Előszó

Negyven év előtt alakult egyesületünk a városi múzeum fenntartása mellett a tudományok népszerűsítését és a közművelődés terjesztését tűzte ki céljául. Ezt a célt akarom szolgálni ezzel a könyvemmel is, miként az előzőkkel, melyek ősi városunk dicső multjának egyes részleteit tárgyalják, vagy összefoglaló képét mutatják. Ebben a munkámban az elmult korok népeinek és embereinek életét vizsgáljuk, hogy tudjuk és lássuk, miként éltek itt évezredeken át?

Vácot a természet jelölte ki az ember lakóhelyéül. Kedvező földrajzi alakulata és éghajlati viszonyai alkalmassá tették a letelepülésre és életlehetőséget nyujtottak. A hatalmas Duna széles völgye meghatározta a népek vándorlásának útját. Az őslakók, majd a történelmi idők vándorlásai mind erre folytak le, Vác a hadak útjába esett és különböző népfajok ütköző pontjába került. Az egymást felváltó népek fokozatos fejlődést mutató műveltségének beszélő emlékeit az egyes korszakok jellegzetes tárgyaiban mind feltaláljuk városunk területén. A csiszolt kőkorszak neolith lelettárgyai mellett megtaláljuk a korai bronzkor mészbetétes edényeit, melyeket kagylók mészpáncéljából nyert fehér anyag díszít. Az átmeneti rézkor hagyatéka után rábukkanunk a hallstatti vaskor fejlett eszközeire, melyeket a kelták megjelenésével a La Tène korszak pompás emléktárgyai követnek. Az országhatárt vonó Duna túlsó partjáról és széles medréből előkerült edények és fegyverek a hódító római birodalom idáig terjedő hatalmának ékesbeszédű bizonyítékai, melyekből kétségbevonhatatlanul megállapíthatjuk, hogy a történelmi időket megelőzőleg létesült már itt az a révátkelő-hely, ahol a középkorban a híres sokadalmakat tartották. Így gyakorolt városunkra sorsdöntő befolyást a Duna, melynek révátkelője szolgált alapul - a későbbi vásárokkal - Vác város kialakulásához. További fejlődését aztán a püspökség megalapítása mozdította elő. Ezzel egyszersmind belejutott a történelem sodró örvényébe.

Az a sokszínű élet, mely évezredes nemzeti történetének lapjain lepergett, maradandó nyomokat hagyott népének lelkiségében és jellemében. A váci ember lelkisége a váci multban gyökerezik. A közöny és feledés megöli a multat. A márványba faragott táblák felidézik, az ércbevésett sorok megőrzik, a könyvekbe írt történelem fenntartja az események emlékét, de nem élteti. A mult csak akkor él, ha a szívek mélyén lobogó lángját egyik nemzedék a másiknak adja át. Minden váci ember szívében olthatatlanul él a város multjának ragyogó és borús emléke, itt senki sem felejtette el elődeinek kevés örömét és sok szenvedését, - mert mindig mostoha volt a váci ember sorsa. Sokat szenvedett mindenkor tűztől, víztől, járványoktól, de minél több megpróbáltatást kellett kiállnia, annál hívebben ragaszkodott az ősi hagyományokhoz és ahhoz a röghöz, melyet apái tapostak.

Vissza-visszajár lelkünk a multba. De ne sirassuk, ne merengjünk dicsőséges emlékein, hanem vonjuk le belőle a tanulságot, merítsünk belőle hitet, bizalmat, bátorságot, erőt, hogy sivár jelenünk szomorú küzdelmei között helyesen cselekedjünk és megszerezzük a szilárd alapot a boldog jövő kiépítésére!