Előszó

Egy asszony történetét készülök megírni, kit az egész világ elítél, a társadalom kirekeszt, akinek a házát elkerülik, a nevét ki nem mondják. Senki nem talál számára mentséget.

Kétféle felfogás kínálkozott elém. Lefesteni egy könnyelmű nőt, amilyen sok van a világon, szenvedélyei rabját, akinek a vágyai meggyónhatatlan bűnök, egy poklot, melynek lángja fekete, s a fekete lángok csak azért látszanak meg, mert a körülvett alak még feketébb. Kimeríthetetlen eseménysorozat követhette ez alakot: méltó társak a bűnben, élő torzképek képezhették kíséretét, vérlázító hűtelenség, lebilincselt nagyságok kínzása, élőhalottak szenvedése szenzációs anyagot képezett. Írhattam volna róla egy regényt, mely izgató, érdekfeszítő, pesszimista és reálista, oly hangon, mely fáj és csikland.

És én választottam ehelyett az ellenkező felfogást, igazolni a lehetetlent, a látszatot meghazudtolni, az ördögből angyalt csinálni. Leírni egy nőt, aminő csak egy volt a világon. De valóban volt.

Ennél a történetnél aztán több olyan alaknak is kell előfordulni, akinek a létezése kétkedést költ, akinek tettei megcáfolják az adott helyzetet, akinek lelki világa ellenkezik a hivatásával, de akiket mégis a valóság teljes világításába kell helyeznem, hogy a történet végén a pokol fekete lángjai helyett a szivárvány fényköre sugározza körül a mese alakjait. Ami különben nem mese. Fejemben van az egész. Emlékeim után dolgozom.

Nehéz feladat lesz.

Siófok, 1903. jul. 5.
Dr. Jókai Mór.