbe.

Így vélekedtek több ezer évvel előbb.

És mi jobban tudjuk-e a megfejthetetlen vonzalmak okát, azért, mert az eryngium erejét nem hisszük?

S vetted-e észre, Pongrácom, hogy Agatha gyönyörű fürtein, igéző szemein és könnyű termetén kívül nem bír rendkívüli előnyökkel?

Arcán a szabályosan tiszta vonások közt néha az idő kéznyomait ki lehet kémlelni.

Ő legalább huszonnyolc éves, és a vékony kék ív szeme alatt ellenkezni látszik a gyermeteg modorral, mely lényén elömlik; sőt a hideg, a komoly, az éltelen jelleg, mi arckifejezéséről a bizarr, a túlcsapongó szeszélyek alatt sem tűnik mindig el, megdöbbentő hatást okoz.

Mily múltja lehet neki!

Nem tette-e már a sírokra kedélyének minden virágait?

És a jókedv, melytől olykor fölsugárzik arca, nem hasonlít-e azon kelet-indiai ünnephez, midőn sötét és csendes éjjelen a Gangesz hullámai közt egyszerre számtalan mécs lejt és táncol, mert akinek halottja vagy nagy vesztesége van, tartozik a partról emlékül egy mécset vetni a szent habokra.

Ott minden világ egy kialudt boldogság jele!...

És szerencsés-e Agatha?

Velence, okt. 19.

A művészetről kell veled, Pongrác, beszélnem. Egy botlásomat kell bevallani.

Ma Albanoni grófné kitűnőleg nyájas volt irántam.

Megkülönböztetett... majdnem a tetszelgésig.

Midőn gondolájába vezetém - mert egy barátnéjánál fogja az egész napot tölteni -, midőn búcsúztam tőle, melegebben szorítá meg kezemet, s érzém - de nem csalódom-e? -, érzem lassú, alig észrevehető reszketését ujjainak.

- Antonio! - kiáltám, mihelyt gondolája eltűnt, és szemeim többé nem követheték.

A matróz az Albergo ltaliano kapuja mellől felém fordítá sajkáját.

Beléptem.

- Hová, signore?

- Hová egyebüvé, mint ahol először láttam őt?

Antonio bámész szemet vetett reám.

Átallani kezdém szelességemet, és keresett nyugalommal hárítván szét gondolám ablakfüggönyét, körültekintettem, mintha határozatlan volnék.

- Talán evezz - szólottam - az örmények kolostorába... de az ég nem elég tiszta... menjünk közelebbi helyre... a füvészkerthez... nem, induljunk a Manfrini-palotába. Érted-e?

- Igen, signore!

Rövid óranegyed alatt a képtár csarnokában voltam.

Sietek a helyhez, hol először néztem tündér kis kezére, mellyel Carlo Dolce Magdalénája felé mutatott.

A terem már üres volt.

A szomszéd szobákból alig hallatszék valami nesz, mert a vendégek majdnem kivétel nélkül eltávoztak.

Kedves vala visszaidézni első meglepetésem legcsekélyebb részleteit is.

Ismét égtem a vágytól, tudni: mit lelt a szép nő az általam középszerűnek hitt rajzon tartós figyelemre méltót?

Gondolkodón és... érezve néztem a vászonra.

Ah, Pongrác, én a műkedvelő, meg vagyok szégyenítve.

S talán te is, a műértő, ki soha nem említéd e képet.

Átírom naplómból a benyomást, melyet ma tőn reám.

Ítélj.

"Sok művész foglalkozott a megtért bűn-lánnyal, ki iránt az istenember oly elnéző volt.

Tizian a Barberigo-palotában bámult Magdalénájának ábrázatára hasító fájdalmat, szemeire sűrűn leomló nagy könnyeket feste; Angelica Kauffmann pedig zárdanői öltözékben rajzolja le, előtte halálfővel. S bár az Angelica műve szép, a Tiziané fölséges; az alapeszme egyikben sem olyan, hogy rendesen a kezdő is rá ne jönne: mert mindkét műben a bűnbánat legerősebb, legszínezettebb foka van visszaadva. Egyik a kiáltó, másik a néma fájdalom.

De hát Carlo Dolci Magdalénája szépségén kívül mi által akar reánk hatni?...

Ah, ő eszmélődve és méla visszaemlékezéssel emeli ujját homlokára.

Szemében bánatos andalgás van; de ajkain, melyek szintén komolyak, még az élvezett kéjnek rezgései szikráznak; még vegyül beléjük valami édes, valami sóvár, még a klárizs-ajkak szögletein elröppen egy árnya e kérdésnek: vajon nem álom volt-e az egész múlt, s mert szép álom vala, kell-e miatta kétségbeesni? Azonban a komolyabb jelleg győz még az ajkon is; a szemnek határozott bánata által pedig uralkodik az arc fölött...

S minő mély lélektan: a bánatot előbb ruházni a szemre, mint az ajkakra.

Mert nem csattan-e az érzés villanyszikrája először a szemre?

És nem láttál-e arcot, melyen - ha a szemet fátyol borítaná - az ajkak mosolyában még az élő kéj dobbanásait gyanítanád; de ha rögtön fölemelnék a fátyolt, észre fognád venni, hogy az öröm már megholt, s él és éget a bú. Én láttam ily arcot, s Carlo Dolce a vászonra a legszebbiket teremté.

Magdalénája a magábatérés első percét örökíti meg, midőn a kedély szakít élményeivel, anélkül hogy azokat meggyűlölné; midőn a kielégíthetetlen szív a múlt töviseit érezni kezdi, anélkül hogy a kéj rózsájának illatlegét többé beszívni akarná; midőn az égi ajak rebegi: »ürítsük ki a bűnbánat ürömpoharát... ah, édes volt a süllyedés.« "

Ez van naplómban.

S nem mélyebben fogtam-e föl most a művészt, mint akkor, midőn Agathát még nem ismerém?

Mily élessé teszi az elmét... a szerelem.

Igen, Pongrác! Én szeretem... vagy bírni akarom őt.

Ah, de amit naplóm végsoraiban Magdalénáról írtam, nem jellemzi-e Agatha kedélyvilágát is?

S ha én a magábatérés első perce alatt ismertem volna meg őt!

S ha a kéjosztó szív nem akarna többé férfikeblen dobogni!

S ha midőn én szerelemről szólnék, ő érzésekkel küzdő szívének mondaná: ürítsük ki a bűnbánat ürömpoharát... ah, édes volt a süllyedés!

Őrültté teszen e gondolat.

De szememre vethetnéd, Pongrácom, miért alkotok rémeszméket, hogy aztán általuk üldöztessem, s miért képzelek egy egész életírást adatok nélkül?

Azonban nincsenek-e gyakran igen kevés tényben az egész élet minden részletei elbeszélve?

Buziáson az altábornagynak Wehrner tanácsolá: adja férjhez Agatha kisasszonyt.

És ekkor a nő élete veszélyben volt.

Most arcán az egészség virít.

Szemében visszaemlékezés s bánat borong.

Modora az udvarlók iránt közönyösnek látszik.

Mi nincs e tények által leleplezve.

Ah, Pongrác, én féltékeny vagyok... féltékeny, nem vetélytársaimért, de azokért, kiknek nem lehettem vetélytársa.

Utóirat. Éppen most veszem anyám és Aurélia levelét.

Húgom boldog.

Menyegzője a jövő hó elején.

Izidor a lakodalom után néhány nappal új ezredéhez indul, mely most Udine körül fekszik.

Érettem Velencén megy át.

Aurélia csak a farsangon jön férjéhez.

Mily kecses és hű háziasszony lesz Auréliából! Bár férje érdemelné meg.

Én előítélettel vagyok talán neve iránt...

Mit mondana e gyöngeségemre Agatha?

Egyébiránt ő oly kevéssé szereti akárki családviszonyaira vinni a társalgást, mintha félne, hogy e mezőn a nyíltságnak kölcsönössé kell válni.

Pongrác rövid utazása alatt a lord számára aránylag kevés összeggel sok műkincset gyűjtött, és szerzeményeivel Angliába ment, honnan csak a tél közepén szándékozott barátjához visszatérni.

Míg Anselm vele már levél által is ritkán lehetett összeköttetésben, az ősz zordonabb napokkal kezd beköszönteni.

Az Adria ingerlékennyé lőn, keblét - mint a halandókét a nagy szenvedély - fel-felforgatta a bóra, s a világló tornyok lámpái, bár eléggé őrködtek az éj és vihar közt, mégis néha - mint az életbölcsesség elvei - a veszélyeket kiderítették, anélkül hogy elhárítani tudnák.

Kivált a kisebb hajók sokat szenvedtek a nyílt tenger féktelenségei miatt.

De a lagúna, mely századok óta korlát és szabály közé lőn szorítva, a bősz hónapok alatt is komoly volt ugyan, sőt olykor haragos; azonban tudta magát annyira mérsékelni, hogy úrnőjének, a tündérszép Velencének, tartós elégületlenségre okot ne adjon.

A Canal Grande pedig, e közlékeny és szelíd teremtmény, noha a késő ősz hatásai miatt homályosabbá s egyhangúbbá lőn; noha víztükréről hidegen mosolygott vissza a napsugár, és alig szárnyalt föl a csendes éjeken matrózdal, mégis béketűréssel hagyá keblén játszani a gondolákat, s legfölebb, midőn a bevont ablakfüggönyök védelme alatt még bizodalmasabbá lett, mint addig, a szerelem, s még átengedőbbé a kedély, csak ekkor rezzenté föl egy habcsapkodással vagy szélzsivajjal a szív örök tavaszáról álmodókat.

Ah, de a gondolák népének az 1847. év késő őszén kevesebb idejük és kedvük volt árkádiai álmokhoz.

Mindent elfoglalt a politika.

A közhangulat már komorrá és követelővé vált.

IX. Pius a karperecek, nyakláncok és melltűk foglalványai közül kihullott, s helyére merész jellemű és homályos tervű férfiak arcképei költöztek.

A társasélet a növekedő feszültség miatt parlaggá lett.

Különszakadtak a nem összhangzó nézetűek, s ki-ki vágyott inkább házi körbe vagy kisebb cotteriákba vonulni.

Csak Albanoni grófné szalonja maradt a régi.

Azt most is, Anselmen kívül, a szélső színezetű egyének látogatták.

Az most is a szeszélyek és öröm tanyája volt; de egy lényeges különbséggel, hogy tudniillik a grófné mosolyáért versenyzők gyanúja szerint, már e csába Armidának alighanem akadt Rinaldója.

Többen az udvarlók közül aggódva tekintettek Anselmre.

Mindenik figyelt és nyomozott, majd híve, majd kétkedve.

Mindegyik törekvék a félelmes vetélytárs útját állani, s néha képzelte, hogy sikerrel.

Ily bizonytalanság közt megint napok, hetek tűntek el, s a késő őszt már a télnek hideg nappala, hosszú színház-estéi és zajongó bál-éjei válták fel.

Táncteremben vagyunk s farsang kezdetén.

A hatóság magas belépti díj mellett, mely a jótékony célra szánt éjet a vagyonosok részére vette igénybe, a jelmezes és álarcos bált kivételként megengedte.

A terem pazar fénnyel van elöntve; de a gyönyörű zenét vígság és tánc alig emeli.

Azonban e bál főleg olyak előtt, kik csekélységeknek tetsző tényeken - mint egy kristály-borítékon - át, az idő szellemének színváltozásait látják, szokatlan érdekkel bír.

A gazdag és festői jelmezek, melyek XIV. Lajos korát vagy a híres regények hőseit ábrázolák, most először maradnak el, s a férfiak a régi köztársaság patríciusainak egyszerű fekete ruhájában lépnek a terembe.

Közülük csak egy tűnik ki csipkézett szegélyű, hermelinprémű bíborban, s halántékán hímzett vörös sapkát hordva. Előtte néhány álarcos ezüsttrombitát, égő viaszgyertyát, aranyszövetű karszéket, aranyhüvelyű kardot és egy napernyőt vitt.

- Ah, ez Ludovico Manini, Velence utolsó dogéje - suttogták elragadtatással.

- Nem... ez több mint egyén, ez egy eszme, ez a megújult idő, ez a doge a visszaszerzett hatalom jelképeivel - mondák mások, s a fényes öltözékű egyén hamar eltűnt a táncteremből, vélvén, hogy tréfája által alkalmat nyújt túláradó nyilatkozatokra.

Távozása után hangtalanná vált a közönség.

És a nők, kik a régi köztársaság történelmi neveit képviselték, s kik közt a vén Marino Faliero szép hitvesét, a hű Carmagnola grófnét, Ciprus-sziget kacér királynéját, a száműzött Foscari özvegyét és a Szent Morosini Ágostát egy csoportozatban lehetett látni; ezen igéző nők, bár eredeti példányaikkal szépségben, nemes modorban, társalgási ügyességben és talán Morosini Ágosta kegyességén kívül minden gondolható tulajdonokban versenyezhettek volna, mégis csakhamar érezni kezdék, hogy a könnyelmű karnevál szelleme elbujdosván a kedélyekből, nem idéztethetik báltermek, zenészkar, ókori szabású díszruhák és új divatú francia táncok által vissza.

A bágyadt mulatságot csak a "lagúnák leánya" - egy kecses tündéri alak, a nép gyermekeinek egyszerű, de finom ízléssel választott öltözékében - derítette föl, élénk tréfái, bizarr ötletei, s főképp kimeríthetetlen és találós élcei által.

Barátnői, kikkel jött, udvarlói, kik körülvették, az idegenek, kik szerencsések valának hozzá közel esni, egészen átengedek magukat azon vidámabb hangulatnak, melyet a bűbájos lény hozott az unatkozó társaságba.

- Ez bizonyosan Sanseverino marquisa - mondá szomszédjának egy fiatal arszlán, a táncterem karoszlopára támaszkodva.

- Alig képzelném - nyeré válaszul -, mert a marquisa valamivel magasabb alakú és kevésbé vonzó modorú.

- Úgy Albanoni grófné.

- Lehetséges volna, ha mellette látnám Szeredy Anselm grófot.

- De udvarlói közül ketten álarcban vannak, s egyik oly szálas, mint Anselm.

- Csakhogy haja vörhenyeg s vállai keskenyebbek.

- Aztán, miért volna szükség örökké Albanoni grófné nyomában képzelni Anselmet?

- Mert ha eddig válhatatlan volt tőle, most, midőn mátkája, nem fogná magára hagyni.

- Mátkája? Az hihetetlen.

- A grófné legbensőbb köréből hallám. Igaz, hogy nagy titkot akarnak belőle csinálni, de az ily hír, ha megőrzését trappistákra bíznák is, hamar szokott kiszivárogni.

E párbeszéd alatt belép Anselm egy élemedett korú, nyugodt és tekintélyes kinézésű katonatiszt mellett.

Szemei keresőn vonulnak végig a jelmezeken és az előtte ellebegő álarcos alakokon, kik közül többen kötődnek vele, még a szende Morosini Ágostát is odaértve, ki éppen ezer évvel korábban a Szent Zachariás zárdájának apátnője volt, és rémséges komolysággal tette az első koronát a köztársaság dogéjának fejére.

- Sok ismerőseid lehetnek a velencei körökben - szóla Anselmhez a tiszt, látván, hogy kecses maszkok szólítják meg.

- Csak pár hét óta járok mindenüvé; azelőtt alig volt két szalon, hová néha mentem.

A tiszt, ahelyett, hogy tovább szőné a társalgást, lornyettjét szemére tűzvén: - Mily könnyű, mily kecses alak - szóla hangosabban.

Anselm arra tekint, s a terem másik oldaláról közelgeni látja a "lagúna leányát".

Arca öröm és meglepetés miatt kipirul.

- Cerito tanulhatna tőle szilfid-lebegést - súgá a katonatiszt karon ragadva Anselmet.

Ez elégült mosollyal fordul a tiszthez.

- Talán gyanítod, hogy kicsoda?

- Félig-meddig - válaszolá Anselm nevetve, de arcán e nevetés ámulattal vegyült aggodalomban oszlék szét: mert a "lagúna leánya" mint bálvány állt előttük, mozdulatlan és megkövült alakkal. Szikrázó szemei az álarc alól inkább a tisztre, mint Anselmre látszottak szegezve.

Azonban e bűvölet, mely a szerető ifjú szívét görcsökbe vonta, és a többi udvarlók figyelmét is alig kerülheté ki, rögtön szétoszlék.

Agatha könnyű léptekkel vonult a tömeg közé.

- Vetted-e észre, hogy a halászleány kiesett szerepéből?... Talán a te Don Juan-i tekinteted, vagy az én egyenruhám okozá - szóla a tiszt enyelgve.

De Anselm alig hallá már ezen élcet.

Alkalmat keresett a maszkkal találkozni.

Amint a tiszttől néhány lépésre távozott, a "lagúna leánya" udvarlóit magukra hagyván, hevesen megragadta karját.

- Ismeri-e ön az őrnagyot, kivel beszélt? - kérdé reszketeg hangon, mely csak később nyerte vissza erejét és ércét.

- Ma dél óta, Agathám!

- S hogy hívják?

- Neve Wranich Izidor.

Agatha sokáig hallgat... küzdés vagy közöny miatt, ezt az álarc eltakará.

- Agathám, mi bántja önt? - szólt Anselm, a történtekre akarván a beszélgetést vezetni.

- S miként ismerkedett meg vele?

- Wranich Izidorral?

- Igen, igen - sürgeté a grófné.

- Hozzám jött látogatóba.

- Miért?

- Mert sógorom.

- Ah! - sikolta Agatha, s térdei inogni kezdenek.

- A szent istenért, Agathám! Ön beteg? - tudakolja Anselm, ki a grófné demokrata gondolkozása mellett is túlzottnak kezdé tartani az egyenruhák elleni iszonyt.

- Fejem a rekkenőség miatt kábul... Kísérjen ön haza.

Karját nyújtá a szenvedő nő, s Anselm a bálterem arszlánainak kifejezhetetlen irigysége és kétes gúnymosolya közt lépett a korridorra.

Az éj hűvös, de tiszta volt.

A kék láthatár álmodó csillagai csodásan vegyítettek a kedélybe ábrándot és vágyat, titkos fájdalmat és sejtő reményt.

Anselm a lankadt Agathát gondolájába segíté, és melléje ült.

Sohasem volt szebb a kis tündér, és talán most először van kék szemében könnycsepp.

Leírhatatlan varázs oly arcon, mely mindig vidám akart lenni!

Anselm átkarolta, a szenvedő vonalak kábulttá tették.

Agatha nem fejté ki karcsú derekát az ölelések közül. Emelkedő melle az ifjú dobogó szívénél. S ajkának meleg lehe arcát érinté.

A kéjittas Anselm csókkal borítá szép bálványát.

- Kedves, édes menyasszonyom! - rebegték ajkai.

E szóra eltűnt a bűvölet, mely a nőt oltalom nélkül veté szeretőjének szívéhez.

Agatha testén érezhető rezgés villant át.

Hátrahúzta magát Anselmtől, a pamlag másik szögletére vonult, mantilját leplezetlen nyakán összevonta, s míg ujjával bomlatag fürteit rendezni kezdé, egy tekintetet vet Anselmre, melyben határozottan kifejezett tilalom és szemrehányás volt.

- Szent ég! Te neheztelsz rám? - suttogá Anselm leverten.

- Nem. Én csak kérdezni akarok.

E szavakat oly nyugodtan ejté ki Agatha, mintha az érzésektől, melyeknek egy percig rabja volt, hetek, hónapok választották volna el.

Anselm - mint minden hiú - bántva érzé magát ekkora önuralom által.

- Higgyem-e, hogy nem fog ön a gyöngédtelenekhez sorozni, ha női szeszélyből családviszonyait érdeklő tudakolást hall most attól, ki éppen ily tárgyak körül volt legkevésbé kíváncsi?

Albanoni szemei végtelen részvéttel függtek e kérdés alatt mátkáján.

Anselm megragadván a bájos özvegy kezét: - Kedvesem - szól örömtől sugárzó arccal -, az én családom rövid idő múlva az öné is, és csak legforróbb óhajtásom teljesül, ha valahára mutat iránta ennyi újságvágyat.

Agatha közelebb simulva mátkájához, gyermeteg és suttogó hangon kérdé: - Fiatal-e még nővére?

- Két évvel ifjabb nálamnál.

- S talán szép is?

- Júnói alak, Agathám, de kedélymélységgel.

- Ah!

Egy sóhaj lebbent el a szép gyóntató ajkain.

Szünet áll be.

Anselm szíve szorongani kezd.

Előtte magyarázhatatlan volt e sóhaj, s mert nem érté, rettegni kelle tőle.

Agatha ajkaira megint mosoly költözött, vonalai kiderültek, és dévaj hangon kérdé: - Nem volt-e nővére zsarnokság alatt?

- Aurélia csak regényekben látta még az önkényt. Ő szabad s független, mint a gondolat.

- S így szerelemből ment férjhez?

- Lángoló szerelemből. Minden levelei ezt mutatják.

- Anselm - kérdé Agatha szokatlan meleggel szavaiban s arcvonalain -, ön ismeri-e Aurélia jellemét?

- Hiszem, hogy kielégítőleg.

- S mi által lenne Aurélia inkább szerencsétlen: ha férjét most vesztené el, vagy ha később csalódni fogna?

- Az istenért... Talán Izidor?

- Nem akartam célzani - közbevág Agatha kedvetlenül.

- S mégis a szavak, melyek, Agathám, az ön ajkairól hangzanak, megnevezhetetlen aggályt költöttek bennem.

- Tréfaság - mondá mosollyal a csábos nő, Anselm kebléhez simulván -, én csak fantasztikus hajlamból intéztem önhöz e kérdést, mely - elismerem - fölötte különös és szokatlan.

Anselmet a három kecs-istennők minden ingerei kényszerítették egy szenvedélyes, hosszú csókot nyomni a beszédes ajkakra.

- S hogy lenne Aurélia szerencsétlenebb: ha most veszítené el férjét, vagy ha csalódni fogna - megint e kérdést súgták Agatha égő ajkai.

- Aurélia vérmérséke heves. Nála a vesztés fájdalmai rendkívül élesek volnának.

- És a későbbi csalódásé?

- Házunk büszke - szólt Anselm méltósággal -, s minden Szeredy hamar tanulja feledni azt, kire emlékezni szégyen vagy gyengeség volna.

Lassú sóhaj emelkedék Albanoni grófné kebléből, s a gondola palotájának erkélye előtt állott meg.

Elváltak.

"Egek! Mily öröm szeretni; szerettetni minő üdv!" Byron lord e sora lebegett Anselm ajkain és álmaiban, elválásakor és az éjen át.

Anselm már öt órakor felkölteté magát legénye által, mert búcsúzni akart Izidortól, ki ezredéhez siet.

Az átelleni épületben homály és csend.

Szemei a szeglet-szoba függönyein, hova gondolatai állandólag zarándokoltak.

Ő kételyei és boncoló elméje ellenére hőn szereti Agathát, bár e különc nőnek ellenmondásokból látszott élete és szíve összealkotva.

Mélázatát Antonio közelgő csónaka zavarta meg.

- A Leone bianco-hoz - mondá, még egyszer tekintve kedvese lakára, hol meglepetésére most az éji lámpa bágyadt fényében árnyakat látott a szalon ablakleplein elvonulni.

Albanoni gondolája pedig az erkély alatt volt kikötve.

Nyugtalanul dobogott keble e szokatlan jeleneten, noha az átelleni épületből, mint tapasztalhatta, éppen a rendszerinti és a szokott volt száműzve.

Az erkély mellett hagyá Antoniót elevezni; de a grófné gondolájában nem volt matróz, kit megkérdezzen.

A Fehér oroszlán-nál már az útra egészen készen lelte Izidort.

- Hová tűntél a bál-estélyről? Hosszasan vártalak. Talán a szép "lagúna leánya" csábított magához? Pedig én azt véltem, hogy ámuló szemei egyenruhám felé villogtak. Úgy látszik, kivált a főrangú nők nem sok virágfüzért vetnének reánk, ha modernebb ízlésre tanítanók arszlánaikat, kik egy fényes táncteremben legérdekesebb ruhának hiszik a régi patríciusok fekete zubbonyát.

- Ez nemzeti emlékekkel van kapcsolatban - szóla Anselm hidegen.

- És rossz szenvedélyekkel - válaszolá Izidor. Véleményeik oly eltérőnek mutatkoztak, hogy mindketten érzék a társalgás más irányának szükségét, s míg Antonio a távolfekvő vaspályához vitte az őrnagyot és Anselmet; az új rokonok beszélgetése általában közönyös tárgyak körül forgott.

A Campanile már kilencet üte, midőn Szeredy a piazzettánál kikötve a Florian kávéházba ment, hol a hírlapokat átfutva, gyalog tért haza.

Asztalán egy kicsiny virágbokrétát talált s egy szekrénykét.

- Ki küldte ezt?

- A grófné udvarmestere hozta.

- Mikor?

- Csak most, éppen tíz órakor.

A szekrényben Anselm jegygyűrűje volt.

S egy levél, melynek tartalma ez:

"Elválunk... örökre.
Szánja ön és ne gyűlölje
                                       Agathát."

Anselm üresen találta az átelleni házat.

Az udvarmester fölvilágosítást nem tudott vagy nem akart adni.

Később bérlők hordozkodtak a gazdag szobákba.

Anselm bőszülten utazott el Velencéből.

- Ön engemet közgúnynak tett ki. Hányadik csalatott vagyok? Nem, Albanoni grófné! Én nem gyűlölöm önt, ez igen tisztességes szó.

Ily választ hagyott az udvarmesternél, átadandót, mihelyt a grófné vissza fog térni.

A megbántott szerelmes hihetőleg Triesztbe hajózott, s onnan a gloggnici vaspályán ment Bécsig.

Mi nem kísérhetjük őt.

Utunk Fiumén és Zágrábon át egyenesen Aradra vezet, s ha csak a hófuvatokkal, ha csak a horvát hegyes vidékek s az alföldi rónák szélvészeivel kellene vándorlatunk alatt küzdeni, még nem volna nehéz feladat; de az éveken is vissza kell mennünk, el kell hagynunk az ismert képeket és benyomásokat, búcsút kell vennünk a velencei szalonokkal együtt történetünk fonalától, s egészen új helyzetek közt kell otthon és kényelmesen lelni magunkat.

Szerencsénkre a képzelődés még nagyobb vállalatokra is alkalmas.

Tehát egy tündércsapással 1833. év tavaszán vagyunk...

Aradon sok rendezett háztartás van.

De kétségtelen, hogy kevésből senki sem tud oly csinos és kellemes házat vinni, mint Mery kapitánynak özvegye, született Rosenhalm Teréz.

Szépen festett és parkettes három szobájában a bútorok elegánsabbak, mint akár a főispán, akár a várparancsnok, akár a szomszéd nagybirtokosok dísztermeiben.

Igaz, hogy a kapitányné több vigyázattal lépdel szőnyegein, mint a mohamedán a moséban, hová még a szultán sem megy poros saruval; igaz, hogy a nehéz selymű kerevetek s a kényelmes hátú karszékek évek alatt sem koptak, vagy veszítettek szépségükből, mert a felső borítékon kívül a háznép szokásai is védik.

Teréz bárónő rakott művű asztalán albumok vannak acélmetszetekkel, ablaka előtt egy állványon pompás vedrekben ritka szépségű virágok terjesztenek kellemes illatleget, az aranyozott sodronyú kalitkából egy tanult papagáj szól a társalgás közé, és a díszterem szögletében oly bécsi zongora áll, melyen Thalberg is játszott, s mely a lehozatási költségekkel együtt 650 forintba került.

Igaz, hogy a kapitányné már három év óta szorítja alig összeszoríthatóbb kiadásait, s a rozmaringot, melyet tőle a pórleányok vasárnaponként vásárolnak, három év óta adja emeltebb áron; de mégis különösen a zongorára fordított összeg helyrepótlása - mint a számolati könyvekből jóslani lehet - a jövő 1834. év augusztusa előtt alig történhetnék meg.

Teréz bárónőnek tükörtiszta konyháján minden kaszrol és edény, melyet a főzés művészete igénybe vesz, hibátlanul feltalálható; asztalneműi legszebb kamukák, és délben sèvres-i kőedénnyel teríttethet föl, míg este háromágú ezüst gyertyatartó világa mellett, valódi kínai porcelánból oszthat teát hat személyre, s vendégei a gyümölcsöt ezüstélű kis késekkel hánthatják.

Igaz, hogy a kapitányné, hacsak magára van, napjában egyszer s akkor is túl takarékos kiszámítás mellett főzet; magára van pedig örökké, ha tábornok, királyi biztos vagy titkos állam- és konferenciás tanácsos nem utazik át Aradon.

Teréz bárónő most is művelt ízléssel tud öltözködni. Rajta minden ruhadarab kecsesebben áll, mint máson. Finom érzéke a toalett körül költőiségig van emelkedve, s gyakran néhány gombostű által bámító hatást idéz elő.

Igaz, hogy e tökéllyel negyvenkét évet kell harminckettőre varázsolni, mi többnyire sikerül is; de ha néha mégsem sikerülne, akkor Teréz bárónő egész éje álmatlan búban telik, noha mint barátnői is megvallani kénytelenek, szeplőtlen hírű özvegy és könnyelműsége ártatlan kacérkodásnál többre nem terjed.

Meryné jó anya is, amennyiben egyetlen leányát, ha lehet, még szebben kívánná kicicomázni, mint magát; sőt a nevelés által is igyekezett benne minél többet fejteni ki azon tulajdonokból, melyek csillognak és hódítanak.

De mert a csillogás csak zománca és nem érce az életnek, Meryné bálványkája, a kecses Agatha, kevés valódi műveltséggel bírt volna, ha egy személyesített gondviselés nem lakik házuknál, kinek már évek óta szerepe volt, ami hiányzik, éppen azt pótlani, ami csonka, azt egészíteni ki.

E gondviselés neve Wranich Izidor.

Izidor pályája eddig nem vala se regényes, se prózai: mert bírt élményekkel, de nem bírt érdekkel.

Ő a pesti egyetem kijelöltebb hallgatóihoz tartozott, midőn makacsságból toborzón közlegénnyé ütött fel.

Atyja, Szerém megyei főszolgabíró s nagybátyja, szabadkai szatócs, mérgükben egészen elfeledkeztek róla, ámbár az apának egyedüli gyermeke s a nagybácsinak egyedüli örököse volt.

Négy évig élt tehát közlegényi és altiszti napbéren kívül Mery századosnak - ki távoli rokona volt - pártfogásából, midőn az apa és a szabadkai kisboltos halálával negyvenezer pengő forintnak lőn, fekvő birtokban és kötelezvényekben, tulajdonosa.

Ennyi érték egy őrmesternél dáriusi kincs, mely pajtásai- és elöljáróinál egyaránt tekintélyt szerezhet.

De ő gazdag öröklés után is oly óvakodón költött, mintha őrmesteri fizetéséből akarna még kamatra adni.

Csakhamar tehát fukar és önző híre lőn.

Az egész zászlóaljban például idézték, midőn szívtelen fösvényekről volt szó. S bár senki pontosabban nem teljesíté kötelességeit, s bár pajtásai iránt módos, sőt előzékeny vala, mégis, mióta gazdag lett, szemlátomást apadt népszerűsége, és hivatalos eljárásai szigorúbban bíráltattak.

- Mit sem tesz! - szólott ily tapasztalások után. - Szellőnek eresztem fitymálásaikat, sérteni úgysem bátorkodnak. Legalább mentűl inkább vonul el tőlem a világ, annál több időm marad bátyámat, Meryt, betegségében ápolni, nénémet, Terézt, a házvitelnél segíteni és a kis Agatha nevelésére befolyni.

De első feladatát Wranich kevés ideig teljesíthette; mert a kapitány hamar meghalálozott. Utolsó szava volt:

- Öcsém, vedd nőül Agathát, ha megnő, s ügyelj, hogy addig is jól viselje magát.

Teréz férje végakaratához oly komolyan ragaszkodott, hogy Izidort, ki eddig is tőlük tartott szobát bérben, most a család közé számítá, noha Agatha éppen csak tizenegyedik évét tölté...

Kétségtelen, hogy a vagyonos őrmester, komor modora mellett is, nagy mértékben bírt azon gyöngédséggel, hogy jótékonyságával ne szégyenítsen.

Annyi ürügyet lelt jövedelme nagy részének a rokonok kezei közé játszására, hogy Teréz bárónő, ki elég éles eszű volt, nem tudta fölfogni, miért lehet most, csökkent bevétellel is, könnyebben vinni háztartását, mint boldogult férjének éltében.

De Izidor magát az Agatha nevelése körüli áldozati készségben haladta túl.

Midőn Meryné csak a csillogó tulajdonok iránt volt fogékonysággal, érzé Izidor, hogy ő van hivatva a szép leánykát valódi műveltség felé vezetni; mert különben az anya nevelési rendszere a kokettéria művészeténél áll meg.

Ezért - bár az egyetemből távozása után a könyvtől elszokott - most éjét tanulmánynak, nappalát a szolgálati órákon kívül oktatásnak szentelé.

S Teréznek és Izidornak, ki végtére alhadnagy lőn, nevelési kísérletei, összeütköző irányuk mellett is, Agathát az egész világ csodagyermekévé tevék.

Ki e kecses lányt dévaj időtöltései közt látta, sápítva mondá: tartsatok számot, hogy a kis boszorkából még vándorkomédiás vagy kötéltáncosnő lesz; ki nagy ünnepeken a templomkarzaton hallá ajkairól a Stabat Mater-t, ámulva tekintett az új Szent Cecíliára; ki pedig Agathát biztos körökben találta, hol komoly kérdésekről is lehetett beszélni, ráesküvék, hogy Mery kisasszonyból még a tudós Christierna királynéhoz hasonló nő válik, de anélkül, hogy a Monaldeschiket, kik neki udvarolni fognak, az élcen kívül más gyilokkal ölné meg...

A jó anyák büszkébbek, ha lányaik, mint ha maguk dicsértetnek. Teréz is majdnem ekkora önfeledéssel bírt; de anyai szerelme mégsem tette büszkévé vagy éppen hálátlanná.

- Alig várom, hogy Agatha már jegygyűrűt válthasson Izidorral - sóhajtá néha.

A kis leány is, kivált régebben, ha valamire vágya volt, megszerzem, mondá, mihelyt Izidor bácsihoz férjhez megyek.

És voltak többen, kik el is hitték, hogy ők tökéletesen illenek egymáshoz: noha Wranich komoly és határozott tekintetű férfiú volt, ki rögeszméin makacs kitartással függ, és szándékaiért mindent kockáztatni mer; míg ellenben Agatha, legalább akkor, oly finom szövetűnek, oly gyöngéd légalaknak látszék, kit egy durvább érintés, egy vadabb szenvedély okvetlenül semmivé tesz.

Wranich huszonnyolc éves volt, Agatha alig tizennégy.

De a különbség dacára is az ismerősök köre egybekelésüket természetesnek tartá és Izidor leginkább.

Ah, ő bódultságig szerelmessé lett növendékébe!

Azon idő alatt Arad vidékén több helységbe lovas katonaság szállíttatott, s a huszár és ulán tiszt urak, kik jobbára vagyonos családból voltak, üres óráikat a városban tölték, és a tekintélyesebb házak néhánya által a társasági körökbe vezettetének.

De a nővilágnál a sok hódolók közül tartósb figyelmet csak Devény gróf - ulán főhadnagy - nyert, felötlő szépsége, szerénysége és keresetlen modora által.

A grófra egy majorátus nézett, s egy nagymértékben arisztokratikus apa ügyelt fel.

Minden anya gondolta tehát, hogy a gróf leendő nejét határtalanul szerencséssé teendi; de e nőnek viszont számtalan ágú és bogú családfával kell bírni.

Ily hitből származott, hogy az ifjú asszonyok örömmel elfogadták Devény bókjait; de a fiatal leányokra, ha a legfelsőbb osztályhoz nem tartoztak, könnyen vethetett homályt az ulán tiszt gyakori társalgása.

S Meryné - bár a Rosenhalmok első őse Balduinnal ment Konstantinápoly elfoglalására - férje ágán csakugyan nem tartá családját oly tökéletesnek, hogy a majorátusban a vén Devény áldása közt képzelhetné Agathát, kibe az ulán hadnagy néhány hét alatt komolyan szerelmessé lőn. Titkos aggály fogta el tehát a hiúságai mellett is kedélyes anya szívét, midőn először sejdíteni kezdé, hogy leánya szintén több figyelemmel van Devény iránt, mint amennyit egyedül a tetszelgési vágyra - melyet Meryné bizonyos határokig pártolt - és a kellemes társalgás igényeire lehetne visszavinni.

De mikor az anyának sejtelme fölébredt, már akkor Izidor szívét a féltékenység keselykörmei szaggatták.

Mert Agatha naponként hidegebbé lőn iránta, s arcáról a testvér nyíltsága, melyet a szerelmes ifjú többre is kívánt volna magyarázni, mindinkább eltűnt.

A gyermeteg modor, a dévaj szeszély s azon érdekes vegyület, mely az ért ész és a ki nem fejlett kedélyvilág ellentéteiből támad, s mely a növendék leánykákat oly vonzókká teszi, nagymértékben meg volt ugyan még a kis rokon egész lényén; de Izidor éles szeme már látta a készülő változásokat, olvasá a gyermekarcról, hogy a hő képzelődés már új érzések édes talányait fejtegeti, s rettegett, hogy a megoldásból neki, ki határtalanul szeret, vagy közöny vagy szánakozó részvét fog osztályrészül jutni.

Fél év eldönté e kérdést.

Devény gróf ritkán járt a Mery-házhoz, sőt olykor - mintha magán győzedelmet akarna nyerni - egészen kimaradt.

Izidor pedig minden figyelmét tündérszép rokona körül vonta össze. Ellesé gondolatait, kitalálta és teljesíté vágyait, neki élt, tőle várt, és imádta még árnyékát is.

De Agatha szenvedéllyel kezdé szeretni Devényt, s Izidortól - visszadöbbent.

Iránta a közönyhöz már ellenszenv is vegyült.

Sok neme van a féltékenységnek, s a hátratett rokon inkább meg tud barátkozni azon eszmével, hogy Agathát sohase bírhassa, mint azzal, hogy éppen Devény, ki a leányért alig látszott versenyezni, nyerje el a pályabért.

Izidort fölingerlé, hogy ő lelke álmait, akarata erélyét és kedélye egész kincshalmazát, mint füzért vetette Agatha lábaihoz; míg Devény a szokott szerelmi kalandok örömeinél és csalódásainál többet nyújtani s lelni alig akar.

Izidor bőszültté lőn, ha elgondolá, hogy éveken át csak Agathának élt, s minden törekvése s becsszomja volt szívéhez közelebb jutni; míg Devény oly könnyeden és játszva foglalta el azt, mintha meg akarná alázni őt, ki érette annyi időt pazarolt.

E lélekkór a szerelmes ifjút nemtelenségre ragadta.

A főispán vadászatra hívott többeket a tisztikarból.

Devény gróf - mert az elmés, ingatag és képzelődésüknek élő ifjak rendszerint ragaszkodni szoktak a komoly, szótlan, de határozott jellemű férfiakhoz - nagy figyelemmel volt Izidor iránt, s a három nap alatt, míg a hajtóvadászat tartott, legtöbbet vele társalga.

Barátságot kötöttek poharazás közt, s hogy ily pillanatban a szív megnyílik, régi tapasztalat.

Midőn Izidor hazatért, Agathát még bájosabbnak s iránta is lekötelezőnek találta.

Ami a hosszabb távollétért történt, megújuló rokonszenvnek tulajdonítá.

Magánkívül volt ragadva, és szerelmére célzott.

A lány halványult.

Devényt említé.

S Agatha elpirult.

Ekkor Izidort a féltékenység démona kezdé ostromolni.

Beszéle vadászkalandokról s történetecskékről, melyek pajtásainak élményeiből valának kiragadva; de gyakran közbeszőtte a Devény-családnak arisztokrata fennhéjázásait, s midőn Agatha némi zavarba jött, előre számított ügyetlenséggel mondá el, hogy Devényt - mint tőle hallotta - Aradon egy szép lány érdekli, kit, ha helyzetével a mésalliance megférhető volna, talán kevésbé szeretne, míg most a távolság ingerli.

Agatha oly átszegző pillanatot vetett rá, melyből elítélését kelle olvasnia.

Teréz bárónő, ki éppen e végszavakra lépett a szobába, hidegen fogadá a másnap tisztelgő Devényt.

Agatha pedig szikrázóbb, elmésebb és érdekesebb, mint eddig; de büszke, mintha királyi koronát tett volna arany fürteire.

Később Teréz beszélé Izidornak, hogy leányát könnyezve találta.

Havak telnek.

Devény mindinkább kimarad a házból.

Izidor iránt egyformán hideg Agatha.

A tél beköszönt, s a szilveszter-éj sebes léptekkel jön.

1834 a küszöb előtt.

Merynénél nagy készület van.

Még Agatha is szakácskönyvet tart kezében.

A háziasszony pedig saját felügyelete alá vett minden kaszrólt, serpenyőt és bögrét.

Mert Albanoni gróf, ki altábornagyi ranggal éppen most ment nyugalomba, s életének téli napjait Arad és Lugos közt fekvő uradalmán, melyet nemrég vásárolt, fogja tölteni; Albanoni gróf, kinek ezredében kezdé pályáját Mery és Meryné a női boldogságot, gondjaival együtt; Albanoni gróf, ki fiatal korában híres kéjenc, s hajlott éveiben még híresebb gourmand volt, Aradon átutazván, a bárónőhöz szállott, s csak ebéd után indul jószágaira.

Míg ő a várparancsnoknál mulat, addig folynak a konyhán e sürgős készületek, s Teréznek három ellenkező célt kell egyeztetni, tudniillik korán tálaltatni, hogy a gróf el ne késsék; ízletes és fényes ebédet rendezni, hogy a Rosenhalm-család becsülete ne csökkenjen; hibátlan toalettet tartani, hogy az altábornagy eszéből kibillenjen azon homályos dátumú év, midőn Mery menyegzői estélyen jelen lenni kegyes volt.

Teréz rendkívüli ügyessége megközelíté a nehéz feladatot.

Mert egy órakor asztalhoz ülhettek; Albanoni elégültsége s a johannesbergi palackok szesze mosolygó redőire és csillogó szemeibe költözött; végre pedig a Mars fia Teréz kecses toalettjénél csak Agatha arcát és őzike-termetét látszék inkább figyelemre venni; de ez mit sem tett, hiszen az anya, mint mondám, majdnem úgy szerette leányát, mint saját magát.

Hogy pedig a bárónő elégültsége tetézve legyen, az altábornagy, bár a híves esték nála csontfájdalmakat szoktak okozni, naplementig nem akart hintójába ülni, s távozáskor a Mery-családtól követelte, hogy birtokán mielőbb látogassák meg.

Ezt Teréz ígérte is; mert... Izidor előléptetésére biztos útnak tartá.

De Izidor az általa szerzett nemes borokból egy butéliát ürített ki szobájában, melynek ajtait bezárta.

- Ez a fonnyadt arisztokrata még kizöldül! - dörmögé, a második palackot nyitván föl.

- Az öregúr - mondá suttogva, midőn a harmadik palackhoz nyúl -, ez a bepácolt múlt század, mely múmiatestével közöttünk jár, még, jámbor Izidor, a te szép nénédbe fülig szerelmes lesz, vagy, ördög és pokol!... vagy Agathát veszi fagyos karjai közé... Szent ég!... De miért a harag, jámbor Izidor? Nemde rád nézve az Agatha szíve a Bering csúcsánál hidegebb, míg a te szegény szíved a napfordító kellő közepén forr? Jámbor Izidor, te esztelen vagy.

Izidor a negyedik palacknak törte késével le nyakát.

Keze reszketett, amint az aranynedvet serlegbe tölté.

- Ha, ha! - nevet torkába öntvén a bort - miért ne legyen Agatha Albanoni gróf őnagyméltóságának felesége?... Mondom: az legyen. Az öregeket elöl kell bocsátani... Devény, a divatbáb, le lesz sújtva, ha-ha-ha!... Jámbor Izidor! Tűrnéd-e, hogy tőled e nyalka ifjú ragadja el szerelmedet?... Éljen a násznép! Éljen a tisztes korú férj, Albanoni gróf! Mert az öregeket előre kell bocsátani; minden gyerek tudja ezt... Ah, miért nem szeretsz, Agathám! Hol a hercegi bíbor, hol a fejedelmi hermelin, mely jobban eltakart és védett volna az élet kellemetlenségeitől, mint az én meleg, mint az én áldozó szerelmem?... Hiú ábrándok. Aludd ki mámorodat, Izidor - a borét és az érzését. Éljen Albanoni!

A mértékletes és komoly férfi, ki takarékossága s egyforma élete miatt pajtásai barátságát elveszte, most először dőzsölt, mintha a régi szaturnáliákon volna, csakhogy teste helyett lelkéről veté le a mezet.

Az olasz gróf és a Mery-család közt rendre szorosabb barátság támadt.

Teréz minden két hétben egyszer asztalánál fogadta az altábornagyot, ha ezt csúz vagy köszvény nem tarták otthon. Ilyenkor Izidor borai versenyeztek a háziasszony étkeivel.

Másrészről pedig Albanonitól majdnem naponként érkezett egy oláh, hátára vetett botján szőrtáskával, melyben hol pisztráng és galóca, hol fogoly, császármadár és vadpáva, hol őz- és szarvascímer volt.

E barátságnak utógondolatai is hamar kezdének nyilvánulni.

Mert Teréz már bizonyos zavart érzett Izidor irányában, kinek lekötötte volt Agathát.

Agatha pedig - bár éjente könnyez - a társaságban szüntelen töri fejét, hogy Devénnyel, kit szeret, de aki a mésalliance-t saját helyzetével megférhetetlennek mondá, mentől inkább éreztesse a rangbüszkeség ellenében a jellem büszkeségét.

Az akaratos lány szeszélyei alatt nem tűntek föl nevetségesen az öreg hadastyán szépelgései.

S midőn 1834-ben, szeptember 2-án Albanoni Zeno gróf névnapját Teréznél töltvén, egyszersmind mátkagyűrűt váltott a levert kedélyű Agathával, az aradi nagyvilág sokat beszélt ugyan a gőgös anya erőltetéseiről, ki gyermekét fényvágyért áldozza fel, de a biztosabb körökben kezdék gyanítani, hogy a házasság dacból történik, mert Devény a lány lenézéseit végre figyelmetlenséggel viszonozta...

Izidor az eljegyzés éjén lázba esett, mely epés és ideges kór jelenségeit kezdé fölmutatni; azonban vagy az orvos vagy erős szervezete legyőzte a fenyegető veszélyt, s harmadnapon már egészen jól, sőt szembetűnőleg vidám volt.

Gyógyulása után nem kerülte többé a társaságot, nem vonta vissza magát pajtásaitól, új ismeretségeket kötött, és szorosan csatlakozott Devényhez, ki Agatha mátkasága óta a magányt keresé, s levertnek mutatkozott.

Hogy Izidornál a derű őszinte vagy mesterkélt vala-e: erről Agathának saját szívküzdelmei, Teréznek pedig a kiházasítási készületek miatt nem volt ideje gondolkozni.

Másként okvetlenül föl kellett volna tűnnie e változásnak, mely oly gyors, mint gyökeres.

Mert az egyszerű és takarékos Wranich, a komoly és csak rokonainak élő Wranich, egészen megholt, az ő neve alatt és az ő külalakjával más Wranich lépett a nagyvilágba, kinek telivér paripája volt, ki négyes fogatokat idomított, s adott el nyereséggel, ki - hír szerint - törvénytelen kamatokra kölcsönze, s mégis néha pénzzavarban látszott lenni; mert a kártyaasztalnál mindig magasra játszott, s a legfelsőbb köröknek pénz-pazar élvezeteiből nem akart kimaradni.

Ezen életmódjának s a Mery-házzal való viszonyának köszönheté, hogy midőn Agatha a jegyváltás után néhány hónappal férjhez ment, Albanoni grófnak mindig várva várt ismerőse vala Izidor, kivel az öregúr egész délutánokat tölt, a komorna és a többi nőcselédek örömére, kik a bőkezű hadnagy nyalka és módos vadászába fülig szerelmesek...

A mézeshetek után, melyeknek krónikája az unalom és lemondás üres napjaiból állott, a gróf érzé, hogy ifjú nőjének, kit bálványzásig kedvel, fény, vigalom és mulatságok által kell megelégülés helyett szórakozást szerezni.

Tehát nyílt házat tartott.

Bálok, koncertek és angol modorú vadászatok válták fel egymást, s Agatha most azon férfiügyességet szerzé meg, minek a városi élet mellett még nem juthata birtokába.

Izidor szüntelen oldalánál s a lovaglás- és célbalövésben mestere.

Ajkairól nem hangzik többé szerelem. Komoly s figyelő vonalain nincs érzés, csak előzékenység.

S Agatha, midőn már lekötöttségétől fel van oldva, ismét vonzalmat érez rokona iránt, kinek annyival tartozik, s ki őt a háladatosság alól eddig is csak azért menté fel, mert díjul igen sokat - szerelmet követelt.

Devény, ámbár százada a szomszéd faluban fekvék, a férj merev udvariassága s a nő modora miatt ritkán fordult meg a háznál, s csak Izidor unszolásaira vett a nagyobb időtöltésekben is részt...

Oly háztartás, melynek dísztermei a zajos öröm és szórakozások állandó tanyájává lettek, de lakószobáiba nem költözött megelégedés, s hol éjjeli mécsnél az ágykárpitok mellett örök unalom virraszt, egy hajóhoz hasonlít, melynek minden vitorlája ki van feszítve, de fenekén semmi súly, mely a habok közt biztos mélyedést adna.

S hogy e hajónak el kell süllyedni, csak Albanoni gróf nem sejdíté.

Pedig néhány hónap alatt Agatha arca sápadt lőn. Kedélye levert, idegei ingerlékenyek, mozdulatai lomhák, szíve fásult és jelleme inkább szenvedőleges, mint részvékeny, inkább átengedő, mint önálló.

Egész lényén életuntság kezd erőt venni.

Magányt keres, ajkairól a mosoly száműzve, s ha a társalgást ki nem kerülheti, terhére van az öröm, mely körülötte zsibong, a szem, mely liliomarcának szépségeire téved, a bók, mely zongorája méla hangjait követi, s a szívesség, melyet aggódó férje iránta mutat.

Örömest zárkózik el, a nagyobb zene miatt erős főfájása van. Szobájában - hol, mint a szent helyekre vonul az üldözött, ő a szórakozás elől keres szabadulást - alaktalan álmok közt bolyg gyúlékony képzelődése, s míg most egészségesnek látszik, már egy óra alatt beteg, s midőn állapota fölött a ház aggodalomban van, ismét odahagyá ágyát, és levertségét dermesztő öröm s lázas magasztaltság váltja fel.

Rendre a kastély leggyakoribb vendégei az orvosok lettek, kikkel az öreg gróf oly hosszas tanácskozásokat tart, hogy amiatt őszi mulatságát, a vadászatot s téli élvezetét, a sakkjátékot, melyben ügyes vetélytársát, Izidort sokszor győzte le, kénytelen elhanyagolni.

Pedig az első nélkülözés miatt csúzfájdalmai apadnak, a másodikért meg unatkozása növekedik, s így kettős okból nyer több időt szívességével beteg nejét kétségbe ejteni.

Devény atyja halálával a majorátuson kívül sok szerzemény és adósság örököse lévén, viszonyai intézésére félévi szabadságot nyer, melyet magas összeköttetéseinek segítségével néhány hónappal sikerül megtoldani.

Távozáskor az eddig büszke Agathának reszkető kezén, melyet ez búcsúra nyújtott, érzé, hogy hőn szerettetik.

Efelől többé kétsége nem lehetett.

Izidor figyelő arcára, ki akkor is, mint örökké, rokona mellett volt, árny vonult, s azon meghonosodni látszék.

Különben Agatha, a világgal egészen szakítva, kevés ismerősei közül még leginkább Izidor társaságára vágyott, mert ezt volt, ki előzékenységéhez nem kötött semmi sajnálkozást, s soha nem ostromolta kérdésekkel betegsége vagy visszavonultsága iránt.

"Ah, mennyire megváltozott Agatha - írta Teréznek, ki azt szintén tudta. - Ő úgy különbözik a régitől, mint a hideg északi fény a hajnaltól, mint Joung éjszakái Gessner vidám idilljeitől. Bátyám, Mery, kit Isten csöndesen nyugtasson, ha a sírban érezne, mit mondana? Pedig, nemde, leánya boldogságára mindent megtettünk? Mennyi fény veszi őt körül, s férje mily érzékenyen virraszt ágya mellett. Az öreg gróf a legjobb betegápoló. Mihelyt Agatha kijárhat, a buziási fürdőkre fognak utazni. Szerencsétlenségemre, éppen ekkor Temesvár körül nagy összpontosítás lesz, és zászlóaljunk is oda van rendelve. De talán a szemle előtt marad még időm a kedves rokont Buziásra kísérni. Ha nem tudnám, hogy a gróf minden férjek közt legtöbb apai gyöngédséggel bír, s mint gyermekét, szereti Agathát, aggódnám hosszasb távollétemért, s csak e körülmény nyugtat meg némileg. Hiszen, szegény bátyám Mery, mint néném emlékezhetik, haldokló ágyán szívemre kötötte Agathát, s én nem vagyok feledékeny."

Teréz kedélyesnek tartá Izidor levelét.

"Adja ön Agatha kisasszonyt férjhez." Wehrnernek e szava, melyet a buziási fürdőn Albanoni grófhoz intézett, örökké füleibe cseng az altábornagynak, hogy féltékenységre unszolja, és nejének, hogy... de ne előzzük meg a történendőket.

Devény, ki Wehrnerrel egy napon érkezett a fürdőbe, s ki oly aggodalmasan tudakolt a grófné betegsége után, midőn hazakísérte a hadastyánt és kecses hitvesét, annyira vidám és elégült volt, mint amily sötétté vált a rokona elébe lovagló Izidor.

- Ő gyűlöli férjét és... ördög és pokol, csak a seregösszpontosítás maradt volna el! - E szavakat mormogta Izidor, midőn Albanoni a sakkasztalhoz vezeté.

Enyhe, de borongó augusztusi éjjel van.

A holdat, az éj királynőjét, szürke fellegek veszik körül, mint a paloták uralkodónőjét az etikett komoly szabályai. Mindenütt az udvarmesterné, mindenütt a szolgáló úrhölgyek, mindenütt az illedelem törvényei, mindenütt akadály, mely a kandiság és édelgés elé tűzi magát... s ugyan hogy legyen így nyílt arca és mélán sugárzó szeme?... de hiszen nem Ruy Blas, hanem a sokkal érzékenyebb Endümion kedveséről akarok szólani.

Tehát az ég királynője a körüle hajlongó unalmas felhők miatt csak lopva vethet egy átröppenő pillantást gróf Albanoni kastélyának szögletére, onnan a keskeny csigalépcsőre, mely a teraszra visz, onnan a virág és nemes bokrok mellett kígyózó ösvényre, mely gazdag lombú gesztenyék és hárs közé téved, és onnan a szemérmes pavilonra, mely folyondárok s repkények fátyolával befedte ablakait, bár különben is csak midőn Teréz, kire ott két tündéri szoba vár, kedves leányát, a kis Agathát látogatja meg, vannak felnyitva táblái.

S mégis a kíváncsi hold e gyors szemle alatt is egy szepegő és egy merészebb alakot vélt lebegni.

Hogy kinyílt-e a pavilon ajtaja? Az irigy felhők miatt már nem láthatá, s midőn újra letekintett, a gesztenyelombok közt, nem messze a virágágyaktól, állt a merészebb nőalak.

- Pissz! - hangzék a kőpadról, mely mellett a keresztösvény jobb szárnya a csigalépcsők felé csavarog.

Lassú sikoltás volt a válasz.

- Hova te kis vadgalamb?

A nőalak a virágágyakhoz fordul, és sietve kezd a csigalépcsők irányába haladni.

- Pissz! Megállj te kis sátán! - suttogá nyomában egy hang, míg egy kéz karját ragadá meg.

- Az istenért, bocsásson! - esdeklék a fogoly.

- Hát, Pannikám, te vagy?

- A nagysá's asszony vár, hagyjon el - rimánkodott a komorna, kit Izidor nyalka vadásza átölelt.

- A nagyságos asszony már alszik - erősíté a vadász a sötét ablakfüggönyökre mutatva.

- Dehogy alszik, a grófnál van, ki beteg.

- A gróf is rég alszik. Gazdám csak azután szokott szobájából elosonni, s én már lovait is megnyergeltem, mert eszébe jutott, hogy holdvilágon utazzunk haza.

Panna végetlen zavarban volt. - Eresszen, az istenért - kérte remegve.

A vadász haragos tekintetet vet rá. - Panna! Te engemet vízre akarsz vinni, te itt valakire vársz?

- De kire várnék? - mentegetőzött remegve a lány.

- Ok nélkül nem állonganál itt, amonnan láttalak jönni - ekkor a pavilonra mutatott.

A lány még inkább remeg.

- Megyek - szólott a vadász -, látnom kell szeretődet, kiért meg akarsz csalni.

A pavilon felé indult.

A lány útjába veté magát, nem bocsátá, visszatartóztatta, derekát átfogva, kérőn és fenyegetve.

- Te nem bízol bennem... jól van... akkor nem szeretsz, nem szerettél soha... akkor ne szólj többé hozzám - rimánkodék és könnyei omlottak.

- Megbízom benned, Panna, ha nem oltárolsz többé a fánál, ha velem jössz, ha nem kényszerítesz gyanakodásra - mondá a vadász megint karonfogva szeretőjét.

A lánynak, bár vonatva, menni kellett.

Izidor lassan érinti a pavilon kilincsét, s az nesz nélkül nyílik meg.

Egyetlen lámpa által homályosan világított díszterem; mellette egy kis budoár függönyajtóval: íme a pavilon.

Izidor előtaszítja a závárt. A kulcsot magához veszi.

A budoár függönyéhez lép.

- Szent ég! - e sikoltásssal hanyatlik Agatha az ottománra, mintha a halálnak adott volna légyottot, vagy a megőrülésnek.

- Agatha! A személy fel van cserélve, de az érzés azonegy... Vagy nem szeretlek-e úgy, mint Devény?

Átkarolta martalékát.

Őt borzadással taszítá el a jelenet iszonya miatt eszméletét visszanyert nő. Kifejlék öleléseiből, az ajtóhoz szalad, s a kilincset rázza.

Izidor összefonva karját, e kétségbeesésre fagyos nyugalommal tekint.

- A zár erős, Agathám - figyelmezteté rokonát, a kulcsot ujjai közt játszódtatván.

- Ide a kulcsot! Én gyűlölöm önt, Izidor.

- Hallgass meg, Agathám, s aztán határozhatsz; mert több szabad akaratod van, mint képzeled. Egy hadnagynak igen merész a Tarquiniusok királyi szerepe. Nálam nincs gyilok, s nem kívánnám, hogy az új Lucretiák erényéről színművek készüljenek. Egyszerűen, polgáriasan: ez jelszavam. Nagybátyám szatócs volt. Vérünkben a számítás.

Ámulva, mereven hallá Agatha ezen ördögi nyugalommal ejtett szavakat. A jellem bősz erélye kezdett neki parancsolni.

- Ülj e balzacra. Devény még nem jön. Rövid leszek.

Agatha, a szárnyait vesztett Psyche márványszobra, engedelmeskedett.

- Ne beszéljünk gyűlölet- és szerelemről. Gyűlölsz, szeretsz? Mit kérdem én most. Ah, imádlak! De téged, ki atyádnak végakarata és saját hajlamodnál fogva hozzám tartoztál, megkábita egy ledér ifjú, s mert elcsábítani volt szándékában, kevés figyelemre méltatott, mellőzött. Ismeretes módja ez a büszke némberek leigázásának. Nincs benne eredetiség, csak rutin kell hozzá. Benned azonban a gőgből szokottnál több adag volt. Férjhez mentél par dépit. Dacból s neheztelésért egy halálváz karjába vetetted magadat. Ekkora elszánásod. S kisebb-e az enyém? Midőn mátkagyűrűt váltottál, megesküvém, hogy mézes szavú udvarlódnak, ki tőlem elidegenített - nem fog férjhezmeneteled által fölöttem előnye lenni... Én a neki ígért légyottra megjelentem. Értesz-e, Agathám.

- Én gyűlöllek.

- Még egy szóm van, s akkor ítéld meg: lehet-e köze e gyűlöletnek sorsodhoz... Nézz a fal-óra mutatójára. Nyolc perc kell még, és Devény itt lesz; sőt a szerelemnek nincs béketűrése... ő most, Agatha, e pillanatban jöhet. Komornád nem fogja a várt kedvest eltávolíthatni, mint nem figyelmeztethetett téged váratlan jövetelemre. S tudod-e, mit teendek? Kinyitom számára az ajtót. Ám, magyarázd meg neki, hogy őt vártad, és én voltam betolakodó. Sürgesd - hiszen miért a szemérem? Unszold, parancsold kidobatásomat... Férjed, ki most beteg, talán meg sem tudja a botrányt... Agatha, ismered-e a kéjt, midőn a bosszuló kanócot vet a lőpor közé, hogy ellenségével együtt haljon meg?... És kinyitom, számára az...

Ekkor lépés hallatszék. Lassú kopogás. Agathát a gyűlölt karok átölelik.

A kilincsen zörej.

Izidor hideg tekintetet vet a kétségbeeső nőre.

A kilincsen megint zörej. S Agatha nevét ismétlik Devény ajkai.

Izidor fölemelkedik, hogy az ajtóhoz közelítsen.

- Tied vagyok, sátán!

- Kedves gyűlölőm - suttogá Izidor az alélt nő fülébe.

- Pierro! Holla, Battista! Nem halljátok-e? Tüzet a kandallóba.

- Füstöl, kegyelmes uram! Széles nyílása van.

- Cana di madonna! Takarodjál, fűtsd be hamar a lovagcsarnok melletti szobát.

- Kegyelmes uram - szólt a komornyik -, oda a kép jár.

- Micsoda kép?

- A páncélos, kit feleségeért testvére ölt meg.

- Miféle páncélos?

- A szélső kép a lovagcsarnokból. Éjfélkor nézi meg ágyát, hol még vérfolt van. Battista már kétszer látta.

- Battista mindig részeg. Őt kivettetem a várból.

- Kegyelmes uram! Az udvarmester is látta minden halottak napján. Még nincs négy hete, hogy találkozott vele.

- Lásd, Agatha, milyen bolond nép közé hoztál. Jobb lett volna Bergamóba mennünk, az én szülőföldemre.

Agatha átölelte a vén férjet, mint a tört oszlopon zöld repkény fonódik.

- Pierro, te vén szamár, nyargalj és tűz legyen a fegyvertárban, abból könnyű hálószobát csinálni. Hordjátok ki a régi kardokat és szakállas ágyút. A tornácon van elég hely.

- Kegyelmes úr! A fegyvertár ablakán szél süvölt be.

- Lásd, Agatha!... Te tökfilkó, te hűlt szájú Pierro, rakjatok mohát a párkány mögé, és béleljétek meg az ablaknyílásokat.

- Kegyelmes úr! Az ablaktáblák is ki vannak törve.

- Lásd, Agatha!... Tüstént itt legyen az üveges. He! Pierro! Miért henyél az a Battista?

- Elment vadat lőni.

- Mintha vad nélkül nem lehetne vacsora!... Lásd, Agatha, hova hoztál?

- De nem szép tájék-e ez? A vár körül sötét fenyőerdő.

- Hó van rajta, Agatha! Az ágakon fagycsapok függnek.

- A vár felett vadregényes hegysorok.

- Szélvész lakik bennük, Agatha.

- A bérctetőket kőszálak koronázzák, párkányaikról vadkecske néz alá.

- Nem lőhetem meg. Az a köszvény lábamban ül, mióta a lauterbrunni völgyből havas záporban utaztunk Bernig. S bár maradtunk volna Svájcban. Vagy miért nem mentünk, mint szándékozánk, a Lago Maggiorehoz, hol a Viscontiak villájával vetélkedik kastélyom? Hisz ez az átkozott vadászvár nem is enyém; unokaöcsémé, a máltai lovagé, ki most meleg szobában szivarozik a Kohlmarkton, nem is gyanítva, hogy minket itt hideg vesz meg.

Agatha az öreg homlokát megcsókolja, s könny csillog szemeiben.

Albanoni gróf ijedten tekintett föl: - Kedves gyermekem, te szomorú vagy! Ah - ekkor letevé burnótszelencéjét -, én gyöngédtelen és zsémbes, én háládatlan vagyok. Te visszanyerted az életet, te egészséges kezdesz lenni, és mégis elégületlenkedem. Nem bűn-e ez?

Agatha arca vérpirossá lett.

- Megírtam az orvosnak, Lauterbrunnból írtam meg, hogy ő a legtökéletesebb szakember. Mindig utazást javasolt, légváltoztatást. Én mondom neked, Agatha: a mi megyénk főorvosához képest báró Turkheim csak kirurgus.

A szép nő növekedő zavarban.

- Majd rendezni fogjuk e várat. Nem kell reá sok költség, nem kell reá sok idő. Ne csüggedj, Agathám! Meleg fog lenni minden szoba... He, Pierro, hol vagy? Hozd elő a lábzsákot... A lovagcsarnokból kivetjük a páncélos képet, hogy ne féljenek többé cselédeim, ott, Agatha, a te szalonod lesz. A fegyvertárban pedig hálószobánk. Csak az az Izidor jött volna el.

Agatha indulatosan vonta magát vissza férjétől.

- Tudom, tudom, te neheztelsz reá; de a rokonok közt nem kellene a haragnak hosszan tartani... Agathám, ugye kedves fekvésű vár ez? Mintha rámáját, a gyönyörű vidéket, Wouwerman festette volna. Még majd vadászatra is kimehetek, s ha hazajövök, te fel fogsz olvasni nekem, mint Lauterbrunnban, midőn a Kőszáli kecské-nél az a gaz vendéglős megkoplaltatott. Mit is olvastál akkor?

- Goethe Novellá-ját.

- Igen, azt a szép történetet, melyben egy kisgyermek tetszése szerint vezeti az erős oroszlánt. Ilyen oroszlán vagyok én, kedves Agathám.

A méla nő ajkain mosoly vonult el e merész hasonlításra.

E családjelenet, melyet vázoltam, Olasz-Tirol szélén történt, közel Meranhoz.

Két hét alatt a vár lakhatóvá s az idő a magasfekvésű vidék égaljához képest enyhébbé lőn.

Csendes téli nap volt.

A hó olvadási ponton, s Albanoni először lovagolhat ki.

Már két órája van távol, s neje minden percen várja.

Csakhamar lépés hangzik a lovagcsarnokban.

Ez nem lehet az övé, megint a szomszéd helységből vendégek, töprenkedett Agatha.

Ekkor a szalon szárnyajtóit a komornyik kinyitá.

- Szent ég! Izidor! - rebegték Agatha ajkai... - S ön mégis szemem elé jön? - mondá az érkezőnek fojtott hangon, alabástromfehér arccal, és sivár gyűlölettel szívében.

- Ismét vendége vagyok, Agatha! A gróf, ki ide külde, magánkívül van örömében. Hosszú hetek, hónapok unalma hámlott le vonalairól. Vidorabban néz ki, mint a koldus, ki egy elorzott bankjeggyel a nagy sorshúzást megnyerte. Csak alant a faluban tért be az uradalmi számvevőhöz, s félóra múlva köztünk lesz. Addig fecsegjünk, szép rokonom, élményeink és szándékaink felől, mert el kell oszlani közöttünk minden homálynak. A legkisebb félreértés mélységbe von téged és engem.

- Nagy isten! Devény megint itt!

- Hallgass reám, Agathám!

- S Devény itt?

- A döntő perc nevében engedj szólanom.

Agatha érzé, hogy az események kockái gördülnek. Meghajlott végzete előtt. Fásult nyugalommal, némán s keblén átfont kezekkel ült a karszéken.

Izidort az első percben visszadöbbenté ez az elszántság, de hamar legyőzte aggályát, s derült arccal szól: - Az aranjuezi szép órák után véletlenül hagytad el kastélyodat, kertedet, Devényt és a pavilont. Te orvosodra, orvosod férjedre beszélte az utazást. Tervetek titok volt. S mert férjed szeret közlekedő lenni, hallgatása lángeszedet bizonyítja.

- Tovább, Izidor.

- Eltávoztál, mert engemet gyűlölsz.

- Megvetlek - igazítá ki Agatha.

- Tehát eltávoztál, mert engemet megvetsz, s oldhatlan zavarba hoztad magad Devénnyel, ki előtt a légyott meghiúsulását a gróf közbejött betegségével palástoltad. Titokban távoztál el, mert ki akartad ragadni férjedet azon körből s azon összeköttetésekből, melyek végtére gyanúra vezethették volna.

- Tovább, Izidor!

- Bámultam, Agatha, ügyességedet. Keblemben a féltékenység már szunnyadozott, mert szeretődnek levertségéből láttam, hogy ő sincs értesítve. Szokni kezdék a fásultsághoz... Hetek teltek - midőn Devény eltűnt. Agatha! Te a papucskormányban eléggé erős még nem vagy. Férjed tudtodon kívül írt gazdasági felügyelőjének.

- Ah... tovább Izidor.

- Versenytársam két nappal előzött meg. Én nem folyamodhaték többé szabadságért, az idő erre rövid volt. Ezredesemtől pedig csak egy hétre nyertem távozásra elnézést. Mit sem tesz, gondolám, bár déli Franciaország - hol a gróf ifjúkori fegyvertársa, kihez ti vonultatok, félzsoldon él - oly messze van, hogy utazásom kardomba és egész jövendőmbe kerülhet... S nem szeretlek-e, Agatha?

- Tovább, Izidor - mondá a nő megvetése közé vegyített bősz kíváncsisággal, mely dermesztő történetek kulcsát keresi.

- Kibeszélhetlen nyugtalanság űzött. Csillapulni csak akkor kezdék, midőn Avignonba érkeztem, mert már bizonyos lőn, hogy Devény nem előzhetett meg. A vidék eleven és buja növényzetű volt. Utam olajerdők mellett vitt, s bár ősz vala, érezém a meleg sirokkót. Szép holdas éjjel haladtunk az Estrellesen át, s midőn kocsink leért, a nap arca már fölemelkedett. A reggeli köd fátyolán keresztül a Tenger-Alpok elmosódott körvonalai látszanak, s az első sugáruk vakítón fehér hótetőkre ömlöttek. Körülem az ősz sokszínű zöldje. A lég kristálytiszta, emelő, könnyű és áthangzó. A suttogás messze terjedt, a beszéd zengzetes, a madárdal és pásztorsíp csengő volt. A tündértáj rajza pedig gyorsan változott, míg végre egy görbületen ezüstszínű mozgó hullámok tűntek föl: ez a Közép-tenger... Agatha, csak két órára valék tőled. Az égalj behatása szerelmemet hőbbé, de jellememet szelídebbé tette. Közel hozzád megdöbbentem lelkemnek sötét árnyékától. Ah, Agatha, e percben nem lett volna szívem tervem kivételéhez. De te fölfegyverzetted régi féltékenységemet. Mert Devény, ki egy nappal érkezett később, szintén lappangani akart, mint nekem rejtve kellett lenni helyzetem miatt. Nem láttam őt az ezredes villájánál, s minden körülmény arra mutatott, hogy férjed nem tudja ottlétét. Agatha! A féltékenységnek árgus szeme van. Te a templomban beszéltél vele. Az ő arca derült lőn, és kifejezésében annyi melegség, annyi kedély, mennyit a reményekre jogosított szerelem fejthet ki. A templomból szállásomra siettem, befogaték, félóra alatt az ezredes villája előtt voltam, s az altábornagy a meglepetés örömétől könnyezve mutatott be régi barátjának. A titok által, hogy tudniillik Devény körüled él, uralkodtam rajtad, Agatha... Ah, tíz boldog nap!!

A szép nő a visszaemlékezés iszonya miatt megrázkódott. - Tovább, Izidor! Hallani akarom tervedet, mely az eddigiekhez kétségkívül hasonló.

- Tündéri rokonom! Te nagy diplomata vagy, és szeretőddel, ki élvekre várt, el tudtad hitetni, hogy boldogsága érdekében le kell mondania és hazamennie. Devény útnak indult. Mit vala tennem, kísérem őt. Különben is férjed két hét alatt Magyarországra visszaszándékozott. E két hetet börtönőrünk szobájában vártam be. Nem jöttetek. Zászlóaljam azalatt Steyermarkba rendeltetett. Képzeld kétségbeesésemet. Vagyonom semmivé volt téve... szerelmem miatt. Helyzetemet, mely lekötöttséggel járt, gyűlöltem... szerelmem miatt. És Devény körüled maradhatott. Ez elviselhetetlen vala e sivár és soha nem viszonzott szerelemért, mely mégis kéjittassá tőn, s mely a küzdés és áldozat által növekedék. Grazban a zuglapok egyikére vetettem szememet... ah, az Albanoni név volt rajta. Mohón olvasám végig. Lauterbrunnból mint angol különcségei írták, hogy férjed ott választá téli lakását. Másnap úton valék; de ti megérkezésem előtt néhány órával elindultatok. Bolyongék utánad. Végre fölleltelek.

- Tovább, Izidor.

- Őrjöngésig szeretlek, Agathám, és már ismered jellememet, csak ez, amit még mondhatok.

- S Devény?

- Ő akaratomra itt lehet. Azonban kevés eszméje és igen sok vakmerősége volna annak, ki örökké egy kártyára játszanék.

Agatha homlokán a belküzdelem miatt veríték tört ki; de külalakja nyugodt és hideg vala.

- S önnél most melyik az új kártya, Wranich Izidor? - kérdezé összevont homlokkal, figyelőn, de közönyösnek látszó modorral.

- Szép grófné - szól mosolyogva ez - kegyednek tán egypár nappal később lettem volna e vadregényes várban vendége, ha az altábornagy úrral történetesen nem találkozom. Beszélgetésünk hamar tért reád, kecses és belátó nő. S a kártya, melyre most játszom, határtalan szerelmemen kívül, melynek lángja vagyonomat és életkilátásomat megemészté... e kártya, Agathám, a te józan okosságod.

- Az nem fog erősebb lenni, mint megvetésem - válaszolá Albanoni grófné.

- Mondjam-e neked, ki eszélyesebb vagy, mint Salamon király ítélete, mondjam-e, hogy a féltékenység a telt szívűek és a tehetetlenek köztulajdona, a féltékenység szerelem és hiúság, a féltékenység az ifjú szív túláradása és a hajlott kor önbizalmatlansága? Agatha! A féltékenység az öröm kéjlakánál többnyire szultán vagy eunuch. S férjed nem érzette-e e bősz szenvedélyt?

Agatha kérdő s átható tekintetet vetett Izidorra.

- Nézz, Agatha, a magas hegyekre, melyek a láthatárt beszegik. Tekints ki ablakodon. Midőn e bérc tetején a nap sugarai hosszasabban fognak pihenni, a madár is megingathat szárnyaival egy kevés havat, mely alább gördülvén növekedik, nő, zuhogni kezd, lavinává válik, dörgése betölti az eget, s rohanása házakat sodor el. Így terjed a féltékenység... S férjed, Agatha, ha gyanakodni kezdene hűségedben, fogná-e hinni, hogy az évek terhe alatt kifáradt aggastyánnak örvendeni kell, midőn ifjú neje a kötelességért nem feledi el az élvet?... Csak egy szarv van, melyet a vén olaszok szerettek, ez a corno ducale: a dogék fejéke; de azzal, Agathám, nem feleségeik koronázták meg őket.

- S tehát Izidor, te a lavinát akarod legördíteni, s a hűtlenséget akarod felfedezni, mely a te bűnöd?

- A bűn a tiéd volt, Agatha! Ugyanezen órát, melyet elfoglaltam, más tőled ajándékul nyerte volt. Én nem csábítottalak el.

- Csak kiraboltál, s most gyanúsítasz. S ez új kártyád, melyre játszani fogsz? Előbb fosztogató, aztán áruló.

- Ah, bah, ki akar itt, kinek van szüksége elárulni?... Árulód, Agathám, az élénkség, mely bűbájos lényeden elömlik... árulóid a kecses mozdulatok, melyek a dermesztő kór kötelékeit leveték... árulód a csengő szép hang, mely mint a börtönéből kibocsátott rab, felszabadult a fásult kedélynek hallgató rendszere alól... árulóid szemednek égő tüze, hómellednek hullámzó formái, karcsú termetednek telje, arcod pírja... árulód, Agatha, visszatért egészséged. Devénytől hallám, hogy férjed leányának gondolt egy híres orvos. Ezen tévedésnek értelmét tudtad te, beláttam én... s ellened fogja fordítani férjed.

Agatha éles sikoltással hanyatlott karszékére vissza.

Izidor, ki szavainak tulajdonítá e sikert, a félájult nő kezét megragadva, szelíden mondá: - Életem élete! Te félreértettél. Hogy én legyek valaha vádlód: oda még nem süllyedtem alá. A gyanú fölébredését gátolni, férjedet befolyásom által csalálmakba ringatni, ha kétkedései támadnak, eloszlatni: ez az új kártyalap, mely által rokonszenvedet megnyerni vágytam... Szeress, Agathám!... Ah, ez igen sok volna... Hagyj fönn csak egy reményt szíved szerelmére... Agatha, ne taszíts el magadtól hidegen és megvetőn: és én éltemet áldozom nyugalmadért, bennem azon férfira találsz, kire minden körülmények közt támaszkodhatol.

Agatha dühvel taszítá el az esdőt.

Arca rémületes volt.

- Ah, mily bágyadt e szó, gyűlölet, azon érzésnek kifejezésére, melyet keblemben hordok.

Gyorsan hagyta oda a szobát.

Izidor követni akará; de a szalon ajtaját, melyen a nő távozék, már zárva lelte.

Bősz sejtelem ragadá meg.

Érzé, hogy tervei füstbe mentek.

Kilépett a fegyvercsarnokba, a szabad leget kereste, hogy nyugodtan összefűzhesse gondolatait és félelmeit.

Az érkező gróf nem talált a szobákban senkit...

Agatha a szalonajtót bezárva, üres termeken, megdőlt várromokon át szédelgett, tántorga, falhoz és kődarabokhoz támasztva kezét, a puszta családkápolnáig, mely a végbástyát alkotá.

Ájultan bukott az oltár kövére.

Midőn fölemelé szemét, már alkonyodott.

A félhomályból a Madonna elmosódott, esővert képe nézett reá, karjaiban a gyermekistennel.

- Égara! Boldog Szűz! Én anya vagyok. Ah, átok, átok reád, Izidor!!

Agatha sikoltása e kétségbeejtő titok első érzésére történt.

Ah, vádlója támadt, mely ellen nem lehetett többé kifogás.

Megcsókolta az oltárkövet, megöntözé könnyeivel. - Erőt, erőt, istenanya - esdeklett kezeit tördelve, s lázas ingerültséggel rohant férje szobájába.

Mindent elbeszélt.

Az altábornagy vázujjait arcára téve hallgatá ki.

Szótlanul inte nejének távozásra...

Agatha beteg levén nem ment ki estére.

A férj nem jött ki a hálószobába. Mint komornyika mondá, karszékén aludt.

Hajnalban a dermedt nőt lódobogás véré föl lázas álmaiból.

Tizenegy órakor már a férj holttestét hozták.

Izidor is veszélyes sebet kapott a párbajban.

Albanoni gróf a véghagyományban, melyet egész éjen át írt, bocsánatot kért nejétől az unalomért, az elrablott ifjú évekért és önzéseért, melynek áldozatává tőn egy lényt, ki boldogságra volt teremtve, s ki, míg maga örömtelenül élt, agg férjének földerítette napjait.

Soraiban semmi vád, semmi panasz nem rejlett.

Roppant vagyonának egyedüli örökösévé Agathát tette.

Az özvegy hetek múlva tudta meg a nemeslelkűséget.

S midőn az idegláz szüntével eszméletét visszanyerte, nem volt már többé anya.

A lovagvár magányában tölté, senkit el nem fogadva, egész özvegy-évét, s a következőt utazásban.

Agatha 1839. év kikeltével költözött férjének pompás villájába a Lago Maggioréhoz, s azt csakhamar tündérek lakává varázsolta át.

Nyílt házat kezdett tartani, hogy visszaemlékezéseit szórakozások közé temesse.

Bálványozták... de a Viscontiak, a Borromeók, a legfelső kör avatottai bizonyos visszatartózkodással voltak iránta. Talán nem eléggé magas születésűnek, talán kalandor nőnek hitték. Agathát ingerlé e hidegség, s előbb áldozatokat tett bevétetéseért, később pedig a tisztultabb ízlés és a lángész arisztokráciájának gőgjével küzdött a születése ellen. Palotája a Lago Maggiore partján egy költői mű volt, milyet könyvekben ritkán alkotott a géniusz, szeszélyes, de bevégzett, eredeti s mégsem szabálytalan. Azonban szalonját leginkább az utazó angolok és franciák látogatták. A vidéki tekintélyek többnyire távol tarták magukat. Szép, kedves, elmés, leigéző, de végre is... kalandornő, ki felett homály lebeg: ez volt a közvélemény. Hogy könnyelmű s titkos viszonyai lehetnek, hitték, bár adat nélkül. Később, amint az ezredek költöztetései gyorsabbakká váltak, kétértelmű hírek terjedtek szét Albanoni gróf haláláról. Senki sem mondhatott Agatha ellen határozott tényt... de szükség van-e bizonyos tudomásra ily körülmények közt.

A grófné naponként inkább érzé, hogy veszt a térből, melyen állott.

Ezen idő óta sokat utazott, s végre odahagyván falusi jószágait, Velencébe költözött.

De ide is elérkeztek bágyadt visszhangjai a Lago Maggiore körül támadt nézeteknek.

Sokáig bosszantá ez őt. S csak rendre tanulta meg: lemondani az elérhetetlen "jó névről".

Kalandornő maradt, amivé alap nélkül bélyegezték vala. Szeszélyeinek élt. Udvarlókkal véteté magát körül, kik különc ötleteinek béketűrő martalékai lettek; mert az udvarlókat Agatha oly szükségeseknek tartá szalonjában, mint a márványszobrot, mint az olajfestvényt, mint a kínai cserepeket, mint a freskó-képeket, mint a keleti szőnyegeket, melyeket lábával tapodott, s mint az asztali órát, melyen öröme vagy unatkozása perceit nézte.

Midőn az olasz mozgalmak elkezdődtek, szenvedéllyel ragadá meg a politikát. Hisz az még több szórakozást okozott, mint a rajz, lovaglás, zongora, úszás, a férfias testgyakorlatok, az oltár előtti ima, a szépelgőkkel megszokott elménckedés, az olvasmányok és a pipereasztal. Új világ volt ez, melyet képzelődésnek szárnyai még nem repkedtek át: ingerrel bírt ez, mert még talányokat rejtett. De Agatha a politikát is költészetté s tündérregénnyé tette. Így találkoztak vele Catanea és Palermo közt Dudley lordék. Akkor már elkezdődtek a gerillák föllépései és azon mozgalmak, melyek előbb Palermóban, utóbb Nápolyban napfényre törtek...

Agatha második szerelme Anselm volt, kivel a báléj után szakított. S olvasóim érzik, hogy ez tettében nem vala legkisebb kalandoriasság.

De Anselmnek eziránt más véleményben kelle lennie. Az ő boncolgató elmeéle, mielőtt Olaszországba ment, már megszokta volt a nőjellemek árnyoldalait kémlelni. Ő a bűn bölcseletébe sokkal mélyebben hatott, hogysem ne csorbuljon hite az erény iránt.

Így történt, miképp nála a Magdaléna képe, mely előtt Agatha műismeretét tünteté ki, bizonyítványává vált a szép asszony átélt tévedéseinek. A bűnbánat jellegének felfogásából már akkor ő a szív blazírozottságára vont következtetést.

S később is, miután Pongráctól Agatháról szeszélyes történeteket halla elbeszéltetni, az újságvágy, a kalandszomj, az élvezet kéjeinek reménye, a képzelődés által meggyújtott szerelem, melynek a kedélyhez kevés köze volt, csábíták a különc nő körébe. S mert Agatha szellemétől le volt bilincselve; mert oly varázskörbe lépett, mely ellenállhatlanul ragadta ábrándvilágba; mert Agatha könnyelműségére épített fellegvárai ledőltek; mert végre mindenáron akarta bírni a rendkívüli nőt: ezen indokok magyarázzák meg mátkaságát, ezen indokok kezdék vinni a kalandvágytól a lekötelezettséghez, az oltárhoz.

Később, midőn a bizodalmas viszonynál fogva Agatha kedélyének mélyeibe inkább tekinthetett, a képzelődés szerelmét a szív is elfogadta, és az érzéki ingereknek villanyos gőzköréből a valódi szenvedély napsugárai kezdettek kibontakozni.

Ekkor közbejött Izidor megjelenése és Agatha eltűnése, s az utóbbit hogyan tulajdoníthatta volna egy szív nélküli nő kegyetlen szeszélyénél egyébnek.

Büszkesége le volt alázva.

Sohase gondolok a ledér teremtésre, ez vala mindennapi fogadása, esküje.

De évek teltek, melyekben komor maradt.

Arcára állandó jellege ült a mélázatnak, s ezért a vidék szépségei sokkal érdekesebbnek tarták, mint régen volt. De ő keveset figyelt e kitüntetésekre. Gazdászatnak és könyveknek élt, s már remetének kezdették gúnyolni, ki a rideg magányba lőn szerelmessé.

E remete kandallójának égő tüze mellett oly szívesen adta a nap fáradalmai után álmodásokra magát, s ezen álmok tündérhálói láthatatlan kezekkel vonák őt a Kárpátok mellől a kék lagúnára; a gondolán ült, meleg szellők lengették a naszádot, Antonio evezője követé a matrózdalok lejtéseit, a rím csengéseként zendült meg a széttört habok apró kristálya, a komor márványpaloták figyelőn néztek a ringó gondolára, s egy ablaknak, mely az Albergo Italiano átellenéből mosolygott le, leeresztett függönyeit hátravonta egy gömbölyű, egy hófehér kar.

- Mindig e kurtizán, mindig e ledér nő jut eszembe - sóhajtá ilyenkor Anselm, haragosan csapván meg a vasfogóval a kaminnak pattogó fenyőhasábjait.

Tél van.

1850. év Szilveszter napja közelg.

A Szeredyek kastélya vendégekkel tömve.

Özvegy Wranichnénak, a szép Auréliának, esküvőjére kell menni.

Csak a háznak egy rég várt barátja késik még, ki hosszas távollét után már Pestre érkezett volt.

Többé várni nem lehet.

- Ah, a késlekedő Pongrác mégsem jön - ismétli töprenkedve Anselm.

Hasztalan!

Semmi kocsizörej...

A kézfogás jelenléte nélkül történik meg.

Ezt egy rövid villásreggeli követi.

A férj hintajára emeli nejét, a kocsis ostora pattog, s a könnyező Aurélia másodszor vesz búcsút a családlaktól, azt idegennel cserélvén fel.

Az öreg gróf fiával ebédelvén, még egy óráig vár Pongrácra, s aztán jószágára utazik vissza, miután Anselm ígéretet tett, hogy a régi ismerőst, ki három év óta van távol, mihelyt eljön, váltott lovakkal fogja hozzáküldeni.

A hosszas távollét vagy az újságvágy, úgy látszik, az egész grófi családnál a szerény Pongrácot magasra emelte.

Késő este van, s Anselm rideg kandallója mellett ül, midőn a rég várt vendéget bejelentik.

Néhány perc múlva már ketten vannak a fenyőhasábok előtt, kényelmes karszékben és élénk társalgás közt.

- S Aurélia grófné boldog?

- Mint első menyegzőjekor, Pongrácom!

- És férje minő?

- Ah! Devény? Felséges fiú. Nem oly vitéz, mint szegény Wranich volt. Hiszen csak kapitányságig vitte. De gazdag, kellemes, szerény, művelt modorú, szeretetre méltó.

- Wranich nagy hős vala - mondá Pongrác. - Történetesen éppen azon vidéken bolyongtam geológiai tapasztalások végett, hol ő vérzett el. Neve a vitéz Reischachéval párvonalba tétetett. Ellenségei is bámulták.

- Beszéld el történetét - kéré Anselm.

- Anselmem, ez rövid, de ragyogó. Tudod, hogy Nugent grófnak egyesülése Radetzky marsallal rögtön semmivé tette Carlo Alberto reményeit. Mielőtt azonban a két vezér együttmunkálása végrehajtatott, a marsall szívén feküdt, hogy a szorongatott Peschierát ostrom alól fölmentse. E célból Mantua mellett a Mincion át kelle mennie, s a főerőt a jobb parton összpontosítani; mert így a piemontiak kényszerülnek vagy a Mincio vonalt harc nélkül adni föl, vagy ütközetet fogadni el, akár a goitoi téren, akár a Volta halmain. A Mincio-vonal föladása pedig valamint szintén a csatavesztés rögtön Peschiera ostromának megszüntetését eszközölte volna... Hess tábornok oly eszélyesen fogott e terv kiviteléhez, hogy a piemontiak csak este tudták meg, miképp az egész osztrák sereg mellettük vonult el Mantua felé. A cél már félig el volt érve ágyúszó nélkül. Még csupán a Mincio csatornájának, hová e folyam fölösleges vize ömlik, elfoglalása járt nehézséggel. Mert ennek zárgátai természetes és erős védvonalt alkotnak, melynek balszárnyát Curtatone, közepét Montanara s jobbszárnyát Buscaldo formálja. Mind a három pont a toscanai sereg birtokában volt, s egész látköre töltésekkel, torlaszokkal s lőhelyekkel erősítteték meg. A Benedek hadteste, hová Wranich zászlóalja tartozott, a bevehetetlennek hitt curtatónei redoute ellen volt rendelve. Sűrű kartácstűz fogadá a rohanókat, s nyomta többször vissza. Ekkor Wranich, csapata maradványával, melyet összeszedett, új támadást kezd, de az ellenség tüze oly sűrű volt, hogy katonái megállottak, bár Benedek tábornok már a Paumgarten ezreddel közelít. Wranich bőszülten ragadá kezébe a zászlót, mely éppen földre hullott. "Utánam"! kiáltá, s a kartácsnak rohant. A csapat megint zavarba jött, s csak tört sorok követték őt, a sebzettet. De előre kezdé vinni a vonakodókat a Paumgarten ezred, míg Wranichot a töltésnél egy szurony földre teríté. A győzedelem kivívatott; de a sebekkel terhelt Wranich fogoly lőn.

- És utóbb mi történt vele? - tudakolá hévvel Anselm.

- Oly tragikai jelenet, melynek tanúja valék. De te talán türelmedet fogod veszteni, talán neheztelni fogsz rajzomért.

- Mit képzelsz, Pongrácom?! Szavaid lelkem húrjain tetszésük szerint játszhatnak. Nincs tárgy és gondolat, melyért én irántad türelmetlen lehetnék.

- Goito körül valék, Agatha mellett.

- Szent ég!... s e nő neve megint elbeszéléseid anyaga?

- Agathát - folytatá Pongrác nem figyelve a közbeszakításra - költői jelleme a harc vihara közt a szánalom nemtőjévé emelte. Dús vagyona nevezetes részét kórházakra áldozá, s maga is igény nélküli betegápolóvá lőn. Virrasztott a sebesültek felett, és angyalkezével fogta be a holtak szemeit. Ő volt a hit, remény és szerelem jelképe a romok és halál birodalmában. Szép és önfeledő, nélkülöző és alamizsnát osztó, kifáradt és mégis mindenre figyelő!

Anselm nyugtalanul üté a kandalló fenyőhasábait, de sötét szemeiben méla tűz égett.

- Éppen a kórházat látogattuk meg Agathával, midőn annak egyik mellékszobájába hívták, hová egy osztrák főtisztet vittek be. Felkísértem őt. A beteg féleszmélettel feküdt ágyán, s Wahrner - ki, hol segélyre van szükség, jelen szokott lenni - a sebek bekötözését elvégezvén, Agathához fordul, hogy az ápolás körül felvilágosításokat adjon. Midőn tanácsait végezte, távozott, mi a beteg ágya mellé léptünk. Ez vérbetakart szemeit Agathára fordítá, féleszmélettel, merőn kísérletileg. "Nagy isten, Izidor!" kiáltá Agatha. Összevonult, mint a csörgőkígyó tekintetére a madár. Térdei reszkettek. Hangja elállott. Segítségére nyújtám karomat. De egy előttem ismeretlen érzés villanya rögtön fölrázta őt. Idegei kifeszültek. Kék szemében, átlátszó homlokán, halálsápadt arcán, kiegyenesült termetén, egész lényén magasztaltság és harag. Oly fenségesen bősz volt ő, mint Medea, midőn diadalszekerére lépett.

Anselm odahagyta a kandallót, indulatosan járt a szobában.

Pongrác elhallgatott.

- Tovább, Pongrácom, tovább.

- Míg Agathán e változás történt, a beteg nagy erőlködéssel fölemelte fejét: "Örök Isten! - nyöszörgé -, mily jelenség ez? A halálangyal küldött-e ágyamhoz?... Lelkiismeretem vagy-e? Az Erinnüszök fáklyája ég szemeidben? Ne gyilkolj meg vádaiddal. Kegyelem, Agatha!" A beteg könyörgőn fogta össze kezét. S Agatha egy másodpercig magával látszott küzdeni. "Én megbocsátok neked, bocsásson meg az ég is" - szóla fátyolozott hangon. "Áldás reád. Ah, én bűnös!" - hörgé a beteg, s visszahanyatlott vánkosára. Segítségére mentünk. Agatha kezét érinték ajkai. "Ő megbocsátott... Az ég angyala mellettem. Nem ítéltetem el. Ah, én szerettem őt!" Anselmem, ezek voltak Izidor utolsó szavai. Ágyánál virrasztánk. Szemeit a könnyező Agatha fogta be.

- Pongrác, te földerítetted életem legöldöklőbb és legtalányosabb percét. Én igazságtalan voltam Albanoni grófné iránt. Kegyetlen szeszélyre magyarázám oly tettét, mely talán Izidorral való viszonyaim miatt mélyen volt indokolva. Most kezdek sejteni.

Anselm elbeszélte a bál-éjen történteket, s Agatha levelének tartalmát.

- Most már én is értem - szóla Pongrác derülten - rejtélyes megbízatásom egy részét.

- Minő megbízatás az? - kérdé Anselm hévvel.

- Tavaly Dudley lordot Párizsból, hol akkor tartózkodott, meglátogatta Agatha, s hallván, hogy Magyarországra szándékozom, egy kis szekrényt adott kezembe, mely hozzád van címezve.

- Szent ég! Hat hete vagy Pesten, legalább két tucat levelet írtál nekem, s még nem említed ezt. Azóta Pesten volt nővérem is, és te el nem küldötted a szekrényt.

- Hallgass meg. Agatha így szólott hozzám: Egy létezik csak a világon, ki előtt nem kívánnék rosszabbnak feltűnni, mint amilyen vagyok. De e vágyam teljesülése egyedül a történettől függ. Kérem, vigye ön e szekrényt magával, s adja át gróf Szeredy Anselmnek, de csak akkor, ha nővére, Wranichné férjhez megy. Előbb nem. Életem és tévedéseim története van benne.

- Minő gyöngédség ez - jegyzé meg Anselm -, mert e szekrényben Wranich bűnének kell elzárva lenni. S ő nem akarta, hogy míg Aurélia néhai férjének nevét hordja, addig homály vettessék arra. És én e finom érzékű nőt a közönséges lények mértéke szerint bíráltam. Nem volt-e ez elmeél helyett bárgyúság. Add ide Pongrácom a szekrényt.

Pongrác kikereste azt.

- És a kulcsa?

- Feszítsd föl fedelét, a kulcs Agathánál maradt.

Anselm örömtől reszkető kézzel vette át a szekrényt.

- Jó éjt, Pongrácom!

- Jó éjt, Anselm!

A két jó barát aludni ment.

Másnap Pongrác korán ébredt fel, s várta Anselmet.

De ez késett.

Elütötte a kilencet, s Anselm mégis késik.

Két negyed tízre, s Anselm mindig szobájában.

Tíz óra és ő nem jő.

Végre kinyílik az ajtó. - Te - szóla Pongrác mosolyogva -, mint látszik együtt nem létünk óta komaságot kötöttél Morpheusszal, s mákonyos korsóját fenékig ürítéd.

De Anselm arca sápadt és a virrasztás miatt kimerült volt.

- Mi az? Hisz te most is álmos vagy.

- Két természet, az eredeti hajlam s a vele ellenkező megszokás küzdött agyam és szívem fölött. Miattuk nem nyughatám, Pongrácom. Azonban hagyjuk ezt. Kérlek, tudod-e, hol lakik jelenleg Agatha?

- Velencében. Mert visszanyerte birtokait. S miért kérded?

- Hozzá sietek, hogy bontatlanul adjam át a szekrényt. Mi közöm e titkokkal? Miért nyújtsak démonaimnak, a kétkedésnek és boncolgató elmeélnek fegyvert szívem ellen, melynek csalálmai ezerszer szebbek, mint amily hasznos lehet kiábrándulása... Imádom Agathát. Ő istennőm. Hinni akarok benne, s a hitnek nincs tudásra szüksége.

1851

Csiaffer basa tekintélyes férfiú, és nagy bölcsességgel kormányoz Buda várában. Bethlen Gábor testvérének hívta; az utána következő Rákóczi György pedig édesapjának nevezi. A gyaurokon nyert győzedelmei Allah előtt kedvesek valának, és szelídsége, melyet a szultán minden hitű alattvalóira, kik keze alá vettettek, egyaránt kiterjeszt, még a magyar nép ragaszkodását is megnyerte.

Csiaffer basa hófehér szakállán nem tűr szennyet, mert meg tudja büntetni, kik engedetlenek; de azért szívét és fülét nem pecsételi be, hogy süket lenne a fájdalom vezekléseire. Ő igazságos, azonban könyörülő is, mintha sohasem evett volna tevehúst, mely mint beszélik, vérszomjat gerjeszt.

Jámbor életével csak szerencséje vetélkedik.

Amennyi mannát és fürjet hozott Yaman felől a déli szél, hogy Izrael népe a pusztán jó kedvvel vándoroljon, amennyi víz omlott hét forrásból a hét nemzetség számára, midőn Áron megcsapta vesszőjével a szirtet, annyi s még több szerencse kíséri a mi Csiaffer basánkat éjjel és nappal, hadban és békében, palotájának falai közt és a mosé küszöbén belül.

Ménei gyorsabbak a suhogó dzsinneknél, kik a villámos föllegeket éjenként átnyargalják. Kardjának acélán titkos értelmű jegyek villognak, melyeket még a kalifák öntöztek vérrel a hit első nagy győzedelmei alatt. Handzsárainak és tőreinek gyöngyökkel hintett markolatán pedig talizmánok vannak, betegség ellen óvók s véletlen csapásait eltávolítók.

Csiaffer basa háreme a szultánét is fölülmúlja nők és rableányok szépségével. Költő hasonló tündéreket álmodni s képíró festeni alig tudna. Mindenik csaknem egy bájos, mint Miriám volt, kit a perzsa király ajándékozott a prófétának, hogy a paradicsom huriit a földön megismerhesse. S különösen egy ezen igéző alakok közül, a keleti némberek sóvár hevével és a nyugat-európai nők kedélyes ragaszkodásával szereti a hószakállú kormányzót, ki szívét és férfierejét tekintve fiatal vala.

Csiaffer basa kincstárát kimeríthetetlennek tartják. Gyémántjaival minden keresztyén királynő fejékeit újból ki lehetett volna rakni, s mégis maradna fönn használatlan drágakő. Ha pedig aranyai összetöretnének, a folyam, melybe azoknak pora bemerítetnék, gazdagabb lenne Barem vizénél.

De Csiaffer basa tulajdonképp nem is szorult a kacér szerencse adományaira, hogy elégültnek mondhassa magát. Ő keblében és hite által is dúsgazdag. S ki győzné itt, egy lélegzéssel elősorolni számos előnyeit a muzulmánok fölött?

Csiaffer basa a koránból oly példányt szerzett meg, melyet a próféta vezére, Ali, íratott le. Ő az egyedül üdvözítő kijelentések és az egyedül hasznos tudomány e könyvét többször olvasta már el, mint a nagy molla. Ő hétszer zarándokolt Mekkába. Sok szent kutat tisztíttatott ki, sok mosét emelt, sok alamizsnát osztott, s Allah akará, hogy akinek csak egy fillér ajándékozott, nem lőn iránta soha háládatlanná.

Nincs is neki ellensége.

A bérenc-gyilkos kaftánya szegélyét sem merné tőrével megsérteni, s a méregkeverő visszaborzadna, ha a kegyes öreg szájából hallaná: La ilahe illa 'llaho! - nincs más Isten az Istenen kívül -; mert dervis még nem született, ki a minaretről szebben énekelné e szent igéket.

Mihelyt Csiaffer basa a budai várból lelovagolt, ezer muzulmán fonta mellére kezét, s föld felé hajlott arccal mondá: - Ímé a boldog, kiről Allah soha le nem veszi tekintetét!

És Csiaffer basa maga is annyira bízik szerencséjében, hogy jövendője iránt évek óta meg sem kérdezi a csillagjóst.

Egész udvarában henyébb hivatal alig volt, mint Abikerké, a sötét köntösű asztrológé. Legfölebb a lebetegülő háremhölgyek kedvéért ment néha látcsöveivel a planéták útját és színét vizsgálni. A basa miatt békével alhatott, mint téli barlangjában a medve. Abikerknek örökös ramazánja van, csakhogy böjtölni nem kell. Ő hízik és restül.

Azonban szerencsétlenségére egy májusi szép este Abikerk a budai kádinál hosszasan csibukozott.

A krónikában nincs följegyezve, hogy ők a janinai dohányfüst közt sörbetet s kávét szörpöltek-e, vagy pedig bizonyos sötét és tüzes nedvet, mely a szomszéd hegyekről hozatik, s melynek élvezete a próféta törvényei szerint nagy bűn. De annyi bizonyos, miképp Eblisz, a rossz angyal, úgy megkötötte a kádi nyelvét, mint a talp a szekérkereket, ha magas dombról kell alálejteni. Abikerk pedig hazaindulásakor színesebb arcú volt a vörös tuloknál, melyről gyönyörű versek vannak a koránban.

Csillagjósunk vizsgáló szemeit csak akkor vette le az égről, midőn a Tabán elővárosból a Dunához érkezett. Itt idegen dereglyét látott a parton, s oly öltözékű egyéneket, kik a csauszok - hírnökök és futárok - osztályához tartoztak. Ily muzulmánok jelenléte örökké politikai kérdésekre vonatkozott, s Abikerk szerette volna, ha elméje most tiszta lenne, mint a kába köve, hogy a dolgok mivolta felől okoskodhatnék; de Allah ezt nem akará. Körüle a csónakoktól kezdve a vén Gellérthegyig minden keringett, a planétákhoz hasonlatosan. Mi lehet e bolygás és tánc oka: maga sem érté. Csak azt tapasztalá, hogy hazaérkezésével a szikrázó golyók, melyek a zodiákust képezik, pajzánan szökdeltek, mint nagy lakomákon a görög gyermekek, kik illetlen mozdulataikkal gyönyörködtetik a komoly muzulmánt. Most jer hozzánk, bölcs Abikerk, most nézz abroncsainkra, most vizsgáld udvarunkat, hogy megjósolhassad: miféle jövendőt hoztak a titkon érkezett csauszok Csiaffer basának, a boldognak, számára! Ezt látszottak suhogva, ingva, lobogva mondani a zodiákus golyói. Abikerk kíváncsisága erős vala, mert szép jutalmat reméllett; de lábait annál gyöngébbé tette egy megfoghatatlan körülmény, s ő a díványra félholtan bukott, hol órákig hevert. Midőn szemeit ismét kinyitá, a veszélyes befolyású hold az égen még teljes fénnyel sugárzott; de a szobában levő planéták többé nem táncoltak, hanem becsületesen forgának a vékony lemezzel bevont nap körül. Abikerk a csauszokat, kiknek okvetlenül Nándorból kellett jőni, mindig eszében tartván, látcsövéhez sompolyg, s nehéz hangzatú szavakat mormog, melyeket a mágusok Salamon királytól tanultak és ez közvetlenül a tűznek hatalmas szellemeitől. Miután pedig e titkos igék a tévedhetés ellen tökéletesen biztosították, sokáig nézett a csillagok közé, s mit megszemlélt, hártyákra rajzolá, hogy a boldog Csiaffer basa planétájának helyzetét a zodiákusban föllelhesse. De arca foglalkozásai alatt mindig sötétebbé lőn; mert az égi jegyek sehogysem akartak barátságos viszonyba jönni a basa jövendőjével, s főként Merkúr, az üzeneteket vivő istenről nevezett bolygócsillag, fenyegető állásban tartá magát.

Abikerk ily észlelések után nem szorult ugyan semmi hírhajhászatra, hogy védurát óvakodásra intse; azonban szokása ellenére, a Duna partján, hol a gyanús dereglye horgonyzott, Allah dicsőségét akará a hajnal első sugaraiban üdvözleni, s így történt, hogy egyik csausz, a renegát Mehmet, ráismervén, vele beszédbe elegyedett...

A minaret-ének már első imára szólítja a híveket, midőn Csiaffer basa a szép Fatimének, ki őt oly hőn szereti, kioszkját odahagyja. A leány mondhatatlanul bús, s maga sem tudta, miért.

- Rossz álmaid voltak-e, paradicsom virága? - kérdi a távozó.

- Öveden handzsárod markolata kettétört, ez megaláztatást jelent; gyöngyei lábam elé pergettek, ez könnyeket.

- Csalfa szellemek búsítottak ily álmokkal, Fatimém - szól Csiaffer basa, megcsókolva a leány homlokát.

- Küldj mégis egy álomhüvelyezőt - mondá szomorúan a lány.

Csiaffer, a boldog, hálát adott Allahnak a föld sok örömeiért, s imájában Fatimára is gondolt.

Midőn kegyességét bevégzé, a díván-terembe két csausz lépett.

Az egyik egy levelet adott át Husszaim belgrádi basától; a másik egy bársonytárca selyemzsinórán tartá ujjait, hogy csokrát az alkalmas percben feloldhassa.

- Allah nagy, és az ő prófétája Mahomed! Én megszűntem budai basa lenni - szól nyugodtan a tiszta hófehér szakállú Csiaffer.

- Nem előbb, nagyságos úr! Csak miután Belgrádba érkeznél, hol hivatalod Husszaim basa kezébe teszed le. E percig nincs megcsorbítva kardod éle, s parancsaidnak fog engedelmeskedni kísérőd, Omár, a csausz - ezt válaszolá a renegát Omár, ki Husszaim levelének átadója volt.

Most kibontá tárcáját Arszlán, a másik csausz is, s földre borulva tette Csiaffer kezébe a próféta kedveltének és a világ örömének, a hatalmas szultánnak fermánját.

Csiaffer basa megcsókolta az aláírás jegyét, s félénk tisztelettel nézett a betűkre. Később szemei kiemelkedtek a csodálkozás miatt. Fehér szakálla pedig rezgeni kezdett, melyet kezével lesimítván, bús-komolyan tekintett övének talizmánjaira, oldalának kardjára, a szent koránra, a tiszta légre, a nap fényes sugaraira, az ezüst tajtékú szökőkútra, a smaragdzöld fák suhogó leveleire, s legtöbbet arrafelé, hol Fatime kioszkja fekszik.

- Allah nagy, és az ő prófétája Mahomed! Én engedelmeskedni fogok - mondá elszántan.

A csauszok távoztak, s belép Abikerk, a csillagjós.

Ő hasára fonja kezét, nehezen hajolván, s lihegő mellel szól: - Hatalmas basa, hivők fénye, Allah kegyeltje! Ne büntesd meg rabod nyíltszívűségét!

- Nyissad fel ajkaid zárját, hogy a bölcsesség igéje kirepülhessen - válaszolá szelíden Csiaffer basa.

- Uram! A te szerencsecsillagod veszélyben forog. Merkúr fenyegeti, s világolását ki akarja oltani.

- A belátók szavait mondád, szolgám, Abikerk!

- Kerüld tehát ki Merkúr útját, hatalmas basa! S válassz más helyet magadnak a zodiákuson.

Csiaffer összevonta homlokát:

- Hű szolgám! - jegyzé meg hibáztató, de szelíd hangon - mióta nem láttalak, te sokat felejtettél a koránból. Lám, lám! Te nem is emlékszel többé a gyémánttáblára, mely Allah trónja előtt függ a hetedik ég kellő közepén. Arra minden, mi országokon és embereken történik, jó vagy rossz, az örökkévalóság kezdetén feljegyeztetett. Allah saját ujjával sem törülhet ki egy betűt is a végzet írásaiból.

- Mindamellett, nagyságos Csiaffer basa, ne utazzál Belgrádba; mert az égitestek állása mutatá nekem, hogy szerencsecsillagod egy kevés hajlással nemcsak kikerülheti az ármányos Merkúrt, de még kétannyi fényt is szerezhet magának, és sugarai ragyogóbbak lehetnek, mint a nagyvezér és az egész díván dicsősége.

- Szerencsétlen Abikerk! - sóhajtá a boldog Csiaffer basa -, a te szívedben betegség lakik, és szemed világát elvette Eblisz. Indulataid a gyaurok útjaira vágynak, s emberi bölcsességgel bírálod a végzet akaratát. Hamar kell orvosról gondolkozni, különben a próféta váltig elfordítja tőled kegyességének arcát.

Ezzel a basa két hellebárdosnak intett.

- Vigyétek - parancsolá - Abikerket a jámbor dervisek kolostorához, hogy ott egy cellába zárkózván hét hónapon és hét napon át imádkozzék, mosdjék, olvassa a szent koránt, s táplálja testét kenyérrel és vízzel. Mert így szét fog oszlani elméjének ártalmas köde s veséjének mirigye.

Abikerk kövér hasára tekintett, a csibukfüstre gondolt, megemlékezett a kádi sörbetjeiről, eszébe jutott, hogy az okos beszéd ezüst, de a hallgatás arany, s búsan ballagott a mostani Svábhegyre, hol a táncoló dervisek zárdája feküdt.

Csiaffer basa pedig éjjel és nappal rendeleteket osztott palotája drágaságainak kihordására. Nagy hajók teltek meg bőrzsákokkal, cédrusládákkal, elefántcsont- és ezüst szekrényekkel.

Ekkor Arszlán csauszt felülteté a főhajóra, hogy evezzen Belgrád felé.

Lovakat is hozatott a várból, s azok hátát még százszor ritkább kincsekkel rakta meg.

S mihelyt több elviendő már nem volt, felült a dzsinneknél gyorsabb Zulejkára, és fegyveres kíséretét Omár csausznak vezérlete alá bízván, Temesvárnak tart.

A falukon, hol áthaladott, a nép bámulva mondá: - Íme! Jő a boldog Csiaffer basa, kiről Allah soha le nem veszi tekintetét.

Hagyjuk utazni Csiaffert és ballagjunk, a Maros partján fölfelé, míg Erdélybe érkeztünk, hol I. Rákóczi György uralkodik.

Aradtól kezdve termékeny, de mívelet alá ritkán vont vidékek tűnnek szemünk elé.

Itt a hegyről minaret tekint reánk, ott a templom tornyának harangjai zúgnak.

Itt virágzó gyümölcsfák közül nagy épület emelkedik ki, melynek ablakai udvarra néznek, hogy a háremhölgyek szépségét kandi szemekkel meg ne bámulhassuk; ott puszta és romlatag kastélyban a deli magyar nő még nem feledte el szeméremmel párosítani a fesztelen társalgást, míg a szomszéd vályogház kapujánál a szép oláh menyecskék rózsaajkai incselgőn nevetnek, ha figyelmünk hókarjaikra és fedetlen mellükre téved.

Az út közepén csibukkal kezében s töltött pisztollyal övében halad az aga; az út széléről félénk gyűlölettel süvegeli meg a pór, a nemes pedig korán mellékösvényre tér, hogy a találkozás miatt ne legyen kénytelen vagy az illedelmet vagy önérzetét sérteni.

Lippáig tart e feszült, de még egészen föl nem bomlott viszony, azon túl mindent komorabb színben látunk.

Lippa a Maros-parton az oszmánok végvára.

Ami Lippa körén felül esik, jobbról a lugosi őrizet által némileg fedve van ugyan, de már a bal oldalon védelmet nem lel, mert Borosjenő Rákóczi hatalmában.

S mihelyt Lippát hátrahagytuk, a közigazgatás és rend legvékonyabb fonalszálai is szakadoznak.

Egyik helységben török falubíró bontja fel a keresztyén pap által kötött házasságot, a másikban háremekből rablott nővel kéjelg a magyar.

Itt az egész falunép orgazda hírében áll, amott a hódító és legyőzött faj egyénei a legkisebb pört is karddal intézik el.

A hegyláncok rejtekeiből pedig oláh haramiák törnek ki, s fölterelik a vidék gulyáit, csak arra ügyelvén, hogy a jenői vár körét ne bántsák.

E zabolátlan elemek vad küzdelmei az erdélyi határon rögtön megszűnnek.

Keskeny völgybe érkezünk, hol egy végvár kapuján már a fejedelemség címere függ.

A kanyargó Maros miatt e völgy járhatatlan; de jobbról a hegyfokon út töreték, míg az átelleni meredeken gyalogösvények sem tarthatják mindig fenn a közlekedést.

Jobbról minden magas ponton várak néznek a Maros tükrére, s fényes öltözetű lovagok vágtatnak a kövezett úton, vagy lassan szállanak alá dereglyékbe és kisebb csónakokba.

Tündéri világ ez, mozgó, változó és regényes képletekkel, hol a vad természet bűbáját emberi kéz alkotásai szelídíték meg, s a zöld erdők szép pártájára a családi élet és daliás szellem boglárait tűzték.

Amint tovább haladnánk, tágabbnak lelnők a Maros völgyét; de pihenjük ki már magunkat Kun Kocsárdnak pompás várában.

Csiaffer basán kívül alig vala sorsával elégültebb férfiú, mint Kun Kocsárd.

Gyermekkora óta minden körülmény összeesküdt boldog halandóvá tenni őt.

Apja magas rangja mellett sem tudott volna a szerencse hajhászatára egy kardon és egy felszerelt paripa zabláján kívül más eszközt kezébe adni; de Bethlen Gábor a koldus úrfit magához vette, s testvére gyermekeivel együtt nevelteté; midőn pedig iskoláikat végzék, Cseffei László uram felügyelete alatt beutaztatá velük Törökországot, Velencét, Rómát, Frankhont, Angliát és Belgiumot.

Kocsárd hercegek és királyok közt élt, miniszterek és hadvezérek látogatásait fogadta el; mert Cseffei László uram, a fejedelem parancsából, soha a három úrfi közt különbséget nem tett. Ők a világ szeme előtt testvérek valának.

Kocsárdnak a vakító fény és részegítő kéjek miatt ideje sem lőn meggondolni, hogy apja egész Hunyad megyében legszegényebb várúr volt.

Azonban Bethlen Gábor hirtelen kimúlik, és Kocsárd magára hagyatnék, ha szerencséjére zsobrák nagybátyja, ki őt szívéből gyűlöli, a temetési pompa alatt lováról le nem hull.

Így a magtalan öregtől, mert ez végakaratát nem írhatá meg, oly töméntelen pénz szállott reá, mint egyedüli örökösre, hogy a bivalybőrökbe varrt aranyon alig látszott apadás, midőn Kocsárd az őseitől elzálogosított uradalmakat visszaváltá.

Bethlen földi maradványainak eltakaríttatása után az országban a fejedelmi székért egyenetlenségek támadtak. Csiaffer basa gyanakodott Rákóczira; a nádor pedig titkon sereget gyűjt ellene.

Ekkor Kocsárd meggondolá, hogy ha pénze van elég, úgy egy kevés dicsőség sem ártana. De feje és karja egyaránt erős volt. Melyikkel szerezze tehát meg a hírnevet? - ez vala a kérdés, melyet elméjében forgata, midőn tanulótársa, Bethlen István, Csiaffer basa kiengesztelése végett Budára indult. Kocsárd e diplomáciai út neszét meghallván, lóra pattan, Szolnoknál szerencsésen eléri a grófot, s vele együtt nagy pompával vonul a budai várba, hol Csiaffer, a boldog, őt derült arca és délceg, de nemes modora miatt úgy megkedveli, hogy kérésére tüstént ír a szultánnak Rákóczi mellett, s kieszközli a fényes kapunál a sokáig visszatartóztatott athnámét, fejedelmi botot és süveget.

Erdélyben e tényért Kocsárd elméjét bámulták, s később még inkább szerénységét látván, miként nem siet haza díjt vagy kitüntetést kérni Rákóczitól.

Ő azonban útját Budáról a temesvári és lugosi basák felé ejté; mert mint szomszéd nagyurakkal, személyes ismeretségben akart velük lenni, s e büszke muzulmánok - maguk sem tudták, miért - a szultán első magyar alattvalójának Rákóczi után az ifjú Kun Kocsárdot kezdék tartani.

Tekintélye hihetetlen gyorsasággal nőtt kinn és benn.

De még babér nem díszíté fürteit.

Még nincs katonai neve.

Még kardját csak a vitézi játékokon próbálta meg.

- Ez szerencsétlenségem - gondolá Kocsárd egy szép reggelen; azonban mielőtt ajkai vádat ejtenének sorsa ellen, várnagya Zólyomi Dávidtól, az erdélyi hadak fővezérétől, levelet ad át. S íme, Zólyomi értesítése szerint, a háború a nádor hadai ellen már folyamatban. Kocsárd nem sokat tétovázik, s bár nemesi fölkelés nincs rendelve, néhányad magával Tokaj felé indul, hogy legalább mint önkéntes vehessen részt a küzdelmekben. De alig ér Nánás határába, s már a helységből ágyú- és fegyverropogás köszönti. Csakhamar szaladó hajdúkat lát, kiket a német csapatok üldöznek. Közéjük siet. Rendezni, parancsolni kezd; a tömeg engedelmeskedik, és újra makacs harc támad, mely a németek teljes megverettetésén végződik. A hajdúktól, miután őket ismeretlenül ragadta győzelemre, megtudván, hogy Zólyomi Rakamaz körül van - hol a nádor hadai erős sáncokba vonultak -, tüstént arra fordította lovát, s a Tisza-parthoz jut, éppen midőn az erdélyi sereg rohammal veszi be a tábor töltéseit. Most az egyszer hűtlen lőn hozzám a szerencse, sóhajtá Kocsárd, látván, miként a nap sorsa nélküle is el van döntve. De íme, alig rémlett lelkében föl e panasz, aranyos ruhájú s kócsagtollas férfiakat vesz észre egy dereglyén, melyet Zólyomi bal szárnya elől sűrű fák árnyai takartak. A dereglyét nyomban több hajó kísérte a nemesség színével, kik, minthogy a csatát többé megfordítani nem lehetett, korán akartak az erdélyi ágyúk köréből kisuhanni. Kocsárd villámgyorsan repül a közelebbi üteghez. Személyes tekinteténél fogva sikerült néhány ágyút a part mellé vonatni, s miután a golyók egy hajót elsüllyesztettek, a többi kitűzi a fehér zászlót, és az ellenséges tábor főbb tisztjei együtt adják meg neki magukat. Így a győzedelemnek bár nem legnehezebb, de legragyogóbb része övé lőn.

Kun Kocsárd tehát már mint katona is híressé lőn. S ő oly édesnek tartá az életet, oly kellemesnek sorsát, hogy semmit sem csodálkozék, ha ahol csak megfordult, irigy szemekkel találkozott, s ha száz meg ezer ajak őt a boldogság példányaként említé.

Hát még ha sejdítenék titkát!

Nincs földi öröm vagy mennyei kéj, melyért Kocsárd becserélné azt.

A dicsvágy és fény, a hatalom s minden, mi egy nagyratörő lélek és erélyes jellem vágyainak hízeleg, elhalaványul e kedves titkok mellett.

Kocsárd szeret és szerettetik.

Lángjainak tárgya az ország legszebb könnyelműje, a könnyelműek legbájosabbja, a bájos nők leghősiebbje, a hőérzelmű amazonok legolvadékonyabb, legesengőbb Éva-leánya, ki a költők dalaiban örökké élni fog, míg a nálánál erényesebbek neve hamar kivénül emlékünkből.

Kocsárd tudniillik Szécsi Máriát, Bethlen István volt özvegyét s Kun Péter aráját imádja.

Az új házaspár Déváról éppen most érkezett hozzá, hogy néhány napot várában mulatván, a mézeshetek többi részét Rosályin, Péter úr ősi házában töltse.

A boldog Kocsárd vendégeinek tiszteletére nagy hajtóvadászatokat rendez óriás kiterjedésű havasaiban, hol a forrásos pázsiton szarvas- és dámvad csapatok legelnek, a tölgyerdők sátorában vadkan lappang, a kopár gerinceken bölény nyargal át, a szirttetőkről, e biztos fellegváraikból saskeselyűk néznek a fáradtan csaholó ebekre, s midőn a völgybe alászállanak, hogy a zöld lombokra fektetett húst éhségök merész ösztönével lessék, akkor a szabad kőszálakon vadkecskék kezdenek himbálni, és vígan vetik magukat szirtről szirtre.

Ah, mennyi ingere van egy nagy hajtóvadászatnak, mely mulattat, és még... veszélyekkel is járhat.

E veszélyért Kocsárd, a gondos háziúr, örökké a szép Mária mellett választott állást.

Reggeltől estig halomra gyűl az elejtett martalék, de Kun Péter, bár különben jól szokott célozni, mintha most megbabonázták volna golyóival, egy vadat sem talál.

Mária rejtelmesen mosolyg férje balszerencséjén.

Másnap este a zománckék ég és az andalgó csillagok vendégeinket a Maros hullámaira csalják.

Mint hattyúk lepik el a víz színét a karcsú csónakok.

Mária mellett az evezőt Kocsárd ragadja meg, s a gyönyörű hölgy kezében mandolin.

- Pengesd folyvást a húrokat, szép feleségem! - szól Péter biztatóan. - A mi barátunk, Kocsárd el fog ragadtatni művészi játékod által.

Mária ismét rejtélyesen mosolyg, s a csónakok versenye kezdődik.

Kocsárd elöl jár, Péter hátul marad.

A szétszórt csónakok a tündéri félhomályban már többé nem láthatók. A sejtő hold föllegeket vont arcára, s a könnyelmű Maros szeszélyesen kanyarog.

De a dévaj mandolin még mindig peng, távolról ugyan, s édelgő dalokat, melyekből szerelem és sóvárgás repked a szívbe... azonban legalább folyvást peng.

Mennyei öröm ez Péternek, a hátramaradtnak, mert ő most dühös zenebaráttá lőn, s felesége ujjacskáit ezerszer megcsókolná szorgalmokért... Hajósaink gyönyörű szigetecskéknél haladnak el, melyeket a Maros, mint szép gyermekét az anya, szorosan átölelve tart, s a partok is lankábbá válnak, és kis öblöket nyitnak, hol a bozont közt kikötni, a virághímes pázsiton álmodozni s beljebb a hársgallyakról csalogánydalt hallani lehet...

Ah, mi ez? Már nem peng a légben a mandolin, csak a habok zúgnak.

Vajon a messzeség okozza-e, vagy... vagy... ah! bár legalább ne kötöttek volna ki! - töprenkedik Péter.

A társaság éjfél után tért vissza elfáradtan, de jó kedvvel.

Reggel lovaglás került napirendre, minthogy alig egy mérfölddel feljebb kitágulván a Maros völgye, pompás tér nyílt a gyorslábú mének elé.

- Oldasd le aranysarkantyúdat, szép feleségem, mert Szelim kicsiny selyemostorod suhogásának is engedelmeskedik - mond Péter aggódva.

Mária ismét rejtélyesen mosolyg. - Talán féltesz?... - szól.

Péter elhalványul.

- ... a lebukástól? - egészíté ki a nő megszakított kérdését, gúnyos hangnyomattal.

Villásreggelire Ilyevárba szándékoztak, mely Máriának jegyruhául volt első férjétől lekötve.

Kocsárd a bástyaablakból nézett ki, s a szép amazon már női ruhába öltözött, midőn a kíséret nagy része és Kun Péter megérkeztek.

Péter szürke szemében kétségbeesés, pej lovának oldalán pedig, a sarkantyú miatt, aludt vér vala.

Különben vígan telt az idő, s a társaság csak estére tért Kocsárd várába vissza.

Másnap Mária nem akart a szabadba menni, s minthogy ünnep volt, két óra hosszat hallgatá a várpapnak, Körmöndi Mátyás uramnak prédikációját, melyben a mai világ romlottsága éles színekkel rajzoltatott, és sok említés történt Uriás feleségéről, kit hűtlenségéért a főpap Izrael népével megköveztetett.

De míg Mária a szent igéken jártatá eszét, Kocsárd estére egy táncmulatsággal kívánt a szép imádkozónak örömet szerezni, s hírnökeit elküldé a szomszéd várakba, hogy sok fényes vendéget gyűjthessen, kivált a nők közül, kiknek férjeik hetek óta nála tartózkodnak.

Már dél felé jár az idő, midőn a tiszteletes a mest' uram orgonájának rést enged, s egy hosszú zsoltárének után, melyet bibliaolvasás vált föl, bevégződik az isteni szolgálat.

A takarodás alatt a templom szegényei nagy csoportban siettek a vártornác lépcsőihez, hol furfangos csonka, béna koldusokra találtak, kik a jobb helyeket rég elfoglalták, és gúnyos lenézéssel üdvözölték az áhítatosság miatt elkésőket; de a hopmester hamar csinált köztük rendet, s mindeniknek megelégedésig jutott zug a lépcsők szögleteiből.

Nemsokára a nagyterem asztalán az első fogás aranytálakban párolgott; a fő karszékben, dagadó bársonyvánkosokon Mária, az asztal végén pedig, ősi szokás szerint, melyet Kun Péter nem győz helyeselni, maga a háziúr ülvén. Minden vendég előtt több vert művű aranybillikom pezsgett a hazai és külföldi nevesebb borok gyöngyeitől; s a középen velencei kristályon vagy óriás ezüsttálcákon üvegházi gyümölcsök, sörbetcsészék s illatos csemegék voltak, melyeket csak keleten tudnak készíteni.

A szemet a királyi gazdagság fénye, a szájízt a tökélyes szakácsmesterség, a kedélyt pedig a vár zenebandája és a víg társalgás gyönyörködteté.

S míg bent egyik ételfogás a másikat válta, az alsó terem asztalain ólomedényekről fegyveres nép lakmározik, s a tornácon szarvas- és őzhúst osztanak fatányérokon, mindenik koldus hólyagos cserépből a legfinomabb bort nyeli, mégpedig erős kortyokban.

Még középen sem volt a vendégség, még a házúr nem köszöntött serleget, még pajzán röptekkel nem tört ki a visszatartóztatott kedv, még a hopmester gombos pálcájával nem intett a legényeknek, hogy a meleg étkek helyett a második asztalt hordozzák, midőn egy csatlós lép be, poros köntösben és hosszú sarkantyúkkal.

Kun Kocsárd átveszi tőle a hozott levelet, s azt végigfutván, kíváncsi szomszédainak, kik kérdőn fordíták feléje arcukat, nevetve mondá: - Semmi országos hír, semmi fontos esemény, csak a fejedelem őnagysága foglalt el valami kopár hegytért, mely most ugarban volt. Az ispán túlbuzgóságból tiltakozott, mintha nem volna elég kopár hegyem, s most már következetességből kénytelen vagyok pert indítani... Soha sincs haszon a nagy szolgálati készségben. Szeretném ispánomat elcsapni. Miért nem hunyja be ily csekélységekre szemét?

De a vendégek, kiknek Kocsárd e történeteket halkan elbeszélé, nem tarták e foglalást csekélységnek, vagy mert - mint igazi erdélyiek - a pörpatvar barátai voltak, vagy pedig, mivel Rákóczi Györgyöt ismerték, ki a nagy erőszakoskodásokat kicsinyeken szokta kezdeni.

Kocsárd tehát sötét és gondolkodó tekinteteket látott maga körül, sőt egy ősz táblabíró majdnem fájdalmas szemmel néz reá, míg a szomszéd vár ura, ki az aranytálaktól görnyedő asztalt irigylé, kárörömmel sugdosta: - Ha jól sejtek, a mi derék gazdánk szerencséje fordulóponthoz ért. Hiába, minden hegynek van lejtője!

Kocsárdra kellemetlenül hatott e lehangoltság, s felkapván serlegét, Rákóczi György fejedelemre köszönté, ki a közszeretet megnyerésében azon nehéz körülményen is győzedelmeskedett, hogy a nagy Bethlen Gábor után kelle átvennie az ország kormányát.

"Éljen" kísérte szavait; de még harsányabb, midőn a bűbájos Szécsi Máriát s Erdélynek, a szépek hazájának deli hölgyeit üdvözlé.

A társaság, főleg a nők távozásakor zajosabbá vált, s majdnem alkonyig vigadott, hogy kevés szünet múlva a csillárok tündérvilágánál tánchoz kezdhessen, mert már a kocsik hozzák az új vendégeket, s a várudvarról ostorpattogás és kerékzörej hangzik.

A bált Kocsárd nyitá meg Szécsi Máriával, ki, ha legszebb nő volt az országban, legszebben is tudott öltözni.

Péter maga elbámult, valahányszor, mint könnyű légalak, körüle lebegett igéző arája, most Kocsárdnak, majd más lovagnak karjain.

Meg nem foghatá, hogyan tett szert bűbájos feleségére, hogyan esett éppen az ő birtokába oly kincs, melyet a királyok inkább irigyelhetnek tőle, mint ő azok koronáit... De megőrizhetem-e és boldog vagyok-e? - e gondolat villant agyába, s mert minden kedvetlen eszmétől menekülni akart, egy éltes kisasszonyt, ki még elfoglalva nem volt, kért fel a táncra. Míg a nagy báltermen végiglejtenek, tudná isten, miért, eszébe jut tipegő dajkája és a tipegésről a vén dajkának egy szép meséje... Hogy is volt csak? - gondolá. Igen, most már emlékszem... Arábia óriás pusztáján egy szent kút mellett, melynek friss vize szomjúságát megenyhíté, imádkozik Kores, a jámbor koldus, míg víg arcokkal halad el előtte a karaván, csengettyűs tevéken és fegyveres kísérettől környezve. Allah - sóhajtá Kores -, mi boldog az, kinek van mit őriznie! Egy nemtő a szomszéd pálmafák árnyából hallá Kores szavát, és szellőajakkal súgta vissza: Kores, kövessed lesütött szemekkel a tevék nyomait! Kores frissen felemelé botját, s ment, mint mondva volt. A meleg fövényen szanaszét mély öblöket vájt a puszták hajójának körme, mert Tazimban nagy vásár vala, és áruival sok kereskedő sietett a bazárokhoz. Kores a sebes gyaloglás miatt hamar eltikkadt, s az égető nap melege oly éles nyilakat szórt agya tetejére, hogy éppen aléltan akart földre rogyni, midőn egy tevenyomra tekint, mely mellett a fövényből két arany csillog fel. Kores rögtön visszanyeri eltűnt testerejét, s még lesütöttebb szemekkel megy tovább. S íme új nyomok láthatók, melyeknek párkányain aranypénzek s öbleikben most gránát, majd ametiszt, aztán smaragd, rubin, gyémánt és brilliánt-kövek hevernek, mígnem Kores színig megtölté rongyos köntösének zsebeit és vézna ingének öblét. Most van tehát mit őriznie, és a nemtő teljesíté, miért ő a szent kút előtt Allahhoz sóhajtozott. Kores büszkén indul Tazim felé, hol magát máris leggazdagabb úrnak képzelé. De minden merészebb lépésére színig tömött zsebéből most egy darab arany, majd egy ékkő hull ki; utánuk nyúl, azonban akkor kebléből ömlik alá a különféle kincs. Tehát lassan és egyenesen kell lépnie, mintha nyársat nyelt volna. Azonban a nap éget, fejét, talpát hevíti... s Tazim, ah, Tazim oly messze van! Kapujáig sovánnyá lesz a teve, s a tüzes arab mén lábai ólomnehézzé válnak. És az óriás mahrai pusztákon, hová a gyilkoló számumon kívül a többi szél restell is elmenni, oly némaság volt eddig, oly síri csend, hogy Kores hallá szívének minden dobbanását. De amióta gazdag lőn, a földön lódobogást, háta mögött ólálkodó közelítést, az avar füvek közt gyanús neszt, a légben bandita füttyöket hallott. A puszta zúgott, mint a méhkosár. S Kores ellen esküdt a rikoltó prücsöktől kezdve a kurrogó darvakig minden állat; mert éles lármájával arra figyelmezteté a világot, hogy hol ballag Kores, hová guggan le, midőn tevekolompolást hall, hol hever hassal a fövényen, megijedvén a rémítő gondolattól, hogy neki látható teste van! Kores, ha szomjazott, nem mert a szent kutakhoz közelíteni, mert ott más is lehet, ki észreveszi, hogy sok őrizni valót hord. Ha az éhség kínzá, kerülte az oázokat, hol pálmagyümölcs terem, mert odasiet magát kipihenni minden karaván. Ha az álom elnyomta, nem mert a jártabb helyeken szunnyadni, mert teste itt útjában lehet egy zsiványnak, hanem elbújt a harasztok közé, hol a mérges gyíkok és sivalgó sakálak miatt nem bátorkodott szemét behunyni. Szegény Kores, ő már félhalott volt, minthogy sok őrizni valója van. Nem, nem, kiáltá ekkor, a pálmagyümölcsöt és vízcseppeket nem fogom többé nyelvemtől megtagadni, inkább kincseimnek felét homokba dobom, hogy a többit jól elrejthessem. Ekkor kivetett zsebéből és ingéből minden aranyat, gránátot, ametisztet és smaragdot, csak a rubin- és gyémántköveket tartá meg. Most már néha mehetett a forrásokhoz és a pálmafák alá, de bár az éhhaláltól mentve volt, azért még lelki nyugtalansága nem csökkent, mert így is sokja van, mit őriznie kell... Áldassék Allah, sóhajtá végtére Kores, látom immár a távolból Tazim móséit, megmenekültem gondjaimtól. De a nemtő, ki észrevétlenül mindig fölötte lebegett, mosolygott a koldus kábaságán. Kores ugyanis soha közelebb nem érkezett Tazimhoz, mert örökké kerülte a város széleit. Én bolond, én bolond! - óbégatta szünetlen -, eldobtam az olcsóbb köveket, s megtartám a drága gyémántokat. És most mit tevő legyek? Mihelyt Tazimban a legkisebb gyémántomat előveszem, mindenki megfog, megver, kirabol, főbeüt, s ha a kádihoz futok panaszra, mint tolvajnak, levágatja karomat, és kisütteti szememet, mondván: honnan lenne Koresnek, a koldusnak gyémántja!... Így aggódék Kores, kísértetként járkálva Tazim körül, s végre egy zsivány kezére került, ki elvette az átkos gyémántokat. - Áldassék érette Allah! - kiálta ekkor a koldus - most megint könnyen érzem magamat, mert nincs a világon szerencsétlenebb, mint az, kinek igen sok őrizni valója van... Elvégződött Kun Péter tipegő dajkájának meséje s azzal a tánc is. Midőn Péter a vénkisasszonyt kezéből elereszté, előbb bámult, hogy miért jutnak neki éppen tánc közben eszébe a gyermekkori mesék; utóbb körültekintett a teremben, s Máriát, a csodaszép nőt nem találták meg szemei. Kores vagyok-e én, vagy nem vagyok Kores? Ezen kezd töprenkedni, de féltékenységét röstellvén elárulni, mosolygó arccal hevert egy karszékben, bár szíve Mária távozása miatt majd megszakadt.

Míg ő így mulatá magát, belép a várnagy, kezében levelet tartva.

- A nagyságos urat keresi-e kegyelmed?

- Igen, mert sürgető levelet hozott a csatlós.

- Tüstént átadom - mondá Péter, örvendve, hogy ártatlan alkalom nyílik Kun Kocsárd távozásának okáról fölvilágosodnia.

Gyorsan haladott a termeken.

Gyönyörű olajfestmények, szép márványszobrok néztek reá; de ő a művészet remekeit, melyekért Kocsárd teméntelen pénzt küldöz Olaszországba, figyelemre sem méltatja.

Perzsa szövetek, ritka nagyságú muranói tükrök és arannyal hímzett, nehéz selyem kelméjű bútorok intenek feléje; de Péter fitymálja a királyi pompát.

Ő mindig gyorsabban lép, míg egy kisded szoba ajtaját nyitja föl, hol... Kocsárd egy kerevet vánkosára hajtva fejét szép csöndesen szunnyad.

Péter le volt sújtva, s önnönmagától szégyenlé féltékenységét.

- Mit hoztál? - tudakolja Kocsárd ásítva.

- Kedves barátom, egy levelet - válaszolt Péter nyájasan.

Kocsárd átveszi, és felbontja azt.

Ekkor az átelleni ajtón belép Mária.

S ő a szomszéd szobában! - töprenkedik Péter. - Igaz, hogy most jött be, de nem mehetett-e ki azelőtt?

Péter komoly arcot vált: Mária rejtélyes mosollyal néz reá; de míg a hitestársak ily pantomimikus játékot űznek, Kocsárd szenvedélytől rezgő hangon kiált fel: - Ez mégis sok, ez bősz ingerlés!

- Mi sok, mi ingerlés? - tudakolják Péter és Mária.

- Csak képzelje ön, szép Marim, Rákóczi György őnagysága, miután egy darab földet tőlem elfoglalt, most a faluba az ország katonáit szállíttatta, azon paranccsal, hogy ha birtokomat vissza akarnám foglalni, népestől együtt verjenek ki, s ha elfoghatnak, gúzsba kötözve küldjenek Fehérvárra. És még efelett Rákóczi, szükség esetében, a helység nyakára küldött tisztnek a vajdahunyadi várőrséget is parancsa alá rendelte.

- Ez, Kocsárd barátom, még nem nagy dolog - közbevág Péter, ki nem szívelheté a "szép Marim" kifejezést.

- Nem nagy dolog? - kiáltá Kocsárd. - Hát szabad-e az erdélyi fejedelemnek, kit mi választunk és törvények által korlátolunk, magánköveteléseit, akár jogtalanok, akár jogosak azok, rendkívüli eszközökkel érvényesíteni? Nem oly földbirtokos-e ő, mint mi? Nem az a perrendszer van-e számára kiszabva, mely nekünk? Ha ő magánfoglalásait az ország katonáival őriztetheti, akkor nincs birtokunk, s az ő zsákmánya egész Erdély.

Mária helyeslőleg intett szőke fürtjeivel, és olvadékony szemei Kocsárdon nyugodtak.

- Na hát, ez sérelem - mond Péter, kit a helyeslő szőke fürtök bántottak. - Bizonyosan sérelem. De miért törnők fejünket rajta. Majd lesz országgyűlés, és akkor Kemény János, ki mindnyájunknál okosabb, szépen fölfejtegeti a fejedelem törvénytelen lépéseit, és orvoslást fog eszközölni.

Péternek balzsam volt szívére, hogy Kocsárd lerángatásával emelhette Kemény Jánost, kinek nagy neve a fiatalabb tekintélyek előtt alkalmatlanná kezdett válni.

- Péter! Annyit csak nem hozhatsz kétségbe - szólt Kocsárd csodálkozva -, hogy ha az ügy sérelmi részét Kemény Jánosra bíznók is, nekem mint birtokosnak jogom van Rákóczit egy év alatt erővel kidobni foglalásaiból.

- Jogod van, de erőd nincs.

- S miért ne lehetne?

- Ha erőd lenne is, Kocsárd barátom, ily vállalatra nagy vakmerőség kell. Hadd a hegytetőt, Kocsárd, Rákóczinak. Azt mondom, ne hánykolódj. Jobb nekünk csak addig nyújtózni, meddig a pokróc ér.

Kocsárd indulatba jött, de mielőtt szólhatna, Mária megragadja kezét.

- Ne higgye ön, hogy férjem oly gyáva, milyenül most játssza magát. Ha szavainak csak századrésze igaz volna, ha ő a kényelmes szolgaságot a veszélyekkel járó szabadságnál többre becsülné, akkor Szécsi György leánya rögtön lóra vetné magát, s inkább keresne fedelet egy szilaj harámbasa tanyáján, mint egy elpuhult férjnél, kinek karjaiban velő és szívében erély nincs.

Mária a táncterembe ment, s midőn Péter is oda besompolygott, ismét Kocsárddal látta lejteni, oly negédesen, oly tündérileg, mintha könnyű lábujjainak hegye a földet meg sem érintette volna.

Péternek ismét Kores kincse jutott eszébe; de már száját többé kinyitni nem merte. Arca derült maradt, homloka redőtlen...

Másnap az új házaspár Rosályiba indult, Péter ősi lakhelyére.

Kocsárd a többi vendégek távozásakor várnagyának a tornácból lekiáltá: - Holnapután estére nálam legyen Muntyán Dumitru.

A várnagy meghökkent e névre.

- Igen, Muntyán Dumitru, ki Zólyomi Dávid hajdúinak hadnagya volt.

- De - súgá a várnagy, a lépcsőkön fölmenve - ő most gyanús emberekkel áll cimboraságban, kik hír szerint a hegyekről lecsapva, magyar leányokat rabolnak a török nagyurak és török pénzt saját maguk számára.

Kocsárd vállat vont.

- Tehát holnapután estére?

- Okvetetlenül - mondá a várúr.

Mielőtt történetünk fonalán tovább mennénk, olvasóink közül azoknak, kik erdélyi krónikákat ritkán forgatnak, említenünk kell, hogy a bajnok Zólyomi Dávidot, ki kalandon jelleme miatt az országban sok nyugtalanságot okozott, Rákóczi György, midőn éppen nála tiszteleg, letartóztatá, és a kővári erősségbe záratta, hol tizenöt évi fogság után bevégzé földi pályáját, mely előbb regényességéért, utóbb pedig a szenvedések miatt kortársai közül senkinek élményeivel hasonlításba nem jöhet.

Dávid seregének vele levő részét Faragó András mezei kapitány és Vallon Péter, cigányok vajdája, kinek vitézségét egy törvénycikk magasztalja, különböző ürügyek alatt lefegyverezvén, az országból kiűzi; a többieket pedig, kik leginkább a Nyírségre voltak összpontosítva, Rákóczi apró csapatokra osztván, a Tiszán csónakokra téteti, s miután a túlsó partra értek, szélnek ereszti, azon szigorú parancs mellett, hogy ne merjék soha Erdély határait átlépni, mert aki közülük elfogatnék, rögtön fölakasztatik.

E csúfos száműzetéstől csak kevesen menekültek, hamar vonulván valamelyik főúr védszárnyai alá.

Ilyen vala Muntyán Dumitru is, kit a várnagy a parancsolt időre Kun Kocsárdhoz vezetett.

- Dumitru - szóla ez -, hallom, hogy a havasok rejtekei közt házad van zsindellyel fedve, melynek boronáit erdőim legszebb élőfáiból faragtad ki.

- Csak kunyhó, nagyságos úr. Alig nagyobb egy tágas varjúfészeknél.

- Fűrészmalmod az én vizemen forog, s fenyőimet hasítja deszkákká.

- Még kerekei meg sem mozdultak, nagyságos uram!

- Udvarod körül a felfogott helyeken zab és tatárka zöldell.

- Alig két maroknyit vetettem, de azt is elpusztítá a csimasz.

- Sertéseid makkjaimon híznak, fegyvered szarvasaimat ejti el, s a vadbőrök, melyeket a világosvári őrökhöz csempészel, jogszerinti tulajdonaim. Én neked az üldözés elől havasomon csak menhelyet adék, s most, mint látom, birtokosává akarsz lenni.

- Mihelyt élhető állapotára jutok, nagyságos úr, tüstént fogok haszonbért fizetni - mentegetőzik Dumitru.

- Pontosságoddal aligha volnék megelégedve, s tán célszerűbb mindkettőnkre, ha az egész havast, hova magadat befészkelted, sajátoddá tennéd.

- De honnan állítsak oly nagy tőkét össze? Uram! Én szegény vagyok, bármit hazudoznak ellenségeim, kik szeretnék, ha a fejedelem darabontai ellen pártfogásod nem védne.

- A havas, Dumitru, pénz nélkül is tied, ha kérdéseimre adott szavaid tiszták lesznek, mint a vert arany, és igazak, mint a szentírás.

- Vágasd le nyelvemet, midőn hamisságra téved; de engedj hallgatnom, ha a nyíltság hitszegés vagy árulás lenne.

- Szólhatsz mindenről, tartalék nélkül; becsületemet vetem zálogul, hogy a közlöttekkel visszaélni nem fogok.

- Ki kétkednék benned, nagyságos úr. Becsületedért kész vagy életednek világát, mint egy mécset, eloltani. Azonban az én ígéreteim is szentek - válaszolá Dumitru komolyan.

- Maradj tehát esküd határain belül. De óvakodj titkaid számát igen megszaporítani. Különben házadat és kerítését, anélkül hogy szél fúna, egy véletlen a hegyről leseperheti.

- Nagyságos úr, várom kérdéseidet.

- Ismered-e Ónodi Gáspárt, a tüzérmestert, kinek fél ágyútelepével Rakamaznál negyvenkét magyar főurat tettem hajókíséretestől fogollyá?

- Hogyan ne ismerném? A fejedelem őt Zólyomi bezáratása után szintén elcsukatta; de börtönéből hamar menekült, s azóta nevét sem halljuk említeni. Híre, pora sincs.

- S te mégis tudni fogod tanyáját és foglalkozását. Akarom, hogy tudd.

Ezzel Kocsárd néhány aranyat ejt Dumitru kezébe.

- Ónodi - szól Dumitru nyájasan - leányokat rabol... az apák megegyezésével. S e vakmerőségért a basák, bégek és agák aranyzsákjait ürítgeti.

- Ne többet róla - mondá Kocsárd megvetéssel. - Emlékezel-e Ákos diákra, ki a táborsátrakat megtölté kobzának hangjával, midőn az őrtüzek mellett virrasztók szemeiről az álmot kellett elűzni? Ah, a gyöngy fiú! Kebléből rímet fakasztott a napfény és a fegyvercsillám, a szellődal és az ágyúdörej, a rózsabimbó és a véres fő, melyet kardja hegyére szúrva hozott az ütközetekből... Mondják, hogy most titkon a jenői várparancsnok védelme alatt él, s bandáival a lippai törököket, kik rabláshoz szoktak, a jó szomszédság kötelességeire tanítja. Dumitru, hol lelhetném őt fel?

- Ne keresd, uram, hasztalan! Vele hálátlanul bánt Bornemisza Pál, a jenői várnagy. Ő nincs többé a havasok közt. Mert midőn a törökök, kiket fosztogatásaikért buzgón irtogat vala, nagy zajt ütöttek, Bornemisza, hogy a szultán haragját magára ne vonja, mint csendháborítót a szpáhik kezébe akará szolgáltatni, noha mindent titkos parancsai szerint cselekvék. Ákos hamar értesült ezen álnok szándékról, s bosszúval telvén el, maga ment a világosvári agához és fölfedvén Bornemiszával folytatott összeköttetéseit, mohamedán hitűvé lőn. Így történt, hogy Rákóczinak a várnagyot, bár különben szerette, tisztétől el kellett mozdítani... Ákos pedig most a belgrádi basa kegyence; Husszaim a szultán fontosabb megbízásaiban csauszként használja. Neve Omár, a renegát.

- S már Jenő és Lippa közt nincsenek többé portyázók? - kérdé Kocsárd elkomorodva.

- Uram, zsiványokról hallottam beszélni, de a portyázók másfelé vonultak.

- S minő vidékekre?

- Többnyire a nagy mocsárok közé, honnan nevetik a temesvári basa ágyúit, janicsárait s könnyű lovasságát. Ők és az epeláz az egész környék urai. A félhold a nagy mocsár ingoványaira pillantani sem mer.

Dumitru a nagy mocsáron azt a termékeny földet értette, melyet most a Béga-csatorna metsz át, hogy hazánk legáldásdúsabb részévé tegye.

- És ki vezényli e portyázókat? - tudakolá Kocsárd.

- Rácz Gyerő.

- Emlékszem reá. Zólyomi micskei jószágában ispán s később mint a tokaji tábor legerősebb férfia dandárunknak zászlóvivője volt. Vad, de őszinte jellemű katona, kinek szavára biztosan lehet építeni.

- Miként az evangéliumra - szól Dumitru.

- Nyergeld meg lovadat, mert még az éjjel indulunk felkeresésére.

Dumitru a csodálkozás miatt hátrahökkent.

- Mondom: ma okvetetlenül elindulunk... Csak egy legényt viszek magammal, s te kalauzolni fogsz.

- Menjünk a hétfejű sárkányhoz, uram, melynek lecsapott nyaka rögtön kinő, s egy agyarán több mérget hord, mint amennyire országunk összes boszorkáinak szüksége van, vagy a prikolicshoz, mely a halottak agyvelejét szívja ki. Menjünk, ha neked tetszik, a griffhez, a sötét barlangok elátkozott kincseinek őrmadarához, mely körmei közt azt az óriási kardot tartja, melyet egyedül Márko király tudott megforgatni. Én örömmel leszek kísérőd akárhová. De a nagy mocsárok örvényeire lábaimat tenni nem fogom. Oda többen indultak már, s mégis mostanig egy sem tért vissza, hogy titkairól beszélgessen.

- Annál érdekesebb lesz, ha mi kikutathatjuk e titkokat. Aztán, Dumitru, az ördög sem oly fekete, mint festik, s a nagy mocsárról rémületessége dacára is fogunk, míg hozzá érkezhetnénk, biztos híreket hallani.

- Ne hidd, uram! Rácz Gyerő háza küszöbére még senki sem lépett. Nincs halandó, ki megmondhatná, hogy várban lakik-e ő vagy sátrak ernyői közt? A nép meséli ugyan, miként a mocsár közepe felé a víz tisztul, elhányja sátéit, és lassanként sima tükrű tóvá válik, mely ezüst karjaival egy zöld szigetet ölel át, hol rojtokban lecsüggő fák és óriási kelyhű virágok hajlanak a kristály habokhoz. A sziget sűrű bozontjai a portyázók sátrait betakarják a vizsga szem elől; de egyiknek aranygombja, mintha a telihold lenne, kiüti magát a gallyak közül, s úgy tündöklik a láthatáron, hogy a fény miatt szemüket be kell hunyni. Regélnek ezüstorrú csónakokról, melyek esténként felvont, hótiszta vitorlákkal úszkálnak a part körül. És mondják, hogy éjfélkor a szél zenehangot hord a szigetről egészen a morotvákig, hol egy-egy merész pásztor megtévedt ökreiért bolyg; mert, mint hiszik, a kikindai bíró szép felesége, ki Rácz Gyerő után szökött, hajnalig táncoltatja rabnőit, ha a portyázók a törököktől gazdag zsákmánnyal tértek haza. De bármit állítson a nép, az okos ember, nagyságos úr, nem ül fel e kósza hírekre, miután kétségtelen, hogy a nagy mocsár kebeléből még senki vissza nem tért, és Rácz Gyerő lakától a trombita harsogása sem hat oda, hol a süppedékek közt az ökrök legelhetnek.

- Úgy látszik, Dumitru, te jól ismered a nagy mocsár környékét, különben aligha vitatnád oly bizonyosan, hogy a megtévedt marhák után nem mehet a pásztor addig, honnan a kikindai bíróné táncnótáiban gyönyörködni lehessen.

Dumitru válasz nélkül hagyta ezt az észrevételt, de kezeit mellére tévén, ünnepiebb hangon folytatá: - A temesvári basa majdnem annyi katonának parancsol, mint Rákóczi fejedelem, s mégiscsak télenként, ha csikorgó fagy támad, keresgéli Rácz Gyerő lakását; de eddig is már sok janicsár maradt a mocsár jegén, anélkül, hogy valamelyik meglátta volna a sátor tetejének aranygombját. Ha pedig az idő kienged, a hatalmas basa nem érez kíváncsiságot mélyebben fürkészni az ingoványok titkait.

- Dumitru! A basa mint ellenség megy a nagy mocsárhoz, mi pedig mint barátok közelítenénk. Ez nevezetes különbség.

- Semmi különbség, uram! Mert Rácz Gyerő barátait sem akarja házánál elfogadni. Egyetlen járható ösvény van, melyet a sivár tömkelegben csak a gyakorlott szem különböztethet meg. Aki arról letéved, cél nélkül bolyg a sűrű nádak közt, s midőn nyíltabb térre jutott, lábai mélyen süllyednek az iszapba, míg a vízinövények indái úgy körülfogják, hogy isten kegyelmének tartja, ha e bilincsekből egy ingovány párkányára kapaszkodhatik. S mi haszon e menhelyen is, mely virágos rétnek mutatja magát, de össze nem függ, és néhol a legkisebb terü alatt vagy megnyílik, vagy apróbb részekre szakad, hogy a víz felett tovább úszkáljon!... Ó, akik a nagy mocsáron egyszer eltévednek, nem fogják soha látni sem Rácz Gyerő házát, sem saját tűzhelyüket.

Dumitru majdnem azon reszketegséggel ejté ki a végszavakat, mintha el akarta volna énekelni.

- Barátom, a te kalauzolásod alatt nem fogok eltévedni, anélkül hogy előbb ne érjen téged, mint engemet baj. Ezt előre is figyelmedbe ajánlom. S most készülj, mert egy óra múlva indulni fogunk.

Dumitru Kocsárd fenyegetéseit hideg mosollyal fogadta. - Szedesd szét - mondá vállat vonva -, égesd el házamat, melyet engedelmed nélkül építék; űzz ki a rengetegből, hol a medvét és bölönbikát sem háborgattad: mert nem akarok parancsodnak engedelmeskedni... Te fiatal vagy és nemesszívű. Miért halnál meg oly korán? A Rácz Gyerő tanyájához vezető ösvényt én talán fel tudnám lelni. Vihetnélek az ingoványok közt mindig beljebb. De a portyázók ösmerőseiket is, kik a nagy mocsár titkait vágynak kifürkészni, előbb üdvözlik golyóikkal, mint szép szavakkal. Nem használ, ha velük együtt növekedtél, ha velük egy dajka emlőit szívtad. Náluk a vendég ellenség, még ha testvér volna is. Aztán, uram, mit keresnél az üldöztetés emberei közt? Egy fényes helyzetű úrnak mi köze lehet a kitaszítottakhoz? Minden érintkezés szennyet vagy bűnt hagyna kezeden, mely - a ti fogalmaitok szerint - még tiszta.

- Hadd e kérdést, Dumitru! Okoskodásod szándékom megváltoztatására vagy kíváncsiságod annak elbeszélésére úgysem bírhat.

- Tehát mindenesetre akarsz Rácz Gyerővel találkozni?

- Igen, ha fejembe kerülne is.

- De az talán közönyös, hogy nála vagy magadnál?

- Nálam semmi esetre, mert figyelmet gerjesztene.

Dumitru gondolkodott, küzdött, fontolgatott.

- Uram, induljunk Jenőre - szólott némi tétovázás után.

- Miért Jenőre?

- Mert onnan észrevétlenül mehetünk a török földre. Sógorom Tótkomlóson lakik egy puszta csárdában. Ő megmondhatja: hol és mikor lehet Rácz Gyerővel találkoznod?

Kocsárd még az éjjel Jenőnek vette útját...

Mi pedig forduljunk egy díszkocsihoz, mely éppen azon órában, midőn lovasaink Tótkomlósnak iramlanak, csöndesen halad Rosályi felé, hol Kun Péter ősi udvarháza van.

Mária álmodón hajtja szép szőke fejét a tengerkék bársonyvánkosokra. Már negyedik napja, hogy Kocsárd várából kiindultak, s azóta ő gyakran mereng.

Péter a kocsi mellett lovagol, és szintén el-elgondolkodik. Néha a mahrai pusztákon képzeli magát, hol annyi őriznivaló kincse van; máskor fél, hogy Tazim körül bolyong, és a banditával találkozik, ki gyémántjaitól megmenté.

Mária a csónakászatra, bálra s a gyönyörű olajfestményekre édes búval emlékszik.

Péter régibb élvezetekre tér vissza, mert Kores történetén andalg, melyet dajkája oly mézes szavakkal beszélt el, hogy lehetetlen volt a kis Péternek nem könnyeznie... huszonhét évvel utóbb.

Mária szomorúabb, amint a kocsi Rosályihoz közeledik.

Péter mosolygani kezd örömében, ha eszébe jut, hogy nemsokára a puszta faluba megérkeznek, hol anyja és nagymamája a maga idejében remek feleség volt... s most sem laknak a környéken kalandor úrfiak.

Az új házaspár kísérete csöndesen ballag a kocsi után.

- Szép nőm, arcodon mindig sötétebb árnyék van - mondá Péter lováról behajolva.

- Kocsárd miatt aggódom! - válaszolta Mária, gyermeteg nyíltsággal.

Péter rákvörös lőn, de visszatartóztatá mérgét.

- S miért aggódnál Kocsárdért? - kérdezé Kevés szünet múlva.

- Mert ő vakmerő, s Rákóczi ellen mindent kockáztatni fog.

- Amíg szusszal győzi, kiabál, s ha elfárad, hallgat.

- Nemcsak kiabál, Péter, ő teszen is. Kocsárd valódi lovag.

- Bátorságáról keveset tudok, lovagiassága pedig üres hízelgésből áll, mely egyedül a hiú nőket bűvöli.

Mária a kocsivánkosról fölkapta szőke fejecskéjét, s ámulva nézett Péterre.

- Te kisebbíted őt - sóhajtá, és arca égett, míg ujjai fürteivel játszódtak, a hosszú szempilláinak ernyőiben egy könny rejtőzött.

- Te meg hiszed, hogy óriás, hogy ciklopsz, ki a Retyezát kőszikláit mind a Rákóczi fejéhez fogja csapni - válaszolá Péter epésen.

- Kocsárd bátorságát a világon egyedül te hozod kétségbe.

- Szép bátorság! Kocsárd, ha tőle a fejedelem még hatvan hegyet veszen is el, csak messzünnen fog reá csaholni.

- Azt ne képzeld, Péter! - mondá Mária sápadtan.

- Kedves nőm! Igen fölhevülsz rokonunk védelmében.

- Mert kezeskedni mernék, hogy ő az elfoglalt birtokból kiveri Rákóczit.

- S én ellenkezőjéről. Kocsárd hánykolódik most, hogy téged, ki a kalandokat szereted, ámítson; de más húrokat fog pengetni, ha a dolog kenyértörésre kerül.

- Te így vélekedel róla, és nyolc egész napot töltöttél házfödele alatt! - mondá Mária látható megütközéssel arcán.

- Ah!... Ne említsd e napokat!

- Miért? - tudakolá Mária gyermeteg hangon, mely éppen szendesége miatt ingerlé a féltékeny Pétert.

- Az ember behunyja szemét, míg lehet, de legalább aztán ne gúnyolják! - mormogá Péter, ki a vita alatt mindinkább kezdett felbátorodni.

- Mire hunytad be szemedet, férjem?

- Ah, hagyd!... Ne szóljunk.

- De mégis mire? - kérdé Mária.

- No, hát... légyottaidra, melyeket csak a vak nem látott.

Mária szenvedélyesen csapta össze kezét. - S te, Péter - rebegte -, te szemedet hunyod be, ha nődet csábítójának karjai közt hiszed?... Te a hittel nem az elégtételre gondolsz?... Szent ég! Mi vár még reám!

- Tréfaság! - hebegte Péter, sejtvén, mily rossz színben kell e nyilatkozat után neje előtt feltűnnie. - Én, Marim, kevésbé komoly jelentést adtam szavaimnak, s csak te veszed azokat betű szerint.

Mária bevonta a kocsiba magát és hallgatott.

Péter nem vélé tanácsosnak tovább szőni a beszélgetést.

Néhány perc múlva a kocsis pattogtatott, a lovak sebesebben ügettek, és füzek s égerfák árnyai közül kibontakozik egy kicsiny falu.

Szélén sötét úri lak állott, visszataszító külsővel, zárdai szigorral.

Kőkeresztű keskeny ablakait vasrácsok védték.

Péter gyönyörrel legeltette szemeit ősi házán, mely börtönnek célszerű volt.

- Istennek hála! Otthon vagyunk! - kiáltá.

Mária mélán nézett a házfedélre, melyről egy kesely repült föl, és az égbe lökvén magát, szabadon terjeszté ki szárnyait.

- Ah, a boldog madár! - rebegték ajkai.

A kocsi néhány juhászeb és számos kopó örömugatása közt a tornác előtt állt meg...

Talán éppen e pillanatban tűnt Kocsárdnak és Dumitrunak szeme elé a tótkomlósi csárda, mely gólyafészekkel és penészes nádfedéllel néz a rónára, inkább elijesztve, mint magához csalva az utasokat.

- Mi ez? A csárda körül sátrak emelkednek - szóla Kocsárd, kezét szeme elé tartva.

- És török kaftányokat látok... amott meg szpáhik nyargalnak.

- A csárda kapujánál pedig, ha nem tévedek, három lófarkas zászló.

- Uram, térjünk meg, mert bizonyosan a temesi basa.

- A basa jó barátom - szólt Kocsárd, sarkantyút adva lovának.

Dumitru kénytelen volt kísérni.

- Megállj! Hova akarsz? - kérdé egy török tiszt, ki a szpáhik élén lovagolt.

- Őnagyságánál kívánok tisztelegni - válaszolá Kocsárd süvegét megemelve.

- S mi a neved, lovag?

- Kun Kocsárdnak hívnak.

- Manót! S ön Kun Kocsárd, ön az én vitéz tábortársam?... Te vagy, kedves gyaur, kivel oly hősileg ürítettük Zólyomi uram ótokajiját; kivel kockát vetettünk egy fogoly arab ló és egy fogoly markotányosnő felett. Tudod, Rakomázon történt. Én nyertem az arabot, te a menyecskét. Mindkettőnk martaléka tündérszép volt... Ne sit ancillae tibi amor pudori! Látod, még otthon vagyok a klasszikusokban.

Ezzel átölelte Kocsárdot, kinek csak a latin idézetből jutott eszébe, hogy bizonyosan Ákos diákkal, vagyis a renegát Omár csausszal van dolga.

- Mily szerencse! - kiáltá. - A napokban tudakoltam utánad. Mondák, hogy a belgrádi basánál vagy.

- Igen, pajtás! Én Allah részére állottam, s Horatius helyett Hafizt olvasom.

- S most a temesi basát kíséred ide?

- Dehogy. E sátrak a Csiaffer basáéi.

- És itt van Csiaffer, a boldog?

- Itt van - válaszolá Omár csausz. - A csárdában olvassa a koránt. Azonban, mi a boldogságot illeti...

Ekkor Omár félbeszakítá szavát, s a szpáhikhoz fordulván: - Mit tátogtok? - kiáltá. - Adjatok abrakot lovaitoknak, egy óra múlva indulunk.

A szpáhik elnyargaltak.

- ... mi Csiaffert illeti - folytatta Omár elkezdett beszédét -, az ő boldogságáért én... én egy fületlen gombot sem adok.

- Hogyan?

- De minő ember van hátad mögött? - kérdé Omár a messze elmaradt Dumitrura tekintve.

- Muntyán Dumitru.

- Az a keringő, ki kémem volt, míg a hitszegő Bornemissza portyázóit vezéreltem.

- Úgy gondolom.

- S most a részeges disznó a te komornyikod? Csapd el... nem engedném, hogy kaftányom szélét megcsókolja. Sokszor rászedett hamis híreivel.

- De az istenért! Mi zavarja Csiaffer boldogságát? - tudakolta Kocsárd, kit Omár csausz imént elejtett szavai igen nyugtalanítottak.

- Az, barátom, államtitok... Tán ösmered őt?

- Hogyne?... Sok hálával vagyok magas pártfogásáért adós.

- S látni akarnád?

- Nagy köszönettel venném, ha számomra bebocsáttatást eszközölnél őmagasságánál.

- Eredj, megengedem, hogy vele szólhass.

- Te?

- Csiaffer az én parancsolatom alatt áll.

- A budai kormányzó?

- Igen, a magyarországi török sereg fővezére, mint egy rabszolga, tőlem függ.

Kocsárd nagy szemeket vetett Omárra, s most először kezdé megfogni, hogy miért tegezi őt egy renegát, ki négy évvel előbb nagyságolta.

Léleknyugalom-e a boldogság, vagy az idegek kedves izgatottsága? E kérdést Csiaffer basa és Kun Kocsárd ellenkezőleg döntenék el, mi pedig tán egyikök nézetét sem fognók magunkévá tenni...

A szelíd öreg a csárda ivószobájának szőnyegekkel bevont padlózatán aranyrojtos bíborvánkoson ül. Kezében hosszú csibuk s ölében a korán legritkább kiadása, melyet a próféta halálakor Abu Bekr rendezett. A pálmalevelekre írt betűk már olvashatatlanok ugyan, de a basa elméjébe minden sort hű kezekkel másolt le a kegyesség, s Csiaffer a tótkomlósi csaplárosné előkötényéről is oly folyékonyan szavalhatná el a szentkönyv verseit, mintha szeme előtt a betűk szépen lenyomtatva hevernének.

Csiaffer nyílt homlokáról átengedés és kedélycsend sugárzik.

Tekintete derült, hószakálla gondosan rendezve, turbánja s egész öltözéke ünnepi.

Ő, bár rabjának mondá Omár csausz, megaláztatása közt úgy néz ki, mint legfényesebb napjaiban; arcvonalai egy árnnyal sem sötétebbek, sőt a jóindulat, nemes szív és elégültség még tisztább jellegét tüntetik vissza.

A belépő Kocsárd e váratlan látványon egészen el volt ámulva.

Csiaffer mint fiát ölelé át, s maga mellé ültetvén, oly örömmel tekintett reá, hogy az ifjúnak könnye kicsordult.

- Áldassanak a sors szellemei, a könnyű szárnyú takvinok, kik tégedet, hatalmas magyar úr, Allah utolsó szolgájának sátrába vezettek! Sokszor gondoltam reád, s emléked kedves volt, mint a mósusz illata, és megfrissítette lelkemet. Mióta nem láttalak, arcod komolyabb lett... Hogy vagy? Mi járatban jöttél a világ gyönyörűségének, a mi nagy szultánunknak birodalmába?

- Kegyelmes Csiaffer basa, én téged atyámként tisztellek, s kérdésedre örömmel mondom el utazásom okát, bár mástól titkoltam volna.

Csiaffer figyelemmel fordítá arcát Kocsárd felé.

- Tőlem a fejedelem erőszakkal elfoglalt egy hegyhátat, s törvénytelen tette által még megalázni is akart. Én mint birtokos és hazafi jogaimat védeni tartozom. De Rákóczi katonákat szállított a faluba, melynek határán a viszálykodás tárgya fekszik. S most, ha őt foglalásából kiverni szándékoznám, még a hunyadi várőrséggel is küzdeni kellene. Erre oláh jobbágyaimmal, kik a lőport nem szívesen szagolják, elégtelen vagyok. Ide jöttem, hogy zsoldos népet szerezzek magamnak.

- Talán őseid nyugszanak a hegy gyomrában, s félsz, hogy csontjaikat az ekevas kiforgatja?

- Tudtommal nem - válaszolá Kocsárd.

- Talán az istenembernek és szenteiteknek moséje vagy kőképei ékesítik a hegyhátat, hova neked kegyes fogadásból kell zarándokolni, s a fejedelem nem engedé meg a följárást?

- Én, hatalmas Csiaffer basa, búcsúra nem megyek, s a szenteknek nem imádkozom, mert reformált hitű vagyok. Templomunk pedig azon vidéken nincs, mert ott keleti vallásúak laknak.

- Talán a hegy, melyet Rákóczi kezéhez vett, aranyerekkel van megtöltve, mint a test nedv- és véredényekkel?

- Dehogy. Csak egy kopár bérc, melyen annyi zab terem, mennyiből vadászebeimnek alig süttethetnék két hónapig kenyeret.

- Miért akarod tehát visszafoglalni?

- Mert nekem van jogom hozzá, s nem a fejedelemnek.

Csiaffer vonásai bánattal teltek el. - Kedves magyar bég - szóla részvéttel -, a te lelked beteg és gondolatai nyavalyások. Allah akará, hogy nálam legyen az orvosság meggyógyításodra. Szavaimból fogom szívedbe csepegtetni, mert fölfedezem, mit másnak titkoltam volna, tudniillik ideutazásom okát.

Ezt mondván Csiaffer, egy bársony táskának zsinórait kezdé ujjaival be- és kivonni, s midőn babrálását darab ideig folytatá, a zsinórcsokrokból készült törökzár megnyílt. Ekkor két, selyembe takart iratot vett ki, s megcsókolván a cifrábbiknak pecsétét, mindkettőt átnyújtá Kocsárdnak.

- Olvasd, nagyságos fiam, mély gondolkozással e sorokat - szóla biztatón.

Kocsárd előbb Husszaim belgrádi basának levelét göngyölgeté ki, mely így hangzott:

Allah arcának árnyéka!

Nagyságos jó barátom!

A bölcsesség napja, a kegyelem holdja, a mi hatalmas szultánunk, kire az egész világ gyönyörűséggel fordítja szemeit, engemet, az érdemetlen rabot nevezett helyetted budai basává. Allah gondoskodni fog rólad is, nagyságos jó barátom, e földön és a paradicsomban. Szolgámat, Omár csauszt melléd rendelem őrizetül, kivel rögtön a temesvári basához fogsz indulni, hogy őt bölcsességednek sugáraival fölvilágosítsad az országos dolgok felől, mert a hatalmas császár parancsolatából még Belgrádban kell mulatnom, s megérkezésemig az igazgatás a temesvári basára bízatott.

A második hártyatekercs a szultán következő fermánja volt.

Nincs más Isten az Istenen kívül!

A mi kegyelmünk forrása kiapadott reád nézve, Csiaffer basa, s többé nem itathatod belőle szomjas lelkedet. A mi palástunk árnyékába sem léphetsz, hogy boldog lehessél hatalmunknak szemlélése által. Vedd azért elő kulcsaidat, s nyiss ki azokkal minden ládát, szekrényt és boltot, hol kincseid s bárminemű drágaságaid vannak. Szedd össze gyémántaidat, rubinjaidat, smaragdjaidat, gyöngyeidet, bogláraidat, kerecsentollaidat, becses vadbőreidet, handzsáraidat, kardjaidat, lőfegyvereidet, arany- és ezüstpénzeidet s ékszereidet. Midőn pedig egész vagyonod hibátlanul egybe van gyűjtve, jó fedezet alatt küldd el Isztambulba, kincstárunk számára. Az őrizetet Belgrádig te rendeled ki, azontúl minden kár- és fogyatkozásért Husszaim basánk, kire a tőled elvett kegyelmünket fordítottuk, lesz felelős. Ne felejtsd nemesebb vérű lovaidat is elküldeni, s rabnőid közül a szebbeket add át Husszaim basának. Amikor aztán e parancsot pontosan végrehajtottad, ülj fel lovadra, s teljesítvén, miket reád belgrádi vezérünk ruház, szép csöndesen jöjj derék végvárunkba, Belgrádba. A nap föltámadásakor érkezzél oda meg. Reggeltől alkonyig böjtölj, fürödjél és imádkozzál. Mihelyt pedig az esteli minaret-dalt hallani fogod, lépj be Husszaim basa kisebbik tanácskozó termébe, s ott a dívánra ülvén, mondd belgrádi vezérünknek, hogy saját kezével fonjon nyakadra egy selyemzsineget, mellyel aztán két erős rabszolgája meg fog fojtani. Tisztességes eltemetésed iránt már intézkedtünk. Jól elmédbe tartsd a kincsek elküldését, s ha a leszállítás miatt legkisebb aggodalmad volna, inkább vedd magadhoz a nagyobb drágaságokat, hogy mint szemed fényére, ügyelhess reájok. Fogadjon Allah kegyelmébe, hogy szárnyas fehér tevén és arany nyergen ülve érkezhessél a végítélet napján Arábiába, hol a próféta törvényt fog tartani.

Csiaffer, mint az orvos, ki egy idegláz krízisének jelenségeit kémli, oly részvéttel, oly figyelemmel nézett Kocsárd arcára, míg az a fermánt elolvasá.

- Lám, lám, nagyságos barátom, én a szultánnak egy zabföldnél többet adok át, de ajkaim mégsem ejtik ki a békétlenség hangjait, melyekre Eblisz tanítja a kevély szívűeket.

Kocsárd alig bontakozhatik ámulatából. Mesének rémlett előtte a fermán tartalma, bár hosszabb ideig mulatván Isztambulban, a törökök szokásait ösmeré.

- S te, kegyelmes úr, most csak nem vagy útban Husszaim basához? - tudakolá iszonnyal.

- Temesvárról Belgrádba sietek.

- Nagy ég! Tán ütközetet vesztettél, mely miatt a birodalom felbomlásnak indul.

- Szultánom közelebbről nem is parancsolta, hogy háborúba menjek.

- Tán háládatlan alattvalóid ellened panaszt nyújtottak?

- Alattvalóim szeretnek.

- S te, bár semmivel sem vádoltatol, a selyemzsineg után rohansz, és koporsód fölkeresésére sietsz, csupán azért, mert kincsed másnak is megtetszett?

Csiaffer botránkozással hallá az ifjú szavait. - Fiam - mondá -, a tévelygők nyelvén beszéltél. "Engedelmeskedjetek Istennek, engedelmeskedjetek a prófétának s azoknak, kiknek közületek a főhatalom jutott" - ezt parancsolja a korán, melynek selyembe kötött és a paradicsom drágaköveivel ékített eredeti példányát a hetedik égből Gábor angyal hozta le, midőn Mahomed, hogy Allah rendeleteit átvehesse, egy éjszaka Mekkából Jeruzsálembe s onnan az alsó égbe utazott. Aztán, kedves magyar bégem, lelki nyugalmadnak megszerzése végett, tanuld meg e szép arab verseket: "Amint közelg a végzés, nem használ az őrizkedés; amint jő a határozás, nem használ a tanácskozás!"

- Én, Csiaffer basa, e helyzetben mégis összetépném a fermánt, s híveimet zászlóim körül gyűjtvén, karddal oltalmaznám gyémántjaimat, lovaimat és háremhölgyeimet.

Csiaffer ábrándos hangon mondá:

- Figyelmezz e jóslatra, melyet szent könyvünkből olvastam: "A végítélet napját rémes idők előzik meg, midőn fúni fog a tikkasztó szél, mely az igazhitűeket és a koránt elsepri. A földön pedig csak a bűnösök maradnak, hogy bálványaik előtt térdeljenek, s a világ ismét mély tudatlanságba merül. Az állatok fognak beszélni és a lélek nélküli eszközök cselekedni. S megjelenik Kahtán ivadékából a kényúr, ki pálcájával hajtandja maga előtt az emberiséget, mígnem a bárányszívűek is farkasokká válnak, hogy fogaikat ellene vicsorgassák, érezvén hátaikon a dorong ütéseit. Ekkor egy század múlva meghalnak a csillagokat tartó angyalok, lehullnak a kisebb égitestek, háromszor harsog a trombita, a nap szénfekete lesz, a mennybolt a hévtől összeolvad, s a világ épülete, mint egy álomkép, eltűnik Allah szeme elől..." Íme, nagyságos barátom, a jóslat szerint előbb söpörtetik el a korán a föld színéről, s csak azután szabad Kahtán ivadéka ellen morgani azoknak, kiket pálcája ver.

- Engedek, Csiaffer basa, okoskodásaidnak, mert tudom, hogy minden háznak más szokása van, és az iszlám törvényei különböznek a mi erkölcseinktől. De ha ellenszegülni nem akarsz, legalább távozás által mentsd meg vagyonod egy részecskéjét, és mentsd meg becses éltedet.

- A távozás által! - sóhajtá Csiaffer. - Najashi etiópiai király befogadta a Mekkából szaladókat, és ki nem adá, mert azok a prófétának engedelmeskedtek; de nincs igazhitű, ki hajlékot nyisson az engedetleneknek, kik a szultán törvényei ellen tesznek, mert a szultán jogait a kalifáktól öröklé, a kalifák Alitól, Ali a prófétától és a próféta Allahtól.

- Kegyelmes basa, jusson eszedbe, mennyi hálára köteleztél, midőn magas udvarodba voltam. Ó, engedd e nagy tartozás egy részét lerónom!... Ha hitsorsosaid vendégszeretetében nem bízol, jöjj, kérlek, váramba, mely mint urát fog tisztelni, s nem leend hatalom, mely az erdélyieket rábírja, hogy a házjogot megsértve egy menekvőt visszautasítsanak, vagy ellenségeinek föláldozzanak.

- Fiam! A magas szultán palástjának szegélyéhez fogóztak ugyan a kicsiny Erdélyből elszaladt magyar főurak, de hogy a nagy török birodalom előkelői valaha a ti adófizető fejedelmeteknek szűk kaftánya mellé bújtak volna, erről soha beszélni sem hallottam... Inkább két kezemmel tépném ki tisztes szakállamat, mintsem ily megaláztatásra gondoljak.

Komor-büszkén mondá e szavakat Csiaffer, azonban rögtön kisimultak homlokának redői, és szívindító nyájassággal kérdé:

- Meggyőződtél-e már, kedves uram, hogy vakon botorkáznál Allah ösvényein, ha elfoglalt földecskédért Rákóczi ellen vétni akarnál?

- Az istenért - kiáltá Kocsárd -, hagyjuk az én csekély ügyemet, midőn a te drága életed áll kockán.

- Nem... ígérd előbb meg, hogy innen lehajtott fővel távozol, s nem emeled fel többé makacs nyakadat, ha Rákóczitól még új kárvallást szenvednél is.

- Nagyságos vezér! Nálunk más eszmék uralkodnak, mint nálatok... Ha a próféta nektek azt rendelte volna, hogy minden három lófarkas és kisebb basa, minden aga és effendi, minden kádi és ulema, minden kajmakán és a különböző nemzetségek sejkei, aztán meg az emírek, kik más színű turbánt hordanak, mint a többi alattvalók, és a nagy tisztességben álló bégek, kik szép vagyonnal bírnak, együtt határozzák el, hogy mit tehessen a fejedelem, mit ne tehessen: csak akkor lenne a ti állapototok oly nemű, mint az erdélyi úri rendeké. Képzeld magadat ily helyzetben, és úgy ítéld meg: ha vajon szabad-e számba sem venni a jogaimon ejtett sérelmeket!

- Ó, fiam, fiam! Én ily kábaságot képzelni sem tudnék. Hiszen ellenkezik az égi törvényekkel. Lásd! Allahnak négy fő angyala van, kik rangban elsők. Utánuk kisebbek következnek, szép renddel. Közülük némelyik magasztalásokat énekel; más az emberekért könyörög; más érctáblákra tetteinket jegyzi föl; más pedig az Isten trónját hordozza. Aztán vannak millió repülő lények, kik az angyaloknál durvább tűzből alkotvák, földi szenvedélyeket éreznek, s bár nemesebbek nálunknál, olykor a bűntől sem iszonyodnak vissza. De Allah angyalai és nemtői rangkülönbség nélkül engedelmesek. Senki sem akar az ő szándéka ellen cselekedni, senki sem bátorkodik bölcsességét vizsgálni, senki sem mer útjába korlátot vetni vagy végzései ellen zúgolódni. Csak Azazil, a kevély főangyal, agyarkodott Allah tettei miatt, s megpróbálta számon kérni tőle; de Allah a poklok mélyére lökte őt, hogy lealáztatásán tanulják meg az emberek a hatalom ellen nem rugódozni. S íme, nagyságos barátom, te most Azazil nyomdokai után kívánsz indulni. Ez nagy gőg jele... Azonban ha a világ bölcs rendjét hályogos szemeiddel be nem láthatnád, legalább fontold meg, hogy föltett szándékod veszélyekkel jár, s egy haszontalan hegyoldalért váraidat és életedet is kockáztatod.

- De kegyelmes Csiaffer! Mentől nagyobb a veszély, annál kevésbé lehet gyávaság nélkül hátrálnom.

- Látom, hogy nem becsülöd életedet. Te szándékosan akarsz napjaidnak véget vetni, mert meguntad azok folyamát.

- Ah! A mosolygó, a rózsaajkú élet örökké hű kedvesem volt; bájos karjaival kéjektől dobogó keblére szorított, s ha gyönyörittasan a mát tartottam boldogságom tetőpontjának, már holnap új és szebb örömökkel lepett meg. Nekem nincs panaszom az élet ellen. De te, Csiaffer basa, szintén szerencsés voltál, s boldogságod híre tengerekig hangzott.

- S méltán - közbeszóla Csiaffer. - Én nem éreztem az ifjúság vad szenvedélyeit s az aggkor erőtlenségét. Nem voltam merész sas, midőn fölserdülék, s odújába vonuló bagoly, midőn szakállam megfehérült. Egyenlően derülten folytak éveim. "Bűneink, szól a korán, sárkányokká és skorpiókká válnak, hogy minket kínozzanak", de én nem félek e mérges állatoktól, mert szándékaimból nem teremhettek meg... Az élet szelíd nemtői pedig érdemem felett kínálgattak örömökkel. Ők hozták a gyaurok sötét bolthajtásai közül az én világos kioszkomba a kedves Fatimét, kinél a bülbül bajosabban nem énekel, Korossan rózsája szebben nem nyílik, és a peri, ki az ártatlanok könnyeit hordja az egekbe, mélyebben nem érez. Kedves gyermekem, Fatimé, a te szíved meg fog hasadni, midőn a szerecsen őr Husszaim basa háremébe vezetend... Áldassék Allah, mert ő akarja ezt!

Csiaffer szemében könny csillogott.

- Csiaffer, Csiaffer! - kiáltá Kocsárd. - Miért rohansz oly gondolatlanul a halál elébe? Miért veted áldozatul Fatimét? Ad-e neked valaki kárpótlást az örömökért, melyeket egy rajongás miatt szétszórsz?

- Hogyne adna? Hiszen, kedves úri barátom, halálom után Ádám jobb kezénél fogok ülni az alsó égben, míg a paradicsomba jutnék, vagy fehér madár alakjában szállok Allah trónjának zsámolyához. Az ítéletnapon pedig a pokol fölé vont hajszálvékony s borotvaéles hídon át a próféta fog a paradicsom taváig vezetni, melynek vize fehérebb a tejnél, illatosabb a mósusznál, s melyből aki iszik, az egész öröklét alatt többé nem szomjúhozhatik. A tó partján megfrissülve, leírhatatlanul fényes váramba sietek, gyönyörködvén, míg gondolatgyorsan haladnék a paradicsom porán, mely liszt, kámfor és sáfrány; a paradicsom kövein, melyek gyöngyek és rubinok; a paradicsom fáin, melyeknek törzsöke arany, s a szép híves forrásokon, melyek jácint és gránát mederben csergenek, és habjaikon a legízletesebb halat, a nunt emelik kezünk elé. Váramhoz érkezvén, nyolcvanezer rab borul földre, kik mind akaratomtól függenek, s mihelyt gazdag termeimbe léptem, a paradicsom virágain nőtt zöldselyem öltözetet veszek magamra. Ekkor szakítok drága gyümölcseiből a Tuba fának, mely ágaival minden ablakon benyúlik, s árnyékát a leggyorsabb lovas egyik szélétől a másikig száz év alatt kerülhetné meg. Fiam, Kocsárd! A Tuba gyümölcsét a boldogság eledelének hívják, s ki ajkaiba vette, százszor érzékenyebb a paradicsom örömei iránt. Teli érzékenységgel sietni fogok a hárembe, hol hetven feketeszemű huri üdvözöl kendőlobogással, de én, bár azok talán Fatimánál is szebbek, a kedves görög leány mellé ülök le, mert a hivőknek szabad földi szeretőiket is magukhoz venni. Vele hallgatom csöndes éjeken a fák leveleinek pengését, az ágakra függesztett ezüstharangokat, melyekkel az Isten trónja mellől lengő szél játszik, és Izrafil angyal elragadó énekét, kinek a teremtés minden lényei közt legbűvösebb hangja van... Ó! Én boldog leszek, s elég kárpótlást fogok nyerni Husszaim basa által kioltandó életemért.

- De, kegyes basám, ki látta a paradicsom örömeit?

- Hitem által én látván látom. A hitnek szemei nem csalatkoznak. S nekem könnyű a halál. Azonban, fiam Kocsárd, te homályosan látsz a hit szemeivel, s reménylő átengedés helyett büszkén okoskodol. A te földed és paradicsomod eszméidből áll, s így mindkettőtől egyszerre foszt meg Azrael, a halálangyal. Neked tehát inkább van érdekedben nem kockáztatni életedet.

- Amit te, Csiaffer, a hitért tessz, miért ne tegyem én a fogalomért?...

E percben belép Omár csausz, s karját mellén átfonva jelenti, hogy elindulásra minden kész.

Mély megilletődéssel váltak el egymástól Csiaffer és Kun Kocsárd.

Midőn ez lóra akart ülni, a csausz éppen kijő a csárdából, a búcsúzóhoz közelítvén, suttogva mondá: - Ugye, furcsa vén úr a mi Csiafferünk. Nincs szájínyére a tisztességes halál. Borzasztóan szerelmes a megfojtatásba. Pedig kíséretünknek négyötöde az ő embereiből áll, s vagyonának tizedrészéből hercegi kényelemmel tudnék Belgiumban élni, hová turbános barátaim látogatóba aligha jönnének. Ott virágokat tartanék, fizetném a híres festőket, rizskásás juhhús helyett osztrigát enném, és magamat Van-Omárnak hívatnám, mi úgy hiszem, eléggé hangzatos név lenne... Különben te is facsart eszű fiú vagy. Hallottam ábrándozásaidat.

Mielőtt a csodálkozó Kun válaszolhatott volna, már Omár az őrök közé vegyült, s nyergelt lovára felpattanván, parancsolatokat kezdett osztani; de renegátunk kiejtett szavai és azon gondolat, hogy míg Csiaffer Belgrádba érkeznék, Rácz Gyerő csapatait is megszabadítására lehetne hozni, nem engedék Kocsárdot nyugodni. Elméje szünetlenül háborgott, s alig távozott Csiaffer a tótkomlósi csárdától egy mérföldnyire, már ifjú barátja a rövidebb ösvényen eléje került.

- Kegyelmes úr - súgá -, szemem jeladására, kezem intésére, ha akarod, szabad vagy. Nem kell magadnak sorsodra befolyni. Ráállasz-e?

- Ha a napot jobb, a holdat pedig bal kezembe hoznád, akkor sem fognék attól, mit előmbe tűztem távozni, mondá Mahomed Abu Telebnek, s mondom én neked.

- Apám! Erőszakkal kiszabadítlak.

- Kardomat ellened fordítom, s ha meggyőztél, szívembe ütöm - súgá Csiaffer sötét arccal. - De te - folytatá szelídülten -, ugye, kérésemre felhagysz nyaktörő terveddel, melyet Rákóczi ellen forralsz?

- Végrehajtom elvből, következetességből és lovagiasságból, mert különben egy kedves nő kételkedhetnék bátorságomban. Isten veled!

...Csiaffer folytatta útját; Kocsárd a csárdába tért vissza.

A basa további sorsát Szalárdi Siralmas magyar krónikájában ekként adja elő: "Husszaim a vele való szükséges beszédet és értekezéseket végezvén, nyakába ideget vettetett és megfojtatá őtet, kit Husszaim basa is nem kevéssé siratott vala, sőt maga is fogván testét, segített temető helyéhez emelni, s mondják, hogy siratása közben ilyen szókat szólott volna: Ó, ó, méltóságos férfiú! Íme, ma terajtad, de holnap énrajtam is eshetik hatalmas győzhetetlen szultánunknak kedvetlen ítéleti! De éljen, éljen sokáig a hatalmas szultán, kit a nagy Isten választott, minket pedig, kedves népét az ő hatalmassága, birtoka, birodalma alá vetett, s ám legyen az, valamit Isten engedelméből rajtunk akar ez földön elkövetni."

Kocsárd Rácz Gyerővel a tótkomlósi csapláros közbenjárására találkozott. A nagy mocsár ura száz egyént választott ki, kik pórruhába öltözve rendre Kocsárd jószágaiba szivárogtak, s a félénk jobbágyokat feltüzelvén, a hegyhátat erőszakkal visszafoglalták. Azonban a fejedelem megtudván, hogy idegen zsoldosokat hozott ellene, mint országháborítót közkereset alá vettette, annyival is inkább, mert ő ravasz előrelátásból a katonákat, mielőtt a csetepaté elkezdődnék, visszavonta, s így a törvény betű szerinti értelmét meg sem sérté.

Kocsárd a fogarasi börtönbe záratott.

Mária kérelmei eszközölték a kegyelmet.

Azonban Péter féltékenysége nejének bánatával egyarányban növekedett, s a szép Mari a rosályi sötét alakú épületben majdnem fogolyként élt. Ezt ő sokáig nem szívelheté. Egy kies reggel tehát kezébe vette selyemostorát, felült Szelimre, s midőn Péter álmos szemeit kitörlé, csak a távozó mén dobogását hallá. Előbb azt gondolta, hogy neje tasnádi házát ment megtekinteni, de utóbb a késés aggodalomba s végre dühösségbe hozta. Az emiatt kifejlődő család-jelenetet Szalárdi így írja le: "Midőn Mária Déván a várhegy alatt való szép udvarházánál nagy bátorságban laknék, Kun Péter harmadfélszáz, lovassal egy éjszaka ráütött vala, de hogy a hálót boldogtalanságában jól meg nem vetette vala, az asszony az ablakon lugasos kertjébe s onnan egy kis ajtón, míg az udvarház kapuját betörhetnék, a várba szaladott vala. Ahonnan öreg lövőszerszámokkal is váltig igyekezék rájok alálövetni; de hogy a vár igen magas kősziklán s az udvarház annak csak töviben volna, nem árthatnak vala nekik. Azonban Péter megvévén az udvarházat s az asszonyt nem találván, mindent feldúlatott, s minden élésekben, ott termett jó borokban igen nagy tékozlást és károkat tett. Végre, hogy feleségét kézre nem keríthette volna, azon hasztalanul töprenkedvén, bánkódván, másnap éjszaka úgy ment ki a házból, hogy a várból lövéssel meg nem vesztegethetnék embereit..."

Mária férjétől elvált, s Erdélyt odahagyva, murányi uradalmába költözött. A közbotrány után nem engedé szemérme Kocsárd ügyében többé a fejedelemnél zörgetni.

Év év után telt... S ki ne feledné az igen régi dolgokat?...

Mária Wesselényihez ment férjhez; Kun Kocsárd pedig hét esztendei börtön után 1640. július 29-én, ifjabb Rákóczi György kézfogójának ünnepén nyert kegyelmet. Ő minden jószágát a zabfölddel együtt visszakapta. Szerencsétlensége erélyét nem törte meg, csak összhangzásba hozá a viszonyokkal és az eszély igényeivel.

Az udvarlók Amaranthát Pest és környéke első szépségei közé sorozták. De én, bár hallgatva, inkább Amarantha barátnőinek pártján állottam, kik nem tagadhatták ugyan, hogy neki gyönyörű és elefántcsontnál fehérebb fogsorai vannak, azonban észrevevék, miként egyik foga egy hajszálnyival, egy gondolattal, egy eszményi vastagsággal külebb áll, mint kellene; kik megvallák, hogy Amaranthának lába mesés-kicsiny, de keze végtére is nagyobb lehet, mint Júliának, vagy tán mint Ágnesnek is; kik nyíltan elismerték, hogy Amarantha nyúlánk, karcsú s majdnem szilfid termetű, de... de (s ezen jelentékeny de alatt azt értették, hogy neki nincs eléggé telt melle, és vállai egy körömhegynyivel szélesebbek lehetnének); kik nem akarták elvitatni, hogy Amarantha bőrszíne vakítón fehér, finom és átlátszó, azonban mégsem titkolhaták, hogy igen közelről s kivált egy jó lornyettet használva, az ő orra tövén néhány nyári szeplőcskét lehetne felfedezni; s bár hódítólag mosolyog, leigézőn tud emlénykék szemeivel pillantani, és ezüstcsengésű hangja elbájoló, de fájdalom, ajka szögletén, jobb felől, majdnem akkora szemölcs van, mint egy zsemlyekása, szemöldei pedig igen szőkék és társalgásában még nincs kellő tűz s elevenség... azt meg sem említve, hogy világos haja elég selyemlágy és elég dús ugyan, azonban egy kevéssé vörös-aranyszínben játszik.

Amarantha barátnői nem tagadták, hogy neki ügyesebb komornája van a többieknél, s ebből magyarázták ki, hogy coiffure-je mindig igen csinos, s öltözéke hibátlan állású; de némi sajnálkozással vették észre, hogy neki a színek választásában nincs tökéletes tapintata, s képzelni lehetne oly kelméket, melyek inkább emelnék gyöngéd-piros arcának s hófehér karjainak szépségét, mint azok, melyeket hord.

Én e kérdésben bizonyosan ítélni nem tudtam ugyan, mert a férfiak költői ízlése ritkán száll le az íróasztaltól a toalettasztalig; azonban annyi igaz, hogy ha Amaranthához fiatal nők vagy felserdült leánykák jöttek, szemem félénk kíváncsisággal tévedett mell-csipkéiken, kivált, ha egy gombostű helyét hűtlenül elhagyta, és egy kapocs ki talált bomlani; míg hasonló kíváncsiság Amarantha csipkéi miatt kevésbé bántott, sőt midőn a hűvös tavaszi estéken shawlját nyakára igazítám, szemem nem káprázott, mit annak tulajdoníték, hogy a shawl csakugyan kevésbé emelte Amarantha hó-nyakának teintjét, mint hasonló esetekben a többi kisasszonyoknál.

Ily hangulattal sokáig nem tudtam érteni: miért teremtette volna az Isten őt különösen az én számomra?

S pedig az egész Alpáry- és Bánházy-családnak ez volt szilárd meggyőződése.

Hogy rajtam, kit Bánházy Arthurnak hívnak, és Amaranthán kívül hány tagból állott a két család, s mi okból jutott rendíthetetlen meggyőződéséhez, úgy hiszem, oly kérdés, melyet föl kell világosítanom, ha magamról tovább is akarok beszélgetni...

Azon kezdem tehát, hogy hat német mérföldre Pesttől, éppen az országútnak egy deli alakú földesúri telek van, oly csinos, oly tiszta és rendezett, hogy igen sötét kedéllyel vagy igen sietős ügyben kell járni azon utasnak, ki mellette elhaladva, nem vet reá előbb egy meglepett s aztán egy derült pillantást.

Még a vándorló mesterlegények is, ha eddig ballagva elfáradtak, leteszik ugyan vállaikról a kapu előtti padra batyuikat; de mielőtt megpihennének, kockás-kék zsebkendőikkel letörlik homlokaikról a verítéket és szemeikből a port, s aztán a kerítés vas-stakétái közé nyomván arcukat, hosszas ideig néznek az udvar smaragdzöld pázsitjára s a gyönyörű virágokra, melyek elültetve vagy csinos vedrekből feléjük kacsingatnak. Lelkük hízik, ha kedvük és kényük szerint megbámulhatják a csillogó apró-kövekkel kirakott ösvénykéket, melyek az udvaron - mint az ifjú kebelben a vágy és remény - majd szeszélyesen futnak szét, majd ismét barátságosan találkoznak össze. S aztán mily remekmű az a bálványkép, mely négy torkából ugyanannyi rezgő, ezüst vízoszlopot ereszt egy márványmederbe, hol kövérzöld levelű s fehér vagy sápadt arcú nimfák himbálnak az enyelgő habokban, míg e tündérélvekre a meder széléről irigyen tekintenek alá a sárga nárciszok és haragosan a tűzliliomok.

Ah, ha az élet is olyan volna, mint ez az udvar - gondolta már talán nem egy szegény fiú -, akkor mily könnyű lenne rajta vándorolni, kivált, ha a pályacélnál, hol meg kell pihennünk, csak félannyira is barátságos tanya várna reánk, minő ez itt a háttérben, szellős oszlopsorú előcsarnokával s nagy ablakú, majdnem átlátszó és mindenfelé kilátást nyitó belsőjével!...

A szép, de kicsiny mezei házat, mely a falu végétől alig száz ölre fekszik, részint saját pénzéből, részint az én nyilamra betáblázott kölcsönből a nagybácsi építtette, midőn ősi kastélyunk - melynek romjai az egész helység architektúrai vállalataira még egypár évig elég követ adnak - a hosszas elhanyagoltatás miatt összeomlott.

Új lakásunk, bár a könyvtáron és a nagy éttermen kívül csak hat szobából állott, mégis bőven elég volt minden Bánházy számára; mert a régi híres családot jelenleg csupán a nagybácsi és az én igénytelen személyem képviselte.

Tőszomszédunk a nemesi rendből az Alpáryak valának, kik egy termékeny puszta kellő közepén laktak, s kiknek szintén teljes névlajstromát számlálom elő, midőn Amaranthát és édesatyját, András urat említem.

A tőszomszédságon azonban ne képzeljenek olvasóim oly csekély távolságot, melyet egy felrezzent galamb egyetlen szárnycsattintással átrepül.

Midőn kiskoromban a pónin kellett Amaranthához lovagolnom, egész hosszú útnak tetszett ez.

Kertünk háta megett kanyarodva dél felé, előbb galagonyával beszegett rétekre érkeztem, hol a virágok felett tarka pillangók, fátyol-szárnyú sáskák s majdnem átlátszó testű kis bogarak lebegtek; míg a bokrok gallyai közt vadgerle búgott, és az élő sövény mögül néha egy félénk nyúl ugrott ki.

Csakhamar a zöld réteket avarabb rónaság váltá fel, hol közönként szérűk, takarmányhelyek és juhaklok tűntek elő. Az útfélen a csapláros kopott horpaszú kuvasza üldözé a mezei egereket, vagy robbant a gör mellől egy mélázó varjat tovább. A kútágas körül jármas ökrök hevertek. A legelő közepén árván hagyott vén almafa teteje fölött pedig mindig keskenyebb és magasabb körben forgott a héja, míg végtére az ég tiszta mélyében egy mozgó árnyékká vált, melyet a szem, ha megszűnt kísérni, többé fel nem lel.

Ily monoton vidékből tart egy karcsú ösvény egyenesen jobbra, hol a sűrű kukoricavetés közt a póni és lovasa tökéletesen eltűnt, s csak a földesúri majorházak előtt merült föl ismét, hogy aztán egy nagy parkon száguldjon tovább megsarkantyúzott paripájával, mígnem az Alpáryak ősi kastélyának tornácához érkezett, hol többnyire az ősi, de kivehetetlen színű karszékben találta a háziurat, ki már sokkal elnehezültebb volt, hogysem mezei gazdaságát gyakran megtekinthette volna, és sokkal gondosabb, hogysem a legcsekélyebb intézkedéseket is ne szabja ispánai elé.

A tájékot, mely nyárilakunktól Amarantha kastélyáig nyúlt, azért írtam le oly hosszan, mert büszkén mondhatom, miként az utolsó fűszálig a Bánházyak és Alpáryak birtoka volt.

De mégsem vala semmi nehezebb, mint elhatározni, hogy belőle voltaképp mi a miénk és mi az övék. Örökös határpör folyt közöttünk, s minden vadalmafa, mely a mezőn magánosan állott, egy nagy ládát töltött meg esketésekkel, tanúvallomásokkal és barázdajáratásokkal, s hogy ugyanakkor egy szintén akkora pénzládát ürített ki a perköltségekre, ezt talán fölösleges volna említenem.

Azonkívül bonyodalmainkat bizonyos vetélkedési vágy tetézte, mely az irigységhez és kárörömhöz hasonlított.

Ha tudniillik egy Bánházy valamelyik földjét elidegeníté, azt az Alpáryak dupla áron is készek voltak az új tulajdonostól megvásárolni; ha ellenben egy Alpáry valakinek adóssági kötelezvényt talált adni, számot tarthatott, hogy a Bánházyak húsz százalékra vett kölcsönnel is e kötelezvényt magukhoz fogják váltani bepörlés és egzekváltatás végett.

Ily torzsalkodások által az Alpáryaknak néha a mi csűrös kertünk mellett volt egy darab földecskéjük; máskor pedig mi tódultunk diadalmasan az ő parkjukba, s nemcsak a tisztes csert és bükköt ölfába rakattuk, de ha egy platánra vagy bignoniára szert teheténk, az is tüstént kandallónkba ment, sőt néhai atyám, kevéssel halála előtt, a parknak egyetlen tulipánfájával tüzeltetett, s komolyan állítá, hogy soha még költőibb színű lángokat s éteribb füstöt nem látott kandallójában, és soha kedélyesebb meleg nem volt szobájában.

De ezek inkább mulatságos oldalait tevék ügyeinknek, s végképp nem veszélyeztették egyik család sorsát sem.

Azonban volt egy óriás perünk is, mindkét részről, melynek lefolyásával valamelyik félnek koldusbotra kellett jutni.

Mi tudniillik még első Leopold uralkodása alatt keresetet indítottunk az Alpáryak ellen azon puszta miatt, melyből jelenleg Amarantha apjának összes birtoka áll; mert bizonyos Bánházy Bódog, kinek leánya, Judith, egy Alpáryhoz ment férjhez, a fiúág megkárosításával új adományozást impetrált volt Zsigmond királytól, s ennek erejénél fogva a szóban forgó puszta fölötti örökösödési jogot törvénytelenül mindkét nemre reguláztatta.

De perünk alig érkezett az első excepció küszöbéig, midőn az Alpáryak, egy teljesedésbe nem ment csere-fölbontásnak jogcíme alatt, szintoly tüzes harcra keltek ellenünk, s győzedelmük eredménye a mi mostani összes birtokunkat ragadja vala ki kezünk közül.

E csodálatos helyzetben természetes volt, hogy négy nemzedéken át minden Alpáry várton-várta azon érdekes percet, midőn a Bánházyak sírva-ríva költöznek büszke kastélyaikból a kerek világba, hogy a sátrascigányok vagy drótostótok barangolásaira vessék fejüket; s megfordítván a Bánházyak is - minthogy képzelődésük nem kevesebb elevenséggel bírt - hasonló kedélyes tablóban rajzolák le maguknak az Alpáryak kétségtelen jövendőjét.

Az ily bibliai ártatlanságú vágyódások és emberbaráti jóslatok keletkezéseire nem csekély befolyással voltak a két család szorgalmas prókátorai is, kik annyira bámulák a kezükre bízott ügy gyors haladását, hogy klienseik kétségkívül valami gőzmozdony által hajtottnak hiszik vala pöreiket, ha tudniillik akkor a gőz erőműi használata föl lett volna fedezve.

Azonban mégis úgy történt, hogy a nagy processzus gazdasági hatásai előbb fejlődtek ki, mint törvényszéki eredményei.

Az Alpáryak és Bánházyak erszénye laposodni kezdett.

Amarantha nagyatyja, ki a főbb rangú táblabírákat először ismerteté meg a burnótozás gyönyöreivel, éppen akkor volt kénytelen becses burnótszelence-gyűjteményét elidegeníteni, midőn a magyarok coffliba kezdék hajaikat fonni, leborotválták bajuszaikat, és a tubákolás szezonja bekövetkezett.

Az én nagyatyám pedig, ki a kerecsen-tollak, gyémántos forgók, régi boglárok, díszövek, kardkötők, gyöngyös- és drágaköves markolatú szablyák, ősmagyar ruhák, antik gombok s a gazdag nyeregszerszámok szenvedélyes barátja volt, éppen azon határozó percben tartá tanácsosnak nagy áldozatokkal szerzett ritkaságaitól, melyek még az örökös főispánok és zászlósurakéival is versenyezhetének, megválni, midőn az 1791-i országgyűlés kihirdettetett, és a sujtásos, dolmányos, sarkantyús magyar világ megint divatba jött.

Később Amarantha atyja, kinek nemesített ménese még a Hunyady grófoké mellett sem vallott volna szégyent, legjobb lovait árvereztette el, hogy az ellenünk folyt pört, mely egy remédiumnál fölakadt, a sárból kivonathassa; míg viszont az én atyám, ki híres göböly-hizlaló volt, minden lábasmarháit potomságért az Izikucz-testvérekre tukmálá, s bezáratta szeszgyárát, csakhogy egy információt, melyet ügyvéde mellőzhetetlennek tartott, éppen a maga idejében tehessen.

S ki tudná, még mitől kellett volna és nem kellett volna a két családnak megválni, míg azon falánk szörnyeteget, melyet tabuláris pörnek neveznek, elég táplálattal látják vala el? Ki tudná, hol áll meg a patvarkodási düh, ha a nagybácsi, ki a francia háború alatt Amarantha apjával egy ezredben szolgált, szegény atyám véletlen halálával a Bánházyak fejévé nem lőn?

De ő történetesen keveset adott a régi okiratokra, keveset törődött a rögzött ellenszenvekkel, melyek hagyományként szállnak az ivadékokra, hogy a múlt homályából egy sötét, egy kísértetes árnyat vessenek a jelen örömei közé.

Addig látogatá tehát hajdani kenyerespajtását, míg ez is néha hozzánk kezdett vetődni.

Utóbb együtt olykor bizodalmas szót is cseréltek, hol ifjúkori kalandjaikról, hol pedig családügyeikről.

Eközben, éppen Amarantha születése napján, a nagybácsi gálába öltöztetett, fejemen pörge kalappal, csizmámon pengő sarkantyúval, s ketten lovagolánk az Alpáryak kastélyába.

Akkor voltam legelőször náluk.

A házikisasszony szebb ruhában volt, mint bábjai, s ezeknél valamivel nagyobb.

- Leányom, Amarantha! - mondá az öreg úr - jer oldalam mellé.

A kisasszony egy tört karú asszonysággal keblén, és egy tarka köntösű polcinellóval, melyet lábánál fogva vonszolt, apjához nyargalt.

- Tedd le a bábokat, gyermekem - szólt az apa -, s nyújtsd ide kezedet.

- Öcsém, Arthur! - feddőzék ekkor a nagybácsi - miért forgatod tenyeredben kalapod karimáját? Állj merőn! Lépj közelebb! Egy... kettő... három! Halt!... Add ide kezedet. Egyenesen nézz, mint a bátor kis katonákhoz illik!

- Amarantha! - mondá ünnepélyes hangon az apa - akit most eléd vezetek, az Bánházy Arthur, a te leendő férjed.

- Arthur! - szólt a nagybácsi - az a kis tündér, ki most eléd lép, Alpáry Amarantha, a te leendő nőd.

- Szeressétek örökre egymást! - ajánlá megindulással az apa.

- És most tüstént csókoljátok meg egymást! - parancsolá a nagybácsi.

S miért ne tettük volna! Hisz az öregek is egymás karjaiba borultak!

Még aznap az Alpáry- és Bánházy-család, kik kölcsönösen voltak al- és felperesek, s kik majdnem hasonló értékű és kiterjedésű jószágrész fölött már derekas ítéletet vártak, közértelemmel abban állapodtak meg, hogy évenként egyenlő mennyiségű pénzt fordítanak perköltségekre, s ügyeiket okvetlenül be fogják végezni; de csak azért, hogy a kis Arthur és a kis Amarantha leendő maradékai tisztán tudhassák: mi az apai, mi az anyai, mi a fiat s mi leányt illető.

E bölcs előintézkedésre sürgető szükség is vala.

Mert Amarantha már tízéves volt, én pedig a tizenkettőn majdnem egy hónappal valék túl. És e fiatal korban az idő oly gyorsan halad, hogy telését észre sem lehet venni...

A gyermek-mátkák hamar egymáshoz szoktak.

Állandó játszótársa valék Amaranthának.

S mi a játék és tanulás közt, helyzetünkről - mint jegyesekhez illik - egész komolysággal gondolkoztunk.

Világnézeteinket és hangulatunkat majdnem oly könnyű kijelölni, mint a mérföldkövek által az utat, melyen a vándor áthalad.

Számláljuk csak e mérföldköveket!...

Amarantha női munka mellett ült.

- Mivel foglalkozol, Amaranthám? - kérdém gyöngéd figyelemmel.

- Hálósipkát kötök.

- Kinek, Amaranthám?

- Most atyusnak, Arthurom, de mihelyt férjhez megyek, neked készítek egyet.

- Mily jó vagy, kedvesem! Azonban tudod-e, mi ötlött eszembe?... Be szép volna, ha te, mint az egyiptomi királyleány Tiridatesnek, nekem oly azbeszt-inget szőnél, mellyel a lángok közé is be lehetne menni, anélkül hogy magam megégessem.

- Majd szövök egyet, ha a gouvernante megtanít rá. De, Arthurom, talán az inggel se menj a tűzbe.

- Az lehetetlen, kedvesem.

- Miért?

- Mert lásd, én kalandokra akarok járni, mint Viczli-puczli herceg és Amadis, s akkor az ember könnyen jöhet tűzbe, majd egy szép tündérlány miatt, kit a sárkányoktól kell megmenteni, majd pedig egy szalamandráért, kit valami bűvész gyíkká varázsolt, de aki, bár a legnagyobb melegben is jól érzi magát, végtére sem egyéb egy átváltozott vén banyánál.

- Ah, Arthurom, ha te kalandokra mégy, mit csinálok én azalatt otthon?

- Vársz reám, kedvesem!

- De a hosszas várakozás unalmas.

- Mit sem tesz. Mert ha aztán hazajövök, lásd, akkor híven, igazán elmesélem neked az én furcsa kalandjaimat.

- Köszönöm, kedves Arthurom! Csak ne hallgass el semmit; mert atyus mondja, hogy a házi boldogságra a legszükségesebb az őszinteség.

- Pedig én bizonyosan őszinte fogok lenni.

- Mily boldoggá teszesz, Arthurom!

- Az kötelességem, Amarantha!...

Később.

- Tetszik-e neked, Amarantha, az én pajtásom, Feri, ki oly jól szokta a toll-labdát forgatni?

- Még magam sem tudom, Arthur!

- Érdekes külsője van, mint a gouvernante mondja.

- Derék lenne, kedvesem, ha te egy kevéssé beleszeretnél.

- S örülnél azon, Arthurom?

- Szívemből, Amaranthám.

- Úgy a te kedvedért meg kell tennem.

- Te angyal vagy, Amarantha! Minden kérésemet vonakodás nélkül teljesíted.

- Mert atyus mondja, hogy a nőnek semmit sem kell férjétől megtagadni, s te maholnap férjem leszesz.

- Mihelyt a huszonegyedik évemet betöltöm.

- S addig még csak hét év kell.

- És három hónap, Amaranthám!...

Mátkám a következő telen a táncórák miatt Pestre költözött egy még mindig bálványozott nőhöz, ki anyjáról közel rokona volt, s a felső körökben élt.

Én is Pestre mentem az egyetembe.

Amarantha a Nákó-házban az első emeleten lakott, én pedig éppen fölötte. Ablakaink a Dunára nyíltak.

Egy este érzékenyedve találám.

- Miért búsulsz, kedvesem! - kérdém lovagias részvéttel.

- Néni megígérte, hogy elvisz az operába, s mégis itt hagyott.

- Semmi baj, Amarantha! Mihelyt elveszlek, állandó páholyt fogok tartani, s minden előadáson jelen lehetsz. Ekvipázsom pontban hét órakor a lépcső előtt fog állani, hogy még az első jelenet közepén - mint illik - elérkezhessél színházba.

- De, Arthur! Ha az idő szép, akkor gyalog fogunk menni, s te karodat nyújtod nekem.

- Isten mentsen, Amaranthám! Az szokás elleni volna.

- Lehetetlen!

- Kérdezd csak meg a nénit!

- De legalább mellettem ülsz a páholyban, s ha Schodelné vagy Felbér Mari, Conti vagy Füredi művészileg énekel, együtt tapsolunk.

- Isten mentsen, Amaranthám! Hiszen ez nem a férjek kötelessége. Kérdezd csak meg a nénit!

- De hát aztán mit csinálnak a férjek a színházban?

- Elmennek más dámák páholyaiba, s ott társalognak.

- És nőik mégis tudnak a darabra figyelni?

- Bohó! Hisz az ő páholyukig nem hallik el a beszélgetés; mert az suttogva foly. Aztán néha a férj nem is megy el az operába, hanem csak feleségét küldi; maga pedig később látja az énekesnőket.

- És a feleségek mégis szeretik az operákat, s tapsolnak az énekesnőknek?

- Hohó! Még a balett-táncosnőknek is, kedvesem!

Amarantha komoly, méla tekintetet vetett rám, s én csodálkoztam kedvetlenségén. Általában az én kis mátkám néhány hónap óta gondolkozó kezdett lenni. Talán a gyors növés okozza - mondám magamban -, mert hisz' a gyermekeknek rossz kedvük van, ha a foguk nő is... s hát még, ha egész testük?

Később belátom, hogy a fognövésből vont okoskodás nem fejti egészen meg Amarantha hangulatát.

Hiszen magam is gondolkozóvá lettem.

Nehezen kezdett fejembe férni a sok unalmas tankönyv, míg kivált az érzelgős verseket és regényeket elragadtatással olvastam.

Új foglalkozásaim legelőbb külsőmre hatottak.

Hajamat megnövelém, s bizonyos költői rendetlenséghez szoktattam.

Szabad nyakat hordottam, hátrahajtott inggallérral. A carbonari - egy akkor még divatos köpeny - közép nagyságú, de sugár termetemet jól megilleté, s vállamon átvetett gallérja fantasztikus redőkben hullott alá. És én azt, míg csak a meleg napok viselhetetlenné nem tették, az utcán szünetlenül magamon hordám, ügyelve, hogy arcvonásaim és szemem járása is összhangzásban legyenek azon most ábrándos, majd lezser, de mindig művészinek képzelt testtartással s modorral, melyekkel regényhőseimet igyekeztem utánozni.

Szóval: nevetségig szenvelgővé váltam, mint többnyire a figyermekek szoktak, ha tizenhatodik éveikbe fordulnak, s ha betyárokká lenni és a nyerseségben tűnni ki nincs elég erélyük, vagy nem volt még elég alkalmuk.

Amaranthának sem ízlését, sem kedélyét nem látszott kielégíteni mostani átalakulásom; de ő, bármint vélekedék vala magamviseletemről, egészben véve, irántam növekedő ragaszkodást mutatott.

Egyszer megint egyedül találtam őt.

Éppen egy vízesést hímzett, fölötte zöld haraszttal és vörös fenyővel; közel hozzá pedig csinos külsőjű erdei lakkal.

- Vadásztáskádra készítem - mondá nyájasan.

- Le vagyok kötelezve szívességedért, Amaranthám - válaszoltam kezét megszorítva.

Igaz, hogy Feodorának sem lehetett fehérebb keze, de a Feodoráé, mint Lafontaine írja, reszketett, midőn kedvese érinté: ellenben Amaranthánál a szerelem e lényeges kellékét nem vettem észre.

Meg valék ütközve, s eltökélém érzései iránt szorosabb vizsgálat alá vetni mátkámat.

- Amaranthám! Szeretsz-e? - kérdem oly hangon, melyet olvadékonynak neveznek a regényekben.

Amarantha lesüté szemeit, s ez jó jel volt.

- Szeretsz-e?

- Természetesen - válaszolá.

Ah, e felelet igen prózailag hangzott.

- Midőn a koncerten vagy - folytatám hévvel - s én a leckén, tudsz-e figyelni a zenére?

- Igen, egy keveset, Arthurom!

- Midőn a templom oltárzsámolyánál térdepelsz, kezedben olvasóval, ajkaidon imával, s az istenitisztelet közben hátad mögött egy lassú lépés halk neszét hallod, nem ejted-e el olvasódat, nem feleded-e el imád szavait azon sejtelemre, hogy én közelítek hozzád!

- Hogyan tehetném ezt, Arthurom? Hiszen olvasóm nincs, mert kálvinista vagyok; a térdelés helyett padon ülök, te meg nem is jársz templomba.

- De Amaranthám! Ha szobádban vagy, ugye, néha erős szívdobogást érzesz, mely delejes viszonyban áll az én utcai sétáimmal, s azt jelenti, hogy éppen akkor a Nákó-ház előtt megyek el?

- Az ablakból, Arthurom, gyakran észreveszlek, mind távozásodkor, mind pedig visszaérkezésedkor; s ez nem is csoda, mert előre tudom: mikor indulsz az egyetembe, s mikor kell hazajönnöd.

- De legalább, Amarantha, midőn piciny lábaid előtt ülök, midőn epedő tekintetemet tündér arcodra vetem, midőn hullámzó kebledből egy édes sóhaj tör ki, és én a boldogság kéjmámorától ittasodva karolom át karcsú derekadat, s egy égő csókot nyomok hófehér vállaidra és cseresznyepiros ajkadra: ugye, a szerelem és üdv e szent perceiben a te keblednek szűk a világ s keskeny az egész mindenség? Ugye, akkor a te szívedben üt sátrat a mennyország boldogsága, s mindaz a kéj, melyet a halandók álmodnak, az angyalok élveznek, a bukott lelkek irigyelnek, és az Isten megáld? Ugye, olyankor hallod a nap körül forgó csillagok zengését, a szeráfok énekét, az égből földre siető kerubinok láthatatlan szárnyainak bűbájos neszét, és hallod a világ nagy harmóniáját, azon disszonancok nélkül, melyeket Belzebubnak és a pokol tízmillió ördögének hahotája, jajgatása és fenyegetőzése vegyít a menny hangászkarának legszebb áriái s legfellengzőbb kantátái közé? Ugye, bágyadtan festettem kimagyarázhatatlan, megnevezhetetlen, megmérhetetlen érzéseidet, melyek akkor támadnak, midőn átkarollak s ajkam ajkaidat érinti?

Amarantha szerényen vonult a kanapé másik szegletére, s némi zavarral játszván azon csinos bizsu-bokorral, mely mellére volt akasztva, lesütött szemmel és félmosolygón mondá: - Arthur! Te még sohasem voltál oly pajzán, hogy lábaimnál ülj, hogy átkarolj és megcsókolj.

- Feledékeny vagy, Amaranthám!

- Azóta értem, hogy nagyok vagyunk.

- De ha ezentúl tenném?

- Ne tedd, kérlek. Az igen illetlen volna, s ha atyus meghallaná, azt gondolná, hogy nincs nevelésed.

- Ah, Amarantha! - szólék kedvetlenül - felelj még egy kérdésemre.

- Örömmel, Arthurom!

- Ha egy emlényt találsz az ér partján, ha egy ibolyát a zöldellő bokor tövénél, vagy egy szemérmes erikát az ágyad szélén, vagy egy büszke kaméliát etazsereden, nem feleded-e el e virágok különböző színét és alakját, hogy bennük egyedül feléd tekintő szemeimet lásd? Ha sétálni a városligetbe mégy, s körüled minden zsendül és virít, ha a fák ágai s a pázsit füvei közt lágy szellő leng, s tündérneszével millió életet ébreszt föl, ha minden lomb mellől a madárdal s minden légparányról a virágillat hirdeti: itt a tavasz, itt a boldogság, ó, Amaranthám, ekkor nem hiszed-e, hogy a természet és a tavasz, a kéj és boldogság hitegető mesénél, puszta ráfogásnál egyéb nem lehet az én szerelmem nélkül?... Ne szakíts félbe, Amaranthám, mert még csak azt kérdezem, hogy ha éjjel ablakodon kitekintesz, s minden meg van világítva, nem az utcalámpák prózai csilláma, de az örök életű égitestek delejes sugárai által, ugye, akkor hinni akarod, hinni tudod, miként a csillagok azért ragyognak, hogy neked tanúságot tegyenek a szerelemről; ugye, akkor szép szemeidre egy könny vonul, s annak ezüst fátyola miatt minden bágyadtabb fény a láthatárról elenyészik, és az egész menny ívén tűzbetűkkel felírva csupán e két szót látod: Bánházy Arthur?... Ugye, te közelebbről somnambule leszesz szerelmedben, s megőrülnél, ha érzéseidet még erősebb érzésekkel nem viszonoznám? Csak ennyit kérdek, Amarantha.

- Ah, Arthurom, micsoda könyvekből jegyeztek ki e csodálatos dolgokat? Fogadni mernék, hogy nem magad gondolád.

Amarantha mosolyogva tevé megjegyzését, de arca kipirult, és szemei elevenebb fénnyel égtek.

Engem inkább bántott mosolya, mint amennyire lekötelezett felindulása.

Aztán szégyellém, hogy egyszerű eszével kitalálta a kútfőt, melyből lelkesedésemet merítettem. Oly tűzzel, mint egy vidéki színész szokott deklamálni, kiáltám tehát:

- Leány! Te engem nem szeretsz! Ég és föld hallotta, hogy megtagadtál.

A lármára a néni belépett s utána a gouvernante.

Iszonyú zavarban valék.

Most jutott eszembe, hogy a szomszéd szobából meghallották szavaimat, s hogy ma társalogtam először Amaranthával magas stílből, s hogy ezáltal jelét adtam, miként a gyermekévekből kiléptem, és e sikerült próbatét után könnyen történhetik, hogy ezentúl Amaranthát nem hagyják magára.

Nyugtalanságom növekedett, midőn a néni kérdőn tekintett körül.

De Amarantha nevetve mondá: - Nem képzeli, néni, milyen jó szónok lesz Arthurból. Oly művészileg adta elő Vörösmartynak e versét:

Jár számkivetetten az árva fiú,
Dalt zengedez és dala oly szomorú...

hogy a néninek az ismétlésre fel kell kérni őt. Ugye, Arthur újra el fogod szavalni?

Mátkám most ügyességével a sárból kiragadott, s én a néninek az Árva fiú-t s aztán ráadásul a gouvernante számára a Hű Fridolin-t eldeklamálván, a társaságnak mind magyar, mind német előadásom iránti nagy megelégedésével hagytam oda Amarantha szobáját; de az utcán felsóhajték: - Ő csakugyan nem az én ideálom! Neki nincsenek lávázó érzései!...

E gyanításom annál szilárdabb alapokat nyert, mentől több regényt olvastam.

S midőn Amarantha az első bálban megjelent, és én tizenkilencedik évemhez közelíték, örömest táncoltam vele, mulatságosan töltém az időt körében, nehezteltem, ha pajtásom, Feri, igen sok tűzzel udvarolt neki, elégült valék, ha az estélyekről én is a néni kocsiján mentem haza, szépnek találtam, hogy egy betegségem alatt Amarantha még színházba sem ment, de mindezen kedélyes helyzetnek, ezen, a józan ész szerint kimondhatatlan érdekkel bíró viszonynak ellenére, ha álmomból fölébredtem, vagy midőn fáradt szemeimet álomra hunytam be, változatlanul ezt sóhajtám: ah, ő mégsem az én ideálom! És kérdem: vajon hol lakik a valódi, az egyetlen, ki az én örök, az én kimeríthetetlen szerelmemre van teremtve?

Keresni kezdettem egy oly eszményképet, mely fantáziámban élt. Előbb szerényen csak Amarantha barátnői közt, utóbb az egész pesti felsőkörben, s végre az ünnepelt művésznők sorában is szemlét tartottam.

De megvallom, nehéz lett volna álmaim másolatát feltalálni.

Mert szívem kívül szépséget, e szépség mellett kellemet, a kellem kíséretében szikrázó észt, az ész szövetségében gyermeteg átengedést és mindig égő szenvedélyt vágyott lelni.

Ezek pedig együtt ritka tulajdonok.

Egyébiránt kutatásaimat talán az is nehezíté, hogy bizonyos fényűzést vagy legalább eleganciát tarték eszményképem szükséges elemének, és egy mocskos kesztyű majdnem úgy sérté szemeimet, mint egy májfolt a bőrön, egy félrenyomott sarkú cipő majdnem úgy kiábrándított, mint egy hibásan ejtett francia szó és egy kétértelmű kifejezés, mely udvarlásom tárgyának ajkairól ellebbent.

Általában a nők testi és lelki tökélyei iránt oly kényes ízlésem volt, mint a nemes borok körül.

Ha a finom pezsgőt Hébé nektárserlegéből nem kóstolhatom, legalább kristálytiszta üvegből iszom, mely minden gyöngyét felmutatja, s inkább pezsgő sem kell, mintsem azt egy piszkos pléhkupából vagy egy cserépedényből szörpöljem.

Ez elvhez híven ragaszkodva, szerelmem tárgyát sem tudám szép öltözet, s parkettes és szőnyeges termek nélkül képzelni.

Ideálom tehát nádzsúpos födél alatt oly kevéssé lakhatván, mint a gyárak gőzében vagy egy fukar uzsorás ronda szobáiban és egy felvergődött háznép gazdag, de ízlés nélküli palotájában, természetes volt, hogy a világ mostani viszonyai célom elérésére kedvezőek nem valának, s akár hazám határai közt kerestem az egyetlent, kit az Isten különösen számomra teremtett, akár rövid külföldi utazásaim alatt reméltem feltalálni őt, végtére, bár megszégyenülve, mindig Amaranthához kellett visszatérnem, s e leány az én kibeszélhetetlen bosszúságomra észrevenni sem akarta apró hűtlenségeimet. Egyaránt nyájas volt irántam; egyaránt unalmasaknak nevezé szerelmes verseimet, melyekben szívem nagy tengeréről panaszkodtam, melynek állandó viharjai, feneketlen örvényei s hajmeresztő szirtjei vannak; egyaránt állítá, hogy ábrándozásom affektációnál nem egyéb, hogy belőlem idővel egy békés hajlamú férj lesz, ki a papucskormányt a legokosabb igazgatási rendszernek fogja találni.

Ily körülmények közt közelíték huszonegyedik évemhez.

Házasságunk napjáig néhány hét volt.

Ah, ő még csak félni sem akar! - sóhajtám az egyik nap.

Ó, ő kikacagott, midőn mondám, hogy Feri udvarlásai miatt féltékeny vagyok; pedig e fiú valóban nem kezd többé nekem tetszeni - sóhajtám a másik nap.

Ah, bár legalább verseimet ne tartaná unalmasaknak, holott a Honderű kellemes szalonhölgyeinknek szépreményű fiatal íróként mutat be! - sóhajtám a harmadik nap.

Ó, csak az én nagybácsim és az ő apja előre ne csinálták volna ki házasságunkat! Mégpedig egy ősi pör miatt! Hiszen az összekelés minden okai közt, mint tudjuk, ez a legprózaibb! - sóhajtám a negyedik nap.

Ah, miért telnek hosszabban az órák, ha vele nem találkozom, holott kétségtelen, hogy ő nem az én eszményképem! - sóhajtám az ötödik nap.

Ó, csak legalább ne mondaná, hogy nálam az ábrándozás affektáció - sóhajtám a hatodik nap.

Ah, csak találnék ürügyet néhány héttel későbbre halasztani esküvőmet, hogy legalább megmutathassam önállóságomat! - sóhajtám a hetedik nap.

E különböző ah és ó-kat, mert hirtelenében újakat nem tudék kitalálni, az egész következő héten hűn ismételtem.

Később azonban nyugtalan képzelődésem más sóhajokra is fedezett fel anyagokat.

Szóval nem valék kebelharcok híjával.

De azalatt míg szívemben a regényesség a valódi élettel apró gerilla-csatározásokat folytatott, az Alpáry- és Bánházy-családok közt viselt nagy háború, melyen saját érdekeinknél fogva, minden különös hév nélkül vezérlénk, csaknem be lőn fejezve.

Szintúgy a törvénytelen új adományozás, mind a teljesedésbe nem ment csere ügye iránt, a legutolsó kérdésben a legutolsó törvényszéknek legutolsó ítéletét vártuk, mégpedig körülbelül esküvőnk napjára.

Egy reggel nagybácsi komor arccal lépett szobámba.

Kezében fölbontott levél volt.

- Barátom, Arthur! - mondá némi ingerültséggel - ágensünk írja, hogy a referens, ki a csere kérdésében a végső előterjesztést fogja tenni, egészen ellenünk van hangolva.

- Tehát alkalmasint el fogjuk pörünket veszteni.

- Minden kétségen kívül - válaszolta bácsi.

- De az új adományozás iránti keresetünk még hátra van.

- Ah, Arthur! Azért én egy batkát sem adok.

- Hogyan, kedves bátyám?

- Hiszen, mint novizáláskor benyújtott okmányokból látszik, nincs igazunk. Azt a gyerek is megítélheti. S csodálom, hogy te figyelmet nem vettél magadnak ezen ügy újabb fordulatával megismerkedni.

- De miért folytatta bátyám a pört, ha igazságtalannak hitte?

- Az csak az utolsó időkben világolt ki, midőn már csupán a te leendő fiaid és unokáid jogainak tisztába hozataláról volt szó.

- Tehát a Bánházy-család néhány hét múlva alkalmasint földönfutóvá lesz - mondám elkeseredett hangon.

- Azaz jobb zsebéből bal zsebébe teszi át banknotáit - válaszolta nevetve a bácsi. - Mert nemde harmincnégy nap múlva Amarantha nőd leend? Mondhatom, gazdag partira tettél szert.

- Bátyám - szólék rezgő hangon -, szereztünk-e mi a közelebbi években valamit?

- Egypár ezer forintkát, Arthurom! S miért kérded?

- S mekkora öröksége maradt bácsinak az anyjáról?

- Háromszáz jugerum, öcsém! S miért kérded?

- Úgy tetszik, hogy rossz kedve volt, midőn a szobámba lépett - mondám kikerülőn.

- Hogyne? Barátom! Hiszen éppen most írja orvosom, miként májbetegségemért Mehádiára kell mennem. Minő baj! Ha lakodalmadat bevárom, oly meleg napokon fogok a fürdőn mulatni, mintha fiatalkori bűneim lerovásáért a gyehennába expediáltak volna. Köszönöm szépen! Nincs szükségem Mehádiára a nyár legégetőbb részében.

- De a lakodalmat későbbre halasztjuk.

- Abból semmi sem lesz, öcsémuram - mondá a bácsi nehezteléssel.

- Miért ne lenne? - kérdem vállvonítva.

Nagybátyám szemeivel végigmért. - Arthur, Arthur, te nem érdemled meg Amaranthát, ha oly közönnyel tudsz menyegződ elhalasztásáról beszélni.

Ezt ő annyira szigorú arckifejezéssel mondá, hogy én gondolataimat, melyek már ajkamon lebegtek, elnyomván, némi megszégyenüléssel válaszolám: - Csupán bátyám egészsége iránti aggodalomból javaslám ezt. A mehádiai hőlég többet fog ártani, mint amennyit gyógyvize használhat.

- Tudod-e, mit? - szólt bátyám egy új ötlettől földerülve. - Ha rögtön szekérre ülök, még a gőzhajó megérkezése előtt Tolnán lehetek. Így majdnem négy hetem marad fürdésre, s esküvőd napjára pontosan visszajöhetnék.

Ezzel rögtön a készülődéshez kezdett.

Egy óra múlva ostort bontva hajtott a kocsis.

Egyedül maradtam.

Csakugyan kész a papucskormány, sóhajtám. Előbb-utóbb oly férjjé kell válnom, milyennek Amarantha megjósolá. Semmim sincs. Koldus vagyok!

Kertünk úgy virított, minden virág úgy mosolygott, mintha a tavasz éppen e percben emelkedett volna szépségének legtündöklőbb fokára.

Ah, ha e ma nyílt rózsát leszakítom, hogy Amaranthának keblére tűzzem, ajándékot hoztam-e neki?... Nem. Egész kertünk az övé. Ha emlénybokrétát kötök, ha "égő szerelmet" szakítok le, ha a virágnyelven akarok eszméket és érzéseket kifejezni, már ezentúl az, mi eddig nemes figyelem volt, gyöngédtelen tolakodásnak látszik. Koldus lettem.

Ily önkínzó gondolatok közé vetém magamat.

Meg mertem volna ugyan esküdni, hogy az egész pör kimenetele legkevesebb hatással sincs Amarantha kedélyére, de mégis jólesett e kesergő hangulatot szítani, mert bizonyos zsibbadást vont idegeimre, álmatag kifejezést nyomott arcomra, az elhagyottság költői hangjaival tölté be keblemet, és elmémbe eszmék helyett képzelmeket lobogtatott, s fantasztikus ötletecskéket szikráztatott...

Aki a zúgó patak partjain mereng, néha csábító ingert érez a gyors hullámok közé vetni magát s alásodortatni.

Aki hirtelen egy szédítő mélységbe néz, az első benyomás, mely agyába megvillámlik, és összeszorítja szívét, gyakran ez: mi lenne, ha beleugranám?

Mert a külső veszélynek is, mihelyt szédít, vonzó ereje van.

Mi, emberek, könnyen ellenállunk ugyan e bősz varázsnak; de már a szegény lepkék nincsenek hasonló önmérsékléssel fölruházva. Ők a gyertyavilágnak mohón nekirohannak, s bár tapasztalják, hogy kellemetlen, perzselt szárnyaikkal addig ismétlik kísérleteiket, míg áldozatul esnek.

Ne gúnyoljuk a balga lepkéket; mert ami a suhogó víznél és a mélységek szélén egy futó ötletként, mely hatás nélkül tűnik el, rezzen idegeinken át, ugyanaz valódi vonzerővé válik, ha az örvényt, melyre szemeinket függesztjük, regényes szerencsétlenségnek, s ha a mélységet, melynek párkányára léptünk, bizarr eltökélésnek nevezik.

De talán szükségtelen is okoskodásokat szőni egyszerű élettörténetem közé.

Fáradtan ülék egy gledícsia-lugasban, midőn az udvarajtón csengettek.

A postalegény volt.

Néhány hírlapon kívül egy negyedrétív alakú és nagybácsihoz címzett levelet hozott.

Nem is kellett a kézírásra tekinteni; mert a boríték külsejéről már tudtam, hogy bécsi ágensünk rendes értesítései közé tartozik az, s meg valék győződve, hogy az ellenünk kimondott végítéletnél nem egyéb.

Fölbontás nélkül utasítám tehát Mehádiára, s azon keserves érzést, hogy egyszerre szegénnyé, majdnem szűkölködővé lettem, csodálatosan súlyegyenzé egy ábrándos hit, mely ezer apró árnyalatokban, de mindig azt súgá: Bánházy Arthur, te mától kezdve életednek új korszakába léptél, s napjaid, melyek ezentúl következnek, sokban fognak különbözni azon vihartalan napoktól, miknek öröme nem villanyzott fel, és szelíd egyformaságát unalomnak nevezted!

Semmi tervem még nem volt. De vérem oly nyugtalanul forgott, mintha vagy egy bűn vagy egy bolondság ajtaja előtt állanék, s csak kezemmel kellene a kilincset érinteni, hogy az új benyomások és élmények idegen társaságában leljem magamat, hasonlóan egy ismeretlenhez, ki minden ajánlólevél és bevezettetés nélkül oly körbe tolakodik, hol senki sem tudja: honnan vetődött oda, s hol ő addig nem látott arcokat, szokásokat, hangot és viszonyokat talál.

Izgatottságom miatt gyorsan telt az idő, s rendre alkonyodott, beesteledett, sötét lőn, a legény gyertyákat gyújtott, a nagybácsi nagyobb és kisebb órái nyolcat, kilencet, egynegyedet tízre ütének, s csak akkor vevém észre, hogy hónapok óta ma először mulasztottam el Amaranthához menni...

Hibámat jóvá akarván tenni, másnap még ebéd előtt átlovagoltam.

Alpáry András úr a régi magyar vendégszeretet szabályai szerint élt.

S bár kastélya az országúttól félreesett, éppen nem volt felötlő nála számos jövő-menőre találni, kik a szíves házigazdához egy kevés kerüléssel is betekintének, s Amaranthát néha majdnem annyi udvarló környezé, mint Pesten.

Most is a parkban idegen cselédeket, az istállók körül még be nem vezetett lovakat, a csarnok előtt egy le nem pakolt hintót és egy könnyű útiszekeret láttam.

E legkevésbé sem szokatlan dolgok - tudná az ég miért - kellemetlen hatással voltak reám.

András úr nem ült színhagyott karszékében, nem osztott a tornácról rendeleteket, mi csalhatatlan jele volt, hogy magas rangú vendégei érkeztek, kikért magát egy kevéssé megzavartatni kénytelen.

A pipázó-terembe léptem.

András úr kezet nyújta ugyan, de arcán észrevehető felindulás mutatkozott, mely félreismerhetetlenül kedvetlen benyomásokból támadt.

Ah, gondolám, az én leendő ipam tán röstelli, hogy leánya sorsát apai önkénnyel határozta el. Haj, akkor még jó parti voltam. Az Alpáry- és Bánházy-pör Themisz fontjának mindkét serpenyőjét egyenlő súllyal nyomta alá, s a mérlegnyelv egyik felé sem hajlott. De most?... Ó, most nem csodálkoznám, ha az öreg már Amaranthának a leányi engedetlenség szép oldalairól tartana leckét.

Míg e gyanú lelkemen átvillant, András úr régi nyájasságával mutatott be vendégeinek, s ezek - hihetőleg értesülve lévén a házhoz való viszonyom felől - kitűnő keggyel fogadtak, mi megint csak növelte zavaromat; mert egy igazságtalan vélemény, melyet titkon valaki iránt formálunk, ha alaptalannak kezd mutatkozni, még inkább lehangolja érzéseinket, mint egy gyöngédtelen tény, melyet nyíltan követénk el.

- S nagybátyád hogy van? - tudakolá ipam.

- Úgy hiszem, frissen... egyébiránt tegnap utazott fürdőre - válaszolám.

- Für...dő...re? - kérdé András úr egészen elámulva.

- Rövid időre Mehádiára ment - szóltam.

- Hüm, hüm! Meg sem látogatott... hüm... hüm! Hüm!... Elment... No, de ez nem is csoda, hiszen a Bánházyak mindig... különcek voltak.

Hogy András úr e szó helyett "különc" sokkal keményebb kifejezést gondolt vala, azért gyanítám, mert köszvényes bal lábát kezdé dörzsölgetni, mi nála mindig nagy ingerültség jele volt.

Aztán többé nem is igen vevé észre jelenlétemet, s vendégeivel oly gazdasági kérdésekről beszélgetett, melyek rendkívül érdekesek lehettek, de előttem egészen ismeretlenek valának.

Kaptam a távozási alkalmon, s a legmélyebb vitatkozás közepett eltűntem.

Amint a lépcsőn fölmenék - mert András úr társalgási terme földszint volt -, a szalonból zongorázást hallok.

Amarantha játszására ismertem, a pontos, a majdnem művészi, de hideg előadásban.

Ő bámulóktól volt környezve.

Mert maga azon tisztelt uraság, kivel leendő ipam, midőn szobájából eltűntem, az amerikai gyökérirtó gép szerkezetéről értekezett, három nagy fiát hozta magával; Amarantha nénje pedig, ki a pesti állandó lakást falusival volt fölcserélendő, két unokaöccsével jelent meg egykori növendékénél, s még ezenkívül a szomszéd helységek is néhány fiatal egyénnel szaporíták az udvarlók kontingensét.

Ezek úgy körülvevék őt, mint a napot bujdosó csillagai.

Ha zongorázott, elragadtatássá voltak feloszolva, ha szólott, minden ötleteinek visszhangjai levének, ha rájuk tekintett, egyenként a megszemélyesített boldogsággá változtak.

Senki közülük nem akart többé a varázs-abroncsból távozni, melybe Amarantha szépsége bűvölte.

Mindnyájan még igen újoncok valának, hogy az illemnek eléggé hódolhassanak.

Nem csoda tehát, hogy a néninek, ki a lemondáshoz még nem szokott egészen, s egy más éltes asszonyságnak, ki különösen szép vendégfürtöket viselt, csak nagybácsi régi sakkozó társa, Andorfy kapitány maradt mulattatóul.

A Hajósy kisasszonyok pedig, kiket leendő ipam, bár nehéz volna megmondani, melyik ágon, de közeli rokonainak tartott, s kik közül az idősb Amarantha társalkodónője vala, a kisebbik pedig egy híres pesti ügyvéd mátkája - megnyerő külsőjük mellett sem bírtak a megyei esküdtnél, ki Amarantha magasságáig szemeit fölemeli vakmerőségnek hitte volna, gentlemanibb szépelgőre szert tenni.

Ily körülmények közt nekem kellett a megbomlott súlyegyent helyreállítani, s mintha legragyogóbb kedvem volna, mindenütt jelen valék, hol a társalgás csökkent vagy vontatva ment.

Új tárgyakat hoztam az elviseltek helyébe.

A közönséges dolgokra is vagy élceim vetettek csillogó szikrákat, vagy képzelődéseim meleg verőfényt, vagy kedélyem derült színezetet.

És meg vagyok győződve, hogy míveltségemről minden vendég a legszebb véleménnyel volt, magán a vendégfogas és vendégfürtös matrónán kezdve a fekete-cseresznye szemű Hajósy Idáig, ki a tizenöt éves leányok gyermeteg szemérmével és a hódításukra büszke jegyesek ártatlan kacérságával fülig pirult, ha történetből mátkagyűrűjére vetettem szememet; de mégsem bánta, ha a társalgás, észrevehetetlen nyomokon, mindig az ő szerelmes pesti ügyvédére tért vissza.

Amarantha néha egy mosolygó, egy elismerő tekintettel jutalmazá áldozatkészségemet; azonban, bár minden különösb tetszelgési vágy nélkül, állandón tudta udvarlóit elfoglalni.

Ez eddig is így volt.

Viszonyomnál fogva nem ma kellett először a közelrokon, sőt a házigazda szerepét pótolni, és szórakozást szerezni azoknak, kik másként tán unatkoztak volna.

Évek óta tudtam, hogy midőn vendégek vannak, nekem jut legkevesebb rész Amarantha társalgásából.

S ez nem is lehetett másként oly egyéneknél, kik a gyermekszobában már azon gondolathoz voltak szoktatva, hogy együtt fogják tölteni egész életüket, s kiknek nem volt szükségük ama drága perceket esengve várni, melyekben egy szó, egy tekintet, egy kifejezés vagy egy titkos kézérintés által elbeszélhetik, hogy szívük egymásért dobog.

Mint mondom tehát, most sem vala semmi különösebb akár az én helyzetemben, akár Amarantha magaviseletében.

S mégis - isten a megmondhatója, miért - a régitől egészen eltérő modort vártam volna Amaranthától.

Talán kedélyemben az a vágy borongott, hogy miután ma vagyok először szegény, ő meg ma először kitűnőleg gazdag parti, tehát előző figyelemmel bizonyítsa be, miként a változott viszonyok mellett is, semmi sem történt olyas, mi kettőnk jövendőjét változtathatná.

És miért tehettem volna fel, hogy az Alpáry-család a cserepör azon állapotjáról nem értesült, melyről a Bánházyak? Hisz eljegyzésünk óta a titkolózásra többé ok nem volt. S ügyvédeink is tudták ezt.

Mindinkább kezdék Amaranthára részvétlenségéért neheztelni...

Végre udvarlóitól egy percig menekülvén, alkalmat nyert a hozzám közelítésre.

Tegnapi kimaradásom okát kérdé.

Szíves és vidám volt, de arcán mégis lehetett bizonyos izgatottságon kívül egy titkolt aggodalom, bánat vagy merengés jeleit sejdíteni, s legőszintébb hangjain is oly kedély, mely mint az érzékeny mimóza, minden idegenszerű érintésre megrezzen - s ilyenné lőn most az enyém -, vehetett észre némi elfogultságot vagy tartózkodást.

Komoly, sőt hideg maradtam tehát, és rövid feleleteim tanúsíták, hogy nem igyekeztem társalgásunkat tovább szőni.

Ez egyébiránt Amarantha előtt különösen föltűnő nem lehetett.

Máskor is voltam ily hangulatban, kivált midőn udvarlói kedvéért igényeimet igen háttérbe szorítottaknak hittem, s ily esetben ő mindig egy pár dévaj élccel fizetett ki azon szótlanságért, melyet gyermekes féltékenységből támadtnak vélt, és mosolyával elűzé homlokom fellegeit. De most... ah, most Amarantha kérdő, bámuló szemeket vetett reám. Arca halaványabbá lőn. S mintha feszes magamviselete mélyen sértette volna vagy büszkeségét vagy ragaszkodását, alig rejthető ingerültséggel távozott.

Hiúságom nem engedé kiengesztelésére egy lépést is tenni.

S ebéd után, anélkül hogy többet szólhattunk volna, udvarias bókkal, nevető arccal, de szívemben a csalódás fullánkjaival hagytam oda szalonját. A tajték, mely hazaérkezésemkor lovam zablájáról foszlányokban hullott alá, eléggé elárulta, hogy ereimben véremnek lázasan kellett keringeni, s hogy szilaj indulatoktól hányatám, és vagy egy férfias eltökélésnek vagy pedig egy eszelős tervnek vagyok csábító varázsa alatt...

Tollat ragadtam, s mátkámhoz e levelet küldém.

Drága Amaranthám!

Testvérem vagy-e, vagy pedig kedvesem? Szereteted a barátság melege-e azon forró indulat tüze, mely két életet közös üdvre, s ha ezt a sors nem engedné, közös szerencsétlenségre olvaszt össze... de örökre elválaszthatatlanul? Szíved, Amaranthám, derült egyformasággal ver-e érettem, vagy azon lázzal, mely a világon csak egy lényért szokott támadni, s mely ha megszűnik, helyébe az érzések halála, a csalódás dermedése, a fásultság jéghidege vagy a csüggedés zajtalan, mozdulatlan álomkórsága lép? Mit tudsz te e titkokról? Gondolkoztál-e helyzetünkről? Megvizsgáltad-e kebledet? S megvizsgáltam-e én a magamét?

Egy hónap múlva oltár előtt kell állanunk, mint a gyermekszobában kötelességünkké tették ezt, midőn te bábokkal játszottál, én meg Argyilus királyfit olvastam, s a tündérek országát legfölebb két mérföldre hittem nagybácsi virágos kertjétől. Akkor minden pillangóban egy átváltozott szellemke röpkedett körülem; a liliom fehér vánkosain a szép Titania szendergett, a goromba dongó, mely álmait vad lármájával háborgatá, egy elutasított vén udvarló volt, tán a pohos gnómok valamelyik féltékeny fajából; a kis prücsök, mely egy kövecs tetejére állva csicseregni kezdett, egy szemtelen kém vala, mely a szilfidek szerelmeskedéseit kipletykálta, és a szentjánosbogár egy nemesszívű kalauzzá lőn, mely lámpáját meggyújtá, hogy a fölrezzent tündérkék a sűrű füvek biztos rejtekeibe bújva további meglepetések nélkül folytathassák örömeiket, míg a hold sugára ragyog, s míg a reggeli nesz a finom hallású lényeknek kiállhatatlanná nem válik. Ó, akkor, Amaranthám, sem nekem, sem neked nem kelle még gondolkodni, csak képzelődni és játszani. De most a valót, a komor életet, melynek arcára csupán az igazi szerelem varázsolhat egy mosolyt, látjuk magunk körül. Mikor gyermekek voltunk, én téged egy szárnyas angyalkának hittelek, s te engemet - mert a leányok álmaikban sem képzelhetik a férfiakat angyaloknak - bizonyosan a hős Amadisnak vagy Rinaldónak tartottál, s ezen ártatlan években a legbohóbb vélemény is, melyet egymásról formáltunk, elég volt céljainkra, a kedves kis játékokra, mikkel időnket töltők, ha tanulni nem kellett. De most, Amaranthám, a kötelességnek szaka fog beállani, midőn csak a forró szerelem nem fogja a hűség rózsafonadékai közt a vasbilincseket, a kicserélt örömekben a kényszerűség unalmait, a háziasságban a rabság jelvényeit meglátni. S jutott-e neked eszedbe számot vetni magaddal arról, hogy mi lehetek én egy életen át számodra? Elmélkedél-e e nagy kérdés felől? Mondd, betöltöm-e egészen szívedet? S ha szeretsz, hiszed-e, hogy nem létezik kívülem a világon más, kit ne csak szeretni, de imádni is képes lehetnél? Apád akaratja, nagybátyám óhajtása azért kedves-e előtted, mert egyszersmind az Isten és szíved, a végzés és hajlam, az ég és kebel parancsa? Vagy tán azért, mert engedelmeskedni tanultál, mert a szabad választásra nem nyílt tér, s mert a megszokás utoljára második természetté válik, s kibékít mindennel, mi érzéseinkkel határozott ellentétben nincs?... Amaranthám! Amely napot nélküled töltöttem, annak percei az unalomé voltak. S mégis a félelem, hogy valaha megbánhatnád gyermeki ésszel adott szavadat, mint árnyékom, szünetlenül kísér. Mit érne nekem egy érdekből kötött viszony, mely a szerelem helyett legfeljebb a kölcsönös becsülést, a hő ragaszkodás helyett a hideg bizodalmat hozná nászajándékba? És áll-e valami távolabb az érzés világában, mint a testvér és a szerető, mint a szeretet és a szerelem? Azonban nem függ-e tőlünk, Amaranthám, a konvenienciából kötött házasságot, mielőtt sorsunkról megszűntünk rendelkezni, egy kevés tűzpróbára tenni ki?... Mi naponként láttuk egymást, ne lássuk már ezentúl hónapokig. A távolság és különszakadás hűn meg fogja mutatni érzéseink természetét és tartósságát. Más körülmények közt e javaslatom gyöngédtelen, sőt bántó volna, de mostani vagyonviszonyaim - mint te jól tudod - ha egyébként nem is, legalább az önzés vádja alól feloldanak.

Midőn tehát e sorokat veszed, már elutaztam.

Hová?

Azt, Amarantha, magam sem tudom még.

Talán az orenburgi pusztára, talán a núbiai nagy sivatagra, talán egy svájci magános kunyhóba, talán egy palesztinai remeteségbe, de semmi esetre nem a világ zaja és élvezetei közé, hol a szórakozások által való elkábulást irántad közönynek s az ingerek csábjait keblemben föléledt új szenvedélynek tekinthetném.

Ah, nem. Én oltalmazom magamat minden önámítástól.

És, Amaranthám, mától hat hónap múlva, éppen azon órában, melyben utolszor láttalak, hozzád fogok menni.

Ha csak egy napot is késném, vedd azt érzéseim megváltozásának, és büntess hideg közönyöddel.

De ha pontban a kiszabott órán látsz kastélyodban, kérlek, tűzz egy fehér kaméliát kebledre. Mert ez fog jele lenni, hogy te is szeretsz még, és szeszélyemért megbocsátottál.

Így aztán vádak, felvilágosítások, vallomások nélkül mehetünk az oltár elé.

Élj boldogul, Amaranthám, s gondolj mentől többször a te

hű Arthurodra.

Utóirat: engeszteld ki atyádat - kit alázatosan köszöntök - mostani lépésem iránt.

Nagybátyám kertjét s főleg a fehér kaméliákat fogadd ápolásod alá, mert ezek kényes virágok, s mindig egyenlő légmérséket igényelnek. Legjobb lenne, ha onnan minden kaméliát magadhoz vitetnél... Ah, Istenem, tudom, mennyire szükséges volt jövendő boldogságunkra nézve érzéseinket tűzpróbára vetni, s mégis néha azt hiszem, hogy ma írtam a legostobább levelet. Ítélj kímélőn

Arthurodról.

Alkonyodni kezdett, de nyugtom nem volt.

Távozni akartam, mielőtt érzéseimmel új harcot állanék ki. Azonban nagybácsim kocsija még nem érkezett Tolnáról vissza, és remízünkben apám díszhintóján kívül - mellyel húsz évvel ezelőtt, mint királyi biztos, valami tisztújítási kihágás megvizsgálására a szomszéd megye székhelyére utazgatott - csak egy régi stájerünk vala, ketyegő küllőkkel, kopott kassal s oly rúddal, mely dacos lovak vagy kanyargó lejtők számára nem látszék eléggé szilárdnak.

De fogyatkozásainak összege mégis kevesebb vala, mint türelmetlenségem.

Befogattam tehát, s a széles világba indultam.

Kedves nyárilakunk Marcsának, a vén szakácsnőnek felügyelete alatt maradt.

Mily szép meglepetést készíték nagybátyámnak, kit kalandori ötletemről tudósítani csak később akartam!

Mentől kevesebb ismerőssel kívánván találkozni, Pápának s onnan Mosonnak vettem utamat, hogy Brucknál a vaspályára érhessek.

Egész éjjel kocsin voltam, s az ócska jármű, bár kereke oly csikorgó volt, mint a megunt élet, másnap délutánig dicséretet érdemlő kitartást tanúsított.

Azonban végre a közelebbi záporesők által megszaggatott helyekre érkezénk, s midőn kocsisom egy süppedéket ki akarva kerülni, igen gyorsan fordítá lovait, a rúd tengelyszege és egyik kerék széttört.

Tehát, noha minden nagy sérelem nélkül, a földre csücsültünk.

De az ily helyzetek valamint nem mulattatók, szintúgy arra sem valók, hogy a teendők körül lángeszű ötletre vezessék az utast, mely érdemes volna írás és nyomtatás által közzététetni.

Csak azt említem, hogy már bealkonyult vala, míg a legközelebbi helység kovácsához vonszolkodhatánk.

- S mikorra lehet kocsim kész? - kérdém.

- Holnap délelőttre - válaszolá a kovács.

- Előbb nem-e?

- Semmi esetre.

- S hol van itt egy vendéglő?

- A helység házánál kaphatna az úr szobát, ha a tekintetes komisszió már elutazott.

- Inkább szeretnék fogadóba szállani.

- Azt nem tanácsolnám, mert Áron zsidó éppen költözködik, s mindene a legnagyobb rendetlenségben.

- S ki itt a földesúr?

- Gróf Z... őméltósága.

- És gazdasági felügyelőjét nem Földesy Kálmánnak hívják-e?

- Szolgalatjára, uram.

Megörvendettem, mert Kálmán jurátus pajtásom és különösen víg fiú volt.

Három év nem változtathatá meg.

Ő most is nagy tósztozó és szájas népember.

Vérmérsékünk különbsége volt az ok, melyért egymáshoz vonzódánk. S miért higgyem, hogy rokonszenvem alapját nála már többé fel nem találom.

- Vannak-e nők a háznál? - kérdém.

- Egy láb sincsen a fehércselédeken kívül - válaszolá kovácsom.

- És a földesuraság?

- A gróf Pozsonyban mulat, a grófné pedig Párizsban lakik.

Csak keveset változtatva öltözékemen, a kastélyba siettem, mely a helységtől jókora távolságra fekvék.

Az alsó emelet több szobája ki volt világítva.

A gyertyacsillám után indultam.

Nevetés és zaj hangzott füleimbe.

Poharak csendültek.

A sürgő legény egészen ignorálni látszék megjelenésemet, oly természetesnek találá azt, s én sem tudakoltam tőle semmit és senkit. Benyiték egy kis szobába, onnan egy nagy terembe.

- Arthur! Kálmán! - e kettős kiáltás hangzék, s némított el minden beszélgetést.

Az asztal körül ülők, kiknek nevét többnyire rögtön elfeledém, de akik, egy hallgatag öreg úron kívül, mind vidám cimborák voltak, az új vendég érkezésétől majdnem úgy el valának ragadtatva, mint maga a derék házigazda.

Csodálatos azonban, hogy az elősoroltak közül az első percben éppen azon hallgatag öreg neve, ki meg sem mozdult, ki szemét sem veté rám, ragadt meg elmémbe, és oly kitörülhetetlenül, mintha emlékezetem táblájára beégették volna.

Pedig e név kacskaringós és hosszú vala.

Sankansakhanrah Telhat Almalek vagyis doctor Justus Amadeus Feniente de Sacovido; így mutatá be nekem őt Földesy Kálmán barátom.

Mint később vettem észre, a társaság doktorunkat egyszerűen csak Taddénak hívta, de a poharazás közt is mindig némi félénk tisztelettel fordultak felé azok, kikhez szólani méltóztatott.

Istenemre, különös ember is volt ő, hideg, részvétlen és megdöbbentő tekintetével, a baziliszkuszi szemekkel, a gondolkodó tar homlokkal, az arc millió redőivel, a magas összevont szemöldökkel és a kiszikkadt testtel, melyet vagy az idő vagy a tapasztalások súlya meggörbesztett, melyet vagy a szenvedély vagy a szenvedés, ki tudná mikor, múmiává aszalt, hogy ahol megjelenik, mint a túlvilágról visszatért, iszonyt és titkos kíváncsiságot ébresszen maga körül.

Istenemre, különös ember volt ő, jelentő némaságával, mikor hallgatott, s tiszta, fiatal ércű mély hangjával, fantasztikus eszméivel és sajátságos világnézetével, midőn beszélt.

Tapasztalatai pedig, melyeket közlött, melyeket átélt... ah, azok izgattak és tompítottak, mint a mákonynedv!...

Hosszasan néztem reá, hosszasan és merőn, míg kijelölt székemre le tudtam ülni.

A társaság nem volt meglepve bámulatom miatt; mert kétségkívül az első találkozáskor hasonlón esett át.

Azonban ők, mint később hallám, már napok óta voltak Taddéval, s körében a megszokás következtében valamivel szabadabban lélegzének.

Aztán alkony óta poharaztak, és a bor bátorrá teszi a szerényt, közlekedővé az óvakodót is.

Kálmán pezsgőt hozott fel s johannisbergit.

Úgy látszik, megérkezésem ürügyül szolgált még az eddiginél is vígabb dáridóra.

- Csak cigányaim jönnének! - kiáltá nyugtalanul Kálmán. - Már rég itt kellene lenniük. Zene nélkül nincs zamatja a bornak, nincs melege a vérnek, s nincs hangja az időtöltésnek.

- A cigányok az előszobában vannak - szólt Taddé doktor, lesütött szemeit fel sem emelve és oly halkan, mintha csak magában beszélt volna.

Kálmán fölpattant székéről, s az ajtó felé sietett, de mielőtt odaérne, a kilincs nesz nélkül kezd emelkedni, s a brúgós barna arcát vigyorgó ajkaival, fehér fogával és szemtelenül alázatos tekintetével betolja az ajtónyíláson.

Bámulva fordítók Taddé doktorra szemünket.

- A legjobb hegedűs a lakodalmon maradt - mondá ez ismét halkan és elmélyedőn.

- Hogyan? - szólt Kálmán. - ... Hej, Marci, hol van Pista?

- Csulay úr semmi módon nem eresztette, s midőn szökni akart, hegedűjét foglalták le - mentegetőzék a brúgós.

- Jobb lenne - mondá Taddé, merőn nézve tányérára, mintha az varázsjegyekkel volna beírva - ... valóban jobb lenne, ha a cigányok később muzsikálnának, mert most éppen rossz órájukban vannak, a taktust mindig el fogják vétni, s utoljára egészen belezavarodnak.

- Már ezt nem hihetem... ez lehetetlen... minél többet ittak, annál jobban vonják - szólt Kálmán. - Hej, fiúk - kiáltá -, jertek be, húzzátok rá!

A muzsikusok kezdettek az ajtón rendre belépni, de amint egyenként megláták Taddé doktort, összehúzták magukat, ijedten tekintének szét, fészkelődtek, hátráltak s ki-ki igyekezett minél tovább esni tőle.

Végre a stimmeléshez fogtak oly hosszan, oly lassan, mintha hangszerük most volna először kezükben. Egy-egy húr elpattant, a nyirettyű szálai szakadoztak, s közben a klarinét feljajdult, rekedten, sivítón, mintha megrepedt volna.

- Kezdjétek el - mondá Taddé doktor szokott modorában, s állandóan a tányért fixírozva.

Erre mindegyik cigánynak szeme kidülledt, mintha üregéből biztosabb helyre akarna szökni, s e dezercióra csak a kedvező alkalmat lesné.

Taddé doktor feje egy kevéssé megmozdult, mire aztán eszeveszett kapkodással fogtak művészeink egy zűrzavaros hangversenyhez, mely mindinkább a macskazenéhez kezdett hasonlítani, s csupán a szerencsétlen dádék elképedt s kétségbeeső arca kezeskedett arról, hogy mindez nem szántszándékból és bosszantásunkra történik.

Végre a gordonos nyirettyűje a rézhúrok felett táncolt, s történetből sem érinté azokat; a klarinét hosszas küzdés után rívott néha fel; a többi hangszerek kiszabadítván magukat az időközök és dallam békói közül, függetlenül száguldoztak jobbra-balra, mintha mindeniknek az volna feladata, hogy a másikkal össze ne találjon.

Egészen ámulattá váltunk e bősz jelenetre, midőn a zenezűr rögtön megszűnt, és síri csönd állott be.

- Takarodjatok, semmirekellők! - kiáltá Kálmán, s a cigányok sápadtan sompolyogtak az ajtó felé, fél szemüket mindig Taddé doktoron tartva, mintha legalábbis attól félnének, hogy tekintetével köntöseiket vállukról vagy hangszereiket kezeikből húzza ki.

- Üssük össze poharainkat - szólt Taddé akkor a társasághoz.

Kálmán, a háziúr kötelességénél fogva s két bátrabb fiatalember hősi elszánással érinték a csodálatos idegen üvegét, mi azonban csak egymásét.

- Uraim - mondá a doktor hideg mosollyal -, ne bámuljanak a történteken. Muzsikusaink, mint megjegyezni szerencsés valék, nem voltak órájukban, s vannak percek, midőn mindent fonákul szoktunk tenni, és minden szándékunk vagy cselekedetünk nem méltón üt ki.

Ezzel Taddé, iszonyú meglepetésemre, rám tekintett, mintha arcomról is valami kába tényt akarna kiolvasni, mely állításának bizonyítványul szolgáljon.

Minden vér fejembe tódult.

Szememet nem tudtam ugyan feléje emelni, de érzém, hogy baziliszkuszi nézése rajtam pihen, merőn és átszegő éllel.

- Egyébiránt - folytatá - a cigányokat még közelebbi találkozásom emléke is zavarhatá.

- Hogyan? - kérdé Kálmán.

- Éppen ma három hete - szólt Taddé doktor - Sopronból Cenkre utaztam, szokásom szerint gyalog, s midőn egy kerítés mellett mentem el, az ösvény körül sütkérezve leltem az egész bandát. Lovaik a fűzfákhoz voltak kötve, néhány kopott átalvető hevert a földön. Szalonnadarabokat pörköltek, s a zsírt fekete kenyerükre csepegteték. Közülük csak egy nem vett részt a szakácskodásban, hanem borzas fejével egy göröngyöt ütögetett, s iszonyúan jajveszékelt. "A fogad fáj, ugye?" - kérdém saját nyelvükön, melyet Kelet-Indiában tanultam. "Nem is csoda - tevém hozzá -, hiszen te csak félcigány vagy, s a gyenge fogakat anyádtól kaptad." A fiú csodálkozva tátá ki száját, s én hirtelen lehajolván, "nyisd fel szádat, még jobban" - mondám. Ő rám mereszté szemeit. "Mit bámulsz?" - szólék. "Íme, a fogad a tenyeremben. Már csendesen sütheted te is szalonnádat..." Ekkor a tudatlanok mohó kíváncsiságával fogott körül az egész banda. Végignéztem rajtuk, szokásom szerint. Mit látok? - mondám méltó bosszankodással mutatva egyikre. - "Ujjadon egy aranygyűrű van, melyet tegnap loptál. Szemedből olvasom. S te vén gordonos, ki az ő háta megett állsz, még most is azon töröd a fejedet, hogy azt miként orozd el tőle, mert szeretődnek akarnád adni, kit féltesz és kényeztetsz. De én tanácsolom, hogy a gyűrű holnap estig a tulajdonoshoz visszakerüljön, másként, büntetésül, mindkettőtök fogait a határidő kitelése után a zsebembe pakolom, hogy olyaknak ajándékozhassam, kik megérdemlik a mindennapi kenyeret, de nincs mivel azt megrágják."

- Csodálatos! - kiálta fel Kálmán. - Mátkagyűrűm éppen tegnap három hete veszett volt el, s bár érette mindent összehányaték, csak harmadnapra leltem meg öltözködő asztalomon.

Könnyen képzelhetni a hatást, melyet e nyilatkozat reánk gyakorolt.

- Önben tehát egy híres fogorvost is tisztelhetünk? - szólt alázatos hangon az, ki először merészelt volt Taddé doktorral poharat koccintani.

- Ön tehát Lavater tanítványa, és tud az arcból olvasni? - kérdé szerényen a másik pohárkoccintó.

Taddé doktor vállvonítva mondá:

- Ha üres időm van, akkor ily csekélységekre is fordítok némi figyelmet.

- Ah - tudakolá Kálmán -, talán éppen ön volt, ki Csulaynak is megjóslá, midőn mostani menyasszonyának apjától gorombán elutasíttatott, megjóslá, hogy hét nap alatt maga az apa fogja őt leánya elvételére felszólítani!

- Ezt - szólt Taddé doktor, ismét vállvonítva - nem vala nagy mesterség megjóslanom, mert tudom, hogy az apa minden nyersesége mellett lágyszívű, és a lány arcára tekintvén, kétségtelen nyomait láttam oly idegkórnak, mely a hozzá hasonló természetűeknél a tetszhalálhoz közelítő aléltságba megy át, s többé nem gyógyszerek, hanem csak egy nagy, egy véletlen öröm vagy iszony által orvosoltathatik.

- Igaz - mondá Kálmán -, Laura kedvesének távozása után heted napra merőn, mozdulatlanul feküdt kórágyán. Arcáról elköltözött az élet, a vér és kifejezés. Viasznyomattá lőn az, sárga, átlátszó, lélektelen szépségével, s csak az eléje tartott tükör lassú elhomályosodásán lehetett még észrevenni egy kevés lélegzést, egy halk küzdését a létnek az utolsó percek ellen. Ekkor lépett a beteg ágyához az apa, karján hozva Csulayt. Íme, leányom, mátkád itt van! - kiáltá az ájult fülébe... s miért akarsz menyegződről elkésni? E hangra Laura megrázkódva felnyitá szemeit, és egy éles sikoltással rohant kedvese karjai közé.

- Ah, ez a szerelem! - sóhajtám most én, Kálmán rövid elbeszélésén lelkesülten.

- Csak sokjába ne kerüljön önnek e nézet - szólt Taddé szigorú, majdnem feddő hangon.

Hideg futott át testemen, és szívem néhány erős dobogást tőn.

- Én - folytatá kevés szünet után -, én Észak-Afrika nagy sivatagain s különösen a núbiai pusztákon megismerkedtem a világ legtombolóbb szeleivel, melyek egész városokat temettek már homok közé. Találkoztam az égető sirokkóval, a fojtó számummal, és a makacs, a tágítani nem akaró csamsinnel; de örökké erejükből mértem meg múlékonyságukat. Ellenben Közép-Ázsia paradicsomi hegytérein állandó kisérőm volt egy kedves szellő, mely mindig fürteim körül játszott, és mindig törölt le homlokom verítékéből valamit. Tán százszor is kifáradtak addig a szélóriások, míg ezen igénytelen fuvalom könnyű szárnyait aléltan leereszté.

- Ah, mily szép parabola ez a szenvedélyes szerelem ellen! - kiáltá Kálmán egészen felbátorítva Taddé doktor szavától.

Most a rejtélyes idegen megint poharat emelt, s mindenik koccintott vele.

Csak én vonakodtam, attól félvén, hogy közelítésem által alkalmat nyújtok neki még mélyebben tekinteni szívem redői közé.

- Ön, doktor úr, úgy látszik, az egész világot beutazta - szólt egyik cimboránk.

- Sok helyt fordultam meg - válaszolá a kérdett -, mert ismerni akartam a természet titkait s főleg az embert; azonban életem javát Keleten töltém, Alhikmetnek, a vén törpének a társaságában, ki kétségkívül a világ legnagyobb elméje.

- És talán híres bűvész is? - közbevágott Kálmán egy kevéssé hetykén, mit a pezsgő s rajnai hatásának tulajdonítok.

- Alhikmet - mondá összevont homlokkal Taddé - felül áll az én dicséretemen s azok megtámadásain, kik őt nem ismerik. Bátyjáról, a magas termetű Tedzsribetről, kit ügyességéért még az öszvérhajtók is nagyrabecsülnek, csak annyit említhetek, hogy sok történt már a földön, amiről könyveitek semmit sem beszélnek, de amiről ő bő fölvilágosítást adhatna. Szóval: Alhikmet maga a bölcsesség. Tedzsribet pedig maga a tapasztalás. Valóban nincs ezeknél jelesebb egyén egész Keleten. S megvallom, hogy ami kevés emelkedettség bennem van - a bűvészet adományát is odaértve -, mind Alhikmetnek köszönhetem; amennyi életrevalósággal bírok pedig, azért őszinte hálával Tedzsribetnek tartozom, kivel együtt utaztam, ki számomra forrásokat nyitott, ahol mások szomjaztak, és eleséget keresett, hol a sivatagokban az éles szemű hiúz étlen holt meg, s a strucc kövecsekre nem talált, mellyel gyomrát megtöltse.

Taddé doktor szavai különös érdeket ébresztettek a társaságban, főleg Alhikmet iránt, kit ő híres bűvészként említett.

De Kálmán, mert észjárása inkább anyagi irányú volt, most némi csekélyléssel kezdett beszélni minden csodaszerű és megfoghatatlan felől; míg viszont egyik asztaltársunk, ki a delejességet főbb jelenségeiben ismerte, természetesnek állítá azon magasztaltságot is, midőn a lélek az érzékek korlátaitól ideiglenesen megválik, hogy szabadon uralkodván a téren és időn, lásson és jósoljon, mint a próféták, vagy szellemekkel társalkodjék, mint a mágusok.

Taddé doktor e viták alatt merengésekbe süllyedt.

Szemeit megint a tányérra szegzé, s arca a fölgerjedés és nyugalom azon sajátságos vegyületét ölté föl, mely midőn reá tekinték, szívemet mindig lázas mozgásba hozta.

Mentől hevesebbé lőn az eszmecsere, s mentől távolabb szakadtak egymástól a nézetek, annál inkább érzé közülünk mindenik, hogy egyedül csak Taddé véleménye volna a delejesség kérdése körül rendkívüli érdekű.

E közös meggyőződés, mely mindnyájunknál egyszerre hágott tetőpontjára, okozá, hogy arcunk, mintha parancsszóra történnék, rögtön és együtt fordult Taddé felé.

- Más alkalommal közleni fogom csekély véleményemet - szólt ez, akaratunkat kitalálva. - Most lehetetlen. Bocsánatot kérek, de most lehetetlen; miután éppen a tizenkettőt üti, s akkor én pontosan le szoktam feküdni.

Hogy hol hallott a doktor óraütést, azt senki nem tudta megfogni, de ösztönszerűen nyúltunk óráinkhoz.

- Csodálatos, nálam csak félperccel haladta meg a tizenkettőt - mondá Kálmán észrevehető meglepetéssel.

A többiek, kiknek rendetlenebb órájuk volt, a mutatót egyszerre kezdék hátrább vagy előbb húzni. Oly babonás hittel valának Taddé doktor iránt, ki azalatt szemét tányéráról levonta, székéről csendesen fölemelkedett, s közülünk kinek-kinek kezével búcsút intve, lassú léptekkel ment a termen át egy oldalajtó felé.

- Jó éjt! Jó éjt! - kiálták utána cimboráim.

- Jó éjszakát, Sankansakhanrah Telhat Almalek úr! - szólék lassú és tartózkodó hangon, midőn mellettem haladott el.

Mert Taddé doktor annyira hatott már reám, hogy e hosszú és rejtélyes név nélkül nem is tudtam többé képzelni őt.

Szobámat - mert mi is csakhamar eloszlánk - igen csinosan bútorozott szalonnak találám, mely az alváson kívül minden egyéb komfortra alkalmas volt; de a kertre nyíló nagy ablakajtó miatt, miután az függönnyel sem lőn ellátva, és a hold mesés világossággal ragyogott, alig hihetném, hogy valaha Morpheusnak kedvelt menhelyévé legyen.

Azonban bágyadt valék, noha egyszersmind ideg-izgatott és nyugtalan kedélyű.

Amint öltözékemet levetni kezdém, az ágy mellett fekvő asztalkán egy pergamen kötésű könyvet láttam.

Címlapjára tekintettem; de arabul volt írva, s elolvasni nem tudtam. Mielőtt azonban a nyomtatványt kezemből letettem volna, a szomszéd szobában, mely csak egy keskeny falajtó által volt az enyémtől elválasztva, néhány száraz köhögést hallék, miből meggyőződtem, hogy Kálmán a doktor Taddé egyik szobáját foglalta számomra el, és a másikban maga a titokszerű különc fog aludni.

- Boldog Isten, mi minden történhetik velem még ez éjjel! Ah, egy bűvész szomszédom. S íme, körülem, mint éppen most veszem észre, csodás ábrájú réz- és vaseszközök hevernek... hihetőleg a mágiára tartozók! Egyedül a szélrózsát s a légmérőt ismerem közülük. Ezekben bízom, de a többiek gyanús természetűek lehetnek. Mi lesz álmomból! Csak legalább a hold ne sütne oly kísértőn, oly csábán, mintha eszemet akarná agyamból kiincselegni... Ah, Amarantha nézi-e most a bűbájos holdat?... Fogadni mernék, hogy Taddé doktor valami nagy ostobaságot vett arcomon észre... Hüm! Eddigi utazásom regényes volt, s mégis fázom, mintha félnék, hogy az ezentúli is regényes leend. Pedig szeretem a meglepetést. Azonban mégis igen közel van hozzám Taddé doktor, s borszeszes üvegéből még vagy egy ördög kiszaladhat... Ah, alszik-e már Amarantha?... Csak legalább a hold lenne kissé szerényebb, s ne sütne egyenesen szemembe!... Még csak az kell, hogy szomszédom horkolni kezdjen. Szép éjem lesz!

E sóhajok szakadtak keblemből, ezen érzések himbáltak kedélyemen föl és le.

Hangulatom néha az aggodalomé, néha a visszaemlékezésé volt. Majd tréfáltam félelmem fölött, majd pedig féltem saját tréfás ötleteimtől.

Végre a bágyadás kezdett a többi benyomások felett uralkodni.

A hold mintha csak néhány órára lett volna szorítva minden bűbájának kifejtésében, oly nyájasan, oly igézőn mosolygott.

Hódításainak minden titkát feltárta, oly szép nőként, ki az élet-tavasz végperceiben vágyik még egyszer szerethetni, hogy aztán a kielégített kéj emlékével, mint csillogó fátyollal takarhassa be az unalmas jövő sápadt arcát.

Megnevezhetetlen vágy vont szellemkarjaival feléje.

Keblem emelkedett. Vérereim földagadtak, mint a forrás, mely az égből leszállott cseppek által duzzadoz, zajlik és szétárad...

Elhagytam ágyamat. Ellenállhatatlan varázstól csábíttatva közelgeték az ablakajtóhoz.

Kezem a zárt halkan érinté, és a lépcsőn, a kertben voltam...

A csillagok nevetőn néztek reám. Mindenik szebb volt és kacérabb, mint máskor. Az ég sötétkék mennyezete közelebb vonult fejemhez. Egy tündérek által szőtt baldachinként borított el tiszta legének reményszínével és vékony, átlátszó fellegeinek ábraképeivel.

A magnóliák s melastomeniák ingerlő illata mindig kijjebb csalt.

Már a kert sétányain valék...

Nagy meglepetésemre e kert egészen hasonlított a miénkhez.

Az ösvények tömkelege, az árnyas lugasok, a kőszobrok, a szökőkút, a vízmederben úszó aranyhalak, mind a miéink voltak, de még vonzóbb, még vidámabb hatást gyakorolva kedélyemre.

Ah, a virágok kelyhei tüzesebbek, balzsamosabbak, levelei zöldebbek, frissebbek valának.

Különösen a fehér kaméliák a hattyúk tollánál... ó, nem - egy szeplőtlen szűz első gerjedelmeinél tisztábbaknak látszottak.

Egy fövényszem sem mert közelíteni hozzájuk.

A rondább bogarak szégyenkedve bújtak a göröngyök közé, s csak azok, melyeknek szárnyok csillogott, lebegtek módosan, tisztelettel, kedélyesen a kert nemesebb virágai körül.

Még a lepkék is feledék ledérségüket, s a büszke rózsatő és a szende liliom felett állandó hűséggel himbáltak. Anélkül, hogy gyöngédtelenül ostromolják bálványaikat, igyekeztek körétől messze nem sodortatni, sem egy könnyelmű szellőtől, sem egy hitegető illattól, mely őket új szépségek felé kívánta szédíteni.

A madarak pedig a bokrok sötétebb árnyaiból kilépve, oly édes zengzetű dalokkal üdvözlék a dicső éjt, mintha egy peri visszahívta volna őket a paradicsomba, honnan az első bűnös emberekkel elköltöztek, hogy mindenütt követve őket, vigasztalják keserűségeikben, emeljék ki a magány szent óráin a mindennapiságból, s elevenítsék fel kedélyeikben azon magas összhangzás sejtelmét, mely az Isten akaratja, az ég törvénye s a gyarló halandók életszüksége.

Soha képzetem sem volt hasonló éjről, pompájával, kellemeivel!

A ragyogó fantázia és a telt szív éje volt ez, mely kimeríthetetlen bűbájával hirdeté múlékonyságát...

Minden fűszálra kíváncsian néztem, minden úton félve haladtam tovább, aggódván, hogy a varázs, mely körülfogott, rögtön elenyészhetik.

De midőn egy keskenyebb ösvényre léptem, hol a falevelek fürteimhez értek, s a kinyúlóbb ágakat kezeimmel hajtám félre, előttem s körülem lassú nesz és suttogás támadt.

Tán a szellő beszélt megijedve a virágoknak kedvetlen titkok felől, tán a messzelátó fák értesíték az ágaikon ringó madarakat rossz híreikről, tán a sürgő bogaracskák hoztak a fűszálaknak nyugtalanító tudósításokat... mit tudom én, de annyi bizonyos, hogy az egész növény- és állatvilág minden költőibb természetű egyénei észrevehető aggodalomban valának.

E közmegdöbbenés növekedett, midőn a szajkók nagy hévvel kezdettek szökdösni, s rekedt hanggal jobbra-balra sürgető rendeleteket osztani, melyeket én - a madárnyelvben járatlan lévén - nem értettem ugyan, de annyit mégis gyaníték, hogy valami fontos vendég érkezéséről van szó.

Azonban sejtelmem teljes meggyőződéssé izmosuk, midőn a keskeny ösvényről egy kis térre léptem, melynek háta mögött sötét romok hevertek repedt falakkal és csonka-béna ablaknyílásokkal; két oldalán pedig nyílt sétány vonult egyenes irányban virágágyások és virágbokrok közt.

Mindenik romablaknál egy-egy tisztes bagoly állott, s fejét alázatosan hajtogatá, mintha valami elfogadó bizottsághoz tartoznék, mely az egész kert repülő és mászkáló népeinek hódolatát tolmácsolja.

Kívánságom határtalan lőn.

S csakhamar egy fehér szakállú, száraz termetű, de erélyes mozdulatú törpét láttam, széles útisaruval lábain, térdig érő burnusszal hátán és görcsös vándorbottal kezében.

Időkora már nagy lehetett ugyan, azonban mégsem vettem észre a betegeskedés színét arcán vagy az erőtlenség nyomait magatartásán.

Közelített a térhez, melynek szélén állottam.

Minden virág - kivévén a legprózaibb hírben levőket, melyeket költő nem énekelt meg, menyasszony nem fűzött koszorúba, és szerelmes nem választott örömeinek vagy bánatainak jelvényéül - unatkozva fordítá el fejét, midőn a komoly törpe mellette haladott tovább; az énekesmadarak pedig gyorsan bújtak a lomb közé, és sarujának neszére már elaludtak.

Csak a kopogtató harkály, mely gyakorlati eszéről volt ismeretes, a hosszú életű holló, mely a jóslás mesterségével kontárkodik, a következetes jellemű kakukk, mely mindig ugyanazon jelszavakat hangoztatja, s a szarkától kezdve a mátyásig a tudományosság külmáza után kapkodó és affektáló modoraikról nevezetes tollasok valának iszonyú sürgés-forgásban, s igyekeztek a nagy idegen iránti tiszteletüket mentől lármásabban tanúsítani.

Szóval: a fogadtatás bár eléggé zajos volt, a részrehajlatlan vizsgáló előtt felötlőn hidegnek látszott.

De a kis törpe figyelmébe sem vette a történteket, hihetőleg jól tudván, hogy akik részén vannak, kevés tekintetre érdemesek; akik pedig neki nem hódoltak, sokkal fantasztikusabb lények, mintsem megtéríthetők volnának.

Ő egyenesen felém tartott.

Kalapot emeltem bizonyos félénk tisztelettel; de amely mégsem volt a Taddé doktor iránt érzetthez hasonló.

- Én Alhikmet vagyok - mondá minden ceremónia nélkül magát bemutatva.

- Van szerencsém nevéről már ismerni - válaszolám lovagias bókkal.

- S önben kétségen kívül Bánbázy Arthurt tisztelem, ki közelebbről egy régi és kedélyes viszonyt bontott fel, különböző ürügyek alatt ugyan, de főleg mégis azon célból, mert egy eszményképet óhajtana találni, és erős szenvedélyű szerelem után vágyik.

Nem tagadom, hogy Alhikmet úr oly mélyen nézett kedélyembe, mint csak a valódi bölcsektől várni lehet.

- S ön most is kitűzött szándéka mellett van?

- For ever, Alhikmet, hogy magyarán kimondjam.

- Egyik őszinteség a másikat vonja maga után - válaszolá a törpe. - Megvallom tehát, hogy módomban van kívánságát teljesítni.

- Lehetetlen - kiáltám.

- Sőt igen könnyű - válaszolta hideg nyugalommal.

Nyakába szerettem volna borulni, de evégett igen meg kell vala hajolnom, mi a bölcsek irányában eddig nem volt szokásom, s tudjuk, hogy az ember hamar alig változtathatja meg régi természetét.

Alhikmet útitáskájába nyúlt, s onnan egy gyűrűt vont ki, melyet szoliternek kellett tartanom, noha a nagy gyémántkő, mely közepében állott, úgy sem ragyogott, mint a közönséges kavics; de arany foglalványa a legszebb zománcú volt, s ha nem csalódom, bizonyos jegyek által talizmánná vala elkészítve.

A törpe mutatóujjamra húzta a gyűrűt.

- E varázsgyűrű igen könnyűvé teszi önnek - mondá oktató arccal - az ideál megtalálását, továbbá keblében a szenvedélyes szerelemre erős hajlamot fejt ki, s hogy önt a hosszas keresés unalmaitól kímélje, míg csak kezén hordja, a napot és éjt szembetűnőleg röviddé változtatja. Aztán a gyűrű titkos tulajdonaihoz tartozik az is, hogy gyémántja az ön vérének élénkülő forgása által mindig tisztább fényt nyer, s a szenvedély mérfokai szerint oly ragyogásra is emelkedhetik, mellyel a mennyboltozat semmi fénye nem versenyezhet. De fájdalom, egy rossz szokása is van, tudniillik a kiábrándulás első pillanatában szétpattan, s többé össze nem forrasztható. Talán felesleges még megemlítenem, hogy a lány, kiben ön eszményképét leli fel, a gyűrű csillámától elvakítva előbb-utóbb viszonozni fogja az úgynevezett örök és óriás érzéseket, melyek mellett az ésszel igen rosszul szoktunk gazdálkodni.

- Ah, Alhikmet - kiáltám elragadtatással -, mily boldoggá tesz ön.

A törpe mosolygott.

- Alhikmet - folytatám -, ön a világ legbecsesebb kincsét ajándékozá nekem.

- Kérem alássan - közbeszólt a törpe, kezét dörzsölve -, mostani viszonyaim, fájdalom, nem engedik, hogy talizmánomat egészen ajándékként adhassam. A szükség kényszerít érette egy kevés díjt kérnem.

Megütődtem, mert eszembe jutott, miként a gyors elutazás miatt magamhoz nyolcszáz forintnál többet nem vehettem.

A törpe látván zavaromat, nyájasan mondá: - Díjul csupán azon napokat kérem az ön életéből, melyek a kiábrándulás kezdetétől fogva az utolsó illúzió szétosztásáig nyúlnak.

- De hogyan tudjam ezt önnek átadhatni?

- Bízza csak reám. A legkisebb kellemetlenség nélkül elcsenem én azt öntől.

- Ah, ugyan mi hasznát vehetné e csekély értékű napoknak?

- Hát bátyámnak, Tedzsribetnek, ajándékozom, ki a másoktól elvett időből foltozgatja napjait tovább. Ő mindent a világtól kölcsönöz. Nincs semmi sajátja.

- Eszerint Tedzsribet a földön a legnagyobb kalóz - kiáltám csodálkozva.

- Ne ítéljen kíméletlenül szegény bátyámról. Ő egynek kárt tesz, hogy száznak használjon, s hogy számomra az elorzott élményekből adatokat gyűjtsön finom eszmék gyártására... S tehát rááll-e ön az alkura?

- De hátha ön igen sokat talál életemből kimetszeni?

- Attól ne tartson. Hisz ön józanabb, mint saját maga képzeli.

- Vagy hátha sohasem kezdek a kiábránduláshoz?

- Az én károm lesz. Békével elhordozom.

- Topp! Itt a kezem.

Alhikmet lábujjhegyre emelkedett, s tenyerembe tevé kicsiny kezét.

Az egyezség meg vala kötve.

- Induljunk! - mondá ekkor ő.

- Hová? - tudakolám.

- Oda, hol a varázsgyűrű fényleni fog.

Ezzel a kertből kivezetett.

Jól láttam, hogy amint Alhikmet távozott, a dalos madarak a gallyak közül megint kidugták fejeiket; az illatos virágok megint lepkék udvarlásait kezdék elfogadni, a baglyok megint odúikba rejtőzének; szóval a kertben az unalom megszűnt, a költészet és könnyelműség pedig elkezdődött...

Utaztunk.

A tájékok gyorsan nyargaltak vissza szemeink elől.

A napok oly rövidek voltak, mint egy serdülő leánykával folytatott társalgás.

S viszont az éjek oly rövidek, mint beszéd közben egy kacér nő kézszorítása, melyet másokkal észrevétetni nem akar.

A vidék pedig, melyen először éreztük a lankadást, afrikai hévvel bírt.

Beláthatatlan rónaság vala.

- Már ezentúl - szólt Alhikmet - tevékre szorulunk, és lassan fogunk haladni.

Mélyen sóhajtottam.

Törpém azonban igénytelenül vegyült egy karaván közé, melyhez csatlakozni én is kénytelen voltam...

A tevék, mint szokás, sorban állanak, s egyenlő lépésekkel haladtak a homoktengeren.

A láthatár tükörtiszta volt. A föveny, melyen a szél által még el nem söpört nyomok mutatkoztak, száraz és égető.

Csak sima földet és mennyboltot láttunk. Hegy vagy domb, erdő vagy virány, emberi lak vagy szelíd állatok tanyája, sehol nem tűnt föl. Körülünk mély csend uralkodik, s a legkisebb hang megfoghatatlan távolságból sietett hozzánk. Ha a strucc mélán ballagott oly messzeségben, hová golyónk nem kísérheté, már hallók lábai alatt a homok recsegését; ha a mannabokor egy árva madár érkezésekor örömében megreszketett, mindnyájunk arca a szokatlan nesz felé fordult; ha éjenként a kóbor sakál vonított, álmunkat szétűzte e harsona zaj, és ha egy éhes oroszlán bősz haragjában elordítá magát, panasza égiháborúként hangzott. Hosszú időközökkel találkozánk ugyan néhány arab kalmárral, kik elsatnyult tevéik hátán sáraranyat, elefántcsontot, strucctollakat és gumit vittek a tengerpartok felé, de mégis, ha emberi alakokat vágytunk látni, többnyire meg kellett saját képeinkkel elégedni, melyeket a délibáb légben nyargaló óriásokként tüntetett vissza. Azonban eleségünk még volt, és szomjunk enyhítésére tömlőinkben egy kevés langymeleg vizet találtunk, mely máskor émelygést s undort okozott volna, de most a havasi források kristálynedvénél is frissebbnek tetszett. Midőn pedig a nap heve és a nélkülözés erélyünket megtörni készült, midőn homlokunkra a gond vont redőt, a csüggedés vetett árnyat, midőn szemeink kérdőn és kétségbeesőn néztek a végtelen messzeségbe, akkor egy magas termetű férfiú, kinek fején a zöld turbán fejedelmi származásra s nyakába függesztett lant még büszkébb rangra mutatott, vidám arccal lépett ki soraink közül. Intésére tevéinkről leszállottunk. Gyors kezei sátrat emeltek, melynek árnyékába gyülekezénk, s míg a leghőbb déli óra eltölt, oly kedves történeteket beszélt, és oly igéző dalokat énekelt, hogy a felköltött vágyak kebelén csendesen elaludt a remény nélküli jelen, s rövid álmától ismét megerősödve hitté és bizodalommá változott.

A zöld turbános költőnk, tanácsadónk, orvosunk volt, s bár senki sem választotta, természeti jogánál fogva uralkodott felettünk.

Engemet naponként mindinkább kezdett megkülönböztetni.

Néha szavait kizárólag hozzám intézte, s atyailag bosszankodott, ha nézeteit fölfogni vagy teljesíteni nem tudtam.

Midőn egykor hosszasan suttogott velem a szabályokról, miket karavánunknak követni kellene, szomszédaim irigyen kiáltanak föl:

- Allah! Allah! Ugyan mi jelest találhat ezen a fiatal emberen a mi tudós Tedzsribetünk!

A zöld turbános neve iszonnyal tölte be.

Tehát ez az, ki életemből egy darabot a maga számára akarna kimetszeni, s ki másoktól ellopott napokból hízik? Szép métier, valóban szép!... Csodálom, hogy elég béketűrésem van őt oldalam mellett látni. De úgy veszem észre, a pusztai vándorlás megtörte erélyemet. Hogyan is ne? Hisz ez a forró homoktenger, mely sivár végtelenségével és tikkasztó legével körülfog, azon emésztő vágyhoz hasonlít, mely míg ábrándos célok felé kerget, csontunk velejét és akaratunk szilárdságát szívja ki!

Ily okoskodások támadtak agyamban, midőn Tedzsribetre gondoltam.

Szerettem volna neki valami felötlő bosszúságot okozni.

Azonban rendre meg kelle arról győződnöm, hogy nélküle egész társaságunk tönkre jutna, s hogy ő végtére számomra is hasznos szolgálatokat tesz...

Karavánunk még pusztább helyekre ért.

Utunk mindkét oldalán döglött tevék csontvázai hevertek s mindig nagyobb mennyiségben.

Tedzsribet biztatón mondá:

- Ezen állatok a szomjúság és fáradalmak miatt hullanak el, s annál több számmal, mentől hosszabb utat tettek, s következőleg mentől közelebb érkeztek valamely nyugponthoz, hol friss ital és árnyék van.

Kétségbeesésünk enyhült vezetőnk okos észrevételére.

Tikkadt kebellel s alig lélegezve folytattuk vándorlásunkat.

Órák teltek kínnal, szenvedéssel, s lelkünk megint csüggedésbe hanyatlott.

- Allah nagy! - kiáltá ekkor Tedzsribet, egy emberkoponyával, melyet a fövényből vett fel, lépvén előnkbe. - Íme, erről a húst ragadozó állatok rágták le, mert e hévfokon nem szokott elrothadni a halott, hanem múmiává aszik. Azonban a ragadozó állatok csak ott szeretnek tartózkodni, hol rendesen táplálékot szerezhetnek, hol a gím füvet és forrást kap, hol a pálmák körében a hússal nem élő négylábúak számára növény tenyész, s honnan göbölcsordákra és juhnyájakra is lehet ólálkodni. Kétségtelen tehát, hogy valamely termékeny földhez közel érkeztünk.

Lankadt lelkünk ismét fölelevenült Tedzsribet figyelmeztetésére.

Mentünk, mendegéltünk, míg szemünk elé egy árokkal és töltésekkel körülfogott gyönyörű oáznak lombkoszorús fatetői mosolyogtak.

A karaván leszökdelt tevéiről, s ki-ki örömittasan rohant egymás karjai közé.

Ekkor vevők észre, hogy Alhikmet, a vén törpe nincs sorainkban.

- Hová lőn ő? - tudakolók ijedten.

- Ne aggódjanak öcsémért! - mondá Tedzsribet - mert ő mindig tovább szokott állani oly helyekről, hol az embernek józan észre nincs szüksége, s ha nem csalódom, e tündérszép tájék aligha azok közé tartozik, melyek iránt mi bizalommal lehetnénk. Tanácsolom tehát, hogy mihelyt egy kevés eleséggel és friss vízzel elláttuk magunkat, tüstént távozzunk, mert hosszas őgyelgéseinknek még nagy kárát vallhatnók.

Tedzsribetnek köztünk akkora tekintélye volt, hogy mindnyájan a gyors elutazásra szent fogadást tevénk.

A pusztai homok betódulása ellen emelt töltéseken valánk, honnan keskeny lépcsők vezettek alá. Fáradt tevéinket Tedzsribet vitte azon oldalra, mely a széljárásoknak kitéve nem lévén, törpébb kerítvényekkel van védve s könnyen megmászható.

Mily látvány tárult szemünk elébe!

Ah, bizonyosan az örök tavasz tanyáját fedeztük fel, hol a természet még hírből sem ismeri az erők apadását és a szépség formáinak halványulásait.

A királyok leggazdagabb virágháza, a két világból összegyűjtött növénykincseivel, szegény és változatosság nélküli ahhoz képest, mit most a szabad lég alatt magam körül szemléltem.

Az ellentétek egyesültek, hogy tündéri varázsaikkal izgassák érzékeinket.

A sötétzöld fenyő vörös virágú gránátfákkal, fehér rózsával és jó illatú jázminnal ölelkezett. A klemátisz folyondárai felnyargaltak a komor alakú somra, mely karcsú babérok, szeszélyes orchideák és a szerelem játékairól suttogó mirtuszok közt lakott. Az erős cserfa meghajolt a legcsodásabb színű növények terhe alatt, melyek büszke koronája körül szélesen elterjedt függőkertet alkotának, hol a gallyakon gyémánttüzű kolibrik röpkedtek, és az indákról gerezdekben csüngtek le miriádjai a fényes rovaroknak.

Tündér ég és tündér föld!

Ha föltekinték, a tiszta láthatáron csak azon vékony ködöket láttam, melyek az összegyűlt virágillatból támadtak; ha pedig szememet aláfordítám, a fűszert lélegző bokrok tövénél, aranysárga fövénnyel behintett ösvények kanyarogtak, melyeken a szétszórt kristálykövecskék megtörék a nap sugárait, s a rubin és smaragdtól kezdve minden drágakő fényét visszatükrözték, úgyannyira, hogy e csoda-vidék járdái szebbek valának a díszöveknél, melyeket művészi kezek hímeznek az országnagyok és fejedelmek számára...

Társaim, kik Tedzsribet tanácsát szentírásként követték, mind eloszlottak a szükséges vásárlások beszerzésére, de én, hogy semmi költőietlen benyomás meg ne zavarja élményeimet, óvakodva kerültem ki a zajosabb helyeket, s a puszták szigetének, e földi paradicsomnak legigézőbb pontjait keresem föl.

Az idő villámgyorsan röpült.

A nap sugarai már gyöngültek, az alkony friss szellői kezdettek fürteimmel játszani, s a hold arca, mint kedélyünk édes sejtelme, alig észrevehetőn lebegett, sápadt sóvárgással várván a percet, midőn varázshatalma alá ejtheti a magára hagyott láthatárt.

Szívem forrt tengerdagályként, melyet ismeretlen erők mozgattak.

Ekkor lantpengetés hatott füleimhez, s mindig homályosb árnyak felé vont...

Kezeimmel széthárítám a repkényágakat és a felfolyók virágtölcséreit, melyek a sűrűn beültetett liget párkányát szegték be.

Nyílt rét előtt valék, hol a középen egy óriás pagoda-füge, mesterségesen összeszőtt ágaival és boltozatos koronájával nagyszerű templomkúpokat, szellős csarnokokat, félig fölleplezett hűselőket vagy óvatosan befedett járdákat alkotott, a szerelem és rejtélyek tanyájául.

A rét tömött, rövid füvű s lágy pázsitja oly ép, oly friss színű és finom volt, mintha most készült zöld szőnyeg volna.

Rajta karcsú, könnyű leánykák táncoltak a hold fényénél.

Mozdulataikban leírhatatlan kellem, arcaikon szédítő varázs.

S minő tánc!

Villiknek gondoltam volna őket, ha piciny lábaikkal a földet néha nem érintenék, s ha bűbájos vonalaikról az emlékezet merengése helyett az életöröm heve nem sugárzanék.

"Az emberek leányainak" gondoltam volna őket, kikért egykor, mint a szentkönyvben olvassuk, az angyalok vétkeztek, ha tekintetök a dévaj öröm kifejezései mellett is szende nem lenne, s ha gyermeteg kacérságukban, mely a szemérem és az érzékinger, az ártatlanság és a sejtés közt lebegett, a vétek eszméinek árnyánál több borongana.

Annyira el valának magokkal foglalva, annyi átengedéssel élvezték a perc mámorát, hogy jelenlétemet észre sem vevék.

Ámulva állottam helyemen, s egész lelkem két szemembe költözött.

De míg a tündértánc köté le minden figyelmemet, hátam megett nesz támad.

Visszanéztem.

Néhány útitársam tört rést a bokrok közt.

Kezökkel intének, hogy kövessem őket.

Az irányból, mely felé haladtak, gyanítám, hogy a pusztára sietnek, mert az indulás ideje közelg.

Én is tehát távozni akartam, azonban nem állhatám, hogy legalább még egy pillantást ne vessek a szép teremtésekre, kik az amorettek és az angyalok közt éppen azon középvonalon voltak, hogy egyaránt sajnáltam volna őket valamivel jobbaknak vagy valamivel gyarlóbbaknak találni.

A tánc folyt, de még sokkal művésziebb lejtésekkel... és ah, a pagoda-fügefa járdáiból egy hölgy, egy istennő lépett ki, ébenfekete fürtein gyémánt diadémmal, magas, sugár termetén azon antik-alakú tunikával, mely a büszke testtartás, a méltóság és a fenség bűbáját oly jól tudja kiemelni a márványszobrokon, s amely most e föld feletti lényen, némely apró változásokkal, egész alkalmassá lőn a kecs, a kellem minden igézeteit is feltárni.

Semmi párizsi divat, semmi európai öltözék nem fog soha versenyezni az istennőnek, ki a táncolók felé lassan közelített, eszményileg szép és királyilag gazdag ruházatával, mely a gyöngyökkel kihímzett szandáltól kezdve a fej tetején díszlő csinos kis turbánig a legkényesebb ízlést is elragadtatásra hangolta volna.

Nem mertem, percekig nem mertem szeme közé tekinteni, mert külseje is már annyira elkábított, hogy szívem lázas dobogását haliam, és Alhikmet gyűrűje ujjamon úgy fénylett, úgy lángolt, hogy a sötét éjben eltévedt vándornak vezércsillaga lehetett volna.

- Indulunk - szólt valaki, vállamat érintve.

Haragosan fordulék vissza.

Tedzsribet volt.

- Micsoda gyöngédtelenség - mondám feddő hangon - mindig az ember legboldogabb percei közé tolakodni, s kivált oly impertinens hideg arccal, minő az öné, tisztelt Tedzsribet úr!

- Bocsánatot kérek merészségemért - válaszolá ez mosolygón.

Istennőm a táncolók karához közel egy gyepszékre ült.

Mily boldog fűszálak, kik általa szenvednek!

De ily könnyű termet okozhat-e súlyával a legtörékenyebb virágnak is szenvedést? Az, az lehetetlen.

Végre arcára néztem.

Szemem káprázott. Eszméim megzavarodtak.

Hófehér arc, az egészség pírjával és a szenvedélyes kedély költői halaványságával. Júnói fenség a vonalakon, a szeszély, az ártatlanság, a szellem, a kedélymélység és minden női kecsek kifejezésétől mérsékelve és képzelhetetlenül érdekessé téve. Nagy kék szemek, sötét, hosszú szempilláktól beárnyalva. És e kicsiny száj, melynek mosolya az örök üdvösséget is feledtethetné, mert többel pótolhatná ki! Ah, a fehér fogak e gyöngysora! Ah... borzasztólag haragszom... hisz megint vállamat érintette Tedzsribet.

- Miért nem hordja el magát ön már egyszer innen? - kérdém, ismét a repkények közé tekintve, hol alkalmatlan útitársam éppen hátam mögött állott.

- Mert önre várok, Arthur úr!

- Nem fogok távozni.

- De a karaván indulni akar.

- Miattam - szólék vállvonítva.

- Hisz önnek ígéretét bírjuk, hogy velünk jön.

- Nem megyek.

- De adott szava?

- Ah, hagyjon már fel ingerléseivel.

- Sajnálnám, ha valaha megbánná mai könnyelműségét.

- Akkor is önnek használnék vele.

- Igaz, de én, bár önzőnek mondanak, emberszerető is vagyok. Sokszor sajnálkoztam azokon, kik elpazarlott napjaikkal életemet gyarapították.

- Nincs szükségem ezen autobiográfiai töredékekre.

- Tehát, isten önnel!

- Servus, amice! Jó utat - mondám a bokrok közt távozó Tedzsribetnek.

Mohó sóvárgással fordulék vissza a rét felé.

Ah, eltűnt a tündérkar!

Üres volt a rét.

Csak a hold andalgott fölötte, és ezüst sugaraival behinté a kedves, az alig észrevehető lábnyomokat, hogy a meghajolt füvecskék egy perc alatt visszanyerjék előbbi frisseségöket.

Hová lőn istennőm?

A pagoda-füge titkos menedékeit hasztalan vizsgáltam át, míg végre elfáradva, kimerülten ültem egy kőpadra, mely e csodafa valamelyik kisebb bejárójánál volt. Nyughelyem fölött tarka virágokkal hímzett sűrű lomb vont ágykárpitot.

Mihelyt hajnalodott, a fa minden levelei ingani kezdettek. Egész nagy gyarmata a madaraknak ébredett fel, költözködék ágról-ágra, s hangos torokkal üdvözlé társait és a megjött világosságot. Főleg pedig a papagájok, orraikat az erősebb göcsökhez fenve és körmeikkel tollaikat tisztogatva, majdnem oly élénk csevegéshez kezdettek, mint egy francia drámában a toalett-vizitek alatt a szép delnők szoktak a fiatal abbékkal, kik őket a fővárosi újabb hírek felől értesítik. Megvallom, a csalogányok énekénél is inkább érdekelt e kedves papagájok beszéde, mert bár nyelvüket nem értem, néhány szót hallék tőlük, melyeket kétségen kívül az emberektől kellett kölcsönözniök. S mi leginkább felötlött, az volt, hogy gyakran egyszerre kezdettek sóhajtani és epedőn hangoztaták: Szeléne! Szeléne!... mi világosan női név vala.

Ah - gondolám -, e madarak a fák ernyői közt leskelődve a szerelmes úrfiak ábrándozását tanulták meg, s most azt utánozzák. De kiért ábrándozhat, kiért esenghet, kiért sóhajtozhat itt minden ifjú?... Bizonyosan az én bálványképemért, kit a múlt éjjel láttam. S tehát őt Szelénének hívják... Semmi kétség többé... ő Szeléne.

Örömtől reszketve rohantam ki a pagoda-füge alól, s míg a réten áthaladva istennőm nevét sóhajtám, szerencsés valék érzelmeim visszhangját ezer meg ezer felől hallani.

Mert a kedélyes papagájok általam új lelkesülésre buzdíttatának, s az egész vidék sóhajokkal és Szeléne nevével tölt be.

Rögtön eltökélem fölkeresni őt.

S lehet-e ennél könnyebb feladat?

Hiszen Szeléne, a tökéletes Szeléne, a puszta tündérszigetének csak a legszebb épületében lakhatik.

Ez természetes volt. Bejártam tehát a szigetet, s fényes palotáit összehasonlítám.

Egy porfír-oszlopzatú kioszk százszor felülmúlta a többieket, a forma nemes egyszerűségével s utolérhetetlen bűbájával.

Erkélyablakai elé állottam tehát, s óra hosszat merengtem áhítattal és szenvedőn.

Néha egy elefántcsontfehér kar vonta hátrább a függönyöket; néha éjsötét fürtök tévedtek az égő arcú virágok közé, melyek ezüst vedrekből tekintgetének szabadban lakó testvéreikre; néha a lágy szellő a nyitott ablak mellett egy tündérszép fátyolt lebegtetett, s néha a legördített függönyök vékony szövetén át Szeléne alakjának körvonalait sejtem árnyékként ingadozni.

Mennyi boldogság!

De szerelmem mindig merészebbé lőn.

Vágyaim növekedtek Alhikmet varázsgyűrűjének fényével együtt.

Eltökélem találkozni Szelénével.

Hogyan és hol? Ez vala még a kérdés.

Ah - gondolám -, Szeléne, a költői lény, bizonyosan csak a vidék legtündéribb pontjain sétálhat, csak a legszebb virágokat nézheti meg, csak a legnevezetesebb fák árnyai közt pihenhet, és csak akkor léphet ki termeiből, midőn a lég legenyhébb és legbájosabb világítása van a mennyboltozatnak.

Okoskodásom nem csalt.

S én e szabály szerint mindig eltaláltam a helyet és időt.

Naponként láttam őt.

De, fájdalom, többnyire udvarlók társaságában.

S midőn magánosan sétált is, szívem úgy dobogott, eszméim a bámulat közt úgy elszökdöstek agyamból, hogy sem bátorságom nem volt vele szólani, sem tárgyam, miről szólhatnék.

Azonban végtére észrevevém, hogy kék szemei lopvást rajtam függenek, s hogy gyűrűm varázsfénye miatt arca most sápad, majd pedig kipirul.

Rokonszenvének e jele visszaadta merészségemet.

S alkalmat lelék szólhatni vele...

A napok teltek.

És én irigyelt imádó voltam, kivel Szeléne legtöbbet társalgott.

Mit nem mondék el neki? Ah, mindent e szón kívül: szerelem.

Ajkamon lebegett az mindig, kivévén azon perceket, melyekben Szeléne mellett voltam, mert ekkor a szenvedély ereje száműzé.

Érzém, hogy a szavak vallomásaiban kevesebb érzés van, mint az arckifejezés néma beszédében.

Azonban féltékenység kezdett ostromolni.

Benali, egy fecsegő úrfi, engemet mogorván fixírozott, Szelénének pedig mindig tudott valami szépet mondani. Aztán a bokréta rendezéséből, melyet sétáink alatt nyújtott át neki, sejtem, hogy virágnyelven beszélget vele; s tudjuk, hogy ez keleten a társalgás legveszélyesebb neme.

E tény szétrezzenté bátorságomat.

Mihelyt magánosan valánk, kirontottak keblemből viharos érzéseim.

- Ah! Szeléne! Örökre szeretlek! - sóhajtám, több fellengző szavak után lábai elé borulva.

Míg tekintetemet szemeihez fölemelni nem merém, kettőt vettem észre: tudniillik, hogy istennőm térdei reszketnek, mint hasonló körülmények közt a föld többi szerelmes leányaié, s hogy varázsgyűrűmön egy szelíd elhomályosodás mutatkozott, hasonló ahhoz, midőn a nap arcán vékony felhők vonulnak át.

Ah, szerelmem fogyott-e azzal, hogy a szavakba befért, vagy Alhikmet gyűrűje csalfán mutatja vérem hévfokát? - e kérdés rebbent meg lelkemben.

A pacsirták fejünk fölött énekelni kezdettek, a lomb édesen suttogott, s a fűben minden virág örömtől könnyező szemmé vált.

De Szeléne ajkai némák voltak.

Kérőn emeltem hozzá tekintetemet, s ő nyugodt hangon, ámbár merengő kifejezéssel mondá: - Arthur, feledjen el!

S távozni akart.

Hidegsége, melyet magára vőn, oly ellentétben volt előbbi felindulásával és az egész természettel, mely körülünk szerelemben és elragadtatásban olvadozott, hogy kétségbeesőn kiálték fel:

- Szeléne! Ön nem lehet irántam egészen érzéketlen. Kiért akar hát feláldozni? Tán egy Benaliért? Vagy valamelyik más divatbábért?

- Kötelességemért - szólt Szeléne rezgő hangon...

Később tudám meg, hogy a puszta tündérszigetének királynői csak addig ülhetnek trónjaikon, míg tiszta ártatlanságukat hűn megőrzik, s míg udvarlóik közül egyiknek sem adták át szívüket vagy kezüket.

És Szeléne három év óta bírván a trónt, nem vala csoda, ha az uralkodási vágy szerelme ellen fegyverre kelt.

Mit vala tennem?

Számos kísérete közé vegyültem én is, szüntelenül féken tartva érzéseimet.

Ah, mint fénylett a varázsgyűrű a szerencsétlen szerelem tüzében.

Sugárai elhomályosíták a csillagokét.

Átkoztam és áldám ajándékáért Alhikmetet.

Általában minden udvari hivatal, bármily kellemesnek lássék is a távolból, több apró kedvetlenséggel jár, mint azok hiszik, kik élvezeteit és fényét irigylik; de különösen az én helyzetem majdnem tűrhetetlen volt.

Szeléne kíséretéhez soroztatva, rendszerint körüle kellett lennem, hogy akaratát szeméből olvassam, s parancsait, mielőtt kimondattak, már teljesítsem.

Társaimnak szintén ez volt feladatuk.

Mindnyájan mosolyogtunk, ha szívünk vérzett, és a nyugodt arcvonalok lemeze alá rejtettük még az erős szenvedélyeket is.

Ezt követelte az etikett.

Midőn a tettetett vidámság szerepétől menekülve magányba vonulhattam, szerettem volna könnyeket ontani, de felindulásomat visszafojtá az a gyanú, hogy társaim közt többen lehetnek, kik, mint én, Szeléne körében ügyesen titkolták szerelmüket és bánatukat, azonban mihelyt szemtanúk nélkül vannak, a rózsa- és jázminlugasokban szintúgy sóhajtoznak, mint magam.

A féltékenység iszonyúan kínzott.

Szeléne pedig bámítólag jókedvű vala.

Különc szeszélyével egész udvarát szüntelen fellármázta.

S ha kívánatai teljesítéséből egészen elfáradva tértünk vissza palotájába, akkor százszor nehezebb talányokat és rébuszokat tűzött elénk, mint aminők a híres Turandot hercegkisasszonyéi valának.

Benali az ilyenek körül mester volt.

Ő minden rébuszt rögtön kitalált.

Én pedig a legkönnyebb szórejtélyen is fölakadtam.

Eszem teljességgel nem fogott.

Végre az udvaroncok mosolygani kezdettek, mikor rám került a sor.

De Szeléné a gúnyos arckifejezéseket észrevevén, elhalványult.

Hálával fordítám reá szemeimet, melyekben a megérdemlett lealáztatás miatti szégyenért könny csillogott.

- Még dajkámtól, a bölcs és sokat tapasztalt vénasszonytól hallám - szólt ekkor istennőm -, még mint kicsiny gyermeknek mondá ő nekem, hogy aki igazi szerelmes, az ritkán szokta eszét használni, s kivált a fejtöréssel járó rébuszokat sohasem képes megfejteni. Ebből ítélvén, úgy látom, hogy önök közt egyedül Bánházy Arthur viseltetik irántam mély ragaszkodással.

Az udvaroncok most az egyszer nem tarták úrnőjük észrevételét okosabbnak, mint a Sába királynéjáét, kinek elmésségéről keleten sok monda él.

Én pedig féleszmélettel rogytam lába elé, s a véletlen boldogság mámora miatt alig hallám meg Benalinak gúnyos kérdését: - Hát a trónnal mi történik?

Szeléne vállat vont.

De a neheztelő lovagok egyenként Benali visszhangjaivá lettek, s ismételték az ő badar kérdését, és csodálkoztak, hogy még egy tökéletes szépség is végre a puszta ünnepeltetést megunhatja, s komolyabb viszony után vágyhatik.

- Ah - sóhajtá Szeléne -, adhat-e kárpótlást a trón a menyasszonyi ágyért?

S én büszkén felemelkedve mondám:

- Ha önöknek elég kedélyük volna, jól tudnák, hogy a dicsőség téli nap, melynek csak fénye van, de melege nincs. S csoda-e, hogy Szeléne a ragyogó hidegben fázik, s előle a szerelem hő karjaiba siet?

Ezen északi hasonlatosságot az én bornírozott lovagjaim, kik a telet és a hideget nem ismerék, oly mélynek találták, hogy megfeszített gondolkozás miatt szájukat is nyitva feledték, s így alkalmunk lőn a közbámulás alatt észrevétlenül távozni.

Azonban míg Szelénét karomon vezetém belsőbb szobáink menhelyébe, szívemet a vér majd szétrepeszté. Ujjamon pedig a varázsgyűrű úgy fénylett, hogy a menyasszonyi nyoszolya körét egyedül kivilágította, és én nőmnek arcvonásain a szenvedély minden szárnyalatait láthatám.

Ő hőn szeretett és átengedő volt.

A mézeshetek órái tündérszárnyakon repültek.

- Gyémántgyűrűd, Arthurom, szememet vakítja - szólt a gyönyörű ara, és rózsapiros arcát szemérmesen rejté keblemre.

Mily boldog valék!...

Meg kell jegyeznem, hogy a pusztai szigeten a naptárak nincsenek divatban, s az időszámlálást igen pedáns foglalkozásnak tartják.

Nem tudom tehát, mikor történt, de egyszer Szeléne csodálkozva mondá: - Veszed-e észre, Arthurom, hogy gyémántgyűrűd változtatja világolását?

Döbbenve tekinték nőmre, mert figyelmeztetését alaptalannak hittem.

Ő karjaim közé simult, s kéjittas arcát csókokkal borítám...

- Veszed-e észre, Arthurom - szólt máskor Szeléne -, hogy az én nyakláncomban van egy gyémántkő, mely sokkal jobban fénylik, mint a te szolitered; pedig az nem talizmán?

- Boldogság! Kedvesem! - válaszoltam, homlokát ajkammal szelíden érintve...

Később nőm kebléből lassú sóhaj emelkedék.

- Mi bajod, szép angyalom - kérdem hízelgőn.

Szeléne hallgatott.

- Talán rossz álmaid voltak?

- Az álmok ellen sohasem szoktam panaszolni - szólt ő, halványuló arcán egy titkolt bánat merengésével.

- Angyalom, - súgtam fülébe, míg ujjaim fürteivel játszottak -, te szomorú vagy.

- Arthur, mily különösek most ötleteid.

- Legalább kedvetlen vagy - folytatám szelíden.

- Hogy is képzelhetsz ilyet?

- Valaminek zavarni kell kedélyedet.

- Ah, de nem teszesz-e te engem boldoggá?

- Legalább egész lélekből akarnálak azzá tenni - mondám némi elégületlenséggel azért, hogy eszébe tudott e kérdés jutni...

Még a világba ki sem léptünk, annyira el valánk magunkkal foglalva.

Az időt az unalom egy vén banyának képzeli, ki ide-oda tipeg, de előre haladni alig tud; míg ellenben a kéj őt egy pajkos lánykának hiszi, ki táncolva rohan el, mielőtt jóformán arca közé is nézhetnénk.

Én és nőm nemigen vádolhattuk a perceket lassúságokért.

De egyszer Szeléne szemeiben mégis könnyeket gyaníték.

- Miért szomorkodol, kedvesem? - kérdém.

- Nem látod, hogy mosolygok?

- De mélán, angyalom!

- Mert visszaemlékeztem leánykoromra.

Kedélyemre e nyilatkozatnak komor hatása volt, miután tudtam, hogy a hő szerelem nem szokott visszaemlékezni, az a jelent élvezi.

- Most megint egy könnyet látok szemeden - szólék hosszas hallgatás után.

- Töröld le, Arthurom, ha ellenedre van. Semmi sem könnyebb. Csak egy zsebkendő kell hozzá.

- Igaz. De én nem akarnám, hogy helyébe újak jelenjenek meg.

- Ah, nem teszesz-e te engemet még mindig boldoggá?

E gyanús kérdés egészen elkedvetlenített.

- Te tőlem valamit titkolsz - mondám komolyan.

- Mit titkolhatnék?

- Nem tudom, de azt látom, hogy csakugyan titkolsz.

- Én?

- Te, Szeléném!

- Honnan sejted?

- Nem fogok addig nyugodni, míg őszintén be nem vallod.

- S oly kíváncsi volnál?

- Mindenesetre.

- Tehát csak kimondom, hogy régóta ellenemre van kedvenc gyűrűd.

- Nagy ég! Miért?

- Mert fénye szemlátomást apad.

Ijedten tekinték nőm arcára.

- Az istenért, a te arcod most sárga-halvány! - kiáltám. - És szemeid?...

- No, s mi bajod szemeimmel?

- Szemeid, ah, szürkék és nem kékek, mint eddig hittem.

Szeléne haragos tekintetet vetett reám.

A szoba besötétedett, s ágyam előtt egy finom pengést hallék, mintha valami ércdarab hullott volna a földre.

Mutatóujjamat érintém bal kezemmel. Ah, gyűrűm nem volt többé rajta.

Öntudat nélkül borultam vánkosaimra.

Midőn szédelgésem - mely oly rövidnek rémlett, hogy azalatt alig dobbanhatott volna egy fészkéből kivert madár szíve háromszor - egészen elenyészett, nagy álmélkodásomra a hálószobában ugyan, de egy díványon találtam magamat, mégpedig felöltözködve és kezemben égő csibukkal. Mellettem az asztalon kockák hevertek s kicsiny mákonylabdacsok, melyek keleten szeszes italok helyett használtatnak, idegeink izgatására. Érzem, hogy a dohány közé is mákony volt vegyítve. Szóval, tudtomon kívül, egy javíthatatlan korhely alakjában tűntem fel. S nagy isten! Mi lett a legfinomabb selyemmel és bíborral bevont bútorokból? Mi lett drága szőnyegeinkből, melyeknél Brussa s Ispahán szebbet nem látott?... Közönséges értékű művekké változtak, és eleven színük elhalványult. Szeléne ruhái pedig gondatlanul szétszórva hevertek minden zugban, és iszonyú bosszúságomra egy félviselt reggeli-papucsom sans gêné ült nőm pipereasztalának éppen kellő közepén.

Sokáig dörzsöltem szememet, vélvén, hogy csak álmodom.

Ah, végre eszembe ötlék, hogy alkunk szerint Alhikmet az istentelen Tedzsribet számára talán ki is vágta már életemből azon napokat, melyek a kiábrándulás kezdetétől fogva az utolsó illúzió szétoszlásáig terjedtek.

- Allah és Szentháromság, vajon tehát hány éves lehetek én most? - sóhajtám a leghosszabbra vont képpel.

Előbb térdemet és lábszáraimat kopogtattam meg, hogy tudhassam: nincs-e csontjaimban köszvény, mint a vén embereknél szokás? Aztán a díványról fölemelkedtem, mert próbálni akarám: vajon nem tántorgok-e, és vajon tudok-e jól lépni? Midőn pedig e kísérlet is teljes megelégedésemre ütött ki, gyorsan kezdék a teremben sétálni, és végre egy polkát táncoltam.

- Istennek hála! - kiáltám - mégsem orzá el egész életemet Tedzsribet, s maradtak, a kiábrándulás után is, használható éveim. Csak kedélyem nem volna oly sivár, vérem oly lanyha!... Na, negyvenöt évesnek legalább kell lennem... Azonban talán fürteim mégsem szürkültek meg egészen! Lássuk!

Ezzel félénken közelgék a tükörhöz.

- Mi a manó! Hisz én fiatal vagyok, s még csak szerencsehajam sincs! No!... sokat mondok, ha egy évet vesztettem életemből.

Vígan kezdék dalolni, midőn történetesen a pipereasztal felé tekintve, észrevevém, hogy nőm képe hiányzik arany rámájából, s helyébe egy egyiptomi nádszövetből készült hártya van téve, Alhikmetnek, a vén törpének aláírásával.

Mohón fogtam olvasásához.

Tartalma ez volt:

Jószándékú tanácsok Bánházy Arthur számára!!

Ha szenvedélye legfelsőbb fokra hágna is, ne vegye ön ajkaira e szót: szerelem, s ne nevezze meg bálványa előtt a megnevezhetetlent; mert a vallomás által a költői szerelem misztériumának félvarázsa már elvesz.

Örvendjen, ha istennője visszatartózkodó, s érzelmei iránt új meg új kételyt támaszt; mert a szenvedélyes szerelem tüzét csak a kedély izgalmai és a szív nyugtalanságai táplálják.

Féljen kezét is érinteni annak, kit eszményképül választott; mert ezáltal az sokat veszít éteri természetéből.

Tudja meg, hogy aki egyszer képzelődésünk istenasszonya volt, később barátnőnkké nem válhatik, és soha a rokonszenv szelíd melegével nem viszonozhatja nyugodt ragaszkodásunkat. S általában mi férfiak is a bálványképeket vagy térdünkön imádjuk, vagy lábunkkal tapodjuk.

Ne akarja se elcsábítani, se nőül venni azt, ki ábrándos vagy őrült szenvedélyeinek tárgya volt; mert eszményképünk bírása soha ki nem elégítette várakozásainkat, s az ő karjai közt töltött kéjórák háta megett a bölcsek éles szemei mindig észrevevék vagy a közöny álmos arcát, vagy a csömör torzalakját...

Ezt írja önnek az, kit közönségesen a házi józan bölcsesség tanárának tartanak, s kinek arab neve:

Alhikmet.

- No! Eső után köpönyeg! - sóhajtám fanyar arccal. De eleitől fogva így voltunk a bölcsek tanácsával: mindig akkor tudtuk meg, midőn többé hasznát sem vehettük... Már csak annyit szeretnék legalább meghallani, hogy körülbelül minő napok lehettek azok, melyeket Tedzsribet szépen zsebébe dugott? S mi tagadás, csupa kíváncsiságból még azt is óhajtanám látni, hogy miként néz ki valósággal az én ideálom... De hol késik feleségem?

Ujjamat ajkamra tevén, élesen füttyenték, mi nálunk a csengettyű helyét pótolta.

Házőrünk belépett.

- A platánok árnyában sétál-e nőm, vagy még mindig a fürdőben van? - tudakoltam oly biztonsággal, mintha Szeléne a hálószobából csak most távozott volna el, mint reggelenként szokása volt.

- A rableányt kérded-e, uram, kit a nagy karaván közelebbről hozott számodra? - szólt a házőr bámuló arccal tekintvén reám.

Ily szerzeményre én legkevésbé sem emlékeztem ugyan, de óvakodtam meglepetésemet elárulni, attól tartván, nehogy cselédem tébolyodottnak gondoljon. - Vén mamlasz! A háziasszonyt kérdezem - kiáltám tehát haragos hangon.

- Uram! A kádi éppen most küldött a menyasszonyi hozományok elviteléért.

- Micsoda hozományról fecsegsz?

- Volt asszonyunkéról. A kádi kérdezteti, hogy mikor adod Benali kezébe a ház kulcsait?

- Micsoda házét?

- Amelyben lakunk.

- Ezer mennykő! Mi köze van házamhoz Benalinak?

- Mert holnap reggel asszonyunkat fogja nőül venni.

- Lehetetlen.

- Uram! Te magad kívántad büntetésként, midőn tegnap a kádinál bebizonyítád, hogy nőd az ablakból egy virágbokrétát vetett Benalinak.

Nem tartám mulatságos időtöltésnek a Tedzsribet számára elorzott múltamról többet kutatni.

Annyi érzés ostromlott, annyi önvád és keserv tódult reám, hogy szabadot kellett keresnem.

- Ah, Amarantha! Hová süllyedtem? Ki törli ki emlékemből fényesebb részét kalandjaimnak? Ki vezet hozzád vissza, úgy mint tőled eltávoztam?

E gondolattal hagytam oda Szeléne házát...

A pusztai sziget, melyben cél és terv nélkül bolyongék, halványodni kezdett.

Ösvényei többé nem fénylettek vakítón.

Körülem munkás emberek fáradtak a rekkenő hévben, s homlokukról csorgott a veríték, míg a homokot, melyet a sirokkó a magas töltéseken időnként áthordott, kitakaríták.

Én eddig a tündérvidéknek csak költői szépségeit láttam, de most éles szemeim prózai tulajdonait is észrevevék.

Repkény, vörös tölcsérű felfolyók és szeszélyes alakú indák borították színes palástjaikkal a nagyobb fákat, s még mindig bűbájos volt ugyan e lepel külseje, de a kölcsönzött ékesség miatt az erős bükk és tölgy is, minden ágain új sebekkel s régi forradásokkal van terhelve; mert élődi vendégei a tőle elvont nedvből táplálák magukat, s elég kárpótlásnak tárták, ha a szerencsétlen törzset ott, hol legtöbbet szenved, legékesebb virágokkal takarják be. A hiúság külső csillámát ajándékozták neki az egészséges beléletért, és a költészet bűbája alá rejték a rothadást is, melyet előidéztek...

- Akarja-e ön ismét látni eszményképét? - szólt egy suttogó hang, a pagoda-fügének, mely előtt éppen megpihenék, egyik lugosa mögül.

Szememet a hang felé fordítám, s bámulva ismerék Alhikmetre, ki összefont lábakkal ült a kőpadon, hol én első éjemet töltém, midőn a tündérek tánca és Szeléne szépsége elbájoltak.

A vén törpe csöndesen szakított szét néhány kázsia-levelet, s ezáltal a lugas egy kicsiny nyílást kapott, melyen át a pagoda-fügének fő boltozatába lehetett tekinteni.

Puha moh-pamlagon fekvék Szeléne, s lábainál ült a gyepen Benali.

Nőm, mint látszik, a színésznők ügyességével választotta azon helyzetet, mely a szegény Benali fejének legtöbb kárt okozhatott. S meg kell vallani, hogy Szeléne termete elég sugár és hajlékony volt, bár azon a fiatal kor kerekded, teljes s mégis finom körvonalai hiányzottak. Arcára tekinték. S az is szabályos vala, de bőrszínét a tetszelgési vágy szépítő eszközei már igen elrontották. Homlokán a merengés több eszmeürességet és negélyt árult el, mint érzéseket és lelkesedést. Erős állán és ajkszegletein az élvezet utáni sóvárgás kinyomata ült, de szemének vad tüzében és arcának inkább markírozott, mint kellemes vonalain nem rezgett semmi szellemi báj, mely az ingerek hevére egy szent, egy költői fátyolt vessen, s mely az érzékek melegét a szemérem szende árnyalataival mérsékelje. Általában hiányzott nála a valódi nőiség, a szívnemesség azon jeleivel együtt, melyek nélkül soha egy némber sem volt egészen szép.

- Eleget láttam - szólék hidegen Alhikmethez.

- S tán többet is, mint amennyit látni lehetne - monda ez. - Mert eszményképeinkben, míg szerelmesek vagyunk, minden tökélyt összpontosítva lelünk; de viszont, ha ők szívünk bálványai lenni megszűntek, már akkor nemcsak azon hibákat vesszük észre, melyekkel bírnak, hanem azokat is, melyeket csalatkozásainkért saját képzelődésünk ajándékoz nekik. Irántuk érzéseinkben kiábrándultak lehetünk, de ítéleteinkben nem.

- Megengedem, tisztelt Alhikmet úr, azonban most oly kevés fogékonyságom van a filozófiára, hogy minden alázattal kérnem kell önt, kegyeskedjék nagybecsű elmélkedései helyett inkább módot nyújtani arra, hogy e bűvös-bájos szigetből, hol már unatkozni kezdek, mielőbb hazatérhessek.

- Fogóddzék ön köpenyegem szegélyéhez.

Ezzel Alhikmet a kőpadra állott, s így sikerült burnusza végét megragadnom.

Repültünk.

Fejem szédelgett. Ujjaim lankadtak.

- Nagy ég! - kiálték megijedve, mert a burnusz kezemből kisiklott.

Aláhullottam, iszonyú magasságból, s midőn szememet felnyitám, Z... kastélyában ugyanazon ágyban valék, hová az éji lakoma után feküdtem volt le, csakhogy a telt hold helyett most a nap sugárai sütöttek szemembe.

A szomszéd szobából pedig következő beszéd hallatszott:

- Szapperment! Mint megvénültél, Taddé pajtás! No, az igaz, hogy midőn alhadnaggyá lettem, már első kapitány valál. Akkor fejemet mertem volna lekötni, hogy valaha még seregeket fogsz vezetni, és tarsolyodban lesz Napóleon hírének fele. Teremtő ég! Mennyi katonai tudomány bújt egyenruhád alá.

- Később, pajtás - szólt Taddé -, akadtak többen, kik híres fuvolásnak, nagy költőnek, finom diplomatának és világnévvel bíró orientalistának képzelének, ki mellékesen Cagliostróval is versenyezhet vala a mágia titkaiban.

- Igaz, Taddé, te ezermester voltál!

- S most egy hosszú című semmi vagyok, s nevemnek fele komoly, fele pedig komikai hangzatú. De engem éppen az tesz elégültté, hogy valamivé nem lettem...

A párbeszéd egyénei a szobából távoztak, s minthogy meg valék győződve, miként a kiabálóbb hang a nagybácsié volt, szélgyorsan öltöztem fel.

- Jó reggelt, Arthur - szólt a bácsi, midőn a tornácra léptem.

- Hogy jött ide, bátyám? - kérdém csodálkozással.

- Hát, Tolnán a gőzhajóról elkéstem. Hazatértem tehát, s csakhamar Amaranthától megtudám, hogy te vagy Palesztinába vagy az orenburgi pusztára mégy. Tüstént eszembe jutott, hogy igen lapos erszényednek kell lenni, s ez okból másnap utánad indultam egy kevés útipénzzel... Íme, tárcám! Dugd zsebedbe. És el ne veszítsd, miután pénzen kívül megbízások is vannak benne! Különösen pedig, ha Orenburg körül megfordulsz, hozz magaddal görögdinnye és uborkamagot, mert azok a Heves megyeieknél sokkal jobb fajúak. Ha pedig Palesztinába akarsz zarándokolni, akkor...

- Sajnálom - közbeszólék -, hogy urambátyám megrendeléseivel elkésett, mert én egy keleti nagy útból éppen most tértem vissza, kifáradva, de sok tapasztalással. A reggeli után tehát, engedelmével, egyenesen leendő ipam házához sietek.

- Ott, Arthurkám, magadnak szépen megkötötted a koszorút.

- Nagy ég? S Amarantha haragszik?

- Ő csak annyit mondott, hogy téged már rég ismer, s valami ilyes bolondságodra előre el volt készülve. De az öreg Alpáry távozásodat zokon vette.

- Pedig mentségemre szolgálhatna, ábrándozásomon kívül, melyet szégyellek, vagyoni viszonyaim szerencsétlen változása.

- Micsoda változás?

- Hát, mint bátyám is tudja, elvesztettük a csere-pört.

- De ugyanakkor megnyertük az új adományozás ellen indítottat.

- Lehetetlen.

- Hisz te tetted postára ágensünk levelét, s az most hihetőleg Mehádia körül utazik. Szerencsémre Alpárynak is írt ügyvéde, s tőle hallám az eredményt. Mint látod tehát, eben gubát cseréltünk, s a két híres családból egyik sem lett az ítélet által sem gazdagabb, sem szegényebb. Csak azt sajnálom, hogy Alpáry gyors távozásomból azt vélte, mintha én szép nyári lakomat kevésbé szeretném, mint az ő kastélyát, s a két ítélet végrehajtásáról gondolkodnám. Ezért apprehendált is egy keveset reám; de visszatérésemkor jól kinevettem balgaságáért.

- Bárcsak ezt tenné Amarantha is az én balgaságomért.

- Öcsém! Ő a félévi próbától elállani nem akar. Azonban éretted közbenjáró leszek. Talán sikerül könyörületre bírni.

Hálásan csókolám meg a nagybácsi kezét. Midőn e sorokat írom, egyik gyermekem térdem körül sompolyog, a másik pedig nyakamat fonta át kis karjaival.

Amaranthám még nem jött haza a színházból.

Az óra kilencet üt.

Kisebb gyermekem álmos.

Ah! Istennek hála, kocsizörgést hallok.

Megint asztalnál voltunk.

A poharazás folyt, s a tizenöt éves somlyai kezdé bűverejét éreztetni.

Derültekké, kíváncsiakká, beszédesekké levénk.

Még Taddé doktor is ritkábban nyugtatá tányérán szemeit, s tekintetéről oszlott a rejtélyes komolyság, mely eleinte egy megrendelt hűtőszer gyanánt csillapítá vérünket, és örömeink közé némi tartózkodást vegyít vala.

Andor barátom háromszor látta már mosolygani.

Első mosolyán még lebegett valami gúny; de a második - Andor állítása szerint - jóval derültebb vala; a harmadikat pedig oly torokhang is követé, mely elfojtott nevetéshez sokat hasonlíta.

Egyébiránt, bár közülünk senki sem volt mértékletességi egylet tagja, bár a vidor és egészséges életet nem kívántuk Priessnitz úr gyógyintézetének napirendjéhez szabni, s bár a sugárzó arcú örömnek, mely társaságunkba jött, nem mondottuk: menj kolostorba, Ophelia, mégis - és erről parolámra kezeskedem - bírtunk annyi gentlemani ízléssel, hogy eszünket - melyre egy férfiúnak az élvezeteknél is annyi szüksége van, mint a komoly foglalkozásoknál - nem temettük serlegeink arany hullámaiba.

Élénkek, közlékenyek valánk, de az illem korlátai közt.

Tamás bácsi szíves házigazda volt, derék pincével, jó konyhával és kevés szavakkal.

Andor barátom a víg cimborák sorába tartozék ugyan, de azért a komoly társalgást is örömmel hallgatta.

Ellenben Gyula, kinek anyja született Lilienthal kisasszony vala, a német vér által bizonyos mértékű érzelékenységet nyert osztályrészben, mely egyébiránt szép külsővel és nemes indulatokkal egyesülve, a nővilág szeme előtt annyira vonzóvá tette őt, hogy ha szerénysége nem tiltaná, hódításairól egész beszélyfüzért írhatna.

Kívülünk a társaság még két jeles idegenből állott, kik néhány napra a vidékről jöttek Pestre, s míg az egyik - mint új házashoz illett - szünetlen nőjére, a gyönyörű Amaranthára és azon elpazérlott percekre, melyeket nélküle tölt, gondolt, addig a másik Tamás bácsi finom sültjei mellett tán a nyers tarándhúsról álmadozék, melyet Tundra vidékén a szamojédok közt fog friss vérbe mártva falatozni, és midőn a somlyait üríté, hihetőleg eszébe jutott, hogy még ez év folytán becsületes rokonainkkal, a lappokkal bor helyett halzsírt nyelend, hogy ezen tápláló italban is tárgyilagos jelleménél fogva, a nektáréhoz hasonló zamatot és ízet találjon.

Nem szükség említenem, miként az ifjú házas olvasóimnak jó ismerőse, a gazdag és mívelt Bánházy Arthur; az éjszaki földsark felé vándorló úr pedig a nagy és bölcs utazó, Taddé doktor volt, kit hozzánk Bánházy vezetett be.

Vannak határozott jellemű és magas észtehetségű egyének, kik iránt elismerésünk mellett sem tudunk elég tisztelettel lenni; míg viszont néha azok, kik a sarlatánság gyanúja alatt állanak, külsőjük és modoraik által mindnyájunktól, ha velük érintkezünk, annyi figyelmet csikarnak ki, mintha ők volnának a szellemvilág óriásai, s csak azért jelennének meg köztünk, hogy törpeségünk érzetét keblünkben fölelevenítsék.

Ily ámító tulajdonokkal bírt Taddé.

Sejtők, hogy nézetei inkább különcek, mint alaposak, de azért mégsem volt bátorságunk saját jobb eszméink iránt, az ő állításai ellenében, szilárd hittel lenni.

Uralkodók tehát társaságunk szellemén, bár merengő szemei gyakran elárulák, hogy beszédeinkre alig figyel, s bár voltak időközök, midőn vágyott magát általunk feledtetni.

De mi ezt nem akartuk, s kivált Gyula mindig keresett rést, melyen vitába vonhassa.

Bánházy Arthuron kívül pedig mind nőtlenek levén, megfogható volt, hogy mentől inkább haladtak az órák, és ürültek poharaink, annál gyakrabban tért beszédünk a némberekre, a szerelemre és a kalandokra át.

Andor barátom, ki felfelé Linzig s a Dunán le egész Belgrádig utazott, széles tapasztalatainál fogva bátran állítá, miként a világ legszebb női Magyarországon s Magyarországban Pesten vannak.

- Minden tisztelet kedves hölgyeinknek! - szólt pohárral kezében Gyula - ők valódi tündérek, kivévén a kiveendőket; azonban talán engedjünk a velök versenyezhetésre egy kevés reményt a francia, angol, olasz, spanyol és német szépségeknek is, és mondjunk csak annyit, hogy a kaukázi faj, melyből mi, európaiak, származtunk, némbereinek szépsége vagy legalább kelleme által legyőzi a többieket.

- Erről talán Taddé doktor adhatna legilletékesebb véleményt - jegyzé meg Bánházy Arthur.

- Kinek oly bájos felesége van, mint neked, Arthurom - mondá mosolyogva Andor -, annak feltétlenül kellene engem pártolni.

Ez ellen, kik Amaranthát ismertük, nem lehetett szónk; de Gyula, miután Bécsben a Tükör utca szöglete körül egy csinos bankárnénak hódolt, és a lipótvárosi színháznál egy kis balett-táncosnét vett pártolása alá, nem szerette volna, hogy azon fontos ügyben, melyről vitatkozánk, elhamarkodott ítélet hozassék, s ennélfogva felszólító és kérő tekintetet vetett Taddéra.

- Hallgassuk meg Taddé doktort... igen, hallgassuk meg Taddé doktort! - kiáltá a felbátorított Andor is.

Nagy utazónk, kire két érdemes cimboránk ennyi bizodalommal hivatkozott, éppen e percekben nem látszék az iránta tanúsított figyelmet megérdemelni; mert ujjahegyével kenyérbélből fantasztikus állatocskákat alakíta, s ezen művészi foglalkozásba úgy bemélyedt, hogy - amint szórakozó tekintete mutatá - csak a leghomályosabb sejtelmei lehettek a szőnyegre vont életkérdés felől.

- Hej, doktor úr, doktor úr! - szólt Gyula, régi ismeretségénél fogva bizadalmasan tevén kezét a nagy utazó vállaira. - Ön gondolatival most legalább is a Jeges-tengeren jár, míg itt kérdések tárgyaltatnak, melyek halasztást nem szenvednek, anélkül, hogy körünk ellenséges és egymással küzdő pártokra ne szakadjon.

- Igen - közbekiáltott Andor -, mi rögtön megtudni akarjuk: hogy hol talált ön a világon legszebb nőkre?

Taddé fölemelte bal kezét, s ujjain számlálni kezdett, míg gyorsan mondá: - Pesten láttam egy deli, egy leigéző teremtést, ki ahol csak megjelent, a tökéletes szépség eszményképének tartaték, s különösen nyúlánk, karcsú termetén azon bámult sajátsággal bírt, hogy bár vállai szélesek s keblének formái hullámzó és emelkedett körvonalúak valának, befűzött derekát mégis ujjaimmal könnyen átfoghatám. A férfivilág csodálta őt, s barátnéi is kénytelenek voltak megvallani, hogy legalább növése minden bírálaton felül áll. Azonban két évvel utóbb angol védelem mellett szerencsés valék Kínába utazhatni, hol szintén találtam egy istennőként bálványozott szépségre, kivel az ottani közvélemény szerint senki sem versenyezhetett, s kinek főleg növését még ellenségei is hasonlíthatlannak mondák; mert dereka erős, húsos és szabályosan vastag volt, mi Kínában a magasabb női kellem nélkülözhetlen tulajdona.

Mindnyájan hahotára fakadtunk, de Taddé doktor komolyan folytatá: - Párizsban a szent-germaini arszlánokkal csodáltam egy remek szőke nőt, kinek tüzes, nagy és hosszú metszésű kék szemei az árnyas selyempillák alól elragadtatást és merengést vetettek a nézők lelkébe; kinek sima, lágytapintatú, csillámos és aranysárga haja, ha szétbontotta, kicsiny cipőjének sarkáig hullott alá, s kinek parányi szája, vékony és klárisszínű ajkaival, szerelemre és kéjábrándokra ragadta még a vén nőteleneket és a mézeshetek örömeit élvező ifjú férjeket is. Hasonló bálványzást csak Szenegál partjain találtam egy néger király leánya körül. S valóban ő meg is érdemlé a rendkívüli bókokat, mert arca a kipallérozott ébenfánál feketébb, szeme kicsiny, de baziliszkuszi élű, haja pedig gyapjas, kondor, rövid és fénytelen vala. Aztán széles nyílású pisze orra, elefántcsontfehér fogai s duzzadt vastag ajkai elragadtatásra hangolták a szépség tökélyes formáiban gyönyörködő négerízlést, mely a deli királykisasszonyban egy afrikai Vénuszt, egy utolérhetlen eszményképet fedezett föl.

- Nem irigyeljük - szólt Andor - azon szépművészeti eszméket, melyek lelkesedésre hevíték a szenegáli arszlánokat.

- És a narancssárga arcszínt meg az átölelhetlen derekakat kedvelő kínai kéjenceket - tevé hozzá Gyula.

- Ők is úgy vannak a mi lelkesedésünkkel - válaszolt Taddé.

- Mi nálok elég dőreségre mutat - mondá Andor.

- S viszont nálunk is - jegyzé meg Taddé.

- Ön tehát nem hisz a szépség általános szabályaiban? - kérdezem.

- S mi okból hinnék? - válaszolt doktorunk.

- Ön tehát egy néger Armidát oly ellenállhatlannak tart, mint egy pestit? - kiálta Andor.

- Legalább törekedtem ezen tárgyilagosságig emelkedni - erősíté nagy utazónk.

Élénk szócsere támadt, mely - mint szokás - mind a két félt előbbeni nézetei mellett hagyta.

- Ha a doktor úr - mondám, más anyagot is akarván a vitatkozásba vegyíteni -, ha a doktor úr nem is akarja a szépség aranyalmáját európai nőinknek feltétlenül átadni, azt remélem, mégsem tagadja, hogy ők tudják leginkább természetes kellemeiket a mesterség által emelni. Mennyi varázslat veszen egy szalonhölgyet körül! Mint megnemesedik náluk a divat, a cicomák, az öltözködés titkai és a szépízlés ezer segédeszközei által még az is, mi különben termetükön, arcszínükön, testtartásukon és egész lényükön igen közönséges, sőt tán érdektelen vagy éppen hiányos is lett volna!

Taddé mosolyogva válaszolá: - A föld minden népeinél igyekeznek a nők magukon oly változtatásokat tenni, melyek a helybeli közízléssel megegyeznek. Így, hogy példákat idézzek, a mi némbereink a XV. század olta szükségesnek tartják oldalcsontjaikat behorpasztani, mit korunkban az acélvállak segítségével meglepő tökélyre is vittek. A kínai nők a testszépítés ezen módját nevetségesnek állítják, mert szerintök a lábat kell úgy összeszorítani, hogy az hét éven túl többé ne nőhessen: ennélfogva a pekingi vagy nankingi szalonhölgy szépségére méltán hiú csak akkor lehet, ha már lépni is alig tud. Ellenben a karaibok delnői egyaránt badarságnak hiszik akár az oldalcsontokat, akár a lábat megbénítani, mert az ő fogalmaik szerint valódi szép csak az lehet, kinek születésekor fejét különböző szögletekre nyomták. Viszont vannak népek, melyeknél a nővilág szükségesnek tekinti oldalcsontjainak, fejének és lábainak teljes épségét, hanem bőre iránt viseltetik bizonyos előítélettel, s addig magát igazán szépnek nem is képzelheti, míg arcát, lábszárait és karját össze nem szurkálja, s különféle körvonalakat nem metél rájok, melyeket aztán néha ki is színez, máskor meg festék nélkül hagy; arra azonban, ha főrangú, mindig ügyel, hogy alsó ajakát meglyukassza, és eléggé nehéz ércdarabokkal terhelje... Mi engemet illet: szorosan elhatározni nem tudnám, hogy a testszépítés ezen kedvelt módjai közül melyik bír legtöbb leigéző erővel? S legföljebb arról szólhatnék, hogy melyik egészségtelenebb.

Taddé doktor különc okoskodása társaságunkat egy kevéssé lehangolta.

Mindnyájan neheztelénk reá európai s különösen magyar szépeink nevében.

De ő ellenvetéseinket csak rövid és inkább tréfás megjegyzésekkel utasította vissza.

Általában nem látszék nézeteinek támogatása iránt érdekkel lenni, s kezdett a hallgatag és méla őgyelgés sáncai közé vonulni.

Megint tányérát fixírozá, mintha több érdekest lelne azon, mint eszméinkben.

Ez tüzünkre olajt önte.

Élénkebben ostromoltuk tehát, s én diadalmi mosollyal kérdém: - Ugyan miért nem akar ön komolyan törni velünk lándzsát? Talán titkon mégis érzi, hogy vannak a szépízlésnek elvitázhatlan szabályai, melyeket tíz millió vadember szavazata nem fog egyetlen Shakespeare, Correggio vagy Canova ellenében megingatni? Talán hiszi, hogy nézetei inkább merészek, mint igazak? Vagy nemde az is valószínű, miként eredeti ötleteivel inkább felültetni, mint legyőzni szeretne minket?

Taddé felém hajolván, arcvonalaimra veté égető, fürkésző tekintetét: - Kitalálná-e, mit hiszek a fennforgó kérdésre nézve önről? - szólt majdnem enyelgőn, majdnem kötekedő hangon.

- Rendkívül nagy szolgálatot tenne ön - válaszolám -, ha őszinteségével megelőzné találgatásaimat, melyek úgyis sikertelenek lennének.

- Örömmel - mondá Taddé. - Tehát én attól vagyok áthatva, hogy e társaságban önt téríthetném legkevésbé meg; mert nézete alig különbözik az enyimtől. Vagy csalódtam-e, ha önt tárgyilagos irányúnak hiszem, de aki, hogy hideg különcnek és ízetlen kétkedőnek ne tartassék, szeretné magát eszmék és formák által egzaltálni, bár kedélye a valódi lelkesedésre igen nyugodt és ábrándtalan?

Megdöbbentem a csodálatos határozottságon, mellyel jellememet körvonalazta ezen idegen, kit akkor láttam először. Sejtem, hogy állításában sok igaz van. S mennyire valaki saját énjéről tisztán ítélhet, álnokság nélkül alig tagadhattam volna, hogy szívem hidegebb, eszméim prózaiabbak, gondolkozásom kétkedőbb, mint másokkal elhitetni akarnám.

Taddé aligha várt tőlem az őszinte kérdésre, mellyel meglepett, felvilágosítást, mert rögtön házigazdánkhoz, a kevés szavú Tamás bátyához fordult, s nevetve mondá: - Lám, ezen városi urak az ó-somlyai és bográcshús mellett is mindig csak a nőkről, a szépségről és szerelemről vitatkoznak, mintha oly kedves téli estvén, midőn friss hó hull, nem lenne egy még sokkal érdekesebb beszélgetési tárgy.

- Hogyan? Mi?... egy tárgy...? - dörmögé Tamás bátya, kit nagy utazónk véletlenül rohant meg, s mint látszék, mély elmélkedésekből zavart föl.

- Igen, az, melyre ön, ha nem csalódom, az asztal alatt legtöbbször gondolt... A vadászatot értem.

- A mennykövet! - kiálta Tamás a doktorra bámulva -, hogy találhatá ki?... Valóban, éppen a nyelvem hegyén volt a vadászat. Csak rést vártam a szólásra... De honnan sajdíthatta!... Hüm!... az igaz is, hogy szép tréfa lenne, holnap...

- A szentlőrinci pusztára kimenni - közbevágott Taddé.

- Éppen az volt nyelvem hegyén - mondá Tamás bátya öregbedő ámulattal.

- És ott Atalantát megpróbálni.

- Teringettét! - sivalkodék házgazdánk szemét-száját tátva -, éppen ez is nyelvemen volt... De hogy a patvarba lophatja el ön az én gondolataimat, mielőtt használhatnám? Honnan sajdítja azt, mi elmémben forog?

- Arra nem kellett boszorkányság. Bánházy Arthurral beléptem előtt istállójába tekinték, hol egy karcsú, erős és festvényileg szép fekete agarat láttam, melyet ön ma reggel vásárolt Recsky úrtól, s még meg nem próbált. A kocsistól hallám, hogy önnek valamelyik ismerőse állítá, miként ezen gyönyörű állat apja híres volt gyorsaságáról és kitartásáról; de egy hibával bírt, tudniillik szélessége miatt a nyulat mindig elüté. Vajon nem örökölte-e Atalanta e tulajdont, önnek az iránt aggódni kellett. Azonban ön szenvedélyes vadász és nyugtalan jellemű... a holnapi nap pedig igen agarászatra való... Szükségem volt-e több adatra, hogy vágyait és gondolatját kitaláljam?

Taddé természetes alapokra vitte ugyan jósló tehetségét vissza, de felvilágosításai nem gátlának minket rendkívüli ügyessége bámulásában; mert a szokatlan elmeél majdnem annyi leigéző erővel bír, mint egy mesés színezetű tény, és szintúgy magával ragadhat az, mit utánozni, mint az, mit megfogni nem tudunk.

Darab ideig tehát társalgásunk kizökkent régi irányából, s csak később tértünk ismét a fiatal poharazók kedvenc tárgyára, a nővilágra.

Gyula egyik lejárt szívvonzalmának férjhez menetelére került a sor, ki hat eltáncolt farsang után kezét oly falusi ripőknek adta, kinek még tavaly egy franciára sem örömest nyújtá kesztyűje végét; de aki tán annál is több vagyonnal, mint ahány nevetséges tulajdonnal bírt.

Ezen Andor által felhozott hír csakhamar a házasság kérdésére terelte vitatkozásainkat.

Két pártra oszlánk.

Társaim állíták, hogy egy nőtől szerelem nélkül hűséget sem lehet várni.

Én tapasztalataimból kezdém erősíteni, miként a szerelem nélkül kötött házasságnál is a csendes házi életnek majdnem annyi esetei fordulnak elé.

A szóharc köztünk viszont eredmény nélkül, de hévvel folyt.

- Igaza volt Taddé doktornak - mondá Andor -, midőn kedélyedtől minden lelkesedést megtagadott. Te egy kétséges állításnál örökké azon oldalon szoktál lenni, mely prózaibb.

- Mert az életről az életből okoskodom, s ez ritkán emelkedik a költészet éterébe.

- Ha csupán egyéni tapasztalásaitokból akarjátok a szőnyegre vont nagy kérdést eldönteni, akkor én tőletek Taddé doktorra hivatkozom, miután ő kétségkívül többet látott s észlelt, mint mi együttvéve.

Bánházy Arthur ezen közbeszólását élénken ragadta meg Gyula.

- Igen, mondjon Taddé véleményt, ki adatait a világ öt részéből böngészhette - kiálta serlegét fölemelve.

- Vitessék a pör az ő sedriája elébe - követelé a máskor hallgatag házgazdánk is.

- Nem bánom, hozzon Taddé ítéletet - szólt jóváhagyón Andor.

- És - jegyzém meg - a vesztes fél legalább ma ne újíthassa meg perét.

Nagy utazónk szokatlan nyájassággal mondá: - Szabad tért kívánok minden véleménynek: ez politikai elvem, melyet még a poharazás közt is, midőn hevünk paradox állításokra ragadhat, szigorúan fönntartani óhajtanék. Ennélfogva határozottan visszautasítom a bíráskodás rám ruházott szerepét, s döntvények helyett csak igénytelen nézeteket teszek közzé.

- Helyes!... halljuk!... - kiáltók poharakat koccintva.

- Úgy hiszem - szólt Taddé -, hogy egy nő házi életéről mindig azon körnek, mely őt körülveszi, eszméi, divatos hiúságai, szokásai, erkölcsi és társalgási szelleme határoznak. A kvékernő nem fog férjéhez, bár unja vagy gyűlöli, hűtlen lenni; míg XV. Lajos udvarában gyakran megcsalatott az oly férj is, ki nője által hőn szeretteték... De uraim, tán elég volt már a bölcselkedésből, s ahelyett hogy tovább okoskodjam, engedelmökkel két történetet beszélek úti élményeim közül. Vonjanak önök belőlük, ha tetszik, következtetést vitatkozásainkra, vagy - mi még sokkal jobb - általában engedjék magukat feltétlenül át a benyomásoknak, melyek kedélyeikre hatni fognak, nem kérdezvén, honnan indultak azok ki, s minő irány felé vezetnek.

Örömmel ragadtuk meg Taddé doktor ajánlatát, s ő szivarra gyújtván, következő történetet beszélt:

2
EGY KALAND A MISSOURI MELLŐL

Ellis több indián törzs nyelvén tudott beszélni, és sok természetes ravaszsággal némi műveltséget, az eszéllyel pedig jókora vakmerőséget kötött össze.

Ezen tulajdonaiért az észak-amerikai államok tizenhatodrét diplomatái közé tartozott.

Ő Clay, Webster, Monroe volt zsebkönyvkiadásban - egy státusférfiú, ki hazájának területét nehány akó égett bor, nehány kétcsövű fegyver, vadásztáska és szarvasbőr nadrág által máris száz négyszeg-mértfölddel szaporította.

Mert az indiánokkali alkudozások mindig Ellisre valának bízva, ha alkalmatlansággal vagy feltűnő veszéllyel jártak.

Egy reggel éppen kompját igazíttatá ki, midőn meglátogattam.

- Akar-e ön velem jönni? - kérdé.

- Okvetlenül - válaszolám.

- De vörösbőrűek közé megyünk.

- Tudom.

- S a miko, kit jelenlétünkkel meg fogunk tisztelni, egy vén dühönc.

- Ha már dühönc, még jó, hogy vén - mondám.

- Követeléseink, melyektől el nem állhatunk, úgy látszik, igazságtalanok.

- Ez jenki-szokás, s önök nemzeti jelleméhez tartozik.

- De amerikai jellemünkért még az ön magyar koponyabőrét is lehúzhatja a miko - szólt mosolyogva Ellis.

- Azáltal is egy tapasztalással többem lesz, bár az utolsóval - válaszoltam.

- Tehát holnap hajnalban a Missourin leszünk.

Kezet nyújték.

- Négy órára elvárom.

- Pontban itt leszek.

Másnap a határozott órában vízen valánk...

Sötét, zavaros hullámok közt eveztünk, melyekre nem vethetett árnyat a felhő, csillámot a napsugár és szeszélyes képleteket a part gazdag növényvilága; mert az epés-sárga, sűrű és iszapos folyam felszíne semmit visszatükrözni nem bírt.

Régi földrészünkön s különösen Európában, hol az emberi társasággal együtt már a hegyek és folyamok is megvénültek, többé nem lehet a Missourihoz hasonló vizet látni, mely szenvedélyes kicsapongásaiban minden szabályon és korlátokon túl merje magát tenni.

S csodálkoznak önök, hogy én aggnak vagy fiatalnak hiszem külső alakjánál fogva a hegyet és folyót?

Mintha a természet szintúgy nem árulná el életkorát, mint az emberi arc!

Csak ismernetek kell a jeleket, melyek által évezreit hirdeti!...

Mondom: a Missouri ifjú, szeszélyes és vad erkölcsű folyam, mely még medret sem vert oly állandóan, hogy irányát, ha kedve szökken, játszva ne változtathassa meg.

Szent Louistól kezdve a partok körül mindkét oldalán megdöntött fákkal van fedve, melyek gyökereiknek vékonyabb szálainál fogva még a földhöz vannak ragadva; de derekaikkal már a vízre borultak, virágba takart lombjaikkal a hullámokat seprik, és koronáik körül sívó örvények táncolnak, apró ágokat, növényeket s bokrokat dobálva rájok, míg ezen idegen terük miatt alásüllyednek vagy elsodortatnak, hogy a hullámokon lebegő társaikkal egyesülve egy mozgó szigetet építsenek, melynek alsó rejtekeiben az éhes alligátor martalék után leskelődik, fönn pedig tündér-ernyőt vonnak, s bűbájaik igéző varázsait tartják fel a legszeszélyesebb alakú és színű folyondárok.

Néhol meg a bősz hajlamú Missouri, hogy a hajósokat és a környéket rémítse, fövényzátonyokat emel, s úgy összeköti azokat a közéjek terelt fatörzsek és egyéb uszadékok által, mintha medrét erős töltésekkel örökre elzárni akarná. Ilyenkor aztán árjai a parton átszáguldanak, s benyargalván a szomszéd rónákat, mindent iszapba takarnak, míg a pusztítás kéjeit ismét megunva, módot lelnek medreik závorát fölnyitni, s elhordván a maguk ellen emelt falakat, harsogva nyargalnak régi útaikon tovább.

Szép, de veszélyes vállalat a Missourin evezni... most is az, s hát még huszonöt évvel előbb, midőn Ellis barátommal csak egy vitorlás kompon kísértettük meg.

Azonban mit érdekelhetné önöket oly úti viszontagságok leírása, melyekben a felötlő és különös egyedül a nehézségek legyőzéséből áll.

A tizedik napon egy kék hegyekkel beszegett rónánál kötöttünk ki, hol csak néhány gyapotfa emeli fejét a magasra, a sötétzöld pázsitú rét virágbokrai és törpe csalitai között.

A parthoz közel lakott kalauzunk, kihez utasítva valánk, egy félig már amerikaivá vált vörösbőrű.

Nála két tüzes, de gyakorlott vadászlóra tevénk szert, s még mielőtt a hold ezüst világát a festőileg szép és ábrándosan néma térségre kiárasztotta volna, mi már azon hegysor alján voltunk, melynek oldalain és völgynyílásai közt szétszórva hevertek a vörösbőrűek kunyhói, majdnem oly rendetlenül s igénytelen külsővel, mint a Zaránd vagy Hunyad megyei oláh helységek hurubái.

A fejedelem rezidenciája is csak annyiban különbözött a másokétól, hogy valamivel nagyobb volt, és kertjében több dohány, burgonya és tengeri termett.

- Ön - szólt Ellis mosolyogva, míg a kapuhoz közeledénk, nehány kíváncsilag vad tekintetű férfitól és egy csoport arcfintorító s ujjongó gyermektől kísértetve -, ön, kedves barátom, a hatalmas miko dísztermének falain egyéb nagyérdekű ritkaságok közt nehány művészileg skalpírozott koponya-bőrt fog találni, mert, mint hallám, a mi leendő házgazdánk a napokban egyik régi ellenségét legyőzte, s éppen ma uralkodása sok gondjait a foglyok megnyúzásával deríté föl.

- Igen sajnálnám - válaszoltam -, ha a magas egyéniség a kitöméseknél elfeledett volna egy kevés egérkőt használni, mi egyébiránt nemcsak a mi orraink érdekében lenne szükséges, de maguknak a diadalmi emlékeknek megőrzésére is.

- Ön, úgy látszik, a mikónak még órákat fog adni ezen nem nagyon filantropikus műtételek körül - mondá Ellis némi bosszankodással hidegvérűségem miatt.

- Miért ne? - szólék. - Én szeretem a nemzeti szokásokat tiszteletben tartani, s ha majd a philadelphiai német kvékerek közé fogunk utazni, akkor az állatkínzás elleni társulatokat igyekszem jó tanácsokkal segíteni.

Ily tréfák közt léptünk a vén miko elébe, ki több országnagyok kíséretében fogadott el, a kövezetlen és sikárlatlan házeresz alatt.

Őfelsége nem tette hosszan tenyerét tenyerünkbe, mint szokás.

Ez elégületlenségének világos jele volt.

Később termébe vezetett, hol egy fapadra ültünk; de fájdalom, rövid pipáját nem dugta szájából a mienkbe, mi ellenségeskedő indulatának oly komoly előjele volt, hogy tanácsnokai kezdették homlokaikat ráncolni.

Ellis minden diplomáciai ügyességét összeszedé, s csak ennek köszönhettük, hogy a vacsora alatt egy sonka kövérebb részéből a miko vágott saját késével számunkra néhány darabot le, mi az ajtó előtt leselkedő publikum kedélyét valamennyire csillapítá, és nekünk kezességet nyújtott arról, hogy legalább másnap reggelig fejbőrünk háboríthatlan birtokában maradhatunk...

Számomra a fejedelem nagyobbik fiánál - ki nyájas tekintetű ifjú volt, és az egész törzs legbátrabb harcosának tartaték - rendeltek szállást.

Meggyújtott ágok világa mellett vezettetém hozzá, s csakhamar lehetlen vala nem éreznem, hogy helyzetem az Elliséhez képest királyi vala; mert házgazdám lakában a bútorok egyszerűsége mellett is nemcsak csín és tisztaság, de némi komfort is mutatkozott.

Mataba, a szép menyecske, kit ő pár hónappal előbb hozott egy Szent-Louishoz közel fekvő industelepből nőül, finom ízléssel és leigéző modorral bírt, s mit sem kétkedem, hogy a vörösbőrűek felső köreikben - nemcsak a Missouri partjain, de az Egyesült Államok egész területén - a női báj, kecs és nemes magaviselet babérját senki tőle elvitatni nem tudta volna.

Ő az indus delnők gyöngye vala, egy eszménykép, bár nem az európai fogalmak szerént.

S mért fessem le őt azoknak, kik a szépségrőli ítéletökben bizonyos formákhoz szoktak, melyeknek járszalagán akarnák képzelődésüket vezetni, s ha ez mégis gyakran túlcsapong, s ha szívüket lángra gyullasztja oly némber iránt, ki a világ által szépnek nem tartatik, inkább maguk is elhiszik, hogy a szerelem vak, mintsem bevallanak, miként a szépségrőli fogalmaink többnyire nincsenek sem az érzékingerekkel, sem szellemibb vágyainkkal összhangzásban, s így minden belső alap nélküliek.

Mataba, amily bájos, oly hű és szeretetre méltó nő volt.

Férjéhez határtalanul ragaszkodék.

Fellelkesült ennek egy nyájas tekintetére; leveretve volt homlokredői által.

Kitalálta gondolatait, engedelmeskedék szeszélyeinek, áldá igazságtalanságait, melyekkel az ifjú miko haragra hajlékony vérmérséke néha sújtá.

Az indus nők sorsa zordabb, mint az európai asszonyoké a legmíveletlenebb néposztálynál is.

Mert nálunk mindenütt bizonyos lovagiasság uralkodik, mely a terhesebb foglalkozásokat nem engedi a gyönge női kezeknek át.

De a vörösbőrűeknél a férfi csak vadász és harcol. A többit, a mezei munkától kezdve, mind a nőnek kell eligazítani.

A férj még fegyvereit is velök takaríttatja ki, s gyakran velök viteti azon helyig, hol használhatja.

Az indusnő a szerelem leggyöngédebb viszonyai közt is rab, kinek sokat, igen sokat kell fáradni, hogy ura a nemzeti szokás szerint henyélhessen.

Mataba elragadtatással élt házi körének.

Kedvvel nyúlt mindenhez, mi neki fáradságot, szíve bálványának pedig kényelmet okozott.

Nála a kötelesség élvezetté lőn, s én, bár a világot beutaztam, még eddig kevés nőre találtam, kivel a férjnek annyi oka lett volna megelégedni, mint az ifjú mikónak Matabával...

Ellis három napot töltött legkisebb siker nélkül el; sőt házgazdáink sötét tekintetéből gyanítani kezdők, hogy a miénknél biztosabb jövővel bíró koponyabőrt nagy erőlködés nélkül is lehet képzelni.

Sejtők, miként a vén miko a szomszéd főnökökkel titkos összeköttetéseket keres.

Körünkből nehány ismert arc eltűnt, anélkül hogy újra visszakerült volna, mi nyilván azért történt, mert a kedélyek felizgatására küldetének oly törzsekhez, melyek a jenkik ellen legtöbb gyűlölettel és bosszúvággyal voltak telve.

A gondosan beleplezett előkészületek alatt a miko, hogy figyelmünket elvonja, egy vadbivaly-vadászatra hívott meg, mi az indiánok legkedveltebb és legjövedelmezőbb időtöltése azon vidékeken, hol nagy kiterjedésű savas mezők és só-kutak vannak.

Kívánatát nem utasíthattuk vissza, s másnap hajnalhasadtával már lovainkon valánk, kezünkben könnyű, rövid flintával, melyet vágtatva is hamar meg lehessen tölteni.

Utánunk egyfogatú szekerek jöttek az elejtendő vadak hazavitelére.

A domb aljánál sarkantyúzott lovakkal és szélgyorsan repültünk tovább, mintha versenytéren volnánk.

A falu szélső kunyhójának füstje is elenyészett szemeink elől, a vidékek panorámája tündérileg változott, bokros, csalitos völgyekből sima, virágszőnyeges és fűszert lélegző rónára értünk, melynek párkányát árnyékos gyapotfa erdő borítá, s lassú emelkedéssel vonult egy bérc élére, mindig gyérebbé és átlátszóbbá válva.

Félóra alatt az erdőn lovainkat átvezetve, a hegytetőre értünk, honnan nyílt, szabad kilátás tárult egy hullámzó és görbülékeny lapályra, melynek horpadásai a háttérben úgy csillogtak s tündöklenek, mintha gyémántporral lettek volna sűrűn behintve, míg mélyebb fekvésű helyein széles és vertezüstből készítettnek látszó szalagok vonultak végig. Közép-Ázsiában már levén alkalmam hasonló jeleneteket szemlélni, tudtam, hogy e ragyogó, szemkápráztató tájkép fényes színezetét, mely rámájának sötétzöldjével oly csodás ellentétben áll, egyedül a sós forrásokból kiömlő patakoknak köszöni, melyek tavasszal szétáradnak, de utóbb a hamar beálló nyári hőség által kiszárítva, vastag lemezt hagynak magok után, hogy azt a rezgő napsugárok tündértükörré varázsolják át.

- Amott a vadbivalyok tanyája - mondá az ifjú miko a sós rétekre mutatván.

- Egy óra alatt lassú ügetéssel már az ezüst szalagoknál lehetünk - válaszolám a távolságot szemeimmel mérve.

- De nem látok egy körmet is a buffalókból - közbeszólt Ellis.

- A rét fordulatánál szoktak legelni, s ha jobb kézre térünk, legott szemünkbe tűnnek - jegyzé meg kalauzunk, ki a vörösbőrűeknél gyakran mulatván, e vidéket is úgy ismeré, mintha saját birtoka volna.

Akként történt, mint mondá.

Az egész nyáj együtt volt, többnyire kényelmesen heverészve.

Körülbelül egy angol mértföldig közelíténk hozzájok, lassan és zaj nélkül.

Ekkor megállottunk.

Az ifjú miko tollakat hintett a légbe fel, hogy láthassa merről fú a szél, s jelt ada a vetkőződésre.

Ledobtunk lovainkról minden szükségtelen terüt. Felsőruhánkat, kalapunkat, vadásztáskánkat halomba raktuk. Egy könnyű kendőt fejünkre, mást derekunkra köténk, a töltéseket rögtönzött övünk közé rejtők, nehány golyót szájunkba fogánk, s miután megtámadási tervét az öreg miko közlé velünk, fegyvert tölténk, a puskavesszőt kezünkbe vettük, sort alakítánk, és lépésben kezdtünk előrehaladni.

Nem szükség említenem, hogy a Missouri körül a jobb lovak a vadászat ezen nemére pontosan betanítva vannak, s kivált az enyim egészen elemében látszott lenni. Hegyezte fülét, szikrázó szemeit a martalékok felé fordítá, testén villanyos rezgések nyargaltak át, nyaka büszkén görbült, s tartása oly kihívó lőn, mint egy hadiméné, midőn a trombiták rivalgnak, az ágyú dördül, és a csata kezdődik.

Óvatosan, hallgatva közelíténk majdnem egy puskalövésnyire; de akkor a buffalók észrevevének, felszökelltek, s tömegestől nyargalni indultak. Viharként rohanánk utánuk; mert senki, ha akarta volna is, többé nem fékezheté lovait. Sűrű porfelleget vertünk magunk körül, soraink szétszakadtak, az ifjú miko már az üldözöttek utócsapatainál volt, s én nyomban mellette.

Még egy perc, s a dühös, bár megfélemlett állatok tömegébe vegyülénk.

Egy óriási bikát szemeltem ki, mely a nyáj királyának látszott, lihegő orrlyukain lángot fútt, és széles homlokának szarvait visszafordítva merészen tekintett felénk, s a tömeg által inkább tolaték, mint maga ment.

Ellene rohantam, bár egészen más oldalon volt.

Döfetve, taszíttatva, emeltetve, hogy nem tudám: lovamon ülök-e vagy vadbivalyon, végre a nyargaló nyáj közt hozzá közel juték, s fegyveremet rácsattintám.

Golyóm talála, mert lehökkent; azonban ismét fölemelkedék, s kihívón forgatá nyakát, mintha keresné ellenségét. Ő hátramaradt, társaim eltűntek, s csak a sötét porfelleg mutatá a vadak s vadászok nyomait.

Felém tartott.

Puskámat megint reá akarám sütni, midőn észrevevém, hogy sántít, mert lapockáját zúztam szét.

Lovam tehát könnyen kikerülheti rohanásait, gondoltam, s azzal vállamra vetvén fegyveremet, körüle kezdék forogni, ingerkedvén vele és félreugorva, ha megtámadott.

Mihelyt pedig dühe tetőpontra hágott, tárcámat elővettem, s különböző helyzetekben rajzolám le őt, paripám éles elméjére bízván, hogy a veszély körén kívül tartson.

Alig lehet valakinek képzete e megsebzett bősz állatról, mely sejté, hogy nem menekülhet többé, de életét drágán akarta eladni.

Nagy, kerek szemei vérpirosak voltak; hosszú, bozontos serénye csaknem földig ért, száját kitátá, torkából és orrából forró gőz és vér omlott, mihelyt meghajlék, hogy reám rohanjon...

Rajzom éppen elkészült, midőn valaki csendesen érinté vállamat.

Az ifjú miko volt.

- Neked manitto erős lelket adott. Szívedet acélból készíté. Sokszor valál a halál markában.

- Nem vettem azt észre - válaszolám.

- De én rég nézem a buffalo megtámadásait, melyek veszélyesek voltak, mint a rossz szellemeké, midőn a sötét fellegekből nyilaikkal reánk irányoznak... Azonban jer, távozzunk. A fáradt vad többé nem védheti magát, máris földre hanyatlott, s húsa, évei miatt, úgysem ízletes...

E perc olta a fiatal miko legjobb barátommá lőn.

Még mielőtt a vadásztársasághoz értünk, az ő pipájából eresztém a füstöt, Ellis nagy bámulatára.

Midőn pedig a mezei lakomának vége volt, s a nap leáldozásával hazaérkeztünk, házgazdám kezembe tevé szép hitvesének kezét.

- Élvezd - mond -, amíg küszöbömön belől vagy, a legkitűnőbb vendégi jogot.

S Matabát távozásomig feloldá a hűség kötelessége alól.

Sokkal több európai polgárisodás volt bennem, és még akkor sokkal mélyebben érezém némely szokások és eszmék kiábrándító erejét, hogysem csodálkozással és neheztelve ne tekintsek házgazdámra, ki komolyságomat büszkeségnek magyarázván, megbántva lenni látszott.

Ekkor szememet Matabára fordítám.

Az ő arca derült volt, mint mindig, s annyi kellemmel, annyi boldogsággal, annyi átengedéssel fogadta férje mostani parancsát is, mint az eddigieket!

Házgazdám kegye Ellisnek használt legtöbbet.

Mert a vén miko, ki fia befolyása alatt állott, szelídebbé lőn, s három nap alatt a jenkik igazságtalan követeléseire ráállott.

Midőn elbúcsúzánk, epedő nézelletem hosszasan nyugodt Matabán, ki iránt keblemben már erős vonzalom élt.

De ő, a jégszívű, csak férjére látszott gondolni.

Körüle, egyedül körüle lebegett minden eszméje, figyelme s kedélyének egész világa.

Leste arcának vonalait, szemének mozgását, intésit, szándékait, engedelmesen, hűn, szerelemittasan.

Árnyéka volt férjének, mely általa él, vele jár, nélküle nem létezhet. Reám pedig csupán oly udvarias közönnyel tekintett, mint akkor, midőn még a legkitűnőbb vendégi jogról, melyben némely indián törzseknél szokás a kedvelt idegeneket részeltetni, éppen semmit sem tudtam.

Büszkeségem le volt alázva.

S míg a Missourin visszaeveztünk, százszor esküvém: soha többé a szívtelen Matabára nem gondolni.

De az indus kunyhóban szerzett tapasztalataim oly különösek s a lélektan rendes szabályaival annyira ellenkezők valának, hogy elmémet magukhoz bilincselték, s könnyen nem szakíthattam velök.

Midőn tehát három évvel utóbb ismét Szent-Louisba utaztam, s hallám, hogy az öreg miko - ki egyetlen fiát harcban veszté el - minden földjeit az Egyesült Államoknak átadván, őseinek kunyhóihoz költözik Mexikóba vissza, s most a szerződmény megerősítése végett Ellist fölkereste, természetes vala, miként rögtön siettem régi útitársam fölkeresésére.

Mert akarám még egyszer Matabát látni.

Ah, mivé vált ő!

Teste elhervadt, arcán fájdalom és állandó levertség ült.

A vörösbőrűek félénk tisztelettel tekintettek rája.

Szentnek mondák őt; mert a vadnépek a tébolyodottat, ki nagy szerencsétlenségek miatt eszét veszti, szentnek szokták nevezni.

- De az istenért, mi lehet betegségének oka? - kérdém.

- Férje halála - válaszolták egyhangúlag...

Mataba nem ismert rám.

Nevemet is elfeledte.

- Csodálatos - sóhajtá Gyula, midőn Taddé doktor rövid kalandját bevégzé.

- A vadbivaly-vadászat vetélkedik érdekességében a mi angol modorú kopászatainkkal - szólt Tamás bátya elégülten.

- De Mataba erényére alig adok annyit is, mint szépségére - jegyzé meg Andor, egy pezsgős palackot nyitva föl.

- Vitatkozás helyett jobb volna, ha ön másik történetét is elbeszélné - súgá Bánházy Arthur félhallhatóan.

- Igen - sürgetém én - ... kezdjen ön, doktor úr, ígért beszélyéhez.

Taddé új szivart gyújtott, s következő kalandot mesélt.

3
ERÉNY ÉS ILLEM

Ha önök a kelet-indiai társaság bizottságának - mely most százezer lélek felett parancsol - névjegyzékét áttekintenék, rátalálnának azon magos rangú egyéniségre, kit én egyszerűen csak Eduardnak fogok hívni; előre kikötvén a helynek is, mely történetem színpada lesz, s mely jelenleg a kelet-indiai angol birtokok közé van keblezve, elhallgatását. Szintén említés nélkül fogom azon évet hagyni, melyben beszélyem játszik, s mely alatt a brit hódításnak majdnem legfényesebb napjai folytak le.

Mert nem szeretem az örökéletű márványpaloták oszlopain a felkúszó babért, mely a költők figyelmét a nagyság mellől a szépség felé akarja vonni, s mindig untam a történelemtől följegyzett események rámájába egy édes, de múlékony szerelmi kalandot szőni...

Sok katonai ismerettel, bár annál kevesebb dicsvággyal bírtam, midőn a magyar testőri karból kilépvén, világot látni indulék, inkább szórakozási vágyból, mint tapasztalás kedvéért.

Dublinban barátságot kötöttem Eduarddal, ki mint hadnagy, egy tábornok rokonához Bengalába indult.

Útitársa lettem, s éppen nagy hadikészülődések közepébe érkeztünk.

Az ezred is, melyben Eduard szolgált, gyorsan kiegészíttetett, s alig tölténk Calcuttában három hetet, s már csatlakoznunk kellett azon dandárhoz, mely egy jelentékeny hadtest előcsapatául volt szánva, és később, Eduard rokonának vezénylete alatt, minden reményt meghaladó sikerrel küzdött föllázadt tartományok, elpártolt szövetségek, rajongó néptömegek és oly földtéri akadályok ellen, melyek Ázsia vitéz, de kevés fegyelmet ismerő katonáinál legyőzhetetlenebbek voltak.

Tábornokunk egy elűzött királyt ősi trónjára visszahelyezvén, a béke megkötéséig az egész tartományt hadilag elfoglalva tartá; mert a közhangulat még igen nyugtalanító volt, s új kitörés esetében seregünk egy részének a főtáborral való összeköttetései valának kockáztatva.

Őfelsége a megtörtént restauráció után szeretett volna pártfogásunktól menekülni, de mi ernyedetlenül védtük őt, hol saját miniszterei ellen, kik neki rossz tanácsokat adtak, hol pedig a szomszéd fejedelmek cselszövényeitől, melyekbe bonyolódni maga sem idegenkedett.

Éber őrködéseink eredménye egy csoport palotaforradalom volt, s így a nyugtalan elemek az udvarból rendre eltávolíttatván, a vén Sudev vette át a kormányt, ki mint bölcs államférfiú csak arra ügyelt, hogy míg a király a drágakövektől tündöklő hukát szívogatta, és a bajadérek tündértáncait kimerült arccal s álmos szemekkel nézte, addig ő szigorú pontossággal teljesítse a mi tábornokunktól vett napiparancsokat.

Sudev még előttem is levette kalapját; Eduardot, ki a tábornok szárnysegédévé lett, majdnem úgy tisztelte, mint a brahminokat, és dandárunkban minden őrmestert már kszatrijának, lovagnak hívott, miért nálunk nagy népszerűségre emelkedett: noha alázatossága mellett is igen hihető volt, hogy belsejében minket úgy gyűlölt, mint többi elődei: de azoknál jobban tudott vagy számításból vagy jellemerőtlenségből színlelni.

Honfitársai, kik a költői képek nagy barátai, Sudevet ifjú korától kezdve hajlott éveiig rendre már minden jeles állathoz hasonlították; nekem azonban az ő látásakor tüstént az ausztráliai kutyák jutottak eszembe, melyekről, minthogy nem ugathatnak, mindig azt tesszük fel, hogy csak orozva szoktak marni.

Egyébiránt igazságtalanság tőlem az öreg minisztert ócsárolni, ki kedvünkért annyi fényes ünnepélyt rendezett, mintha bejövetelünkkel kezdődött volna a szent Gangesz országainak aranykora.

Szünetlenül nyergelve volt lovunk, hogy mihelyt a katonai kötelességeket teljesítettük, a fővárosba vágtathassunk, hol a kardjátékoknál és a vallásos szertartásoknál, a tábori szemléknél és az udvari elfogadtatásoknál a lényeges cél mellett háttérben mindig egy-egy mellékes is vala, tudniillik kedvünket keresni, vagy szemünkbe port vetni, hízelegni hiúságunknak, vagy lefegyverezni figyelmünket, mulattatni könnyelműségünket, vagy elaltatni gyanúinkat.

Sudev, a mélyen kiürült kincstár dacára, tengernyi élvezet közé merítette a fejedelmet, s bevont lassanként minket, kik a tábornok személye körül valánk, s az elegáns világhoz tartozunk.

Különösen Eduard a vén rókának valóságos becéjévé lőn.

Kényeztette őt, tán azért, mert nyílt és semmi álnokságot nem ismerő jellemével visszaélhetni reméle.

Én az első perc óta ellenszenvet éreztem Sudev iránt.

Szívemhez közel még akkor sem férhetett, midőn lekötelezett előzékenységével.

De Eduard naponként magasabb véleménnyel volt felőle, s nem is csoda, hisz neki köszönheté, hogy ideje tündérileg tölt, s hogy a tábornok, ki a szolgálatban szigorú pontosságot követelt, olykori hanyagságai iránt elnézőbb kezdett lenni...

- Taddé - szólt hozzám egy reggel Eduard -, te talán el is feledted a mai nagy derbárt, melyre Sudev nála létünkkor meghívott? Öltözzél hamar. A nap emelkedik, s az ünnepély ragyogó leend.

- Miért tolakodnám oda, holott sem kérni, sem megköszönni valóm nincs? - jegyzém meg egy csomó betelt tömvén számba, mert a szivarozástól, amióta a kelet-indiaiakkal testvérkedénk, már kezdék elszokni.

- Miért? Pah! Mulatság végett. Vagy nem elég unalmasak-e ebben az arkádiailag vad és ártatlan faluban óráink?

- De a tábornok?

- Ah, bátyám, örvend, ha a bennlakókkal pajtáskodunk.

- Azonban te mégis talán igen sokszor örvendezteted őt, pedig néha...

- Mit néha?

- Néha fontos dolgok késnek távolléted miatt.

Eduard sóhajtott.

- Igaz - szólt kevés szünet múlva, majdnem gyermeki jószívűséggel -, igaz, én otrombán visszaélek bátyámnak irántam tanúsított vonzalmával. Szeretném olykor magamat a profószhoz küldeni. A kurta vas sem ártana könnyelműségemért... No, de nem tart ez mindig így. Meglásd, higgadt leszek hova-hamarább... tán még a jövő héten. De, kedves Taddém, ma csakugyan ne maradjunk ki a derbárból. Barátságodra kérlek, öltözzél gyorsan! Ni, a nap már a láthatárra lépett. Sugárai hamar szétűzik az éj búcsúajándékait: a könnyű szellőt és a friss árnyékot.

- Úgysem érkezhetnénk el már a megnyitásra. Lovamat most kezdik kefélni, s a város ide öt angol mérföld.

- Mi az egy nyargaló elefántnak? - szólt Eduard büszkén.

- Megengedem, de hol az elefánt?

- Nézz ki ablakodon!

A csarnok előtt pompásan fölszerelt elefánt állott, hátán kettős ülésű, sátros, aranyrojtú s könnyű alakú ezüst haudával.

- S hogyan jutottál e királyi hintóhoz?

- A Sudevé. Szolgálatomra áll.

- Eduard - mondám komolyan -, a vén róka igen közel fért hozzád. Valami célja lehet.

- Az, mely minden elnyomotté... a kedvkeresés.

- S te?

- Vetted-e észre, hogy előzékenységeiért bátyám politikájára akartam volna befolyni? - kérdé Eduárd önérzettel és komolyan.

Meg kell vallani, ily hibával ellensége sem vádolhatta őt. Mosolyogva nyújtám neki kezemet, s minthogy már toalettemet elvégeztem, indulánk.

A mahut az állatóriás fejére telepedvén, oly kitartással ostromolta annak fülét és nyakát, hogy szélgyorsan viteténk a fejedelmi udvar elébe.

Körülünk ágyúk dörögtek. A dob és harsona rémes lármát csapott. A nagyurak hordszékeit és boglárral fedett lovait, míg a keskeny utcákon áthaladtak, ujjongató és pisztolyt sütögető tarka nép kíséré, élénk mozdulataival s örömittas arckifejezéseivel az olaszországi karneválok alakjaira emlékeztetve.

Tréfa, vidámság, kéj élt, honolt, uralkodott szanaszét.

S a bécsi úrnapi nagymeneteken alig lehetne több drágakövet, gyöngysort és ékszert látni, mint amennyi e kis tartomány előkelőinek öltözetein s fegyverein tündöklött; pedig Kelet-India, kihíresztelt gazdagsága mellett is általában szegény. Ott a tömeg az ínséggel csak azért nem küzd, mert lemondáshoz s rendkívüli mértékletességhez van szokva...

Nem említem a derbár szertartásait, melyek, mint a világon minden ünnepi fogadtatásé, gyermekiesnek látszanának, ha hiúságunknak azon fesz és csillám, mitől a sokaság el van zárva, annyira nem hízelegne, hogy érette az unalmat is, melyre előjogosítva vagyunk, paradicsomi kéjnek tekintjük.

A fejedelem apró emlékeket, gyűrűket, mósuszt és illatszert osztott alattvalóinak, s ezek drága ajándékokkal viszonozták magas kegyét.

Mert keleten minden érintkezése a felsőbbnek az alsóbbakkal ily megfordított arányú jószívűségen végződik.

Már a társaság oszlott, midőn Eduárd kebléből egy lassú, egy megszakított sóhaj tört ki.

Arcára s onnan a terem márványoszlopzatára tekinték, melynek ívei közt kíváncsian s félig emelt fátyollal néhány nőalak lebegett el.

Mindenik karcsú termetű, bűvös mozdulatú s vonzó külsejű delnő volt, az ország legmagasabb köreinek tündérei.

Mindeniket a költők, kik itt nagy számmal vannak, bizonyosan a csodaszép lótuszvirághoz hasonlították, melynek rengő keblén Brahma, a világalkotó szendergett, és rózsapiros levelei közül Káma, a szerelem istene szórta kijelölt áldozataira édes csengésű, de éles hegyű nyilait.

Mindenik boldogságra és boldogításra látszott teremtve lenni, még az én hideg szívem ítélete szerint is.

De egyik közülük oly magasan állott kellemben és bűbájban a többiek fölött, mint a karcsú büszke pálma a szerény és szemérmes mimózabokrok közt.

- Ah! - súgám Eduardnak - e barna nő Murillo legsikerültebb alakjait elhomályosítja.

- El az egész természetet, a napot, a csillagokat, az Isten legremekebb műveit... el az egész világot - válaszolta hévvel.

- Hohó! Kedves barátom, a világon sok minden van.

- Mennyiségben töméntelen, de becsben kevés... s mint Nandana oly lény... ah, oly tökéletes szépség a kerek világon sehol sincs. Arról, Taddé pajtás, szentül meg lehetsz győződve.

- S te ismered őt?

- Sudev unokahúga és egy vén falusi úr neje - súgá Eduard, gyöngén megszorítva kezemet.

- És hol láttad? Itt a nők házi életet folytatnak s bár elzárva nem tartanak, többnyire magányban élnek. Itt nincsenek regéjek, bálok, körök, táncestélyek s oly célszerű mulatságok, melyek előbb a nőhöz, aztán a nő magánszobájához észrevétlenül vezessék a szépség formáiban gyönyörködő műbarátokat.

- Ej - szólt Eduard nyugtalanul -, a múlt hetekben egykor megint Sudev elefántján nyargaltam a város keskeny utcáin végig. Tudod a haudából, ha az elefánt nem tartozik a törpék közé, a házak első emeletébe kényelmesen be lehet látni. Egy palota ablakai a hűvös légért nyitva valának. Szép, derült reggel volt. Szememet véletlenül a félrevont függönyök felé fordítám, s onnan tekintetem akaratlanul tévedt egy bíborpamlagra, hol barátnői körében ült az isteni Nandana. Elefántom szélgyorsan vitt tovább; de én rövid szívességeért mégis egész nap gazdagon osztám neki kedvenc abrakját, a fűvel kevert rizst.

- Tehát - mondám nevetve - a szerelem ügyei körül itt is szerepet játszanak az elefántok? Azt gondoltam, hogy ez kizárólag európai szokás.

- Te most ragyogó kedvben vagy, Taddé! - szólt Eduard némi ingerültséggel.

- Tán csak nem magyarázod balra enyelgéseimet - válaszoltam, karon fogva őt.

Az ünnepnek vége volt, s mi néhány pajtásunkat látogattuk meg, kiknek zászlóalja a városban feküdt.

Déli álom és üres csevegések közt telt időnk, míg a rekkenőség miatt hazaindulni kényelmetlennek tartók; midőn pedig elefántunkon valánk, már a hold feljött a láthatárra, s oly vidámmá tette az eget, a tájékot és kedélyünket, hogy nem tudtuk megfogni: miért görbülhet meg valaki bú vagy gond miatt, miért sápadhat az arc, fehéredhetik a fürt, vesztheti el színét az öröm, mámorát az élv, virágait a természet, költészetét a szerelem és jelentőségét az élet?

Hasonlíthatatlan est! Királyi éj felhőárnyak és homály nélkül! El tudtuk volna olvasni a csillagok és a hold fénye mellett a szent könyv azon verseit, melyekben az angyalok leszállottak az égből az emberek leányaiért és vétkezének.

Fűszeres lég! Balzsamos szellők! Álmodó virágok!

Érzékeink a földiség igézetei alatt állottak, s ha néha a menny boltozatára is tekinténk, a bujdosó égitestek nem a túlvilág titkaihoz emeltek közelebb, hanem mint hű kalauzok, kik pályánk felderítésére vannak megfogadva, figyelmeztettek az élet ösvényein minden gyönyörre, melyen sugáraik rezgenek.

Néma, ünnepi csend!

Körülünk nyugalom és szender!

Szívünk dobbanását hallani véltük, mintha beszélené emlékeit, édjeit, reményeit; mintha megnyílnék, mint a forrás, mely rejtve volt, de egy percben véletlenül felbuzog, és elárasztja csergő habjait.

A mahut, kit lassú hajtásra inték, elszunnyadt.

Az elefánt alig lépett.

Néha egy madár csicsergett a lombok közül, néha egy gyík mozzant meg a gyökerek alatt, néha egy fényes páncélú rovar koppant a folyondárok kapcsairól az útkövecsre; de megint csend lőn, mély, néma, ábrándos csend, mely alatt a képzelődés hallja a halk neszt, melyet az érzék többé észre nem vehet.

- Nandana családja - szólt Eduard, mintha egy megszakított beszédet folytatott volna -, az isteni Nandana családja régibb és fényesebb múlttal bír, mint a mostani uralkodóház. Oly hősöket számlál, kiknek történeteiről a Gangesz forrásai körül minden kunyhóban verseket és ősmondákat hallhatsz. Így mesélte nekem ezt Sudev.

- S te gyakran jársz Sudevhez? - kérdém.

- Ne hidd. Csak kétszer valék nála... Nandana ősei - kezdé ismét Eduard - vallásosabbak voltak még, mint aminő tevékenyek és vitézek. Virágzó éveikben, midőn az örömtől és szerelemtől elszakadni oly nehéz lehetett, fölkeresték a lemondást vagy a szent halált. Egyik közülük, hogy fején a madarak fészket rakhassanak, fülig ásatta a földbe magát. A másik elajándékozta kimeríthetetlen kincstárát, s kolduló fakírrá lett. Némelyek a hegyi hév-vizeket, melyekben a bűnbánóknak megtisztulás végett csak három percig kell fürdeni, választották az önkéntes kínzás eszközévé, és halálra főzték testüket. Mások a boldogság közepéből, midőn céljuk vagy reményük teljesült, bujdoklásnak indultak a vízzuhatagokhoz, hogy iszonyú magasságból szökjenek a dörgő, a leget reszkettető örvények közé. E kegyességéért Nandana családja mindig nagy hírben és tisztességben állott. Sudevnél haliam a brahminoktól, kik gyakran meglátogatják őt. Nevetnem kellett volna e csodálatos őrültségen; de ami az isteni Nandana nevével áll kapcsolatban, végre is komoly és magasztos színt vesz magára...

Egy kies ligetbe értünk, melynek hátterén falunk határa kezdődött.

Dió-, juhar- és gesztenyefák közül rododendronok s azaleák néztek reánk tüzes, vörös, nagy kelyheikkel, s az éj oly derült volt, hogy a sóskabokrok fölébe nőtt klemátiszoknak ringó, kerek, sápadtkék arcán a finomabb színárnyalatokat is megkülönböztethettük.

- Sohasem éreztem - szólék a mélázó Eduardhoz - e vidéknek tündérszépségét félannyira is, mint most. Nyugodt képzelődésemet egészen megbabonázta a telihold tündöklő fénye. Óhajtanám, hogy utazásunk ne végződnék oly hamar.

- Hát még, Taddém, ha a hegyeket ismernéd, melyeknek csúcsai csak homályos felhőként látszanak ablakunkból; ha jártál volna a leírhatatlanul bájos völgyekben és az iszonyú mélységek körül, hol a kődarabok tetején a fakír csendesen imádkozik, míg alulról a párduc vérbetakart szemekkel néz rá, nyugtalanul várván leérkezését; s hol a természetben is a szépség a vadsággal, a szelíd a hajborzasztóval csodálatosan összevegyül! Mint el lennél ragadtatva, Taddé, a gyönyörű és veszélyes hegyi vidéktől! Ott van ám látnivaló! De ügyelni kellene lábadra, midőn a kötélpallókon mennél egyik szirtről a másikra át; ügyelni fejedre, midőn a mély vízzuhatagok fölött, melyeknek moraja siketít, tajtéka szédít, néhány bambusznádon, mit csupán az összefont növényekből készült könnyű alap támogat, haladnál tovább, és Taddém, különösen kellene ügyelni ajkaidra, hogy azok mosolyra ne vonuljanak, ha egy völgybe érkezvén, itt komoly férfiakat és tisztes aggastyánokat látnál fejekre állva imádkozni, ott féllábon szökdelni, bukfenceket vetni vagy az ágakon himbálni, örökre kibeszélhetetlen elragadtatás és arcfintorítások közt. Valóban nincs nagyobb életkockáztatással összekötve sem a mélységek, sem a vízzuhatagok fölött a szédülés vagy botlás, mint itt egy gondatlan mosoly.

- Honnan ismered oly körülményesen e sétaút bűbáját és veszélyeit? - kérdem faggatva őt.

Eduard kedvetlenül szólt: - Ah, barátom, egy borzasztó hibám után kutatsz. Megérdemlettem volna, hogy bátyám elűzzön oldala mellől. Emlékezel-e lázamra?

- Amelyért öt napig kellett a városban hagynunk, éppen a sereg-összpontosítás és nagy hadigyakorlatok alatt? - kérdém.

- Igen, de amely alig tartott ugyanannyi óráig, mert az izgatószereknek, melyekhez folyamodtam, hatása hamar lecsillapult - válaszolá Eduard gyermeteg nyíltsággal.

- És a többi időn mit tevél? Bátyád erős aggodalmakban volt.

- Szegény öreg! Pedig én... bár nem veszély nélkül, de különben istenileg töltém napjaimat.

- Hogyan?

- A kedarnathi templomhoz vándoroltam, mely szentségéről évezredek óta híres; mert oltára alatt fekszik Visnu teste, kit midőn bika alakjában jelent volna meg a világnak, öt istenes életű férfiú csupa tudatlanságból legyilkolt.

- Ez nagy malőr volt; de végre is miért érdekel téged? Mi közöd a hinduk babonájával?

- Ismerni kívántam a vidéket és népét. Aztán éppen Visnu megöletésének ünnepe lévén, búcsújárás is volt. Sudevtől kaptam egy brahminhoz ajánlólevelet. Ah, úti emlékeim szívemben örökre fognak élni, hőn, elevenen, elhomályosodás nélkül! Sem az idő, sem a viszontagságok nem fogják a tündér benyomásokat kedélyemből kitörölni. Halálfáradtan és gyönyörittasan értem a Duri völgy tavához, mely egy meredek s majdnem járhatatlan havas ölébe volt zárva, mint a mosolygó lányka, ki egy vad harcos keblén pihen. Alig enyhítém szomjamat, s nyúltam ismét a vándorbothoz, midőn az átelleni hegyélen, hová ösvényem vezetett, gazdagon ékesített sátrakat láttam s lengő nőalakokat, kik egy sokkal jártabb, bár igen kerülő úton érkezhettek fel, Taddém! Közöttük volt az isteni Nandana is... Kevéssel később trombita és rézdob harsogása közt jelent meg a brahmin, ki a kedarnathi templom főpapja. Szép, sugár, de izmos termetű férfiú volt, nemes arcvonalakkal, melyek a legtisztább hinduvér jellegét hordák magukon. Frissítőket, illatszereket és csemegéket osztott ki köztünk. Midőn Sudev levelét elolvasá, tisztelettel s megáldón érinté kalapom szegélyét; a delnők iránt pedig oly gálánt és lovagias vala, minő csak azon bölcs lehet, ki a tudomány és ima mellett a világot is ismeri, örömeivel, szokásaival s hiúságaival együtt... Rövid pihenés után a főpap pompás palankinjain viteténk a kolostorba... Ah, Nandanát többé nem láthatám az egész búcsú alatt... de mit panaszkodjam? Holott félórát mégis az ő isteni körében töltheték.

Míg Eduard vallomásait bevégzé, már a faluba értünk.

Elbúcsúztam tőle.

Sokáig nem jött szemeimre álom.

Irigyeltem és sajnáltam őt ifjú ábrándjaiért.

Úgy látszik: Eduardnak első szerelme vala ez.

Mert hiszen négy egész évvel volt fiatalabb nálamnál és sokkal szigorúbb erkölcsű; pedig én is még akkor a szenvedélyek iskolájának küszöbét nemrég léptem át, s a tévedésekért fizetett tanpénz miatt érzéseim kincstárában kevés apadás mutatkozott.

Boldog idők... De hogy szavamat ne feledjem... én Eduardot mindinkább kezdém Nandana iránti ragaszkodásáért félteni.

Naponként mélyebben merült az örvénybe, mely állását, katonai hírnevét, a közbecsültetést, pajtásainak szeretetét, a tábornok pártfogását és saját hitét önmagához minden percben elnyeléssel fenyegette.

Egész lényét a bűbájos hindu nő tölté be.

Elfeledé a világot s kötelességeit, hogy e titkos viszonynak élhessen.

Kerülte a mulatságokat, hanyag volt hivatala körül, figyelmetlen barátai iránt, közönyös az előmenetel, a kitüntetés, a dicsőség kérdéseire nézve.

Sőt néha feledékenységből vagy hanyagságból adott szavát sem tartá meg, s kivált ha valahová önképzésünk végett vagy időtöltésből összegyűlénk, majdnem bizonyosak lehettünk, hogy Eduard ígérete ellenére sem fog megjelenni.

Míg mi vívtunk, célba lőttünk s lovaglánk, ő pálmafák árnyékában hevert, mint egy henye bölcs, ki csak puszta eszmékkel foglalkozik, vagy mint egy lágy költő, ki a szellők susogását, a méhek zsongását és az erdő lombjainak halk rezgéseit lesi, hogy a természet álmodó csendjével összhangzásban tartsa méla kedélyét.

Máskor pedig egészen eltűnt a faluból, s távozása alatt bátyját, ki iránta leigéző modora s nemesszívűsége miatt a kellőnél több béketűréssel és kímélettel viseltetett, legnagyobb zavarba ejté.

Én, minthogy eddig egyedül ismertem szíve titkát, néha komoly szemrehányásokat tettem gyöngeségeért.

- Ah - sóhajta ő -, juthat-e annak eszébe a világ, ki Nandanáról gondolkodhatik?... Könnye kétségbeesésem; mosolya boldogságom. S ha életemből e két véglet tőle függ, akkor az ő akaratja nélkül mivel fenyíthet a sors, mivel jutalmazhat a szerencse? A véletlen, a veszteség, a megtámadtatás, az üldözés, a halál ájult és tehetetlen, ha nem tőle kölcsönöz ellenem fegyvert. A dicsőség fényképei, melyeket becsszomjam festett pályám végterére, elvesztették varázshatalmukat, s többé nem ingerelnek sem erélyre, sem áldozatra. Bátyám, érdemjeleiért, seregünk babérjaiért s minden diadalemlékért, melyet ti a véres harcmezőkről valaha összegyűjthettek, nem adnék egy virágot Nandana fürteiből, nem adnám a port Nandana papucsáról.

Kinevettem ábrándjaiért; de szenvedélyéből sem okoskodásaimmal, sem élceimmel nem gyógyíthatám ki, mit egyébiránt most, midőn keblem egészen meghűlt, természetesnek találok; azonban addig, míg az erős érzésekre magam is még alkalmas valék, megfoghatatlannak hittem.

- Ma, Taddém - szólt Eduard, késő este lépvén szobámba -, ma Nandana kedélye borult nap volt, mely fellegeiből kibontakozni nem tudott.

- Hja, az asszonyoknak gyakran vannak szeszélyeik, s a te isteni hindu nőd is csak oly Éva-lány lehet, mint azon európai némberek, kik szünetlenül szívük űrjét akarják betölteni, s miután abba a házi csendet, megelégedést és léleknyugalmat bedobták, akkor veszik észre, hogy szívük éppen e kísérletek által vált feneketlen űrré. S mi csoda: ha ilyenkor aztán rossz szeszélyeik vannak?

Szavaim mélyen sérték Eduardot.

- Ah, sohasem fogod őt megérteni! Te mindig igazságtalan leendesz iránta!... - mondá keserűen. - De ne is beszéljünk róla. Hogy van bátyám? Már alig merek színe elébe lépni. Hallom, egy párduc-vadászatot akarnátok rendezni. Mikorra? Szeretnék én is jelen lenni. S hát az újabb calcuttai hírekre mit mondasz? Mindenütt békétlenség. Ismét háborúk elébe nézünk.

Eduard száz ily kérdéssel ostromolt, míg végre neheztelése lecsendesült, s magát egy karszékbe vetvén, nyugodt, merengő arccal kezdé csibukját szívni.

- Mily különös volt ma Nandana - sóhajtá, a füstkarikákat kísérve szemeivel.

- Hogyan? - tudakoltam gyöngéd hangon, mert nem akarám ingerlékeny érzéseit többé sebezni.

- Csak néhány percig láthattam őt - mondá Eduard -, ah, milyen más vala, mint régen. Mosolyán titkolt fájdalom rezgett. Szemein elsírt könnyek nyomát gyanítám. Édes csengésű beszéde, midőn legolvadékonyabb, legihletettebb volt, ahelyett, hogy a kéj mámorába merítené szívemet, fájdalommal tölté be. Mert, bármint rejtegette, minden hang elárulá, hogy ő szenved, hogy kedélyét valami nyomja, és gondolatai, érzései közé keserv vegyült. Nandanám! - szóltam átkarolva őt - szép kedvesem, te ma szomorú vagy. Ó - válaszolá keblemre rejtve arcát -, férjem az éjjel keveset aludt, és homloka forró volt. S ez okozza bánatodat, Nandana? Oltalmazza meg őt Brahma! - sóhajtá. S te oly aggodalomban vagy érette? Hogyne? Hisz még beteg is lehet. Könnyen megtörténhetik, mondám hüledezve. De egy éltes férfiúnál a legkisebb betegségben sem lehetünk biztosak, hogy az veszélyessé nem válik. Ó, én szerencsétlen, zokogá, görcsösen szorítva kezemet ajkaihoz... Csodálkozásom határt alig ismert. Ő keblemen jajgat férjéért, ő oly aggodalmakat mutat, melyek hiúságomnak éppen nem hízeleghetnek. Miként magyarázhassam ezt ki? Nandana, szólék, te isteneidre esküvél, hogy örökre hűn fogsz engemet szeretni, s most mégis kétségbe vagy esve férjed nyugtalan alvása miatt. Mert szeretlek, mert elveszteni nem akarnálak, kiáltá ő szilaj fájdalommal. De ha sírsz, ha zokogsz, ha kezeidet tördeled csak azért, minthogy férjed ma tán rosszabbul érzi magát, mint tegnap, akkor, szép tündérnőm, e rendkívüli bánattal nekem nemigen hízelegsz. Valld meg: te mégis szereted őt, vagy legalább nem táplálsz kebledben oly idegenséget iránta, mint állítád... Nandana összerázkódott, s arckifejezésén undor és iszony villámlott át. Én gyűlölöm őt, mondá fojtott hangon, mert lelke sötétebb az éj szelleménél, melyet Indra, a nap istene, szikrázó nyilaival üldöz. De szívem királynője, ez esetben miért aggódnál miatta? Hát nem jut-e eszedbe, szólt Nandana sűrűn omló könnyekkel, hogy az ő napjai a gyémántnál drágábbak számunkra, az ő lélegzete nekünk kedvesebb illatú India minden fűszerénél, s az ő egészsége örömeink paradicsoma, szerelmünk sátra, kéjeink puha ágya, s a boldogságról való álmainknak hattyútollal tömött vánkosa? Nandana, szólék megütközve, te érthetetlen dolgokat beszélsz, idegeid izgatottak, arcodon a lázas pírt halvány szín váltja fel, szemeidben tűz és aléltság. Istenem! Mi bajod! Ó, szepegé még nagyobb megindulással, elfeledted-e, hogy az ő élete a te érzéseid lámpájában a világító olaj? Ha ő meghalna, mély sötétség maradna kebledben; mert szerettél engemet, és karjaimban boldog valál. Nandana! - kiáltám, oly meséket adsz lehüvelyezni, melyekre elmém elégtelen. Ah, úgy, tehát te mégsem szeretsz igazán, zokogá Nandana öleléseimből kifejlődve. Hogy lehet szíved ezt tréfából is mondani, kérdem. Különben megilletődnél halálomon? Szép istennőm, hiszen nem a te halálodról volt szó. Hát kiéről? Vén férjedéről. De az, sóhajtá Nandana, az én halálom is; mert mi, kik nem tartozunk a megvetett néposztályok közé, az égő máglyára elkísérjük holt férjeinket... Képzelheted, Taddém, mennyire meg voltam lepve társalgásunk e véletlen fordulatán. Ijedtségemben sokáig nem juthaték szóhoz, noha alig kétkedtem, hogy Nandana különc nyilatkozata csak szeszélyből támadt, s mélyebb alappal nem bír. Hiszen elég rég vagyunk itt, elég hindu férj halt meg ütközeteik alatt, és elég a béke idején is, anélkül hogy valamelyik özvegynek magát hamuvá égetni eszébe ötlött volna. De aki szeret, az a babonás félelemre hamar hajlik, s megvallom, Nandana könnyei a rémület miatt kőszoborrá változtattak. Kedvesem, mondám végre, fájó szívvel, de erőltetett mosollyal, miért akarsz tréfából ijesztgetni? Brahma nem kívánhatja, hogy oly férjért, kit sohasem szerettetek, máglyán áldozzátok föl magatokat. Brahma, szólt ő, nem parancsolja, szent könyveink nem követelik a hűségnek e bizonyítványát; de főként a kedvelt osztályok nőinél szokásba jött, és az illedelemre leginkább kell annak ügyelni, ki a közbotránkozás ellen nem utalhatna lelkiismeretére... Csókokkal és vádakkal borítám rajongó eszméiért, kértem, szemrehányásokat tettem; azonban ő mégsem akarta megvallani: hogy csak egy múló szeszély befolyása alatt állott, és játszi képzelődésének, nem pedig higgadt gondolkozásmódjának adott szavakat. Kíváncsiságból tudakolám: anyja megégette-e máglyán magát? Ó, ő ifjú korában halt el, válaszolá. Hát nagyanyád? kérdém kötekedve. Az is megelőzte a halálban férjét, mondá oly méla hangon, hogy szorongásom ismét fölébredett. De, tevé hozzá kevés szünet után, nagyanyám anyja és nagyanyja csendes elszánással rohant a lángok közé, s azóta áll családunk oly szép hírben, hogy a branmin a magáéhoz hasonlónak tartja, és a megvetett pária közülünk senkiről sem meri mondani: ez is tisztátalan lehet, mint mi vagyunk...

Eduard elbeszélvén a történteket, vigasztalásul kérdé tőlem: - Ugye, Taddém, te sem tartod komolynak Nandana szándékát?

- Hihetőleg nem komoly - válaszoltam. - Egyébiránt ismernem kellene őt közelebbről. Mert végre is lehetnek nők, kik gyengébbek az erény, mint az illem megóvása körül, és szenvedélyeiket kevésbé tudják föláldozni, mint életüket.

Fél évvel utóbb a következő családjelenetet hallám.

A vén Borg - mert ha jól emlékszem, így hívták Nandana férjét - egyszerre féltékennyé lőn, mégpedig úgy látszik, erős gyanú mellett.

Botjára támaszkodva neje szobájába lépett, s bár erőtlen lába tántorgott, bár keze és hangja reszketett, szívében szilaj harag, szemében vad tűz, elméjében szilárd eltökélés éledt föl.

Nandana sejté férje rendkívüli megindulásának okát, s az első pillanatban keblébe a halál aléltsága, a másikban pedig a kétségbeesés lélekereje költözött.

Meghajlott fővel, de színváltozás nélkül hallá a durva szitkokat és fenyegetőzést, s midőn férje a düh miatt szavakat többé alig lelt, ámulva nézett ennek redős homlokára, dúlt arcvonalaira, görcsös kék ajakára, s csodálkozással függeszté szemét nyárlevélként reszkető kezére, és aztán tisztelet jeléül lábait átkarolván, szelíd hangon mondá: - Ah, uram, ah, parancsolóm, ki eddig oly szelíd voltál a szegény Nandana iránt, miért akarsz most kegyetlen és igazságtalan lenni? Álmaidhoz jöttek a rossz szellemek, s hazug káprázolatokat vegyítettek gondolataid közé, melyek gyanúvá alakulva ébren is ámítanak. Imádkozz Brahmának, s a kísértő lelkek meg fognak aláztatni, hatalmuk széttörik, és te ismét mosolyogni fogsz Nandanára, mint a derült nap a virágokra, melyek sugárai által élnek.

- Ah, álnok tettető - kiálta Borg, eltaszítva őt lábaitól.

Nandana hátrább vonult, s kezét mellére tévén mondá: - Tiszta voltam, midőn nászomnál ujjammal a szent tüzet érintém, s tiszta vagyok most, mint a soma, melyet istenek isznak, mint az amrita, mely a legfelsőbb égi lakók eledele.

- Mily szemtelen lettél Nandana - kiálta ismét Borg mankójával fenyegetőzve.

- Uram! - szólt a nő szelíden - igazságtalan vagy; de ez nem a te hibád. Bizonyosan a szent mosdásokat hanyagoltad el, s úgy költözött beléd Kali, a veszekedés ördöge és Dvapara, a kétkedés réme. Azok folytatnak most ellenem pört, s változtatják véredet epévé. Az igaz, láttam a vöröskabátos ellenségek közül, kik országunkba berontottak többeket... láttam palankinomból és az ünnepek alatt, mint te is; de gyűlölöm őket szintúgy, mint te. Szemem sem vétkezett kacérkodással; szívem pedig annál kevésbé.

- Hogy mered ezt állítani?

- Mert való.

- Hűtelen, megmocskolt teremtés!

- Családomból egy sem volt az - erősíté büszkén Nandana. - S ki adna hitelt bűnös vádaidnak, midőn ismerik vérünk tisztaságát?

- Ah, hazug lény!

Nandana feltartván kezét: - Esküszöm - zokogá - a testvércsillagokra, melyek legszemérmesebben mosolyognak a menny boltjáról, s melyek a vakokat gyógyítják, s orvosoljanak téged is; esküszöm, hogy ártatlan vagyok!

- Kétszínűség! Ámítás! - rebegé Borg, még mindig dühvel.

- Esküszöm a nemtőkre, kik titkos zenéjükkel szép álmokba ringatják a jók szellemét, a devekre, kik a hegyek rázkódásaival és viharokkal rettentik a bűnöst, és a félistenekre, kikhez erény és tisztulás útján kell a gyönge halandóknak közelíteni, esküszöm, hogy alap nélkül vádolsz.

- Ó, hogy mindinkább kell téged gyűlölnöm! Miért éltem eddig! Miért nem halhatok rögtön meg! - sóhajtá Borg, arcán növekvő iszonnyal.

- Esküszöm - folytatá Nandana - Indrára, a villámok urára, Agnira, a tűz, Varunára, a víz s Jamára, a halál és igazságszolgáltatás istenére, esküszöm, hogy te tévedésben vagy.

- De annyi jelek után mered állítani ezt, Nandana! - mondá Borg hüledezve.

- Szemednek se higgy - esdeklék a nő -, mert esküszöm Brahmára, ki magát teremtette, és a világot igazgatja, Sivára, ki gondolataink és érzéseink ura, esküszöm Visnura, ki az emberi nem váltságáért tizenhatszor alakult át, s azok által gyilkoltaték meg, kiket bűneikből megszabadított, esküszöm, hogy tiszta és hű nő vagyok.

Borg feldúlt vonalai az undor kinyomatában jegedtek meg.

- Csalfa kígyó, fogd be szádat, én elfásultam istentelenségeid miatt. Hitesd el ártatlanságodról Sudevet és többi rokonaidat, kikkel a bűn gyanúját közlém, s ha közülük csak egyet megtántorítnál, akkor mondani fogom: hordd, Nandana, büszkén fejedet, mert az erény magát bűnnek vallja be, a bűn brahminná lett, a mocskos pária alabástrom trónon ül, és te szent vagy!

Midőn a hindu nő hallá, hogy hűtlenségének gyanúja szobájából kiment, s azon körben, hol őt legtökéletesebb teremtésnek tartják, könnyen szétszárnyalhat, ájultan rogyott a földre.

Borg a pamlagra ülvén, sivár tekintettel nézett reá... reá, kit egyszer oly határtalanul szeretett. Agyában bősz gondolatok zsibongtak. - Ah, hogy még élek! - sóhajtá, midőn tán a legsötétebb eszmékkel küzdött.

Nandana felocsúdván, lábai elébe csúszott. Nyöszörgött, fuldoklék, esdeklett, összefogott kezekkel, omló könnyekkel, haját és köntösét tépve, esdeklett Borgnak, hogy Sudevnél és a többi rokonoknál vonja gyanúját vissza.

- De mivel mutathatod meg ártatlanságodat? - kérdé Borg rejtélyes, sötét kifejezéssel.

- Mindennel, amire csak egy hindu nő képes.

- A hű nő máglyára kíséri férjét - szólt Borg élesb hangnyomattal.

- Ah, kételkedsz-e, hogy hamvam a tiéddel fog vegyülni? Hogyan gondolsz oly nyomorultnak! Árnyékodként foglak kísérni a másvilágra. Ez kötelességem és büszkeségem.

- Jól van - szólt a férj. - Közleni fogom nyilatkozatodat Sudevvel és a többi rokonokkal. Megkérem őket, hogy ha kétkednek is, most hallgassanak és őrködjenek.

Ekkor gúnyos mosollyal távozott.

Félóra múlva Borg palankinban ült - mert az elefánt rázását vén csontjai többé kiállni nem tudták -, s az iszonyú hőségben lépést vitette magát szolgái által a rokonokhoz, kiknek el kellett beszélnie, hogy a neje elleni gyanúval mily eredményre jutott.

Ezek, bár Nandanára nagyon föl voltak ingerülve, midőn a vádat először hallák, de most egyenként a vén Borgra támadtak.

- Féltékenységed - kiabálták ők - éveiddel gyarapodik. - S miért őrködnénk Nandana felett? Miért kétkednénk, hogy a szeplőtlen nő kötelességeit teljesíteni fogja-e? Kételkedsz te nélkülünk is eleget. Ezer szemmel sem tudnók meglátni, mit te alva is észrevéssz.

Sudev pedig haraggal mondá: - Családunkra akartál árnyat vetni, noha tudtad, hogy nevünk oly tiszta fényű, mint a pajzs, mellyel Indra a sötétség ellen harcol. Kérsz: ne szólnánk senkinek gyanúdról. Ámde a rágalmat, ha megszületett, rejtekéből kicsalja a napsugár is, és továbbröpíti a szellő is. S honnan tudod, hogy midőn ártatlan nődet szidalmazád, nem leskelődött ajtód előtt egy szolga, nem figyelt egy ágyasod? Ki biztosít minket, hogy ellenségeink nem hirdetik már e botrányt a pagodák küszöbénél, a fejedelmi udvarban és a szent fürdések alatt?

- S ti - kérdé elkeseredve az öreg - hiszitek, hogy ő nem hűtelen?

- Hisszük, hogy te bamba vagy - szólt Sudev.

- S ha alacsony rágalmadat egy ajk meri sugdosni, egy gúnyos szem közleni a másikkal: téged kettészelünk, mint a kardjátékoknál a potykát.

Ezzel fenyegették Borgot a fiatal rokonok.

- Pedig beszélni fogják Nandana bűnét még a brahminok is, kiknek becsülésére ti oly büszkék vagytok.

Kardok villogtak e nyilatkozatra Borg feje körül, de Sudev közbeveté magát.

- Hagyjátok a bohót menten - parancsolá. - Úgyis ha fecseg, köntösét le fogják pökni a lovagok, s őrültsége miatt ujjal mutatnak rája a félénk páriák is.

- Jól van, majd meglátjuk - szólt Borg palankinjához sietve.

A nap rekkenő vala; de Borg arca fehér-kék volt, mintha fázott volna.

Szolgái csendesen vitték hordszékét.

A bokrok ernyőjében madarak énekeltek, az úton búcsújáró nép danolt, néha vígan megperdült a dob, mert zászlóaljunk változtatá állomását.

Egy század előtt lovaglánk, én és Eduard.

- Ki lehet azon alélt öreg? - kérdém pajtásomtól, midőn az elfáradt szolgák letették a palankint, s míg lélegzetet vettek, a bennülő kidugta a függönyök alól vértelen, álmadó és félhalott arcát.

- S nem ismered? Nandana férje - súgá Eduard.

Akkor még nem tudtuk a történteket, s tréfás megjegyzéseket tevénk a szép nő múmia-férjéről.

- No, most hiszed-e, hogy érette megégettetné magát az én Nandanám? - kérdé Eduard nevetve.

- Ily önfeláldozás bohóbb volna, mintsem fájdalma által is megható lehessen - mondám szintén mosolyogva... - de nem ismerem az itteni közönség hangulatát - tettem hozzá kevés szünet múlva. - S könnyen történhetik, hogy ami az európai fogalmak szerint ferde őrjöngésnek látszik, a hinduk kedélyére oly szent, oly magasztos varázzsal hat, hogy a közbámulatnak egy divathölgy hiúsága nem tudna ellenállani.

- Na, attól ne tarts! Nandanánál legerősebb érzés a szerelem - válaszolta Eduard.

Borg hazaérkezett.

Cselédeit nagy sürgésben találta.

Mert Visnu megöletésének évnapja volt, midőn az egész világ a kedarnathi templomhoz sietett imádkozni, fürdeni, vezekleni.

- Menjetek mindnyájan búcsúra! - szólt a verandán Borg. - Legutolsó szolgám se merjen itthon maradni.

E parancsra a mozgás és zsivaj kettőzve lőn.

Ki-ki élelmet vett magához, s vállára tevé batyuját.

Hosszú sorban indultak el, mint a vadludak, midőn a hidegebb vidékekről a tavas völgyek felé szárnyalnak.

A csatlósok egy gyönyörű perzsa lovat ezüst kantárral, elefántcsonttal beszegett puha nyereggel és aranyhímes takaróval hoztak a csarnok elé.

- Vigyétek e lovat aklába vissza, s rögtön induljatok útra - parancsolá Borg.

- De asszonyunk is menni akar - válaszolák.

- Ha mondom, takarodjatok - kiálta ő.

Ekkor Nandana az ajtóhoz lépett.

- Mit akarsz? - kérdé Borg.

- Búcsúra kell mennem.

- Ha-ha! Miért?

- Lélektisztulásért, mint az igazhívők teszik.

- El, szobáidba, álnok lény! - kiáltá a férj, cselédek és rabnők előtt. - A te szennyedet Gangesz minden vize nem moshatja le. S hol van az illatszer és szent füstölő, mely erkölcsöd rothadásának szagát meg tudná ölni?

Nandanát megreszkettette a közgyaláztatás, s fuldokló hangon szólt:

- Az ártatlanság átka megsemmisítő, s még a bűnösöké sem enyészik el hatás nélkül. Átkom legyen rajtad, és hangjai üldözzenek halálod óráján is!

Borg gúnyosan nevetett.

A még hátramaradt cselédek pedig szörnyelkedve néztek a bősz férjre, ki a legszebb hírben álló nőt, ki a kegyesség és erény mintaképét istenkáromló vádakkal merte bántani.

- A rossz lelkek költöztek belsőjébe, veséjét elfoglalta a bűn, szíve rejtekében lakik, agyába az örjöngés fészkelte magát, s onnan az ő nyelve hegyére iszonyú szavakat vet ki.

Így tanakodtak Borg szolgái az udvaron, míg batyuikkal Kedarnath felé csendesen mendegéltek.

Nandana szobájába zárkózott, s ott ült szomjan, étlen, álmatlanul.

Borg szintén becsukta szobája závárát, s többé ki nem mozdult.

Az idő pedig haladt.

Másodnapon Sudev látogatóba érkezett.

De senki sem fogadta őt az udvaron, s csarnok előtt, a beltermekben.

- Mit jelent e megvetés - tanakodék a hatalmas miniszter.

Végre unokahúga előjött.

Mintha Sudev évek óta nem látta volna, úgy csodálkozott megváltozott arcán.

Az órák teltek.

- Hol van Borg?

- Negyvennyolc órája már, hogy szobájában ül - szólt zokogva Nandana.

Sudev zörgetett. Békétlen volt. Feszíteni kezdé az ajtót. S midőn a zár megnyílt, Borgot halva találta a padlózaton, oldala mellett egy huka hevert, melyben a dohány megmérgezve volt.

A háznál egy cseléd sem lévén hon, ki a gyilkosságot elkövetheté, természetes, hogy a vén férjnek magát kelle meggyilkolnia.

Éppen új szállásomat rendezém, midőn Eduard - ki bátyjánál már csak félkegyelemben állott, s a szárnysegédségtől el volt mozdítva - csörtetve és ragyogó arccal lépett hozzám, mintha szorgalmáért dicsérő okiratot vagy katonai erényeiért érdemjelt kapott volna.

- Miért virít úgy kedved, pajtáskám, tán örvendesz a győzelmen, melyet lord Astbury zászlóalja nyert a felzendült szomszéd tartományban, s reméled, hogy reánk is közelebbről hasonló dicsőség vár?

- Bár tudna még hevítni a harci tárogató, s csatarend, az ágyúk dörgése s mindaz, mit ti kötelességnek és hírnek neveztek! De lelkem csak egy gondolatnak, csak egy érzésnek szolgája, s kérkedve hordja a bilincseket, melyek megalázzák. Ti bajnokok vagytok: én szeretek.

- Apropó! Hallottad-e, hogy Nandana férje féltékeny? Mint nevetséges tényt beszélé egyik rokona. Könnyű sejteni, hogy Borg gyanúja rád vonatkozik.

- Csak vonatkozott, Taddém! - szólt Eduard különös hangnyomattal.

- Hogyan?

- Ő meghalt.

Ekkor Eduard elmondá halála körülményeit.

- S te örvendeni látszol kimúlásán? - kérdém fejcsóválva.

- A tettetés nem volt eddig is vétkem. És minek mondanám magamat ma búsnak.

- De én, barátom, Borg halálát reád nézve kellemetlennek hiszem.

- Hogyan?

- Nandanáért - válaszolám.

- Őt nőül veszem - szólt Eduard oly biztos hangon, mintha egy angol lady kezéről volna szó, kinek vagyona, rangja, hite, szíve megegyezik az övével.

A csodálkozás annyira élénk vonalakat írt arcomra, hogy nem kelle a szavak tolmácslásához nyúlnom.

Eduárd érté, mennyire lehetetlennek tartom az ő szándékát.

- Bátyám ellenzeni fogja - mondá, mintha engem cáfolt volna. - Londonba nem vihetném nőmet; mert ott a társaságokban soha szerepet nem játszhatnék. Barátaim házasságomért fantasztának tartanának, s maradékaim polgári helyzete némi kétség alá jöhetne, miután Nandana pogány, és vallását tán még a szerelemért sem áldozná föl... De ezek, Taddém, mind csak nehézségek, nem pedig legyőzhetlen akadályok... s miért nógatod kétkedőn fejedet? Megengedem, hogy több hátráltatás, több gát gördül utamba. Lehet, hogy tiszti rangomat le kell tennem... Jó!... le fogom tenni. Lehet, hogy Nandana családja a házasságnak ellenszegül... Jól van! Én küzdeni fogok velük. Aztán a papok, a brahminok és a mi írástudóink tán meg nem áldanak vagy tán megátkoznak; de ezek ellen is szerelmem és szilárd akaratom majd talál fegyvert vagy rábeszélést. Ne aggódjál, Taddém, ne ráncold homlokodat, szűnj meg oly kétkedőn nézni rám. Ég és pokol ellenére, hidd el, enyim lesz az isteni Nandana.

- Eltemették-e férjét? - kérdém.

- Ma reggel fogják megégetni.

- És szíved reményekkel van tele - sóhajtám.

- Tán csak nem hiszed, hogy a vén bolondért Nandana azt tegye, miről szeszélyes pillanataiban mesélt?

- Felelj, Eduard, egy kérdésemre - szólék dobogó szívvel.

Fölindulásom arcomról arcára átlobbant, s halálsápadtan mondá: - Azt istenért! - kérdj.

- Hiszed-e, hogy Borg magát ölte meg?

- Mit gondolsz? Az égre, hogyne hinném.

- Ekkor bizonyosan nem kétségbeesésből vagy percnyi felindulás miatt, de kiszámított bosszúvágyból tevé. Legalább minden előintézkedései ezt gyaníttatják... Igen, Eduard, ő azt akarta, hogy egy hűtelen nő, ki őt megcsalta, és téged szeret, színlett gyásszal, képmutató feláldozással rohanjon érette a lángok közé, vagy ha ez nem történnék meg, akkor Borg azt akarta, hogy egy szentnek hitt és az illemért élő-haló nőt a világ, mely most bálványozza, a házasságtörés és méregkeverés gyanújával terhelje. S mit képzelsz: a két rossz közül melyiket fogja Nandana választani?

Eduard a szobából kirohant.

Egy perc alatt lován volt és elszáguldott.

Csakhamar riadót hallék veretni.

A dob pergett, a trombita harsogott, s a legénység gyülekezett.

- Mit akarsz? - kérdém Eduardot őrhelyünk előtt, hol indulásra állánk készen.

- Megszabadítjuk Nandanát - szólt tikkadt hangon.

- De következései?

- Tudod, hogy mi a hinduk szokásait tisztelni szoktuk; azonban a kelet-indiai társaság birtokában sehol nem engedtetik meg, hogy férjeik temetésekor a nők megégettessék magukat.

- De e tartomány még nincs bekebelezve - mondám.

- Mit bánom - szólt Eduard. - Köztünk én vagyok a legfőbb rangú tiszt. A felelősség terhe tehát egyedül engemet illet. S én az ő megszabadításáért örömmel kockáztatom fejemet.

Vágtatva rohanánk.

Félóra alatt egy domb élére értünk, mely gyér fákkal volt fedve.

Alant a völgyben a máglya már lángolt, a brahminok énekeltek, s megáldák Nandanát.

Eduard jelt adott a trombita-harsogtatásra.

A gyülevész nép rémülve nézett a hangok felé, melyek az isteni-tiszteletet háborgaták.

A papok buzgón folytaták énekeiket, s az özvegy fejére tették kezüket.

Látszott, hogy a szertartás már végéhez közelg.

Eduard támadást parancsolt, s kivont karddal elölvágtatott.

A nép szertenyargalt.

A brahminok kezeikkel fenyegetőleg intettek, Nandana rokonai fegyvereiket vonták ki, a máglya vidoran lángolt, s kék füstje csendesen emelkedék az égre.

Eduard alig volt már harminc ölre szíve bálványától.

Ez karjait feléje terjeszté. Küzdött-e magával, ki tudja, de egy sikoltás után megfordult, és a lángok közé rohant.

A máglyát körülfogták a rokonok, s testeikkel védték a fegyvertelen papok.

De Nandana már halva volt.

Eduard tette nagy következményeket szült.

Az álnok Sudev, ki a szomszéd tartományokban elterjedt izgalmakról jól volt értesítve, hirtelen leveté álarcát.

Vallásos rajongást használt eszközül, s a temetés körüli botrány bő anyagot nyújtott lazításaira.

Seregeink igen szét levén szórva, mielőtt a tábornok, kit a véletlen kitörés készületlenül talált, összpontosíthatá dandárát, s mielőtt újabb segély érkezhetett volna, már a hinduk minket legerősebb állásainkból kinyomtak.

És később nagy áldozatokkal kellett azt visszaszereznünk, mit egy szerelmi kalandért veszténk.

Eduardot az életunalom hőssé tette, s mert halálát makacsul kereste, könnyen megtalálta a dicsőséget.

Hadihíre mindenikét felülhaladta, s magas helyzetének és történelmi nevének e háború vete alapot.

Győztünk s benyomultunk a tartomány szívéig.

Meghódítók az egészet...

A főváros mellett egy új búcsúhelyre találtunk, hová a hívők gyakran kivándoroltak; a szent életű Nandana sírja volt ez.

- Csakugyan meghalt Napóleon - szólt atyám, anyám felé fordulva, ki hálófejkötőjére csokrot vetvén, reggeli papucsban és felső köntös nélkül akart kinézni a konyhára, mert a kávé késett, noha már fél hétre.

- Ki az a Napóleon? - kérdém összefogott kézzel, minthogy a büntetésből, melyet tegnapi hanyagságomért rám szabtak, hátra vala egy egész "Idvezlégy".

- Napóleon nagy férfiú volt, ki gyermek korában nem viselte rosszul magát, mint te - jegyzé meg anyám az ajtó kilincsét tartva.

- Napóleon kicsiny, zömök ember volt, amilyen te fogsz lenni - szólt atyám, az elolvasott hírlapból vékony szeletet pipagyújtónak szakítván.

Ezután az ágyból, hol apám reggelijét be szokta várni, bodor füst kerekedett; a konyhából pedig, hol mama a szakácsnőt szorgalomra buzdítá, élesebb hangok tévedtek hozzánk, s én a vasfűtő mellől, hová az imának szórakozás nélküli végzésére állítottak, előlépvén, szíjuba kezdém kötni a vallást, a principiát és a földrajzot, hogy a kiflivel együtt, melyet anyám be fog hozni, iskolába indulhassak.

Szép nap volt. A zöld fél-függöny fölött sugarak játszottak, s különösen egyik ablaktábla úgy csilloga, mint anyám jegygyűrűje, melyet soha nem húzott le ujjáról, kivévén, ha beteg voltam; mert ekkor nekem adá, hogy vonakodás nélkül vegyem a keserű orvosságot. Páratlan gyűrű! Életemben oly ragyogót nem láttam, s nem is csoda, mert már nagy valék, midőn a fővárosi delnők ékszereire tekinthettem, s akkor - mint tudjuk - más szemekkel nézzük a gyémántokat, később mással a szépséget s utoljára pedig még az erényt is.

- Majd megválik, kapsz-e szentképet páter Schlauchtól - figyelmeztete anyám a reggelivel útnak indítván.

- Ha délben elmondod az erdélyi leghíresebb bányahelyeket, egy leopold-márjásod lesz - szólt atyám.

- Hazahozd zsebkendődet, mert különben a végét zsebedhez fogom varrni - mondá anyám.

- S nehogy ismét eltéveszd az utat, mint minap - említette atyám.

- És ne bámulj minden ház előtt, mint kapufélfánál a borjú.

- Értem, édes mama - szólék távozásomkor, nyitva feledvén számat és az ajtót.

- Inas van-e hátad mögött? - E feddő hang gyorsan visszatérített hibám helyrehozására.

Végre a szép kövecses udvaron, a szabadban valék.

Csakugyan meghalt szegény Napóleon! Hüm! A múlt héten pedig meghalt Kimmerli, hüm, ki jobban futott, mint én, és az öreg Macsicsek, hüm, ki annyi hólyagos diót adott nekem. De miért is halnak meg az emberek? Hüm! Sajnálom a kicsi, zömök Napóleont, hüm!

Ily méla hangulat közt a szíjat hosszára eresztvén, lógatni kezdém, a befűzött könyvekkel néha jól döngetve a deszkakerítésen.

Kanyargós utcákon ballagtam, dombra föl és lejtőn le, s mert Zalatnán majd minden ház mélyen az udvarban feküdt, s mert az iskola lakásunktól jó darabra volt, elég alkalmam lőn könyveimet a kongó fenyőpalánkokkal érintkezésbe hozni.

E sajátságos harangozás alatt félig énekelve, félig szavalva ismétlém: meghalt Macsicsek, meghalt Napóleon és Kimmerli, bum, bum, bum!

Minden lépés, mit előre tettem, minden hang, mely ajkaimról zengett, vagy a deszkáról verődék fülemhez, növelte szórakozásomat. Kis fejemből tünedezni kezdett az emlékezés arról, hogy hová kell mennem, kis szívemben pedig egy pártos vágy lappangott a teljes feledés mellett.

Valami vegyülete a szomornak, melyre legcsekélyebb okom sem volt és a henye álmodozásnak, melyről anyám erélye sem szoktathatott le, valami zsongás-bongás rajzott kedélyemben, mit a meleg tiszta napsugarak, a néptelen utca, egy-egy nyikorgó ökörszekér és a várost körülfogó hegyek szaggatott, vékony ködfátyolai is élesztettek.

Néha fenn hordám tekintetemet a mozgó barna ponton, mi a dalos pacsirta lehetett; néha aláfordítám fényes ásvány-hulladékra, melyen gyémántvizű jegecek és sárgarézpillék tündéri színben villogtak, mintha gazdag királyi koronának porba esett darabjai volnának.

- Meghalt Napóleon, bum, bum! Az almavirág is lehullott a fákról, bum, bum! Itt van a Bartalics kertje.

Valóban a Bartalics kertjéhez értem, mit csak onnan vevék észre, mert meglódított könyveim többé kongást nem okoztak.

Szegény jó Bartalics!

Kerítéséből többnyire csak a közép-boronák maradtak épen. A deszkákat letépte a szél, kilyuggatá az esőnedv, és az idő zöld vagy dohányszín borítékkal vonta be. S hát még a fák! Sehol annyi nagyszakállú mohát és aranysárga mézgát nem lehetett gyűjteni, sehol annyi madárfészeknek való odú nem volt, mint az ő kertjében. S ha tavasszal fekete violát szedni vagy nyár kezdetén birtyókáért belopóztunk, mit bánta ő? Csak a házi komondorral éljünk békességben, csak a kis Mari meg ne lásson; Bartalics bizony érettünk ki sem mozdult a szobából! De Mari, az agátsötét szemű Mari, nagy üldözőnk volt. Ha csínyt tettünk, nem szavaival, tekintetével kergetett ki. Pedig ő is iskolába járt, mint mi, s köntöse kopottabb vala a többi leányokénál, kik velünk egy épület alatt tanultak.

Midőn Bartalics kertjénél valék, mintha delejes erő vont volna, szemeim szünetlen kis dombon s a domb fölött óriási almafán lebegtek, mely nemrég a smaragdzöld pázsitot virágleveleinek hófehér és sápadt-piros szőnyegével fedte volt be, s oly gazdagon, oly bőkezűen, hogy a sötét lombok számára többé semmije sem maradt. Mint szerettem e nemeslelkű almafát, mely kincseit másoknak osztá szét!

Én is sok ajándékot kaptam az előbbi héten tőle, mert középágainak egyikén ülék, himbálva ég és föld közt. Alattam feküdt a város, fölöttem járkált a reggeli köd, s magasan evezett a felhő. Gyönyörű reggel volt, éppen iskola idején. S míg páter Schlauchra gondolék, ki már másnak fogja az aranyos szentképet adni, egyszerre suttogni kezdett a szellő, s az ingó lombok sűrű záporban hullatták fürteimre és arcomra a virágesőt. Mily jól éreztem akkor magamat!

Hu, hum! Meghalt Napóleon, nem tarka többé az almafa, és viráglevelei a pázsiton is elfonnyadtak!

E szomorú eszmével dugtam most fejemet deszkarésen át a kertbe.

Az utca poros és kövecses vala; de a kert gyepe friss, lágy s néhol a pillangó szárnyainál is hímesebb. A reggeli lég még éles volt; de az almafára sugárt vetett már a nap, s egész meleg és fényözön ömlött azon gyérebb lombú ág fölé, melyen a múltkor ülést választottam.

Nem állhattam az ingernek ellen. Aludni vagy álmodni, nézni vagy merengeni, szóval valami olyat vágytam tenni, mi a betanult lecke fölmondásától és az új ismeretek gyűjtésétől egészen különbözik.

Csakhamar kedvenc menhelyem zöld sátra közé lopózkodtam, oly óvatosan, hogy sem az ablakból Bartalics, sem az utcáról megkésett társaim, kik kettőzött lépéssel siettek az iskolába, észre nem vehették e csínyt. Huh, mennyit kell térdelnem, ha Schlauch bácsi ismét találkozni fog mamával! Mily kegyetlen ember az a Schlauch bácsi! Szegény Napóleon, bizony ő is csak meghalt! Ily bús elmélkedések zsibongtak kedélyemben. Méla varázsával körülfogott az andalgás, s rendre elzárta szemeim elől az illatozó kertet, a szétszórt épületeket, a szűk ösvényt, mely a kecses Traján völgybe vezet, a vígan emelkedő kéményfüstöt s a fellegeket, melyek néhány saskesellyel együtt a város fölött továbbvitorláztak, a preszálkai erdőkből a magasabb hegyormokra szállandók.

Mindig kevésbé hatottak érzékeimre a kültárgyak.

Csak elmosódott alakokat láték, melyek lelkembe semmi benyomást nem vésve léptek a láthatárra, és tűntek onnan tovább, mintha üres álomképek volnának. Pedig nem szendergettem; bár nem is valék egészen ébren. Általában gyermekkorom alatt legtöbb kedvetlenségbe szórakozottságom kevert. Hiába gúnyoltak pajtásim, vagy büntettek nevelőim; ámolygó természetemtől megválni nem bírtam. Atyám e szerencsétlen tulajdont a lángész jelének, anyám az ostobaságénak tartá. Mindketten találó okokat hoztak véleményük igazolására föl, s minthogy vitájuk rendszerint előttem folyt, és én atyámhoz inkább ragaszkodtam ugyan, de anyámnak - mint a háznál nagyobb tekintélynek - szavait hitelesebbeknek tartám, természetes vala, miként kezdet óta csekély fogalommal voltam saját magam iránt, s mindent, ki megkülönböztetést igényelt tőlem, kész valék tisztelni, s ha kívánta, bámulni is.

De ezen észrevételem, mely későbbi életemre vonatkozik, igen messze vezetett Bartalics kertjétől, bevitt a komor életbe, hol annyit csalódtam és szenvedtem.

Visszatérek tehát az árnyas és virító almafához.

A napsugarak, melyek édes bágyadásban tartottak, már elköltözének arcomról, s még csak a fa szegélyein villogtak. Majd ringott a lomb, majd csendesen pihent. Különböző szellők támadtak és szunnyadtak el; vagy fürteimről leszállottak a pázsitra, violákkal és nefelejcsekkel játszani. Néhány tarka madár kezdett jelenlétemen megütközni, s aggódva szökdelt az ágakon. A reggeli párák a hegyélekről szétfoszlottak. Az ég mély kékjét a nyugati tájak felé sem tartá meg többé. Szóval több óra tellett el mélázataim közt, anélkül hogy észrevegyem., s minden perc még inkább bonyolított az őgyelgés hálójába. Hátamat a törzshöz támasztám, karom keresztbe volt fonva, fejem alácsüngött, s ezen merev helyzetben igen jól képviseltem egy madárijesztőt.

- Eduárd! Eduárd! - hangzék a légből.

Rezzenve tekintettem a fellegekre s onnan a közelebbi tárgyakra is.

- Eduárd, Eduárd!

Nevemet a madarak nem beszélhetik, jaj, bizony valaki meglátott: e gondolat lobbant végtére eszemben föl, s fontolni kezdém, vajon mi volna tanácsosabb: a fa tetejére mászni-e, hová tán a pisztolygolyó sem ér; vagy pedig hirtelen aláereszkedve gyors lábaimra bízni a menekülést? Mert hogy nagy bűnt követtem el, s hogy különös veszély vár rám: az előttem ténynek látszott.

- Eduárd, Eduárd! Így szoktál te tanulni, így ülsz az iskolában? - hangzék ismét, s a házpadlás lépcsőin szellőkönnyen, evet-gyorsan nyargalt le a kis Mari. Midőn a fa alá ért, arca már piros lett, mint a vadrózsáé, mely mellette virított bíbor leveleivel és éles tüskéivel.

- Eduárd! Mamád ma búsulni fog - szólt fenyegető kezével intve, hogy légi menhelyemből hamar lépjek a földre, hol ő és szemeiből egy csoport vád várt reám.

Előtte állottam hunyászkodva s nagyszerű bűntudattal, mint illett.

- Miért akarsz rossz lenni, Eduárd?

Lesütöttem tekintetemet.

- Így senki sem fog szeretni - folytatá szigorú erkölcsi bírám.

Könny csordult szememből, mert eszembe jutott a hat ima, melyeket reggel el kellett mondani, eszembe a komor Schlauch bácsi, kivel délután találkozni leszek kénytelen, ha addig a jó Isten beteggé nem találná tenni, eszembe a sok keserűség, mely egyedül azért van rám mérve, minthogy senki sem szeret, hisz ezt mama is sokszor mondta, ezt tudom én régóta! Miért is nem haltam meg Napóleon helyett? Miért nem fekszem szép csendesen a sírban, mint Kimmerli? Hu! Hu!

Balra is, jobbra is töröltem öklömmel szememet, néha a zsebkendőt sem hagyva használatlan.

Mari hökkenve s utóbb, részvéttel kémlé fölindulásomat. Bölcs arcvonalai veszteni kezdék a feddő szigort. - Eduárd! Még kedvetlenné teszesz engemet is. Fáj a szemem, ha könnyezni látok. Ne sírj! Nem értettem azt én úgy. Csak tréfa volt.

- Dehogy tréfa! Tudom én, rám az egész világ haragszik, tudom én. Miért is élek! Böm, böm! Tudom én, hogy mamának is terhére vagyok. Eressz el! Eressz el! Én senkinek sem kellek. Eressz el!

Kezemet vontam ki a Mariéból durcásan és zokogva.

- Csak ne légy durva, Eduárd! - siránkozott a kisleány. - Várj, valamit akarok még mondani. Várj. Ne huzakodjál! Valamit akarok mondani.

- No, hát mit? - tudakoltam mogorván.

- Tegnap egy szentképet nyertem jutalmul. Neked még szükséged lehet rá. S tőlem senki sem kérdi, hogy jól tanultam-e? Itt a kép.

Elnyargalt a kisleány, kezembe nyomva ajándékát.

Atyám diadalmas arccal tekintett anyámra, midőn ez a lefekvéskor ruháimat az öreg szék karjára szépen elhelyezvén, a kabátzsebből történetesen a szentkép kihullott.

- Lám, a fiú iparkodik! Tűz esze van. Rég mondom én, de te nem akarsz nekem hinni.

- Bár faragna belőle valamit a tisztelendő úr - szólt anyám több kétkedéssel, mint reménnyel.

- Edéből még nagy ember lehet.

- Csak derék mezei gazda legyen, ki néha maga is megfogja az ökör szarvát.

- Lelkem, te csekély véleménnyel vagy felőle; pedig hányadik gyermek tette volna, hogy ne dicsekedjék a jutalommal, melyet nyert?

- Tán nem is érzi a kitüntetés becsét - válaszolá anyám a gyertyát eloltva.

Az öregek beszédét jól hallám, noha szemeimet behunyva tartottam, s olykor, hogy ébrenlétem észre ne vetessék, nagyokat lélegzettem.

Asztalóránk éppen kilencet ütött, s ez nálunk már késő idő volt.

Anyám csöndesen lenyújtá kezét ágyából az én kis rostélyos ágyam felé, s előbb takarómat mellemen fölebb vonta, nehogy magamat meghűtsem, és aztán végigsimultak ujjai homlokomon. Gyöngédebb volt az ő keze, mint hangja, szíve, mint modora!...

Sokáig érzém fürteimen, arcomon a szelíd érintést.

De a kéz, mely homlokomtól megválni nem akart, mindig parányibbá s végre a kis Mariévá lett. Azonban ekkor már nem ágyamban, hanem nagy vörös, kék és sárga virágok közt ültem a Traján völgyben. Körülöttem suttogott a szellő, előttem csergett-pergett az Ompoly ezüst folyama, kövekbe ütközve, a kövek felett táncolva. A lég pedig oly fényes volt, mint szentek halántékán a dicskör s oly édes illatú, mintha csak tubarózsa lehelete volna. S mit láték? Mari könnyű termetét finom fátyolruha födte, s a legszebb pillangó-szárnyak valának derekán repülésre kiterjesztve. - Mondd meg igazán, Mari - sóhajtám -, nem vagy-e te az a tündérkirálynő, kiről dajkám annyit beszélt? - Csitt! - szólt Mari ujját ajkamra téve - majd anyád még meghallhatja fecsegéseinket... hisz, tudod, hogy melletted fekszik a nagyobbik ágyban.

Megijedtem e figyelmeztetésre, és szemem fölpattant.

Az asztalóra mozdonya élesen percegett. Sötét volt, szüleim csöndesen aludtak, s anyámnak, ki úgy szeretett, s kitől úgy féltem, karja ágyrostélyomon nyugodott, hogy majd megint betakarhasson, s hogy szeretete és gondossága jeleit akkor tanúsíthassa leginkább, mikor legkevésbé sejtem.

De talán nem szükségtelen öregeimről is, kiknek egyetlen ivadéka valék, néhány szót kockáztatni.

Bikfalvi Szánthó Dániel udvari tanácsos s bányatörvényszéki elnök éppen 47. évébe fordult, midőn nőül vevé Adorján Katalin bárókisasszonyt, ki - mert három kisebb nővére már férjhez ment - szépsége mellett sem számíthatott többé jó partira, s a fiakkal bőven ellátott apai háznál egészen a fölösleges cikkek közé tartozott.

Szüleim egybekelése nagy izgalmat okozott Erdélyben, minthogy akkor nálunk még ritkák voltak a bal-házasságok, s atyám azon terhes gyanú alatt állott, hogy neve előtt a nemesítő de-t s nevében a h betűt, mely arisztokratikus zamatot és ódon színt ad, jogtalanul használja. Sokan puskakerülő székelynek hitték, ki semmivel ment az iskolába, és semmiből emelkedett föl, csupán azáltal, hogy tanult és iparkodott. Maguk az Adorjánok sem lehettek jó véleménnyel szegény atyámról, mit onnan gyanítok, mert Zalatnán ritkán láttam anyám rokonait, pedig közülük egypár háztűzhely nélkül volt, s hogy legkisebb fogyatkozást se szenvedhessen lakásban és kényelemben, évenként körutat tőn a családnál. Csak Bikfalvy Szánthó Dániel, a puskakerülő vala - talán többek kívánatára - e kitüntetéstől megfosztva, mi igazán szólván, mindig is nehezen esett szüléimnek.

Egyébiránt, ha az ily hátratételeket kiveszem, bátran merem állítani, miként házasságuk nem volt szerencsétlen, noha más körülmények közt könnyen válhatott volna azzá; mert valóban kevés párt találtam szokásra, természetre és észjárásra annyira különbözőt, mint amilyennek szüleimet festik visszaemlékezéseim.

Atyám középtermetű, homokszőke hajú, kerekded és élénk egyéniség volt, kit kendervirágszínű kis szemei, sárgaréz arcbőre, vékony hegyes orra s majdnem tövig nyírott bajsza előcsúcsolt finom állával, keskeny, benőtt homlokával és ernyős, de gyér szemeivel együtt inkább csak megkülönböztettek, mint kiemeltek. Semmi előkelőség nem volt rajta, s kellemes külsőjűnek hízelgésből is alig lehetett volna mondani; de arckifejezésén bizonyos vidor jószívűség honolt s azon derült optimizmus, mely az élet árnyoldalait nem örömest veszi észre, s a csalódásokban új reményekre talál fölhívást. Sem hivatalos, sem tudományos foglalkozásai nem valának képesek megrontani kedélyét. Mosolygott, ha nyolc órakor az irodaszolga vastag nyalábot vitt hozzá; kedélyesen nevetett, ha a hátiratokon sok megjavítni valót lelt, s öröme a hangos kacajig emelkedett, midőn hogy a zavart fogalmazás érthetővé alakuljon, az egészet kezdettől végig át kellett dolgoznia. Nagy, szép, kerek betűkkel írta nevét az előterjesztvényekre, s legfölebb egy kevés burnót hullott orrából a különben tiszta s gondosan megnyírt papírra. Hasonló csínt és rendet nem árult el öltözéke, mert meggyszín és bő manchester nadrágjára különböző vegytani anyagszerek égettek vagy áztattak tarka-barka foltokat; sötét bársony- s nyaranta fehér piké-mellénye gyakran tőn ásványtani kémletei felől tanúságot, s az is megtörtént, hogy a bányaköntös helyett házi szederjes vagy vasárnapi olajszínű kaputjával mászkált a szomszéd vidék ércaknáiban, és így nem volt csoda, hogy anyám délben vagy vacsorakor - míg az asztalkendőt apám nyakára fölkötötte - a tudományok és tudósok felől nem mindig nyilatkozott azon dicsérettel, mely közelebbi leckém megtanulására különösen buzdító lett volna. Egyébiránt világért sem akarom mondani, hogy köztük valaha összekoccanás vagy csak keserű szóváltás is eléadta volna magát. Atyám nem tartozott azok közé, kik a kifejezéseket szigorúbban értelmezik, mint gondolva voltak; s anyám határozott modora dacára annyi női gyöngédséggel bírt, hogy képtelen vala olyat gondolni, mi pórias vagy kedélytelen. Nála az erély és a rend szeretete inkább a férj hiányzó tulajdonainak pótlására szolgált, mint a házi zsarnokság megszilárdítására, s különben is atyám legkevésbé volt azon pártütő szellemek közé sorozható, kik az engedelmességet csak akkor kedvelik, ha azt másoktól követelhetik.

S még járult valami szüleim napjainak derültté tételére. Atyám tudniillik általánosan hitte, hogy Zalatnán, sőt a birodalom összes bányavárosaiban sem lehet nejénél tisztesb és korához képest szebb matróna, s ennélfogva ha lett volna is, mit a háznál észre nem vennie vagy felednie kellessék, örömest tenné azon kéjért, hogy délestenként karon vezethesse az utcán végig vagy a templomba az ő kedves Katáját, kinek bírhatására oly büszke, mily alázatos szokott egyéb kérdésekben lenni. S viszont anyám, bár szerelem nélkül ment férjhez, minthogy választása tárgyáért családi előítéletekkel kellett küzdenie, makacsul eltökélé minden baljóslat dacára irigylésre méltó házi csendben élni. Nem akarta gőgös rokonait, kik őt feledni látszottak, létezésére szerencsétlensége által figyelmeztetni, s mivel e nemes büszkeségből is óvakodott okot adni viszongásokra, könnyű volt oly szelíd társ mellett, minő atyám vala, ennek teljes boldogságot, magának pedig legalább nyugalmat és megelégedést szereznie.

Anyám majdnem húsz évvel vala ugyan fiatalabb atyámnál, de midőn vele gyűrűt váltott, már a tizedik farsangon járta a lassú menüettet és a gyors mazurkát, s mivel házassága tizenöt rózsás és tövises éve alatt sok vidám keresztelője és sok rívó temetése volt, mert bokornyi gyermekei közül csak én maradtam életben, ez okból nem csodálnám, ha rendkívüli szépségének végtére csupán ketten lettünk volna is őszinte bámulói, tudniillik az egész nyugdíj felé vágyva tekintő atyám és én, a Bartalics almafáján álmodozni szerető banda-gyerek.

Azonban álljon itt anyám arcképe első visszaemlékezéseim után rajzolva.

Magas, karcsú s talán szikár nő volt, rendkívül gazdag fekete, de már fehér szálakba vegyült fürtökkel. Széles homlokának közepét vékony éles vonal szegte át, mely tekintetének gondolkodó kifejezést adott, míg nagy, tüzes, barna szemei sűrű ívekkel és árnyas selyempillákkal a fiatal kor hő érzéseit látszottak a hideg évekbe átjátszani, mint örökzöld a hó közé az elhalt tavasz színét. Orcáján a mértékletes és munkás élet a mutatkozó redőket az egészség friss, eleven pírja által inkább a természet különös szeszélyéül, mint a leélt évek szükséges eredményeként tünteté föl. Összevont keskeny ajkain szigor ült, de azon anda mosoly által mérsékelten, mely gyanítni hagyá, hogy e szigort előbb és többször maga ellen, mint másokon gyakorolta. Egyenes s majdnem katonai testtartása mozdulatainak kelleméből vett ugyan el valamit, de azt méltóságához toldá. Ruházata nem volt a változó divattal semmi viszonyban, és csak tisztaságával kelthetett volna figyelmet, ha már sokkal előbb nem vonz magához komor, piperétlen, de nemes egyszerűségével.

Szánthó Dánielek vagyoni állapotját a zalatnai pórnép fényesnek képzelte, mert az öreg úr, mint rebesgeték, oly nagy tudós, hogy még az aranycsinálás mesterségét is érti, s csak neveti magában a szegény bányászt, ki éjjel-nappal töri és feszíti a fösvény ércköveket, hogy vasárnapra egy pár pizétát csikarhasson ki belőlük.

E bárgyú nézet nem terjedt az irodai szolgákig is, s egyedül a kohókban hangzék az esteli tűz vörös, fantasztikus világa mellett, midőn olvasztás közben lassan telt az idő, s a törpék- és griffekről szóló mesék a gyakori ismétlés miatt már elveszték érdeküket. De ha szintén a művelt osztály a nábobokhoz korántsem sorozta atyámat, mégis takarékos házvitelünket sokan túlszigorúan bírálták. Mert mint hivék, a bányatörvényszéki elnöknek helyzeténél fogva traktálni kellene, s aztán bérruhás legényt és két szép csézás lovat tartani, holott mi csak úgy összehúzódunk, mintha a havi fizetésre volnánk szorítva. Bezzeg, mondák, az előbbi elnök tudott rangja szerint élni, pedig nem rakta hosszas nőtlensége alatt a pénzt élére, mint atyám, s nem nyert nejével jegy-ruhául szép falusi jószágocskát korcsmával és négykerekű malommal.

Mari, a kis tünde, szintén nagy véleménnyel lehetett szüleim vagyona felől.

Emlékszem, hogy dom Miguelnek, ki mint száműzött herceg utazta be Erdélyt, Zalatnára érkezésekor iszonyú sürgés volt, s minket, fiú- és lánygyerekeket tanítóink az utcára állítottak, s ott szép sorban órákig vártuk a magas vendég jövetelét, míg utoljára - mert a feszített húr is végre elpattan - Schlauch atya gyakori intései sem tudtak többé a zsinóregyenes vonalban tartani.

Előbb a lányok, kik szemben foglaltak helyet, léptek valamivel közelebb hozzánk, s azután udvariasságból mi is viszonoztuk kegyüket, s rendre a tér, mely különválasztott, szemlátomást kezdett apadni, s a kétféle növendékek hol apró csoportokat formáltak, hol vegyesen ácsorgának jobb és bal oldalon.

Mari, hogy-hogy nem, legközelebb esett hozzám. Kezében rozmarin-ágat tarta, melynek leveleit egyenként szakítá le, míg szomorú és mosolygó tekintete hol felém tévedt, hol a hulló levelekre.

Szerettem volna beszélni vele. De miként nyerjek bátorságot, én ügyetlen gyermek, kiről mama ma reggel mondá, hogy még fel sem tud öltözni, és ezentúl a macskaasztalnál fog ebédelni. S Mari éjfekete szemével oly jelentőn nézett rám! Talán hallotta, mint szidott tegnap Schlauch bácsi a rossz tanulásért. Istenem, Mari mily könnyen tanul, mily tökéletes, mily szép! Talán a világon sincs kívüle több Mari! S csak volna szívem legalább ágyban fekvő atyjáról tudakolni tőle, vagy a kis tarka micusról a sut megől, vagy a nagy almafáról a kertben. De éppen tegnap magyarázta meg mama, hogy a jó gyermeknek csak akkor kell beszélni, ha kérdik, és én nem akarom, hogy Mari rossznak tartson.

Eközben szomszédném elejté rozmarinját.

Már ezt csak fölvehetem, gondolám, hiszen szolgálni oly érdemetlen fiúnak is szabad, mint én.

- Köszönöm, Eduárd! - szólt Mari, övébe tűzve az átnyújtott, de zöldjétől majdnem egészen megfosztva levő virágágat. - Köszönöm, Eduárd! - folytatá kevés szünetre - mint hallom, sok rozmarintok van.

- Legalább száz cserép - válaszolám leckét felmondó készséggel. - Vasárnaponként minden leány tőlünk vásárol, s mamának abból telik ki egész hétre a tej- és kiflipénz.

- Hm!... Pedig ti gazdagok vagytok. A mi kertünkből tetszése szerint szakítja ki-ki a virágokat - sóhajta Mari -, pedig mi szegények vagyunk!

- Szegények? No, ez valóban meglep. Én csak az öreg sekrestyésről és Mártonról, az obsitos huszárról hallottam ilyest. Úgy hittem, Zalatnán más szegény nincs.

- Hát hol volt a szemed, Eduárd? Vagy azt képzeléd, hogy deszkakerítésünk azért rothad le, mert atyám bivalybőrbe varrja aranyait, mint a mesében Zebernik várának ura? Azt képzeled, de mit is beszélek?... Hisz te már el is felejtetted lakásunkat. Másfelé jársz iskolába!

- Mama parancsolta.

- S talán azt is - szólt hévvel Mari -, hogy ha velem találkozol, szemedbe húzd sapkádat, s a földre nézz, mintha senkinek sem kellene jó reggelt kívánni?

- Nem, Mari! - válaszolám habozva - olyankor én mindig veled akartam találkozni, de mihelyt megláttalak, kiment eszemből éppen az a szó, melyen a beszélgetést kellett volna kezdenem.

- Így tehát csak igaza van atyámnak, hogy a gazdagok hamar felejtenek. Majd egyszer te még nevemre sem fogsz emlékezni. Minek is? Mi úgysem vagyunk egymásnak valók. Számodra grófkisasszonyt fog apád keresni. Jól teszi. S miért ne? Mi nem vagyunk egymásnak valók!

Mari oly komoly és búsongó volt, hogy bár szavainak valódi jelentését nem értem - s talán ő maga sem -, mégis pilláimra könnycsepp vonult, és szívem keserűséggel telt el. De vigasztalni kellett őt, s nevetve mondám:

- Mily bohó vagy te, Mari, hogy ily különös dolgokat beszélsz. Kétségkívül nekem sok pénzem van, legalább két maréknyi. S atyám naponként szaporítja vagyonomat egy-két leopold-márjással. Igaz, hogy ezek, midőn ajándékba kapom, penészesek és kopottak; de én tüstént kitisztítom a rozsdától, s hófehér kénesővel úgy befuttatom, hogy jobban tündöklenek az új ezüstnél is, s kivált ha a nap rájuk süt, szemem fényét egészen elveszik. Szép pénzek, drága pénzek! Én szörnyű gazdag vagyok. Nekem sok a kincsem; de lásd, neked meg sok az eszed. Miért ne illenénk tehát egymáshoz? Hisz éppen tegnap mondta az édesmama, hogy legbecsesebb vagyon az ész.

Mari mosolyogva rázta fejét, noha arcvonalai még mindig borongók voltak.

- Te - szólt felém nyújtva kezét -, te igazi gyerek vagy. Talán azt sem tudod, hogy két egész évvel vagyok korosabb náladnál?

- Mily szerencse! Legalább kevesebb ideig kell iskolába járnod.

- Az más dolog. De a házasságban mindig a férj szokott idősb lenni.

- Vajon miért, Mari?

Mari összevonta homlokát, s úgy látszik, mélyen gondolkodott.

- Kitaláltam már! - szólt hévvel. - Az egész azért van, mert a férj parancsol, s tehát szükséges, hogy nagyobb és erősebb legyen.

- Hisz, Marim, legalább két ujjal vagyok magasabb náladnál, s minden bizonnyal jóval erősebb. Aztán, ha gyöngébb volnék is, a házi életben mindig a nőnek kell engedni. Ezt édespapától hallottam, s ő jól tudja.

- Hasztalan szólsz, Eduárd! A szegény Bartalics leánya nem való a dús Szánthók közé, s a cifra úrfiak csak elcsábítni vágynak minket, kik a polgári osztályból származunk. Mennyi történetet nem mesél erről atyus, midőn a köszvény miatt egész nap ágyban fekszik, s én mellette ülök a bőrös karszéken, mely még nagymamáé volt! Egyszer jajgat, aztán mesél, s megint jajgat, így telik időnk. S atyus jól ismeri a világot. Ő sokat tapasztalt, s mindent, mit csak tud, elbeszél nekem. De kinek is beszélne másnak? Talán a törtszárnyú hollónak, mely, ha nem dobom a pitvarba, addig szökdel és firtat, míg atyus mellére ülhet, s onnan hallgatja fejcsóválva köhécseléseit; vagy talán a komondornak, mely ha megunta künn hasalni, a suthoz lopódzik, s mind a három micust kiszorítja a hamu mögül? Ebből áll háznépünk. S ha nem nekem, úgy kinek mondhatná el atyus, a gazdagok keményszívűségét és romlott erkölcseit? Ah, Eduárd, titeket nekünk szegény leányoknak, kiknek csak a jó hírnévből áll minden kincsök, inkább kell kerülni, mint lidércet. S ha mama már akkora korában, mint én, jó tanácsokat hallhatott volna, most aligha szerencsétlenek volnánk. Atyus százszor mondta ezt.

Éppen igyekeztem meggyőzni Marit, hogy eszem ágában sincs elcsábítni őt, midőn társalgásunkat mozsár-durranások szakították félbe.

Schlauch bácsi köztünk s a leányoknál Kibedi úr helyreállította a rendet.

Egyenes sort formáltunk. A harangok zúgni kezdettek. Minden ablak főkkel volt tömve, s midőn a vivátozás legmagasb fokra hágott, mellettünk robogott el nyílt kocsiban s lóhátas urak által körülvéve egy karcsú, élénk, barna herceg, ki sapkáját oly barátságosan vette le előttem is, hogy ha vacsorakor atyus mamának nem beszéli, hinni sem tudtam volna róla, miként csak azért jött Zalatnára, mert apját az országból ki nem űzhette, s különben helyette az útikocsiból maga az öreg király köszönt volna nekem.

Napok, hetek teltek, s Marit nem láttam.

Még az iskolába is visszavágytam, csakhogy találkozhassam vele; de szünet volt, s kedvemért egyik tanító sem magyarázna rendetlen latin igéket vagy valamit abból az iszonyúan nehéz számtanból.

Aztán én sem ajánlhattam volna magamat hallgatóul, mert négy német mérföldre valék anyám falusi birtokán, hol reggel, hogy a kávét megérdemeljem, virágokat öntöztem, délelőtt, hogy étvágyam legyen - pedig az különben is volt -, a kertben kapáltam, ebéd után, hogy korán szokjam gazdasághoz, egy boglya megől a napszámosok felé tátongék, vecsernyekor, mert testemet kellett edzeni, a hideg Sebesben megfürdöttem, gyertyagyújtáskor pedig, mivel másként a munkásságtól elszoknám, hosszas naplót készíték főbb élményeimről, melyet anyám átolvasott és kijavított, hogy letisztázva küldhessem atyusnak, ki hivatala miatt nem jöhetett velünk.

Végre ütött a városba költözés órája, s mi a keskeny hegyi utakon csak egyszer dőlve fel, szerencsésen visszaérkeztünk Zalatnára.

Mily örömmel kötöttem szíjuba könyveimet! Mint vágytam iskolába! A reggeli elől is meg akartam szökni.

- Mi lelte ezt a gyereket? A tanulásért még kávéjának felét is otthagyá? Oly jó, mintha egészen kicserélték volna.

- Rég mondom én, kedves feleségem, hogy belőle még nagy ember lesz.

Ily megjegyzést hallék hátam mögött, míg gyorsan mentem a nyitott szobákon végig. A folyosó lépcsőit már hármával vevém, s mihelyt az udvaron kívül valék, nyargalni kezdettem; mert nem akarám a percet elmulasztani, midőn Mari szintén iskolába indul. Igen, lesz bátorságom kapuja előtt bevárni őt. S mint örvend majd, mint bámul, ha meglát! Istenem, mit ér, ha velünk csak egy épületben, de nem egy padon tanulnak a leányok! Jó reggelt kívánok neki, jó reggelt kíván ő nekem, s azalatt már megérkeztünk, s el kell válnunk, sokáig, egész holnap reggelig. Miért is nem teszik az iskolát Preszálkába? Míg oda mennénk, majd mondhatnék én is valami szépet Marinak.

Ily gondolatok közt fordultam az utcába, hol Bartalics háza feküdt.

De mekkora lőn meglepetésem, midőn napszámosokra találtam, kik éppen a régi deszkákat vonták le, hogy az udvart és kertet kőfallal vegyék körül. Veremben volt már s oltva a mész. Fönn az alapot két cigány ásni is kezdette, s közel hozzám ölekbe rakott kőhasábok hevertek.

Mintha csínyen kaptak volna, remegve sompolyogtam vissza.

Hivén, hogy kitalálták szándékomat, hogy minden szem engem kísér, s a világért sem mertem hátratekinteni.

Mari az iskolából kimaradt.

Mi lelte? Micsoda változás történt Bartalicsékkal? Oly kérdés, melyet talán pajtásaim közül többen megfejthetnének; de miként lennék annyira vakmerő, hogy még tudakozódjam is, s nem árulnám-e el egész titkomat, ha Mari nevét ajkamra venném? Várok, míg véletlenül atyus eléhozza mamának, s akkor úgy tettetem, mintha nem is hallgatnék beszélgetésükre. Ez biztos, bár valamivel hosszabb út a célhoz jutásra.

Füleltem, reméltem, s tölt az idő, anélkül hogy atyus a zalatnai legfontosabb eseményre tért volna.

A napok rövidültek.

Ködös őszi idő állott be.

Zsebembe dugtam kezemet, mert hűvös volt, s elszántan, mintha kiskatona volnék, sétáltam ismét Bartalics felé.

Most már magas kőfal vette körül a kertet. Csak a madár láthatná - s a pillangó, ha még élne -, hogy vannak-e későn nyíló virágai, s jár-e egy kis kedves lányka közöttük? A szomszéd meggy- és szilvafák alig kacsinthattak az utcára, s legfölebb ágaik tetejéről hullatának lábaim elébe egy-egy piros, fonnyadt levelet. De a dombon, melyet az irigy kőmívesek nem rejthettek el szemem elől, búsan nógatá kopasz fejét régi hű ismerősöm, a jámbor almafa, mintha valamiről figyelmeztetni, valamit megpanaszolni akarna. Sejtem titkos jeladásainak értelmét. Bizonyosan az udvarkaputól riasztott vissza. Bizonyosan azt monda: térj haza, jó gyermekem, s ne kívánj többet látni változásainkból. Azonban, bár szorongó szívvel, el valék tökélve megtudni mindent. Közelítettem tehát a bejáróhoz. A vén komondor helyett nyihogva nyargalt ki két karcsú deli agár s meglátván engem, nyájasan ugráltak körül, nyakukat kabátomhoz dörzsölték, s míg egyik szájával könyökömet húzogatta, a másik poros lábait mellemre raká, s arcomat akarta csókolni, mintha régi pártfogóját üdvözlené. E szíves fogadtatás dacára is inkább szerettem volna a lompos és mogorva háziebbel, mely esküdt ellenségem volt, találkozni, mert tapasztalatlanságom mellett sem tudtam képzelni, miként juthatott a vén Bartalics, kit Mari oly szegénynek festett le, ily kedves ingyenélőkhöz. Nyomban egy hosszú csizmájú és ezüstpaszomántos kalapú suhanc nyerges lovat vezetett ki; belülről pedig vastagabb s vékonyabb hangok ütődtek füleimhez. Csak előre, csak előre, bátorítám magamat, s néhány merész lépéssel a kapu közepéhez juték. Gyönyörű, de még egészen be nem végzett nyárilak mosolyga könnyező szemeim elé. Nem volt nagyobb a roskadt fedelű régi épületnél; azonban címeres homlokát karcsú oszlopok tarták, s a tornác kőpárkányán a hidegebb léghez szokott növények porcelán virágvedrekből szétterjedtek, hogy sűrű zöld leveleikkel az őszi nap bágyadt és gyér sugarait fölfoghassák. Az udvaron hozzám hasonló korú vagy még kisebb, de szebben öltözött gyerekek játszottak. A tornác alsó lépcsőjén dajka ült, kezében csecsemővel. Az ablakból hálósipkás öregúr török pipája nyúlt ki; a csarnok lócáin pedig férfiak és nők beszélgettek, valami boldog, gazdag és népes család tagjai.

Ó! Hová lehetett Bartalics!

Fogom-e többé az életben Marit látni?

Mert hogy telküket eladták, és Zalatnáról más helyre költöztek, ezt még az én piciny kis eszemmel is könnyű volt fölérni.

Hetek, hónapok múltak. A tél megjött, s ismét távozott. Havainak helyén fehér szentgyörgyvirágok maradtak, színeikkel a bevégzett évszakra, zsendülő életükkel a bekövetkezőre emlékeztetvén. Az Ompoly sárga hullámai zúgva szállították tovább a száraz ágakat; melyeket a zivatar a hegyen letört, s az esőmosás a völgybe horda. Felleg és verőfény küzdött a láthatár birtokáért, szikrázott az ég és könnyeze, fölmosolygott és elborult, oly változó szeszéllyel, mint az áprili napok természete.

Szegény Mari hová lett?!

Meg nem foghatám: miért nem említik szüleim legalább egyszer a vén Bartalicsot? Hisz tízéves korunkban honnan sejtenők, miként bizonyos társasági fokon alul álló háznépek elköltözését az ember tudni szokta, anélkül hogy beszélje.

Hol jár-kel Bartalics? Tavasz van-e már ott, vagy még hideg szelek fütyölnek, s Mari kénytelen fenyőhasábokat vetni a hamvas parázsra, hogy karszékében ne fázzék az öreg! Ó! Zalatnánál melegebb vidékek is vannak, hol a fa hamar nő, a virág hamar nyílik, s hol Mariból is hamar lehetne nagy leány, míg én itthon a növésben elkésve csak kis gyerek maradnék. Mily baj volna ez! De talán hideg helyre ment Bartalics.

Ily gondolatok rajlottak nyugtalan elmémben, s ha sikerült a világtól visszavonulni, azaz ha ellopózhattam mama szeme elől, hogy a pincegádorba vagy a házpadlásnak csendes rejtekeibe búhassam, akkor összeszedtem minden földirati ismereteimet, s ahol csak valamely szép része volt a világnak, oda kunyhót építettem Mari számára, s az ajtó elébe pálmafákat, az ablak mögé rózsabokrot ülteték. Hadd legyen boldog, sóhajték, és nőjön meg, s menjen férjhez, és legyen boldog akkor is. Hisz mi úgysem vagyunk egymásnak valók. Ez kétséget sem szenved, mert ő mondta, s a kis Mari mindent legjobban tud. Hadd legyen boldog!

Közönségesen azt tartják, hogy a gyerek hamar szokott feledni.

Megengedem, miután nekem is félév múlva már ritkán jutott eszembe a Bartalics-család.

De a szentkép, melyet Mari ajándékozott, sehogy sem akart elveszni.

Évről évre valamelyik könyvemben lappangott.

Előbb a farkas és bárányróli mesék közt élt, aztán Himfy Kesergő szerelmé-be költözött, s végre az Ezeregyéj-be, honnan csak akkor menekült ki, mégpedig a gondviselés különös kegyéből, midőn mama a könyvet asztalfiókomban lelvén, ahelyett hogy atyushoz, kitől kaptam, visszavigye, egyenesen a kandallóba dobta. Ily veszélyes tapasztalat után az én szentképem óvakodó lőn, s került minden rosszhírű szállást. Leginkább tehát imakönyvekben tanyázott, vagy a nagyon tisztelt római remekíróknál, s ha jól emlékszem, legutoljára egy bölcsészetben találkoztam vele, éppen midőn szünnapokra a kolozsvári líceumból hazaindulék. Ah, mily szomorú meglepetés várt akkor Zalatnán reám! Nem csoda, ha többé eszembe sem jutott a szentkép.

Szegény jó atyám!

Talán nem sértem meg árnyadat, ha művészi nyugalommal beszélem el a történeteket, mintha idegen mese folyna ajkaimról.

Zalatnán két, majdnem egyenlő számú és erejű párt volt.

Egyik atyámat, a bányatörvényszék elnökét tartá nagyobb úrnak; másik Graber Mátyást, a kamara adminisztrátorát.

Dicsérettel kell említnem, hogy mindenik fél hű maradt saját elveihez, bár példa nélküli türelemmel viseltetett a más véleményűek iránt.

A Graber-pártiak gyakran jártak atyámhoz politizálni és vegytani kísérleteket tenni; a Szánthó-párt tagjai pedig őszinte vonzalmat mutattak az adminisztrátor őnagysága vasárnapi ebédei iránt.

Aztán Graber karonfogta atyámat, ha a próbaház vagy kohók előtt találta, s atyám, mint hevesebb természetű, megölelte Grabert, ha ez a bányatörvényszék udvarába jött valamit kérdeni vagy tudatni.

Ily kedélyes demonstrációk nem tévesztették el hatásukat, s a pártok gyakran félévig is pihenni hagyák azt a fontos kérdést: hogy vajon Zalatnán Graber Mátyást vagy Szánthó Dánielt illeti-e az elsőség?

De Aurélia kisasszony, a kamarai adminisztrátor unokahúga - ki árvaságra jutva nagybátyjánál keresett az élet viharai elől biztos kikötőt - egészen új lendülést adott a dolgoknak, mihelyt csendes városunkban tanyát ütött.

A pártok az elsőségi ügy fölött szenvedélyes vitatkozásokhoz kezdettek.

A kérdés csakhamar bonyolódottá lőn, s a sok szempont miatt komoly tanulmányozást igényelt.

Sem a hivatali rang, sem a szolgálati év nem nyújthatott egészen biztos vezérfonalat.

Mert Szánthó Dániel és Graber Mátyás egymástól egészen független hatóság élén állottak, s kinevezésük ugyanazon napon történt. Graber valamivel több fizetést vont ugyan, de a napibéri osztályzatban atyámmal egyenlő fokon vala, s a bányatörvényszék, mint olyan, sok ember szeme előtt már magában fényesb dicskörrel bírt, mint amennyi megillethetne egy pusztán csak közkezelési hivatalt. Aztán a Szánthó-pártiak szerint atyám gyakrabban ment elöl az ünnepélyes alkalmakon, s ha néha Graber után foglalt is helyet, az csak a tudósokkal közös szórakozottság miatt történt. E tényt elismerték a Graber-párt fejei, de érvét azzal gyöngíték meg, hogy először Grabert anyám néma imádójaként festették le, ki csupa udvariasságból vonult atyám háta mögé; másodszor pedig történeti adatokkal bizonyíták be, miként a Graber előtti adminisztrátor József császár utolsó erdélyi útjától kezdve a nagy éhségig többször vezetett kiküldetéseket, s több üdvözlő szónoklatot mondott, mint a Szánthó előtti bányatörvényszéki főnök.

Az érvek ily súlyegyene mellett valamit vetett volna a serpenyőbe az életkor is; mert a vénebbet megszoktuk, hasonló körülmények közt, elsőbbnek tartani. De a pártok e téren szintén biztos eredmény nélkül küzdöttek. Aurélia kisasszony eljövetele előtt tudniillik a nőtlen adminisztrátor atyámnál sokkal ifjabbnak tartatott; azonban utóbb legalább két évvel lőn nálánál idősebbé, mit a Graber-párt azért is kétségtelennek állított, mert a szemérmes Aurélia minden rokonság dacára sem költözött vala hozzá, ha hajlott kora jobban nem lenne konstatálva az atyáménál, kit közhír szerint barátai még fiatal szívű és élénk vérű férfiúnak gyanítának.

- Ám, ha ifjabb is a törvényszéki elnök őnagysága, de legalább pecsétgyűrűjével aligha szégyellhetné magát, mert azon valóságos címer van, melyet nem a brassai rézmetsző gondolt ki, mint a Graber úrét - ezt hánytorgatták atyám merészebb párthívei, látván, hogy a többi védokok csak súlyegyenezni tudják, s nem megdönteni az adminisztrátor érdekében fölhozottakat.

Erre a Graber klikkje, mely világért sem akart volna tágítani, a puskakerülésről szállongó hírt melengeté föl, s atyámat székely köznemesnek állítá.

- De végre is nemes, nem pedig pórszász - mondák a Szánthók ügybarátai.

- Graber őnagysága sem pórszász - zökkentek föl a Graber-pártiak -, mert ha pórszász volna, akkor családja a brassai külutcákban laknék. Pedig köztudomású dolog, hogy minden Grabernek azon utcákban van háza, melyekből a királybírót és az előkelő hivatalnokokat kell választani. Aztán ha a Graber-fiú tanácsos lesz, akkor a Graber-leány paphoz megy férjhez; ha pedig a Graber-leányt tanácsos veszi nőül, ez esetben a Graber-fiúnak eklézsiát adnak. Így történt ez két század óta. S ki ne hallotta volna, hogy a szászok közt a nemesi rangot ily viszony pótolja? Ott az utca nyújt állást és tekintélyt. És a Graber-család utcája mindig ér annyit, mint a Szánthó-család kutyabőre, melynek még hitelessége is kétséges.

- Ha ér is - hencege a mi pártunk -, de Szánthó őnagysága felesége bárónő, s ez sokat nyom.

- Püh! - válaszolták fitymán ellenfeleink - a bárónőséget könnyen felbillenti azon tény, hogy adminisztrátorunk nővére a szász gróf hitvese.

Miért fűzném tovább e kedvetlen pört?

Elég hozzá, hogy csendes városunkra többé ráismerni sem lehetett.

Zalatna nyugalma fenekestül felfordult.

A férfiak majdnem párbajra keltek; a nők szenvedélyesen gyanúsíták egymás jellemét.

A pártdüh a családkörök szentélyéig hatott, s harmat helyett egész öreg rózsabokrot megfrissíthettek volna a könnycseppek, melyek hölgyeink kék, viola és fekete szemeiből csak azért hullának, mert a Graber-Szánthó-féle vita mind égetőbb lánggal terjedt.

Vadorfi Gábor nem akará neje atlasz ruháját kifizetni, mert Aurélia kisasszonyéhoz egészen hasonló színű és szabású volt.

Bukur Vasziliát fiatal életpárja a hálószobából kitiltotta, mert, ahelyett hogy saját rossz szemeivel, mint jámbor férjekhez illik, megelégült volna, egy este oly zöld üveget tett orrára, milyent eddig Zalatnán csak atyám hordott.

Paczek Muki saját testvérét urazni kezdette, miután ez a kamarai lajstromzó szép özvegye által elcsábítva, régi elveit hűtlenül megtagadá, s poggyászostul a Graber-párthoz ment át.

Emminger Rózát, a hutamester egyetlen leányát, ki tízezer forintot - s talán éppen pengőben - vitt volna magával, mátkája a menyegző reggelén hagyta cserben; mert összevesztek anyám tornyos krepp-főkötője miatt, melyet az ara nevetségesnek, a vőlegény pedig rendkívül díszesnek tartott. Róza kisasszony tört szívvel vonult a nagyszebeni kolostorba, s jegyese, kit szintén a szerelmi bánat üldözött, a szekerembi leányvásárra ment, honnan azt hozta nőül, ki a legkisebb láda mellett ült, s kinek ládájában legdurvább vászonnemű volt. Így legalább, mint hivé, nem gyanúsíthatják többé a graberesek, hogy a gazdag hutamester leányát csak pénzeért bolondította, mígnem az erélyes apa közbelépvén, véget vetett a botrányos komédiának.

Szükségtelen említeni, miként e gyanúsítás később sem csökkent; mert a pártokat, a történelem állandó tanútétele szerint, okok nem világosítják fel, áldozatok nem engesztelik meg.

Zalatnán ragályként pusztított a kölcsönös bizalmatlanság, s még a harangozót is azzal vádolták, hogy jobban végzi kötelességét, midőn elvrokonait temetik.

- Lám, milyen keservesen sír a halálcsengettyű, mert a Szánthók közül vonaglik valaki. S most megint mily egyenetlen, mily tompa a nagyharang; mert Grabernek kebelbarátja múlt ki. Megérdemlené a tolvaj harangozó, hogy a toronyból rögtön ledobják.

Így nyilatkoztak a dühös izgatók, s ámításaiknak akkora varázsa volt, miként a higgadtabb vérű polgárok is élénk figyelemmel hallgatták a harangszót, s bár füleikben bízni egészen nem mertek, mégis úgy sajdítják, hogy csakugyan szebben zeng a torony érce a Szánthók, mint a Graberek részére. És lőn nagy megbotránkozás.

Atyám, a zalatnai zavargások egyik tárgya, osztozott azon pártfőnökök sorsában, kik a dolgok élére akaratjok ellen tolatnak, s kik miatt az érettük küzdők mindvégig a legnagyobb békében élhettek volna. Ő a város utolsó polgárának is szívesen ajánlkozik vala, csak hagyják csendesen könyvei, bányászati kémletei és laboratóriuma mellett; de megvonulnia s alázatossá lennie naponként nehezebbé vált. Mert a testületi szellem, mely a személyes ügyet már a bányatörvényszék és a kamarai adminisztráció közötti elvkérdéssé emelte, pihenni nem tudott, szünetlen lelt torzsalkodásra alkalmat, s az öreget is, bármint vonakodott, bármint tiltakozott, utoljára magával sodrá.

Graber, a másik pártvezér sem volt valami vitéz kecskebak, ki az öklendezés iránt nagy előszeretettel viseltetnék; de őt a büszke unokahúg egészen papucskormány alatt tartotta, s mint a sodronybábot, szeszélyei szerint táncoltatá.

Anyám pedig előítéletektől ment jellemének már azzal is némi jelét adta, hogy atyámhoz ment férjhez, s hogy új helyzetével egyező s igénytelen háztartást vitt. Benne az Adorjánok véréből elég volt ugyan, de valódi rangkórság nélkül. Szerette a becsültetést, s a köztisztelet, mely környezé, némileg el is kényeztette. Jólesett szívének, ha a legegyszerűbb öltözetben lépvén a társaságokba, sokkal többnek tartatott, mint a piperés és kendőző nők. Előtte felálltak úrhölgyeink, s midőn későn érkezett, számára a kanapét vagy a kanapén az első helyet üresen tartották. Így volt szoktatva Zalatna, hol Aurélia kisasszony eljöveteléig egy némber sem mert volna anyámmal versenyezni. De Aurélia utánozhatlan negéddel tolta elő magát. Csípős, élces, kedélytelen és mívelt lévén, éppen azon tulajdonokkal bírt, melyek által ragyogni könnyű, s melyek anyámban hiányzottak. Aurélia igyekvék versenytársát, ahol csak lehet, megszégyenítni. Legnagyobb élve volt oly francia szókat vegyíteni a társalgásba, melyeket anyám nem ért, oly kérdéseket intézni hozzá, melyekre a felelet anyám elfogultságát vagy járatlanságát tünteti ki, s oly sértő, de finom célzatokkal ingerelni, melyeket anyám hirtelen észre sem vesz, és csak későbbi komor arckifejezésével torolhat meg.

Szóval Aurélia minden törekvése oda összpontosult, hogy a bányatörvényszéki elnöknét nevetséges rokokónak mutassa be, ki műveltségét azon korból nyerhette, midőn az erdélyi családok leánygyerekeiket írásra tanítani nem szerették; mert ki állhatna jót, hogy ha az olvasáson kívül még a betűzéshez is értenek, nem fognak-e utoljára szerelmi levelet is írni.

A zalatnai úrhölgyek maguk sem valának a pallérozottságban Aurélia kisasszonnyal egy színvonalon; de minthogy velük szelleme súlyát éreztetni nem kívánta, végre hinni kezdék, hogy a tisztelet, mellyel anyám el volt halmozva, csakugyan túlságosnak mondható. Ezt még saját pártunk nőszemélyzetéből is többen állíták, bár titokban.

Ily nagy vala a változás, mit Aurélia Zalatna érzületében előidézett.

Nem csoda tehát, hogy anyám a vén és gúnyos kisasszonyt szívéből gyűlölte, s hogy a polcot, melyet tőle ez elvitatni akart, kitelhetőleg védé, de csak azon eszközökkel, melyek egy vallásos gondolkozású s minden erkölcstelen vagy botrányos lépést visszautasító nő jellemével ellenkezők nem voltak.

Aurélia kisasszony ruganyosabb elvekkel s kevésbé gyöngéd életnézettel bírt.

Eltökélé bármiként győzedelmeskedni anyámon.

S a szerencsekocka csakhamar ellenünk fordult.

Atyám titkos feladások állandó tárgyává lőn.

Igazságtalan volnék, ha Auréliát a névtelen bejelentések kovácsának állítanám.

Nem. Ő csak tudta, ami kéz alatt történik, s a rágalmak közül bölcs tapintattal felhasználá az egyetlen vádat, mely némi alappal bírván, buktatásunkra vezethetett.

Atyám tudniillik különös előszeretettel viseltetett a tellúr iránt.

A világ fontos okoknál fogva az aranyat és ezüstöt imádja; de atyám ismert takarékossága mellett is szívesen odaadta e nemes érceket a cinfehér s alig hajlítható tellúrért.

Irigylé Klaproth szerencséjét, ki a ritka, bár alig használható ásványt az urali hegyekben fölfedezte, s mintha a nagy sorshúzáson nyert volna, oly derültté lőn, mihelyt nálunk a többi fémek közt a tellúr is megjelent.

- Hol van hasonló érc Európa más országaiban? - kérdezé büszkén, ha stufáit mutogatva végre olyra került a sor, melyben tellúr is lappangott. S vendégei, kik párthíveink voltak, talán remélleni is kezdék, hogy atyám mély belátásának sikerülni fog vagy az olvasztókemencéket és pénzverő eszközöket a tellúr, vagy a tellúrt amazok igényei szerint úgy átalakítni, hogy a nemesércek sorába joggal emeltethessék.

Egyébiránt ha vannak, kik egy kínai festvényt legjelesb művészeink rajzánál örömestebb vásárolnak meg, s egy régi vagy ritka könyvért irodalmunk egész évi terményét odaadnák; ha vannak a kivételeseknek és szokatlannak, csak e tulajdonért, elég szenvedélyes barátjai, úgy atyám előszeretete sem érdemel megrovást, bár családunk boldogságába került, s mi több, Aurélia kisasszony teljes diadalára vezetett.

Volt ugyanis a zarándi hegyekben egy fölhagyott bánya, mely különben nem sokat ért; de a tellúrra meddő kebelével is szép reményt nyújtott.

Atyám a szónoklat és tudomány minden varázsával törekvék a régi tulajdonosokat rávenni, hogy kezdjenek ismét ásatáshoz.

Ezek vonakodtak, mígnem titkos alku kötteték, mely szerint a kukszok felét idegen nevek alatt atyám vette át.

Vígan folyt tehát a munka, az elnöki fizetést s még afölött egy-egy erszény megkímélt aranyat ragadván a havi leszámolások által magával.

Anyám végtére a vagyon eltűnésének rejtett okát fölfedezte, mégpedig éppen azon nap, midőn egy kincstári tanácsos kedveért, ki városunkat látogatásával szerencsélteté, bál rendeztetett, s ő Aurélia kisasszonnyal együtt volt az éjet töltendő.

Soha nemeslelkűbbnek nem látám.

Nem tőn szemrehányást, nem panaszolt.

Öltözködő-asztalán, midőn távozott, imakönyvet találtam, melynek kinyitott lapján nagy betűkkel e szavak állottak: vigasztalás a véletlen csapások közt.

Más jelről gyanítanom sem lehetett volna az érzést, mely keblén átviharzott.

Pedig le kellett mondani büszkeségéről, hisz férje bűnös.

S ha fölfedeztetnék a bűntény?

Ah, anyámnak a mindent sejtő, a mindenre figyelmes Aurélia mellett kellend órákig ülni! S hátha szemközt foglalnak helyet? Hátha Aurélia csak tekintetének tőrszúrásaival fogja kínozni, hogy kegyetlenebb legyen nyugtalanító hallgatása, mint kíméletlen élcei által?

Atyám nem gyanítá régi titkának elárultatását, s nejét mosolygó arccal vezette a bálterembe.

Zalatna krónikájában rég nem fordult elő, hogy a Graber-párt a Szánthóval együtt táncoljon, s illetőleg ostáblázzon. Imádkoztak egy helyen, és temetkeztek egy helyre, kényszerűségből; de többre nem ment türelmük. Legfeljebb csak két-három kandi nő és csélcsap úrfi jelent kölcsönösen meg az ellenfél vigalmaiban, s leginkább azért, hogy találjon gúnyra lendületet s pletykára anyagot.

A bál tehát - melyre városunk összes szépsége és tekintélye meghívatott - szédelgésig vakmerő eszme volt, s rendkívüli viszonyok segéde nélkül csalhatlantul kudarcot vall.

Mert a montanisták, kik többnyire atyám ügybarátai, s a kameralisták, kik Aurélia kisasszony hívei valának, kivétel nélkül jól ismerék ugyan a magas állású vendég helyzetét és saját kötelességüket, de csupán a kincstári tanácsos iránti tiszteletből mégsem ajánlkoztak volna egész éjet tánc és zene közt tölteni, anélkül, hogy elébb a párt nagy kérdéseit tisztába ne hozzák. Hisz az előtáncostól kezdve a tósztozások soráig és az asztalrendezésig nem vonul-e át mindenütt - mint az angol hajók árbockötelein a vörös fonal - a Graber és Szánthó érdekeinek méltányos képviseltetése? S mekkora jogsérelemnek nem vetheti meg alapját egy elhamarkodott intézkedés, mely a kegyeleteket durván mellőzi, egy frissítő, melyet konokul szolgálnak fel, s egy zenebanda, mely a megköszöntéseknél a tust inkább húzza Péter, mint Pál számára?

Nem, nem; a zalatnaiak hódoló tiszteletük mellett sem vittek volna a hivatali rang oltárára ekkora áldozatot, ha vendégüket egyszerűen csak kincstári tanácsosnak nézethetnék. De nagy idegenünk ismeretlen nagyság volt. Mesés hírek keringettek bécsi összeköttetései felől. A magyar testőrségből lépett kamarai szolgálatba. S most is virágzó, deli férfiú, ki a nőszíveket lebilincselni alkibiadészi jártassággal tudja. Hány viszonya nem maradhatott Bécsben? S mennyi finom ármány fölött nem rendelkezhetik, melyet fehér puha kezecskék szőnek? S ki ne hallotta volna, hogy a kincstárnál az ő Erdélybe jövetele óta a nyugalmazások s előléptetések sűrűn váltják föl egymást? S hihetni-e, hogy a hatalmas tanácsos csak utazási szándékból megy Zalatnáról Abrudbányára és a többi bányahelységekbe? Micsoda szórakozást keresne ő köztünk? Mi van látnivaló rajtunk? Ó, mélyebb cél rejlik a kéjutazás alatt. S ki merné most vitatni, hogy nincs sorsa a kincstári tanácsos úr markában? Mily szerencsés Ivanda őrnagy! Csak tudtuk volna régebben, hogy osztályos rokona őméltóságának! De mindig félrevonultan élt. Ki gyaníthatá összeköttetéseit? S ki képzelte volna, hogy nagy idegenünk nem száll sem Graber, sem Szánthó elnöki lakába, de egyenesen ahhoz hajtat be, ki pártmozgalmainkból, mint halljuk, mókát űzött? Szörnyűség! Bár lenne valaki közülünk, ki Ivanda őrnagyra vagy legalább menyére, vagy a kisasszonyokra, vagy a kis úrfira, vagy a nevelő úrra, vagy a gouvernante-ra tudna hatni. Így csak informálhatnók magas vendégünket egyről-másról. Szörnyűség! Bálba megyünk, s némelyikünknek módja sem volt még vizitet tenni a háziúrnál!

E tekintetek és aggodalmak a zalatnai úrirendnek még beteg egyéneit is a kincstári tanácsos tiszteletére adott táncvigalomra csődítették volna, de fájdalom, a hegyi tiszta lég miatt a két nagy párt egész személyzete legtökéletesebb egészségben volt, s így a megjelenés által senkinek különösb érdemet nem lehetett szereznie; míg másrészről a kimaradás városunk statisztikai viszonyainál fogva igen föltűnnék.

Mindnyájan sietnek tehát, hogy legalább utolsók ne legyenek.

Mi anyám útikocsiján haladunk forsponton, s a bakon a legényt az irodai szolga képviseli.

Előttünk robog el Graber pompás hintaja, melyet, mint hírlik, második kézből négyszáz pengőn vett Szebenben, és tökéletesen reparáltatott.

Körülünk az utcán törvényszéki s kamarai tisztviselők mennek, bal karjaikon nőikkel, hátuk mögött leányaikkal s jobb kézben nádpálcával vagy az óvatosabbak esernyővel; mert Zalatnán az idő állandó jelleme a változékonyság, s a ragyogó délestből nem lehet következtetni felhőtlen alkonyra és zivatar nélküli éjre.

Egyébiránt a hold kedélyesen mosolygott a közcél felé ballagó pártokra; de úgy rémlék előttem, hogy mégis elégültebben üdvözlé Bartalics kertjének vén almafáját, mely teljes virágzásban volt, mint akkor, midőn kiskoromban lombjai közt álmodoztam és Mari - ah, mily hamar telt el nyolc év!

De kocsink már Bartalics, vagy mit is mondok, Ivanda őrnagy kapujánál van, azon tisztes ősz férfiúénál, ki Mari apjának telkét vette volt meg, kit egyszer az ablaknál láttam hosszú pipával ülni, s kinek piros, kerek, vidám arca, hófehér fürte s egyszerű nemes modora oly üdén él emlékezetemben, mintha csak tegnapi benyomás maradványa volna.

Az udvaron, míg anyámat a kocsiból leszállni segítem, ismét enyelgve ugrálnak körül a karcsú, dévaj agarak, melyek egykor a Bartalics vén komondora helyett vijjogó örömmel fogadtak, vagy tulajdonképp nem is ők, unokáik teszik velem e szívességet.

Gyönyörű zene hangzik a teremből, mely a belépőket nem annyira nagysága, mint fénye és eleganciája által igézi meg.

Tündérkastélyban vélem magamat.

Lehet, hogyha rokonaim, az Adorjánok Kolozsvárt létemkor elhívtak volna estélyeikre, most nem találnám az arab mesékből Zalatnára varázsoknak Ivanda őrnagy kéjlakát, a csillárok kevésbé vennék el kristályaik csillogásával szemem világát, s a majdnem földig érő tükrök, melyek a körülem lejtő alakok számát megkettőztetik, nem hatnának oly ingerlőn és kábítón idegeimre.

De így egészen zavarba jövök, egészen megbájolva vagyok, s talán éjfélig sem jutna eszembe, hogy a többek közt táncmesterem is volt, ha az őrnagy, kinek figyelme rám fordult, nem vinne egy kisasszony elibe, ki lihegő mellel s égő arccal ült a kerevetre, míg táncosa, a kincstári tanácsnok kellemes bókkal távozék tőle, hogy anyám és Aurélia őnagysága mellett foglaljon, a legkomolyabb matrónák s férfiak társaságában helyet.

- Szánthó Eduárd úr, Adorján Hermina bárónő - szól az őrnagy bemutatva.

Tehát én úr, s most először életemben; ah, e tény majdnem oly meglepő volt, mint a másik, hogy tudniillik az én büszke rokonaim közül egyikkel fogok táncolni.

Szívem összébb szorult, s a kevés nyugalom is, mellyel még nem bírtam, hitetlenül elhagyott.

Zavartan sejték magam előtt egy sugár alakot, sötétkék szemek villantak szemembe, s a táncsorba léptünk. A keringő gyors, szenvedélyes volt. Lejténk s a tükrökben repülő képletek szerint mások is velünk együtt. A zene harsogott, s álmunkban nem szoktunk ily éles, ily hangos nótát hallani; az egésznek tehát valóságnak kell lenni. Én ugyan a félig átkarolt könnyű termetnek semmi súlyát nem éreztem, de a meleg lélegzet, mely néha arcom felé csapódott, gyaníttatá, hogy nem költői ábra, nem a képzelődés bűve által előidézett látvány, de élő lény tölti be azon kicsiny tért, mely fölemelve tartott kezem és keblem közt terjedt el. S most aranyfürtöcske, majd egy fölcsillogó ékszer, most a fehér fátyolruha szemem felé vetett fodra, majd az emelkedő mell havából egy kápráztató sugár s más igéző és mégis csalhatatlan jel győzött meg, miként Adorján Hermina a mesés-könnyű villi - ah, miért jut e bájos és könnyeztető név eszembe! - még velem lejti a keringőt, s nem tűnt el oly észrevétlenül, amily érezhetlenül nyugvék jobb kezemen karcsú dereka.

Sokáig táncolánk. Csak a zene megszűnése vetett véget kábult elragadtatásomnak. S midőn megint a kerevetnél voltunk, honnan megindulánk, az ég tudná: módos vagy nevetséges bókkal vonultam-e vissza táncosnőmtől?

Hermina, a könnyű tündér, kire már a tömegből lopvást rátekinteni mertem, szaggatott lélegzettel, liliom-halvány arccal és kimerülten ült. Feje egy kevéssé meghajlott, s kezecskéjével nyakán valamit igazíta, hogy keblének szilaj emelkedését fedje. A vér most hirtelen fölhajnallott arcán, s megint elhagyá a finom és átszellemült vonalokat, melyeknek kinyomata csudálatosan változott lankadtból erélyessé, szenvedőből élveteggé.

Mily szép ő; s én többé őt nem hívtam fel táncra s általában senkit.

Valami titkos fájdalom zsibongott keblemben.

Lehangolttá és szórakozottá lettem.

S mit tudom, miért?

Örömeinkből és bánatainkból az éteribb elem oly anyagokból gyűl, melyekre rámutatni nem lehet, s ki érzéseit mindig érti, sohasem fog azok közt említésre méltót találni.

De hagyjuk ezt, s térjünk magamnál érdemesebb személyekre.

Aurélia kisasszony ügyes tapintattal kerülte a legcsekélyebb botrányt is.

Úgy látszik, érdekében feküdt a két nagy párt létezését s eredetének okát rejtegetni.

Nyájasan közelített anyámhoz, egy francia szót sem vegyít társalgásába, jól ismert dolgokról kérdezősködik, s élcei az utolsóig otthon maradtak, semmi sem követé őt ezen fegyveres kíséretből ártatlan idilli táncvigalmunkba.

Később kártyapartit alakított, s anyám és a kincstári tanácsos vivék e kedélyes mulatságban a főszerepet.

Egy, még kisebb szobában pedig Graber ostáblázott atyámmal, s midőn kétszer egymás után legyőzeték, karon fogta diadalmas ellenségét, és az üvegtornácon meg a különböző termekben órákig sétáltak; ő a vegytan újabb haladásait magasztalva, atyám pedig, mint gondolom, nagy lélekfurdalások közt amiatt, hogy ily meleg ügybarátot, ily nemes kedélyű férfiút évek óta félreismert, sőt - maga sem tudja ugyan, mikor -, de kétségkívül gyakran és durván sértegetett.

A Graber- és Szánthó-párt előbb ámulva tekinte vezéreire, kik a régi zászlót, mely annyi harc közt rongyollott meg, hűtlenül vagy könnyelműen elhagyák; később azon törte fejét, hogy hadicsel vagy árulás-e az, mely folyamatba indult, s mindig homályosabbá bonyolódik? Végre pedig a talányt megfejteni nem tudván, külső jeleneteit kezdé híven utánozni, s a kameralista a montanistára mosolygott úgy, miként Graber Szánthóra, s akadt ellenfeleink közül szintén elég nő, ki, mint Aurélia kisasszony, élénken fecsege a montanisták életpárjaival, kik amennyire koruk és mimikájuk lehetségessé tette, pontosan ismétlék a csodálkozó, hideg nyugalmat, mely anyám arcvonalaira volt nyomva.

A fiatal nemzedéket Ivanda őrnagy furfangos esze és a táncolási vágy már rég úgy összevegyítette, hogy a legtökéletesebb látcsővel sem vala köztük a pártszínezet észrevehető.

De végre ütött a határzó óra, melyben vacsorálni és tósztozni kelle.

A nyárilak, mint említém, kicsiny épület volt. Egészen a Bartalics házának alapjaira emeltetett. A terem, hol táncolánk, elég térrel bírt ugyan a zalatnai úriosztály számára; azonban a mellékszobák aránylag szűkek valának. S ezekbe kellett bevonulnunk, csinos terítékű kerek asztalkákhoz, s ki-ki odaült, hol véletlenül üres széket kapott. A kincstári tanácsnok vén levéltárnokunk szomszéda lőn, s én éppen Aurélia kisasszony mellé estem. Rangfokozatról tehát többé nem lehetett szó, s azon a kényes pártkérdésen, hogy kit vezessen ki a tanácsnok, játszva átestünk.

Az ételek gyorsan hordattak, s poharainkból a finom bor soha meg nem fogyatkozott, és már a zalatnai eszmék szerint ideje volt gyorsan a tósztozások után látni.

De Graber őnagysága, ki ékes nyelvéről ismeretes vala, oly néma, mint a hal, s állandó szorgalommal búvárkodik egy pástétom tartalma körül; míg atyám, ki a szónoklat mesterségében egészen járatlan, ujja végével sem meri a poharat érinteni, nehogy valaki kiáltsa: halljuk! Csitt, halljuk a törvényszéki elnököt!

Természetes, hogy a főnökök ily késlekedését az alacsonyabb sorsú férfiak önfejűleg helyrehozni nem merték, s az első nagy hang, melyet hallánk, a táncteremben megkezdődő zenéjé volt.

Rendületlenül nyomultunk az ajtó felé, s hajnalszürkületig folyt a mulatság.

S a két párt egyénei talán oly meggyőződéssel tértek haza, hogy ha nem is szőke az ördög, de csakugyan valamivel világosabb színű, mint amilyennek festik.

Ezt onnan gyanítom, mert távozásunkkor a gyér felhőkből néhány esőcsepp szemzett alá, s én félfedelű útikocsink első ülésén foglalván helyet, tisztán láttam, miként a Szánthó-párt közül egy úr kész udvariassággal vett esernyője alá a Graber-pártból szintén egy urat, oly tény, melyet huszonnégy órával régebben optikai csalódásnak hitt volna egész Zalatna.

Csak szegény anyám vala szomorú, sőt levert.

Ő veszélyesebb jelenségnek tartotta Aurélia nyájasságát, mint élceit.

Amit a táncból elmulaszték, alkalmam volt reggeli álmom alatt kipótolni.

Szüntelenül a keringőt jártam Herminnel, gyorsan repülve, hasítva a léget és versenyezve a széllel, villámmal. Sárga haja kibontakozott, szétterjedt s hosszan vonult utánunk, csillogón és szikrázva, mint az üstökös fénye.

Mennyi kéj rezgett emlénykék szemében s finom, átlátszó vonalain!

Néha leülénk a gyephantokra, melyek talán nyugágyhoz vagy sírhalomhoz hasonlítának, s ilyenkor ő alig bírt lélegzeni, s arca fehérebb volt alabástrom-emléknél.

Megint karjaimon lebegett, megint leültünk. Fejem szédült, szívem majd meghasadt; de táncolánk, táncolánk.

Atyám hátaslovának nyerítése vetett véget a borzasztó gyönyörnek.

Kitekinték ablakomon - tudniillik már elég nagy valék, hogy különszobám legyen -, lenéztem az udvarra, hol a fölnyergelt pónit, melyen atyám a szomszéd hegyekre szokott kirándulást tenni, éppen visszavezették az istállóba, míg másfelől a szérűből útikocsinkat vonák ki. Mit jelenthet ez? Csak talán nem visznek falura? Hisz messze van még az aratás ideje. Vagy Vásárhelyre küldenének joggyakorlatra? De hisz az csak november 11-én kezdődik.

S atyám? Hová utazhatnék atyám, ki a bányatörvényszéki elnöklést nem szereti másra bízni, s kinek holnap ülést kell tartani?

Míg magamban így tanakodtam, az épület belsőbb részében a mi kicsiny család-élményeinkhez képest nagyfontosságú dolgok történtek.

Atyám nyalábba köti a megvizsgált hivatalos iratokat, s fölkelvén asztala mellől, kiürült burnótszelencéjébe egy pléhedényből friss anyagot töm, széles ernyőjű sapkáját fülig fejébe nyomja, s éppen nyári köpenye után nyúl, midőn anyám belép, palackot, útitarisznyát és sötét olajszín, meleg kabátot hozva.

- Két csirkét sütöttem, kedves Dani, s néhány vajaspogácsát. A sajtot sem feledtem el, mert tudom, hogy szereted, s a papirosba takart csomagban különösen jó szalámira, sonkára és pácolt szalonnára fogsz találni. Egy egész fehér cipót s a kocsis számára cselédkenyeret is raktam; mert, édes Danim, az oláh kocsmárosok savanyú, keletlen máléját béreseink sem eszik örömest. A tarisznyában még kemény tojás, retek, párhagyma, só, bors, ezüstkés - csak, kedves Dani, el ne veszítsd - és a mell-égés ellen pezsgőpor is van.

Anyám az általa elősorolt mindenfélével ellátott tarisznyát szép csöndesen székre helyezé, melynek háta megől atyám oly csodálkozással és megütközéssel retirált, mintha éppen azon étkek iránt volna legyőzhetetlen ellenszenve, mikkel együtt őt most utaztatni akarják.

- De, kincsem - rebegé pirult arccal -, meg nem foghatom...

- A palackban pedig - folytatá anyám - ótasnádi van. A magunk borából tettem volna, ha egy kevés virága nem volna, s ha nem tudnám, hogy különben is te, kedves Danim, leginkább az érmellékieket szereted.

- De, az istenért, mit csináljak e palackkal, hisz csak...

- Felsőkabátodat pedig - szólt közbe anyám - okvetlenül vidd, kedves Danim, magaddal. Az könnyen elfér a kocsiülésen, s most még híves esték és hideg éjek szoktak lenni, főként a hegyvidékeken.

- Mit kocsiülés, kincsem?! Hisz csak a kis szürkével megyek és csak...

- Nem, Dani! A hosszas lovaglás neked megárthatna. Hadd fiatalabbaknak. Én már elhozattam a forspontot, s rendelést tevék, hogy tüstént fogjanak. Nem a te korodhoz való a pónin menni, kivált ily hosszú útra.

- Kincsem! - kiáltá atyám - engedj már szóhoz jutni. Micsoda hosszú út? Hisz én - de ne szakíts félbe -, én csak félóráig akartam lovagolni, hogy egy kissé megfrissüljek, mert a bál miatt nem aludtam ki magamat.

- Kedves Danim - válaszolá anyám női méltósággal, melyhez alakja, testhordása s komoly arcvonalai oly alkalmasok valának -, édes férjem, te, hisz én jellemedben nem csalódhatom, te Zaránd megyébe szándékozol utazni, hogy egy tévedésedet jóvá tedd, te Spravnyik Juonnal és társaival akarod a bányaszerződést felbontani, és e célod elérése végett terhes áldozatokra is kész vagy.

Atyám, kinek a sétalovagláson kívül semmi más szándéka nem volt, egészen elsápadt, midőn hallá, hogy anyám az ő féltékenyen őrzött titkának birtokába jutott.

- Igaz - szólt lassú hangon -, Spravnyikhoz levelet kellene írnom; vagy talán személyesen végzek vele. Sok tellúr van már ásványgyűjteményemben, és mennyiségével annyira elnyomja a többi ritkaságokat, hogy ha a közre nem tekintenék, ha a kis Erdély híre nem forogna elmémben, vagy ennek dacára is célszerű volna inkább ma, mint holnap lemondani kukszaimról és Spravnyikot a bánya felhagyására bírni. Mert valóban, ezért a tellúrért igen elhanyagoltam többi tudományos szenvedélyeimet. Úgy voltam vele, mint az anya, ki számos gyermekei közül csak a kisebbiket szereti, mert ez az utolsó. Igaz, drága Katám, igaz, hogy jó lenne a bányát bezáratnom.

Anyám sajnálkozással tekintett férjére. Indulatos természete mellett sem volt arcvonalaira harag vésve, de nyugtalanság és bánat. Aggódott, szívének mélyéből aggódott a gyermekiesnek látszó felfogáson, melyet atyám ily komoly kérdés körül nyilváníta. Ismerte őt, tudta, hogy szakmíveltsége mellett gyakran a köznapi dolgokról sincs képzete, s hogy éppen azon oldalról szemléli legritkábban az életet, mely leginkább tárul figyelmünk elébe; de bármi kevés gyakorlati tapintatot tulajdoníta neki, mégsem hivé ennyire szűk nézetűnek vagy rögeszméje által megvakultnak.

- S te - mond kímélő szelíd hangon -, te, ki sok kötelességérzettel bírsz, most csak azért kívánnál a bányarészből visszavonulni, mert percig azt véled, hogy már elég tellúrod van, s talán a jövő pillanatban ellenkezőjét fognád gondolni? Miért akarod előttem is árnyékba tenni magad? Miért törekszel oly közönyt mutatni, mely nem foly kedélyedből? Ó, nincs-e családunk sorsa, jövendőnk, kötelességed szemed előtt? Nem az Isten parancsa, nem háznépünk boldogsága, nem szíved szólít-e fel, hogy rögtön szüntesd meg viszonyaidat a bányatulajdonossal és társaival?

Anyámat megindulása oly ékesenszólóvá tette, mint szokta mindig az egyszerű, de ép felfogásúakat, ha tévedéstől kell óvni vagy a helyes ösvényre visszavezetni azt, kit szeretnek.

Atyám homlokán veríték tört ki. Habzó, rendetlen mozdulatai küzdést árultak el. Majd hátrált, majd előre lépett, szemeit földre függesztve vagy tudakolón, sőt majdnem kémlőn jártatva neje tekintetén.

- Igazad van, kincsem - válaszolá kevés szünet után oly arckifejezéssel, melyen látszott, hogy minden gondolata, amint támad, félelmet és önvádat költ fel. - Jól mondod, kedves Katám. Valóban nemcsak tudományos oldala van ennek az átkozott tellúr-kérdésnek. Lám, sok pénzbe is kerül. Egy telhetetlen Moloch ez, mely nagy áldozatokat kíván, s általában szenvedélyeink mind ily pogányistenek, kik csak úgy érzik magukat kielégítve, ha asztalunk legkövérebb falatait égetjük el számukra. Igazad van. Többet kellett volna családomra gondolni. Nem kell vala annyi pénzt kidobnom a tellúrért. Hm, drága, szép aranyaimat hánytam abba a feneketlen üregbe, melyet tudományos passziónak neveznek; mert, hja, nekünk is van kártyaasztalunk, kockajátékunk, hol saját zsebünk idegenek zsebévé lesz, s mit havak óta zsugorgatánk, percek alatt szórunk ki. Hja, Katám, a férjnek sohasem kellene nejétől semmit titkolni, s nem is tettem mostanig. De, az istenért, ne ijedj meg, angyalom! Igen sötéten rajzolám helyzetemet. Nem állunk oly rosszul, mint mondtam. Még mindent jóvá lehet tenni. Egy kis gondolkozással sikerül. Hisz magam is látom, hogy ideje megszüntetni a bonyodalmat, mely idővel komollyá válhatnék. Eduárd már nagy gyerek. Mily szépen felnőtt, mily jól tanult, mily tűzeszű. Ha kevés pénze lesz, hogy szabadon választhasson pályát, akkor ki tudná, mire nem viszi még! Talán második Berzelius lesz belőle, ki a vegytant új fölfedezésekkel gazdagítja: miért ne? Vagy Watt vagy Arago, s ki áll jót, hogy nem? Megtehetik még bányagrófnak, lehet híres artilleristává, ki lőfegyvereinket tökélyesítheti, vagy katonai mérnökké, kire a birodalmi várak erődítését fogják bízni, s mondhatod-e, kincsem, hogy: nem? Én ellenkezőt erősítek. Eduárdból valami kitűnő, valami nagy leend; csak jól neveltessék. De erre, angyalom pénz kell! Hja! A pénzből bizony egy keveset elvitt a tellúr: ezt nem tagadhatom. Azonban visszaszerezzük takarékossággal. Nem fogok ezentúl semmire költeni, garast garasra rakok, s tudod: a garasokból forint, a forintokból száz forint, ezer forint, tízezer és végre gömbölyű, kerek, szép tőke lesz, melyből venni is lehet, s marad is. Lemondok a tellúr-ásatásról, nem sok idő múlva lemondok, s teljesen helyrehozom elkövetett hibáimat, s aztán, mint remélem, ha az Isten őfelségének is úgy tetszik, s ha kedvez életemnek, még jeles összeget hagyhatok Eduárd számára.

- Csak hagynál bár neki, kedves Danim, jó nevet, meg nem mocskolt nevet, be nem szennyezett nevet - sóhajta anyám, míg nehéz könnycsepp gördült le szempilláján.

Atyám bámulva tekintett a könnyre, mintha az valami különös természettünemény volna, melynek származását és célját halandó elme még ki nem búvárlotta.

Hosszas ámulás után végre megüték figyelmét az anyám által ejtett szavak is.

- Mit? - kérdé nyugtalanul - mit beszélsz, kincsem, szennyről, mocsokról, névről, jó névről? Hát nem elég tisztességes név a Bikfalvi Szánthó név, s ha nem volna: változtathatok-e rajta? Nem azon nevezték-e apámat, engem, őt s fogják unokáimat? Nem elég szépen hangzik-e a Bikfalvi Szánthó? Mi kifogásod támadt éppen ma ellene? Nem együtt hordoztuk-e majdnem az ezüstlakodalomig?

- De kérdés: nem mocskoljuk-e be még az ezüstlakodalom előtt - zokogá anyám.

Atyám két lépést hátrált, s aztán összekulcsolt karral, merev, őgyelgő tekintettel nézett anyámra, anélkül hogy szóhoz tudna jutni.

- Danim! Te bíró voltál, a törvényeket magyaráztad, a büntetéseket kiszabtad, s így kétségkívül ismered a bányászatra vonatkozó rendeleteket. S nem vonhatja-e a hivataltól elmozdítást maga után, ha a bányatörvényszék tagja titokban bányarészt bír?

Atyám, mintha fellegekből hullott volna le, úgy bámult a szobában minden tárgyon s anyám szájából minden szaván. - De mit tartozik ez reám? - kérdé hebegve.

- Bányarészed van.

- Katám! Te tévedsz. Hisz miért hozták az általad említett tilalmat? Ugye, hogy a bíró részrehajlón ne ítélhessen. De ítélni csak ott lehet, hol pör támadhat. S miért indítson nálunk pört valaki? Talán a nyereség fölosztása miatti egyenetlenkedésből? Sohasem lesz nyereségünk. Vagy talán a veszteség hordozásából támadt aránytalanságért? Fájdalom: tettleg én pótlom az egész havonkénti deficitet, s nem hihető, hogy a bal kezem bepanaszolja a jobbat. Aztán értékkel bíró ércet szerezünk-e mi s kereskedési célból? Tagadom, hogy bányát mívelnénk azért, mert köveket hányatunk ki. Aki a föld gyomrából szedi a ritkaságokat, aki a művészet eltemetett kincseit Görögországban vagy a Vezúv lávái alatt, aki etrúriai edényeket ásat, aki geológiai nevezetességeket kutat a rétegek mélyében, aki vegytani anyagszereket a hegygyomrokban, bányász-e, s büntettessék-e, ha kisül, hogy bíró? S ha én platinát kerestem volna, mi Erdélyben nincs, elcsapnának-e? Miért csapjanak tehát el a tellúrért, mely kevés mennyiségben van és tudományos, de nem gazdagodási vágyból kerestetik?

- Én, kedves Danim, mindezekhez nem értek. Azonban titokban vállalkoztál, s ez már gyanús színt vet lépésedre. Az emberek suttogni fognak róla, a hír elterjed és nagyobbul. Graber szánakozó arccal beszéli el; Aurélia kárörömmel trombitáltatja, mégpedig, mint félek, nemsokára. Végtére ellenségeink állítani fogják, hogy egy csomó hamis ítéletet hoztál; mert minden bányánál titkos kukszaid voltak, s megvesztegetések és alattomos üzlet által törekedtél vagyonra szert tenni.

Atyám leírhatatlan iszonnyal csapta össze kezét. Aztán kapkodva nyúlt a tarisznyához, a kalácshoz, meleg kaputjához s burnótszelencéjétől kezdve sok kisebb és nagyobb útitársaihoz. Menni, távozni, szaladni akart, mint az, kinek feje fölött a ház lángokba csap.

- Katám, az istenért, mi lesz belőlünk? - nyöszörgé az ajtóküszöbnél. - Akikkel szövetkezém, ha sejtik aggodalmaimat - s hogyan titkolhassam? -, szertelen követelésekkel állandanak elé. Készpénzem fogyatékán. Miként tehetek eleget lázító csikarásaiknak?

- Lekötöd falusi birtokomat, zálogba adod ékszereimet - szólt anyám elszánt nyugalommal.

- Koldusok leszünk, kincsem!

- De nevünk talán még tisztán maradhat - válaszolá anyám.

A kocsis pattogtatá ostorát, a szekér tornácunk előtt volt.

- Isten veled!

- Isten veled, angyalom!

- Ah, milyen búcsú s mily viszontlátás majd egykor! - sóhajta atyám, könnyeit az ajtó előtt letörölve.

Midőn kocsija a kapun kigördült, találkozék Aurélia hintójával, aki anyámat jött - eddigi szokásainak ellenére - meglátogatni.

A kisasszony kezével és zsebkendőjével nyájasan integete; atyám pedig sapkáját, ahelyett hogy fölemelné, csupa zavarból orra hegyéig húzta alá, s úgy rángatta ismét fölebb, s így aztán, midőn már köszöntötte volna, nem vala többé kinek.

Terítve volt - mert mi jókor szoktunk ebédelni -, midőn Aurélia távozott. Megnyerő társalgása, nyájas modora s gyöngéd figyelme miatt anyám legelőször kapott életében migrént, s ha a kisasszony még csak félóráig lesz oly kellemes és lekötelező, mint volt, akkor az én ép, erős anyám talán idegesebbé vált volna mai divatú úrhölgyeinknél is.

Felhozták az ebédet.

Ketten ültünk asztalnál.

Anyám hallgatott, én nem szólék.

Az étkeket elsózta, s a sültet meg is égette a szakácsnő. Mit sem tesz! Most ki akarna a hibák iránt szigorú lenni? Gyarlók vagyunk. Egyik gondatlanul a levest sózza el, másik az életet.

- Ó, hogy unom Zalatnát!

- Én is, kedves anyám.

- Szeretném, ha véleményeidet magadnak tartanád - nyertem válaszul, s én szívből örvendék, hogy legalább egy csepp rám ömölhetett a tengernyi keserűségből, mely anyám keblében fojtva volt.

Kezét nyújtá, mintha már bánná hirtelenkedve ejtett szavait.

- Ugye, Eduárdom, mezei gazda fogsz lenni, s korán tanulod a szegénységgel megbarátkozást?

- Kincs után sohasem vágytam, s úgy hiszem, a boldogságra kevés kell, ha azt helyesen fogalmazzuk.

- A tudományból kevés, a gondviselésbe vetett bizodalomból sok - válaszolá anyám mélán.

Szobájába vonult, s nem láttam egész estig.

Cselédeink az utcapadra kiültek, semmi dolguk sem akadt, senki nem nógatta munkára.

De míg a gyönge jelleműeket a balszerencse leveri, a szilárdakat csak azért ingatja meg, hogy még erősbekké tegye; s anyám másnap vidám arccal végzé foglalkozásait. Vonalain szorongást vagy bút többé nem láttam.

Pedig a kísértés órái már ütöttek.

Egy bányatulajdonos, ki a hetivásárra jött be, elvesztett pőrét emlegeté, s mondá, hogy e kimenetelt barátjai megjósolák; mert a bányatörvényszék elnöke Szánthó s nem más. Mit értett, s mire célzott a névtelen? Volt-e általában a névtelennek bányája s pöre, vagy ha igen, akkor voltak-e rosszat jövendölő barátjai? Oly kérdések, mikről senki fölvilágosítást nem adhatott.

De magát a rövid észrevételt saját füleivel hallotta egy graberes és szintén saját füleivel egy szánthós. Az első részrehajlás miatti vádnak, a második a szigorú pártatlanság bevallásának vette, s elkezdődék a vita e kényes ügy felől. Némelyek valami föladásról akartak tudni, mely atyám ellen benyújtatott volna; mások, ha ilyes léteznék, pártármánynak nyilatkoztaták ki. - Micsoda ármány - pattogtak a kameralisták -, hisz a két elnök Ivanda őrnagy táncestélyén megújítá régi barátságát, s csak ti néztek mindent a pártdüh szemüvegén. - Ellenkezőleg, ti vagytok most is a gyanúsítók - mondák feleink. - Mi csupán azt vitatjuk, hogy az ismeretlen bányatulajdonos szavai vádak voltak; de ebből még nem következik, hogy mi az ő vádait osztanók, s annál kevésbé, mert ha Graber s mi gyanakodnánk, akkor a minap sem járt volna Aurélia kisasszony bizonyos helyre vizitába, hisz a kisasszony ily dolgok körül rendkívül kényes.

Párthíveink éppen felelni akartak ezen szofizmára, midőn anyám a vitatkozó csoport mellett ment el.

Ki-ki befogta száját, és szemeivel kíséré őt egészen Graber lakásáig.

- Már okosodjék el, aki tud! - sóhajták a részünkön levők.

A dolog ugyan természetes volt, mert anyám, bár indulatainak leküzdésével, visszaadta a látogatást, de a pártokat még az illem szabályainak betöltése is sérti.

Telt az idő, s atyám nem jött meg.

Eközben visszaérkezék rejtélyes körútjából a kincstári tanácsnok. Megint nagy sürgés lőn Zalatnán, s a tisztelgők egymásnak adták át az ajtókilincset. Csak atyám nem mutatkozott; mi méltán szemet szúrhatott. - Falura ment, gazdaságát tekintette meg! - mondák sokan.

- Pedig naponként törvényszéki ülések vannak - említék szintén sokan.

Végre kocsi érkezék hozzánk. - Kié lehet? - Az elnök jött meg. - Nem, az ő kocsija kopottabb, noha hasonló színű, és az udvaron öt lovat vezetnek négy helyett. - Vajon ki? - Vajon mit keres? - A tornácon egy száraz meggörbedt úr áll. - Maga az elnök. - Nem, kisebb annál s barnább. - Ah, ismerem én - suttogá egy graberes. - Hát ki? - Bernát zsidó, a híres uzsorás. - Ez megint rágalom - kiálták párthíveink. - No, már miért volna rágalom? - Elnökünknek van elég pénze, nem szorult kölcsönre. - Úgyhát adhat kölcsön kamatra. - Szintén rágalom. - De úgy mi okból jött ide Bernát zsidó? - Kikérjük, ez nem Bernát zsidó. - Már csak azért is Bernát biz ő. - Előttetek, uraim, semmi szent nincs! - kiáltá egy bányatörvényszéki írnok. - Csak ne tüzelj, pajtás - súgá eléggé hallhatóan társa, ki hű pártfogóink közé soroztaték. - Ugyan miért ne? Mit félek én a kamaralistáktól. - Nem is azért, de... - No! mit de? - Hát, bizony csak arra akartalak figyelmeztetni, hogy a tornácon álló egyén szakasztott úgy néz ki, mint Bernát zsidó. - Lám, lám! Nem mi vagyunk rágalmazók; de önök vaksik - mondák a graberesek nevetve. - S mit is beszélt a múlt héti vásáron az ismeretlen bányatulajdonos? - kérdé egy megbátradt kamaralista. - Az nem minket illet, elég nekünk, hogy nem Graber őnagyságára vonatkozott! - feleltek vidor arcfintorítással társai, s kezdének szétoszlani, párthíveinket a legkedveltebb benyomások közt hagyva.

Különös gunyora volt a sorsnak. Atyám a gazdagságért gyanúba jött, midőn éppen a szegénységet és szűkölködést iktatta házába. - Uzsorára adja nagy tőkéit! De honnan szerezhetett annyi pénzt, s támadt-e füst tűz nélkül, és nincs-e a pletykáknak is rendszerint valami alapjuk? - erről elmélkedtek a zalatnai utcataposók, míg Bernát zsidó adósságleveleket íratott alá anyámmal, és apám, ki bányatársait terhes ajánlatokkal bírta az érc-ásatás megszüntetésére, neje jószágán időzött betáblázások végett.

Pártunk zavarban volt. Ha az ellenfél költi vagy neveli a híreket, melyek atyámról szállongtak, akkor makacs lett volna a harc. De Graber csöndesen viselte magát. A kamaralisták csak ugyanazon mendemondákat hallák, melyeket a miénkek is, s bár a homályos célzásokat szigorúbban értelmezték, látszott, miként a különböző suttogásoknak merész elferdítés nélkül lehet hasonló jelentést adni.

Ily válságos percben érkezett atyám haza.

A kósza rebesgetések hamar hozzá hatottak, s jobban kedvetlenítették, mint a közönyből, mellyel eddig a világi eseményeket fogadta, föltenni tudtuk.

- Mindent hinni akarnak rólam - sóhajtá. - Vádlóim és védelmezőim közt az a különbség, hogy ha az egyik állítja, miként én ezüstkanált loptam, a másik vigyorgón mondja: igaz hogy ezüst, de csak kávéskanál volt.

- Nem, Danim! Nyugodjál meg. Ennyire még nem ment a dolog.

- Gondolod-e, Katám? Áldjon meg az ég vigasztalásodért!... S mi az ön véleménye?

Stein Adolf, a bányatörvényszék első ülnöke, kihez e kérdés intézteték, atyám kebelbarátja volt. Mondták, hogy néhai nejével sok bányarészt kapott volna, s vagyonát idegen nevek alatt bírt kukszokból gyűjté; de ez nem tartozik a dologra.

- S mi az ön véleménye? - ismétlé atyám, nem nyervén választ.

Stein Adolf kerek kis egyéniség volt, piros arccal, rendkívül hegyes inggallérral és hosszú kézkarmantyúkkal. Minthogy pedig rövid nyakát egyenesen hordá, gömbölyű hasának körvonalait nézhette anélkül, hogy a földre tekinthessen. Nem állíthatom róla, hogy a szemeit a padlazatra sütötte volna. Ő csak fehér mellényének ötödik gombját nézte, de azt példátlan kitartással. Egyébiránt ez vala a zavarnak, amelybe jöhetett, legnagyobb kifejezése. Az ötödik gombot vette igénybe, ha kosarat kapott, mi özvegysége óta többször megtörtént, vagy ha a referádában fölakadt, mi özvegysége előtt is sokszor megesett. Stein Adolf tehát most is egy rövid örökkévalóságig szemlélte volna az említett ötödik gomb figuráját, ha atyám, kit e hallgatás felindított, élesebb hangon s harmadszor nem ismétli vala kérdését.

Ekkor pedig Stein Adolf, a kebelbarát egész kerek termetével közelebb gördült, s két ujját atyám burnótszelencéjébe merítvén, az onnan kivett tartalom felét a földre hullatta, a másik felét pedig most a jobb, majd a bal orrlyukába tömte illő szünetekkel és módosan. S miután ezen előleges tényen átesett volna, fricskára fogta össze aktivitásban levő két-két ujját s fehér mellényét, s különösen az ötödik gombot megkopogtatá, azon véleménnyel, hogy mindenüvé dohánypor hullott, mi egyébiránt nála gyakran mutatkozó optikai csalódás vala.

- Úgy látom, ön is hiszi - szólt türelmetlenül atyám -, hogy én oly perekben is ítéltem, hol valamelyik féllel bírtam kukszokat?

- Ha rajtam állana, kedves barátom - válaszolá Stein Adolf -, én minden bányában szakasztatnék ki ön számára egy pár kukszot; mert ismerem nemes jellemét és bizonyosan tudom, hogy annál szigorúbban ítélne, mentől többet veszthet a fennforgó kérdésben.

- Szent isten! Tehát ön is hiszi?

- Mit hiszek, kedves barátom?

- Azt, amivel gyanúsítani akarnak, hogy önügyemben valaha bíráskodtam.

Stein Adolf megint az ötödik gombot nézte, s ezen magábamerülés ügyes manővert juttatott eszébe.

- A kincstári tanácsos őméltósága - szólt kitérően - már megpendíté baráti körben e pletykát, éppen távozása előtti este. Csak hárman voltunk nála, s Ivanda őrnagy a tornácon pipázván, társalgásunkból legfölebb egyes szavakat hallhatott. "Igen mal à propos terjengenek, mondá a tanácsos úr, Szánthó Dánielről bizonyos hírek; mert a kormány szigorúan szándékszik minden hivatali hűtlenséget büntetni." "Én soha, szólék, semmi megróni valót nem tapasztaltam, az én kedves barátomnak, a törvényszéki elnöknek eljárásaiban." "A barátság szemei nem mindig a legélesebbek", jegyzé meg kegyesen őméltósága. "Becsületemet merem lekötni", mondá akkor Graber, "hogy Szánthó a törvények ellen hibázhatott ugyan, de oly aljasságot mégsem követett el, milyennel talán némelyek vádolják." "És, közbeszólott Aurélia kisasszony, Szánthót leginkább gazdagsága miatt gyanúsítják; de én hiteles kútfőből tudom, hogy az ő vagyona éppen nem akkora, hogy tíz annyit sem lehetett volna becsületes úton szerezni. Szánthó alaposan ért a bányászathoz, s ha titkos kukszai lennének, úgy nem kölcsönözne kamatra pénzt. Iszonyú blamázs volna eszére minden nem jövedelmező kuksz." "Sajnálom, válaszolá a tanácsos, hogy ily kedves védelmező sem oltalmazhatja a törvényszéki elnököt a vizsgálóbiztosság kiküldésétől; pedig a nyomozatokkor még a tisztítás esetében is ragad valami az emberre. Én tudnék tanácsot adni neki; de nem vagyok vele oly barátságos viszonyban."

Stein Adolf, midőn e szavakig ért, megint az ötödik gombra téveszté szemét, s azzal a referádát továbbfolytatni elfeledte.

Apám viaszsárga volt, s térdei aligha nem reszkettek.

Anyám bátorítón nézett rá; mert sejté a titkos gondolatot, mellyel küzd.

- Négy hónap és huszonegy nap kellett volna - mormogá alig hallható szavakkal.

Stein Adolf, a kebelbarát és törvényszéki első ülnök, bizonyosan semmit sem értett a halk magánbeszédből; de megunván az ötödik gomb kifürkészhetetlen tulajdonait vizsgálni, óráját ragadta ki zsebéből. - Ah - sóhajtá -, egy perccel haladta már a tízet, s ülésbe kell mennünk.

- Elnököljön ön helyettem - szólt atyám szórakozottan.

- A legnagyobb áldozatra is kész vagyok önért, kedves barátom.

Stein Adolf, szíves és mosolygó arccal távozott.

Atyám írószobájába vonult; anyám a karszéken ült összefogott kézzel s váró tekintettel.

Ki tudná, mint sajgott szíve! De vonalai márvány-hidegek voltak.

- Lemondásomat írtam meg - szólt az írószobából visszatérő apám. - Négy hónap és huszonegy nap múlva egész fizetéssel léphettem volna nyugalomra; azonban szívesebben választám életem végéig a koldusbotot, mintsem csak egy óráig halljam még a Graber- és Szánthó-párt veszekedéseit, cselszövényeit és titkos árulásait.

Anyám megindulással borult férje kebelére. - Távozzunk, távozzunk mielőbb innen!...

Aratáskor egész háznéppel már falun valánk, s csak ott tudtuk meg Maritól - ki férjével, a gazdag Alamory Károly gróffal, Szebenből Bécsbe utazván, szegény lakásunkba is betért -, hogy Stein Adolf bányatörvényszéki elnökké neveztetett ki, s hivatalába iktatása előtt egy héttel oltárhoz vezeté Aurélia kisasszonyt. Tehát Zalatnán is a két nagy párt, mely a hatalom felett oly sokáig küzdött, házassági kötés által egyesült. Ki merné hát állítani, hogy hazánk története nem hasonlít sokat Angliáéhoz, hol ama régi meghasonlást, mely a fehér- és vörös rózsa-párt közt dulongott, miután semmi más eszköz nem csöndesítheté le, a lakodalmi tánc szüntette meg?

Mily szép volt a kis Mari vén férje karján, s mily szerencsétlen én!

Legyőzhetem-e bánatomat?

Az első szerelem örökké él. De melyik az első szerelem?...

Ama nagy vallásháborúnak, melyet akik a békekötést megérték, harmincévesnek neveztek el, derekán vagyunk.

Mennyit szenvedett Európa s különösen Németország, és mennyit küzdött!

Hányszor nem óhajták a népek a békét, s hányszor lépett az közel, hogy egy szeszélyes vagy tragikai fordulat után beláthatatlan távolba tűnjék; mintha csak álomlátvány volna, mely a véráztatott földből kísérteni jár fel, míglen a reményt könnyenhivőségre csábítván, csalódások közt fásultsághoz szoktat!

De minek ily alagyai hang a tények helyett, mikre visszagondolnunk kell!

A cseh forradalmat s a már azelőtt egyenetlenkedő és elgyengült protestáns szövetséget, melynek élén a pfalzi választófejedelem állott, a fehérhegyi csatában egy csapással semmivé tették II. Ferdinánd és a katolikus liga seregei.

De a győzedelmes fél szigorú szabályai a baden-durlachi várgrófot és a braunschweigi herceget a csapást szenvedett új hit és az országától megfosztott pfalzi választófejedelem védelmére fegyverzették fel. Ismét kitört a háború, s a wimpfeni, höchsti és looi csaták által az evangélikusok összezúzásával végeztetett be.

S ekkor viszont békéről álmodék a világ, mint a fehérhegyi vérnap után.

Azonban a kisarcolt Alsó-Szászország idegen hatalommal kötött szövetséget, a dánok betörtek a német birodalomba, s újra lángra lobbant a vallásháború.

A megnyílt harc folyama szintén rövid volt.

Mannsfeld, az új hit seregeinek vezére Dessaunál, a szövetséges dán király Lutternél megveretett, Wallenstein a Kelet-tengerig nyomult, Stralsundot ostromolta, az evangélikusok ereje teljesen kimerült, s a dánok a lübecki béke által kötelezték magukat, hogy többé Németország vallásügyeibe nem vegyülnek.

II. Ferdinánd most eljöttnek vélé a percet: rendkívül erélyes szabályokkal hosszas időre biztosítni a békét.

De midőn már szigorú parancsai őt a kitűzött célhoz közel vitték, Gusztáv Adolf, svéd király harmincezer fegyveressel a pomerániai partokra kikötött, s a protestáns ügy számára az egyik diadalt a másik után nyerte meg, míg a lützeni nagy győzedelemmel életét a csatatéren végzé be.

Halála után Oxenstierna svéd kancellár a már francia segélypénzzel ellátott protestáns német fejedelmeket a heilbronni szövetségben egyesíté, s az összes hadak vezérletét átvette.

Az altenriedi győzelem és Regensburg elfoglalása lőn ezen szövetség fényes eredménye.

De a lothringeni és spanyol segédseregekkel Regensburg visszavételére siető császári tábornok, Gallas, Nördlingennél a protestánsok kardját, Bernhard weimari herceget megverte, s kipusztítva, földúlva Svéviát és Felső-Németország protestáns részeit, a prágai békében a katolikus ligávali kézfogásra kényszeríté az új tant pártoló, azonban a heilbronni kötést alá nem írt szász és brandenburgi választófejedelmeket.

Ekkor a svédek és a heilbronni szerződésbe vegyült protestánsok a katolikus Franciaországtól, mely az ausztriai ház és a német birodalom természetes ellensége volt, kértek segédet s nyertek is.

Minden jel arra mutatott, hogy 1638-ban - melynek végnapjaiba tettük magunkat át - még sötétebb és kétségbeejtőbb színt ölt azon vallásháború, mely annyiszor látszott bevégzettnek, s tört mindig újabb erővel és dühvel ki.

Az erdélyi fejdelmek e nagy küzdelemben csak mellékesen vettek részt.

Kiválaszták a kedvező alkalmakat, hogy hadviseleteik által a magyarországi protestánsoknak jogokat s Erdély számára néhány megyét szerezzenek.

Bocskaitól kezdve I. Rákóczi Györgyig, kinek fővárosába, Gyulafehérvárra vezetem olvasóimat, már három oly egyén országolt Erdélyben, kiket a magyar korona alatt élő evangélikusok szellemi fejöknek tekintettek, s kettő közülük idegen hatalmak által biztosítá, s a magyar országrendekkel törvénykönyvbe iktattatá az új tan szabad gyakorlatát és jogait meghatározó békekötéseket.

A harmadik, tudniillik Rákóczi György, még eddigelé csak izgatott a felső megyékben.

Reményekkel táplálá a szenvedett sérelmek miatt panaszkodó hitsorsosait.

Ha szerét teheté, egyenetlenséget szított a katolikus főurak sorában.

Segéddel kecsegteté a csüggedező protestánsokat, kitartásra s jogkövetelésekre inté az erélyeseket.

Körülmények szerint volt félénk és vakmerő; de a német ügyek folyamáról pontosan lévén értesítve, a vallássérelmi vitákért csak addig haladt előre, honnan könnyen vissza lehet lépni, s ahol, míg biztat és követel, nincs erkölcsileg kötelezve a kardot kivonni, nincs kényszerülve hangzatos ígéreteit ágyúdörejjel támogatni.

Eközben az erősakaratú és tevékeny II. Ferdinánd meghalt, s fia, a már régebben magyar király Pozsonyba országgyűlést hirdet, hogy a főhatalom jelvényét nőjének is fejére tétesse.

Hosszas s minket - kik Gyulafehérvárt kerestük föl - nem érdeklő halasztások után, tanácskozásra átadattak a királyi előterjesztések; de a rendek protestáns többsége, Rákóczi küldöttei által buzdíttatva, kinyilatkoztatá, hogy a tárgyalásba addig nem ereszkedik, míg a vallásszabadságon elkövetett sérelmek orvosolatlan maradnak, és elmellőzvén a felsőtáblát, melynek többsége katolikus volt, kívánságát "mint Magyarország evangélikus rende" külön feliratban juttatá a korona elé; mi törvénytelen újításnak, forradalmi lépésnek, a fegyverre hivatkozás előjelének tekinteték.

Ezen merész feliratot éppen a karácsony előtti napokban küldék párthívei az erdélyi fejedelemnek meg.

A hír néhány óra alatt a palotából az utcákra került, bekopogtatott az elővárosi házakhoz is, s rendkívüli izgatottságot terjesztett szanaszét.

Dajka János püspök kéz alatt tudtul adá híveinek, hogy a karácsonyhetet az "evangélikus rendek" panaszainak fejtegetésével kezdi meg.

Ki-ki ismerte e főpap izgató modorát s a befolyást, melyet Rákóczi kedélyére gyakorol.

A hadpárt bizonyosnak hitte a rég áhított vallásháború kiütését. S a békepárt is, melyhez az erdélyi, akkor még csekély számú katolikus urakon kívül néhány tekintélyes protestáns egyén is tartozott, alig mert többé kétkedni, hogy a kocka elvetve van; s bár az első megdöbbenés után gátlólag kezdett működni, szertelen ingerültségével árulá kétségbeesését el.

A fejedelem a püspökön kívül senkit nem bocsátott még magához.

Reggeltől késő éjig szünetlenül futárok indultak az ország különböző részeibe.

Látszék, hogy Rákóczi nagy dolgokon jártatja eszét.

Kardot köszörülni, megnyergelni a hadimént, a fejedelem személyes vezénylete alatt a vén Kornis Zsigmondot és a fiatal Kemény Jánost két tekintélyes hadtest élére állítani, a hit és lelkiismeret szabadságának zászlóit lobogtatva Tokajtól Nagyszombatig nyomulni, mindenütt a békétlen elemeket a seregbe olvasztván, legalább hatvanezer emberrel a megostromolt Nagyszombatból Morvába vagy Sziléziába rontani, hogy Banner svéd tábornokkal közös hadterv szerint lehessen III. Ferdinándot eldöntő csatára kényszeríteni; ezen merész terv a hadpárt főnökei által már Rákóczi szájába adatott, s különböző cifra változatokkal kicicomázva terjeszteték szét.

De a béke barátai is szerencsések valának egy másik szintén fontos hír birtokába jutni.

Állításuk szerint, tudniillik Dajka püspök utolsó audienciája után, a fejedelem este tíz órakor magához hívatta Kassait, a cím nélküli kancellárt, s ennek tanácsára, míg Dajka templomozni fog, néhány főúr a palotában értekezletre gyűlend össze.

Nagyhatású volt e hír a kedélyekre. Minden tudta, hogy a porból felvergődött s az arisztokrácia által gyűlölt Kassai a világ legfélénkebb embere, ki soha lóra nem ült, ki soha fegyvert nem vett kezébe, s ki a háborút azért sem óhajtja, mert maga nem mer táborba menni, s mert a nyert csaták csak az ő halálos ellenségeinek, a főuraknak befolyását növelnék.

Remény és félelem közt virradt tehát a pártokra ama nevezetes nap, melynek reggelén mi Gyulafehérvár piacán foglaltunk helyet, bár mint látszik, egy kevéssé elkésve.

Nagy és sűrű tömeg, melynek hullámzása alig észrevehető, lepi be azon közt, mely a fejdelmi palotától a székesegyházig terjed.

Fő főt ér. A könyöknek nincs elég helye, hogy kifeszülhessen, s működései által egy lépésnyi előrehaladást vagy egy kevéssé szabadabb lélegzést szerezhessen annak, ki a népgomolyba mélyebben benyomulni vagy abból kibontakozni akar.

A "kék darabontok" és udvari alabárdosok ügyekeznek ugyan legalább akkora rést nyitva tartani, amennyi elég, hogy a fejdelemhez menő lovagok, míg a kapuig vergődnek, senkit össze ne tapossanak; s viszont a hírnökök a kapuban elég magasra emelik gombos pálcáikat, és hatalmasan sípolnak is, ha valaki az udvarból eltávozni készül; de a közlekedés fenntartására célzó minden szabály aránylag csekély sikerre vezet és sok kellemetlen súrlódás árán. A nép néhol áttörhetlen tömbbé forrt, s ahol valamivel gyérebb is, nehezen mozdul állásából ki, melyet küzdéssel foglalt volt el, s ingerült kedéllyel oltalmaz.

Csak ha egy kedvelt vagy rettegett úr nevét hangoztatják a "kék darabontok", s ha a hírnök sípolása helyett dobok perdülnek meg, a fejdelmi családhoz tartozók közelgését jelentvén, akkor kezd hullámzani és élénkebben kettéválni a tódulat, hogy szabad átjárást engedjen.

Úgy látszik, a tömeg újságvágya és lelkesedése fölfokozva van; mert úrinők, kíváncsi vénasszonyok, aranyos kardú, sőt papi ornátusban levő egyének is, kik már elkéstek, vagy inkább szerettek künn maradni, vegyülvék a nép közé.

S mily tarka, összhangzástalan, de érdekes képet ad az egész!

A különböző nemzetek, céhek, társulatok, a magasabb és alsóbb rangú polgárok sajátságos öltözete, mely szabásban, színben, ruhanemekben, sőt magukra a kelmékre nézve is egészen elüt a többiekétől, alig enged szemeinknek nyugpontot, s nézelletünk a meglepetés ingerével röpked ide-oda, új meg új benyomásokat fogadva el és soha be nem telve általuk.

S még elevenebb hatást gyakorol kedélyünkre a tömeg hangulata, magatartása, szelleme.

Eredetileg - mint látszik - két csoportozatot formált az összegyűlöngő nép.

Sokan tudniillik a fejdelmi udvar felé sodortattak kíváncsiságuk és szenvedélyeik által, míg viszont számtalant újságvágya, mely mélyebb áhítattal vegyült, a székesegyházhoz csődít vala.

Minthogy pedig Gyulafehérvár minden lakóit - nagymennyiségű idegen uraktól és úrhölgyektől kezdve a külvárosok szegényebb sorsú polgáraiig - rendkívüli mozgékonyságra lelkesíté egy közös ok, egy közös felhevülés: minden, aki csak szekérre, lóra ülhet, vagy lábát és idejét szabadon használhatá, rögtön odahagyá a meleg szobát s rendes foglalkozásait, hogy a csikorgó hideg dacára a délelőtt nagy részét, ha a templomban nem lehet, legalább annak ajtaja, s ha a fejdelmi udvarban nem lehet, annak kapui előtt tölthesse. Hisz soknak a kiindulásakor sem volt reménye az imaház belsejébe jutni vagy a palota tornácáig is bocsáttatni.

Zarándokoláshoz, búcsújárathoz hasonlíta e kicsiny népköltözés.

Falkában haladtak a vár utcáin, s inkább komoly meghatott arccal, mint zajgva és társalogva.

Egy rész a piacra ömölvén, egyenesen az udvarnak tartott, mintha az volna Medinája, hová jutni fogadást tőn; más rész szintén egyenesen a székesegyházhoz vonult, mintha az volna Mekkája.

Akik a palota kapuin be nem férhettek, legalább arra fordíták tekintetüket, s akik a templom belsejéig nem juthattak, legalább abba nézni és onnan valamit meghallani sóvárogtak.

Mindkettejök háta mögé új meg új egyének szivárgának, s ellepvén az üresen maradt rést, a kezdetben különálló tömböket egy testté forrasztották.

S most az egész a címertan legszeszélyesebb rajzai közé tartozó csoda-állathoz, valami kétfejű óriásgyík vagy teknősbéka-fajhoz hasonlít, melynek törzse lomha, tétlen és alélt, fejei pedig egymás ellen vannak fölingerelve.

Mert a templom előtt tanyázók azért szorítják magukból majdnem ki a lelket, s azért tapostatják lábaikat, hogy a szószékből hozzájok hullámzó hangok közöl mentől több érthető szót s ha lehet, gondolatokat is halásszanak ki. Csendre s figyelemre van tehát szükségük.

Ellenben a fejdelmi udvar kapuihoz tolongók azért roncsoltatják köntöseiket, azért tűrik "a kék darabontok" mogorva bánásmódját, hogy a palotából kijövő egyénektől híreket halljanak, s tények felől, melyek által érdekeltetni látszanak, minél gyorsabban világosíttassanak föl. Ezeknek tehát a csend helyett most éppen annak ellenkezőjére van szükségük.

Aztán a hírt és az igét lesők közt kedélyükre nézve is kirívó különbség mutatkozik, mit lehetetlen nekünk hamar észre nem venni. Az udvarba nézők, tudniillik többnyire dühös mérséklettek; míg a szószékhez tekintők csaknem kivétel nélkül dühös túlzók. Azoknak zöld remény, ezeknek fekete gyász színében tűnik fel a híresztelt vallásháború. Nem is csoda tehát, hogy az egyik fél oly kevés rokonszenvet mutat a másik iránt, mintha közös osztálypörük volna, melyért prókátoraik már rég meghíztak, maguknak pedig erszényük és kedvük rég megcsappant.

E sötét hangulatú egyénekhez talán még az idegen és közönyös szemlélőnek sem volna tanácsos sokszor súrlódni; de mi - tudniillik én és tisztelt olvasóim - a költészet teljes hitelű oltalomlevelével ellátva érkezénk Gyulafehérvárra, I. Rákóczi György fejdelmi székvárosába, s így magas állásunknál fogva eléggé védve vagyunk a féketvesztett szenvedélyek minden durvább érintéseitől.

Miért ne vegyülnénk hát közéjük?

Miért ne oszlanánk a tömegben szét, hogy figyelmünket a legcsekélyebb mozzanatok se kerülhessék ki?

Miért ne járnánk a dolgoknak utána?

Nekünk minden szomszédunk adhat felvilágosítást. Hisz mi a helyszínén vagyunk. Minket a költészet varázsolt oda, hogy lássunk, halljunk mindent hűn és igazán: hűbben, mint akik akkor éltek, s valószínűbben, mint ahogy ők élményeiket szájról szájra adák, vagy henye napjaikban, midőn lekötötték a kardot oldalaikról, a papírra jegyezték föl.

Ne is kérdjünk hát tőlük semmit.

Beszéljük, meséljük magunk el.

Én a szóval elül fogok menni; önök, olvasóim, figyelmükkel utánam fognak jönni; de mihelyt megunatkoznak a közönyös, vagy kifáradnak a sötét jelenetek rajzánál, hagyjanak bízvást magamra, s térjenek a múltból a mához vissza, hol költészet nélkül is lehet borongani, vagy ha tetszik, még ásítni is.

A püspök úr szenvedélyesen szónokol.

Soha nagyobb hangja és közönsége nem volt.

A templomba tódult nép ifja és véne mély áhítattal, sőt azon sötét rajongással hallgatja őt, mely a hitújítás korszakának jellemvonásához tartozik.

De a külső tömeg, miután keveset érthet a kenetes beszédből, nincs annak varázshatalma alá úgy vetve, hogy a szónok célja szerint buzduljon föl vagy alázódjék meg, s érezzen keblében törődést vagy elszántságot.

A templom előcsarnokán túl csak az erősebb hangnyomatú szavak, melyeket az egyén készülődése kötött össze függő gondolatokká, valának tisztán kivehetők.

Itt teljes alkalma van az indulatoknak sejtések, gyanítások által fokozódni.

Dajka püspök prédikációjából hallák még a távolabb állók is, hogy Nagyszombatban nem szabad az ágostai vallást követőknek a megrepedezett, szétdűlő egyházat kiigazíttatni.

Ó, ott bizonyosan a pap fejére hull az eső, midőn éppen az evangéliumot kezébe veszi; a consistorium legbuzgóbb tagjainak a hirtelen lemállott vakolat alkalmasint vagy az orrát vagy tán a koronáját is betörte; s kétségkívül minden isteni-tisztelet kezdetekor külön kell azért imádkozni, miképp a Jehova hatalmas karjaival tartsa fel a boltíveket, hogy a nagyorgona szavára ne dőljenek a szent gyülekezetre.

Ez iszonyú helyzet a legrészletesebb vonalakig lebeg a tömeg szeme előtt.

Erről suttognak, ezt magyarázzák egymásnak.

Megint hangzik a főpap szájából valami tisztán érthető.

"Léván nem szabad lelkészt tartani."

- Ki kereszteli meg a gyermekeket? - kérdé szomszédjától a tömegben egy várandó asszony.

- Senki, kedves húgom! - válaszolja érzékenyen maga a szíjgyártók céhmestere - ott a mi szegény hitsorsosainknak még nevük sincsen.

- Szakolcán nem adnak temetőhelyet halottainknak - panaszolá a főpap.

- Borzasztó! - sóhajták künn.

Vajon hány halott hever Szakolcán temetetlen? hányat ástak árkokba be? hányat kapartak onnan a farkasok ki? hol pihen az, kinek életében nem volt egy talpalatnyi földje is?

Ily tudakolások zsibongnak a nép ajkán, terjedve-széledve mindig tágabb körben.

Az elkeseredés nőtt, az áhítatos csend apadt.

S ez még szerencse volt, mert legalább a közös csillapítás alatt a főpap néhány panasza megérthető nem vala.

Míg a templomnál ezek történnek, a fejdelmi lak kapui előtt hemzsegő tömb sincs izgatások nélkül; mert időnkint akad, ki a főurak értekezletének folyamáról hírt szed föl vagy kohol.

- Össze akarják rögtön híni az országgyűlést, hogy hadi segélypénzt ajánljon - szólt az egyik.

- A fejedelem őnagysága saját kincstárából a zsoldosok szaporítására nyolcvanezer tallért ígért - erősíté a másik.

- A hajdúvárosokhoz és a székely nemzethez még az éjjel parancs megy a közfegyverzésre - mondá a harmadik.

Természetesen minden ily hírre szembetűnő lehangoltság mutatkozott a kapuk körül csoportozókban, mit mély hallgatásuk s komor tekintetük tanúsít.

De a felleg után verőfény jő, a borút derű váltja föl.

Csakhamar így történt itt is.

Békeremények kezdettek a palotából kiszivárogni.

- Haller Péter és Mikó Ferenc - beszélé egy udvari tisztviselő - azt tanácsolják, hogy őfensége figyelmeztesse ugyan a nádort az evangélikusok vallásszabadságát biztosító bécsi, nikolsburgi és pozsonyi béke pontjainak szoros fenntartására; de most ennél többre ne terjeszkedjék.

- S legfölebb néhányat fogasson azok közül be - mormogák a dühös mérséklettek -, kik a törököt háborúskodásaik által nyakunkra akarják hozni. Úgy kell bánni velük, mint Zólyomi Dávid urammal és cimboráival. Van ám börtön a fogarasi várban, s Kőváron is hűs helyet lehet a heveskedők számára készíteni. Csak ne kíméljük a nehéz meg a kurta vasat. Olvasztanak eleget hegyeinkből, s marad, a kardon és ekén kívül, bőven békóra is.

Egymást tüzelgeték pattogó szavakkal fel, s jókora nyugtalanság és zaj támadt, mely a templom felől sűrű kézintéseket hozott mozgásba.

- Helyet, helyet! - sürgeték most a "kék darabontok", tért nyitva egy szürke bajuszú s egészen fehér szakállú lovag számára, kit összegörbedt dereka és a pofacsonthoz száradt arcbőre csaknem hetvenévesnek, kopott dolmánya pedig csekély fontosságú vidéki úrnak gyaníttattak.

- Ennek bizonyost kell tudni, ez az udvarból jő! - szóltak a hátrább állók, lábujjhegyre emelkedve, előre nyújtva nyakaikat a mások vállán, vagy könyökeikkel feszítve szomszédaikat, hogy az embergomolyékból, melybe zárultak, valahogy kiékeljék magukat.

- Mi újság, nemzetes nagyuram? Ha nem bántanók meg: mit főznek benn a tekintetes és nagyságos rendek? - kérdik a lovagtól, akik mellett elhalad.

- No, hát, fiaim! - szólt ez köhécselve s elő-hátra inogva -, mindnyájan paripára ülünk, s táborba szállunk, hogy cikkelyes buzogányainkkal feje lágyára kopogtassunk a nádorispán úrnak. Aztán felrándulunk látogatás végett Pázmán Péter őkegyelméhez is.

- Messze lakik az érsek uram - jegyzé meg a tömegből valaki.

- Messze ám, fiaim! - folytatá az öreg -, de mi addig meg sem pihenünk, míg szakállánál fogva nem hurcoljuk ide.

- De hátha az érsek uram találja a kegyelmed szakállát megtépni.

Az öreg erre pattogni kezdett, a tömeg is visszasivalkodék, s úgy körülfogá őt, hogy a darabontoknak kellett, s kevés sikerrel, rendet csinálni.

Szerencsére éppen midőn hevében volt a civódás, hangzék hát mögől: "György úrfi! György úrfi jő! Isten éltesse György úrfit!"

Minden tudta, kit kelljen György úrfi alatt érteni, s neve legalább annyira kihűté az öreg lovagot és veszekvő társait, hogy halkabb és gyérebb nyilatkozatok közt folyt a per, s történt a távozás.

A fejedelem nagyobbik fia az úgynevezett "Harmadik udvarból", melynek kapuja a templom utca hátulsó végére nyílt, s mely teljesen mentve volt a tömegek kíváncsiságától, léptetett gyönyörű arab lován ki.

Kísérete csak egy szárnysegéd- és az al-lovászmesterből áll.

György úrfi a fiatalkor kezdetén van; nagyságos anyja még csak gyermeknek tartja, de nagyságos apja már érett férfiúnak akarja tekinteni, hogy hamar nyerjen önbizodalmat, s hogy tanuljon gondolkodni saját helyzetéről és azokéról, kiket idővel kormányozni fog. Mi György úrfi önbizalmát illeti: ezen szép tulajdonról nevelője, vagyis udvarmestere úgy vélekedik, hogy már elbizakodássá fejlődött ki; ellenben a tetszelgeni vágyó palotahölgyek - kiket akkor fraucimereknek híttak - a deli hercegfiú hibájául éppen azt emelék ki, hogy igen szerény, szemérmes és visszahúzódó: szóval, nem bír a kellő önérzettel.

Melyik félnek van igaza, az idő fogja megmutatni.

György úrfi a templom hátrészénél felkanyargva oly ponthoz ért, hol már szemébe tűnt a csoportozat.

Ekkor arabja vagy a sarkantyú-érintésre, vagy saját ösztönénél fogva, hegyezte fülét, magasra emelte első lábait, dagasztá a jeges havat, táncolt, hátulsó lábaira emelkedett, s néha félre is ugrott, de oly óvatos vakmerőséggel, oly kecses szeszéllyel, hogy mind gazdáját, mind magát a legfestvényiebb helyzetekben tünteté fel a közönség szemébe.

Hosszú, göndör haja éjfekete s gazdag gyűrűzetben verdeste széles vállát, melyről ultramarin színű, csillogó aranyvirágokkal hímzett, drágaköves gombú s hófehér hermelin szegélyű és nyakú mente himbált, a légben magasabbra felkapatva, vagy ékes hullámredőkbe fodorítva.

Karcsú derekán csattog a hosszú szíjra eresztett kard, s fénylik a fekete gránát s smaragd boglárokkal terhelt öv.

Piros-barna arca, nagy s éles sötét szemei, erős homloka, büszke vonalai a dac és erély jellegébe olvadtak fel, melyet negédes magatartása s hatásra számított mozdulatai még egy kevéssé tán túlzottá fokoznak, de a nép szeme előtt, mely a kirívót szereti, annál érdekesebbé.

És ezen huszárnak való hercegúrfi még a tudományosság hírében is állott.

A "küzdő keresztény", melyet senki sem olvasott, mert papírra téve sem volt, híres röpiratnak tartaték, mely szerzőjét az annyi vérbe került koreszmék élére emelé.

Tartalmát a Rákóczi-családhoz ragaszkodó hittanárok úgy kikürtölték, s előre is saját eszméikkel úgy felvirágozták, hogy György úrfi, a nagy gondolkozó, ha lóra pattant, csakhamar az ablakhoz csődíté az egész nővilágot; míg öccse, Zsigmond úrfi, a szorgalmas ifjú, másnak alig tartaték, mint oly főrangú íródeáknak, ki a betűvetés helyett hasznosabb s helyzetéhez méltóbb dolgokra fordíthatná a drága időt.

Szóval, a fejedelem nagyobbik fia a közönség kegyence volt, míg a második fiút csak a hozzá közelebb állók bálványozták.

György megjelenése most sem maradt hatás nélkül.

Míg a deli úrfi a Miklós kapu felé haladva a templom előcsarnoka irányában tomboltatta arabját, némelyike még a buzgóbb hallgatóknak is Dajka püspök szónoklatából kevesebb hangtöredéket ragadott figyelmével meg, mert a szép és dacos ifjúra fordította tekintetét.

Voltak ugyan mások, kik az egyházban óhajtották volna látni a "küzdő keresztény" szerzőjét, s harag gerjedt szívükben és a botránykozás sötét árnya szállt arcvonalaikra, midőn az ünnepi szent csendet így szemlélek fölzavartatni, de a hercegúrfi neve és alakja annyi varázzsal mégis bírt rájok, hogy keserűségüket elnyelték, s a legcsekélyebb mormogással sem tanúsíták visszatetszésüket.

Maga az uralkodó fejdelem aligha részesült volna e rajongásig felhangolt kedélyűek ekkora kimélyében.

Mert a tény, ha nem gyöngédtelen, legalábbis felötlő volt.

György úrfi tomboló ménén a tömeg azon középrétegeihez érkezett, hol az egyének igen távol voltak a templompitvartól arra nézve, hogy valamit hallhassanak, és szintén igen távol a palotakapuktól, hogy a kijárókat kérdésekkel ostromolhassák.

Itt a piacra későn szivárgókból alakult vegyes nép, mely rossz helyzete miatt se az áhítat, se a kíváncsiság számára elég tápot nem nyerhetett, ujjongatásokban tört ki, s rokonszenvének kifejezéséül lekapott süvegét kezében forgatta.

A hiú György úrfinak tetszett a kegynyilatkozat, s még mesteriebben tomboltatá arabját, nem hallva vagy nem véve számba a zúgást, mely a püspököt élvezni kívánók ajkairól szélmorajként emelkedett fel.

- Ez fogja az új ammoniták bálványoltárait ledönteni - suttogták körüle és távozása után. - Ez állítja megint lábra hitsorsosaink ügyét Németországban. S írat majd a bécsinél különbékét a magyar evangélikusok számára is.

- Csak az kár, hogy addig meghal Pázmány - szólt egyik békebarát némi gúnnyal.

- És addig a kovásznál is inkább elsavanyul az evangélikus rendek minden édes reménye - jegyezte a második meg.

- Kegyelmetek igen fenn kezdik szarvaikat hordani, pedig nemcsak Kassai uramból áll a világ. Habár Kassai uram a béke mellett van, lehetnek a valóságos főurak s lehet a fejdelem őnagysága is más nézetben - válaszolták hévvel a háború párthívei.

- Mi nem Kassai uram részére beszélünk. Mi jól tudjuk, hogy nem ránk bízták az ország dolgát, s nem is akarunk, mint kendtek, ahhoz szólani, mihez semmi közünk. Ha inszurgálni kell, majd kiköszörüljük szablyánkat, s ha hadisegélyre kapuadót kérnek, csak úgy megfizetjük, mint a maga jobbágyaitól akármelyik nemesember. De azt nem találjuk helyén, ha valaki a lemenő nap rovására magasztalja a felkelőt. A mi dicsőségesen uralkodó fejedelmünk sem hullott a fejelágyára. Ő is forgott elég csatában, el tudja intézni, amit a haza javára szükségesnek lát, s nincs szükség György úrfi vitézségét az apja ócsárlásával magasztalni.

A vitának ily ravasz fordulatot a várostanács főjegyzője adott, arra számítva, hogy pártelleneit kényelmetlen térre szoríthatja.

- Hát ki szólott itt őfensége ellen? - vette fel az álnok vádat egy köpcös kinézésű mezei kapitány. - Jobban nyakán fog ülni a nádorispány sergének a mi fejdelmünk, mint kegyelmetek óhajtanák; attól ne tartsanak semmit. Nem azért volt Bethlen Gábor hadainak vezére, hogy egyebet várhassunk tőle, mint fényes győzedelmeket. De az apák csak örvendhetnek azon, ha fiaik által idővel még felül is múlatnak. S meglássátok, György úrfiból minden hitsorsosaink feje, egy másik Gusztáv Adolf lesz, ki a Regensburgban ülésező német fejdelmeknek Gyulafehérvárból fog békepontokat diktálni.

- Sokáig éltesse hát az Isten őfelsége! - szólt hideg mosollyal a városi jegyző.

- Aki állításomat gúnyolni meri, majd meglátja: nyelve élesebb-e vagy szablyám? - hánytorgatá a mezei kapitány.

- De miért civakodnak kegyelmetek minden igaz ok nélkül? - mondá egy éppen akkor érkezett papi személy, kiben a közönség Csulaira, az udvari káplánra ismert. - Fülöp macedóni király akárhány győzedelmet nyert, maradt azért még elég tennivalója az ő hős fiának, Nagy Sándornak is. Ha Rákóczi György fejdelmünk most hadat üzen, megverheti a nádort, egyesülhet Banner svéd tábornokkal, a heilbronni szövetségesekkel és a francia segédcsapatokkal, s aztán beveheti Regensburgot, Prágát, kihajthatja országából régi ellenségünket, a bajor választót, kötelességére visszatérítheti a szász fejdelmet, megbüntetheti a köpenyforgató dán királyt. De mindezen győzedelmeivel csak felét teljesítené azon nagy feladatnak, melyet számunkra a gondviselés kitűzött. Mert, szeretett híveim, a mi egyik hatalmas ellenségünk a római császár, de a másik a lengyel király, Ulászló, ki a köztársaságban, mely fölött uralkodik, még több erély és szigorral lépett fel az új hit követői ellen. S ha idegen segély nem jő közbe, bizony a mi unokáink a lengyel földön nyomait sem fogják többé találni az evangélikus hitnek, mely az Isten igaz igéit ott terjeszté vala a legkitűnőbb eredménnyel... És ezek után, szeretett híveim, nem látjátok-e be, hogy György úrfinak a hadibabért és béke pálmaágát Krakkónál kell keresni, s nem Regensburg- vagy Prágában? Apja küzdeni fog Magyar- és Németországban, s midőn szövetségeseivel a vallás és lelkiismeret szabadságának kivívásához járul, előre kiegyenlíti azon utat, mely György úrfit a diffidensek, vagyis a mi szent vallásunkat követők élén viendi a lengyel trónra, hogy ott örökre véget vethessen Babilon hatalmának.

Csulai uram rajongó beszéde tetszett ugyan a mezei kapitánynak, de annál kevésbé másoknak, kik a főjegyző körül gyűlengének.

A vita, melynek folytatását a hamar eltávozó udvari káplán szeretett híveire bízta, kik közé Erisz almáját bedobá, percenkint zajosabbá vált.

S midőn György úrfi a hánykódó arábon a Miklós kapuig haladott, hogy az elővárosba szállhasson alá, háta mögött már a kósza méhraj zsibongásaként emelkedék, és szállt a zúgás-bongás, itt kitörve, ott lankadva s megint erőre kapva.

Dajka püspök pedig a künn levő hallgatók számára csak terjedelmes hanglejtéseinek skálájával szolgálhatott. Minden egyéb elmerült a közmorajban. Pedig szónoklatának fénypontjához ért, s a vallásos térítések különböző nemeit vala elősorolandó, melyek a magyarországi evangélikusok ellen állítólag igénybe vétettek, s borzasztó jeleneteket tártak a megrémült világ szeme elé.

S a szenvedélyes tömeg, mely a csend helyreállítása körüli sikertelen kísérletei által is ingerülve volt, éppen a tények fölszámlálásánál lőn saját képzelődésére hagyatva. Ki-ki szabad kénye-kedve szerint rajzolá az állított hajmeresztő eseményeket. Egyik máglyát vélt füstölgeni, a vértanúk már elhamvasztott hulláival. A másik a dragonyosokat látta, amint az anyák karjaiból ragadozzák a csecsemőket. A harmadik a szentkönyv széttépett leveleit nézte a forgószél tölcsérében. A negyedik a száműzött hitszónokokkal együtt húzott gályát, vagy hevert nedves börtönpincék fenekén. Szóval, a legveszélyesebb démon, a bősz álmokat történetekké hazudó képzelődés, mely a néplázadások karvezetője szokott lenni, és csalfa állítások által vérfagylaló bűnöket nemz, s az aljasra az erény álarcát vonja, kezdé szemfényvesztő játékait űzni.

- Le a képimádókkal! Irtsuk ki a kananéusok hitetlen faját! Haljunk meg a lelkiismeret szabadságának védelmében! - hánytorgaták a dühös rajongók egyre-másra.

Szerencsére a decemberi hideg legalább 15 fok volt a fagyponton alul.

Ezt Gyulafehérvár lakosai nem tudták ugyan, de annyit a higany megkérdezése nélkül is éreztek, hogy foga van a télnek, s az ember a prémes bundától kölcsönzött melegben végre is óvakodóbb szokott a kezdeményezések körül lenni, mintha a nap hő sugarai élesztik a vérkeringést.

Aztán a templom nagyorgonája megdördült, hirdetvén, hogy a püspök úr is bevégezte a térítők ellen indított hadjáratot.

Sürgés támadt.

Voltak, kik a rövid utóimát be nem várva, kimenni akartak, s míg ezeknek, hogy távozhassanak, rés nyittaték, befejezve lőn az istentisztelet is, és az egész közönség felkelt a padokról, tódult a szabadba.

Szóval, itt nem volt már többé mire várni, mitől hevülni, miért hallgatni.

Szekerek, szánok robbantak elő zörögve, csengve, s hogy hazarepítsék azon delnőket és öregurakat, kik Dajka uram meleg szónoklata dacára is, mint arcszínük gyaníttatja, a magas és szellős templomívek közt néha tán a kandalló csendes derült lángjára vágyva gondoltak.

Különböző irányban vastag erek törtek a népcsoportból ki, s ágaztak a piacon végig, oly egyénekből szőve mindig s mindig tovább, kik nem találták ámolygásra csábítónak a légmérséket, és hangyagyorsasággal siettek haza.

Nem is volt csoda.

Mert már most a Maros völgyén zúgva száguldott végig az alszél, s míg a könnyű katángot és száraz ágakat táncoltatá, s míg a fehér és csillámos hóhasábok éléről vékony lemezeket szeldelt le, hogy az útárkok körül új hófuvatagokat alkosson, addig a Kecskekő és kákovai hegygerincek vihartömlőiből is kiszabadult egy-egy légroham, s Gyulafehérvárra húzódva, a fejdelmi palota ablakai előtt kezde fütyölni, a házereszekről a vékonyabb jégcsapokat dobálá az ácsorgó utcagyerekek nyakába, s ahol csak a várba szintén fölrepkedő róna-széllel találkozék, tüstént összesivalkodott vele, s aztán ketten küzdve kígyódzó örvényt fúrtak a légkörbe, vagy tölcséreikben forgatták mindazt, mit az utcáról, a korcsmák cégéreiről és a lekapott süvegek daru- és kerecsentollaiból hirtelen magukhoz ragadhattak.

S ekként a hideg téli nap fanyarrá, csípőssé alakult.

Az éltelen sugárok ragyogtak ugyan, de a sürge és zizegő lég a meleg ruhákon is minden parányi nyílást megtalált, s az arcot vörössé, a körmöt kékké festé.

A békésebb hajlamú egyének tehát a templomból s annak csarnoka elől hazavonultak, és a tömegnek, melyet kétfejű csodaállathoz hasonlítánk, egyik feje megszűnt élni.

A harcpárt száma - elenyészvén a főbb érdek, mely összecsődíté - tetemesen apadt ugyan; azonban e változás a fejdelmi lak kapuja előtt még mindig függőben tartott békepártra nézve éppen nem vala kedvező.

Mert a püspök úr hallgatóiból a rajongóbb egyének most a főurak értekezlete iránt nyervén tudvágyat, falkákban nyomultak a másik tömegre, és míg némelyek ökleikkel s könyökeikkel rést nyitottak maguknak majdnem a kapukig, azalatt közülük a nagy többség érc-sorompóként vette körül a piactér ezen szögletének régibb vendégeit, s úgy nyomta, szorítá előbbre, hogy az alabárdosok és "kék darabontok" minden törekvése sem volt elég a fejdelmi udvar bejárataitól őket visszaszorítani.

A békepárt egészen önhibáján kívül a palotaőröktől a karabélyaggyal és a lándzsafokkal egy-egy durva ütést kezdett kapni mellére és fejére; de hátulról annál erélyesebben szoríttatva, kénytelen volt nagy szitkozódások és zaj közt a kapun mindig beljebb tódulni, s minthogy az őröknek a tüzelés az alkapitány által, ki a zavar növekedésekor érkezék a hely színére, megtiltatott, csakhamar az egész előudvar, hol "a kék darabontok" tanyáztak, s melyre az értekezletet tartó főurak teremének ablakai néztek, zajgó és hangosan veszekvő néppel tölt meg.

A morajból pedig e felkiáltások voltak észrevehetők: "éljenek a magyarországi evangélikus rendek! éljen a vallásszabadság! éljen a háború!", míg viszont merész ellenmondásként az is hangzék, hogy "éljen a béke! nem kell háború!"

Szóval, a mostani kifejezést használva, egy kis "kravál" volt keletkezőben.

De mi, kik növelésünk és véralkatunknál fogva inkább szeretjük a szenvedélyeket a szobában, mint a szabad ég alatt látni és vizsgálni, hagyjuk el most a tomboló sokaságot, és szép csendesen a templom utcán végigballagva, kísértsük meg a "harmadik udvar" kapuján a fejedelmi lakba menni, hátha ott benn érdekesebb jelenetekre találunk.

Minket senki föltartóztatni nem fog.

Helyzetünk egészen kivételes.

Használjuk tehát az alkalmat.

Ne késsünk a szép nők öltözködő-termébe is tekinteni.

Nekünk ez a szemérmes reggeli órákon sem tilos, midőn különben az ablakfüggönyök legördítve és az ajtózávorok előtolva vannak.

Siessünk!

"A harmadik udvar", melybe lépünk, nagy nehézkes ötszeg, két emeletre építve s magas cseréphéjjal fedve.

Homloka, mint mondám, a templom utcára néz, s földszint tizenkét áruraktára van, melyben kelet és nyugat fényűzési cikkei összehalmozvák, úgy, hogy az aranyművesek kirakásai is majdnem azon szemkápráztató hatást gyakorolják az idegenre, mint Velencében a Rialtó-híd körüli ékszerboltok.

Más fejdelem aligha bérbe adta volna a kalmároknak palotája egy részét, de Rákóczi György szenvedélyes üzér és pénzszerző.

Azonban észrevételek helyett haladjunk tovább.

Az utcasor első emeletében György és Zsigmond úrfi lakik, s fölöttük az országgyűlés és a királyi tábla termei vannak.

A többi szárnyakon a főlovászmester, a nemesi társulat kapitánya - vagy mint más országokban nevezik, a palotaőr -, az apródok és a külső cselédség számos osztályai fészkelnek.

Nekünk nincs szándékunk közülük valakivel most megismerkedni.

A kaszárnya alakú épület nehéz és ízléstelen tömével kedélyünket nyomja. A fegyverzaj, a mének nyerítése, a járók-kelők zsivaja, a megharsanó trombita s a katonai gyakorlatok, melyek a tág udvartér egyes pontjain folyamatban vannak, tán néhány percig izgatnák figyelmünket, de zavart és kirívó hatásaikkal utóbb eltompítanának.

Csendelgőbb, festvényiebb vagy legalább vonzóbb tekintetű helyre siessünk.

Egy, a fejdelem családcímerével ékített s feldombor oszlopokon nyugvó bejárat minket a "második udvarhoz" vezet, mely a főépületen kívül több csinos, tündéri, szeszélyes alakú lakokból áll. Ezek csak szép arányi összefüggésben vannak egymással, s mindenik külön igézetet gyakorol a szemre, de azért az egésznek is kellemét és kifejezését emeli.

Mint szeretnők, ha májusi nap, ha virágnyílás és mosolygó kék ég alatt jöttünk volna ide!

Akkor megtelnék gyönyörrel lelkünk és szánk magasztalással.

Míg most, a hideg télen, képzelődésünk eleven színben tudja ugyan maga elé rajzolni a kéjt, melyet, a fejdelmi palota ezen részében lakók a derültebb évszakok alatt élvezhetnek; de lehetlen azt is észre nem vennünk, hogy az építőmesterek által, kiket Bethlen Gábor Olaszországból hozatott, több gond fordíttaték a szépségre, mint a célirányosságra.

A lapos fedelzetet vastag hó borítja, s víz levezetésére szánt pléhcsatornák mellett sem bírunk azon aggálytól megválni, hogy a beszivárgó nedv a termek gyönyörű falfestvényeinek és drága szőnyegeinek előbb-utóbb ártani fog.

S a nagy függő vagy erkélyes ablakok úgy vannak dél tájékairól zordabb égaljunk alá átvive, hogy a szép palotahölgyeket - mert "a második udvar" leginkább ezeknek van szánva - a csípős északi szél hatásától a márványkandallók festvényi lángjának és kedélyes melegének dacára is féltenünk kell.

Nem kárhoztathatjuk tehát Rákóczi György fejdelmet, hogy "a második udvar" hátterén két bástyaszárnyat az összhangzás megsértésével magas fedél alá vett. Bizonyosan óvakodásból tevé, bizonyosan kényelmet akart azoknak szerezni, kik ott laknak, s kik, minden jel szerint, kiválóbb tisztelet és figyelem tárgyai; mert a hozzájok vezető bejáratokat a "nemesi társaság" tagjaiból választott őrök védik.

A bástyaszárnyak szegleteiből fantasztikus alakú tornyok nőnek ki, légben függő kioszkokat alkotva, melyekbe hajdan a virágvedrekkel és szellős tarka sátrakkal ékített lapos fedélzetről volt a följárás; de ezentúl már az igéző tájképet, mely e tündér-fészkek felé leírhatlan varázzsal mosolyg, se a meleg tavaszalkonyon a nap bíbor fényénél, se a hűs nyáréjeken a telt hold ábrándos szelíd világításában többé élvezni nem lehet; mert az új cserépfedél óta a tornyok kicsiny raktárakká változtak, s a repkény, mely a várfalak teraszáról rájok felkúszik, most kirívó ellentétet képez, míg régen a költői hatást egészítette ki.

A két bástyaszárnyat a várfalnak itt kertté alakított terasza köti egymással össze. E terasz a túlsó oldalon fokozatokban száll alá, s barackfákkal és szőlőtőkékkel van beültetve. A téren pedig, mely lenn meglehetős távolságra nyúlik el, a fejdelemasszony virágos kertje van.

De ideje már a szabadból hajlékba vonulnunk, s minthogy a bástya kazamatáiban kevés beszélni valót találnánk, menjünk a szőnyegzett lépcsőkön a felső emeletbe.

Mindjárt az első ajtó azon kor legdúsabb és legízletesebben bútorzott terem-sorainak egyikébe vezet be.

Mennyi pénzt nem áldozna a mostani nagyúr vagy delnő, hogy ily szobákban fogadhassa vendégeit, s mennyit nem beszélne az elegáns világ arról, amit az előcsarnoktól kezdve a budoárig abban látott, élvezett és... irigyelt!

Igaz, miként most e szóban rokokó fekünnék a leírhatlan varázs, mely az érzékeket vággyal, a szemet káprázolattal tölti; míg 1638-ban, melynek végnapjain kerestük Gyulafehérvárt fel, a számunkra megnyílt bástyasor termei a legújabb divat ingere által hatnak a szerencsés halandókra, kik e tündérfény közt álmodják át, mint a sors kegyeltjei, életük napjait.

Mert mi is volna itt szép álomnál egyéb az élet, mely a közönséges állapotú embereknek gond és munka, a szegényeknek pedig tűrés, szenvedés és megpróbáltatás?

Boldogok a gazdagok, kik a bőség kiapadhatlan szaruját a véletlentől ajándékban nyerték!

És százszor boldogok főként a gazdag nők, kiknek élete, mint ősmondák szerint a Barem vize, tiszta hullámokkal és arany-fövény fölött csörg le!

De ne ítéljünk hamar. A külszín csalhat. S hova is tévede képzelődésünk?

Lépjünk a teremsor küszöbére vissza, s nézzünk röpke tekintettel a bűbájos lakba.

A szögletteremig - melynek szentélye elzárva, s misztériumai még lepel alatt vannak - legfölebb nyolc szoba lehet, több aligha.

A falakon ne keressünk bőr- vagy papírkárpitozást, mint most divatozik. Mindenik faloldal arany vagy dúsan aranyzott szegély közé foglalt kép, egy-egy nagy tabló történeti, allegóriai vagy hitregei alakokkal. Híres olasz festette a velencei vagy florenci iskolából, kinek freskóképei oly magasztalásban részesültek vala, hogy a közdicséret a művészetet pártoló, de a polgárisodás határszélén lakó Bethlen Gáborig is elhatott.

A termeket az akkori építészet modora szerint mély bolthajtás ívezi, rendkívül mély ablak-falakkal, melyeknek köze, ha a nehéz selyemfüggöny leeresztetnék, csinos díványaival együtt egy külön díszszobácskát formálhatna, hol a delnők könnyű csevegéseik számára egészen elválaszthatnák magukat a jelenlevő többi világtól.

Óriás velencei csillárok, vastag és sok szögletre metszett kristály-rajzokkal függnek mindenik terem boltkúpjáról, körültáncolva a könnyűlábú Hórák vagy a Kegyistennők karvezetése alatt a költészet kilenc tündérlánya által. Mennyi fény áradhat e ragyogó csillárokból, a fenn lebegő bűbájos alakokra és az alatt járókra, kik nem a művész ábrándjainak, de az életnek köszönik szépségüket, mely amazokéval versenyez! S hogyne? Hisz az akkori Erdély delnői és a mostaniak is, az igézet, a hódítás minden fegyvereit mosolyaikon, szemeikben és sugár termetükön hordják. Vitéz amazonai a szépség hadviseletének.

De megint félrecsapongás!

Maradjunk a padlózatnál, melyre az ajtóból léptünk, hogy tekintetünket a díszítményeken legeltessük.

E padlózat nem négyszögben rakott, viaszos és tükörsima cser- vagy jávorfa táblákból áll, a századunkban uralkodó divat szerint.

S hogy mi? Biztosan nem mondhatjuk meg.

Lehet márvány, antico verde, trachit, vagy - bár hinni alig bátorkodunk - lehet olcsó fenyődeszka is.

Végére alig járhatnánk.

Azonban szükség sincs kíváncsiságunknak eleget tenni.

A fődolog csak az, hogy lábunk oly finom perzsaszőnyegeket tapos, milyenek a mostani műtárlatokban egészen hiányzanak, s mikből aki egyetlen darabot nyerhetne ajándékban vagy hű szolgálataiért jutalmul, ha háza nincs, kényelmes hajlékot emelhetne, ha földje nincs, telket vásárolhatna, s ha bősz zsiványként fojtogatná torkát a szomj és éhség, parancsolón kiálthatná: hadd számoljak örökre le veled ronda nyomor, te szemtelen útonálló, ki gyilkolsz vagy gyilkoltatsz! Halj most lábam előtt meg!

Boldogok a gazdagok!

A szobákban minden bútor bársony vagy mélykék atlasz borítékú, s ezüst vagy arany hímzéssel, virágokkal vagy rojtokkal terhelve.

Az olcsó gyapotszöveteket, melyeknek csinos dessin-jei közöl a legkecsesebb alakúakat még a könnyű erszényű hölgyeink is végekkel vásárolják nappali szobáiknak felékesítésére, akkor Erdélyben alig ismerték. Sőt magukat a teveszőrből gyártott kelméket is, bár becsük jelentékeny vala, a főurak a színes bőrnél is ritkábban használták bevonatokra. A bástyaszárnyban egyetlen ily közönséges kelme sincs.

S mekkora velencei tükrök vannak! Most legalább két darabból lennének összeállítva.

S mennyi ezüst- és aranynemű az asztalokon, az almáriomokban, az etazsereken, melyeknek akkor tán semmi nevük nem volt, vagy csak egyszerűen polcnak hívták, oly alázatos büszkeséggel, mintha a koronát fövegnek mondanák, mi igaz, de mégis valótlan elnevezés volna!

Boldogok a gazdagok, kiket a fény úgy vesz körül, mint mást a levegőég. Beszívják, kilehelik s nem is mondhatják többé áldásnak, mert régi sajátjok velük volt mindig, körülfolyja őket, és sugárkörén át tekinthetik a tárgyakat, miket az élet nyújt, mégpedig szebb világításban, mint mi, kiknek előbb könnyeinket és verítékünket kell szempilláinkról letörölni, hogy valamit láthassunk, s akkor is csak ugyanazon tárgyak sötétebb oldalán; mert a derültebb oldal mindig a gazdagok felé fordul. Valami delejes erő mozdítja a világ tárgyait így.

Ezerszer boldogok a gazdagok!

De vajon mindig-e?

A betett ajtajú szögletszobáig értünk.

S mi történik ott?

Az ablakmélyedék zsámolyánál nőalak térdel, feje lehajtva, keze összefogva, előtte kisded Mária-kép és feszület.

Mekkora áhítattal rebegék ajkai a "pater nostert" és "Ave Mariát", míg ivor-fehér és finom ujjai közül le-legördül az olvasófüzér gyöngyszeme!

- Ámen! Ámen!... Ó, mennyei Atyám, bocsásd meg az iszonyú bűnt, melyet elkövetni fogok. Istenanya, könyörögj érettem! Szentek, vessétek közbe magatokat! Jaj, mekkora bűn! De ti látjátok szívemet. Irgalmazz, segíts te Boldog Szűz! Ave Maria, ave, ave! Könyörüljetek rajtam! Könyörögjetek érettem, a szegény szerencsétlen leányért, ki lelke nyugalma végett harmadnap múlva nagy bűnt fog elkövetni! Gyámolíts célomban, vezess, oltalmazz én Istenem! Add, hogy ne reszkessen kezem, add. Boldogságos Szűz, hogy ne piruljon el arcom! S kérlek, takard homállyal be Rákóczi György bácsi és Rákóczi Györgyné néném szemeit, hogy ne lássanak semmit. És ügyelj, kérlek, térden kérlek, ügyelj, védszentem, tiszteletes Csulai uramra, ki ha tekintetét rám találná emelni, nem volna bátorságom azok megcsalására, ki az Istentől engemet örökre elidegeníteni akarnak. Ó, ne vonjátok el pártfogástokat porban csúszó szolgálóleányotoktól, a szegény és bűnös Zsófitól! Ámen, ámen!...

Szegény és bűnös!

Hogyan? E királyi pompával bútorzott díszteremben, hol minden összpontosul, mit a pazar képzelem a telhetetlen vágynak ajándékul nyújtani képes... hogyan?... a művészet és fényelgés közepett szabad-e, lehet-e szegénynek lakni?

Ő szegény! S nyúlánk, karcsú termetén a legfinomabb reggeli pongyolát hordja. Hónyakát, melyet a nap égő sugara tán soha nem érintett, minden megvásárolható női munkáknál drágább csipkerecék kerítik, miknek készítése közt Brabantban szeme világát veszítheté el az árva varróleány. S gazdag fürtjeit, melyeknek ébensötét színe az aranyhímes fátyolhálón át oly igéző szépségben csillog, nem tartja-e rubin boglárú hajtű és gyöngyfonadék össze? És ő szegénynek mondja magát!

S ah, még bűnös is!

Ezen sápadt, de leírhatlan kellemű gyermek, kinek mozgékony, benyomásos és rendkívül finom arcvonalaiban az ideges, az elkényeztetett s kimeríthetlen szeszélyű hajadon vágyaival hűn egyesül a serdülő leányka szemérme és az angyal ártatlansága; ezen gyöngéd és gyenge lény, ki egyaránt nincs testi és szellemi szenvedélyek elviselésére teremtve, csakugyan bűnös volna, csakugyan megbírná egy nagy vétek súlyát, mely az erős jelleműeknél is a kedélyt lenyomva tartja, s az életörömöket szétzilálja?

S ő még imádkozva fogad fel oly bűnt, mely harmadnap múlva teljesítendő!!

De micsoda bűnnek van az ég segélyéhez s a gyermekkor ártatlanságához joga?

Találós mesék s fantasztikus rejtélyek lehüvelyezéséért jöttünk-e a komoly és száraz Rákóczi György fejdelmi udvarába?

Mit nem tapasztalunk még!...

A magát Zsófinak nevező gyermeklány, ki alig lehet tizenöt évesnél több, az ima után gondosan berakta egy kis falrejtékbe a feszületet, gyöngyfüzért és Mária-képet.

Sokáig vizsgálá: nem hágy-e valami látható szegélyt, valami vékony repedést a rejtek köré. Távolabb és közelebb jött megkísérteni, hogy a különböző látpontok közöl egyiken nem lesz-e észrevehető a titkos rugó. Figyelmes kutatásai kielégítették őt, de egyszersmind elfáraszták.

Lankadtan ült a kerevetre, piciny lábát egy zsámolyra, fejét tenyerére, könyökét a vánkosra hajtá. Merengett, álmodozék, vagy gondolat nélkül pihent.

Percek teltek így, midőn kedélyét ismét izgatni kezdé az a titok, melyet teljesítni akar, az a veszély, melytől retteg, az a szorongás, mely fölfedeztetést sejdít, az a remény, mely a gondviselésben bízik, s az a csüggedés, mely önmagától fél.

Könny gördült ki szeméből, s tudjuk, hogy a nőknél a könny nyoma még tartósabban marad a szemhéjon meg, mint a kedélyen.

Zsófi egy percig sírva, a másikon aggódás közt nézett a tükörbe, s ijedten vevé a vörös foltocskát észre.

Öltözékasztalához szaladt, hogy hamar enyésztesse el az áruló jeleket.

Ez sikerült is, s ő megint a kereveten ült; de ott... mit tehetett mást, újra könnyeze.

Viszont hideg vízhez volt kénytelen folyamodni, mely éppen az alkalmas percben hatott; mert lassú lépés közelg az ajtóhoz.

Zsófi minden vonalain oly szikrázó öröm sugárzott fel, mely ha tettetés műve, akkor a fiatal korral ellenkezik; ha pedig őszinteségből eredt, akkor a legidegesebb természetre mutat.

Az ajtón két lassú kopogás hangzék.

- Ő jön, és jele szerint néném még nincs itthon - rebegték inkább kellemes, mint nyugtalanító benyomások közt Zsófi ajkai.

- Én vagyok, hercegnőm! Én vagyok, drága gyöngyöm - szólt halkan a künnlevő.

- Nyitom, tüstént nyitom - válaszolá Báthory Zsófia, a fejdelmi család sarja, a királyok rokona, a deli alakú György úrfi hites mátkája s Rákóczi György udvarának büszkesége, kit minden imád, és akit leendő ipa, a fösvény fejdelem pazar fénnyel vett körül, mert jól tudta, hogy háza a Báthoryakkal rokonság által nyert erős alapot, biztos jövőt.

Egy éltes palotahölgy lépett a szép hercegkisasszony elé. Ez ölelésére siet oly átengedéssel, mintha anyját látná s oly vidáman, mintha a bút nevéről sem ismerné.

- S Elemér, a jó Elemér, az én kedves leventém - kérdé hévvel - elhatározta-e magát vállalatunkra? Mennyi köszönettel tartozom neki! Ugye, most is örömmel teljesíti kívánságomat? Szólj, Anna! Mit mondott ő? De te hallgatsz. Értesíts hamar és röviden, nem, nem, minél hosszabban - úgy, ahogy neked tetszik -, csak hamar. Szívem, Anna, édes nevelőm, micsoda zavart mutat arcod? Tán gyanakszanak Elemérre, vagy ő is fel akar végre hagyni egy szegény, szerencsétlen lány ügyével? Atyám udvarában volt apród. Elpártolhatna-e tőlem? - te jól ismered a világot - ugye, nem? Ugye, támaszkodhatom hűségére?

Gyorsan, szenvedélyesen mondá Báthory Zsófia e szavakat. Heves indulata egészen lerajzolva volt minden vonásaira s minden hanglejtéseire.

De Anna asszony, kit a kedvetlen helyzetekben is bizonyos hideg nyugalom jellemzett, bevárta a növendékének első kitöréseit, s csak azután válaszolá: - Elemér ismert hűsége mellett sem tehetne most semmit a mi céljainkra.

- Ah, te velem kötődni, engem szomorítani akarsz! Ő ne tehetne? Mivel érdemli, hogy így sértsed? - szólt kérő szemrehányásokkal a herceglány, s hátrahúzódék nevelőjétől, kinek nyakán tartá vékony, majdnem átlátszó kis kezecskéit. Midőn azonban egy lépést visszább vonulva, Anna komoly tekintetét látá, megrezgettek idegei, s mintha valami fölfedezés egészen ellenkező érzésvilágba ragadta volna, hévvel kiáltott fel: - Miért titkolódzol? Elemért elárulták, feljelentették, és - miért tagadod? - börtönbe hurcolták. Az istentelen Kassai békót veretett lábára, kezeire - mintha nem olvasnám arcvonalaidról! -, s nedves boltozatba, hol örök éj lakik, s hol a lég penészszagot és rothadást lehel, záratá őt, hogy soha többé a szép napvilágot ne láthassa. Miért tagadod, Anna? Miért akarsz megcsalni? Én mindent tudok. Engem rá nem szedsz. Rögtön megyek Rákóczi bácsihoz. Térden állva kérem őt... nem, nem, fölemelt fővel, bátor tekintettel fogom tőle kívánni, követelni - s hisz bennem is fejedelmi vér van -, igen, követelni fogom, hogy az én hibámért senki ártatlanul ne szenvedjen, s hogy haladéktalanul bocsássa szabadon Elemért. Eressz, Anna! Sietek a fejedelemhez! Ah, ő még a tanácsteremben van. Mit tegyek addig? Én Istenem!

Zsófia zokogott, szeméhez tartva kezét.

- Mily ok nélkül epeszted magadat, kisasszonyom! - szólt a nevelőnő. - Hisz Elemérnek egy hajszálát sem érinté Kassai. Ő otthon van, s oly száraz és jól befűtött szobában, mint a miénk. De egyéb a baj.

- Mi? Ő akarna engem elárulni, kinek annyi esküvel köté hűségét és hallgatását le?

- Ismét helytelen gyanúk! Képzelődésed kiapadhatatlan szeszélyeivel. Elemér beteg.

- Ah! - rebegték Zsófia ajkai. - De tán csak feje fáj. Ugye, csak egy kevés főfájása van?

- Ő komolyan beteg.

- De meggyógyul délig. Ugye, jobban lesz délutánig, holnapig?... Mennybeli atyám, csak tán nem tart betegsége harmadnap is? Szólj! Te néma lettél. Te nem szeretsz engem többé.

- Ő két hétig sem kelhet ágyából fel.

- Fel kell kelnie. Akarom, hogy egészséges legyen.

- Orvosával beszéltem. Ő nem mozdulhat.

- Valami tudatlan orvost hívatott. Küldd a miénket hozzá. Harmadnapig is beteg lesz! Az nem lehet, annak nem szabad megtörténni. S mi a baja?

- Ha éppen tudni kívánod, megmondom: de el ne áruld. Ő párbajt vívott és szerencsétlenül.

- S merte ezt tenni?

- Hisz, hercegnőm, ő a "nemesi társaság" tagja, s mint katona és lovag csak nem lehet gyáva.

- De eszébe kellett volna a szigorú büntetésnek jutni, mely az udvari személyzet körében történt párbajokra a napokban kihirdettetett.

- Ő azzal dacol.

- De legalább azt meggondolhatá, hogy ha sebet kap, nem teljesítheti kötelességét irántam. Ah, a háládatlan, a hűtlen! Kit becsüljünk többé, midőn így csalatkozunk a világban. Szent Istenem, mi lesz belőlem harmadnap múlva! Boldog Szűz, nyiss valami menedéket számomra, habár a föld mélyében, a koporsóban is, csak nyiss valahol!

Zsófinak könny omlott szemeiből. - Jól van - szólt zokogva -, megyek egyenesen a fejedelemhez, fölfedezem titkomat, nem tűröm többé ezen szolgaságot, ezen lealáztatást. Miért tagadjam meg érzéseimet, jellememet? Miért űzzem sokáig a színlést, az iszonyú tettetést, a borzasztó álnokságot? Nem halmaztam eddig is bűnt bűnre. Vitessenek inkább szidalmak közt haza, s átkozzon inkább anyám a küszöb előtt meg, mintsem hitemet levetkezzem.

Ekkor indulatosan vonta ujjáról le a mátkagyűrűt, és az asztalra tevé.

- Megint könnyelműen beszélsz, megint szeleverdi vagy, kisasszonyom! - dorgálá Zsófit volt nevelőnője.

De a herceglány dacosan biggyeszté ajkait.

- Vond ujjadra vissza a mátkagyűrűt.

Zsófia fejét rázta.

- Nem akarok férjhez menni - szólt. - Apácává leszek. S miért ne tenném? Ki szakíthat el az égtől, kinek van erre joga? A legelső kolostornak, mely vakbuzgó üldözőim birtokán kívül fekszik, oltárzsámolyára borulva, föl fogom venni a fátyolt. Ott kívánok egykor fejedelemnővé lenni, s nem e megromlott nép közt s nem ezen eretnek udvarban.

Báthory Zsófia keservesen sírt.

Anna csodálkozást tettető arccal mondá: - Tehát el tudnád örökre hagyni Györgyöt, azt a deli lovagot, kinél szebb és vitézebb hercegúrfiról még a tündérmesékben sincs említés! Bezzeg fognának távozásodon örvendeni a sok királylányok, kik nem kaptak hozzájok méltó jegyest, s kikhez a te mátkád hódító és nemes tulajdonainak híre messze földről elhatott.

Zsófia közbeszólt: - György, ha engemet elveszt, nem fog soha megházasodni. Arról biztos vagyok.

- Miért hiszed, kisasszonykám, ezt?

- Mert rendkívül szeret.

- Hm, az ő irántadi hajlamát nem hozom kétségbe; de a fejedelmek keze és szíve fölött gyakran határoznak magas politikai tekintetek, melyeknek ellenszegülni lehetetlen. Pedig annyi csakugyan igaz, hogy György úrfi akaratát egyedül te tudnád tetszés szerint hajlítani. Más feleség rabnője volna; de neked ő lenne raboddá. A dacos, büszke és parancsoló ifjú most is minden szeszélyeidet teljesíti, s nem gondolhatsz, nem kívánhatsz oly csodálatost, melynek kész engedelmességgel alá ne vesse magát. Amely nap a fejedelmi székbe ülne, te büszkén fedezhetnéd föl nagy titkodat, s ő egy percig sem engedné többé, hogy magaddal és szent kötelességeiddel meghasonlásban élj.

- Igaz, igaz, kedves Annám, de addig mit tegyek? Tudod, harmadnapon kezdődik a karácsony, és Elemér, én Istenem, Elemér beteg.

- De hátha te is beteggé lennél?

- Mint a múlt húsvétkor? Nem, arra rá nem fogok állni, inkább egyúttal meghalok.

- Ugyan miért vonakodol egy kevés ágyban fekvéstől?

- Kevés?... Hisz húsvéton is csak másnap reggelig akartam fekünni; de Rákócziné néni az egész héten ágyban tartott. Örökké vánkosom előtt ült, s magával hozta a főudvarmesternőt, a vén Petnaházinét is, kit én egyáltalában ki nem állhatok. Együtt nézték nyelvemet, üteremet, együtt töltötték számba a keserű orvosságot, s együtt imádkoztattak szüntelenül a Csulai uram által számomra készített könyörgésekből. Nem, Anna, én eltökéllettem, hogy életemben többé rosszul nem fogok lenni.

- Már úgy, angyalkám, csak egy módot tudok a zavartól megmentésedre.

- Ah, mondd hát hamar el, akarom hallani - sürgeté hévvel Zsófia.

- Van egy derék unokaöcsém, kit Gyulai Ferencnek hívnak.

- Ki a "nemesi társaság" zászlója alatt szolgál - közbeszólt Zsófia.

- Csak szolgált, kisasszonykám, mert most már belső kamarási tisztet visz. Ferenc öcsém bátor jellemű, hallgatag, leleményes eszű és gyors kezű ifjú. Nincs szemfényvesztő, ki az ezermesterséget jobban értené, mint ő; azonban indulatja nemességével Elemért is felülmúlja, s éretted kész volna tűzbe-vízbe rohanni. Hátha őt kevernők titkunkba. Hallgatására bizton támaszkodhatsz.

- Isten őrizzen! - kiáltá Zsófia -, inkább beteg leszek.

- De miért vonakodol, hercegném?

- Már úgyis ketten vannak, kik uralkodhatnak rajtam azáltal, mert árulóimmá lehetnek: a magammal hozott álruhás pap, kit Rákóczi bácsi Erdélyből elűzött és... és a jó Elemér, kitől mégsem tartok. Nem, benne kétkedni vétek volna. Azonban a te Ferenced, mint gyanítom, hiú és udvarlásokhoz szokott egyén, kit valamelyik szép palotanőnk fecsegésre csábíthatna.

- Attól ne tarts, hercegném! Hisz ő egészen rám támaszkodik, még vagyonilag is. Pedig az csak kétségtelen, hogy ha a titkot elárulná, te helyzetednél fogva könnyen ki tudnád magadat menteni, de én börtön vagy hóhérpallós elé mennék.

Zsófia gondolkozásra vonta össze homlokát, melyen annyi szeszély játszott. - Ah - sóhajtá -, mily rémítő vadállat az ember! Egymást tépi és marcangolja. Rákóczi bácsi meg akarja zsoldosaival magyarországi hitsorsosaimat gyilkoltatni, azon ürügy alatt, hogy nem engedik az evangélikusokat eleget imádkozni; de szabad-e nekem csak bár egy fohászt küldeni vallásom szabályai szerint az égbe?

- Ez azért van, hercegném, mert te áttértél.

- De erőltetve anyám és leendő ipam által. Ki nem látta szememben a könnyeket?

- Ne szóljunk erről többet, kedvesem - mondá a nevelőnő. - Azt határozd el, hogy tetszik-e neked Gyulai Ferenc öcsém segélye?

- Tetszik - rebegé Zsófia. - De hátha jobb volna beteggé lennem? Ah, az orvosság és Petnaháziné arca kiállhatatlan... Beszélj, igazíts Ferenccel.

- Tehát ő fog a karácsonyi communiokor mint szolgálattevő kamarás hátad mögött állani. Te a szent kenyérszeletet, melyet Csulai uram nyújt, az ajkad elé vont zsebkendőbe rejted, hogy hirtelen átadhasd Ferencnek, ki azt a tiszteletlenség és botrány kikerüléseért elégetendi.

- Igen, történjék meg... Ah, tizenegy óra, érkeznek kínzóim - sóhajtá Zsófia új aggodalmak közé vetve magát.

Gyorsan járt a teremben körül, míg az asztalóra kalapácsa elverte a tizenegyet.

Minden ütés idegeit rázta meg.

Midőn az óra alkalmatlankodni megszűnt, két palotahölgy nyitott a szobába.

Az egyiknek kötelessége volt a hercegkisasszony haját fonni be, a másikon a többi fölöltöztetés terhe és felelőssége feküdt, mi Petnaháziné szigorát tekintve, nem vala tréfa.

Az egész piperézet idejére egy teljes óra volt szabva, sem több, sem kevesebb. De hogy a hercegkisasszony meg ne unatkozzék, a hajrendezés alatt az öltöztető s az öltözés alatt a fodrász palotahölgy olvasott vallásos oktatásokat föl, melyeknek célja vala az áttértet új hitének szeretetéhez szoktatni.

Mi, mint illik, visszavonulunk a toalettasztal és a szent leckék elől, s a fejdelmi lakban továbbfolytatjuk vándorlásunkat.

A bástyaszárnyat, hol Báthory Zsófiát találtuk, egy kertté alakított mellvédfal - mely eredetileg Gyulafehérvár kerítéséhez tartozott, de később a fejdelmi udvarhoz lőn foglalva - köté össze az öreg fejdelemné palotájával.

Ezen épület, mint már láttuk, régen szintén bástyaszárny vala, s most is magán hordja az egyszerűség azon jellegét, mely a puritán erkölcsű Lorántffy Zsuzsannának, Rákóczi György életpárjának, nemes de költőietlen ízlésével teljesen összhangzék.

Itt nem akarunk senkivel találkozni, hogy hamar léphessünk az első udvarba, mely a királyi palota büszke címét hordja, s ha jól emlékszünk, még Zápolya Zsigmond által díszíttetett karcsú oszlopsorokkal, tág folyosókkal, rézkúpokkal, fényes elfogadó termekkel s a termekben gyönyörű falfestményekkel föl.

A királyi palota tornyokkal és pavilonokkal ellátott ötszeg, két emeletre.

Piacra nyíló kapuja, melyen a béke- s hadpártból vegyült tömeg berontott, egész pavilonostul a testőrség őrhelyéül szolgál.

Magában a főépületben a fejdelem és az udvari marsall lakásán kívül csak oly dísztermek vannak, melyekben tanácskozások tartatnak, s az idegen hatalmak követei vagy más magas vendégek számára van szállás rendelve.

Nem szükség tehát mondanom, hogy "az evangélikus rendek" nyilatkozványa felett tanácskozni is ide gyűltek össze a főurak, mégpedig a fejdelem kisebb audienciás termébe, melynek ablakai, mint láttuk, az őrhely udvarára nyílnak.

S most figyeljünk az audienciás teremben történtekre.

Rákóczi György őnagysága szabad vitatkozást enged, szokása szerint visszatartóztatva saját véleményét.

A hatalmasabb urak, kik a sereg és kormány élén állanak, Dajka püspök egyházi beszédének bevégzésekor már mind a háborúra szavaztak.

Csak Haller Péter és Mikó Ferenc kívánta a béke fenntartását.

Hátra vala még a cím nélküli kancellár, Kassai István, a gyűlölt és fukar kegyenc, ki hogy házat ne tartson, magát csupán ítélőmesternek hívatta; hogy szertelen vagyonszomját a zsákmányból kielégítse, folytonosan lázadásokat fedezett fel, s hogy gyávasága miatt befolyását ne kockáztassa, és az ügyek vezetését kezéből ki ne ejtse, szünetlenül béke mellett rajongott.

Kassai az évek, a gond s a sanyar által, melyre zsobráksága kárhoztatja, kiszikkasztott és csaknem vázzá aszolt termettel bírt, de szemében van valami azon sivár erélyből, mely félénk természetével és modorában van valami azon szelíd egyszerűségből, mely kedélytelen politikájával éles ellentétben áll. Hosszú, fehér haját hátrasimítva hordja, s jól formált értelmes homloka tiszteletre csábíthatná azt, ki őt szomorú tapasztalatokból megvetni még nem tanulá. Rákóczit mindig hűséggel szolgálta, Erdély iránt, melyet hazájának nem tekint, közönnyel viseltetik, a polgári rendet, melyhez születésénél fogva tartozik, még a kicsiny kérdésekben sem meri védelmezni, s az arisztokráciát, ha haszonlesésből nem is üldözhetné, gyűlölni fogná elvből.

A főurak, az ő halálos ellenei, az evangélikusok ügyében békére intő nyilatkozatot várnak most tőle, s előre készülnek a gúny minden dorongjaival és a finom élcek mérgezett nyílvesszőjével megtámadni. Állhatatosan hiszik, hogy kislelkű és népszerűtlen tanácsai miatt ma Rákóczi szemében is nevetséges vagy legalább elviselt s használhatlan államférfiúnak tűnendik föl.

Bosszútervük élénk kíváncsisággal vegyülten lobbant arcaikra, midőn Kassainak vékony, száraz és monoton hangja megcsendült.

A teremben alig van negyven ember - oly szám, melyért inkább csak tanácskozni, mint szónokolni kell, s a címtelen kancellár az ékesbeszéd adományával nincs kiválón megáldva.

S mégis most sűrű és szürke szemívei alatt élénken járnak szemei, ajkán kihívás ül, s hullatag termete fölegyenesedik, mintha levetett volna magáról néhány alkalmatlan évet.

Tán megtámadáshoz készül, tán ő dobja a viadalkesztyűt a főurak elé, tán a béke oltalmára bátor harchoz fog!

A békehőst gúnymosoly üdvözli, melyet még a fejdelem is észrevesz, de nem akar látni.

- Ütött az óra - szól Kassai -, s többé tétováznunk nem lehet. Kössük oldalunkra kardjainkat, én, az erőtlen agg kiáltom: fegyverre! Most kell, vagy sohasem fogjuk a vallás és lelkiismeret szabadságát kivívni. Hadaink dereka szállja a védelmetlen magyarországi várakat és városokat meg, s mellékcsapataink kössék hirtelen össze magukat a svéd és német protestáns táborral. A tavasz első zöldje a mezőn lássa lobogóinkat. Addig zaj nélkül, de nagy szabályokban hajtassék minden előkészület végre. Könyörögjünk magas uralkodónknak, hogy személyesen vegye a vezényletet át, s ajánljuk föl életünket és összes vagyonunkat a sikerért. Én az eddigiekkel ellenkezőleg erélyes háborút óhajtok, melyet ne akasszanak meg a közbeszőtt és céltalan alkudozások, ne hűtsön a lelkesülés első mozzanatában már a vérontástóli félelem ki, ne zsibbasszon el semmi álnok fegyvernyugvás, s ne fosszon gyümölcseitől meg oly békekötés, melynek keletkezésében új háborúkra remény, pontjaiban új viszályokra anyag van letéve.

Midőn beszédében eddig haladott Kassai, ellenségei már érzik, hogy lábuk alól a föld sodortatik ki, s tán némely főúr magában bánni is kezdé nyilatkozatát, melyet a had mérlegébe vetett.

- Várjuk még mielőtt éljeneznénk a de szócskát is, melyet most akar az ítélőmester uram kimondani - súgá eléggé hallhatóan Serédi István, kinek a fejdelem jelenlétében sem szokása az illemet szigorúan megtartani.

- Óhajtom - folytatá Kassai - a nagy háborút, mely már húsz év óta dúl Európában, az új hit győzedelmével mielőbb befejezve látni. Hadd kapjuk ki az apait és anyait egyszerre; különben folytassuk óriás osztályperünket az utolsó fillérig, az utolsó vércseppig. Nevünkre eddig sem hozott dicséretet, hogy szövetségeseinket, kikkel együtt küzdöttünk, a balszerencsében rögtön elhagyók azon különszerződésekért, melyek semmit meg nem oldottak, s csak hitelünket és a becsültetést csorbíták.

- Ez vád Bocskai és Bethlen emléke ellen - közbeszól Kemény János.

- Tüstént el fogom mondani: kik ellen vád - említé kedélyes hangon az öreg Kassai, s arca vidám kifejezést nyert, mintha enyelgeni akarna.

Észrevehető ingerültség támad, melyet a fejdelem komolyabbá vált tekintete csillapít le.

- Bocskai és Bethlen Gábor - folytatá Kassai -, amíg országukon kívül harcoltak, mindennap annak néztek eléje, hogy valamelyik hatalmas úr a portánál fejdelemséget, a rendek közt párthíveket keres és talál. Egy vesztett csata lázadásra vagy tatárjárásra lehetett volna jelszó. Így igen nehéz győzni, s győzve is hosszas háborút folytatni.

- Magam is úgy hiszem - közbeszólt szokása ellen Rákóczi.

E rendkívüli tény elnyomá a támadó cáfolatot. Ki-ki sejté, hogy felsőbb eszméket tolmácsol a ravasz parvenü, a porból cseperedett főúr. - Mindent kifőzött már vele a fejdelem; s minket csak a föltálalásra hívtak meg - súgá most halkan Serédi. - Nem, barátom, a megkóstolásra is, s ínyünkön sokáig fog ízleni a trakta - feleli súgva Kemény János.

Kassai továbbhalad szónoklatában: - Minthogy tehát én erélyes háborút akarok, követelem annak eszközeit is, tudniillik a szigorú rendet benn s a cselszövények megszüntetését a portánál.

- Tán a ius ligatum által? - kérdék most többen.

- Nem, egyelőre csak a honesta custodia útján - válaszolá szelíd mosollyal Kassai.

Hogy olvasóim ezen szavakat megérthessék, említenem kell, miként régi törvények szerint a rend felforgatóit országgyűlés ítélte élet- és birtokvesztésre. De a villongós időkben szokássá vált a büntetést előbb végrehajtani s aztán terjeszteni jóváhagyásra a rendek elé. Ezt nevezték ius ligatumnak. Azonban Pécsi Simon, Bethlen Gábor kancellárja, midőn a törvényes eljárást mellőzni akarta, a gyanús urakat egyszerűen csak elzáratá, anélkül hogy valaha perbe fogatná; mi a honesta custodia volt.

- Öcsém, amíg mi a magyarországi evangélikus rendek vallásszabadságáért harcolunk, elszedi uradalmainkat Kassai - súgá Serédi.

- Az még megjárná; de bezárat mielőtt harcra mennénk - válaszolta nevetve Kemény János.

Kassai folytatá: - Urunk fejedelmünk szelíd jelleme és törvény iránti szeretete elég kezesség, hogy a közrend fenntartásának ürügye alatt nem fogja a kezében levő hatalmat elnyomásra, a szigort üldözésekre használni. De a börtönbe zárt Zólyomi párthívei még reményekkel vannak telve, s a háború viszontagságait céljaikra zsákmányolhatják ki. A szultán udvarának kapui előtt lézeng még egy-egy elbújdosott főúr, kit fejedelmi süveg keresésére küldöttek cimborái, s látnak pénzzel és árulkodásokkal el. S valamint mi a nádorispán kormánya alá vetett részekben hitsorsosaink által biztos egybeköttetéseket tartunk fenn, szintúgy természetes, hogy nálunk is lehetnek, kik a nádor és az érsek úr zsoldján és érdekében működnek, s mentől mélyebb titok leple mögött, annál veszélyesebb eszközökkel. Vajon nem kell-e ennyiféle zavargó elemet, mely a kormány gyöngeségéből nyer erélyt s új vágyakat, félelemben tartani?

- De ezen zavargó elemek csak az ítélőmester úr fejében vannak - közbeszólt Serédi.

- És a királyi ügyek direktorának papírján - válaszolá a fejdelem, a főurak nagy megütközésére.

Kassai folytatá: - Aztán eltűrhetjük-e hidegvérrel, összefogott kézzel, hogy míg idegen földön küzdendünk a hit és lelkiismeret szabadságáért, addig otthon a mi szent vallásunkból szekták szakadjanak ki, s titkos helyeken saját prédikátoraik által hirdessenek tévtanokat?

- De ki akarna ily gonoszságot eltűrni? Kit kíván kegyelmed közülünk e nagy váddal terhelni? Melyikünk gyanúsít? - rivalgja több főúr.

- Én nem gyanúsítottam, csak a honesta custodia szükségét fejtegetem - mondá gyermeteg vidámsággal Kassai -, s miután e szabály célszerűségében nagyságtok és kegyelmetek sem kétkednek, további szószaporítás nélkül a másik feltételre térek át, melyet az elhatározandó háború erélyes folytatására és sikerdús bevégzésére mellőzhetlennek tartok. Értem a mi protektorunknak, a török császár őfelségének helybenhagyását.

Kassainak nagyobb hangnyomattal ejtett végszavát zúgás követé.

- Ez csak a háború halasztására van kigondolva - említé Serédi.

- Tavasz kezdetéig a fényes porta beleegyezését könnyű kieszközölni - válaszolt Kassai.

- De az adó tetemes növekedésével - szólt ismét Serédi.

- Birtokunk is öregbedést nyerend az elfoglalandó megyék által - jegyzé meg Kassai.

- S tudja-e bizonyosan kegyelmed, hogy a vezénylete alatti sereg sok megyét fog meghódítani? - kérdé gúnyos nevetéssel Serédi.

- Kegyelmetek fognak a vezérek lenni, s éppen ezért támaszkodom a sikerre - szólt udvarias hangon Kassai.

- De honnan hiszi ön - közbevágott a vén Kornis Zsigmond -, hogy a szultán a háborúban megegyezik?

- Remélem.

- S mi okon?

- Mert a szultán az adópótlékot s pasái az ajándékokat kedvelik - válaszolá Kassai.

- S ha mégis csalódnék ön?

- Akkor csalódtam - mondá vállvonítva.

- És mi lesz ez esetben a háborúra készülődésből?

- Béke.

- S a magyarországi evangélikus rendek sérelmei?

- Kedvezőbb időben fognak orvosoltatni - szólt Kassai.

- S a tervezett háború díjául nyerjük a honesta custodiát - jegyzé meg hidegen Kemény János.

Ekkor tódult a pavilon udvarába a tömeg, s kiabált a tanácskozóterem ablaka előtt békét és háborút.

- Micsoda zaj? - kérdé a fejdelem.

- Vélekednek künn is, fenséges uram, a benn vitatott dolgok felől - mondta száraz, de alázatos hangon Kassai, ki elhírhedt félénksége mellett sem látszék a népcsoportozatoktól tartani.

- Hogy merték az őrök beereszteni e tolakodókat? - tudakolá ismét a fejdelem.

- Ha fenséged kegyes lesz megengedni, majd kiutasítom és lecsendesítem egy rendelet által a titkos izgatóktól fölbujtott népet.

A hangnyomat, mellyel ezt Kassai mondá, a valónál nagyobb fontosságot adott az udvari zajongásnak.

- Ebből is vád kerül valamelyikünk ellen - súgá oly hangosan Serédi, hogy tán a fejdelem is értheté.

Többen megdöbbentek.

Rákóczi György őfensége pedig komoly arckifejezéssel mondá: - Kegyelmeteknek, hű országnagyaim, meghallgattuk a magyarországi evangélikusok ügyébeni nézeteiket, s ha a körülmények javasolják, konstantinápolyi követünkhöz utasításokat fogunk küldeni, s ha szükséges leend, a hadra készülésre is kiterjesztjük figyelmünket.

Ezzel az ülés eloszlott, s a fejedelem Kassaitól kísértetve belső szobáiba vonult.

A szultán engedelmének megnyerése igen józan s mindenesetre igen törvényes javaslatnak látszik, legalább a mi szemünk előtt, kik a napi érdekeken kívül foglalunk állást.

Hisz Erdély fejedelmei török hűbéresek voltak, s hogy illethetné meg őket oly hadfolytatási jog, mely ha szerencsével használtatik, veszélyesen gyarapíthatja a hűbéres erejét, ha pedig szerencsétlenül, akkor a hűbért teszi elfoglalások és földúlásoknak ki.

De a főurak másként fogják a dolgot fel.

Ők Kassai tervében, melyet Rákóczi - bár általános szavakkal - magáévá tőn, a magyarországi evangélikus rendeknek üres ígéretekkeli kecsegtetését szemlélik.

Mert ismervén Rákóczi fukarságát, nem képzelik, hogy annyi áldozatra kész volna, mennyivel a telhetetlen pasákat kielégíteni és a szultántól háború-engedélyt nyerni lehessen.

Tudják, hogy a török a német császárral békességben, a szomszéd lengyelekkel pedig viszályban él. S igen valószínűtlen, miképp Rákóczi fölforgathassa a portának ezen helyzetét, melyet a svédek és a párizsi udvar minden törekvései évek alatt sem bírtak megingatni.

Aztán a főurak hagyományos politikája volt, hogy a pogány nemzet egyedül a szerencsére vigyáz, s a siker követője szokott lenni, még a neki nem kedvező dolgokban is. Ha az erdélyi fejedelem háborút indít és veszt, török erővel hajtatik országából ki; ha nyert, akárkit győzött le, Konstantinápolyból dicséretet kap. Ez vala szerintük a gyakorlati nézet. Hitték, hogyha uralkodójok a fényes portánál sokat kérdezősködik, mielőtt a harcmezőn kockáztatna, akkor csak ürügyet keres tétlenségre.

Nem csoda tehát a népszerűtlen Kassai ellen szórt káromlás, mely a nagyurak hazatávozása alatt emelkedék, s vált a tömegek közt mindig hangosabbá.

Ha Rákóczi vén kegyence az előudvarra nyíló ablakú szobában mulat, sok s igen szép címet hallhat, mindaddig, míg a kék darabontok takarodásra nem szólítják fel azon csoportozatot, melynek már a kíváncsiság sem szolgálhat többé ürügyül a fejedelmi lakban ácsorgásra.

- A kapu előtt várjuk be a hit ellenségét. Hadd lássuk emberi arca van-e az istenét elárulónak.

- S midőn közöttünk hajtat el, teli torokkal fogjuk kiáltani: Éljenek a magyarországi evangélikus rendek! És éljen a vallásháború a török mufti jóváhagyása nélkül is!

- De lármájokkal kendtek célt nem érnek, mert Kassai uram vén gebéi nem egykönnyen forgatják fel a szánt - szólt ártatlannak látszó humorral Serédi.

- Segítünk hát nekik mi is - rivalgák többen.

- Azt nem tanácslom, mert a felfordulás által Kassai nyaka helyett az önöké törik ki - jegyzé meg szigorú hangon Kemény János, ki az ellenzést a termekben, nem a piacon szerette.

- Jobb is lesz, ha mindnyájan hazamegyünk.

- Meghaladta a tizenkettőt, s feleségeink zsémbelni fognak, ha a leves elfő - jegyzé most meg Serédi, izgatását helyreütni akarva.

Azonban a tömeg közöl számosan rászánták magukat az elfőtt levesre, s inkább szerettek volna Kassai urammal perlekedni, mint élettársaik zsémbjét kikerülni.

Az egész piactér tehát meglehetősen telve maradt, s főleg a templom és regia környékén hemzseg a nép.

Eközben "a harmadik udvarból", hol a katonai gyakorlatok majdnem megszakadás nélkül szoktak folyni, trombita rivalgása közt léptetett félszázad huszár ki, s a piac közepén figyelmet ébresztő zaj- és tombolással foglalt helyet. Nyomában alabárdosoktól körülvéve egy vörös ruhába öltözött s óriás alakú hírnök jelent meg, az ácsorgókból nagy csődületet vonván maga után.

Midőn pedig a többi embertársai fölött végignéző góliát, vállán dobbal, kezében irattal és szívében a kitűnő egyének teljes önérzetével, a huszárokig ért, azok hosszú félkört formáltak körüle.

Látszék, hogy valami nevezetes határozat ünnepi kihirdetése céloztatik.

A tömeg, mely különben is ingerült volt, a gyanúra fogékony kedéllyel tódult az új jelenet színhelyére; de az anyák félénken viszik a kapukból be gyermekeiket, néhány kalmár a sátrakban kapkodva gyűjté kelméit össze, s a méhser- és halárus nők a ponyvarudakat kezdik leszedni, körülmények szerint vagy támadó- vagy védharcra készülvén. Mert hogy a vörös hírnök a népcsődület ellen akar tiltakozni, s a huszárokkal összekoccanás történhetik, azt általánosan hitték, kivált miután Kassai uram nevét nem a legszelídebb címek kíséretében emlegetik a vakmerőbb izgatók, s a katonákat is bosszantani nagy kedvet mutatnak.

- Halljuk! - dörgé a hírnök háromszor ütve a rézdobra.

- Halljuk! - visszhangozá ingerkedve a csoportozat.

A rézdob ismét megbődült, hogy csendet víjon ki.

De a nép folytatá a zajt, kiabálva: halljuk hát, azonban legkevésbé sem tartva magát saját figyelmeztetéseihez.

Végre a góliát torkának erejében bízva olvasni kezd:

Értésünkre esvén, hogy a szombatosok - kik az igaz evangélikus hittől elszakadva, zsidó szokásokat, szertartásokat vettek be, a szentírás helyes magyarázatát maguknak arrogálják, és a vasárnap helyett a szombatot ünneplik - törvényeink és felsőbb rendeleteink dacára még mindig régi tévedéseikhez ragaszkodnak, s nemcsak titkos összejöveteleket és isteni tiszteletet tartanak, de még maguk közül papot is választanak, s az evangélikus lelkészek helyett annak oktatásait hallgatják, sőt hihetlen vakmerőségüket azon pontig vitték már, hogy különösen Udvarhelyszék némely helységeiben halottaikat külön temetőhelyre ássák, gyermekeiket más nevén szólítják, mint amely evangélikus naptárainkban előfordul, és házaikban orgonát is tartanak, mely mellett általuk készített verseket énekelnek a Sion dicséretére; ennélfogva rendeljük és parancsoljuk, hogy a megyei és székelyföldi fő- és illetőleg altisztek, valamint a szabad királyi városok magisztrátusai is törvényhatóságukban a szombatosokat meg ne tűrjék, s azokat, kik ezen veszélyes szektának tagjai vagy titkos pártfogói, tüstént jelentsék nekünk fel, hogy fiskális directorunk által honárulási perbe idéztetvén, törvénytelen és Istent káromló merényleteikért fő- és jószágvesztéssel büntettessük.

Kelt Gyulafehérvárott december 21-én 1638-ban.

A fejedelem parancsolatából kiadta Kassai István tanácsos és ítélőmester.

- Úgy látszik, az ítélőmester uram foga Pécsi Simon birtokaira vásik, s nem is csoda, mert kivált Radnót és Balázsfalva gyönyörű uradalom - szólt Serédi Kemény Jánoshoz, midőn "a harmadik udvar" kapujából a hírnök sztentori hangját meghallák.

- Lehet, hogy Orbán Ferenc udvarhelyszéki jószágrészére is hunyorít - válaszolá ez.

- Hát Orbán is szombatos?

- Azzal gyanúsítják.

- Hm, tehát Kassai érettük melegítette a "honesta custodiát" föl? No, az nem volna nagy szerencsétlenség. Ki kérte a szombatos uraimékat, hogy újítgassanak a vallás dolgában? Miért nem tudnak úgy imádkozni, mint mi, s mint mindig szokás volt?

- Én sem akarom a hitvány rajongókat menteni, de végre is, ha Kassai uram elnyel egy darabot a szombatosok birtokából, utóbb étvágya támadhat valamelyik igazhitű jószágára is, például az urambátyáméra - szólt mosolyogva Kemény János.

- A lánchordtát! Azt nem tanácsolnám neki. Azonban nem ártana a vén róka céljairól előre értesítnünk az úribb rendű szombatosokat - súgá némi megütődéssel Serédi.

- Én még ma gyorspostát indítok Orbán Ferenchez.

- Én pedig tüstént látogatást teszek Pécsi Simonnál, bár szememet rég sérti ezen szűcsmester fiából faragott mágnás szertelen fényűzése. Bethlen Gábor fejdelem alatt oly büszke házat tartott, mintha a Báthoryak vagy Garák véréből származott volna, s most is kertjében káposzta helyett ananászt termeszt, s óntányér helyett ezüsttálakban hordatja föl a marcipánt. Nincs bosszantóbb, mint egy pazér sehonnai. Ha a koldusfaj pénzre tesz szert, legalább koplaljon aranyládái mellett, mint a fukar Kassai. Ezen szerénységgel tartozik nekünk, kik becsületes ősöktől kaptuk vagyonunkat.

- Ha bátyám a vén Pécsi felől ily nézetben van, akkor jobb lesz védelmezését Kassai uram unokaöccsére, Elemérre bízni - mondá Kemény János.

- S mi köze Elemérnek Pécsi házához?

- Csak az, hogy szereti Deboráht, Pécsi egyetlen leányát, a gyönyörű teremtést, kit a szombatos atyafiak Sáron rózsájának neveznek, s tán azt is hiszik, hogy számára készítette Salamon király az énekek énekét.

- Az átkozott istentagadók! Ej, de szeretnék legalább hat hétre kenyeren és vízen tartani minden ily bálványimádót.

- Pedig, bátyám, aki Deboráht csak egyszer is látja, könnyen szerezhet kedvet a bálványzásra.

- S valóban szép?

- A legragyogóbb álomkép halvány mellette.

- Tehát szép s mégis szűcsmester unokája! Nagy lábai lehetnek, vagy hegyes könyöke van. Nézd csak jól meg!

- Az irigység sem fedezhetne benne hiányt fel, ha nincs oly éles szeme, hogy a napban foltokat számlálgasson.

- S én őt nem ismerem - sóhajtá Serédi.

- Csak most tért Fehérvárra vissza.

- S hol lakott eddig?

- Három év óta nagynénjénél Eperjesen; mert atyja nem akarta Kassai iránti gyűlölségből Elemérnek nőül adni, s eltávolítá, hogy feledje szerelmét.

- De ugye Deborah kisasszony hű maradt, mint a szép lányok szokása? - kérdi tréfálva Serédi.

- Csak annyit tudok, hogy Elemér most is ábrándosan szereti.

- S az atyjával a leány iránti hajlamból még saját kedves nagybátyjának meggyilkolására is szövetkezni fog: nemde?

- Elemér nemes indulatú ifjú.

- Az kár, fölötte kár - sóhajtá Serédi - Mily derék lenne - tevé hozzá -, ha a vén ravasz rókát a rókakölyök játszaná ki!

A "harmadik udvarból" csendesen közelg egy festetlen deszkájú szán. A lovak alig ügetve mennek, mintha beteget vinnének, s a szán üléséből a lábzsákon, farkasbőr bundán s prémes süvegen kívül csak még egy hosszú rézszín orr látszik ki.

A hírnök felolvasása más hatást gyakorolt a tömegre, mint Kemény Jánosra vagy Serédire.

Az első sorok, melyek a rendelmény célját már sejteni engedek, szikrázó örömsugárokat reszkettettek sok komor és befellegzett arcon, s e hatás fokonként növekedett, úgyannyira, hogy midőn a hírnök elhallgatott, harsány "éljen!" szállott száz meg száz ajkról föl.

Góliátunk az "éljent" megbocsátható büszkeségből sajátjának tekinté, mint óriás hangjáért a közönségtől nyert tiszteletdíjt, s volt is valami igaza. Vígan döngetve a dobot s elő-hátra hányt lábakkal billegett a "harmadik udvar" felé, nem mulasztva el derekát egészen féloldalra tartani, mi régen deli és negédes testhordásnak tekinteték, s még most is a cigányoknál néha látható.

Azonban tagadhatatlan, hogy a szombatosok üldözését is illette egy kevés az éljenből. A nép gyűlölte e szektát, bár mint a tömegeknél divatozik, minden valódi ok nélkül. Ellenszenvét nem bírta többé magában tartani, midőn a templomok és középületek homlokára kiszegezve találá Kassai rendeletét.

- Vesszenek a szombatosok, vesszenek - hangzék.

De miért?

A köztársalgásból elleshetünk néhány okot.

- Ki kell pusztítani a szombatosokat, igaza van Kassai őnagyságának, írmagvat sem kell belőlük hagyni, mert mindnyájan gonosztévők. Ők uzsoráskodnak, ők csak a kóserhúst eszik, ők hamisítják a mértékeket meg, ők feszítették fel Krisztus Urunkat, és most is húsvétonkint egy-egy ellopott gyermek vérével keresztelik rühes kisdedeiket meg - szólt Panna asszony.

- Hisz, angyalom, azok a zsidók - büntesse őket az Isten - de nem a szombatosok - válaszolá az elővárosból egy iskolamester.

- De, lelkemadta, a szombatos is csak olyan mint a zsidó.

- Hogy volna, angyalom, sőt egészen más.

- Miért nem akar hát vasárnap imádkozni? Aki szombaton nem dolgozik se a műhelyben, se a boltokban, se a mezőn, az zsidó.

- És hallotta-e kend - szólt Panna asszonyhoz Sára néni, ki akkor érkezék -, hallotta-e, hogy Kerekes uram leánya éjenként, ha holdvilág süt, a házak tetején járt?

- Nem csoda, galambom, mert Kerekes uram szomszédja Pécsi Simon őnagysága. Hisz nem volna csak Pécsi nagyúr, eddig rég felgyújtattuk volna a házát. De bízzunk csak Kassai uramban, majd elbánik ő a szombatosokkal.

- Tavaly a jég hét falu határát rontotta meg - sóhajtá valaki a vidéki nemességből, de a közbeneső Balázsfalván semmi kárt nem tett.

- Az természetes, mert Balázsfalva Pécsi Simon uram birtoka.

- Nem kell több, hogy a szombatosokat kuruzslóknak tartsuk.

- Kivált, ha meggondoljuk, miként ugyancsak tavaly Pécsi kertét nem pusztították a hernyók, holott a fejedelem őfenségének legszebb csemetéit egészen a bástyáig mind lekopasztották.

- Hej, barátom, a szombatos kaldeai nyelven admoneálja a hernyókat, hogy az ő földjéről tüstént kitakarodjanak, s azok a megintésre oly gyorsan elmásznak, hogy a sietség miatt lábuk is elkopik. Magam találtam a kertemben két hernyót, melyeknek egészen levásott a lábuk. Pedig hány lába nincs a hernyónak? Mindjárt sejdítém, miként Pécsi uramtól menekültek hozzám. Szegény nyomorék állatok! Sajnáltam volna megölni.

- Az istentelen szombatosok! Még a hernyókat is megcsúfolják. S mit nem tennének az emberekkel, ha hivatalba raknák őket!

- Példa rá Pécsi Simon, ki a "honesta custodiát" kitalálta.

- S azóta gyakran jő divatba. De most rajta fogják szép találmányát megpróbálni.

- Ne higgye a nemzetes úr! A szombatosok oly könyvekből is olvasnak, melyeknek betűit mi, tudósok, sem ismerjük - szólt az elővárosi iskolamester.

- De nem használ az olvasás semmit a direktor levátája ellen.

- Téved a nemzetes úr. Aki titkos könyvekből tud olvasni, annak segítségére jő a sátán.

- S minden szombatos tud olvasni?

- Biz, a főbbek többnyire tudnak.

- Már ez nagy baj. Óvatosan kell tehát Kassai uramnak eljárni.

- Hogyne? Hisz Pécsi Simon még a millenniumban is hiszen.

- A gonosz ember! Azt gondoltam, hogy csak a sátánban; de ha a millenniumban is hiszen, akkor én nedves farakáson és lassú tűznél égetném meg.

- S micsoda bogár az a millennium?

- Hát valami tengeri szörny lehet - válaszolá Panna asszony, ki a megégetést indítványozta.

- Nem, angyalom! A millennium ezeréves országot jelent, melyben a babonás szombatosok hite szerint Krisztus Urunk fog uralkodni - szólt tudákos hévvel az elővárosi mester.

- Hisz az még nem volna rossz - csattant fel Panna.

- De a szentkönyv egy helyének félrefacsarásából ered.

- S ő a szentkönyvet is facsargatja?

- Hogyne?

- Csavarja hát a hóhér ki a nyakát - átkozódék a buzgó Panna.

- És még Gyulafehérvárt is Jeruzsálemnek akarná nevezni - tódítá az elővárosi iskolamester.

- S tán zsidókkal betelepíteni? Hogy verné meg az Isten őt!

Ily hangulat közt tűnt a csoportozat szemébe a lassú szán, a két rossz gebe, a lábzsák, a farkasbőr bunda, a prémes süveg, a rézszín hosszú orr, szóval Kassai uram minden látható és láthatatlan appertinentiával.

Az első perc soknak eszébe juttatá a vén kancellár régi népszerűtlenségét s a fejedelmi tanácsteremben mondott véleményét.

A szánhoz tódultak tehát, de mindenütt helyt nyitva a továbbhaladásra.

Kassai mélyebben burkolá arcát a farkasbőr alá, s a rézszín orr eltűnt.

- Vesszenek a szombatosok! - kiálták ekkor többen -, s éljen a vallásháború!

- Mi a szombatosok kiirtását akarjuk! - ordíták mások -, de akarjuk a vallás és lelkiismeret szabadságát is.

- Előbb meg kell büntetni a szektáriusokat, aztán menjünk mindnyájan a magyarországi elnyomott evangélikus rendek segítségére - szólt az elővárosi mester.

Ekkor kiüté magát a farkasbőr közől a rézszín orr, a kurtán nyírott fehér bajusz, és még hozzá a széles és nyerges áll is.

- Mindnyájan menjünk, fiaim - szólt szétterjesztett kezekkel, mintha áldaná a népet, Kassai. A kocsis pedig megcsapta a lovakat, s a szán sebesen elment.

- Mégsem olyan rossz ember ez a Kassai uram - sóhajtott az elővárosi mester a kiszabadult szán után nézve.

- Vannak ugyan gyöngeségei; de ki volna tökéletes.

- Szereti ugyan a pénzt, vágyik a más birtokára; de... miért is kell a szombatosoknak birtok?

- Igaz. Aztán a nagyurak többet mondanak róla, mint való.

- Tán irigykednek rá.

- És féltik befolyásukat.

- Most is elterjesztették, hogy nem akar háborúba menni.

- Pedig éppen most ő maga mondá: "menjünk" s hogy "mindnyájan menjünk".

- Úgy van. Menjünk mindnyájan... haza - szólt Kemény János, ki a tömeg közé vegyült.

Eloszlának.

Közel a Kapisztrán-kápolnához, jobbra a Szent Mihály kaputól egy alacsony, de tiszta kinézésű ház áll, hat rostélyos és törpe ablakkal az utcára tekintve. A kisebb gyermek is beláthatna az ablaküvegeken a szobákba, ha hófehér színű félfüggöny nem védné a szerény lak titkait, a családéletet minden kíváncsi szem elől.

Kapu helyett csak ajtó vezet az épület udvarára, melyből emlékezet óta egy vén szakácsné járt ki a boltig vagy mészárszékig, sem tovább, sem közelebb. Voltak, kik néhanapján orvost és papot is találtak az ajtó előtt, miből aztán fényes eszmét nem formálhattak maguknak az özvegy egészségi állapotáról, ki a törpe házat még Bethlen Gábor fejedelemsége alatt vásárolta meg, s beköltözvén, mostanig sem lépett abból ki, mintha kriptája volna, melyben mint halott fekszik.

Hogy kicsoda e nő, a világ nem tudja. Közönségesen csak "a beteg asszonynak" hívják, tartván magukat a vén szakácsné elnevezéséhez, ki a szatócstól és hentestől ezen érzékenyítő címre hivatkozva kéri a szükségelt árukat olcsóbban vagy jobb minőségben. A szakácsné keveset vásárol, de készpénzzel. Volt idő, midőn neki mindent hitelre és rovásra akartak adni, hogy ürügyük lehessen "a szegény asszony" házába lépésre; azonban a jó cseléd megoldá kék zsebkendőjén a göcsöt, kiszedte belőle fillérenkint tartozását, a fönnmaradt összegre ismét bogot köte, s oly hidegen távozék, mintha sértve lett volna. Már ismerik szokásait, s nem bánták se kérdéseik, se kandiságuk által. Különben is egy visszavonuló csak úgy érdekel hosszasan, ha fájdalmával vagy közönyével kacérkodik, s ha a világról lemondásában követelés van.

A "beteg asszony" létezése évek óta már csak akkor jutott a szomszédoknak is eszébe, ha házából idegent láttak kimenni. Ezen esetben megkérdék nevét egymástól, s ha szerét teheték, a tőle jöttől, és a felvilágosítás, melyet nyertek, váltig csak az volt, hogy a szegény asszony ágyban fekszik, beteg, mindig beteg, mindig fekszik, s annálfogva ki-ki beteg asszonynak hívja őt, és neve tán a halotti prédikációban is az marad. Minek keresztelnék a koporsó számára másnak, mint ami az életben volt.

De az volt-e örökké? Szerencsétlenség-e, hogy beteg, vagy szerencséje? Hová menne, ha lábai bírnák! Ó, melyik ösvény vezet leghamarább ki az életből? A betegség. Erőtlen lábakkal, fekve haladunk azon a célhoz. Az öngyilkolás rögetlen és rövid útját betorlaszolta a hit.

Fehér tiszta vánkosokba temetve alszik "a beteg asszony." Csak fejkötőjének csipkézete, átszűrt, vékony, viaszhalvány arcélének egy része, mellén keresztbe tett kézcsontjai, melyeknek vázáról a láz leszedett minden húst, s tán kiszárított minden véreret is, és a hihetetlenül keskeny, sovány testnek alig valami emelkedéssel bíró körvonalai tűnnek a puha ágyneműből ki, mintha az alabástrom emlékkövön egy már félig elenyészett domborművet látnál, mely régen a szenvedést ábrázolta, s most az ábra mulandósága által önt vigaszt a néző kedélyébe.

"A beteg asszony" minden fényűzési vágyát fekhelye körül összpontosítá. Neki igen sok volt már a szoba, mint másnak nem az a világ. Mit érdekelheték a távolibb tárgyak? Ő csak az ágyban élt még. Mellette a rózsafa-asztal, kristálypohárral, ezüstkanállal és gyógyszerekkel; az ágy lábánál damaszt-karszék, egy kevéssé színvesztett, de ruganyos, s a rózsafa-asztaltól a karszékig a padlózat szőnyeggel borítva. Kell-e többre gondolni neki, kinek élete ezen kis teren folyt le? Az ágyból a karszékig vánszorgani s onnan vissza: ez volt "a beteg asszony" egészsége; s midőn önerején többé nem teheté, akkor mondá a vén szakácsné, hogy "a beteg asszony" ma rosszul érzi magát, ma ismét beteg, ma nem is sétálhatott.

A szoba, melynek fénypontja s hogy úgy szóljak, nappali terme az ágy környéke, háromablakos és tág, de majdnem üres. Néhány ódon s alig haszonvehető bútor hever benne itt-ott, s egy bőrrel vont kerevet a gyakran virrasztó cseléd nyoszolyájául van szánva.

A többi szobák csak szellőztetéskor nyittatnak meg s egészen puszták. Bennük évekig tartózkodott néhány egércsalád; azonban végre e zsellérek száma is apadni kezd, s közölük az utolsót a szakácsné tavaly hallotta keservesen cincogni a küszöbfal szögletében. Tán éppen akkor búcsúzott szállásától el, melybe aztán egy házi prücsök költözék, s monoton csicsergésével adja tudtul, hogy még él, isten tudná: miből és meddig?

"A beteg asszony", kihez megint visszatérünk, most már legalább félóra óta alszik. Egészen kimerítette s bágyadásba hozá az öröm. S micsoda? Ó, ég, a könnyező, panaszló s a létezéseért megszégyenült öröm, melynek boldogságát és önvádjait évek óta nem érezte.

"A beteg asszony" aléltan pihen a puha hófehér vánkoson, s még nem háborgatják bősz látványok, még nem hoz a lefolyt életből az álom vádképeket vissza, hogy a nyugvás percét átokká és kíneszközzé változtassa.

A karszéken pedig az alvó halk lélegzésére figyelve egy gyönyörű hajadon ül, előre hajoltan s részvékeny arccal. Látszik, hogy azon pillanatok, miknek tanúi nem voltunk, rendkívül hatottak kedélyére, s hogy megindulása, melynek nyomai arcvonalain még rezgenek, a testi fájdalom martaléka iránti szánalomnál is mélyebb forrásból ered. Tán a beteg, kit ápolni jött, szíve sebét tárta föl, mert visszautasítani akará a gondot és gyöngédséget, mely neki úgysem hozhatna enyhülést. Vagy tán a lány maga önként észrevette, miként a kórágyban fekvő minden testi szenvedései egy, a vigasz által illetlen, az időtől csillapulást nem váró erkölcsi fájdalomnak, egy reményét és hitét vesztett életnek szomorú következményei.

"A beteg asszony" lélegzése most halkká lőn s elakad.

Viaszarcán mintha megszűnt volna a vérkeringés.

A téli nap pedig a függöny fölött sugárt hint a szobába, s az ablakkarikákon áttört csillám éppen az ágyvánkosra szállván le, a nő sápadt és merev vonalait oly élesen emelé ki, hogy a karszéken ülő lány hideg borzadást érzett tagjain átszökellni. Úgy tetszék, mintha halottal volna, mintha hullát őrizne.

Fölkelt s a betegre aggódó és félénk tekintetet vetve, előbb drága szövetű nyakkendőjével, melyet a felső üvegkarikák elé vont, elzárta a fényt, mely oly kísértetien világított, s aztán az ágyhoz lépvén, a vánkosokon, hogy időt nyerjen, egyengete, igazíta valamit, mígnem végre ajkaival érinté a halvány hideg homlokot, az elfonnyadt arcot, a mélyen fekvő s félig nyílt szemeket, keresve szikráit a melegnek, az életnek. - Csak dermedten alszik, vagy elájult - sóhajtá, de mégsem bízva tapasztalataiban, mégsem adva teljes hitelt reményeinek a beteg lélegzetét leste, előhajolva, ráborulva, ajkát ajkain tartva, s oly megható részvéttel, mintha a legszorosabb vérkötelékek csatolnák a szerencsétlenhez.

- Ah, ő él - rebegé égre emelt szemekkel Deborah, a dúsgazdag Pécsi Simon egyetlen gyermeke.

"A beteg asszony" megmozdult, de zsibbadt testével az erőtlen öntudat, a halkan pislogó élet, az álmaiból kibontakozni lomha lélek siker nélkül küzdvén, megint a tetszhalálhoz hasonló állapotba süllyedt, csak annyi különbséggel, hogy most már időközönkint görcsös rángás lobbant, bár alig észrevehetőn, arcizmain át, s homlokát a tavaszi vékony ködpáránál finomabb, alig tapintható, majdnem láthatatlan veríték borítá.

- Istennek hála, kedvező fordulat mutatkozik; a mai napot megnyerte. Azonban holnap... ah, ki tudja, hogy holnap!... S ha örökre behunyva maradnának szemei, ugyan mit vesztene? Szegény néném, én imádkozom halálodért. Legyen gyors kimúlásod. Ne ébredj, ne ébredj most fel, és aludjál mindig, de csendesen, érzés és mozdulat nélkül.

Deborah összefogta kezét, s buzgón, egész bensőséggel imádkozott.

Amint pedig ismét a támlára ereszté karjait, fölindulása lecsillapult, s csak egy könny rezgett még szemében, melyet hirtelen letörölt, és elővévén a hurkolótűket, szorgalmasan lát a csinos női munkához, mit majdnem bevégezve hozott magával, hogy "a beteg asszonynál" emlékül hagyhassa.

A foglalkozás oly jól illett hozzá, mint a szoborszerű nyugalom vagy az élénk részvét, a kacér mosoly és hideg büszkeség.

Ismerősei csupán szépsége felől voltak egyező véleményben.

Karcsú s eléggé magas termete az idomok és kecs teljes összhangzásával bírt.

Bájosabb mozdulatokat s tökéletesebb formákat képzelni sem lehetett volna.

Egész lényén a kifejlett kor bevégzettsége és a serdület frissesége volt csodálatos varázzsal összeolvasztva.

Deborah már huszonkét éven túl van; de magával hozott mindent, mi a világba lépésekor igéző vala rajta, s megszerzé az érett szépségből azt, mi csak sajátságos, mi csak hódítni és ámulatba ringatni tud.

Modorában tetszelgést vettek némelyek észre; mások kedélyt és gyermeteg ártatlanságot.

Sötétkék szeme világossárga hajfürtjeivel s rendkívül finom, fehér, lágy, átlátszó, de egészséges, és az érzések játékait, a vér mozzanatait, a szeszély álmait, az akarat erélyét s az átengedés szendeségét hűn visszatükröző bőrszínével sokkal erősebb fegyvereket adtak Deborah rendelkezése alá, mintsem azon vádat kikerülhette volna, hogy hatalmával soha vissza nem él, s mintsem a visszaélés gyanújától is, még többek által, mint ahányan megbotránkoztak, föl ne oldoztatnék.

Ha egy kétkedett mély érzéseiben, a másik csak önuralkodást fedeze nyugalmában fel, s mindenik bámulta vagy hibáinak kellemeit, vagy szilárdabb tulajdonainak könnyű és igézetes formák közé rejtését.

Deborah vonalai szabályosak voltak, anélkül hogy megszűnnének jellemzők lenni.

Arcélének az egy kissé meghajlott orr keleties kifejezést adott.

A szokottnál valamivel nyíltabb homlokán ész és büszkeség székelt; de egész tekintete, a kedves mosollyal, mely ajkain gyakran játszék, s a behatásokat hamar átvevő idegeivel együtt inkább a kedély és szelídség eszményképét hozza szemünk elé.

Felindulásban sokan látták már őt, de a mély és tartós érzést azért kétlék benne, mert ez a szerelemben szokott leginkább nyilvánulni, és a huszonkét éves Deborah még eddig senkivel sem akarta sorsát összekötni.

Elemért, Kassai unokaöccsét tartotta a világ a szép leány választottjának.

De az apa nem győzheté le a fukar és cselszövő ítélőmester iránti ellenszenvét, s a már bizonyosnak hitt viszony szétbomlott.

Elemér szerencsétlen volt; Deborah komoly arcán nyomai látszottak a szenvedésnek, melynek ködfátyolán át szépsége még igézőbben sugárzék.

Később Balázsfalváról, hol akkor Pécsi lakott, eltávozék Deborah, s három év múlva látták őt először Fehérvárt.

Mit érez most, visszaemlékezésekben vagy új benyomások tündérvarázsa közt él: ezt ki tudná még; de hány ne vágynék, az első perc óta, midőn megjelent, kémlelni és megtudni?

Deborah, mint mondám, a karszékbe ülve női munkához fogott, s oly iparral, oly figyelemmel, hogy amikor szemét a rámáról felvette, már "a beteg asszony" ébren volt, s lankadt, kimerült tekintetét rája függesztve tartá.

A lány vidám, biztató mosollyal közelített hozzá.

Az asszony lassan, erőlködve fölemelte kezét, hogy a meghajlottnak, ki ajkával homlokát érinté, fejére tegye; de az áldás, mely a beteg gondolatában élt, nem talált kellő szavakra.

Ő úgy elszokott az áldástól.

Az átkot jól ismeré!

Deborah fehér, finom selyemlágy kezével a száraz, elfonnyadt és véretlen arcot, "a beteg asszony" viaszsárga arcát simogatta.

- Hogy pihentél, kedves néném, jó néném? Úgy tetszik, hogy most enyhébb álmod volt, mint régen.

- Csak a ketrecet láttam, Deborah, s a ketrecben senkit sem; tán más számára tisztogatják ki a sár és szeméttől; ajtója nyitva volt, a csontok még benne.

A beteg asszony suttogva szólt, Deborah átborzadt.

- A csontok ott voltak, úgy, amint előbb az ebek rágták azokról le a húst, s a maradékot ő... Mind ott voltak... egy, kettő, három, négy... mind ott. De ő nem vala jelen, nem jött sírjából ki; másé lett Fogaras piacán a tyúkkosár, a ronda ketrec. Rendre járja a világ. Nem engem fognak többé gúnyolni. Mást, mást! S hogy élhetek a gúnykacaj hangjai nélkül! Átkaimból szívott testem mindennapi táplálékot. És mi tartja már ébren szívemben a vérdobogást, ha nem a düh, a szégyen, a megvettetés érzése és a megvetés azok iránt, kik csúfot űztek szenvedésemből? Hogy élek csak egy hétig is bősz álmaim nélkül? Mi marad akkor velem?... Szegény beteg asszony.

Deborah mély csodálkozással tekintett a beteg nőre, ki azért látszott vigasztalhatatlannak, hogy szendergése a szokottnál enyhébb volt. Mekkora örvénye nyílt előtte a szívnek föl, s benne az önkínzás minő rémalakjait szemlélheté.

"A beteg asszony" fuldokolva s égett szemhéjai közöl serkedő könnyekkel folytatá: - Deborah, vajon mit jelent, hogy most álmomban erőtlenül feküdtem a fogarasi piacon, és mégis senki sem lépett sarkával köntösömre, senki sem vert arcomra sárt, senki sem suhogtatott testem fölött ostort? Más iránt fog-e a világ kegyetlen lenni, mint a tigris, s undorító, mint a hiéna, mely a halottakat kaparja a vermekből ki, hogy szája rothadással teljék meg?

Deborah összeborzadt. Finom idegeit lázasan kezdték izgatni a bősz szavak. - Ó, néném, rimánkodjék, adjon hálát az Istennek, hogy annyi kínteljes év után volt egy órája, melyben csendesen pihenhetett. Vegye kérem ezt a gyógyulás jelének. Higgyen, reméljen, feledjen.

- Ha-ha-ha, feledjek, Deborah! Izzó vassal égessék agyvelőmet az utolsó reszketésig, ha feledi kötelességét: az emlékezést. Mit nem tettek velem a vadállatok, melyeknek neve ember? Nem kiáltották-e dühösen, nevetve, fogukat vicsorgatva, mosolyogva; nem sugdosták-e álnok szánakozással és képmutató könnyekkel, hogy: íme, ezen özvegy az, kinek férjét a kutyákkal együtt tartották a börtönben zabkenyeren és moslékon, kinek férjéről letépette a ruhát Balingh János, hogy a fal penészes nedve s a padlózat pora testéhez ragadjon, kinek férjét naponkint dorongokkal verték és karókkal szurdalták, míg ajkai tajtékot túrtak; kinek férjét ketrecben vivék a bitófa elé, hogy bevárják, míg a koldusok, kóborlók s minden söpredék, melyet népnek hívnak, megunják szidni, átkozni és pökni, s hogy csak azután üssék tompa bárddal s bevégezhetlen kínok közt nyakát el?... Ha-ha-ha, ne emlékezzem-e az iszonyú gúnykacajra, az állati ordításra, mely Fogaras piacán ezer torokból hangzott, s megölte bennem a vallást, eszet, érzést és a test erejét? Inkább tíz körmeimmel ásnám ki keblemből szívemet, mintsem egy másodpercig tudja feledni a múltat... S mért nem jött álmomban vissza a múlt? Deborah, miért nem éltem a félhalál állapotjában újra át azt a keserűt, azt a kétségbeejtőt, mit az élet nyújtott, s mit az ébrenlét mindig hűn vezet szemem elé? Nincs-e e csodának jelentősége? Deborah, nem tudod-e az álmokat hüvelyezni? Miért van, hogy ma csak láthatatlan ajkak sugdosták a légben: Ez a nő, ez a nő az, kinek férje... s nem bírták továbbmondani a történteket.

- Kedves néném - zokogta Deborah -, önt oly mély ájulás lepte meg, hogy eszmélete egészen kialvék, s képzelődése nem kínozhatta az iszonyú emlékek felújításával.

"A beteg asszony" kétkedőn rázta fejét. - Nem, nem - szólt kísérteti hangon. - A világban valami nagynak kell történni, hogy a természet így kibillenhessen sarkaiból, s hogy velem fölhagyhassanak a szenvedések, mint elhasznált anyaggal. Deborah, oly fiatal voltam, mint te most, oly ünnepelt és majdnem oly szép. Nézz arcomra!

Deborah ijedten tekintett a fonnyadt, kiszáradt arcra.

- Lásd, mivé lettem az iszonyú történet után - súgá rémes hangon a beteg asszony.

Deborah szíve összeszorult, maga sem tudta: miért?

- Egyedül te nem átallasz a megvetetthez jőni, bár titkon. S ha sejdítené az én bátyám, a te atyád, Pécsi Simon!

- Nem neheztelne ezért rám. Az én atyám nemes szívű férfiú - erősíté könnyekkel Deborah.

- Nem volt soha nálam.

- Mert minden ismeri - mentegetődzék Deborah -, s felfedezték volna nevedet a kíváncsiak, kik az ő nyomát kísérik.

- Igaz, igaz. De hátha téged is meglátnak?

- Minden a templom és fejdelmi palota elé csődült, közel van szekerem, és sűrű fátyol véd.

- Igaz, igaz. De hát az éj nem sűrűbb fátyol-e, melyen ha a csillagok alszanak, a szem nem hathat át?

Deborah mélyen érzé a vádat, mely e kímélő szavakban atyjára vonatkozék.

- Átok van a megbélyegzetten és családján; pedig a megbélyegzett néha ártatlan - sóhajtá "a beteg asszony."

Deborah leverten állott a nyoszolya előtt.

- Férjem nem volt gyilkos, de elítélték. Régi történet s mindig új!

A beteg kimerülten hajtá fejét a vánkosra vissza, s mint a kioltott gyertya, oly hamar hunytak el szemei. S csak nehéz, azonban mindig csillapuló lélegzete tanúsítá, hogy egypár percig még tán ébren van.

Deboráht babonás félelem lepte meg, aggódva tekintett a szobában körül, nem hagyhatá magára nénjét, s a szakácsné még nem tért vissza. Ah, pedig ő most haza, atyjához vágyott, szorongón, igen nyugtalanul. Zavaros érzések zsibongtak keblében. Az idő is késő, már dél van, sűrü lépések hangzottak az utcán, az egész világ talpon volt, s oly rejtélyes, oly titkon gyötrő, oly megfoghatlan hatást gyakoroltak rá "a beteg asszony" bősz eszméi.

Mintha égne lába alatt a föld, nem maradhatott, atyjához vágyék... s ah, a szakácsné még késik!

Ekkor oszlott szét a tömeg, mely a vallás szabadságát és a szombatosok vesztét a piacon megéljenezte.

A Pécsi Simon ellen felgerjedt népből éppen a söpredék lakott azon tájékon, hol most a város fekszik.

A békétlenek leghevesebbjeinek tehát "a szegény asszony" ablaka előtt kellett elhaladniok, hogy a Szent Mihály kapun át hazaérjenek.

A zajból csakhamar riadó hangok törtek ki, s Deborah atyja nevét hallá szidalmak közt említtetni.

- Irtsuk ki a szombatosokat, vesszen Pécsi Simon! - ezt ismételte egy erősebb s a többiek fölött uralkodó torok, és a törpe épület ablakainál helyeslő kiáltások emelkedtek.

"A beteg asszony," kinek még nem eléggé mély álma a külső morajtól látszott titkos táplálékot nyerni, rívó és szaggatott nyöszörrel szólt: - Hah, mint zúgnak, bongnak Fogaras piacán! Kiszabadult a pokol... itt van, itt... s látod-e a vicsorgó fogakat, a dühtől lihegő melleket s a kárörvendő, ezer szemet, mely babonáz, s megköti lépéseinket?... Hah! a ketrec! a ketrec! s mellette a szelíd bakó, ki csak... öl... ah, a bakó legszelídebb embere a világnak, övé egyedül a mennyország, a többinek nincs joga hozzá... szent bakó, jó bakó, kérlek; ki van a ketrecben?

"A beteg asszony" alvó szemeiből könnyek serkentek, s künn az utcán megint Pécsi nevét említi a hazavonuló csoport.

- Ártatlan bakó, kegyes bakó! Férjem kuporog-e ott a ketrecben, reszketve a hideg miatt? Szegénynek nincs öltözete; levonták róla mostoha testvéreid, szelíd bakó!... De miért van neki fehér haja? A férjemé fekete volt. Deborah! Deborah! Atyádnak milyen fürtjei vannak? Régen nem láttam; akkor csak szürke vala. S most?

Deborah nyárlevélként reszkető kezekkel érinté "a beteg asszonyt", hogy iszonyú álmából felébressze; ah, de ujjai, mint a hangszeren, táncoltak a fekvő vállain, anélkül hogy megmozdíthatnák.

Künn pedig ismét Pécsit említik.

"A beteg asszony" nyöszörgé: - Deborah, nézz a ketrecbe! Nem apád ül-e benn? Biz' isten ő az. Szegény leány! Ah, tagadd meg, ne ismerj reá, fuss, fuss, hamar, hogy észre ne vegyenek, különben gúnykacajjal fogadnak! Deborah! Deborah, fuss!

A kettős hatástól, mely az utcáról és a nyoszolyából rohanta fúriaként meg, az ijedt leány egészen elvesztve a magánuralkodást, a szobából kinyargalt, a folyosótól a kapuajtónak rohant, s föltárván azt, egy ugrással a szűk utca közepén volt.

A hideg szél, mely arcára sivített, s rögtön átjárta egész testét, felébreszté mámoros félelméből, s világosabb eszméletre hozta, s csak most vevé észre, hogy prémes palástját, fátyolát, nyakkendőjét mind ott hagyta, s hogy védelmetlenül van a sivár téli időnek s a durva tömeg szemeinek kitétetve.

Visszafordult, határozatlanul és küzdve, az ajtó felé.

- Ni, ez "a beteg asszonyhoz" megy! - kiáltá ekkor körüle valaki.

- Nem, onnan jő - válaszolá más a bejárat küszöbénél.

Deborah most, hogy a kíváncsiaktól menekedjék, a nem messze fekvő Mikó-házhoz akart menni, hol kocsija várt rá, s néhány lépést tőn előre; de vele szemben alig húsz ölről egy közelgő csoport kiáltá: - Vesszen Pécsi Simon!

A leány lábai a fagyhoz gyökereztek, nem tudott megmozdulni.

Panna asszony, ki a kiabáló tömb élén érkezék, midőn Deborah mellé jött, kíséretéhez visszafordulva mondá: - Mégis vannak, kik a beteg nőt ismerik, ezen kisasszony az ő házából lépett ki.

Sára néni, ki szintén Pannához csatlakozék, szemtelen tekintettel mérte végig Deboráht, s a többi társaihoz fordult arccal s Deborah felé nyújtott kézzel mondá: - Ez a szombatos leánya! Ez a fiatal boszorka, ki mindent megigéz, s kit ők a babona nyelvén Sáron rózsájának neveznek. Szép virág, gyönyörű mákvirág, a Pécsi Simon kertjéből.

- Csak tán nem őnagysága kisasszonya? - kérdi egy kőmíves, ki a szombatosok elleni kurjongatás közt sem vesztette eszét egészen el.

- De biz ő az - rikácsolá Sára néni.

- Úgy eresszétek szabadon. Nem illik körüle csoportozni, mintha pórleány volna - szólt a kőmíves.

- Nagy úr leánya, hm, igaz; de a nagy úr nyakához Kassai őnagysága hóhért fog állítni, akármint erősíti az iskolamester, hogy Pécsi a kuruzsló könyvből olvasva, segítségül tudja az ördögöket hívni. - E megjegyzéssel Panna, csípőjére támasztva karjait, Deboráhhoz közelebb lépett.

Az iskolamester pedig, mihelyt saját kis személyére hivatkozás történt, tüstént megragadta az alkalmat, még inkább magára vonni a nép figyelmét. - Pécsi uram - szólt hegyes hangon - nagy vagyonú úr, s e két erő segítségével, noha szombatos, még a törvény körme közül is kimenekülhet. Ezzel semmi újságot nem beszéltem kendteknek. Ezt Panna asszony és Sára néni is tudja. De most már valami olyat mondok, mitől hajuk szála úgy felborzad, mint a tüskedisznó tövise. Tudják-e...?

- Mit? Mondja hamar, mit? - közbeszólt Panna.

- Angyalom, ha csodálkozásukban nagyon kitátnák szájokat, a kisasszonynak csak hűlt nyomát fogják találni.

Deborah e figyelmeztetéskor valóban kezdett már a gyülevész nép közől kibontakozni, de most ismét körülvették.

- Szóljon hát, mester uram, hamar! Rukkoljon ki azzal a titokkal, melyet Panna húgom sem hallott soha! Furcsa titok lehet az ilyen! Minek hordja oly hosszasan a begyében? Csak ne köntörfalazzon soká - nógatózott Sára néne.

- Tehát tudják-e kendtek, hogy honnan jött az utcára a szombatos leánya?

- A "beteg asszony" házából - kiálták többen.

- Hm - folytatá az iskolamester -, de vajon ki az a beteg asszony?

- Nincs annak, szívem, más neve - válaszolá Sára néne.

- Hm, de míg beteg nem volt, akkor is csak hítták valaminek - hánytorgatá az iskolamester.

- Mielőtt kitalálnák régi nevét, könnyen átfázhatnék a kisasszony: jobb lesz hát hazabocsátani. Hisz azzal tán nem vétkezett, hogy egy beteg nőt meglátogatott - mondá a kőmíves.

- Attól függ, emberem, hogy kicsoda a beteg asszony - válaszolta lenézőleg az iskolamester.

- No, kicsoda hát? - kérdezé nyugtalanul Panna asszony.

- Biz azt, angyalom, magam is szeretném tudni - szólt az iskolamester. Többen hahotázva nevettek.

- Ej, az ebszültét, ha kend semmit sem tud, mit hánykódik, mit ültet minket fel, s miért beszél oly garral, mintha kanállal enné a titkokat, melyekből más pománából sem kap egy harapásnyit is? - agyarkodék Panna.

- Én ne tudnék semmit? - szólt nehezteléssel az iskolamester. - Hát mondtam-e, hogy "a beteg asszony" felöl egy titkot sem hallottam, hát eltagadtam volna, vagy eltagadjam most, amit a tisztelendő úr, ki tegnap estve a "beteg asszonynál" volt, mindjárt vacsora után a feleségének beszélt?

- S mit beszélt? - tudakolták egyszerre többen.

- Hogy "a beteg asszony" azt szokta álmodni, miként férjét a fogarasi piacon ketrecbe zárva őrzik, s a népnek mutogatják, szintúgy, mint a talián medvéjét... tán pénzért; de ezt a tisztelendő úr nem mondta tisztán, hanem csak, hogy mutogatják. Mármost tehát csupán az a kérdés: vajon igaz álom-e a beteg asszonyé, vagy pedig csalárd álom, melynek semmi alapja? Mert ha valami nagy úrral így bántak Fogarason, akkor az a nagy úr "a beteg asszony" férje.

- Hát a szívemadta még hírből sem hallá, hogy Géczi András uramon történt mindez? Meglátszik, hogy kívülről származott hozzánk be - szólt egész lenézéssel a vén Sára.

A Géczi András neve végighangzék az utcán, többeknél kíváncsiságot, némelyeknél pedig undort költve fel.

- S mily bűnt követett el Géczi András uram? - kérdé az iskolamester.

- Hát meggyilkolta, másokkal együtt, Báthory Gábor fejedelmet, s ezen istentelenségéről maga küldött a medgyesi országgyűléshez dicsekvő iratot, melyet a rendek, az ő gyalázatjának örök emlékére, szóról szóra törvénycikkbe iktattak, hogy a maradék soha el ne feledje Géczi András nevét.

Ezen fölvilágosítást Sára asszonnyal egyszerre legalább tizen kiabálták az iskolamester fülébe.

A zaj alatt a szelídebb nézetű kőmíves sem nyugvék. - Mind igaz, amit kendtek mondanak - szólt teli torokból -, magam is jelen voltam a hatalmas és gazdag úr kivégeztetésén. Még 1613-ban történt. Akkor csak mesterinas valék; huszonötödik éve már. Géczi András csakugyan dicsekedett, hogy a fejdelem megölésében Nadányinak segélyére lett volna; de akik őt ismerték, esküvel is állíták, miként csupán hiúságból fogta magára.

- Ha-ha-ha!... - röhögték körös-körül.

- A dolog, barátim, inkább sajnálkozást, mint kacajt érdemel - dorgálá ismerőseit a kőmíves.

- De nem ettünk ám bolondgombát, hogy elhiggyük a kend meséjét - nyerte válaszul.

- Okosabbak is hiszik azt kendteknél. Géczi igen félénk úr volt. Nem merte volna senkinek egy hajszálát is kitépni; de minden módon óhajta nevezetessé válni, s remélé, hogy az országgyűlés és az új fejdelem megdicsérni fogják. Senki sem ment oly nagy tollasan és aranyos ruhában Medgyesre. Lovának takarója is bársony vala. Sokan éljenezték, csak felesége sírt a városkapitánynál, kinek éppen tornácát meszeltem, s kinél a szép és kegyes asszonyság szállást tartott.

A hahota ismét megújult, bár gyérebben.

- Így tehát - szólt az iskolamester - a "beteg asszony" férje a gyilkos, a ketrecbe zárt és kutyákkal evő Géczi András; s ő senki sem más, mint özvegy Géczi Andrásné.

- Igen, özvegy Géczi Andrásné asszony - ismétlé Panna.

- Én ennél már többet is tudok - rikácsolta büszkén Sára néni.

- Mit, anyácskám, ugyan mit? - kérdi a mester.

- Hát hogy az özvegy a szombatos Pécsi Simon testvére.

- Az istentelen! - sopánkodék Panna.

- S tőle jött eme leányzó - szólt a mester, ujjával Deboráhra mutatva.

- A szombatos leánya!

- Sáron rózsája, ha-ha-ha!

- Bizonyosan boszorkányságot űztek együtt - jegyezte Panna asszony meg.

- Vagy a fejedelem megölésén tanakodtak - említé Sára néne.

- Ugyan, legyen eszük - csitított a kőmíves. - Hisz részeg fővel sem kellene képzelni, hogy egy nyomorék nő és egy finom, gyönge kisasszony kardot forgat, és gyilkolásra jár.

- Hát méreggel nem lehet-e ölni? - patvarkodott Sára néni.

- Gondolja meg, mit beszél kend - fenyegetőzék a kőmíves.

- Mit gondoljak meg? A szombatosoknak sem hitük, sem becsületük. A szombatosok zsidó-pogányok. Nem imádkoznak vasárnap, mert akkor keverik a mérget.

- És Sáron rózsája is szombatos, s "a beteg asszony" is az - szólt Panna.

- Az egyik Pécsi Simon uram testvére, a másik leánya - okoskodék az iskolamester.

- S miért legyen jobb Pécsi Simon, mint Géczi András? - süté ki Sára néne.

- Holott Géczi még szombatos sem volt - mond Panna.

- Igaz, s ennélfogva talán sokkal rosszabb ember is lehet Pécsi Simon - kiabálák szanaszét.

- S leghelyesebb oly módon irtani ki a szombatosokat, mint Géczi Andrást - rikácsolta Sára néne.

- Helyes - hangzék elég nagy zajjal.

Deborah mély megvetéssel tekintett a vak üldözőkre, kik őt körülfogva tárták; tagjai a hideg miatt reszkettek, de lelke sivár és elszánt lőn. Nem kért, nem panaszolt volna, ha Sára és a többi fúriák körmeikkel ízekre szaggatnák is.

Az utcai kiabálás pedig szavankint hallatszott a törpe ablakú házba, hol "a beteg asszony" fekvék.

A kórágy rémítő képeit legyőzte az utca vad jeleneteivel.

Géczi Andrásné, kit már nevén szólíthatunk, előbb a nép zajgásait követé álmaiban, s a törpe ház ablakain behangzó gúnyszavak és ingerkedések szerint alkotott bősz történeteket Pécsi Simonról, kit a fogarasi piacon képzelt ugyanazon ketrecbe zárva, melyben férje szenvedett s hasonló kínok közt. De midőn az iskolamester "a beteg asszonyt" annyiszor említé, s végre Géczi András neve és Deborahé is a rivalgásból élesen tört ki, az özvegy szemei fölpattantak, hogy ami egy borzasztó nap óta oly mérhetetlen fájdalom, akkora öngyötrés, kedélykór és őrültség anyagja volt, most ne csak az álom, de a zord élet által is újíttassék meg.

"A beteg asszony" merőn nézett a függönyre, mely nyoszolyájától átellenben fedte Deborah kendőjével együtt az ablakot, s félhomályban tartá a szobát.

- Géczi András, Pécsi Simon - hangzék külről, s mindaz, amit az álom démonai hangoztattak a múlt percben szintén kaján és fertelmes módon.

"A beteg asszony" vázujjaival tapintgatá szemhéjait, hogy csakugyan nyitva vannak-e?

Künn folyt a rakoncátlan zaj és gúny.

"A beteg asszony" fölült ágyában, arcát az ablakhoz fordítá, s kezét a vánkosra tévén: néha visszakacsintó tekintettel nézte, mérte a távolságot, mely feje és a párna közt van.

Géczi András és a szombatosok káromlása rohant, mint gátat tört ár, az utcáról a szobába.

"A beteg asszony" az ágy előtti szőnyegre ereszté lábait, s felegyenesedvén egyenkint számlálta a bútorokat; úgy látszik, tanúkra volt szüksége, kik vallják be, hogy ébren van.

Végre Deborah fátyolára esék tekintete, megrázkódott s ingatag léptekkel kezd ahhoz közelítni, ujjaival akarván bizonyosságot szerzeni, vajon szőtt kelme-e, amit lát, vagy csak anyagtalan álomrajz?

- Sáron rózsája! Deborah! A szombatos leány! - kiálták gúnyosan künn.

"A beteg asszony" delejes vagy őrült eréllyel hagyja oda a szobát, a folyosón van, megnyitja a kapuajtót, melyet annyi év óta nem érintett keze, s mely eddig a koporsó fedeléhez hasonló hűséggel zárta tőle a világot el.

Lábán nem volt papucs, köntöse a kórágyban viselt tiszta, könnyű pongyola.

Az ajtókövön állott meg... egy nappali kísértet, egy csodás látomány, melyet hiszünk és eltagadunk, mely test és puszta kép, halott és élő, agyunk játéka és a valóság maga.

Minden szem feléje fordult.

- Néném! - sikoltá Deborah.

"A beteg asszony" körülnézett.

- Ha-ha-ha! Mind itt vagytok Fogarasról. Hadd átkozzalak meg.

"A beteg asszony" fölemelte jobbját, kinyitá száját. Keresé az átokra a szavakat, melyeket ember még sohasem mondott el; ajkai mozogtak.

- Irgalmas Istenem! - e hang sivít a légbe. A felemelt kéz erőtlenül lehanyatlott.

Egy mély lélegzés.

"A beteg asszony" az ajtó kövéről halottan esett az utcára.

Deborah a hullához rohant; de az iskolamester, kire egyedül nem volt a jelenet behatással, feltartóztatá.

- A szombatos kisasszony elszökni akar, ugye? - kérdezte mosolyogva, kezét a lány vállára tevén; de arcának vidor kifejezését villámgyorsan válta ijedt és torz fel.

Valaki a kis ember nyakcsigáját szorítá át, s a jövő percben Deborah szabadon borulhatott szerencsétlen nénjének hullájára, míg üldözője a földre sújtva iszonyúan jajgatás közt erősíté, hogy keze-lába megbénult, hogy oldalcsontjai eltörtek, szeme kifoly, agyveleje veszélyes rázkódást kapott, s hogy ő nemes ember, kin potencia követteték el, s hogy egyházi személy, ki soha többé hivatala folytatására alkalmas nem leend, s ennélfogva bizonyságra hívja fel a jelenlevőket, mert pert akar kezdeni még ma, s ha utolsó fillérét is a prókátoroknak lesz kénytelen adni, addig nem nyugszik, míg istentelen gyilkosát talión nem marasztatja, és míg annak fogát fogért, kezét kézért, lábát lábért, bordáját bordáért ki nem töreti; önként értetvén ezenkívül a fejváltság letétele, a gyógyítási költségek, aztán minden szenvedett kár s elmaradt haszon megtérítése.

Az utcai csoportozat, mely bőszültségében részint iszonyú kárörömmel, részint pedig hideg egykedvűséggel látta egy beteg nő szívrendítő halálát s egy tündérszép leány könnyeit, most ingerültségre lobbant az iskolamesternek, kit betyár magaviseletéért semmi komoly baj nem ért, álnok jajveszékelésein.

Panna asszony és Sára néni megoldották nyelvüket, s nem a legválogatottabb szavakkal kezdik halmozni "a büszke" úrfit, ki egy "belső embert" goromba bántalmakkal illetett, s nyomorékká tőn oly ártatlan s jámbor életű férfiút, ki az egész világgal békességben élt, és soha senkinek még csak haja szálát sem görbítette meg.

A nők nyelvharcai tüzelték azokat, kik korcsmai táborozásokhoz szokva voltak.

Néhányan már hetykén közelítettek is az iskolamester megtámadójához; de ennek rövid szabású s hímes palástján észrevevék a "jegyet," mely a "nemesi társaság" zászlója alá tartozását mutatá. E tény fölhevülésüket hatalmasan csillapítá.

Most már, hogy a fejleményeket jobban érthessük, régibb dolgokra kell visszatérnünk.

Olvasóim emlékezni fognak még Báthory Zsófia, a szép hercegasszony és fejedelmi mátka omló könnyeire. Szegény, mennyit sírt és haragvék, hogy egy ifjú, kit ő "a jó Elemérnek" szokott nevezni, a párbajban sebet kapott!

Miután a sápadt, de leírhatlan kellemű gyermek ébensötét fürtjeit az egyik palotahölgy rendbe hozta, s a másik Csulai vallásos elmélkedéseinek felét mulattatás végett fölolvasta volna, az öltözés többi része is, Petnaháziné utasítása szerint, hasonló élvezet közt tölt el.

Zsófi százszor kapott kedvet ujjával összezilálni haját, mely körül a fodrásznője remekelt, százszor érze alig fékezhető vágyat ruhája csipkézetéről, a kendőzés alatt, nagy darabokat leszaggatni, és még többször tette föl magában, miként férjétől az eskü napján követelni fogja, hogy tisztelendő Csulai uramat legalább két évre küldje gályát vonni, s oly tengerpartra, hol minden hegyfokon valamely szerzetesrendnek zárdája van, s hol a szünórákban a térítők az ő mulattatására folyvást vallásos értekezéseket olvashatnak.

Zsófi nemcsak ragyogó ötletnek, de méltányos és kivihető kívánatnak is hivé Csulai gályarabságát.

Nem könnyen bírt e szép álomtól megválni.

- Ezt fogom nászajándékul kapni; ez legyen a gombostűpénz, mellyel a menyegző reggelén György meglepjen. Ah, de mikor lesz összekelésünk? Hónapok, tán évek telnek addig el, s Istenem, addig legalább ezerszer kell felöltöznöm, és ezerszer végighallgatnom a gonosz udvari káplánnak számomra írt oktatásait! Hogy állom ki e kínzást! Azonban minden szabad percemben erőért fogok a Boldogságos Szűzhez könyörögni. Nem felejtem el Szent Erzsébet és Szent Margit közbenjárását is imáimmal sürgetni, s így napról napra csak tán kigyőzöm béketűréssel. Ó, én szerencsétlen leány! De majd Csulai uramra kerül a sor. Jól mondja Anna, az én kedves nevelőnőm, hogy György akaratját, mihelyt hitvesévé leszek, tetszésem szerint hajthatom. Világos tehát, miként Csulait az öltözés alatti oktatásokért kölcsönben az én szerzeteseim fogják megleckéztetni, nem is említve a gályát, melynek köteleit már vállain képzelem.

Zsófi a palotahölgyek távozása után ily kitörésekkel enyhített kedélyizgatottságán.

Képzelődése a szeszélyes anyagot, melyet a bosszúnak egy lenge mozzanata idézett elő, a legfurcsább ábrákká alakította. Csulai ezer különböző helyzet és arcfintorítás közt vonta a terhelt hajót, Csulai dúlt-fúlt mérgében, midőn a kapucinusok imádkoztatták, a domonkosrendűek a hittanból vizsgálák, a pálosok bűnoldó cédulákat osztattak vele ki, és a jezsuiták szorgalmasan gyóntaták.

Zsófit a megtorlás eszméje egészen fölvidámítá.

Nevetett a kínzója számára kijelölt csodálatos szenvedéseken, melyek ha az életben megvalósultak volna, tán éppen őt indítnák legelőbb könyörre és könnyekre.

Jólesék szívének a visszafizetésrőli álom azon sok unalomért, melyet a káplán száraz oktatásai okoztak, s azon lélek-vádért, melybe a hitétől nem egészen önkéntes áttérése került.

De csakhamar új színezetet nyert szeszélye.

A karácsony kezdé gyötreni.

Eszébe vette, hogy menyegzőjének ideje a jövendő hátterében, kék homály közt fekszik, míg a kommúnióval élés az előszínen van, s nem tűr halasztást. Havak, sőt évek is múlhatnak el a Csulai megfenyítéseig; de csak három nap kell arra, hogy ő, a hercegkisasszony, egy udvari szolga hűsége és hallgatagságától tegye földi szerencséjének nagy részét és a közbecsültetést függővé.

Ez a káplántól a "jó Elemérre" vonta haragját.

Felfogadá, hogy sohasem fog a hálátlan ifjúnak megbocsátani, ki a párbajért egy szent és titkos kötelezés teljesíthetését könnyelműen kockáztatta; szilárdul elhatározá, hogy őt többé színe elé sem engedi jőni; de míg hideg és könyörtelen akart lenni, az ég tudja, miként, azon eltökéléshez jutott, hogy Elemér egészségi állapotja felől naponkint értesülést szerzend magának. Terve nem volt ugyan nehéz feladatú, mert Elemér a "nemes társaság" zászlója alá tartozván, a "harmadik udvaron" lakott; azonban a hercegkisasszony kiváló helyzetében figyelmet és bal-magyarázatokat támaszthata. Ezt Anna, kit az öltöztető palotahölgyek távozása megint Zsófi szobájába csábított, eléggé is ügyekezék értésül adni, de a növendékleány vagy gyermeki ártatlanságból vagy makacs szeszélyből kijelentett szándéka mellett maradt, s Annát csókokkal és könnyekkel a közbenjáró szerepére kényszeríté.

Ekkora megkülönböztetés bennünk is ébreszthet egy kevés részvétet Elemér iránt.

Szenteljünk tehát számára elbeszélésünkben annyi helyet, amennyit tettei által maga szerzett.

Elemér a fukar Kassai István óriás vagyonának örököse volt. Szerencséjét nem annak köszöné, mintha a nőtlen nagyúrhoz legközelebbi vérviszonyban állana, mert két rokon mellőzése kellett arra, hogy fogadott fiúnak tekintessék.

Föláldoztatik egy erszénykötő Kassai, miután mesterségével, melyet Rimaszombaton szép sikerrel űzött, az arisztokráciát gyűlölő korlátnokot mégis igen gyakran emlékeztette volna atyjának foglalatosságára. Szintén mellőzve lőn a felvergődött férfiú unokahúga, ki a borosjenői alkapitány neje volt, s kitűnő tiszteltetésben élt; de asszonyi állat levén, neménél fogva az új család emeléséhez nem járulhata.

Egyébiránt Elemér szerencséjének még eddiglen semmi gyakorlati értelme nem volt.

Pécsi Simon, ki darab ideig Bethlen Gábor fejdelem kegyence vala, eszközlé Elemérnek az apródok sorába fölvételét. Ebből aztán önkényt következett, hogy a csinos külsejű gyermek, mihelyt ifjúvá serdült, "a nemesi társaság" zászlója alá véteték, s így jövendője megalapítva lőn.

Saját erélyétől, műveltségétől és emelkedési becsszomjától függött: akár polgári, akár pedig katonai pályán kitűnő polcra lépni.

De Elemér lovagias jellemmel, mély érzéssel, vitézséggel és sok más szép tulajdonnal bírt; azonban becsszomja oly parányi minőségben vala, hogy az éppen semmi említést sem érdemelt.

Szerénysége ólomsúlyként gátlá a magasra törekvés pályaterén. Kortársai közöl némelyek már hírre kaptak, míg neki csak jó neve volt, míg őt csak azon vélemény emelé a sokaság fölé, hogy jellemének tükör-tisztaságát az irigység lehelete sem meri elhomályosítni.

Kassai István nem is igen sietett Elemért rokonai közé még csak be is sorozni; azonban egy körülmény annyira felkölté a rokonszenvet benne, hogy rögtön örökösévé fogadá, s ha pénzével nem is, jó tanácsával kezdé gyarapítani.

Pécsi Simon tudniillik mindinkább megkedvelé Elemért.

Nyílt és pazar fényűzéssel vezetett házában kevés vendég fogadtaték több szívességgel, mint e fiatal testőrtiszt.

Pedig Pécsi, míg Bethlen Gábor korlátnoka volt, mellőztetésről éppen nem panaszolhatott. A magas születésűek otthon és egymás közt eleget hánytorgaták ugyan, hogy ő tulajdonképp csak szűcsfiú; de eszének s jellemének befolyása alól nem tudták magukat kivonni, sűrűn látogatták, bár valódi rokonszenvvel nem viseltettek iránta. Rangvágyának és vallásos nézeteinek éles gáncsolói voltak; azonban tudományát és a közdolgokbani jártasságát tagadni nem merték, s még azok is, kik a később helyébe lépett Kassaira megvetéssel és bosszankodással tekintettek, ha őket Pécsi sok foglalkozásai miatt nem fogadhatá el, fölkeresték az alkalmat, midőn vele résük nyílt találkozhatni.

Pécsi bukása után sem szűnt hamar meg ezen ünnepeltetés, s ha az öregebbek, kiknek tőle reméleni és félni nem volt többé okuk, barátságuk tanúsításában takarékosabbá is lettek, az ifjabb nemzedék az apa gazdag és szép leányaért észrevehetlenné tette azon űrt, mely a státusférfiú dísztermeiben az elenyészett politikai befolyás miatt különben mutatkozott volna.

Deborah szépelgők csoportjától volt körülvéve, kik szíve vagy pénze, szerelme vagy csak keze megnyerésére sóvárogtak.

A régi családok, melyeknek története a nemzet őshagyományain átszövődve a népmesék és hitregéknek is anyagul szolgált, többnyire vonakodás nélkül fogadták volna maguk közé Deboráht, az "új nemes" leányát, kinek ősei a műhely, a papi szószék s az íródeáki szobák homályában olyan hamar vesztek a kísérő szem elől el, mint a róna homokján a vándor könnyű lábnyoma, s kinek leghíresebb élő rokonai, kik Pécs és Szekszárd környékén laknak, többre nem vitték dolgaikat, mint hogy remélhetőleg prédikációs halottak lesznek.

Deborah a társadalom legfelsőbb színéről is választhat vala magának férjet; de ő csak a vagyontalan és szintén homályos származású Elemér iránt érzett rokonszenvet.

S Pécsi nem látszott e viszonyt gátolni; sőt annyira ragaszkodék az ifjúhoz, és kivált midőn visszavonultabb életre határozá magát, annyira nem tudott nélküle huszonnégy órát is tölteni, hogy némelyek e vonzalmat egészen misztikus okokra vezették vissza.

A 17. század legtudósabb férfiai hittek a csillagjóslatokban, s Pécsi még babonásabb volt kortársainál. Haragja és szeretete gyakran támadt megfejthetlen módon, gyakran enyészett oly lendületek által el, melyekről maga sem tudott volna számolni. Az égitestek változó fénye, a bujdosóknak egymáshozi helyzete s azon ábrák, mikkel az asztrológ kapcsolatba hozta a halandók tetteit és végzetét, a nagytudományú Pécsi kedélyére bizonyosan emelőleg vagy elborítólag hatottak. Ő - mint minden korban és minden műveltség mellett számosan - rabja lehetett az előérzetektől s elővéleményektől kezdve száz meg száz oly benyomásnak, mely szívvilágunk fölött az értelem és szabad akarat leigázásával uralkodik, s melyet mi, hogy még sötétebb titoklepel alá burkoljunk, a delejes erők működéséből ügyekszünk megmagyarázni. Nem lehetlen tehát, hogy Pécsinek Elemér iránti vonzalmát ábrándos sejtelmek fejtették ki, s hogy - mint a közhír mondja - ezen akkor még kevesektől ismert ifjat azért vette védszárny alá, azért pártolta és emelé, mert egy csillagjóslat szerint általa fogand az ő családjáról valami fenyegető vész, valami véletlen csapás elháríttatni. De ha megengedjük is, miként rejtélyes hatások szíták föl, s gerjeszték lobogásra Pécsi rokonszenvét, kétségtelennek marad, hogy Elemért a legtermészetesebb okokból sokkal inkább lehetett szeretni, mint a csillagjósok ajánlatára és bármi delejes folyam rokonszenvi ereje miatt.

Ő éles fölfogása és elég műveltsége mellett észfelsőségét a gyöngékkel nem éreztette, az erősekkel nem mérte össze. S valamint a közpályán mást hátratolni akaró becsszomját sohasem mutatá, a társalgási körökben is minden kitűnési hiúságtól ment volt.

Jól formált, daliás termetén az erély kellemmel párosult. S anélkül, hogy a kalandorok igéző és beszínlő csábhatalmával bírna, meg tudta nyerni, aki vele tartósb érintkezésbe jött. Vonalai, melyek szoros értelemben szabályosak nem voltak, a harcfi vitézségével egybeolvadt szívnemesség, a bátorságra támaszkodó szelídség, a férfias óvatossággal mérsékelt nyíltság és az önérzet magasabb nemét el nem fojtó szerénység legtisztább kinyomatát tükrözték vissza.

S mennyi költészet volt kedélyében; csakhogy nem a szavaké, de a tetteké!

Elemér, midőn ismertté lőn, közkedvességben állott, s Pécsi hajlamát inkább megmagyarázhatta volna a világ, magának az ifjúnak jelleméből, mint az égi jegyekből, melyekre rótta.

Azonban akárhogy történt, annyi bizonyos, miként Deboráhnak atyja forróbban semmit sem óhajtott, mint őt leánya kezével ajándékozni meg.

Szándéka, bár nem mondá, egész modorából elég világosan ragyogott ki.

Ha Deboráht barátnéi játsziságból Elemérrel bosszanták, s az öreg megtudta, örvendett és nevetett; sőt néha a családkörben, midőn semmi félreértéstől nem volt oka tartani, maga is faggatá az ifjú nevéhez kötött finom célzatokkal, melyek egyébiránt soha oly gyöngédtelenek nem voltak, hogy egy elfátyolozott hajnalpírnál többet vonnának a szemérmes lány arcára.

Az udvarlók az apa modora miatt még inkább kezdék reményeiket veszíteni, mint Deborah hidegségeért.

S a világ kétségtelennek hitte, hogy Pécsi a kedvelt Elemérrel fogja lányát eljegyezni, mihelyt ez a tizenhetedik évét betöltendi.

És még csak néhány hónap kellett a határidőig!

Ekkor jutott Kassai István őnagyságának eszébe, miszerint Elemér neki közel rokona.

E tényt megelőzte már az erszénykötőnek, ki Rimaszombatból a nagybácsihoz tisztelgeni jött, goromba eltávolítása, s bizonyos hidegség a borosjenői alkapitány neje iránt, ki a nábob unokahúga volt. Minden előjel tehát azt gyaníttatá, hogy Kassai már korábban készült emlékezőtehetségét úgy fölfrissíteni, hogy egy alkalmas percben az Elemérreli rokonság eszébe jusson. S minthogy az eljegyzés után gyanúsb lett volna a vérszeretet fellobbanása, előbb kellett történnie.

Kassai István a hosszú számítgatás után gyors sikert szeretett.

Óvakodó és lassú volt a kigondolásban, de erélyes a végrehajtás körül.

Csakhamar tehát Elemért fiává fogadta, mi az örökössé kijelölést mint kétségtelen záradékot vonta - a közhit szerint - maga után.

Látszék, hogy Kassai nagylelkűségére Deborah szerelme adott okot.

A cinikus fölvergődött a fényűző s költői kedélyű másik fölvergődöttnek, ki nálánál idősb és gyöngébb jellemű volt, vagyonára és befolyására számíta.

Elemérnek a Pécsi leányávali házassága által a dúsgazdag Kassai család majdnem fejdelmi birtokra tenne szert. Aztán Bethlen Gábor megbukott korlátnokának egykori pártja még töredékeivel is tetemesen tudná erősbíteni Rákóczi kegyencének hatalmát, mely a főurak által szünetlenül megtámadtatva, kisebb vagy nagyobb ingásoknak már is gyakran volt kitéve.

Szóval Kassai elég eszesen számított; de a világon gyakran történik, hogy a mély okoskodás csakúgy sántít, mint akármely dőre ötlet.

Kevés idő kellé, hogy az élet meghazudtolja az ő bölcsességét.

Pécsi tudniillik nem bírt kibékülni a gyűlölt udvaronccal kötendő sógorság eszméjével. Nem képzelhetné magát azon helyzetbe, hogy Kassai naponkint házához járjon, s hogy Deborah valaha azon hajlék küszöbén tisztelettel lépjen át, melyben annyi aljasság s oly kisszerű bűnök műhelye van.

Ő Kassait mint kormányférfiút kárhoztatá, mint embert megveté.

Ellenszenvének oka jellemének alapján nyugvék, szilárdul, ledönthetlenül.

Soha két porból emelkedett egyén szembetettebb álláspontot nem foglalhatott el, mint a megbukott korlátnok s a hatalomban álló; ámbár mindketten a kiindulási pontnál találkoztak.

Pécsi is, mint Kassai, roppant vagyont szerzett, s ha az utóbbi többnyire aljas módon, a másik sem mindig tiszta eszközökkel.

Pécsit sokan hatalmaskodással vádolták; míg Kassai arannyal telt erszényei a cselszövény és uzsora diadalemlékei voltak.

Pécsi is, hogy a befolyás lépcsőin haladhasson, főurakat lökött félre; de Kassai csekély haszonért sem mulatta el a magasabb születésűeket, kiknek hízelgeni is tudott, ha lehetett, órként támadni meg, s mihelyt veszély nélkül tehette, csupa irigységből ingerelni, kijátszani, lealázni.

Ezen homályos oldalakon kívül, melyek a két államférfiút nem jellemükre, de tetteiknek vád alá esésére nézve némileg egy színvonalra helyezik, minden más tekintetben óriás különbség létezett köztük.

Pécsi bőkezű s adakozó volt; Kassai fukar és szívtelen.

Az mesés fénnyel vette körül magát, s rendkívüli művelt ízléssel bírt; ez nemcsak fösvény, de ronda volt.

Pécsi nagy udvart tartott, melyet nemesi vérből származott apródok és számos cselédség a középkori bárókéhoz majdnem hasonlóvá emeltek; de Kassai Gyulafehérváron egypár piszkos szobába vonult, s költségkíméletből a tanuló ifjúság közöl a szegényebbekkel hordatott magának étket, falusi nagy kastélyaiban pedig a kéményt füstölni hébe-hóba alig látta valaki, s hogy mily asztalterítéke van, arról a papon s iskolamesteren kívül kevés halandó adhatott biztos hírt.

Pécsi a tudományos műveltség mellett még költői hivatással is volt a rája nézve pazar kegyű természettől megajándékozva. A szent énekeket, melyeket szerzett, s melyek hitsorsosait elragadtatásba hozták, maga tevé zenére. Az építészethez értett, tündérszép kerteket rendeze, gyönyörű olajfestményekkel díszíté termeit, s legbuzgóbb pártfogója volt a vándor hegedűstől és dalárdtól kezdve a szorgalmas szobatudósig mindennek, ki a szellemi élet emeléséhez járult. Ellenben Kassai lenézte a haszontalan ábrándokat, melyek a konyhára semmit sem hoznak. Kevésre becsülte a tudományt, a rabulán és bizonyos machiavelli ügyességeken kívül, mik által a tömeget akaratunk eszközévé s a politikai hatalmat házi érdekeink ügynökévé, hiúságunk udvaroncává és szenvedélyeink bérszolgájává lehet tenni.

Pécsi eszményképei, melyek után lelkesült, egy Medici Cosimo vagy Lorenzo voltak; Kassai azon zsidót bámulhatta leginkább, ki pénzes ládáján ülve, megelégszik az egyiptomi hagymával, melyből elődeit, ha a gúlák építésénél megéheztek, Pharao király tápláltatá.

Pécsi szeretett a mágnásokhoz számíttatni; de a kitűnőséget rangkülönbség nélkül bámulta, és kebléhez szorítá. Kassai saját kézműves rokonait szégyellé, a magas helyzetűeket inkább levonni vágyott, mint hozzájok közelíteni, s a demagógok tulajdonaiból csak az irigységet sajátította el.

Ily ellentétek után könnyen beláthatjuk, hogy Deborah szerelmének nem kedvezett azon készség, mellyel Kassai az Elemérreli rokonságát elismeré és hirdeté.

Pécsi nem szűnt ugyan meg az ifjú iránt mély vonzalommal viseltetni, de érezni kezdé s naponkint mindinkább, hogy saját szíve és a csillagjóslat minden rábeszélő ereje soha annyi igézetet nem gyakorolhat rá, mely mellett a Kassai sógorságára undor nélkül gondolhasson.

Szembetűnőleg hidegebben fogadta tehát Elemért.

Nem engedett alkalmat, hogy ez Deboráhval hosszasan társaloghasson.

S midőn a lány, ki az apa zárkózottságát szeszélynek tulajdonította, a kacérság ártatlan nemeivel ügyekezett oly bűvkörben tartani Elemért, hogy észre ne vehesse a fellegeket, melyek boldogsága egét fenyegetik, s hogy a férfiúi büszkeség miatt ne érezze magát visszavonulásra kénytetve; midőn a lány annál átengedőbbé vált, minél feszesebb modorú az apa, s midőn éjjel hullatott sűrű könnyei közt csak nagy küzdéssel szerezhetett elég lélekerőt nappal mosolygani s nem árulni el a szenvedést, melyet kedvesének várt és félt jelenléte szívében okoz; midőn ennyire bonyolódott az előbb oly természetesnek látszó, oly kielégítő viszony, Pécsi szükségesnek tartotta mindent fölfedni Deborah előtt.

A hetvenéves férfiú összefogott kezekkel és esdekelve kéré leányát, hogy míg ő él, ne kösse sorsát Elemérrel egybe.

Ha nem tud szerelméről lemondani, várjon, tűrjön, míg az apa halála föloldja egyik kötelessége alól, hogy a másik számára élhessen.

Ekkor kívánta Deborah a nénjéhez távozást.

Ő gyöngédebb volt, mintsem Elemérnek a titkot fölfedezhesse.

Kassai éles tapintatával hamar észrevette, hogy hányat ütött az óra.

A viszonyokhoz szabta magát.

Helyzetét kitelhetőleg akará hasznosítani, s azon körülményt, hogy drága idejét a Pécsi házának szentelé, kizsákmányolni ügyekezett.

Nem tűrheté, miszerint valami fáradsága illő napibér nélkül maradjon.

Aztán kedélyét egy kevéssé sértette a gőg, mellyel Pécsi az ő előzékenységeit fogadta.

Kassainál a gyűlölség is, mint minden indulat, nem az ablakon tört be, hanem mint a művelt vendéghez illik, az ajtónál kopogtatott, s folytonos látogatások által lőn majdnem észrevétlenül házibaráttá, kenyérpajtássá és sátortárssá.

Ő előbb csak ártani akart Pécsinek, s miután sokszor ártott, gyűlölni kezdé, mert eléggé megbántotta.

Azon havak alatt, melyekben Elemért Deborah vőlegényének képzelte, mesés pontossággal ismerkedék Pécsi birtokainak állapotjával meg. Tudta, mily zálog lefizetése, mily örökváltsági bevallások erőtlenítése, mily határkijáratások és mily régi osztályperek fölelevenítése által lehetne legtöbb kárt tenni a jelenlegi tulajdonosnak, anélkül, hogy a megtámadó sok költséget veszélyeztetne, ragyogó kártérítés reménye nélkül.

Ily előkészület után könnyű volt neki a büszke Pécsit vérig bosszantani, s tetemes veszteségekbe sodrani.

A politikai körülmények is kedveztek Kassainak.

Bethlen Istvánnak a fejedelmi szék elnyerésére tett kísérleteitől kezdve Zólyomi merész terveiig s e hatalmas pártfőnök bukását követő titkos és egészen soha be nem bizonyult összeesküvésekig csaknem szakadatlan rendületeket szenvedett Erdély belbékéje, s csaknem folytonos veszély fenyegette a török udvar által gyűlölt Rákóczi hatalmát és életét.

Kassai gyakran födözhetett fel igazi és költött lázadásokat, melyeket szerencsés volt éppen a lobbanás percében elfojtani.

Ily megelőzött kísérleteknél mindig számos egyénre esett gyanú, bizonyító tények nélkül.

S Kassai elég ügyes volt úgy intézni a nyomozatokat, hogy Pécsi, ki soha egy békétlennel sem állott összeköttetésben, mindig a terhes gyanú alatt levők közt első sorba esett, s a fejedelemnek kénytelen volt írott kötelezvényeket és zálogot adni jámbor magaviselete felől.

Kémektől véteték körül. Vendéglátó szokásai veszélyeseknek tűntek föl. Ha távol fekvő jószágaira utazék, bizodalmatlanságot ébresztett. Ha a székvároshoz közel levő Balázsfalván, hol leginkább szeretett lakni, megharsant a zene, s tánc és családi ünnepek derítették föl a falusi élet hétköznapi egyformaságát, akkor Pécsit azon gyanú sújtá, miképp az ifjúságot akarja mulatság színe alatt fölforgató tervek végrehajtására összpontosítani.

A sok zaklatás utoljára arra bírta a büszke öreget, hogy Gyulafehérvár elővárosában, közel a Miklós-kapuhoz, s a fejedelmi palotával majdnem szemben egy majorházat pompás villává építtete, s állandólag oda költözött; mert mint mondá, visszavonultan és mégis szem előtt akar élni.

Cifra épületét "remeteségnek" nevezé, s oly magányban tölté napjait, mely más ember ízlése szerint - aránylag mégis elég fényesnek és elég zajosnak látszott volna.

E villában forrt gyűlölete Kassai ellen, ki bár nem tudta eddig őt vagyonától és a külső kényelmektől megfosztani, csakugyan csoportos faggatásoknak tette ki, s a lelki nyugalmat, a gond és aggodalom nélküli szellemi életet egy napig sem engedé élvezni.

Elemér a két öreg ellenségeskedését, anélkül hogy valódi okát tudná, elég világosan látta.

Kassai iránt semmi szeretettel nem viseltetvén, ennek házából önként maradozott ki, és óhajtotta volna a rögtönzött "fiúi szerepet" a roppant örökség minden kilátásaival együtt nyakáról lerázni.

De a vén korlátnok, amennyire kiszáradt szíve engedé, ragaszkodott hozzá, s bár egy körülnyíratlan és teljes súlyú aranyat csakoly nehezen ajándékozott volna Elemérnek, mint a templom-perselynek - noha vallásos volt -, végre is komolyan el vala tökélve dáriusi kincsét az utolsó fillérig neki hagyományozni; miben azon kellemes tapasztalat is megszilárdítá, hogy Elemér az ő nagylelkűségét soha még igénybe nem vette, s alig kerülhetne idő és viszony elő, melyben a pénzesláda lakatjait miatta kellene megnyitnia.

Elemér a legolcsóbb "fiú" volt, ki a család díszét emelte, de egy garasba sem került.

Elemér nem látszott pazérnak, s mégis oly örökös vala, ki a gyanús Kassai hite szerint sem igen vágyott hamar jutni az örökséghez.

Ezen tekintetek a vén úr keblében bizonyos vonzalmat gerjesztettek s tartottak az ifjú testőrtiszt iránt ébren.

S most térjünk át az utcai jelenetre, melytől szemünket, hogy a múltba visszanézhessünk, elvontuk...

Midőn Elemér - ki a Pécsi és Kassai nevének hangoztatásakor ágyából felkelt - a piacra siete, hogy a zaj okát megtudhassa, a tömeg már oszlóban volt.

Természetes vala tehát, miként a legingerültebb csoportozatot követé, s midőn ez a mellékutcákon több sugárokban bomlott szét, egyéb nem maradt hátra, mint nyomukban lenni azoknak, kik Pécsit hévvel szidalmazva a Szent Mihály kapun az előváros oly része felé látszottak tartani, melyhez közel fekvék a forrón szeretett Deborah atyjának háza.

Így volt a rendítő jelenetnek, melyet "a beteg asszony" halála előidézett, szemtanúja, s alkalma lőn Deboráht - kit három hosszú év után most látott először - egy dühittas, de erőtlen és gyáva izgatónak kezéből kimenteni.

A nép - melyet Elemér közbelépte megdöbbentett, de az iskolamesternek Panna asszony és Sára néni szidalmaival elegyült jajveszékelése ismét bőszültségbe kezdett hozni - néhány másodpercig határozatlan volt.

Mint két ellenkező hullám, tolult indulatja össze, s nem látszék: merre fogja a nyomás túlsúlya az özönt dőleszteni?

A hetykébbek is sokat hülepedtek, mihelyt a "jegyről," melyet Elemér hordott, észrevevék, hogy akit megtámadni akarnak, testőrtiszt. És a kard, melynek vége a rövid palást alól kitűnt, szintén csillapító szer vala. De ellenkezőleg nagy bátorításul szolgált azon tény, minek hamar kellett szembeötleni, hogy tudniillik a harcfinak, kit húszan is körülfogtak, jobbja fölkötve van, s csak bal kezét használhatja védelemre és támadásra.

E látmány merészségre sarkallja őket.

Fölemelt öklökkel, pálcákkal, és még fölemeltebb hangon kezdenek agyarkodni, mindig szorosabb kört vonva.

Elemér, hogy a bőszülteket visszatartsa, bal kézbe ragadott kardjával meg-megrezzenté, akik csak hozzá igen közel férkeztek. S egy véretlen és éppen ez okból semmi tragikai hatással nem bíró küzdés támadt, melyben az acél suhogása oly bűvös kört írt a támadók elé, hová lépni nem mertek, anélkül azonban, hogy a fenyegető mozdulatok- és készülődéssel fölhagynának.

- Ugyan, Elemér, mit bajlódsz azokkal a pimaszokkal? Még elhiszik magukat, ha ronda testüket nem ostorral szabdalod meg.

E szavakat deli arab paripáról kiáltá le egy csinosan öltözött fiatal úr, drága forgója süveggel fején, bíbor hüvelyű zománcos karddal oldalán és büszke mosollyal ajkain.

Intését tett is követé.

- Elő az őrökkel! - szólt parancsolón.

A Mihály kapu felől, hol egy kis őrtanya volt, e fölhívásra fegyverzörej hallszék, míg az utca másik végén egyszerre megjelent néhány lovas hajdú, s lassú léptekkel közelít a küzdés színhelyére. A nép, mely körülvéve látta magát, a nyitott kapukon, amint közelebb érheté, az udvarokra kezd nyomulni.

Gyulai Ferenc, a csinos levente, lepattant nyergéből, éppen midőn az iskolamester, ki csonka-bénaságáról óbégatott vala, hirtelen a földről felszedve magát, illanáshoz fogott.

- Nem úgy, emberkém! - mondá Gyulai suhogó kis ostorával feltartóztatva az apró egyént. - Kend lovamat fogja tartani. Nehogy ellopja, mert fölakasztatom; nehogy megmoccanjon további rendeletemig, mert kalodába veretem.

A mester minden szónoki s egyéb erejét is elvesztve, sompolygott az arabhoz, s reszkető kezekkel fogta a kantárt meg.

Ezalatt az asztalos, ki az utcai rakoncátlanságoknál a mérséklő szerepét játszá, a népből kivált, szelídebb elemekkel egyesülve, a "beteg asszony" hulláját a törpe ablakú házba vitte.

Gyulai az egész jelenetet mozdulatlanul, félelmes bámulattal tekintő Deboráhnak kart nyújtott, hogy a kapuajtó kőlépcsőjéig vezesse, s ott mélyen meghajtva magát visszafordult, s Elemérhez sietvén végigvárta, míg a Mihály kaputól érkezett őrök s a velük szembejövő lovas hajdúk közt a megrémült utcacsoport minden veszekvési hajlamból kigyógyulva rendre elosonik.

Csak az iskolamester maradt az arab mellett, míg egy jó leckét kapva, ő is útilaput köthetett talpára.

Semmi elfogatás nem történt.

Deborah mély, átható tekintetet, melyben köszönet és hála tükrödzék, vetve Gyulaira, a folyosón eltűnik.

Elemér a Mikó-házhoz indult, hogy a kocsit, mely a lányt hazavigye, magával hozza.

Deborah ismét a karszékben ült, mint alig másfél órával előbb, midőn "a beteg asszony" jóslatos álmait hallgatá.

S mi nem történt azóta?

Mellette a hulla. A szoba ablakai és bejárata körül egy őgye szomszéd, ki segítő kéz helyett csak bámész arcot és botrányt leső szemeket hozott. Benn a hazajött vén cseléd, ki, ha könnyei nem fojtják el szavát, szitkokkal utasítja a gyöngédtelen tolongókat vissza, s ha az ágy zsámolyánál nem imádkozik, átkozódni kezd.

S mennyi megalázó emlék nem üldözi Deboráht azon vad pillanatokból, melyek csak most folytak le, s a tömeg szeszélye szerint ismételhetők?

Rá, a kényeztetett és bálványozott hölgyre - kinek mosolya kegy, közönye büntetés, neheztelése száműzetési fájdalom volt - az aljas kifejezések egész zivatara omlott. Őt, ki több mint önérző, mert büszke is, az utca közepén, Isten s világ színe előtt merte kezével megragadni, bántalmakkal illetni, és a népsöpredék gúnyja, s ami még sértőbb, sajnálkozása tárgyává is tenni oly silány egyén, ki máskor atyja palotájának kapuja előtt levette föveget, s ki az ő komornáját sem bátorkodott volna nyílt helyen megszólítani, akár nyájas, akár goromba hangon egyaránt nem.

És nem vet-e árnyat családjára, melyet ellenségei is tisztelni tanultak, a titoklepel, mit egy borzasztó véletlen "a beteg asszony" homályba takart sorsáról lerántott?

S mi még ez árny, mi ezen előítélet által ejtett szennyfolt ama nagy és valódi veszélyekhez képest, melyekre a nép rakoncátlanságából ítélve Deborah atyjának vagyona, polgári becsülete, társasági helyzete sőt élete is kitétetve van!

Nem emlegették-e a bárdot, a gyalázatos halált, a bakót?

Nem fenyegetődztek-e, hogy atyja mint közönséges gonosztevő fog kivégeztetni?

S kinek ármányai miatt? Ó, ég! Deborah hallá a Kassai nevét kárörömtől ittas ajkakról, s e név most is fülébe cseng, mint vészharang, mint őrjöngésre és öldöklésre adott jel, mint a poklokból fölsívó gúny, mint minden kárhozat, undor s fertelem zűrharangja!

Pécsi leánya a karszéken ült, nem merengőn, nem elfásultan, nem a kiállott izgalmaktól remegő vagy bágyadt tagokkal, nem fájdalomban olvadt kifejezéssel, nem a haragtól lángoló szemekkel, nem a lemondás csüggedésével vagy a bosszú erélyével: csak ült, mintha odabűvölve lett volna, az élet színével, de mozzanatai nélkül.

Ah, mennyire szeretne könnyezni, és szemei szárazak; mennyire sóvárogná a sóhaj enyhét, és melle elfogult; mennyire kívánna megvigasztalódni panasz által, és vádolni nem tud, mert e percben igen gyűlöl.

De a gondviselés az emberi véges természetben a rendkívüli állapotnak rövid határt szabott.

Az utcán hintó zöreje hangzék.

Délceg, csattogó patkójú fogat érkezik, s a kocsis megeresztett ostorának negédes és az utcai nép látványát ingerlő suhogtatása még a törpe ház szobájából is kivehető.

A vén szakácsné a terítőtől a karszékhez fordulva: - Ez a kisasszony hintója - mondá, s azzal megint "a beteg asszony" hullájának földíszítéséhez kezdett. Nyakára kapcsolá a sötétgránát gyöngysorokat, aranycsatos övébe télirózsa bokrétát illesztett, ősz fürtjei közé ragyogó boglárt és egy kis rozmaringágat tűzött, gondosan köté a főkötő csokrát meg, a száraz ujjakra gyűrűket vont s egy gyémánt kövest, mely a szerencsétlen férj jegygyűrűje volt, vékony selyemzsinóron "a beteg asszony" keblére tett. - Hogy vigye mindenét magával! - sóhajtá a régi cseléd, könnyeit sűrűn hullatván.

A kocsi az ajtó kövénél megállott. S a folyosón közelgő lépések.

Elemér nyitott a szobába.

Haza akará vezetni Deboráht.

Sebzett jobb karjával lóháton nem mehetvén, a hintóban szándékozott hazakísérni őt; mert a mai rakoncátlanságok után végre is lehetne attól tartani, hogy a nép bősz szeszélye újra kitör.

Erről szólott Deboráhhoz, kit a hintó megérkezése fölvillanyza, s azon emlékkői nyugalomból, melybe süllyedve vala, egyszerre szenvedélyes izgatottságba emelt.

A lány büszkén s haragtól kipirult arccal kérdé: - S ön engem fogna kísérni atyám hajlékáig? Át fogná lépni a szombatos küszöbét, s Kassai Elemér Pécsi Deboráhval jelennék a világ színe előtt meg? Ah... hisz most is nincs-e vele? Nincs-e egy fedél alatt, egy légkörben, egy szobában s oly közel hozzá, mintha joga lenne sajnálni, vigasztalni... és szeretni őt? Mily őrült időket élünk. A nap éjszakává fog-e válni, és a kísértetek órája, az ijesztő tekintetű éjfél a dél fényes köntösét készül-e magára ölteni, hogy a bámuló világ új időszámláláshoz kezdjen, és a mából egy perc se hasonlítson többé a tegnaphoz? Elemér, ön ismerni akar engemet ezentúl is? Nézzen e halottra - ekkor Deborah a terítőre mutatott -, e halott, Elemér, atyám nővére. S ki ölte meg?... Ó, hadd hallgassam el! Tudja-e, ki szándékozik vérpadra vezetni atyámat? Ó, említsem-e én? Látta-e, mi történt velem az utcán? Hallotta-e, ki izgatta fel a népet, kinek nevében rohantak meg, tépték köntösömet? Én vegyem-e ajkamra ezen iszonyú nevet? S Elemér, ön ismerni akar engemet ezentúl is! Csodálatos dolgokat értünk meg. Talán a lehetlenség megszűnt élni? Talán melléje temetik az illemet, kegyeletet és kötelességet, hogy a világ szabadon űzhesse bűneit, és Pécsi Deborah az apa börtönéből Kassai István házába mehessen, s az apa kivégeztetése után Kassai Elemérnek nyújtsa kezét?... Ah, Elemér, isten önnel örökre! Minden szava szívemet sértené, büszkeségemre lenne tőrdöfés... ne szóljon Elemér! Egy mentség, egy kérés, egy ígéretnek kihallgatása örökre meggyalázná Pécsi Simon leányát, isten önnel!... Elemér, úgy tetszett, hogy ön az utcán segíteni akart rajtam, tán oltalmazott is, tán rakoncátlanságok elől mentett ki... köszönet ezért! Legyen a végszó, legyen a búcsúszó, legyen az utolsó hang, melyet tőlem hall a "köszönet," Elemér, a "forró köszönet," s most isten önnel!

- Örökre, Deboráhm, örökre! - rebegé az ifjú a másik szobába távozó lány után.

A vén cseléd "a beteg asszony" arcára vonta a szemfedelet, s letérdelvén összefogott kézzel imádkozik.

Négylovas hintó, mely a fejedelemasszonyéval vetélkedett szépségben, s melynek bársonyvánkosain a gondoknak nem lehetett, és csak a szeszélynek lett volna szabad rajlani, könnyű s tüzes keleti vérűektől vont hintó röpíté Deboráht hazafelé.

Amint a Mihály kapuhoz ért, éppen az őröket váltották, s a parancsnoktiszt és utána mások mélyen köszönték.

Lerobogva a hídról az ékes hintó a bástyafalak mellé kanyarodott, egy keskeny útra, melynek szegélyére vonult a pórnép, süvegét kezében tartván, és oly alázattal, mintha ki-ki közölük Deboráhnak volna jobbágya.

Délceg lovagok vágtatnak a fogat irányába csak azért, hogy a nagynevű Pécsi Simon ünnepelt leányának szemét magukra vonják.

És az elővárosi polgárok is, kik ebédeiket végezve, a hideg dacára az eresz padján ültek, illő tisztelettel fölemelkednek, vagy legalább üdvözletül nagyokat bólintanak fejeikkel.

Mindez máskor is így történt; de éppen abban, hogy semmisem látszott változni, volt a varázs, mely Deborah sötét kedélyét megvilágítni kezdé.

A behatások szerint, melyeket az ékes hintóból néha kitekintő delnő tapasztalt, csökkent azon botrány jelentősége, mely őt mint az utcán védelem nélkül bolygó lányt érte.

Midőn bókoltak neki, mert a vagyon és magas állás dicsköre vette körül, már kevésbé hitte veszély alatt atyja életét, kevésbé képzelhette a pusztulás szélén a hatalmas házat, a homályból felemelkedett családot, mely nemrég a fejedelmi udvarban mindent kivihetett, s mely most is a legősibb címerűekkel versenyez a köztiszteltetésben, míg birtokra nézve majd mindeniket túlszárnyalta.

S ki ütköznék meg egy fiatal némber csalálmain?

Honnan vehette volna ő ama keserű tapasztalást, hogy az emberek szelídebbek külön, mint együtt, s hogy a többség kegyeletei nem oltalmaztak se egyéneket, se eszméket meg, akár a hatalmas udvaroncok cselszövényétől, akár egy erélyes és rajongó kisebb szám dühétől!

Miért lenne Deborah bölcsebb, mint mi, férfiak, kik ilyet mindig láttunk, s mindig elfeledünk?

Amely mértékben apadt a lány veszélytőli félelme, növekednie kellett magávali elégületlenségének.

Érzé, hogy igazságtalan volt Elemér iránt.

Nőjévé nem lehetett ugyan, miután apja és az öreg Kassai közt állandó és mély gyűlölet uralkodik.

Ő Elemér nőjévé akkor sem kívánt volna lenni, ha atyja nem ellenzené; nem, míg az öreg Kassai, kitől maga is irtózott, él.

De mindezt évek óta így hitte Deborah, anélkül hogy feloldva gondolta volna a szeretet kötelékeit és hűségét.

Eddig bízott a gondviselésben, mely a csomót mit az emberi elme ketté nem vághat, könyörülő kezekkel észrevétlenül oldja meg.

Eddig hivé, hogy szíve a lemondás erélyével bírand, ha majd a boldogságróli remények végcsilláma is kialszik.

Eddig ott lelt lélekemelkedettséget, hol a szerelem minden kilátás nélkül őrzi kötelességeit és esküjét.

Deborah mostanig csak azt hitte, hogy a viszonyok kényszerűsége miatt Elemér nője aligha lehet, de másé semmi esetre nem fog lenni. S ily meggyőződésnek nem volt szüksége azon nyilatkozatra, melyet Deborah az imént tőn; nem azon vádakra, melyeket a szegény ifjúra halmozott.

S ő mégis nyilatkozék, és szenvedélyesen tépett minden köteléket szét.

Csak a pillanat fölindulása okozta-e e változást?

Deborah szerette volna nem válaszolni e kérdésre, melyet lelkiismerete tőn.

Izgatottsága múlt, s helyébe mély szomor lépett.

A hintó már a villához közelített.

Deborah a bársonyvánkosra vonta hátra fejét, s egyszerre keservesen kezd zokogni.

Könnyei omlottak.

S e könnyek okát maga sem tudta, nem akará tudni.

Lelke előtt lebegett Elemér képe, kit ő megtámadott, s ki érette kórágyát odahagyva veszélynek rohant; de e kép nem jelent magánosan meg. Magával hozta Gyulai Ferencet, a gőgös és úri ifjút, ki kevély megvetéssel űzette szét azon utcasöpredéket, mellyel Elemér vívni, küzdeni akart.

Deborah érzé, hogy Elemérnek nagyobb köszönettel adós; de nem tagadhatá el, hogy saját lelkének hangját, jellemének mozzanatait fogta föl, s mintegy egészíté ki Gyulai, midőn a szemtelen támadókat hideg megvetésnél és közhajdúk általi megszalasztatásnál többre nem becsülé.

Elemér csak védte őt; Gyulai megbosszulta.

Ily hatással volt Deboráhra az utcai élmény.

S midőn a kocsi vánkosait könnyei áztaták, inkább csak sejté, mintsem világos gondolatként lebegett volna lelke szeme előtt, hogy az Elemérreli szakításban az apa iránti kötelesség tiszteletén kívül a szerelmes ifjú iránti hűség megsértése is játszott egy titkos s alig utánnyomozható szerepet.

Eközben a hintó megállott, ajtója fölnyittaték, s a legény, ki Deboráht a lépcsőn leemelé, megmenté őt azon keserű benyomástól, hogy sokkal kevesebbre becsülje magát, mint eddig bármikor.

Pécsi a leányán elkövetett rakoncátlanságokért haragra lobbant, és személyesen akart másnap a fejedelemnél a bűnösök és izgatóik ellen elégtételt sürgetni.

Különben figyelemre méltónak sem találta a fenyegetést, mely az ő személyét illette.

Ő nyilvánosan a Kálvin hitvallásához tartozónak állítá magát, de a reformáció szelleméből, mely a szabad vizsgálatot tűzte elvül, kiindulva, jogot tartott a szentkönyv értelmének magyarázatához, s a szombatosok nézeteinek nagy része iránt rokonszenvet érzett. Csak eddig terjedt s nem tovább az ellene emelt vádból az, mi nem puszta ráfogáson épült.

Az apa derült arca a leány aggodalmait e részben egészen eloszlatá.

Deborah szíve csordultig telve maradt ugyan aggodalommal, vívó érzésekkel, ábrándokkal és titkos, meg nem nevezett s maga által is csak félig értett szemrehányással; de ezen alkalmatlan vagy méla vendégeit keblének "a beteg asszony" szobájából hozta, s azon szavakból, melyeket Elemérnek mondott, azon meleg átható tekintetből, melyet Gyulaira vetett, azon varázsból, melyet a régóta ismert ifjú az ő kedélye fölött ma gyakorolt legelőször.

Könyökére támasztott fejjel találta Deboráht az alkonyszürkület, az est, az éj.

S ez éj hideg, tiszta, csillag- és holdsugárzott volt.

A szél, mely egész nap éreztette élét, hallatá hangját, most csendesen lengett Pécsi villájától a bástya felé, hol a fejedelemnő tartott udvart.

Az előváros néma lőn.

Szekérzörej nem háborítá többé a nyugalmat.

Az őrök lépése távolról is kivehető volt.

A suttogás sem halt volna közel el.

Pécsi Simon dolgozószobája csigalépcsőin fölment a kúpos terembe, hol a fellegtelen éjeken a zodiákus csillagházait szokta vizsgálni, hogy a végzet titkos könyvéből, melyet a szentírás kiterjesztett erősségnek nevez, jósszavakkal olvashasson.

De ő nem vágyott a kifürkészhetlen talányok hüvelyezése után...

Deborah, a lehangolt kedélyű Deborah, álmaitól és vádjaitól elfáradva, pihenésre akarta fejét hajtani, s kibontott fürtökkel, könnyű, kecses pongyolában állott vetkőzőasztala mellett, midőn a szobájához közeli csigalépcsőn fölhaladó, de halk lépteket hallott. Atyjáé nem lehettek, mert Deborah tudta, hogy atyja legalább félórával előbb vonult a kúpos terembe.

Szorongás fogá keblét el.

Eszébe jutott, hogy Kolozsvárról egy szombatos prédikátor jelent a napokban házuknál meg, s hogy atyja néhány, héber nyelvből fordított és zenére tett szentverset ígért vele közleni, csak arra kérvén: hozná magával Esdrás uramat is, kinek nagyterjedelmű és szép hangja van. Mi volt ezen Esdrás, Deborah bizonyosan nem tudá; de attól tartott, miként a szombatosok isteni tiszteleténél híres énekes lehet. Nyugtalansága tehát mindig magasabbá lőn, kivált miután ismét lépteket halla. Ablakához siet, s a hold világában egy árnyat látott a kúpos teremhez suhanni.

- Mennyei atyám, oltalmazz a veszélytől! - rimánkodék összefogott kezekkel, remegő tagokkal. - Fényes csillagok, melyek a küzdő hajóst és eltévedt vándort útba vezérlitek, őrködjetek vigyázó szemekkel szegény, szegény atyám élete fölött! Ki fog rajta e hideg, álnok világon sajnálkozni, ha ti földfelettiek nem véditek őt?

Ekkor zendült a magasból az orgona meg, s egy kis kar, melyből Pécsi Simon csengő hangja kihallszék, énekelte:

Mi dolog legyen az, az igazságért
    Így háborgatnak minket?
A kegyetlen sárkány maró kölkeivel
    Csaknem eszen bennünket!
Ha jámborok vagyunk, s szófogadó fiúk:
    Üldözik életünket.
Törvény utáról öléssel-veréssel
    Akarnak vonni minket.

El kell vallásunkért atyánkat és anyánkat
    Hagynunk, édes földünket,
Feleségünk, fiunk, házunk, örökségünk
    És minden életünket,
Sok nyomorúságot bujdosva kell tűrnünk,
    Tűrnünk sok gyalázatot,
De kicsinynek véljük, csak engedd érhetnünk
    Az utolsó szombatot.

A szelíd dallam s az áhítatos és szent érzéseket lehelő szöveg oly gyötrő, oly tépő hatással volt Deboráhra, mintha az alvilági hatalmak gúnyéneke volna az elevenen eltemetett s lélegzetért hasztalan küzdő boldogság sírja fölött.

- Könyörülj ég, könyörülj! - sikoltá a leány az orgona s az ajkak erősebb zengéseire.

S midőn a bevégzett éneket más válta fel, s Izrael istenének és a Szent Sionnak megint harsány dicsérete terjedt a magas kúp alól a szendergő vidékre ki, Deborah egy nagy kendőt vetve nyakára, szobáját gyorsan odahagyá, hogy atyját s a szerencsétlen vendégeket csendre kérje, figyelmeztesse; de mihelyt az első csarnokhoz ért, az udvar kapujánál villogó fegyvereket látott, s az utcán egy csapat kék darabont lassan léptetve lovagolt a ház felé.

- Veszve vagyunk! - sikoltá Deborah, s fogyaték-erejét összeszedve mászott a csigalépcsőn föl, mígnem az ajtóhoz érkezvén, ájultan rogyott a küszöbre, midőn kezét a kilincshez akará emelni.

Az ének szakadatlanul zengett.

A katonák minden bejáratot elállottak már... s Jehova dicsérete folyvást folyt.

Pécsi még az éjen "honesta custodiába" vettetett, s dalos társai a kazamáták börtönébe zárattak.

A krónikaírók szerint csakhamar ezer meg ezer szombatos fogatik az ország különböző részeiben el s főleg Kolozsvárott és a székelységen.

Rákóczi Désen országgyűlést hirdetett elítéltetésükre.

Váradon, Székelyhidon, Szamosújváron, Jenőben, Déván, Fogarason és Kővárban alig győztek számukra elég vasat kovácsolni.

S az ítélet kimondása után hamar kezdődött el a térítés műve. Csak Váradon Megyesy Pál, a fejedelem udvari prédikátora egyetlen nap - mint följegyezve van - harmincötöt keresztelt közölük meg; de akik a reformált egyház keblébe nagy bűnbánat mellett visszakívánkoztak is, birtokaikhoz többé nem juthattak. Vagyonuk a kedvelt emberek közt osztaték szét, vagy az ország pénztárát gyarapította.

Pécsi feje fölött is pálcát tört a törvény azon cím alatt, miképp ő Orbán Ferenccel együtt a szombatosok fő pártfogója volt.

A pártok helyzete úgy hozta magával, hogy védelmére, s midőn megmenteni nem lehetett, legalább büntetésének enyhítésére az egész arisztokrácia egyesült.

Még Serédi is, ki a porból fölemelkedettnek fényes palotáját leginkább kerülte, minden követ megmozdított a börtönbe zárt országlár kiszabadítására.

De Kassai ellensúlyozni tudta törekvéseiket.

A fejdelem kegyelmesnek látszott Orbán Ferenc iránt, azonban Pécsit, kit bár alap nélkül, több lázadási kísérletekbe vegyültnek gondolt, vérig akarta üldözni, porig kívánta megalázni.

Senki sem remélt megkegyelmeztetést. Mindenki állhatatosan hitte, hogy a legkövérebb uradalmak Kassai Istvánnak már el is vannak ígérve.

Voltak, kik Pécsi kivégeztetését sem tarták lehetlennek, miután Kassai bosszúálló természetét ismerék.

Ezek közé tartozik az ifjú Gyulai Ferenc, ki iránt Deborah naponkint inkább kezdett érdekeltetni.

Rossz csillagzat alatt támadt a szegény lánynak új rokonszenve is.

Atyja börtönben s tán a hóhérbárd előtt; Gyulai vagyontalan, de becsszomjjal telt ifjú, ki a szerelemért nehezen határozhatná magát egy visszavonult és igénytelen életre el, s hogy minden akadály együtt legyen, maga Deborah is csaknem fejdelmi fényhez van szokva, míg anyjáról maradt kevés vagyona, melyre az ítélet végrehajtása ki nem terjedhet, a legtakarékosabb háztartásra sem elégséges. Igaz ugyan, hogy oly könnyen feledünk mindent, mit tőlünk a világ megtagadott, ha bírjuk a legtöbbet, mit csak adhat: a viszonzott szerelem boldogságát. Igaz, miként a szerelem segítségével még a nélkülözés is költői varázsban sugározhatik föl, és a lemondás száraz tanában különös fáradság nélkül messzebb haladhatunk, mint a bölcsészeti eszmékre támaszkodva. De azt a szerelmet, mely mindent kipótolhat, s melyet a sorsávali elégületlenségre a legsivárabb megpróbáltatások sem hamar ingerelhetnek, ok nélkül keresnők egész föllengzésével s mégis gyermeteg átengedésével azoknál, kik akár csalódásból, akár szeszélyből érzésük tárgyát változtatták, és kénytelenek szívük reményeit egykori emlékezésekhez mérni.

S Deborah Elemért hosszasan szerette!

Szelíd nyári estve volt, melyben a szürkület félhomályát lefekvésre használta a mező munkása, s a késő hold félvilágát ábrándokra a szerelmes.

Egy igénytelen laknak egyetlen ablakából, mely kazamátákra s a vár árkaira néz, bágyadt mécs csillog.

A mécset vastag könyvek veszik körül, pergamenkötésűek, megsárgult levelekkel. A könyvek fölött és mögött zömök hasábokban s durva zsinórral vagy fekete cérnával átfűzve iratok hevernek.

Roppant tintatartó s porzó foglal az előteren helyet.

S az asztal, mely mindezen tárgyakat hordja, fekete színre van festve, s oly szertelen kiterjedésű, hogy a szobának majdnem hasonfelét foglalja el, de egyébiránt fő dísze is.

A többi bútorok csürhe és piszkos példányai a zsibvásári olcsó szereknek. Ingyen megválnánk tőlük, ha hozzánk tartoznának, természetesen egypár zömök, sok lakattal és erős zárral ellátott vasládát ide nem értve, mely nem ok nélkül lehet megtámadhatatlan s még a fortéllyal is dacoló karba helyezve.

Az asztal előtt vörös bőrből sáfránysárgává minősült zselyeszék áll, oldalain szárnyakkal, az álmos fő vánkosául; elül pedig kopott szőnyeggel és abaposztóból készült lábzsákkal ellátva, hihetőleg oly csúzos lábaknak, melyek még a nyári nedves éjektől is félnek, oltalmazására.

A zselyeszék egy asztalt s friss állapotjában sem sok tért igényelhetett alakot rejt, melynek csak kopasz feje, nagy s csak redős, de még mindig erélyes és kifejezésdús vonalai bírnak jelentékeny hatással.

Az említett alak Kassai István, Rákóczi fejdelem első minisztere.

A falóra - melynek kakukkja hangját veszté, de súlyai leereszkedésük alatt annál inkább zörömbölnek - elég érthető csengéssel tizenegyet hirdet.

Messze haladott tehát az idő, s a korlátnok úr, végezve foglalkozásait, az almáriomból kenyeret, hideg sültet s egy serleg sört vesz ki, és az iratok közt annyi szabad tért nyit az asztalon, hogy a lakoma tárgyai ott takarékosan megférhessenek, a sótartóval és zsebkéssel együtt.

Mert Kassai őnagyságának most ünnepnapja, vagyis jobban mondva, ünnep-éje van.

Ő örvend, víg, derült kedélyű.

S hogyne, hisz céljait elérte, s az eredményt, mely után sóvárgott, csak összegyűjteni és hazavinni kell.

Kísérjük gondolatait.

Végre is - mormogá a mindenható tanácsnok úr - az elítélt Pécsi sorsa többé függőben nem maradhat. A törvény és lelkem szava szerint neki okvetlenül megsemmisülni kell... Kivégeztessék-e?... Félek a vértől. Szelíd polgár vagyok, egyszerű erkölcsökkel. Az én akaratomból még senki sem hunyta az örök álomra szemét... S ha mégis rajta új rendszert kezdenék? A gőgös urakat nem volna kár egy bárdvillanással megijeszteni. Kornis lázat kaphatna tőle, Serédi hangja vékonyulna, Székely Mózes fia legalább félévre nője szoknyája mellé húzódnék, és Kemény János haragra lobbanva, valamelyik törvényünket áthághatná. Ingerlő kilátások! De Pécsire hogyan hatna?... Hüm, ő természeténél és hiteszméinél fogva nem retteghet a végórától. Bűnöket követett el, s lelke mégis nyugodt; mert a szombatosok tanjai közt ezen szavakat olvasom: teremté Isten gyarlóságunk orvoslására a bűnbánatot, hogy akit a törvény megölne, a kegyelem ingyen üdvözítse. Veszélyes eszme, vértanúi eszme, tele vigasztalással és mámorral; mosolyt von a haló ajkakra s elveszi a fájdalmak fegyvereinek élét! Elégettethetem a könyvet, melyben írva van; megmarad a szívekben! A dési országgyűlés alatt a fölbőszült nép egy szombatost kövezett meg; de a szombatos nem kiáltott, s mint hallom, arcidegei össze sem húzódtak; pedig a kövezés kínos halál. Pécsi sem fog kiáltani. S miért is tenné a bolond? Hisz ő hitsorsosainak vallásos meggyőződése szerint a halál kapuján Gyulafehérvárról egyenesen Jeruzsálembe lép át, s Rákóczi György kormánya alól az újra várt Messiásé alá megy; tehát minden tekintetben hasznos cserét tesz. Aztán Pécsi nemcsak egy, de két feltámadást remél. Egyiket az utolsó szombaton, mely ezer évig tartó anyagi boldogságot biztosít; a másodikat a világ végekor, midőn az örök üdvösség vagy kárhozat kérdése dől el. Ennyi előny, ennyi kiváltság még nyereményként tünteti elő a vérpadot, ő úgy van vele, mintha nekem azért mondanák tőkepénzemet föl, hogy nagyobb kamatra adhassam. Pécsit gyűlölöm, s ne haljon meg. Legyen földönfutóvá; ne maradjon, hova hajtsa fejét, hova vonuljon az elemek harca és az égető nyomor elől. Ő leginkább a kényelmetlenségtől irtózott, s kísérje szövetségesként a szomj, az éhség, a mély szemüregű gond, a hajléktalan barlang s a fedetlen testű ínség. Ő a fényűzést bálványozta, s gúnyolt takarékosságomért; gázoljon tehát sárban, s ragadjon rongyolt köntösére a tivornya mocska... Hüm, ne ábrándozzál, vén és tapasztalt Kassai. Vágyad elérhetlen. A büszke Pécsi, ha koplal és fázik, lemond negédjéről, s barátjainak várában fölkeresi a kényelmet, sőt a pazar fényűzést is. A nagyurak irántami gyűlöletből s velük született hiúságnál fogva dísztermeikből kiköltöznének, hogy lakozzék ő benne, s legtisztább vérű lovaikat, legjobb vadászsólymukat, élvezeteik legnemesb részét, asztaluk legfinomabb borait, fegyvertáraik legszebb darabjait, családi drágaköveikből a legékesb forgót, övet és boglárokat ajándékoznák neki. Igen, igen; Pécsit, aki koldussá teszi, úrrá emelte. Neki csak azon középszerűség, melyben büszkeségéről nem mondhat le, lehet ostora. Ő, a lakomákhoz szokott, nem szeretné e barna kenyeret - ekkor Kassai egy darabot szelt -, unná a délre félretett hideg sültet - ekkor Kassai a sültből evett igen jóízűen -, s ha szomjúznék, a legolcsóbb sör kóstolásakor fölémelednék gyomra - ekkor a korlátnok az egész serleget kiüríté -, és ily kis szoba, melyből én az országot igazgatom, s a nagyok palotáit lenézem, az ő szemében a kaszabörtönökkel vetélkednék, minden iszonyra nézve. Úgy van: azon állapot büntesse őt, mely engem elégültté tesz. Maradjon annyi jószága, hogy kezébe koldusbotot ragadni piruljon.

Ekkor Kassai a hetven falut, melyet Pécsi a szombatossági bűnért elvesztett, egy iratból fölolvasván, végre tekintete az erzsébetfalvi részjószágon akadt meg.

Föltaláltam. Rákóczi csak Erzsébetfalvát fogja nála hagyni. De már késő éj van. Aludjunk.

Az öreg a lámpát elvevé az asztalról, s lassú léptekkel vonult parányi hálószobájába.

Kassai István úr az alvásban is takarékos volt.

A hajnallal egyszerre nyitá szemét föl.

Mihelyt pedig annyi ruhát vőn magára, hogy íróasztalához ülhetett, a Pécsi-tömeg elosztásához kezde.

Tudta, miként az oroszlánrészt Rákóczi okvetlenül megtartandja; ennélfogva önként kiszakasztá számára.

A fejdelem után saját személyét vette a harács körül legtöbb tekintetre érdemesnek, s az andrásfalvi uradalmat jelölé jutalmaztatásául ki. S minthogy szerette volna hivatalos szünnapjai alatt Pécsinek a takarékosságbani haladásait figyelemmel kísérni, az Erzsébetfalva körül fekvő helységeket is, melyek együtt szép jövedelmet hoztak, s beruházásokkal majdnem túlterhelvék, magának adományoztatni határzá el.

Meggondolá továbbá, hogy miután az osztozásban elül állt, nem árt az elítéltetés körüli érdemben szerénynek és félrevonulónak mutatkozni. Hadd bírják a kegyes és hazafi tett dicsőségét a fiatalabb és éhesebb becsszomj képviselői! Kiszemelte hát a lármásabb s vakmerőbb bujtogatókat, kik a népet az üldözött hitfelekezet ellen ingerelték, kiken egy szerencsétlen szombatos megköveztetésének erkölcsi felelőssége nyugvék; s különböző ürügyek alatt mindenkinek közölük juttatott valamit Pécsi vagyonából. Az elővárosi iskolamester is, mert semmi parókiális földje nem volt, egy egész jobbágytelket nyert kegyes alapítvány címe alatt, s így természetesen helyzetéhez, nem pedig személyéhez kötve.

Kassai hű tanácsos lévén, a fejedelemnek is akart a Pécsi esetéből népszerűséget s bőkezűségre olcsó módokat szerzeni.

Terve nemcsak ravasz, de mi igen furcsának látszik, majdnem gyöngéd és ábrándosan költői is.

Összefűzte a Pécsi sorsát Rákóczi házi ügyeivel, s az udvar közelgő örömnapjaival.

Báthory Zsófia hercegkisasszony tudniillik már virágzó szépségű hajadonná serdült fel. Kedélye azon gyermekded és szeszélyes maradt, mi eddig volt, idegei oly fogékonyak, szemeiben az öröm és bánat oly hamar cseréli a könnyeket, szándékai oly döntők és mégis fontolatlanok, akaratja oly makacs és hajlítható, mint a múlt években; de termete teljesebb, igézőbb, s megtartva az eszményi formákat, földi vágyakra gyullasztóbb. Eljött az idő, hogy a párta helyébe menyasszonyi koszorút tegyenek fejére. György úrfi ezt rég sürgette, s Rákóczi Györgyné, ki eddig a halasztás mellett volt, most megegyezését adá. Boldog órák!... De a szerelem teljesedő vágyaitól Kassai szándékára kell térnem.

Szükséges volt, hogy az esküvőt három kihirdetés előzze meg.

A legmagasabb helyzetűek sem vonhaták ki e szokás alól magukat.

S Rákóczi különösen kedvelte az egyházi szertartásokat egész szélességükben. Nem engedett volna háznépe számára semmit el belőlük, és fösvénysége mellett is a nagy alkalmakkor áldozatokra is kész volt, s még a csillogást, még a fitogatási vágyat sem utasította magától egészen el. Kassai tehát rábeszélni szándékozék, hogy az első kihirdetés reggelén Pécsit a börtönből szabadságba helyezze, s az erzsébetfalvi jószágrészt ajándékozza a megkegyelmezettnek vissza.

A második kihirdetésén néhány kevésbé terhelt szombatos nyert volna teljes bűnbocsánatot.

A harmadikon pedig Rákóczi fejedelem a menyasszony és vőlegény egy-egy kívánságát vala föltétlenül teljesítendő. A korlátnok szerepül választá úgy vezetni az ifjú pár vágyait, hogy Zsófi György úrfi számára a váradi főkapitányságot kérje, és György Zsófi hercegasszony jegyajándékául a fogarasi uradalmat. Mind a két kérés olyan volt, melyet Rákóczi már ezelőtt rég saját óhajtásai közé számlált, s el nem mulat, ha senki sem említné is, betölteni; így azonban a nagyon prózai és önző szándék, mely az ország legfőbb erősségét egy iskoláját alig végzett ifjúra, és az ország birtokát egy különben is dúsgazdag lányra pazérolná, igen kedélyes családjelenet színét hordaná, s oly patriarchai ártatlansággal sértené az okosság és törvény parancsát meg, hogy a lágy szívűeknél még örömkönnyeket is fakaszthatna. Miután pedig Rákóczi az első kérés nagylelkű teljesítésével fiát és menyét boldogítja, magán az esküvőn több megürült udvari hivatalt - melyek sorában a fejedelemné házmesterének kineveztetése vala legfontosabb - osztana Kassai teremtményei közt ki, s a sok ünnepélyt, mint szokás, az utcanép közé szórt pénz, tüzijáték s mindenek fölött hosszú imák, prédikációk növelnék érdekességben és hatályban.

Az összekelés után történnék a hűtlenségi pörben elfoglalt uradalmaknak adományozása. Csak ekkor fogná Kassai a Pécsi jószágainak nem csekély részére kezét rátenni.

Az öregúr, ki zsobrákságát államférfiúi szempontokból néhány héti türelemhez tudta bilincselni, mihelyt a papíron mindent rendezett, tüstént szánba ült, hogy tervét a fejedelemmel hamar fogadtassa el, s az ifjú házasulandóknál is minden előleges lépéseket megtehessen.

A szerencse kísérte őt.

Most Rákóczi még Pécsi szabadon bocsátására is könnyen rávehető volt; mert saját vágyait látta kedvenc tanácsosának nézetein átszövődni. A fejedelemasszony, ki a szombatosok iránti szelídebb bánásmód első jelein örvendett, a palotahölgyeknek a nemeslelkűség eszményképéül hozta föl Kassait, s előre hagyá sejteni, hogy e sokaktól rágalmazott egyén közelebbről a keresztényi erény és az uralkodó iránti hűséggel párosult honszeretet ritka példányával fogja a világot meglepni. Szóval Kassai kedvező szelektől feszített vitorlákkal rohant a kikötő felé.

Még csak az ifjú párt kelle rábeszélnie.

S ez rendkívül könnyűnek látszék.

De a ravasz számítások leggyakrabban a hiúság vagy szeszély leküzdésénél siklanak meg.

Így történt Kassai ajánlatával is.

György úrfi szerette volna Fogarast arája birtokában látni.

Ereiben a Rákóczi-vérből több csergett, hogysem a vagyonvágy csábhatalmát ne érezné; de a népszerűséget is sóvárogta, s megkedvelé azon édes izgatottságot, melyet a közönség tapsa gerjeszt, azon figyelmet, mely ezer szemmel kíséri minden lépteit, mely új aranyidőt vár tőle, s a dicsőség és jólét korszakának megnyílását követi az ő nevéhez.

Hosszasan vonakodék tehát Kassaival komoly értekezletbe bocsátkozni.

Mit mondana Fogaras átvételéről a világ, hogy vélekednének a jogtudósok és törvényhozók, kik ezen uradalom elzálogosításáért régebben is nehezteltek? Ily kérdésekkel ostromlá a korlátnokot, s midőn ez minden aggodalmi okot megcáfolt, György úrfi a tervet nem utasítá ugyan vissza, de állandóan ismétlé, hogy Fogaras megszerzésére valami más utat kellene kijelölni; mert ő az egész ország birtokáért se vállalná "a haza törvénye megsértőjének" címét magára.

A menyasszonynál sem mosolygott híres diplomatánkra több szerencse.

Zsófi, ki még az apai háznál hallá Kassait, mint veszélyes rossz embert említtetni, s kinek túl izgatag idegrendszerére az öregúr külsője mindig visszataszítón hatott, a szeszélyes Zsófi a díványon térdére támasztá könyökét, s tenyerére arcát, hogy föl-föltekintő szemekkel, melyekben mosoly és ámulat játszék, hallgathassa azon sima és nyájas szavakat, mikkel a korlátnok lelkére köté a váradi kapitányságot, mely György daliás jellemét egyedül elégítheti ki, s melyet ez arája szép kezéből óhajtana, mint szerelmi zálogot elfogadni.

Zsófi, midőn Kassai minden szónoki tehetségét kimerítette, csak azt csodálá, hogy miért akar helyette más óhajtani, holott ő is ért ahhoz?

Többet tőle kivenni Kassai nem tudott, mert a szeszélyes hercegkisasszony főfájásról panaszkodott, s erősíté, hogy a hang ingerlőn hat betegségére, s hogy ha sokáig lesz kénytelen a társalgást folytatni, a menyegző okvetlenül későbbre fog napoltatni.

Mihelyt a hercegkisasszony magára maradt, szabad utat nyitott indulatainak.

- Most az egyszer adtak rést kedvemet követhetni - panaszolá hangos sóhajok közt -, s bár volna itt Anna, hogy láthassa, mint zárják azt ismét előlem el. Nem közelíthetek ahhoz, mire vágyom, s olyat kell akarnom, mit ők szeretnek. Hát örökre rab legyek? Hát még annyit se érhessen el a szegény Báthory Zsófi, hogy midőn életének legnagyobb fordulatpontjához lép, saját hite és szíve szerint könyöröghessen az Istennek irgalomért bűneiben, erőért szándékaiban s boldogságért szerelmében? Rákóczi bácsi szavát adta egy kívánságomat feltétlenül betölteni. S miért ne kívánjam, hogy a dombra, mely hálószobám ablakára néz, építtessen kápolnát aranykeresztes kúppal s homlokzata előtt szent szobrokkal? Neki szoros kötelessége volna ezt teljesíteni, hisz zálogba veté szavát... Ah, de én is ígértem Annának, hogy minden oly követeléstől, mely vallásomra vonatkozik, most visszatartózkodom. Kába valék, midőn ezt tevém; azonban a szó köt nálam is, mint másnál. Istenem, mit kívánjak hát? Holnap van az első kihirdetés, és addig tisztába kell leghőbb vágyam, legdrágább szeszélyem, legnehezebben teljesíthető követelésem iránt jőni; mert annyi bizonyos, hogy csekélységet nem fogok kívánni. Csak azért sem, minthogy a vén róka Kassai rászedni akart. Hisz hónapok óta tudom, miként Rákóczi néni a bácsival szünetlenül suttogtak Györgynek váradi kapitánnyá neveztetése felől, s hogy az legjobb a menyegző napján történhetnék. S mi szükség nekem olyat kívánni, mit ők különben is rég elhatároztak? Ah, tudnék bár valami különöst, valami meglepőt gondolni, hogy hallásakor Kassai a száját eltátsa, és soha többé eszébe ne jusson velem tréfát űzni!

Zsófi agyában a legtarkább álmák és vágyak rajlottak.

Egy különben fösvény ház elkényeztetett bábja lévén, amit csak a pénz a kényelem és fényűzés számára előteremthet, azt ő vagy már bírta, vagy rendes úton, minden ünnepi alkalmak fölhasználása nélkül, megszerezheté.

Csipkék, ékszerek, pompás fogatok, bíbor és selyem minő ingerrel hathattak volna rá, ki máshoz nem is szokott, s ki e téren versenytársat Erdély delnői közt nem találhata!!

Gyermekéveiben már a bőség eltompítá a ragyogás iránti fogékonyságát, s ha valami izgatón munkált volna érzékeire, az inkább a szegénység regényes meze és a nélkülözés költői szenvedései, oly dolgok, miket ifjú képzelődésünk könnyen tud egybefűzni, de az élet annál nehezebben.

Zsófi mihelyt a teremben gyorsan járva keresni kezdé, hogy mit kívánjon másnapra, tüstént az elérhetlen álmak tündérországába lépett, s oly követeléseket gondolt ki, miket csak a varázsvessző és a mágiai tudomány bírt volna létesítni; pedig Rákóczi eléggé prózai kinézésű s jellemű férfiú volt arra, hogy Salamon király emberfölötti tulajdonait benne még Zsófi se vélje megtalálhatónak.

A szép lány egészen a képek és ábrándok világában ringatá magát, mint a könnyű ezüst légben a paradicsommadár, mely a keleti néphit szerint soha lábával a földet nem érinti.

Egymást válták fel röpke, csillogó vágyai, melyeket csak azon erőtlen és mindenható szellemek teljesíthettek volna, melyek néhány bűvös szó által a varázslók rabjai ugyan, de különben az elemeknek is feltétlenül parancsolnak, és az anyag, az idő, a tér korlátait nem ismerik.

Zsófi előbb bizarr vágyai s a csapongó ötletek miatt kifáradt, elkábult, s aztán, mintha a szenvedésért, melyet neki okoztak, büntetni akarná, mély unatkozással gondolt rájok vissza.

Az emlékezés is terhelé.

- Mit kívánhassak? - sóhajtá. - Mindennel bírok, mi teherként fekhetik rajtam, és semmit sem tudok óhajtani, mit a jövő perc nevetségesnek vagy alkalmatlannak ne rajzoljon. Tán csak maradok a váradi kapitányság mellett; noha ezt oly felesleges kívánni, mint hogy a nap, ha esteledik, szálljon az égről le, s ha virradni kezd, ne mulassza el majd pontosan feljőni. Isten nevében, legyen tehát a ravasz Kassai terve szerint! Hadd tartson bamba gyereknek, kit könnyű rászedni... S mégis valami titkos ok, valami kötekedési hajlam vagy tán nemem iránti büszkeség sarkall, hogy ő, kinek mestersége a cselszövés, vonjon rövidebbet... Szent atyám! Mit tegyek! Égi pártfogóim, kiknek csodatételeit Rákóczi bácsi tagadja, s kiknek dicssugáros képét az eretnek Csulai uram szeme elől sötét szekrényekbe kell zárnom, kegyelmes védszentek, kiknek segédéért folyamodni, a szükséges időben eddig sem mulattam el, ó, adjatok szívemnek egy értelmes és betölthető vágyat, mely által, ha magamnak nem, legalább másnak nagy örömet okozhatok! De kicsoda legyen azon más! Az én Györgyöm csak az esküvő után érhet oly vágyat el, melynek nagy becset tulajdonít; a többi iránt közönyösnek látszik. Anna, a nevelőnőm pedig a kicsinységeknek is úgy szokott örvendeni, hogy az embernek kedve sincs nagy meglepésekkel ingerelni... Azonban hol késik az a jó Elemér? Hozzám akart annyi vonakodás után jőni, s még nincs itt... Ah, ő igen figyelmetlen kezd lenni. Követelhetnék tőle pontosságot, jogom volna haragudni nagy hanyagságáért. Amióta az a szeles és könnyelmű Gyulai vette át körülem a kamarási hivatalt, Elemért még csak egyszer láttam. S most is késik a háládatlan, most is késik... Ah, miért ne lehetne belőle "a nemesi társaság kapitánya", miért ne viselhessen egy fiatal úr magas hivatalt, ha minden tekintetben arra való? Íme, akadtam a harmadik kihirdetés számára eléggé célszerű kívánatra. Ötletemmel meg vagyok elégedve, s meg lesz Rákóczi bácsi is. Csak az kár, hogy Kassai nem vághat fogadott fiának véletlen szerencséjén sötét és torz arcot. De hisz ő nem szereti szívből Elemért, s tehát elég jó tervem van. Azonban hol késhetik az a nyakas és engedetlen Elemér!

A herceglány türelme hamar szállt volna már a legalsóbb fokra, ha az ifjú testőrtiszt, ki a találkozási időhez szigorúan tartá magát, Annától vezettetve éppen a kitűzött percben nem lép a terembe.

- Ah, ily későn! Mennyit várakoztatott, Elemér! - szólt Zsófi örömtől egyszerre fölsugárzó arccal, de azon nyílt és minden zavar nélküli modorban, mely az idegent is rögtön meggyőzhette volna afelől, hogy a heves kedélymozzanatok mellett is, itt oly érzéseknél, melyekért nincs ok sem titkolózni, sem pirulni, több nem foroghat a játékban.

Hosszasan beszélgettek, s midőn az ifjú távozék, a herceglányt méla ábrándokban hagyta.

Zsófi visszautasítá Annának kíváncsi tudakolásait.

Szokása ellen hallgatag és zárkózott lőn.

Tán egész óráig is ült könyökére támasztott fejjel, néma ajkakkal egy hímzőráma előtt, s ha a délutáni kocsizásra újra öltözni nem kellett volna, hangulata még soká maradna lenyomottan; de a pipere gondjai ismét vetettek némi élénkséget arcvonalaira és kedélyébe.

- Annám, téged meg fog lepni az én holnapi kívánatom. Elemér nemeslelkű; csakhogy áldozati készségét legkönnyebben az fogná félreérteni, kiért történik. Jobb, hogy sohase sejtse. Én hallgatni akarok. Én a titok leplét egy célzattal sem lebbentem föl.

Zsófi e szavakkal búcsúzók volt nevelőnőjétől, ki őt a kiszekerezésekre nem szokta elkísérni.

Másnap az isteni-tisztelet előtt a fejedelem kisebb elfogadótermébe összegyülekeztek a magas család tagjai és leghűbb barátai.

Midőn Báthory Zsófia herceglány feszes udvari öltözetben és komoly palotahölgyektől kísértetve megjelent, az öreg Rákóczi az ajtóig ment eléje, s kart nyújtva vezeté a trón zsámolyáig, hol balra egy, a fejedelemasszonyénál valamivel törpébb ülés várt számára, míg szintén a trón mennyezete alatt, de jobb felől, György úrfinak vala hely jelölve.

Kedélyes szónoklat után Rákóczi a szép ara homlokát megcsókolá, s lekötelező nyájassággal buzdította, hogy fejezze valami óhajtását ki, s adjon neki alkalmat a gyors és feltétlen betöltés által atyai szeretetét és lovagi buzgóságát megmutatnia.

A lány rezzenve hordá szemét a kis, de fényes csoportozaton végig.

Látszik, miként keblében küzdés foly, és akaratja ingadozik.

- Mit tegyek? - rebegték alig hallhatón ajkai.

- A váradi kapitányságot kell kérni - súgá oly finom és halk hangon Kassai, hogy Zsófi előbb kétkedék, vajon nemcsak képzelődésének játéka-e, amit hallani vél, s ámult és kémlő tekintetet vetett az öreg korlátnokra, ki most egy alig észrevehető fejbólintással bátorítá szólásra a szép hercegkisasszonyt.

E tény véget vetett a habozásnak.

Zsófi ajkszögletein negédes gúny s fanyar mosoly lebbent el.

- Miután fenségednek - szólt Rákóczihoz fordulva - rég kijelentett szándéka nagyobbik fiát és leendő férjemet a váradi kapitányság magas tisztjére emelni, s miután én minden vágyaimat fenségednek fejedelmi házában annyira kielégítve találom, hogy éppen semmi személyes óhajtani valóm nem marad fenn, legyen szabad egészen idegen egyén érdekében használni azon kegyes engedélyt, melynek birtokában vagyok.

Közcsodálkozás és feszült figyelem követé e szavakat.

Kassai elejté az elefántcsont gombú pálcát kezéből, s az aggkor szokott reszketegségénél többel nyúlt utána.

Rákóczi homlokát redők fellegezték be; György úrfi pedig nyugtalanul mozgott támlaszékén.

- Nos, mit kívánsz hát, kedves húgom? - kérdé fanyar hangon a fejedelem.

- Az andrásfalvi uradalmat és a Szenterzsébet körüli részjószágokat, melyek Pécsi Simon nótáján estek az államra vissza, Gyulai Ferenc hű szolgámnak kívánom adományoztatni - mondá büszkébb tekintettel Báthory Zsófia. - S remélem, hogy fenséged ellenvetés nélkül teljesítendi óhajtásomat.

- De csak oly feltét alatt - kiáltá most puzduri hévvel György úrfi -, hogy tüstént vigye oltárhoz Pécsi Deborah kisasszonyt, az elítélt egyetlen magzatát.

Kassai megsemmisülve volt.

Rákóczi vidám arcot erőltetve fogadá a változhatlan tényt el.

Miután a szombatosok felekezete gyökerestől kiirtatott, természetes vala, hogy az evangélikus rendeknek sérelmei áldozatokra is rábírták a vallása üldöztetéséért fölháborodott Rákóczit.

A konstantinápolyi udvar főbb hivatalnokai és a nagyvezír tetemes ajándékok által a háború szüksége felől fölvilágosíttatva, engedelmet eszközöltek a szultántól, hogy az erdélyi fejedelem haddal támadhassa meg a portával békében élő magyar királyt.

A hit és lelkiismeret szabadságának zászlói kitűzettek. Lelkesedéssel özönlék a felső-magyarországi megyék nemessége a dicső jelszó alá, s pazérul ontá vérét Szatmárnémetitől kezdve a morva, osztrák és sziléziai határszélekig, sok harcmezőn.

Elemér Kassa bevételekor esett el.

Deborah ünnepelt delnő volt; de büszke, hideg és kedélytelen jelleműnek tarták néhány ócsárlói.

Férjét, mint mondják, szerette; azonban közönnyel látszott elnézni annak apró hűtlenségeit.

Idősb korában ritkán mosolyga, s ritkán volt levert.