Előszó

Nehány évvel ezelőtt a pesti kereskedőség épületének második emeletébül, hol akkoron laktam, Vác felé tekint látogatásával csekély személyemet megbecsülendő P. úr. Alkonyat tája volt, s a nemrégiben bőven esett eső különös elevenséggel ruházá fel a budai hegyeknek ormait, s a legszebb zöld függött a pesti s budai szigetekrül a Dunának tiszta tükreibe; s P. elragadtatással, mint ki örülni s büszkélkedni mer barátján, gyermekén, hazáján, elragadtatással kezemet szorítva hangosan kiáltja az egekbe: "Már ennél gyönyörűbb vidék, kiesb fekvés nem létezhet!"

Több holnappal később, midőn naprul napra szározabb lőn a táj, s végképp a valaha volt esőnek legcsekélyebb jelei is eltűntek, a véletlen ismét H.-val hozott össze. Ezzel történetbül éppen kocsin jöttem a városnak a kerepesi úton, s oly vastag széllel s még vastagabb porral szemközt, hogy H. hozzám, szorosan mellette ülőhez enyelgőleg "Isten hozzád, míg ismét meglátjuk egymást!" kiált, s mi egy darabig nem mint ködben lévők, mert ez kevés volna, hanem mint lávinával befödettek, betű szerint egy cseppet se látjuk egymást, s végre, midőn némi lankadásra fordul a porvész, H. így kezdi beszédét: "Ennél kutyább helyet az Úristen még haragjában sem alkotott!"

Tüstént P. úr ötlött eszembe, s később nemritkán fordult meg e két antitézis fejemben, mert erre minden nap, minden óra adott alkalmat, mert hiszen alig pereg le egy is, akármirül legyen is szó, száz meg száz hiperbolának születése nélkül. Ez az emberiség évrajzának öröki s legfőbb témája! Majd alvás, majd elragadtatás, néha földtül legkisebbé sem emelkedés, olykor légben nyargalás.

S én tüstént elhatárzám magamat, noha annyiakban hátráltatva vagyok, s oly sok s külön terhet hordok hátamon, mégis egybeszedni valamit, minek célja lenne: legalább Buda- s Pestnek kifejlési tehetségérül s általjában a honban lakásnak kellem-nevelhetésérül gerjeszteni némi új s túlságtalan gondolatokat, vagy ha ezek tán sokakban ók, de lappangók lennének, azokat egy kissé nagyobb méltánylásra bírni s azáltal P., H. & Co. urakat tán egy kissé közelébb hozni a mostani időkben annyiszor nevetségessé tett, de valódilag mégis az egyedüli "józan" középúthoz.

Mennyire tehetségembe állott, szedegettem tehát, hol csak lehetett, s az abbul sültet most diribolva bár, rendetlenül s tán sokszor ismételve vagy nem elégszer s elég világosan mondva, ím, itt adom. Alázattal kérem az Olvasót, bocsátná meg, ha körülményeimtül vagy inkább saját, becsületes meggyőződésemtül visszatartva érdekesebb tárgyrul ez alkalommal nem szólok, valamint az iránt némileg már lekötelezém magamat a magyar közönség előtt.