Előszó

Megmutatni magam és megismerni a másikat - együttélésünk nélkülözhetetlen feltételei. De mert embernek születtünk, és gesztusaink fogyatékosak, ehhez mindenekelőtt szavakra, mondatokra van szükségünk. Beszélgetésekre. Szomorú, hogy egyre kevésbé tudunk beszélgetni. Ha egyáltalán szóba állunk egymással, vagy elbeszélünk egymás mellett, vagy megértés helyett azonnal ítélkezünk. Ebben a könyvben két olyan emberrel beszélgetek, akiket sokan és jól ismernek, akik évek, évtizedek óta beszélnek hozzánk rádióban, televízióban, az újságok hasábjain, tucatnyi könyvükben. Mindketten elmúltak hetvenévesek. Vajon tudnak-e újat mondani a gyermeki lélekről, családról, iskoláról, nevelésről, a világról?

A válasz, amelyet maguk a beszélgetések adtak erre a ki nem mondott kérdésre, engem is meglepett. Nem is az, hogy beszélgetőtársaim a hetedik évtizeden túl is maradéktalanul megőrizték szellemi frissességüket; ezt feltételeztem róluk. Inkább az, hogy az általam "lerágott csontnak" hitt témákról is vannak meglepően új gondolataik. Nem lett volna baj az sem, ha nem szállnak le pszichológusi-pedagógusi vesszőparipáikról, hiszen egy újszülöttnek - mint tudjuk - minden vicc új, fontos dolgokat ismételni pedig sosem árt. De nem ez, legalábbis nem csak ez történt. Ranschburg Jenő úgyszólván mindent újragondolt. Hol egy kicsit többet, hol pedig egészen mást mond (például az abortuszról), mint korábban. Vekerdy Tamásnál, a Waldorf-módszer erényeinek leglelkesebb magyar hirdetőjénél pedig nincs kíméletlenebb bírálója a hazai Waldorf-gyakorlatoknak. Ebben a könyvben nem csak gyerekekről esik szó. Fontosnak tartottam, hogy kifaggassam beszélgetőtársaimat az életükről és a minket körülvevő világról. Feltételeztem, hogy érdekes és tanulságos lesz, amit mondanak.

Mindketten 1935-ben születtek, gyerekként élték át a háborút. Ranschburg zsidó, Vekerdy félzsidó. És mindketten magyarok. "Min múlik, hogy ki a magyar? Vérségen? Ilyen nincs. Aki aminek vallja magát. A XX. században más megkülönböztetés egész egyszerűen kizárt." Ezt Vekerdy mondja. "Azt hiszem, a származásom megakadályozta volna, hogy előítéleteim legyenek, még ha lett is volna hajlamom rá. Ha már üldözőkre és üldözöttekre oszlik a világ, én az utóbbiakhoz szívesebben tartozom, mint az előbbiekhez." Ezt Ranschburg. De biztos vagyok benne, hogy mondhatták volna fordítva is. Sok mindenben hasonlítanak. Mindketten polgárok, demokraták, szabadelvűek, szociálisan érzékenyek, és érthető módon mindketten ragaszkodnak e fogalmak eredeti, nem átpolitizált és meghamisított tartalmaihoz.

Ranschburg békésebb, megengedőbb, elfogadóbb. Vekerdy harcosabb, sarkosabb, türelmetlenebb. És mégis, mintegy lélekben kiegyensúlyozandó ezt a különbséget, Ranschburg lemondóbb, borúlátóbb, Vekerdy bizakodóbb, optimistább.

Sokféleképpen lehet az egyik oldalon állni, ahogy sokféleképpen lehet a másikon is. Nem a sokféleséggel van baj, hanem a megosztottsággal, az értetlenséggel, az előítéletességgel, a közös értékek hiányával.

Illúzió talán, hogy ezen itt és most lehet segíteni. Ezt az illúziót kergetik ezek a beszélgetések.