2006 februárjában a zalaegerszegi Göcseji Falumúzeum szokásos téli karbantartási munkái során a nagyobb méretű mezőgazdasági eszközök tisztítására, konzerválására került sor. A zalalövői hajlított ház udvarán, a torkospajtában kiállított hajdinahántolóban kis csomagot talált a restaurátor. Az egykor fotópapír tárolására szolgáló dobozból négy tekercs selyempapírba csomagolt filmnegatív, valamint egy használt borítékban 16 db meglehetősen rossz állapotú, megsárgult fotográfia került elő. Az egyes filmtekercsek csomagolásán jellegzetes apró, szálkás betűkkel, ceruzával írva a negatívokon látható események megnevezését és pontos dátumát olvashattuk. A kézírás alapján megállapítottuk, hogy a felvételeket, melyek az 1956. december 12-13-i zalaegerszegi eseményeket ábrázolják, dr. Szentmihályi Imre, a Göcseji Múzeum első igazgatója készítette. Meglétükről nem tudott senki! Néprajzi gyűjteményünk leltárkönyvének tanúsága szerint a képeket rejtő hajdinahántoló 1950-ben került a múzeum tulajdonába, feltehető tehát, hogy Szentmihályi Imre kezdettől ezt a tárgyat tartotta alkalmasnak arra, hogy a veszélyesnek ítélt képeket elrejtse. 1968-tól - a falumúzeum születésétől - a Skanzenbe került az eszköz, s őrizte titkát napjainkig.

A fényképek szinte "csodás" előkerülése az 1956-os forradalom félévszázados jubileumán arra ösztönzött bennünket, hogy felkutassuk, számba vegyük és a nyilvánosság elé tárjuk 20. századi históriánk legnagyszerűbb eseményének zalai fotóörökségét. Annál is inkább, mert e kutatómunka Budapesten már évtizedek óta folyamatos - a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára (még a puha diktatúra idején is megtűrve) végzett, és végez ma is e tekintetben példaértékű munkát - vidéken azonban, tudomásunk szerint még nem került sor a forradalom e fontos dokumentumainak számbavételére, 56-os fotókatalógus elkészítésére. Persze, ez nem véletlen, hiszen e képi dokumentumok csak a 80-as évek végétől, de leginkább a rendszerváltás után kerültek, kerülhettek be a közgyűjteményekbe, addig féltve őrzött, rejtegetett titkai voltak tulajdonosaiknak.

A fotográfia a 19-20. század történetének egyik új és igen jelentős forrástípusa, képi forrása. Mindennél pontosabban dokumentálja az eseményeket jelenségeket, hitelesíti a történéseket, más forrásokkal, különösen az "oral history"-val összevetve, bizonyító erejű. Minden egyes fotográfia több rétegű információt hordoz, a primer tartalmon - a felvétel témáján - túl máshonnan már meg nem szerezhető adalékokat szolgáltat a múlt egy adott szeletének táj-, város és faluképéről, a kor emberének öltözködési, viselkedési szokásairól, köz- és magánéletéről stb. A fényképek nemcsak a szakemberek számára bírnak nagy jelentőséggel, vizualitásra épülő korunkban a múlt megismerésében a laikusok számára is egyre fontosabbá válnak. Míg a hagyományos forrásokra épülő történetírás mind kevesebb emberhez jut el, addig régi idők eseményeinek képi ábrázolása könnyen felfoghatóvá, megérthetővé és átélhetővé teszi a múltat, kiegészítheti a történelmi ismereteket.

Az 1956-os zalai eseményeket dokumentáló fotográfiák számbavétele során mindenekelőtt a megyében található közgyűjtemények - a keszthelyi Balatoni Múzeum, a nagykanizsai Thúry György Múzeum, a zalaegerszegi Göcseji Múzeum, valamint a Magyar Olajipari Múzeum - fotótárait tekintettük át.

[...]